Datasets:

boapps

/

jowiki

like 0

Fender Stratocaster

A Fender Stratocaster minden idők egyik legismertebb és legsikeresebb elektromos gitárja, melyet az amerikai Fender hangszercég gyárt és forgalmaz. Rendkívül univerzális és tiszta hangzásának köszönhetően rengeteg gitáros választja ezt a típust, képzettségétől függetlenül. Sok neves gitáros is ilyen hangszeren játszott/játszik, köztük Jimi Hendrix, Ritchie Blackmore és még sokan mások. A cégalapító Leo Fender és kollégája, Freddie Tavares fejlesztette ki 1954-ben, de a munkálatokhoz a countryzenész Bill Carson is hozzájárult. A gitárt a Fender Telecaster utódjának szánták. Jellegzetes testformáját megjelenése óta számos gitárkészítő lemásolta és másolja napjainkban is, így elterjedt kifejezéssé vált a Stratocaster-forma(mivel ez az első gitár, amelyiknek ilyen alakú a gitártestje) ami az ilyen típusú gitárok testformájára utal. A hangszer klasszikus felépítése a tömör test, a csavarozott jávorfa nyak (paliszander borítású fogólappal, vagy anélkül), végén a jellegzetes Stratocaster Headstockkal, illetve a három darab egytekercses (single-coil) hangszedő. ## Története A Fender hangszercég az eredetileg villamosmérnök Leo Fender nevét viseli, akinek nevéhez köthető a világ első sorozatgyártású elektromos gitárjaként ismert Telecaster (eredeti nevén Broadcaster, majd Esquire) megalkotása is. A Stratocaster 1954-ben került piacra a Telecaster utódjaként. Tervezői Fender és kollégája, Freddie Tavares voltak, de tanácsaival nagy segítséget jelentett a countryzenész Bill Carson is. A hangszer páratlan karriert futott be. Napjainkig a világ vitathatatlanul legkeresettebb elektromos gitárja. Több világhírű gitáros kedvenc hangszere – e zenészek egy része rendelkezik saját nevével fémjelzett Artist modellel is. A Stratocaster lényegében a mai napig ugyanaz, mint az 1954-es modell, bár a Fender már kínál a standardtől eltérő variánsokat is. (A jelenlegi típusváltozatokat lásd lejjebb!) A Telecaster megjelenése hatalmas sikernek számított, de évek múltán a zenészek egyre több kritikával illették játszhatóságát, nehézségét, kényelmetlen használatát. Ekkor Leo a felmerült problémákat összegezte, és azok figyelembevételével kezdett neki egyszerűen a Telénél jobb gitár megtervezésébe. A gitárnak mindenképpen modernebb formát képzelt el. Ezen alapelv alapján, párosítva a zenészek igényeivel, alakította ki a két bevágásos, profilozott testformát, amely kényelmesen fekszik rá a gitáros testére, könnyebb, és egyensúlya is ideális. A testforma mellett a technológiai fejlődés sem maradhatott el, így a Stratocaster már három egytekercses hangszedővel készült, és a húrláb is tremolókarral egészült ki. 1954-es piacra kerülése után a gitár sikerei nagyban függtek a felhasználó híres zenészektől. A Stratocaster első komoly használója Dick Dale volt, a korai 1960-as évek Surf rock zenéjének egyik úttörője. Őt követve sok más neves zenész is a Stratocaster rendszeres használója lett, majd Jimi Hendrix idejében, amikor még csak pár éve létezett a gitár, már legendának számított a hangszer. Az 1960-as évek közepén a Fender mélyrepülésbe kezdett, mivel Leo Fender és társa, Don Randall eladták a vállalkozást a CBS-nek. Ekkor a zenészek a silányabb minőségre panaszkodva fokozatosan pártoltak el a Fender márkanévtől. Egyre több Stratocaster utánzat jelent meg a piacon, amik időnként jobb minőségűek voltak, mint a CBS által Fender márkanév alatt forgalmazott példányok. 1985-ben aztán a céget visszavásárolták a dolgozók, és a márkához hű befektetők feltámasztották a vállalkozást. A Stratocaster ismét méltó lett régi nagy híréhez, mely az egyes új modellek bevezetésével, egyedi, limitált sorozatok kiadásával máig töretlen. Az 1980-as években a Jackson Guitars Grover Jackson vezetésével megalkotta a superstrat gitárkategóriát, mellyel a Stratocaster alapvető felépítését megtartva, de azt továbbfejlesztve, hoztak létre újabb modelleket. Az első superstrat a Jackson Soloist volt, de napjainkra számos gyártó hozott létre hasonló kópiákat, ilyen például a Steve Vai által fémjelzett Ibanez JEM típus is. ## Felépítése A Stratocaster gitárok felépítése a modell bemutatása idején rengeteg olyan újítást hordozott magában, melyek nélkül ma már elképzelhetetlen lenne egy elektromos gitár. Ezek egy része technológiai, de vannak köztük kényelmi szempontok vezérelte fejlesztések is. ### Alapszerkezet #### Test A Stratocasterek hagyományosan kőris- vagy égerfából készült tömör gitártesttel rendelkeznek. A tömör test növeli ugyan a hangszer súlyát, de hosszabb és sokkal tisztább hangkitartást eredményez, mint az üreges test. A test nyak felőli részén a Telecastertől eltérően már két bevágás található. A felső végén található az elülső hevedertartó. Ez a megoldás a gitár egyensúlyát hivatott szolgálni, míg az alsó, mélyebb bevágás a magasabb hangfekvésekhez való hozzáférést segíti. Jellemző újítás volt, hogy a test felül-középen elvékonyodik, mely amellett, hogy tetszetőssé teszi a gitárt oldalnézetből, játék közben a hangszer rásimul a gitáros testére. Ezzel egyrészt tovább javítja az egyensúlyt, másrészt kényelmesebb játékot tesz lehetővé. A Stratocasterek védjegye még az egyedi formájú koptatólap, melyen belül vannak a hangszedők (hagyományosan 3 db egytekercses, ún. single-coil pick-up), az öt állású hangszedő-váltó, a hangerő- és a hangszínszabályzók. A koptatólap a húrlábtól egészen a nyakig tart, illetve a szabályzók felőli oldalon a gitártest széléig, így igen nagy területet foglal el a hangszer elülső felületén. #### Nyak A nyak anyaga juhar, általában paliszander (rózsafa) fogólappal. A fogólapon jellemzően kör alakú berakások segítik a tájékozódást. A 3, 5, 7, 9, 15, 17, 19-es érintőknél egy, míg a 12-nél két berakás található. Az eredeti kiadásban 21, később bizonyos modelleknél összesen 22 érintővel rendelkező nyak a 16. érintőnél csavaros rögzítéssel kapcsolódik a testhez. A csavarozást jellemzően egy krómozott fémlappal fedik le. Ez a nyakrögzítési megoldás karbantartási szempontból előnyös – hiszen a gitárnyakat bármikor eltávolíthatjuk, így könnyebb a tisztítása, vagy esetleg a cseréje –, viszont – használati és tárolási körülményektől függően – időnként állítani kell a nyakmerevítő pálcán, mert a csavarozott rögzítés a nyak folyamatos feszülése miatt esetleg lazulhat (rossz minőségű összeszerelés, vagy extrém igénybevétel esetén), illetve a nyak faanyaga a különböző fizikai hatásoktól (hőmérséklet-, ill. páratartalom változás) idővel deformálódhat. #### Fej A gitárnyak végén található a Stratocastereknél szintén oly jellegzetes formájú fej. A döntött fej lehetővé teszi, hogy a hangolókulcsok mindegyike átláthatóan, a felső oldalon kaphasson helyet. Ez a megoldás azért előnyös, mert a húrok nem törnek meg a felső nyeregnél, így húrvezető nélkül is egyenletesen csavarodnak a hangolókulcsokra, és a nyeregre sem nehezedik nyomás. A hangolókulcsok zártak, így védve a mechanikát a szennyeződésektől. 1965-ben, amikor a CBS lett a cégtulajdonos, kijöttek egy új, nagyobb fejformával, amit azóta is gyártanak a hagyományos eredetivel együtt. A fej végén található még a nyakmerevítő-pálca állítására szolgáló nyílás is, melynek eléréséhez azonban legalább a D és G húrokat el kell távolítani. A fej alsó részén kapott helyet a gyakran csak „spagetti-logó”-ként emlegetett Fender embléma, a hangszer típusával, sorozatszámával és gyártási helyével. A sorozatszám bizonyos modelleken a fej hátulján, míg más modellvariánsoknál a nyakrögzítő lapon található. Ez a fejforma egyébként a Fender jogvédelme alatt áll. ### Húrozás A húrozás minden gitár esetében az egyik legfontosabb szempont a hangzás tekintetében. (Elektromos gitárok esetében természetesen a hangszedő a másik, ellentétben az akusztikus gitárokkal, ahol maga a rezgőtest.) A Fender Stratocaster húrozás tekintetében is több újítást hozott az elektromos gitárok világába. #### Húrbefűzések A Stratocaster hagyományosan hat húrral készül, ebből három palástolt, három sima húr. A gitár húrjait érdekes módon a hangszer hátán kell befűzni. Befűzés után a test belső része felől kerülnek rögzítésre, míg a másik végük átkerül a húrlábakon. A húrok ezután 65 centimétert „tesznek meg” a felső nyeregig – ezt nevezik skálahosszúságnak vagy menzúrának. A nyereg után a hangolókulcsok nagyjából egy vonalban vannak a húrokkal, így nincs szükség külön húrvezető használatára, bár a H és magas E' húrok kaptak egyet. #### Húrlábak ##### Tremoló A Stratocastereken kettő, vagy hat csuklópontos, tremolós húrlábak vannak jellemzően. A tremoló azt jelenti, hogy a húrok nyújtását játék közben a tremolókarral változtatják, ezzel az éppen játszott hang pillanatnyi hangmagasság-emelése vagy csökkentése érhető el. A tremolókarnak a gitár teste felé történő mozgatásával a húrlábak befelé megdőlnek, ezáltal a húrok feszessége csökken, így a pengetett hang frekvenciája (magassága) kisebb lesz, vagyis mélyebb hang érhető el. Léteznek tremoló nélküli, fix húrlábas - úgynevezett "Hard-Tail", továbbá Floyd Rose satus tremolórendszerrel épített modellek is. Megjegyzés: A tremoló szó jelen esetben helytelen, hiszen zenei fogalomként a hangerő pulzáló váltakozását jelenti. A vibrato-karral felszerelt húrlábakat Leo Fender nevezte tremolónak, azóta ez a kifejezés használatos. ##### Húrvezető nyereg A Stratocaster húrlábakon egyenként állítható mind a hat húrvezető nyereg. Ez hat, középen bevágott fémalkatrészt jelent, melyet a húr mellett kétoldalt egy-egy rugós, imbuszkulcsos csavar tart. A bevágásba feszülő húrok magassága a gitár nyakához képest ezen húrvezető nyerget tartó csavarok állásától függ. Ha az egyes húrvezetők magasan vannak, kevésbé zörögnek a húrok az egyes érintőknél, viszont ezzel együtt nehezebb lesz az egyes hangok lefogása, és az erősebb nyújtás miatt hamarabb elhangolódik a gitár. Általában szokásos beállítás a mélyebb húrok (E, A, D) magasabbra emelése, mivel a mélyebb hangok nagyobb amplitúdóval rezgetik a húrt, így az nagyobb eséllyel fog zörögni az egyes érintőknél. A magasabb húrok pedig lehetnek egészen közel a fogólaphoz (kb. 1,5 milliméter), így a gyorsabb, magasabb szólók könnyebben eljátszatók. ##### Oktávtisztaság beállítása Egy húr behangolását követően ellenőrizni kell az egy oktávval magasabb megfelelőjét is, mert a húr esetleges nyaktól függő nyúlása miatt előfordulhat, hogy az már nem lesz tiszta. A jelenség a húrláb felé haladva fokozódik, mivel az egyre rövidebb rezgő hosszúság érzékenyebben reagál a feszesség változására. A problémát a húrlábon lehet állítani a már említett húrvezető nyereg hátrébb helyezésével (ezáltal növelve a skálahosszúságot). Ha a húr alaphangja megegyezik a 12. érintőben hallható hanggal (egy oktáv eltéréssel természetesen), akkor pontos a beállítás. Ha a 12-es érintőben lefogott hang több, mint egy oktávval magasabb, akkor a húrvezetőt hátrébb kell állítani, ezzel növelve a húr rezgő hosszát. Ha mélyebb a kelleténél, a húrvezetőt felfelé, a nyereg irányába kell állítani. ### Elektronika #### Hangszedők A Stratocasterek hagyományosan három darab egytekercses (single-coil) hangszedővel rendelkeznek. Az ilyen hangszedők beállítástól függően általában fényesebb hangszínnel rendelkeznek, mint a duplán tekercselt, ún. humbucker hangszedők. A hangszedők mind más hangszínben szólalnak meg, mivel a rezgő húr különböző helyeken más és más rezgésformát, amplitúdót mutat. A húrláb felőli hangszedő a legmagasabb, leginkább csilingelő hangszínű. A nyak felé haladva egyre mélyebb, teltebb a hangzás. A hangszedők közötti váltás a korábbi modelleken egy háromállású kapcsolóval volt megoldva, de az újabb variánsokon ez a kapcsoló már ötállású, lehetővé téve ezzel a nyak-közép, és a láb-közép hangszedők egyszerre történő használatát, a hangszínek gitároldali keverését. A hangszedők magassága, a húrokhoz képesti helyzete, a mellettük lévő csavarokkal állítható. #### Hangerő és hangszínszabályzók A gitár fedlapján három forgó kezelőgomb kapott helyet. Az első (a húrokhoz legközelebbi) a hangerőszabályzó, hogy pengetés közben is gyorsan állítható legyen a gitár hangereje. Ez lényegében egy szabályozható ellenállás, amely a hangszedők és a kimenet közötti jelszintre van hatással. A hangszínszabályozók is hasonló elven működnek, azzal a különbséggel, hogy kondenzátorral is össze vannak kötve, így frekvenciafüggő hangerőszabályzóként viselkednek. Hatásuk, hogy csillapítják vagy kiemelik a magasabb frekvenciákat, ezzel árnyalják a hangszínt. ### Előadói modellek A Fender azon világhírű zenészek számára, akik a cég hangszereit preferálták, saját modellt dobott piacra. A Custom Artist Series gitárokat a Fender Custom Shop részlege készíti. Ezek a modellek az egyes híres Stratocasterek pontos másolatai, azaz a műhely igyekszik pontosan ugyanazokat az anyagokat, alkatrészeket felhasználni, mint amiből az eredeti hangszer is készült. Sőt még az egyes sérüléseket, kopásokat, egyedi részleteket is lemásolják, hogy a darab minél jobban hasonlítson az eredetihez. Ezek a gitárok a legtöbb esetben limitált példányszámban készülnek, és igen magas áruk ellenére az egyes darabokat pillanatok alatt felvásárolják a rajongók. A Custom Shop ezen kívül egyedi rendelésre is készít gitárokat – nem csak Stratocastereket –, aminek köszönhetően a legigényesebb Fender vásárlók kívánságait is képesek kielégíteni, hiszen az ilyen modellek teljesen testreszabhatók. ### Híres Stratocasterek Néhány nagy gitáros saját névvel látta el kedvenc Stratocasterét. - \#0001 Strat: Az egyes sorozatszámú Stratocaster jelenleg a Pink Floyd gitárosának, David Gilmournak a tulajdonában van. A sorozatszám valós ugyan, de a nyakon szereplő dátum szerint a hangszer 1954 júniusában került ki a gyárból, vagyis a gyártás megindítása után néhány hónappal. A test színe fehér, a koptatólap aranyozott alumínium. - Brownie és Blackie: Eric Clapton híres hangszerei, amelyeket éveken át használt, majd végül jótékonysági aukciókon vált meg tőlük. - Number One, vagy First Wife: A híres bluesgitáros Stevie Ray Vaughan egyik kedvenc hangszere volt a Number One, vagy First Wife (első feleség), melynek mintájára a Fender gyártani kezdte az SRV Stratocastert. Stevie több szeretett gitárjának is adott nevet, például: Lenny, Red. #### Egyéb neves példányok - Buddy Holly: Last Strat - Jean-Pierre Danel: Miss Daisy, La Marquise - George Harrison: Rocky - Hank Marvin: Flamingo Pink Strat - Jimi Hendrix: Woodstock Strat, Black Beauty - Rory Gallagher: Ex-Sunburst Strat - Ritchie Blackmore: Fender Stratocaster Olympic White - David Gilmour: Black Strat - Eric Clapton: Blackie, Brownie - Chris Rea: Pinky ## Gyártási év beazonosítása sorozatszám alapján Ez a rövid áttekintés segíthet beazonosítani egy adott gitár gyártási évét, de ki kell jelenteni, hogy csak a sorozatszám ismeretében teljes bizonyossággal megállapítani egy Fender Stratocaster építésének időpontját nem lehet. További támpontot adhatnak dátumbélyegzők különböző rejtett helyeken - ezeket csak a gitár szakszerű szétszerelése során fedhetjük fel. Néhány ilyen hely ahol érdemes bélyegzést keresni: - nyakon a test-nyak találkozásánál - testen a nyakfészekben - koptatólap belső oldalán - hangszedők belső oldalán - tremolófészekben Egyéb támpont lehet még több alkatrész gyártási idejének meghatározása, bár ezek esetében sokszor csak bővebb ismeretek birtokában tudunk évet meghatározni. Egy példa erre: 304435 sorozatszámot olvasunk bepréselve egy potméter házába, ebből a 304 a gyártó (Stackpole) kódja, a 435 pedig arra utal, hogy a részegységet 1954 35. hetében gyártották. Feltűnhet, hogy az évtized nem derül ki egyértelműen a sorozatszámból, de mivel tudjuk, hogy a Stackpole 1963-ig szállított be potmétereket a Fendernek így megbecsülhető. Természetesen számolni kell azzal is ilyen esetekben, hogy időközben az adott alkatrészt cserélték, és nem egyidős a gitárral. Felmerülhet a kérdés, hogy miért lényeges tudni egy Strat gyártási évét: ennek a jelentősége egy öreg, gyűjtésre érdemes példány esetében akár több tízezer dollárban is megmutatkozhat. ### CBS korszak előtt (1954 – 1965) ### CBS korszak (1965 – 1985) 1976-ban a CBS bevezetett egy áttekinthetőbbnek remélt számozást, amelyet a mai napig használnak – jóllehet 1985-ben eladták a céget egy a dolgozókból és a régi márkához hű befektetőkből álló csapatnak. A számozás nagyjából úgy néz ki, hogy az első (betű) karakterrel jelölik a gyártás évtizedét: S – seventies – hetvenes évek E – eighties – nyolcvanas évek N – nineties'' – kilencvenes évek Z – 2000 után X – 2010-es évek A második (szám) karakter jelölné a pontos évet az adott évtizeden belül, a többi 5 vagy 6 karakter pedig egy futósorszám. A beazonosítást nagyon megnehezíti, hogy az 1985-ös tulajdonosváltást megelőző, és követő néhány évben az eladások visszaesése okán felhalmozódott alkatrészek nem biztos, hogy a legyártásuk (sorszámmal ellátásuk) évében kerültek összeszerelésre, illetve piacra. Láthatjuk az alábbi lista alapján, hogy vannak átfedések. 1982-ben bevezették az ”American Vintage Series”-t. Ezeken a modelleken nem alkalmazták a reguláris modellek esetében használt számozást, hanem egy V előtagú, és az ezt követő négy, öt, vagy hat számkarakterből álló jelöléssel látták el őket. Ezen sorozatba tartozó gitárok gyártási évét nem lehet meghatározni a sorozatszám alapján. ### CBS utáni korszak 1985 – napjainkig (a jelölés nem változik) 1988-ban bevezették az „Signature Series”-nél azt, hogy követik a szokásos számozást, de egy „S” előtaggal megkülönböztetik ezeket a modelleket. 2000-ben bevezették az „American Deluxe Series”-nél azt, hogy követik a szokásos számozást, de egy „D” előtaggal megkülönböztetik ezeket a modelleket. A 2010-es évtől kezdve találkozhatunk olyan számozással amelynél az első két karakter (pl. 10) jelöli a gyártási évet, vagy "X" taggal jelölik az évtizedet a következő szám pedig a pontos évet (pl. az "X0" 2010-et jelent), továbbá a "Signature Series"-nél "US" előtagot, majd kétjegyű számmal a gyártási évet jelenítik meg (pl. az "US10" 2010-et jelent). Olyan rendhagyó sorozatszámok is léteznek amelyek önmagukban nem alkalmasak a gyártási év megbecslésére - ilyen például az Eric Johnson Stratocaster (EJ előtag, majd öt karakter futósorszám). Az alábbi sorozatszámok eltérnek a szokásostól, áttekintésük a következő: #### Mexikóban készült gitárok jelölése #### Japánban készült gitárok jelölése Jelmagyarázat: A felsorolás korántsem teljes, hiszen nem tartalmazza az FMIC által, de egyéb márkanéven továbbá Koreában, Indiában, Kínában, Indonéziában, illetve Custom Shop által Egyesült Államokban gyártott gitárokat.

Román nyelv

A román nyelv (románul: limba română) az újlatin nyelvekhez tartozik az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán belül. A román nyelvészek többsége e nyelv dialektusainak tekinti az arománt, a meglenorománt és az isztrorománt is, a többnyire a Dunától északra beszélt dákorománnal együtt, de egyes román nyelvészek szerint ez négy különböző nyelv, melyek a keleti újlatin nyelvek csoportját alkotják. Ez utóbbi szempontból a román nyelv az előbbi szerinti dákorománnak számít. Beszélői számát tekintve (kb. 24 millió román anyanyelvű és négymillió nem román anyanyelvű) a román az ötödik nyelv az újlatin nyelvek között, a spanyol, a portugál, a francia és az olasz után. ## Rokonsága A román nyelv legközelebbi rokonai, az újlatin nyelvek keleti csoportjának további tagjai (az aromán, a meglenoromán és az isztroromán) a Dunától délre őshonosak. Napjainkban mindhárom nyelv erősen veszélyeztetett, illetve a kihalás szélén áll. Beszélőiket más népek gyakran a vlach elnevezéssel szokták illetni, ami a magyar nyelvben szintén megtalálható oláh formában. Önmagukra a latin eredetű, ’római’ jelentésű, romanus szó helyi változatát használják, vagy használták egykor. Az arománoknál ez ar(u)mân-rumân-râmân-aromâni, a meglenorománok nyelvéből a romanus szó eltűnt, de az rumân lehetne, az isztrorománok esetében pedig korábban a rumeri-rumări szót használták. Noel Malcolm brit történész felhívta a figyelmet arra, hogy az arománok és a romániai románok (valamint más román csoportok) azért használnak közös elnevezést, mert ezek a népcsoportok egykor egy közösséget alkottak. Különválásukat ő a 9. vagy 10. századra tette. Vékony Gábor amellett érvelt, hogy kapcsolataik a 11. századig folyamatosak voltak, azaz addig számolhatunk egybefüggő nyelvi közösségekkel, és egy közös „közromán” vagy „előromán” nyelvvel. A négy román nyelvben vagy nyelvjárásban közös a nyelvi szerkezet, hasonló a szókészlet, azonosak a hangváltozások, és megegyeznek a jövevényszórétegek, ezért ezeknek közös előtörténete van, nem lehet őket egymástól elválasztani. Gottfried Schramm német történész szerint „a balkáni latinság négy ága olyan közel áll egymáshoz, hogy nem keletkezhettek egymással párhuzamosan a vulgáris latinból, hanem egy közös nyelvi alapot feltételeznek.” - Az aromán (vagy macedoromán) nyelvet Macedóniában, Albániában, Görögországban, Bulgáriában és Szerbiában beszéli kb. 250 000 főre becsült népesség. Más források 500 000 főre teszik az aromán nyelvet még valamennyire beszélők lélekszámát. - A meglenoromán nyelvet beszélők száma nagyon kicsi (2800 körüli). Ők Görögországban, Szalonikitól északra, Moglena tartományban élnek. - Az isztroromán nyelvet beszélők még kevesebben (ezernél is kisebb számban) vannak), és Horvátországban, az Isztriai-félszigeten élnek. ## Földrajzi elterjedése és státusza A román hivatalos nyelv Romániában (kb. 20 millió beszélő), Moldova Köztársaságban (2,2 millió beszélő), Transznisztriában, az úgynevezett Dnyeszter Menti Köztársaságban, ahol hivatalosan moldáv nyelvnek nevezik (kb. 157 000 moldáv nemzetiségűként nyilvántartott személy), valamint a szerbiai Vajdaságban (kb. 30 000 román ajkúként nyilvántartott beszélő. A román az Európai Unió egyik hivatalos nyelve is, valamint tagja az újlatin nyelveket beszélő országok szervezetének, a Latin Uniónak is. Nagyobb számú román ajkúak élnek nemzetiségiekként Ukrajnában (kb. 328 000), Oroszországban (117 000), Szerbiában (72 000 részben román, részben vlach nyelvűekként nyilvántartott személy), Magyarországon (35 600), és Bulgáriában (6000). Megemlítendő még, hogy Magyarországon a főként a határ mentén (Csongrád-Csanád, Békés és Hajdú-Bihar vármegyékben) élő románságon, illetve a Budapesten és más nagyobb városokban élő románságon túl a román nyelvnek egy archaikus, 17. századi bánáti változatát beszéli még a beás cigány (innen származik az „oláh cigány” elnevezés) lakosság is, amely főként az ország délnyugati részében (Baranya, Somogy és Tolna vármegyékben) él, illetve kisebb számban Jász-Nagykun-Szolnok vármegye északi részén, Tiszaföldvár vonzáskörzetében. A beszélők pontos számát különféle becslések 10 000 főben maximalizálják, vagyis a magyarországi beás cigányok kevesebb mint egynegyede beszél vagy ért még valamilyen szinten ezen a nyelven, így a beás román nyelv erősen veszélyeztetett státuszú. A beásokkal együtt a magyarországi román nyelvű népesség 23 000 fő körüli. Igen jelentős a kivándorolt románul beszélők száma, főleg az utóbbi években, bár erről nincsenek pontos adatok, mivel országoktól függően különböző státuszokkal vannak nyilvántartva. 100 000-en felül élnek az alábbi országokban: - kb. 1 280 000 román és moldovai állampolgár Olaszországban; - kb. 799 000 román állampolgár Spanyolországban; - kb. 250 000 románul beszélő izraeli állampolgár; - kb. 155 000 otthon románul beszélő személy az Amerikai Egyesült Államokban; - kb. 148 000 román és moldovai állampolgár Németországban. Kb. négymillió személy beszéli a románt mint második nyelvet. Romániában a lakosság 4%-a, a Moldovai Köztársaságban ugyancsak 4%-a. Idegen nyelvként beszélik valamilyen szinten Magyarországon (a lakosság 3%-a), Bulgáriában és Cipruson (a lakosság 1%-a). A román nyelvet tanítják nemzetiségi nyelvként a Romániával szomszédos országokban és idegen nyelvként több más országban is. Román nyelvi lektorátus 29 országban létezik, 49 felsőoktatási intézményben, ahol ezektől függően különféle szinteken tanítják a nyelvet a Román Nyelv Intézete szervezésében. A Román Kulturális Intézet is foglalkozik a románnak idegen nyelvként való tanításával Romániában és a más országokban jelenlévő hálózatán keresztül. A román nyelv jelenlétének arányszáma az interneten 0,6 volt 2007-ben, ami kevésnek számít az angol nyelv 4,44-es, a francia nyelv 2,24-es, vagy az olasz nyelv 2,93-as arányszámához képest, de az újlatin nyelvek közül csak a román mutatott növekedést 2005 és 2007 között. ## Területi változatai Azon nyelvészek szerint, akik a keleti újlatin nyelvváltozatokat nem kezelik külön nyelvekként, a román nyelvnek négy fő dialektusa (románul dialecte) van: - a dákoromán (a Dunától északra), az egyedüli amelynek sztenderd nyelvváltozata van; - az aromán - a meglenoromán - az isztroromán Azon nyelvészek nézetében, akik ezzel szemben a keleti újlatin nyelvváltozatokat négy különböző nyelvnek tekintik, a román nyelv csak a fenti értelmezés szerinti dákoromán. Kiterjedt dialektológiai kutatásokat csak az ún. dákorománnal kapcsolatban végeztek, amelyeket „aldialektusok”-nak (románul subdialecte), „nyelvjárástípusok”-nak (rom. tipuri de graiuri) vagy „nyelvjáráscsoportok”-nak (rom. grupuri de graiuri) nevezett területi változatokra osztanak. Ezek száma vitatott, különböző vélemények szerint a legkisebb szám kettő, a legnagyobb húsz, de a legelterjedtebb nézet öt nyelvjáráscsoportot tart számon: - a munténiai - a bánsági - a körösvidéki - a máramarosi - a moldvai Egyes nyelvészek ezekhez hozzáadnak még egy csoportot, az olténiait, mely a fenti elosztás szerint a munténiaihoz tartozik, mások pedig külön erdélyi csoportot is számításba vesznek, amely a fentiek közül a körösvidékihez tartozna. A moldáv nyelvnek nevezett entitás nem tévesztendő össze a moldvai nyelvjárással. A moldovai beszélt nyelv ehhez tartozik, de az ottani sztenderd nyelvváltozat a román sztenderd nyelvvel csaknem azonos, még az is, amit Transznisztriában a cirill ábécével írnak. A fenti nyelvjárások közötti különbségek viszonylag csekélyek, beszélőik között gyakorlatilag nincsenek kölcsönös érthetőségi gondok. Ezért a román nyelv, például a némettel vagy az olasszal szemben egységesnek mondható, ugyanolyan mértékben, mint a magyar nyelv. ## Külső nyelvtörténet A források (főleg az írottak) csekély száma és a politikai érdekek ütközése miatt vitatott kérdés az, hogy a román nyelv csak a Balkán-félszigeten, a Dunától délre keletkezett-e, vagy az ókori Dáciában is, a Dunától északra (lásd erről A románok eredete szócikket). Az endemikus keletkezés, azaz a romanizált dákoktól eredeztetést gyakorlatilag csak román nyelvészek és történészek hangoztatják. Az viszont nem vitás, hogy a román a keleti vulgáris latin nyelvből származik, amely trák szubsztrátummal bír. A román nyelvészek körében általánosan elterjedt nézet szerint létezett egy protoromán nyelv, mely keletkezését egyes nyelvészek a 7.–8. századra, mások a 6.–8. századra teszik. Ezt az ószláv nyelv befolyásolta, amikor a 7. század végén szlávok jelentek meg tömegesen a Balkán-félszigeten. Ekkor kezdődött a keleti újlatin nyelvek szétválása is. A népvándorlások korában más nyelvek (germán nyelvek, türk nyelvek stb.) keveset hatottak a románra, de később, a történelem során, nagyobb hatást gyakoroltak a szókészletre a szomszédos és más viszonylag közel élő népek nyelvei. A legtöbb jövevényszó a 18. század végétől kezdve került a román nyelvbe, a nyugati újlatin nyelvekből, főleg a franciából és az olaszból. A 16. század elejéig románok csak óegyházi szláv nyelven írtak, cirill ábécével, beleértve az első irodalmi műveiket is. Ekkor keletkezett a legrégebbről fennmaradt teljes román szöveg, egy kereskedő, Neacșu levele Brassó polgármesteréhez. Ugyanebben a században íródott még több vallásos jellegű, eleinte óegyházi szlávból lefordított munka, előbb kéziratban, majd a század második felében nyomtatott alakban. Az utóbbiak a munténiai nyelvjárásban íródtak, amely a délkelet-erdélyi románok nyelvjárását is magába foglalja. Ezen az alapon kezdett kifejlődni a román irodalmi nyelv. A 18. század közepén kezdődött a modern sztenderd nyelvváltozat kifejlesztése, ami a 19. század vége feléig tartott. Két főbb irányzata volt. Az egyik latinizáló jellegű, mesterséges nyelvet produkált, melyet nevetségesnek éreztek, és ez végleg lejáratta a latinizáló irányzatot. Egy másik főbb irányzat, olaszosító jellegű, több sikerrel járt, de még több francia eredetű szót vettek át. Végeredményben a román nyelv megtartotta jellegét, melyet főleg a hangtana és a grammatikája ad, és az újlatin jövevényszavak a kor követelményeinek megfelelően gazdagították a szókészletet. ## Hangtan A román nyelv fonémakészletét hasonlóságok is, különbségek is jellemzik a többi újlatin nyelvekéhez viszonyítva. A magánhangzók száma hét: a többi újlatin nyelvben is meglévő /a/, /e/, /i/, /o/, /u/, valamint két sajátos hangzó, az (írásjele ă) és az (írásjelei â és î). Az /e/, /i/, /o/, /u/ magánhangzóknak félhangzó változataik is vannak. Ezek számos kettőshangzót és több hármashangzót képeznek magánhangzókkal. A mássalhangzó-állományt, amely az itáliai újlatin nyelvekhez áll a legközelebb, 20 fonéma alkotja: hat zárhang (/p/, /b/, /t/, /d/, /k/, /g/), három zár-réshang (, , ), két orrhang /m/, /n/, egy pergőhang (/r/), hét réshang (/f/, /v/, /s/, /z/, , , /h/) és egy nyelvoldali-közelítőhang (/l/). A hangsúly hátulról számolva az ötödik szótagig bármelyik szótagra eshet. ## Grammatika A román nyelv grammatikája hasonlít a többi újlatin nyelvére, mivel a latin nyelv leszármazottja. ### Alaktan Morfológiai típusát tekintve a román nagyobb mértékben flektáló nyelv, mint a többi újlatin nyelv, azaz ragokkal (külső flexió) és tőhangváltással (belső flexió) fejezi ki az alaktani kategóriákat úgy, hogy gyakran egyazon rag több kategóriát kifejező morféma. #### Névelők és névszók A román nyelvben is megvannak a magyar határozott névelő és határozatlan névelő megfelelői, de a grammatika még kétféle névelőt tart számon: a birtokos névelőt és a mutató névelőt. A románban valójában határozott végartikulus van, mivel leggyakrabban a főnév vagy a melléknév végére illesztik (példa: lupul – ’a farkas’). Akárcsak a többi újlatin nyelvben, a román névszókra is jellemzők olyan nyelvtani kategóriák, mint a szám (egyes szám és többes szám) és a nem. Az utóbbi kategóriát illetően, sajátossága a román nyelv grammatikáinak az, hogy a hím- és a nőnem mellett megkülönböztetnek egy harmadik, „semlegesnem”-et (gen neutru) is. Ez úgy értendő, hogy jelentős azon főnevek száma, melyek egyes számban hím-, többes számban nőneműek, például un cort, două corturi ’egy sátor, két sátor’. (Bár nem kiterjedten, de ez a kategória létezik más újlatin nyelvekben is, például a spanyolban: arte histórico ’történelmi művészet’, de: bellas artes ’szépművészetek’.) A számon és a nemen kívül, a személyes és a birtokos névmásokra, ugyancsak mint a többi újlatin nyelvben, a személy kategóriája is jellemző. Archaikus vonása a román nyelvnek az, hogy jellemző rá az eset kategóriája is. A román nyelv grammatikái megkülönböztetnek alanyesetet, birtokos esetet, részes esetet, tárgyesetet és megszólító esetet, de nemcsak esetragok alapján, hanem más morfémák és a szavak mondattani funkciója alapján is. A tárgyesetnek nincs ragja, csak a pe elöljárószó jelzi egyes esetekben. A birtokos esetnek és a részes esetnek ugyanaz a ragja. Őket a ragozott szó mondatbeli funkciója és, egyes esetekben, a birtokos esetű szó előtti al/a/ai/ale birtokos névelő különbözteti meg (például: o fată ’egy lány’ – alanyeset; dau flori unei fete ’virágot adok egy lánynak’ – részes eset; florile unei fete ’egy lány virágai’, ale unei fete ’egy lányéi’ – birtokos eset). A megszólító esetnek csak egyes főnevek esetében van ragja: fato! ’te lány!’. E három eset alakjaiban felismerhetőek a latin főnévragozás egyes elemei. Ezen kívül a tőhangváltások (például a fenti fată/fete-ben) sokkal gyakoribbak, mint a többi újlatin nyelvben, és sokszor toldalék és tőhangváltás együtt fejez ki morfológiai kategóriát. Másik nehézsége a román nyelvnek a többes szám jeleinek bonyolult rendszere. A melléknevet mindig egyeztetni kell az őt alárendelő főnévvel, nemben, számban és esetben. A román grammatikák kilenc csoportba osztják a névmásokat: személyes névmás, nyomatékosító személyes névmás, visszaható névmás, birtokos névmás, mutató névmás, vonatkozó névmás, kérdő névmás, határozatlan névmás és tagadó névmás. A legtöbb birtokos, mutató, vonatkozó, kérdő, határozatlan és tagadó névmásnak determináns megfelelője is van, amely alakja lehet azonos a névmáséval vagy ettől különböző. A személyes névmásnak számos alakja van, aszerint, hogy hangsúlyos vagy hangsúlytalan, hogy milyen nemű, számú vagy esetű, valamint hogy az ige előtt vagy mögött helyezkedik el. A hangsúlytalan alakokat az igéhez és/vagy egymásközt bonyolult szabályok szerint kell vagy nem kell illeszteni. #### Az ige A többi újlatin nyelvhez hasonlóan, a román igére olyan kategóriák jellemzők, mint az igenem, az igemód, az igeidő, a szám (egyes szám és többes szám), a személy és a nem (hímnem, nőnem), ez utóbbi csak a melléknévi igenév esetében. Az ige szférájában is fennmaradtak latin jellegzetességek a többi újlatin nyelvhez képest, de újítások is vannak: egyesek ezekkel közösek, mások sajátosak. - Igenemek: cselekvő, szenvedő, visszaható. - Igemódok: kijelentő mód, kötőmód, feltételes-óhajtó mód, felszólító mód, feltételező mód. Ez utóbbi a román ige rendszerének egyik sajátossága. - Igenevek: főnévi igenév, határozói igenév, melléknévi igenév, szupinum. Az utóbbit az újlatin nyelvek nyelvtanai között csak a román tartja számon, bár alaktanilag nem hasonlít a latin szupinumra. - Igeidők: - Kötőmódban, feltételes-óhajtó módban és feltételező módban az igének jelen és múlt ideje van, akárcsak a főnévi igenévnek. - Kijelentő módban van: - jelen idő, számos tőhangváltású ragozással; - négy múlt idő: - a latinból örökölt folyamatos múlt idő; - a latinból származó egyszerű múlt idő; - a többi újlatin nyelvvel közös és általában ugyanúgy keletkezett összetett múlt idő; - a többi újlatin nyelvben is meglévő, de ezekkel szemben nem segédigével, hanem, mint a latinban, szuffixummal képzett régmúlt idő; - két jövő idő: - három módon, segédigével képezhető, a beszéd időpontjához viszonyított jövő idő; - befejezett (vagy előidejű) jövő idő. A ragozás szempontjából a hagyományos nyelvtan szerint az igék négy, a latinból örökölt csoportba oszlanak. A magyarban használatos magázó és önöző alakot a román nyelvben T/2-vel, és a hozzá tartozó megszólítással fejezik ki (lásd: Igeragozás és igehasználat a román nyelvben#Jelen idő). #### A változatlan alakú szófajok A román határozószók részben megfelelnek a magyaroknak. Az egyik különbség az, hogy a románban aránylag kevés képzett határozószó van (românește ’románul’), viszont, a magyarral ellentétben, sok esetben a határozószó alakja egybeesik a megfelelő melléknévével: Tenorul e frumos și cântă frumos. ’A tenorista szép, és szépen énekel.’ Ami a nyelvészeti szemléletet illeti, a román hagyományos grammatikák nem tartanak számon módosítószókat, hanem a magyar módosítószók megfelelőit is a határozószók közé sorolják. Akárcsak a többi indoeurópai nyelvben, az elöljárószóknak fontos szerepük van a román nyelvben is a szószerkezetek alkotásában. A magyarban egyesek ragoknak felelnek meg (például în ’-ban/-ben, -ba/-be’), mások névutóknak (például după ’után’). A román kötőszók ugyanolyan szerepet töltenek be, mint a magyar kötőszók, azonos szófajú szavakat kötve össze az egyszerű mondatban (bărbatul și femeia ’a férfi és a nő’), vagy tagmondatokat az összetett mondatban: Tot mai lucrează, deși e pensionar. ’Még mindig dolgozik, bár nyugdíjas.’ ### Mondattan #### Az egyszerű mondat A mondatrészeket a román hagyományos nyelvészet magyarra átültetett terminológiájával nevezzük meg. A magyar nyelv nyelvészetében nem használt szakszavak a következők: A román egyszerű mondat szerkezete nem különbözik lényegesen a többi újlatin nyelvekben található szerkezettől. Nyelvtipológiai szempontból a román SVO-nyelv, akárcsak a többi újlatin nyelv, tehát az egyszerű bővített mondatban a szórend, ha egyik mondatrész sincs nyomatékossá téve, alany + állítmány + tárgy. Az egyes mondatrészek kihangsúlyozása többnyire ezeknek a mondat elejére helyezésével történik. A bővítményeket képező névszók alárendelése kifejezhető csupán a birtokos esettel, a részeshatározó esettel vagy a tárgyesettel, elöljárószó nélkül, de, mint a többi újlatin nyelvben, a főnevet és bővítményeit, valamint az igét és bővítményeit elöljárószók is összeköthetik. A különbség az, hogy, mint a latin nyelvben, minden elöljárószó egy bizonyos esetet vonz. Az elöljárószós szószerkezetben, ha egyik tagja sincs nyomatékossá téve, a bővítmény követi az alárendelő tagot. A magyar nyelvvel ellentétben és a többi újlatin nyelvhez hasonlóan, a jelző általában a jelzett szó után helyezkedik el. A spanyol közvetlen tárgyhoz hasonlóan, de a franciával ellentétben, a személyt megnevező román közvetlen tárgy egy elöljárószóval is használható, a pe-vel (vö. spanyol a). Ugyanakkor, ugyanazt a közvetlen tárgyat sokszor két szó fejezi ki, egy főnév és a neki megfelelő hangsúlytalan alakú személyes névmás: Am văzut-o pe Maria ’Láttam Máriát’ (Maria – főnévvel kifejezett közvetlen tárgy, o – a főnévnek megfelelő személyes névmás). Az elöljárószó nélküli közvetett tárgynál is fennáll a kétszeres kifejezés esete: Fratelui meu i s-a dat o șansă ’Esélyt adtak a fivéremnek’. A közvetett tárgy tárgyesetet, birtokos esetet vagy részes esetet vonzó elöljárószóval is előfordul: Nu râde de mine! (tárgyeset) ’Ne nevess rajtam!’, Luptă împotriva tuturor (birtokos eset) ’Mindenki ellen küzd’, Am reușit datorită ție (részes eset) ’Neked köszönhetően sikerült’. #### Az összetett mondat ##### Mellérendelt mondatok Az összetett mondat keretében, a mellérendelt mondatok között ugyanolyan mellérendelés-típusok vannak, mint a mellérendelt mondatrészek között az egyszerű mondatban. Van kapcsoló, kizáró választó, megengedő választó, ellentétes és következtető (vagy magyarázó) mellérendelés. Ezek nyelvi eszközei: - Leggyakrabban a mellérendelés kötőszó segítségével valósul meg. A și ’és’ kötőszó tipikus a kapcsoló mellérendelésben, de megvan a következtető mellérendelés eszközei között is. A iar ’pedig’ és nici ’sem’ kötőszók a kapcsoló mellérendelést valósítják meg. A sau, ori és fie (jelentésük ’vagy’) kötőszók a kizáró választó és a megengedő választó mellérendelés eszközei, olykor kéthelyű használattal. Az ellentétes mellérendelés kötőszói dar ’de’, ennek szinonimája însă, és ci ’hanem’. - Kötőszó értékű szókapcsolatok is vannak a mellérendelés eszközei között, például nu numai ..., ci (și) ’nemcsak ..., hanem (... is)’, a kapcsoló mellérendelésben. - A megengedő választó mellérendelés jellegzetes eszközei az aci ..., aci, acum ..., acum, ba ..., ba, când ..., când határozószó-párosok (mindegyik jelentése ’mikor ..., mikor’). - Kötőszók és határozószók választóvonalán elhelyezkedő elemek is, mint deci ’tehát’; așadar, ca atare, de aceea ’ezért’; prin urmare ’következésképpen’ tartoznak a következtető mellérendelés eszköztárához. - Minden mellérendelés-fajtában jelen van a közvetlen, viszonyszó nélküli mellérendelés, főmondatok között, de mellékmondatok között is, főleg akkor, ha kettőnél több mondat van egymás mellé rendelve. ##### Mellékmondatok Terminológiai pontosítások (a mellékmondatok a megfelelő mondatrészeket helyettesítik, ezért nem szerepel itt a meghatározásuk): A román nyelv grammatikái a mellékmondatokat két nagy csoportba sorolják: - nem határozói mellékmondatok (propoziții subordonate necircumstanțiale): alanyi, állítmányi, állítmány-kiegészítői, jelzői, közvetlen-tárgyi, közvetett-tárgyi és cselekvőt jelölő mondat; - határozói mellékmondatok (propoziții subordonate circumstanțiale): helyhatározói, időhatározói, okhatározói, célhatározói, módhatározói, következményes, eszközhatározói, társhatározói, tekintethatározói, feltételes, megengedő, ellentétet kifejező, hozzáadásra utaló határozói és kivételt kifejező határozói mondat. A mellékmondat kötődhet az őt alárendelő főmondathoz egyrészt kötőszóval vagy kötőszói szerepet betöltő más szóval, másrést közvetlenül. Ezeket a nyelvi eszközöket kiegészítheti a ragozás, a hanglejtés és a beszédszünet. Az alárendelés fő eszköze, amely minden mellékmondat esetében előfordul, a bevezető szó vagy szókapcsolat. Ez lehet kötőszó, kötőszó értékű szókapcsolat vagy más hasonló funkciót ellátó szó: vonatkozó névmás, kérdő névmás, határozatlan névmás vagy ezek determináns megfelelői; névmási vonatkozó határozószó, kérdő határozószó vagy határozatlan határozószó. A kötőszó csak bevezető elem, de a többi ugyanakkor mondatrész is a mellékmondatban. A közvetlen alárendelés, azaz bevezető szó nélküli, sokkal ritkább, mint az előző. Előfordul a feltételes és a megengedő mondat esetében, mindig jellegzetes hanglejtéssel társítva: Vrei bani, muncește! ’Pénzt akarsz? Dolgozz!’ Olykor állítmányuknak jellegzetes az igemódja is, mint ebben a példában a felszólító mód. A ragozás másodlagos eszköze az alárendelésnek. A mellékmondatokat bevezető névmások és determinánsok ragozásáról van szó, vagy az igeragozásról a közvetlenül alárendelt mellékmondatok esetében. A szünet többnyire jellegzetes hanglejtéssel társul. Fő szerepe az elszigetelt és a nem elszigetelt mellékmondatok megkülönböztetése. Nem határozói mellékmondatok Ezek közös vonása az, hogy tartalmuk inkább elvont, és csaknem az összes szerkesztési eszközeik közösek, de két különböző csoportra lehet őket osztani aszerint, hogy lehetnek-e közvetett kérdő mondatok vagy sem. Az első kategóriához az alanyi, az állítmányi, a jelzői, a közvetlen-tárgyi és a közvetett-tárgyi mondat tartozik, a másodikhoz pedig az állítmány-kiegészítői és a cselekvőt jelölő mondat. Sajátosság a többi újlatin nyelv grammatikáihoz képest az ún. „állítmány-kiegészítői mondat” (propoziția predicativă suplimentară), az állítmány-kiegészítő megfelelője. Néhány szerkesztési sajátosság a többi újlatin nyelvhez képest: - Ha ugyanaz az alany két cselekvést végez, ott, ahol az olasz vagy a francia nyelv az alárendelt cselekvést a főnévi igenévvel fejezi ki, a román nyelv, ritka kivételekkel, a kötőmódot preferálja: francia Je veux partir vs. román Vreau să plec. – ’El akarok menni’. - Bár a románban is van igeidő-egyeztetés a mellékmondat és a főmondat között, ez nem olyan merev, mint például a francia nyelvben. - A jelzői mellékmondatban, ha a vonatkozó névmás tárgyesetben van, a mellékmondat tárgyát még egyszer kifejezik az ugyanarra a főmondatbeli szóra utaló személyes névmással: francia L’homme que tu as vu avec moi est mon père vs. román Omul pe care (vonatkozó névmás) l- (személyes névmás) ai văzut cu mine este tatăl meu – ’Az az ember, akit velem láttál, az apám’. Határozói mellékmondatok Ezen mellékmondatok tartalma általában konkrét, és többnyire mindegyik határozói mellékmondat-fajtának jellegzetes szerkesztési eszközei vannak. Sajátossága a román nyelvnek a többi újlatin nyelvhez képest az, hogy a dacă ’ha’ kötőszóval bevezetett feltételes mondat és a chiar dacă ’ha ..., akkor sem’ kötőszó értékű szókapcsolattal bevezetett megengedő mondat állítmánya feltételes-óhajtó mód jelen és múlt időben, valamint kijelentő mód jövő időben is állhat, mint a magyarban: francia S’il voulait (kijelentő mód folyamatos múlt idő), je l’aiderais vs. román Dacă ar vrea (feltételes mód jelen idő), l-aș ajuta. – ’Ha akarná (feltételes mód jelen idő), segítenék neki’. ## Írás ### Történelmi áttekintés A legrégibb fennmaradt román nyelvű dokumentumokat (16. század) egy 43 betűs cirill ábécével írták. A 16. századtól kezdve, elszórtan már előfordult a latin ábécé használata is, főleg Erdélyben. Itt a 18. században az erdélyi iskola szorgalmazta a cirill írás helyettesítését a latinnal. A cirill ábécé több egyszerűsítésen ment keresztül, majd a 19. század középső évtizedeiben egy vegyes, cirill–latin átmeneti ábécét használtak. Ezután áttértek a latin ábécére. Egy ideig vita tárgya volt, hogy a helyesírás a a hagyományörzés elvét vagy a fonéma-graféma megfelelés elvét kövesse inkább. Végül egy nagy mértékben az utóbbi elvet követő helyesírást vezettek be hivatalosan. Ez több reformon ment át (a legutóbbi 2005-ben volt). A Moldovai Köztársaságban, a szovjet időkben, az orosz ábécét alkalmazták, apró változtatásokkal, az úgynevezett moldáv nyelv írására. Az ország függetlensége óta a latin írást használják, de Transznisztriában továbbra is az oroszt. ### Mai írás A román ábécé 31 betűből áll. Sajátosak a többi újlatin nyelv ábécéjéhez képest az [ə]-t jelző ă, az [ɨ] két írásjele (â és î), valamint a ș (magyar megfelelője s) és a ț (magyar c) betűk. A [k] és a [g] hangokat, az olasz nyelvhez hasonlóan, a, â, î, o és u előtt a c, illetve g betűk jelölik, e és i előtt pedig a ch és gh kombinációk. Az s minden helyzetben zöngétlen (mint a spanyolban), a [ʒ] (magyar zs) hangot a j jelöli (mint a franciában és a portugálban). A mássalhangzókat jelölő betűk csak egyszerű formában fordulnak elő, kivéve az nn-t néhány szóban, valamint a cce és cci betűcsoportokat, ahol az első c a [k] hangot jelöli, a második pedig a [t͡ʃ]-t (magyar cs). A román helyesírás nagy mértékben a fonéma-graféma megfelelés elvét követi. Nagyobb eltérés ettől a két betű használata az [ɨ] jelölésére. Szó elején és végén az î-t kell használni, szó belsejében pedig az â-t. Másik nehézsége az, hogy nem különbözteti meg a félhangzókat a nekik megfelelő magánhangzóktól. ## Szókészlet A trák-dák szubsztrátumból nagyon kevés szó maradt fenn a románban, és ezek egy részéről sem teljesen bizonyos, hogy ilyen eredetűek. 0,96%-ra teszi arányukat. Ezeken kívül az ismeretlen és bizonytalan eredetű szavak aránya 2,71%. A román szókészlet közel 72%-a latin eredetű. Ezekből kb. 30% a latinból örökölt szó, a többi pedig főleg a 19. században került a nyelvbe jövevényszóként a francia nyelvből, a latinból és az olaszból. Ezeknek többsége is latin vagy újlatin szavakon alapszik. Más, nem latin nyelvek közül a legnagyobb hatása a román nyelvre az ószláv nyelvnek volt, a középkorban, de sok szláv szót helyettesítettek vagy háttérbe szorítottak későbbi nyugati újlatin jövevényszavak. A románokkal együtt élő vagy a velük szomszédos, illetve viszonylag közél élő népek nyelveiből is származnak jövevényszavak, arányuk (egy százalékon felül) csökkenő sorrendjében a következőkből: bolgár, újgörög, magyar, orosz. Az angol eredetű szavak aránya csupán 0,07% volt 1988-ban, de 1990 óta ez a román nyelv legfontosabb jövevényszó-forrása. A sok jövevényszó az egyik oka a román nyelv szinonimákban való gazdagságának. A román szókészlet tükörfordítás útján is gyarapodott. A román szókészletnek is volt némi hatása más nyelvekre, főleg a románokkal együtt élő népek nyelvjárásaira, de található néhány román szó a közeli népek sztenderd nyelvváltozataiban is, a magyarban, a bolgárban, a szerbben, a csehben, a szlovákban, a görögben, a törökben, a belaruszban, a lengyelben, a macedónban. A román nyelven belül alkotott szavak aránya csaknem 4%. A nyelven belüli szóalkotás legfontosabb módszere a szóképzés, főleg utóképzőkkel, amelyek készlete nagyon gazdag, de előképzőkkel is. Ellenben a szóösszetétel sokkal kevésbé termékeny, mint a magyar nyelvben. ## Példaszöveg Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának első cikkelye: ^(hallgat) ## Szótárak - Archeus (a Dexonline szótárai, szókereső irodalmi művekben, szótári alak keresője ragozott alakból kiindulva, román–angol és angol–román szótár). Hozzáférés: 2017. március 1. - Dexonline (7 szótár egyben: 2 értelmező szótár, 2 jövevényszavak szótára, 1 szinonima szótár, 1 helyesírás-szótár, 1 etimológiai szótár). Hozzáférés: 2017. március 1. - DictZone (magyar–román és román magyar szótár). Hozzáférés: 2017. március 1. - Industrial Soft (román–angol és angol–román szótár). Hozzáférés: 2017. március 1. - Sensagent (értelmező és többnyelvű szótár, beleértve román–magyar és magyar–románt is). Hozzáférés: 2017. március 1. - Bakos Ferenc. Román–magyar kéziszótár. Budapest: Akadémiai. 2011. - Kelemen Béla (főszerkesztő). Dicţionar romîn-maghiar (Román–magyar szótár). 1–2. Kolozsvár: Editura Academiei RPR. 1964 - Lázár Edit – Román Győző – Popa, Mariana. Román-magyar szótár. Bukarest: Carocom '94. 2015. - Reinhart Erzsébet-Mária – Lázár Edit – Román Győző. Magyar-román szótár. Bukarest: Carocom '94. 2005. - Szász Lőrinc. Román–magyar szótár. SZÓTÁR.RO. ADATBANK. Erdélyi magyar elektronikus könyvtár. Hozzáférés: 2023. július 11. ## A román nyelv tanulásához - Babel (francia–román kommunikáció). Hozzáférés: 2017. március 1. - Farkas Jenő. Román nyelvvizsga írásbeli feladatok. Budapest: Palamart Kiadó. 2005 - Gancz, Andrei – Gancz, Margareta. Magyar–román közlési kézikönyv. Kolozsvár. Dacia. 2001 - Internet Polyglot (román–más nyelv tematikus szószedetek, kiejtéssel, szókincs-leckék). Hozzáférés: 2017. március 1. - Radio Romania International (nyelvleckék). Hozzáférés: 2017. március 1. - Româna cu Andrei (szókészlet és kommunikáció magyar ajkúaknak). Hozzáférés: 2023. április 12. - Verbix (igeragozó program). Hozzáférés: 2017. március 1. - Wikitravel – Román szószedet. Hozzáférés: 2017. március 1. ## Egyéb külső hivatkozások - A Neacșu-dokumentum. Hozzáférés: 2017. március 1. - Román Televízió

Skandináv-hegység

A Skandináv-hegység röghegység Észak-Európában, a Skandináv-félszigeten. Európa második leghosszabb hegylánca. Norvégia csaknem egészét borítja, Svédország északnyugati határvidékét adja és kis mértékben Finnország területére is kiterjed. Hossza délnyugat-északkelet irányban km, maximális szélessége 300 km. Két magashegyi zónája van, az egyik Norvégia déli részén, ahol a hegység – és egyben Norvégia – legmagasabb csúcsa, a Galdhøpiggen (2469 m) található, a másik Svédország északi részén, ahol a Kebnekaise (2102 m), Svédország legmagasabb csúcsa van. Finnország legmagasabb hegye is ehhez a hegységhez tartozik, ez az 1324 méteres Halti. A Skandináv-hegység az ősi Kaledóniai-hegységrendszer maradványa (és így szerkezetileg a mai Kaledónia területén folytatódik, Skóciában), ami mintegy 400 millió évvel ezelőtt keletkezett a Laurentia (nagyjából a mai Észak-Amerika) és a Baltica (fő vonalaiban a mai Skandinávia) őskontinensek ütközése során. Ez a hegylánc a mai Himalája méreteivel vetekedhetett, de az azóta eltelt hosszú idő alatt az erózió igen nagy mértékben lepusztította. Később, 60 millió évvel ezelőtt kezdődően, a paleogén és a neogén időszakban az Atlanti-óceán partvidéke újra jelentősen megemelkedett. A hegység mai felszínét pedig a legutóbbi jégkorszak formálta, amikor gyakorlatilag az egész hegyvonulat vastag jégtakaró alá került. E súlyos teher elolvadása után az egész Skandináv-félsziget újra emelkedésnek indult. A hegylánc klímája erősen aszimmetrikus. Nyugati oldala a Golf-áramlat hatása alatt áll, ezért itt az óceáni éghajlat érvényesül, enyhe telekkel és esős nyarakkal. A keleti oldal éghajlata sokkal inkább kontinentális. A nyugati oldal északi részén a sok csapadék miatt számos gleccser keletkezett, köztük Európa legnagyobbjai, mint a Jostedalsbreen. Az éghajlat nyomán a vegetáció is erősen különbözik, a nyugati oldalon sűrű lombhullató, illetve fenyőerdők alakultak ki, keleten viszont tajga jellegű növényzet figyelhető meg, jellegzetes növénye például a molyhos nyír. Az erdők övezetét és a felettük elterülő alpesi tundrát számos nemzeti park, természetvédelmi terület óvja a skandináv országokban. A hegység első lakói a jégkorszak után megjelenő rénszarvasvadászok voltak, mintegy évvel ezelőtt. Délen földműveléssel is foglalkozó indoeurópai törzsek vándoroltak be, a hegyekben transzhumáló pásztorkodást folytattak. A skandináv etnikumok i. sz. 1000 körüli elkülönülése után a hegyeken át fokozatosan közlekedési útvonalak alakultak ki, bár azok sokáig veszélyesek maradtak. Leginkább a különböző ércek lelőhelyei vonzották az embereket a hegyekbe. Így is egészen a 18. és a 19. század fordulójáig váratott magára a hegyláncolat teljes feltérképezése, ami aztán lehetővé tette a turizmus megindulását is. A 20. században kezdődött meg a hegység óriási vízenergiájának kiaknázása, valamint a téli turizmus fejlődése. ## Elnevezés A Skandináv-hegységet a környék lakossága sokáig nem tekintette egyetlen hegyvonulatnak, hiszen a közelről nézve számos külön hegycsoportból, -vonulatból, csúcsból áll, nem emelkedik egységes tömbként a szemlélők elé, mint például az Alpok. Ezért sokáig egységes neve sem alakult ki, hanem az egyes részeit nevezték el külön-külön, mint a Jotunheimen, Dovrefjell hegycsoportokat. A Skandináv-hegység északi szakasza Norvégia és Svédország határán például norvég nyelven a Kjølen, svédül a Kölen nevet viseli, ami magyarul hajógerincet jelent, mert a szóban forgó hegyvonulat egy felfordított hajó alsó részére emlékeztette a vikingeket. Általánosságban ezeket a hegyeket fjelleknek nevezik, ami egyben a hegyek egy külön típusát is jelöli a nemzetközi földrajzi szaknyelvben. Csak a 20. század negyvenes éveiben javasolta Erik Ljungner svéd geológus a Skanderna elnevezést, amit magyarra Skandoknak fordíthatunk. Ez el is terjedt a svéd nyelvben, majd angolul és franciául is, de nem vált kizárólagossá; például a „Skandináv Alpok” elnevezés is használatos különböző nyelveken. A geológusok időnként alkalmazzák a „Skandináv Kaledonidák” elnevezést is, utalva az ősi kaledóniai hegyláncra. A norvég geológiai társaság 2012-ben pályázatot is kiírt egy megfelelő név megalkotására. A magyar földrajztudomány és térképészet a Skandináv-hegység vagy -hegyvidék elnevezést használja. ## Földtörténet A Skandináv-hegység földtörténete meglehetősen hosszú és változatos. Bár a mai felülete viszonylag fiatal, a kainozoikumban alakult ki, mintegy 61 millió évvel ezelőtt, a hegylánc a földtörténeti események olyan láncolatának a jól látható nyomait viseli magán, amelyek már 450 millió évvel ezelőtt kezdődtek. Ez a történet hat szakaszra osztható: a kaledóniai hegységképződést megelőző korszak, maga a kaledóniai hegységképződés a paleozoikum első felében, az ezt követő korszak, a paléïque-nak nevezett szakasz, a tektonikus kiemelkedés korszaka és végül a jégkorszaki erózió időszaka. A folyamat elején, a prekambriumban, mintegy 570 millió évvel ezelőtt a mai Skandináv-hegység területe kiterjedt dombvidékként a Baltica őskontinenshez tartozott, ami a Laurentia őskontinenssel (a mai Észak-Amerika és Grönland elődjével) együtt a Iapetus-ősóceán partjain terült el. Bonyolult közeledések és kisebb ütközések után a késő szilur és kora devon időszakban, 420–400 millió évvel ezelőtt a két őskontinens frontálisan ütközött és kialakult a Kaledóniai-hegységrendszer két utolsó eleme a mai Brit-szigeteken és Skandináviában. A hegylánc maradványai ma Észak-Amerika és Grönland keleti partjain, Afrika északnyugati sarkán, Írország, Skócia területén is megtalálhatók a Skandináv-hegységen kívül (Kaledonidák). A kaledóniai hegylánc magassága a mai Himalájáéval vetekedhetett. A két őskontinens ütközése során a földkéreg vastagsága ebben a körzetben a szubdukció révén elérte 60 kilométert az átlagos 30–40 kilométer helyett. A folyamatok azonban – földtörténeti szemmel nézve – gyorsan megfordultak. A gravitáció hatására a hegytömeg alja belesüllyedt a viszkózus földköpenybe és megolvadt. A törések mentén a kéregdarabok egymással szembeni mozgását az egymástól távolodó mozgás váltotta fel. A kéreg vastagsága a 405–395 millió évvel ezelőtti időszakban a 60 kilométerről lecsökkent 15–20 kilométerre. A magas hegyek erodálódtak, a Kaledón-hegységrendszer darabjai a perm időszakában (250 millió évvel ezelőtt) elváltak egymástól. A mai Skandináv-hegység területe a Pangea őskontinens része lett, mégpedig annak trópusi-szubtrópusi éghajlatú részén. A következő, paléïque fázisnak nevezett időszakban (245-től 50 millió évvel ezelőttig) folytatódott az erózió, és a Skandináv-hegység területe – az időszakonként jelentkező kisebb emelkedő tektonikus mozgások ellenére – dombvidékké szelídült. Ez a „paléïque felszín” helyenként máig megmaradt, így a Hardangervidda fennsíkon is megfigyelhető. A területen ebben az időszakban mindvégig nedves és félszáraz között váltakozó meleg éghajlat uralkodott. A kainozoikumban újabb jelentős tektonikus emelkedés következett be e térségben. Ez nem korlátozódott a Skandináv-hegységre, hanem a korábbi kaledóniai hegységrendszer más régebbi darabjait is érintette. Ezek a folyamatok összefüggésben álltak az Atlanti-óceán megnyílásával és kiszélesedésével. Ekkor alakult ki az izlandi forrópont is. A kaledóniai lánc darabjainak újra-emelkedésével párhuzamosan süllyedő mozgásokra is sor került a mai Északi-tenger, Balti-tenger és a Hudson-öböl térségében. Ez az eddigi utolsó tektonikus kiemelkedés eredményezte – nagy vonalakban – a Skandináv-hegység mai magasságának kialakulását. ### Jégkorszaki erózió A Skandináv-hegység felszínének mai alakját a hosszú földtörténeti előzmények után végül a kainozoikumi eljegesedés alakította ki, a negyedidőszaki, azaz legutóbbi jégkorszak, amely tulajdonképpen ma is tart, mivel ennek a kritériuma a Föld sarkvidékeinek eljegesedése. E jégkorszak során a területet borító jégtakaró tág határok között változott. A hidegebb szakaszokban a gleccserek gyorsan növekedtek, és az eljegesedés csúcspontjain az egész Skandináv-félszigetet borító jég vastagsága elérte a 3000 métert. A jégkorszaki gleccserek eróziós hatása az egész félszigetet érintette, de meglehetősen különböző mértékben: a belső területeken és a hegylánc keleti oldalán kevésbé, a meredekebb és az olvasztó nyugati hatásoknak jobban kitett nyugati oldalon viszont annál inkább. A nyugati oldalon alakultak ki a legmarkánsabb gleccservölgyek, amelyek létrehozták a mély fjordokat. A hasonló, de szelídebb esésű keleti gleccservölgyekben tavak jöttek létre a fjordok helyett. A gleccserek általában, de nem feltétlenül, a magasabb hegyekről indultak el. Néhány gleccservölgy még a hegység vízválasztóját is átlépte. A másodlagos, kisebb gleccserek gyakran nagyobb magasságokban hoztak létre gleccservölgyeket, amelyeket „függő völgyeknek” is neveznek. A völgyek nagy része tektonikus törésvonalakat követ. A hegylánc legmagasabb csúcsait, amelyek kiemelkedtek a jégtakaróból, szintén formálta az erózió a fagy hatásai révén. Ezeket a csúcsokat nevezzük nunatakoknak. A jégkorszaki erózió hatásai nagyban különböznek az érintett kőzetek típusai szerint is. A Sarek nemzeti park meredek csúcsaitól eltérően a szomszédos Padjelanta nemzeti parkban szelíden hullámzó felszín alakult ki. A különbséget az okozza, hogy a Sarek csúcsainak anyaga magmás kőzet, diabáz, míg a Padjelanta vidékén kevésbé ellenálló palás kőzetek alkotják a felszínt. A gleccserek aztán nagyban visszahatottak nem csak az általuk hátrahagyott felszín alakjára, hanem a talaj anyagára is. A hegység nyugati oldalán, főleg a meredekebb lejtés következtében simára koptatták a sziklákat, keleten viszont üledékes kőzetet, tillitet hagytak maguk után, mégpedig különböző, sajátos formákban, mint a drumlinok, az ózok, és a Rogen-morénák. A jégkorszaki üledékek nagy részét nem a gleccserek, hanem az olvadásukkor kialakuló gyors folyók rakták le. A szárazföldi jég nagy valószínűséggel a középmagas területeken olvadt el először, és a völgyekben még megmaradt jég eltorlaszolta az olvadékvíz útját. Nagy tavak alakultak ki, és az üledékek először az e tavakba torkolló folyók deltájában rakódtak le. A jég olvadásával ezek a tavak és a beléjük torkolló delták előrehaladtak a lejtő irányában. Ennek a folyamatnak a nyomai jól megfigyelhetők például a Torneträsk tó vidékén. Sokfelé nagy olvadékvíz-síkságok, az izlandi nyelvből származó tudományos nevükön sandurok jöttek létre, mint a Lunndörrsfjällen vidékén Svédországban. A jég teljes elolvadásakor kialakult gyors folyók V alakú völgyeket vájtak maguknak. Bár ez a folyamat rövid ideig tartott, nyomai ma is jelentősebbek, mint az azóta eltelt időszak folyóvízi eróziója. ## Földrajz ### Elhelyezkedés A Skandináv-hegység alapvetően dél-délnyugati irányból észak-északkeleti irányban halad a Skandináv-félsziget nyugati oldalán, annak mintegy a gerincoszlopát alkotja. Hossza mintegy 1700 kilométer, ezzel az Ural után Európa második leghosszabb hegylánca. A hegylánc délen, nyugaton és északon közvetlenül határos a tengerrel, sorrendben a Skagerrakkal, az Északi-tengerrel, a Norvég-tengerrel és a Barents-tengerrel. Keleti oldalán a hegylánc nagyon fokozatosan ereszkedik az előhegyek, a dombvidék és végül a Balti-tenger, illetve annak öble, a Botteni-öböl irányába. A hegység keleti határát svéd földrajztudósok a művelési határral (odlingsgräns) azonosítják, azaz a mezőgazdasági területek határát tekintik a hegység keleti szélének. A definíciós problémáktól eltekintve egyértelmű, hogy a Skandináv-hegység Norvégia területének túlnyomó részét beborítja, valamint Svédországnak is mintegy a 20%-át teszi ki. Hasonlóképpen világos, hogy a hegylánc Norvégia és Svédország természetes határaként szolgál. A hegylánc egy kis része kiterjed Finnország területére is. ### Geomorfológia A Skandináv-hegységre magas kora és az utolsó jégkorszak alatti kilométeres vastagságú jégborítása miatt nem a meredek csúcsok, hanem a lapos hegyhátak, a fjellek a jellemzőek. Még a hegyek teteje is gyakran fennsíkszerűen lapos. A kaledóniai hegységképződés idején a korábbi tengeri üledékek felgyűrődtek. A hegység anyaga főleg kristályos kőzet, gránit, gneisz, kavicsüledékekből létrejött metakonglomerátum, valamint magmás eredetű, de átalakult kőzet, (metagabbro, szerpentinit, zöldpala). A puhább kőzetek inkább a hegység középső részén, a Trondheim és Nordland közötti részen alkotják az erősen lekopott felszínt. A gneisz és a gránit alkalmas sziklacsipkés gerincek kialakulására is, mint a Lofoten vidékén. A hegység két fő magas (2000 méter feletti) régióból áll, délen, illetve északon. Ezeket egy alacsonyabb, erősebben erodált szakasz választja el egymástól a Trondheimi-fjord környékén, ahol a legmagasabb hegyek nem haladják meg az 1200 métert. A Norvégia déli részén található magashegység a nagyobb, itt hozzávetőlegesen kúp alakban csoportosulnak a hegyek a Jotunheimen köré. Itt található a hegység legmagasabb csúcsa, a 2469 méteres Galdhøpiggen is. A központi magas hegységet alacsonyabb csúcsok veszik körbe, mint a Hurrungane, a Breheimen, a Reinheimen nemzeti park, a Dovrefjell és a Rondane nemzeti park vidéke. Északi irányban ez az övezet a Sylarna és a Helagsfjället masszívumáig terjed a svéd határon, délen pedig a Hardangervidda nagy fennsíkjáig, majd onnan a tenger felé ereszkedik. A Skandináv-hegység másik, északon elhelyezkedő magasabb része elnyúltan emelkedik egészen a Kebnekaise (2102 méter) masszívumáig és a Sarek nemzeti parkig. A hegység magas csúcsai között völgyhálózat alakult ki, amelyek a tengerszint feletti 300 méteres magasságig is leereszkednek, sőt a nyugati parton mélyen a tengerszint alatti völgyeket vájtak ki maguknak a jégárak. Ezekben a völgyekben alakultak ki a fjordok. A legnagyobb közülük, a Sogne-fjord, 200 kilométer hosszan nyúlik be a tengertől a szárazföld mélyébe. A hegység közvetlenül a tengerig nyúlik Norvégiában, ezért a fjordok és szigetek rendkívül tagolt partvidéket eredményeznek. A partvonal matematikai fraktál jellegét ölti, hossza attól függ, hogy milyen hosszú egyenes szakaszokból állónak tekintjük azt. Ha például 30 méteres egyenes szakaszokat veszünk a mérésnél, akkor összesen kilométer hosszú partvonalat kapunk, ami az Egyenlítő hosszának több mint kétszerese (a szigetek nélkül, csak a szárazföld partja kilométer). Ha ennél rövidebb szakaszokat vennénk, akkor még sokkal nagyobb számot kapnánk. ### Részei #### Fő csúcsai a hegycsoportok szerint #### Fő csúcsai országok szerint ##### Norvégia Az összes csúcs a Jotunheimen-hegységben található. - 2469 méter Galdhøpiggen - 2464 méter Glittertind - 2405 méter Storen - 2387 méter Store Styggedalstind - 2373 méter Skardstinden - 2369 méter Vesle Galdhøpiggen - 2368 méter Surtningssue - 2364 méter Memurutindene - 2351 méter Jervvasstind - 2348 méter} Sentraltind ##### Svédország A csúcsok a Kebnekaise, a Sarek és az Áhkká hegycsoportokban találhatók. - 2102 méter Kebnekaise déli csúcs - 2097 méter Kebnekaise északi csúcs - 2089 méter Sarektjåkkå fő csúcs - 2076 méter Kaskasatjåkka (Kebnekaise) - 2056 méter Sarektjåkkå északi csúcs (Sarek) - 2043 méter Kaskasapakte (Kebnekaise) - 2023 méter Sarektjåkkå déli csúcs (Sarek) - 2015 méter Áhkká - 2010 méter Sarektjåkkå Buchttoppen (Sarek) - 2005 méter Pårtetjåkkå (Sarek) ##### Finnország Az összes csúcs az ország északi szélén, a norvég határ mentén található. - 1324 méter Halti - 1317 méter Ridnitsohkka - 1285 méter Kiedditsohkka - 1240 méter Kovddoskaisi - 1190 méter Loassonibba ### Vízrajz #### Folyóvizek Az óceáni éghajlat miatt a hegység igen jelentős mennyiségű csapadékot kap, különösen nyugati oldalán, így vízfolyásokban nagyon gazdag. A folyók és a patakok nagyrészt a gerincen futó vízválasztótól nyugati illetve keleti-délkeleti irányban futnak. Norvégia déli részén, a Jotunheimen-hegység környékén viszont a folyók a sugárirányban indulnak a szélrózsa minden irányába a lejtőkön. Az Atlanti-óceán és a Balti-tenger közötti fő vízválasztó a hegység középső és északi szakaszán nagyrészt egybeesik a norvég-svéd határvonallal. A jégkorszakot követő tektonikus kiemelkedés az óceán partján volt a legerősebb, emiatt kezdetben a gleccserek, majd a folyók regresszív eróziós munkája is itt érvényesült jobban a negyedidőszakban. Több helyen fordult elő a kaptúra jelensége, amikor egy eredetileg keletről nyugati irányba futó vízfolyás a regresszív erózió révén egyesült egy nyugat-keleti irányba haladó folyóval és áttért annak medrébe. Néhány esetben a folyók az egész hegyláncot átszelik, mint az Altaelva, amely egy mély kanyont, a Šávčut hozott létre. Ezt a jelenséget általában úgy magyarázzák, hogy folyó eróziós tevékenysége „versenyt futott” a környező felszín tektonikus emelkedésével. A hegység vízrajza különösen nagy különbségeket mutat a nyugati és a keleti oldal között. A nyugatra néző folyóvölgyek túlnyomórészt rövidek, meredekek, vízesésekkel tagoltak. E folyók vízgyűjtő területe általában kevéssé kiterjedt. Az itt található vízesések közül több szerepel a világ legnagyobb vízesései között. Közülük a Vinnufossen a legmagasabb Európában és a világ tíz legmagasabb vízesése között van 860 méteres esésével. A hegység keleti oldalán eredő folyók ezzel szemben mérsékeltebb esésűek, vízesések helyett inkább zuhogók, sellők jellemzőek rájuk és sokkal hosszabbak, mint a nyugati oldalon lévő társaik. Bár a keleti oldalon kevesebb csapadék hullik, az itteni, hosszabban, egymással nagyjából párhuzamosan futó folyók végső soron általában bővebb vizűek torkolatuknál, mint a rövid nyugati folyók. Vízhozamuk szerint a Skandináv-hegységben eredő legnagyobb folyók a Glomma (704 m3/s), a Göta älv (565 m3/s), a Luleälven (506 m3/s), az Ångermanälven (500 m3/s), az Indalsälven (405 m3/s) és az Umeälven (443 m3/s). A folyók vízhozamának éves ingadozása az északi fekvésből fakadó jellegzetességeket mutatja. Télen a kemény fagyok miatt a hegyekből kevés víz érkezik a folyókba, ezért hozamuk ekkor csökken a minimumra. A maximum a hóolvadás idején, tavasz végén, nyár elején következik be. Egy második, általában alacsonyabb vízhozam-növekedés az őszi esőzések idején mutatkozik. Norvégia délnyugati részén, a Golf-áramlat és az óceáni csapadék miatt egyenletesebb a folyók vízhozama, mint északon és keleten. #### Tavak Számos tó található a vízfolyások medrében a hegyek között valamint a lábuknál is. Vannak köztük kis hegyi tavak, különösen a nagy fennsíkokon, de a legnagyobbak a hegység keleti lábánál lébő nagy folyóvölgyekben alakultak ki a jégkorszaki gleccserek mélyítő munkája nyomán. A legfontosabb ilyen típusú tavak északról délre haladva a következők: Torneträsk (330 km2), Akkajaure (260 km2), Hornavan (262 km)2, Storsjön (456 km2), Femunden (200 km2), Mjøsa (369 km2) és a Randsfjorden (140 km2). Van néhány ilyen típusú tó a nyugati oldalon is, gyakran a fjordok meghosszabbításaként. Ezek a tavak néha igen mélyek: a Hornindalsvatnet Európa legmélyebb tava 514 méterrel, míg felszínének tengerszint feletti magassága csak 53 méter. #### Gleccserek A Skandináv-hegységben sok gleccser is van, köztük a kontinentális Európa (azaz eltekintve Izland, a Spitzbergák és a Novaja Zemlja területétől) legnagyobbjai. Az itteni gleccserek összesített területe 2900 km2. A legnagyobb gleccserek az enyhébb éghajlat ellenére a norvég partok felett találhatók, ahol a nagyobb csapadék jobban táplálja azokat. Felületük szerint a legnagyobb gleccserek a Jostedalsbreen (487 km2), a Vestre Svartisen (221 km2), a Søndre Folgefonni (168 km2), az Østre Svartisen (148 km2), a Blåmannsisen (87 km2) és a Hardangerjøkulen (73 km2). A Svartisen-gleccserek legalacsonyabb pontja mindössze 7 méterrel van a tengerszint felett. Az európai szárazföldön ez a legmélyebb pont, ameddig egy gleccser lejut. A 20. század során egyes skandináv gleccserek növekedtek, mert a globális felmelegedés miatt több csapadék hullott a gyűjtőterületükre, mint amennyire a felmelegedés olvasztotta a gleccsernyelv végét. Az utolsó előrenyomulást a 21. század legelején tapasztalták, azóta azonban már újra a felmelegedés miatti rövidülés figyelhető meg itt is, mint világszerte a legtöbb gleccser esetében. ## Történelem ### A vadászattól a transzhumáló pásztorkodásig A Skandináviát borító jégtakaró elolvadása után gyorsan megindult a növények és állatok beáramlása a szabaddá vált területre. A folyamat 10–12 ezer évvel ezelőtt kezdődött, és a belső jég (csaknem) teljes elolvadása még mintegy 3000 évet vett igénybe. A környezeti változások közül a legjelentősebb az ember szempontjából a rénszarvasok megjelenése volt, mert őket követték a kor vadász-halász-gyűjtögető embercsoportjai, például az Ahrensburg-kultúra képviselői, akik a norvég partokat lakták be, és létrehozták a helyi Fosna-Hensbacka kultúrát, vagy a Komsa-kultúrához tartozó csoportok északon. Egyidejűleg a szvidéri kultúrát képviselő népcsoportok kelet felől nyomultak előre a hátráló jégtakarót követve, elérték északon a Komsa-kultúra csoportjait, és azokkal összeolvadva jött létre a számik népe. Ezen nomád népek a rénszarvasvadászattól függtek, ezeket a csordákat követték a partvidék és a hegyek között évi vándorlásuk során. Nyomaik máig megtalálhatók csapdák, sziklarajzok formájában, főleg a vízfolyások mentén, leginkább a hegység keleti oldalán, ahol a növényzet kedvezőbb volt a rénszarvasok számára. Az újkőkorszak során megkezdődött az átmenet a letelepedett életmódra a hegység déli részén élő, indoeurópai népek körében. Ez a folyamat nagyon lassan haladt, először csak néhány háziállat tartása és egy-egy földdarab megművelése egészítette ki a gyűjtögető-vadász életmódot, de mintegy 1000 év alatt a földművelés uralkodóvá vált, mégpedig földrajzilag elsősorban a hegység nyugati oldalán, a fjordok környékén. A vadászat és a halászat itt másodlagossá vált, de azért fontos maradt. Különösen a szőrmekereskedelem biztosíthatott jelentős kiegészítő jövedelmet. Fejlődött a hegyekben található gyepvasérc feldolgozásával a vaseszközök készítése is, egyelőre leginkább saját szükségletre. A mai Røros vidékétől északra a számik, a művelésre amúgy is alkalmatlan területeken, folytatták a vadász-gyűjtögető életmódot. Fokozatosan megkezdték azonban a rénszarvasok háziasítását is, eleinte csak szállítási, fogatolási célokra. A 16. századtól aztán, a vad rének számának erős csökkenése miatt, a vadászattal szemben előtérbe került a rénszarvasok tenyésztése és a velük folytatott transzhumáló pásztorkodás, azaz a kétlegelős vándorpásztorkodás. A transzhumálást, azaz a nyári hegyi legelők kiaknázását, ami más európai hegyvidékeken is kialakult gyakorlat volt, nem csak a számik, hanem az egyébként letelepedett indoeurópai eredetű paraszti népesség is alkalmazta a hegység déli részén, legalább a viking kor óta. Ez a gyakorlat lehetővé tette a parasztok számára, hogy több állatot tartsanak, mint amennyit egyébként a falu közeli földek lehetővé tettek volna. Az állatokat nyáron a hegyi legelőn táplálták, a falu környéki földek így megmaradtak az emberek számára szolgáló gabona valamint a téli takarmány megtermelésére. A hegyi rétek mellett a ritkás erdőkben vastag szőnyegeket alkotó rénszarvas-zuzmó (Cladonia), valamint a lápokon tenyésző sás legeltetése, illetve téli takarmányként való begyűjtése is hasznos volt. A hegyi lápok a nyár derekára gyakran kiszáradtak, ezért nedvességük megőrzése, termésük fokozása érdekében a tavasz végén a parasztok gyakran kis gátakat emeltek a kifolyóknál. A transzhumálás konkrét formája a földrajzi körülményektől is függött. Norvégia délkeleti részén a farmok általában egyetlen nyári szállással rendelkeztek (norvégül seter, svédül fäbod). Északabbra gyakran előfordult, hogy a gazdaságok több ilyen nyári szállást is használtak, egyet a falujukhoz közelebb (heimseter, illetve hemfäbod azaz hazai szállás) és egy másikat távolabbra a hegyekben (langseter illetve långfäbod, azaz kb. távoli szállás). Tavasszal először a közeli szállásra hajtották az állatokat, általában a tűlevelű és a nyírfaerdők határára, oda, ahol a hó a leggyorsabban elolvadt. Nyáron aztán magasabbra vonultak a hegyekben. A szállások gyakran kis falvakként csoportosultak az alkalmas helyeken. A nyár végén először a közeli szállásra ereszkedtek, majd az első hó lehullásakor a falvakba. Ahol a nyári legelők közel voltak a falvakhoz, ott a parasztok naponta megtették az utat az állataikhoz, és a tejet a falvakban dolgozták fel vajnak és sajtnak. A távolabbi nyári szállásokra viszont a teljes időszakra kiköltöztek és a tejet is ott dolgozták fel. Általában az asszonyok és a gyermekek költöztek fel a szállásra, a férfiak a faluban maradtak és ott dolgoztak a földeken. ### Veszélyes hegyek A letelepedett lakosság elsősorban a part mentén sík részeken élt. A transzhumáló gazdálkodást folytató falvak lakóin kívül az emberek ritkán mentek a hegyekbe. Némi kereskedelem azért folyt a hegység nyugati és keleti oldala között: nyugatról elsősorban az akkoriban oly fontos sót, valamint halat és vajat szállítottak, keletről pedig főleg a gyepvasércből készült vasszerszámokat, fegyvereket. A norvég királyság létrejötte után, i. sz. 1000-től, a királyok és az udvar szükségletei jelentősen megnövelték a szállítási igényeket. Ekkor jött létre az akkori főváros, Trondheim (a korabeli Nidaros) és a déli Oslo közötti több mint 900 kilométeres Pilegrimsleden, azaz zarándokút a Dovrefjell masszívumon keresztül, ami természetesen kereskedelmi célokat is szolgált. Általánosságban a kor embere nem merészkedett a hegyekbe, így azok felderítetlenek maradtak, különösen északon. A 16. században Gustav Vasa svéd király dekrétumot hozott arról, hogy birodalma az északi Jeges-tengerig terjed, 1613-ban pedig, a knäredi szerződés Norvégia és Svédország határát a Skandináv-hegység vízválasztóján határozta meg. A határvonalat azonban csak 1751-ben rögzítették térképészetileg. A hegységen történő átkelés nehézségeit jól illusztrálja a nagy északi háború során lezajlott katasztrófa Øyfjellet hegyeiben. 1718 decemberében Carl Gustaf Armfeldt tábornoknak vissza kellett vezetnie csapatait Svédországba XII. Károly svéd király Fredrikshald mellett történt halála után, de az út során hóvihar támadt és a sereg fele, 3700 katona megfagyott. A 17. században érclelőhelyeket fedeztek fel a hegyekben a határ mindkét oldalán. Svédországban ez egybeesett a nagyhatalmi korszakkal, és természetesen felkeltette az érdeklődést a feltáratlan északi területek iránt. 1630-ban ezüstbányát nyitottak a Lappföldön, Nasafjället hegyeiben. Német földről hívtak be bányászokat, akik közül sokan nem bírták ki a klímát és elpusztultak. Lappokat is befogtak kényszermunkára, nekik kellett rénszarvasháton leszállítani ötven kilométerre az ércet feldolgozásra a síkságra. A művelés már 1659-ben gazdaságtalannak bizonyult és felhagytak művelésével. A bánya felszereléseit egy norvég támadás pusztította el, az egyetlen ilyen, ami a svéd Lappföld ellen lezajlott. Több más bányát is nyitottak, így a mai Padjelanta Nemzeti Park és a Sarek Nemzeti Park területén, de az érc gyenge minősége miatt ezek is csak 1661 és 1702 között működtek. A 18. században újabb kísérletek is történtek Svédországban bányák nyitására Abisko, Ljusnedal, Härjedalen község és az åreskutani hegyek környékén, de a gazdasági siker végül elmaradt. Mára mindezek a bányák bezártak. Norvégiában a kongsbergi ezüstbánya és a rørosi rézbánya voltak a legjelentősebbek. Ezekhez utakat is építettek a kitermeléshez szükséges jelentős mennyiségű faszén, illetve a kitermelt érc szállítására. A legnehezebb terheket szánon szállították a télen befagyott tavakon és mocsarakon át. Kongsberg a bányatevékenység nyomán a 18. században lakossal az ország második legnagyobb városa lett Bergen után. ### A tudományos expedícióktól a turizmusig A 17. századtól kezdve indultak meg a feltáró jellegű tudományos expedíciók a hegység elhagyatottabb részeire. Eleinte egyházi személyek, hittérítők vezették ezeket. A Svédország északi részét és a lappokat leíró első könyvek egyikét, a Lapponia címűt a kor nagy svéd humanistája, Johannes Schefferus jelentette meg 1673-ban, bár ő személyesen nem járt arrafelé, hanem csak papok úti beszámolóit összegezte. 1695-ben ifjabb Olof Rudbeck felfedező és természettudós a király rendeletére maga vezetett expedíciót a svéd Lappföldre, és megalkotta a terület első tudományos igényű térképét. Sajnálatos módon ez a mű, a Lapponia illustrata, 1702-ben egy uppsalai tűzvészben elpusztult. Rudbeck útja ösztönözte Carl von Linnét a saját expedíciója megszervezésére 1732-ben. Ő felkereste Kvikkjokkot a mai Padjelanta Nemzeti Park területén, majd onnan tovább utazott a határon túl a norvég fjordokig. Két évvel később újabb utat tett, ezúttal a hegység déli részére, Dalekarlia hegyeibe és azon túl, a norvégiai Femunden tóig. Ezután írta meg könyvét Flora Lapponica címmel, amelyben először alkalmazta az általa alkotott növényosztályozási rendszert. Linné útja híressé vált tudományos körökben és a következő évtizedekben számos botanikus tudós járt a nyomdokaiban. Norvégiában a tudományos felfedező utak 1743 után indultak meg. Ezek a kutatások kiterjedtek a hegyek földrajzára, geológiájára, növény- és állatvilágára, valamint a helyi népi tradíciókra. A kutatóutak egyik eredménye lett az Erik Pontoppidan által 1752-ben megjelentetett kötet Norvégia természetrajzáról. A tudományos expedíciók egyben megnyitották az utat a turizmus előtt is. Johan Wilhelm Zetterstedt svéd rovarkutató például alaposan dokumentálta az Åre hegyeiben tett útját és egyben népszerűsítette az ott található hőforrásokat is. Ennek nyomán jött létre a híres fürdő Fjällnäs mellett, valamint a közelében az első svéd hegyi szálloda. A 19. század végén Gustav Wilhelm Bucht és Leonard Lind tudósok feltérképezték a svéd Lappföld hegyeit, beleértve a legnehezebben hozzáférhetőeket is. 1879-ben közzétették, hogy a Sarektjåkkå Svédország legmagasabb csúcsa, de hamarosan helyesbítették, és megállapították, hogy a Kebnekaise a legmagasabb. A környék fő csúcsai közül többet meg is másztak. Térképeik sokat segítettek az őket követő hegymászóknak, mint Charles Rabot, aki 1883-ban jutott fel a Kebnekaise csúcsára. A turizmus Norvégiában is a 19. század közepén kezdődött. Az 1949-ben Norvégiában letelepedett angol Thomas Bennett járult hozzá ehhez jelentős mértékben, mert kiadott egy sor könyvet a norvégiai látványosságokról hazájában, és ezzel megindította a külföldi turisták beáramlását. A norvég turistaszövetség (Den Norske Turistforening, DNT) 1868-ban, a svéd (Svenska Turistföreningen, STF) 1885-ben alakult meg. A norvég oldalon az első országos turistalátványosság Rjukanfossen vízesése lett. Itt vásárolta meg a DNT az első menedékházát. Ezután a Jotunheimen és a Hardangervidda területén hoztak létre turistautakat és menedékházakat. Svédországban az első menedékház a Sulitjelma masszívumban létesült, majd sokfelé az országban megkezdődött ezek kiépítése, főleg a legnagyobb szabású vállalkozás, az egész északi hegyvidéket átszelő turistaútvonal, a Kungsleden (kb. királyi út) mentén. ## Éghajlat A hegylánc éghajlata nagy eltéréseket mutat az északi szélesség, a tengerszint feletti magasság és az óceáni hatások függvényében. Egészében véve klímája hideg, mivel a hegység teljes hosszában az északi szélesség 58. foka felett helyezkedik el. Nagy a különbség a nyári és téli nappalok és az éjszakák hossza között: már a hegység déli részén, Oslo magasságában is 22 óráig tart a nappal a nyári napforduló idején, és ez némileg ellensúlyozza a hideget. A hegylánc hosszú szakaszai emellett élvezik a Golf-áramlat melegítő hatását is. Az óceán melegítő hatását +12 °C-ra becsülik. Ez a hatás különösen fontos a téli hónapokban. A Lofoten-szigetek déli része a legészakibb pont a világon, ahol az évi középhőmérséklet pozitív tartományban van. A hegylánc keleti oldalán ez a hatás jóval kevésbé érvényesül, bár itt sem mondható teljesen kontinentálisnak az éghajlat. Itt a nyári középhőmérséklet 10–12 °C körül van, míg télen mindössze -16 °C. A legalacsonyabb téli hőmérsékletet, -52,6 °C-ot a svédországi Lappföldön, Vuoggatjålme turistaközpontban mérték. Természetesen a topográfia is nagyban befolyásolja a hőmérsékletet: a part mentén 6 °C-os éves középhőmérséklet ugyanazon a földrajzi szélességen -6 °C-ra csökken a hegység csúcsain. A keleti oldalon megfelelő időjárási körülmények között a főnhatás is érvényesül. Az uralkodó nyugati szelek nem csak enyheséget, hanem nedvességet is szállítanak a norvég partokra. Az évi csapadék helyenként meghaladja a 2000 mm-t, míg az esőárnyékban lévő keleti oldalon csak a 450–550 mm-t éri el. Északon az évi csapadék fele hó formájában hullik, október és június eleje között. A hegység déli részén, a tengerparton a hótakaró átlagosan csak 50 napi marad meg. ## Élővilág Az északi szélesség, a tengerszint feletti magasság és az óceáni hatások függvényében a Skandináv-hegység meglehetősen változatos természeti környezeteket, ökoszisztémákat foglal magába, a délnyugati dús lombos erdőktől az északkeleti sarki tundrákig. A WWF és az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) által az európai ökológiai régiókról készített digitális térkép a hegyvidék ökoszisztémáját három fő régióra osztja: az atlanti partvidék tűlevelű erdei; a skandináv tajga, túlnyomórészt a keleti lejtőkön, valamint a skandináv hegyek nyírerdei és rétjei. Ezzel szemben az EEA bioföldrajzi régiók szerinti felosztása három fő zónát különböztet meg: az atlanti partvidék övezetét, a hegység gerincétől keletre elterülő úgynevezett északi övezetet és az alpesi övezetet. A két felosztás nagyjából egybeesik, kivéve azt, hogy a skandináv tajga növényvilága Trondheim magasságában és attól északra, a magasabban fekvő területeken a nyugati parton is megjelenik. Az itt látható, a bioföldrajzi régiók szerinti térkép északkeleti sarkában az arktikus zóna is képviselteti magát. ### Északi zóna Az északi övezet vagy boreális zóna nevű biogeográfiai régió a Skandináv-hegységtől keletre húzódik Skandinávián át Oroszországig, Szibériáig, mint az eurázsiai–boreális flóraterület része. A WWF ökoszisztéma szerinti felosztása alapján a skandináv és orosz tajgához tartozik. Mind a biogeográfiai régiók, mind az ökoszisztémák szerint ez a legnagyobb területű övezet Európában. Növényzetének legjellegzetesebb képviselői a erdeifenyő és a közönséges lucfenyő. A lucfenyő a domináns a nedvesebb területeken, így a hegység középső részén, ahol jobban érvényesülnek az atlanti hatások, míg északon, illetve délen, a magasabb hegycsoportok szárazabb „árnyékában” az erdeifenyők kerülnek előtérbe. További fontos fafajtái a molyhos nyír, a madárberkenye, a hamvas éger, a rezgő nyár. Az aljnövényzet általában szegényes, kevés itt a szövetes növény, inkább a lombosmohák és zuzmók tenyésznek gazdagon, ezek alkotják a rénszarvasok fő táplálékát is. A zóna egyes növényei már inkább az alpesi tundrára jellemzőek, mint az Arctostaphylos alpinus és az Astragalus alpinus. Bár az északi erdőkben általában nagy arányú az ipari fakitermelés, a hegyi tajga jellegű erdők jobbsn megőrizték eredeti állapotukat, 30%-ban őserdőnek vagy csaknem érintetlen erdőnek tekinthetők. Már a 20. század elején tiltották ugyanis a magasabban fekvő erdők kitermelését, mert megfigyelték, hogy azok regenerálódása rendkívül lassú, ha egyáltalán lehetséges. Ezek az erdők egy melegebb korszakban alakultak ki, és fennmaradni ugyan képesek, de tarvágás esetén újranőni nem, helyükbe a tundra lép. Ez a helyzet mostanában a globális felmelegedés viszonyai között újra változóban van. A felmelegedésnek az erdőkre gyakorolt hatásait először itt figyelték meg tudományosan 1958-ban. Az erdőkön kívül az északi övezetet a vizes élőhelyek hatalmas területei jellemzik. A legtöbb ilyen a hegyvidéken kívül, a hegyek lábánál található, mint a Sjaunja természetvédelmi terület, ami a legnagyobb érintetlen lápvidék Nyugat-Európában. Vannak azonban vizes élőhelyek a hegyek között is, a völgyekben vagy a fennsíkokon. A kemény fagyok és a földcsuszamlások akadályozzák a tőzegképződést, emiatt ezek a lápok fokozatosan nedves rétekké alakulnak át a nagyobb magasságokban. Gazdag madárvilág a jellemző ezekre a nedves zónákra, sok itt a gázlómadár. Gyakori a kis póling (Numenius phaeopus), a kis sárszalonka (Lymnocryptes minimus) és a vékonycsőrű víztaposó (Phalaropus lobatus). ### Alpesi zóna #### Flóra A Skandináv-hegység domináns ökorégiója az alpesi jellegű hegyi mezők és nyírfaerdők vidéke, ami a fenyőerdők feletti magasságokban terül el. Ez a határ a hegység déli részén 1200 méter magasságban található, de északon egészen a tengerszintig ereszkedik. Ez az ökorégió összesen mintegy területű, amely fele-fele arányban oszlik meg a szubalpesi nyírfaerdők valamint az alpesi rétek és sziklás területek között. A szóban forgó nyírfa a molyhos nyír (Betula pubescens) egyik alfaja, a Betula pubescens ssp tortuosa. Általában nem éri el a 10 méteres magasságot és ritkán haladja meg a 100 éves kort. Töve gyakran korhadásnak indul. Úgy tűnik, hogy az óceáni éghajlatot jobban kedveli, kimondottan kontinentális éghajlatú vidéken már nem fordul elő. A hegyvidéken a nyír mellett más lombos növények is élnek, mint a madárberkenye (Sorbus aucuparia), a zelnicemeggy (Prunus padus), a rezgő nyár (Populus tremula) és a kecskefűz (Salix caprea). Az erdők összetétele nagy változatosságot mutat az éghajlat és a talaj eltérései szerint. A kevésbé nedves és szegényebb talajú vidékeken az aljnövényzet ritkább, főleg zuzmókból áll, különösen a cladoniák csoportjából, mint az Empetrum nigrum és a Vaccinium vitis-idaea. A leggyakoribb nyírfaerdőkben sok a lombosmoha és többféle szövetes növény fordul elő, mint a fekete áfonya, a Cornus suecica, les csormolya és a közönséges aranyvessző. A nedvesebb, és jól benapozott, déli kitettségű hegyoldalakon (főleg a hegység nyugati oldalán) találhatók Skandinávia leggazdagabb erdői. Itt az aljnövényzet elérheti az embermagasságot, némileg a trópusi erdőkre emlékeztetően. Sokhelyütt nagy harasztok fejlődnek, de megtalálható az Aconitum lycoctonum, a Cicerbita alpina, az orvosi angyalgyökér, és a Cirsium heterophyllum is. A fahatár felett található az előpesi szint, amit három részre oszthatunk. Az alsó részre jellemzően a virágos és bokros rétek és fenyérek. A növényzet eloszlása ezeken a területeken nagyban függ a hó bőségétől, illetve a terepadottságok szerinti eloszlásából. A hegyek lábánál a hótakaró különösen vastag, a tenyészidőszak rövid, ezért a talaj gyakran kopár marad vagy csak lombosmohák, mint a Polytrichastrum alpinum és zuzmók, mint a Solorina crocea borítják. A kiemelkedő részekről viszont a szél elhordja a havat, de a növényeknek itt is nehéz gyökeret ereszteniük. Néhány ellenálló faj itt is megtelepszik, mint a Diapensia lapponica és a törpehanga. További jellemző növények az áfonya, a Phyllodoce caerulea, a Hieracium alpinum, a Pedicularis lapponica, a mészben gazdagabb részeken pedig a mezők legszínesebb virágai, a havasi magcsákó, az Artemisia absinthium, a Campanula uniflora, a Silene acaulis. Az áfonya elterjedésének felső határa jelzi a következő szint, a füves fenyérek kezdetét. Végül a felső alpesi szinten eltűnik a vegetáció, néhány elszigetelt növény kivételével, mint a gleccserboglárka. Bár a növények egyedei ritkán fordulnak elő, azért a fajták továbbra is változatosak, mert mintegy 40 faj fordul elő például a Jotunheimen masszívum 2000 méteres magasságában. #### Fauna Az állatok túlélését ezek között a zord körülmények között részben a helyváltoztatás képessége, az évszakok szerinti vándorlás, részben pedig – az emlősök esetében – a vastag bunda szigetelése biztosítja. A Skandináv-hegység szimbolikus állata a rénszarvas (Rangifer tarandus) amely megél még Grönlandon és a Spitzbergákon is. A vad rénszarvas azonban a Skandináv-félsziget nagy részéről már rég eltűnt, és tulajdonképpen csak Norvégia déli területein, különösképpen a Hardangervidda Nemzeti Parkban található meg. A nagy növényevők közül megtalálható itt a pézsmatulok (Ovibos moschatus) is, ami már évezredekkel ezelőtt kihalt, de a 20. század elején sikerrel újratelepítették Dovrefjell-Sunndalsfjella Nemzeti Parkban. Néhány példányukat szabadon engedték Svédországban, Rogen környékén is. A négy nagy északi ragadozó, az eurázsiai hiúz (Lynx lynx), a rozsomák (Gulo gulo), a szürke farkas (Canis lupus lupus) és a barna medve (Ursus arctos), nem igazán hegyi állatok, inkább az erdős területeket kedvelik, a hegyekbe csak alkalomszerűen mennek fel. A hegyekre inkább jellemző állat a sarki róka (Vulpes lagopus), különösen annak fehér változata, bár az úgynevezett kék változat is megtalálható a hegység északi részén. Ez a fajta különösen veszélyeztetett helyzetben volt egészen a vadászatuk betiltásáig (Svédország – 1928, Norvégia – 1930). A vörös róka (Vulpes vulpes) konkurenciája is veszélyezteti, bár ez utóbbi ritkán hatol fel a magasabb hegyekbe. A kis ragadozók között a menyét (Mustela nivalis), a hermelin (Mustela erminea) de az inváziós fajok is, mint az amerikai nyérc (Neovison vison) a leggyakoribbak. Az európai vidra (Lutra lutra) visszaszorult a hegyek mélyébe a vadászat, a környezetszennyezés és a folyók szabályozása miatt. A hegyek sok kis rágcsálónak is otthont adnak, közülük a legnevezetesebb a lemming (Lemmus lemmus), az egyetlen skandináviai endemikus emlősfaj. A lemming a néhány évenként sorra kerülő szaporodási robbanásairól nevezetes, ami nagy jelentőségű az egész skandináv ökoszisztéma számára. A tudomány mai állása szerint az adott év kedvező időjárása és a táplálékbőség eredményezi ezeket a túlszaporodási ciklusokat, amelyek a táplálék fogytával és a nagy állatsűrűség miatti járványok révén tömeges elhullásba torkollanak. Néhány más faj, mint a deres erdeipocok (Myodes rufocanus) vagy a csalitjáró pocok (Microtus agrestis) hasonló szaporodási ciklusokat mutat, de kisebb kilengésekkel. A rágcsáló elszaporodása nagyon kedvező a ragadozók számára is, amelyeknek ilyenkor szintén megnő az egyedszáma. A bőség ezen éveiben a sarki rókák akár 20 utódot is a világra hoznak. A hóbagoly (Bubo scandiacus) és a nyílfarkú halfarkas (Stercorarius longicaudus) is sokat profitál ezekből az eseményekből, és ilyenkor a lemmingek területére költözik. A madarak többsége télen elhagyja a hegyvidéket, kivéve néhány fajt, mint az alpesi hófajd (Lagopus muta), a sarki hófajd (Lagopus lagopus), az északi sólyom (Falco rusticolus), a szirti sas (Aquila chrysaetos) és a holló (Corvus corax). A hófajdok a kemény hidegek elől képesek a hó alá rejtőzni. De a legtöbb madár csak a nyári hónapokra költözik a hegyek közé, fészkelésre. A tavasz kezdetén megjelennek az első ilyen fajok, mint a hósármány (Plectrophenax nivalis). Majd a verébalakúak többi képviselői következnek, mint a sárga billegető (Motacilla flava), a havasi fülespacsirta (Eremophila alpestris), a réti pityer (Anthus pratensis), a vízirigó (Cinclus cinclus), a kékbegy (Luscinia svecica), a zsezse (Carduelis flammea) és a sarkantyús sármány (Calcarius lapponicus). A nyáron a hegyekben fészkelő nagy ragadozómadarak közé tartozik a gatyás ölyv (Buteo lagopus), a vörös vércse (Falco tinnunculus), a kékes rétihéja (Circus cyaneus) és a kis sólyom (Falco columbarius) A vízben nagyon gazdag hegyvidéken számos vízimadár és költ a nyár folyamán, mint az északi búvár (Gavia stellata), a sarki búvár (Gavia arctica), a daru (Grus grus), a havasi lile (Charadrius morinellus), az aranylile (Pluvialis apricaria), a sárszalonka (Gallinago gallinago), a nagy sárszalonka (Gallinago media), a pajzsos cankó (Philomachus pugnax), a szürke cankó (Tringa nebularia). A halak közül a legfontosabbak a sebes pisztráng (Salmo trutta) és a tavi szaibling (Salvelinus alpinus). A vizekben elszaporodnak a szúnyoglárvák is, amik aztán kikelve szinte felhőket formálva támadnak az emberekre és állatokra egyaránt. ### Atlanti zóna #### Flóra Az atlanti zónát a hegyvidék nyugati lejtője alkotja a magashegyi nyírfaerdők alatt. Ez magába foglalja a skandináv partvidéki tűlevelű erdők vidékét, valamint a skandináv-orosz tajgaövezet idáig nyúló részét a Trondheim-fjord környékén. Jellemzője a rendkívül nedves és a szélességi körhöz képest enyhe éghajlat, de a természet itt egyébként nagyon változatos. A norvég partmenti erdők nem csak tűlevelűekből állnak. A déli részen, egészen a Trodheim-fjordig, a lombos erdők dominálnak. A fő fafajták a rezgő nyár (Populus tremula), a kecskefűz (Salix caprea) és a madárberkenye (Sorbus aucuparia), azok a fajták, amelyek kisebbségi fajokként előfordulnak az alpesi zóna nyírfaerdeiben is. Norvégia déli részén még a kocsányos tölgy (Quercus robur), a hamvas éger (Alnus incana), a magas kőris (Fraxinus excelsior), a korai juhar (Acer platanoides) és az európai mogyoró (Corylus avellana) is előfordul. Ezeket a buja erdőket mérsékelt égövi esőerdőknek is nevezik. Természetesen Trondheim környékén, ahol a skandináv-orosz tajgaövezet eléri az Atlanti-óceánt, már a tűlevelű erdők dominálnak. Itt a fő fafajta a közönséges lucfenyő (Picea abies), de az erdeifenyő (Pinus sylvestris) is gyakori. A tűlevelű erdők itt sajátos közösséget alkotnak egy sor endémikus mohafajjal és zuzmófélével. Ilyen erdők az egész világon csak Kanada csendes-óceáni partvidékén találhatók, hasonló szélességi fokokon. Norvégiának így különös felelőssége van ennek a sajátos élővilágnak a megőrzésében, de egyelőre ezeket az erdőket gazdag faanyaguk miatt a gazdaságilag optimális mértékben kiaknázzák, kevés közöttük az őserdőnek meghagyott terület. A norvég természetvédelem fontos feladatának tartja a védettség kiterjesztését ezeken a területeken. #### Fauna Az atlanti zóna jellegzetessége a partvidék madárállományának rendkívüli gazdagsága. Több körzet madárkolóniái Európában a legnagyobbak közé tartoznak, így a Runde, a Lofoten és a Vesterålen-szigeteken. A madarak számára nagyon kedvező a gazdag halállomány és a tengerből kiemelkedő abráziós partok, a Skandináv-hegység sziklanyúlványai által nyújtott fészkelési lehetőségek. A madárszámlálások szerint a norvég tengerparton összesen mintegy pár északi sirályhojsza (Fulmarus glacialis), pár szula (Morus bassanus), pár nagy kárókatona (Phalacrocorax acarbo), pár üstökös kárókatona (Phalacrocorax aristotelis), pár pehelyréce (Somateria mollissima), pár viharsirály (Larus canus), pár ezüstsirály (Larus argentatus), pár dolmányos sirály (Larus marinus), pár háromujjú csüllő (Rissa tridactyla), pár sarki csér (Sterna paradisaea), pár lumma (Uria aalge), pár alka (Alca torda), pár fekete lumma (Cepphus grylle) és végül legalább pár lunda (Fratercula arctica) fészkel. Az itteni állomány a világ összes nagy kárókatonájának, vihar-, ezüst- és dolmányos sirályának valamint lundájának a negyedrészét teszi ki. ### Az élővilág fejlődése a jégkorszak után Az utolsó jégkorszak során Skandináviát vastag jégtakaró borította, számottevő növényzet csak attól délre élt. Az eljegesedés visszahúzódása során a növényfajok fokozatosan újra meghódították a területet, délről északra, illetve a tengerszinttől a hegyek felé haladva. A Skandináv-hegységben először a tundrai növényzet, majd a boreális fafajok jelentek meg. E délről érkező kolonizáció következtében az itteni fajok nagy része megtalálható például az Alpokban is. Ennek ellenére van itt néhány endemikus faj is, meg olyan növények, amelyek Európában másutt nem találhatók meg, viszont előfordulnak Grönlandon vagy az észak-amerikai tundrán. Ezek a „nyugatiaknak” nevezett fajok továbbá általában vagy csak a hegység északi, vagy pedig a déli részén fordulnak elő, középen nem, ezért egyközpontúaknak nevezik őket a kutatók, illetve olyanok is vannak közöttük, amelyek kétközpontúak, de ezek sem találhatók meg középen, csak délen és északon. Ez a jelenség nehezen magyarázható a kizárólagosan dél felől érkező kolonizációval. Következésképpen a tudósok feltételezik, hogy egyes növények jégmentes „szigeteken” átvészelhették a jégkorszakot Skandinávián belül. Ilyen jégmentes területek lehettek – grönlandi példák alapján – a nunatakok vagy tengerparti sávok. A „nyugati” növények mai élőhelyei alapján ilyen zóna lehetett Vestlandet tengerpartja (a déli egyközpontú növények hazája), valamint egy ennél kiterjedtebb terület a mai Troms megye és Finnmark megye partvidékén (északi központ). Ezek a feltételezések azonban nagy vitát váltottak ki a tudományos közösségben az utóbbi években, és alternatív elméletek is születtek. Ezek szerint például az endemikus fajok a jégkorszak óta alakulhattak ki, a „nyugati fajok” szaporító anyaga pedig sodródó jéghegyeken is érkezhetett a norvég partokra. A nagy jégtömegek elolvadása után a fák először a hegyoldalakat hódították meg, mert a völgyekben még ott volt a jég maradéka gleccserek formájában. A fahatár ebben az időben körülbelül 400 méterrel magasabb húzódott mainál. A keletről érkező fenyőfajtáknak nehéz volt átkelni a hegység gerincén. A közönséges lucfenyő például csak időszámításunk kezdetén érkezett meg Nyugat-Norvégiába, a Trondheim környéki alacsonyabb hegygerinceken átkelve. Innen folytatja terjeszkedését észak felé is. A 21. század elejéig a Saltfjellet hegységet érte el, ami egy újabb, de jelek szerint leküzdhető akadályt jelent fokozatos előrenyomulásában. A fahatár sokat változott a jégkorszak – amelynek maximuma volt és mintegy ért véget – után. A legmagasabb szintet gyorsan, 9400 évvel ezelőtt érte el, amikor 515 méterrel a mai szint felett helyezkedett el. Ezután fokozatosan mélyebbre ereszkedett, bár ezt időnként megszakították emelkedő periódusok. A fahatár süllyedését a hegyoldalakon részben (30%-ban) a földfelszín jégkorszak utáni emelkedése okozta, részben pedig klimatikus változások. A 14–19. századi kis jégkorszak erősen visszaszorította az erdőket, ami kiváltotta a lakosság nyugtalanságát is. Az utóbbi évtizedekben a tendencia megfordult, és a fahatár gyors emelkedésbe kezdett. ## Környezetvédelem Az északi országok a környezetvédelem élenjárói közé tartoztak már a 19. század végétől. Adolf Erik Nordenskiöld svéd sarkkutató 1880-ban javasolta Svédország és az akkor Oroszországhoz tartozó Finn Nagyhercegség számára, hogy vegyék át az Egyesült Államokban akkor megteremtett nemzeti parkok gyakorlatát. Svédország hozta meg az első természetvédelmi törvényeket és létesítette az első nemzeti parkokat 1909-ben. Ebben az évben alakult a svéd természetvédelmi egyesület, a Svenska Naturskyddsföreningen is. Norvég megfelelője, a Norges Naturvernforbund 1914-ben jött létre. A természetvédelem fogalma azonban ebben az időben még jelentősen különbözött a maitól. A modern felfogás, amely a biodiverzitás megőrzésére helyezi a hangsúlyt, az 1960-as években kezdett teret nyerni a Skandináv-hegység országaiban. Svédország és Norvégia nemzeti parkjainak nagy többsége a hegyekben található, mert itt van a legtöbb érintetlen terület, de azért is, mert itt a legkisebb a gazdasági és a természetvédelmi érdekek közötti ütközés lehetősége. Bár az utóbbi időben történtek erőfeszítések a nemzeti parkok területileg kiegyensúlyozottabb létrehozására, a hegyvidékek még mindig erősen felülreprezentáltak, különösen Svédországban. A három országban a védettség különböző fokán álló megoldások léteznek. A legmagasabb védettséget a nemzeti park státusza biztosítja, amelyek általában egy jellegzetes terület egészét átfogják. A természetvédelmi területek valamivel alacsonyabb fokú védettséget nyújtanak. Egy harmadik, még alacsonyabb fokozat, a védett terület, speciális védelmet biztosíthat bizonyos különleges esetekben. A hegyláncban emellett két világörökségi védettségű terület is van, az egyik a Lappföld, a másik Norvégia nyugati fjordjainak vidéke. A számik a védett területeken is rendelkeznek fontos jogokkal hagyományaik megőrzésére. A körükben is terjedő motorizáció (motorosszánok, helikopterek, terepjárók használata) azonban fontos új problémákat vet fel és vitákat indukál. Norvégia mintegy 30 nemzeti parkja valamilyen módon mind kapcsolatban áll a Skandináv-hegységgel. Svédországban 10 körül van a hegységgel közvetlen kapcsolatos nemzeti parkok száma, Finnországban pedig a Skandináv-hegységnek az ország területére eső szinte egésze, 2200 km2 a Käsivarsi védett vadonját alkotja. ### A Skandináv-hegység nemzeti parkjai ## Lakosság A Skandináv-hegység nagyon ritkán lakott. Norvégiában a legkisebb (16 fő/km2) a népsűrűség Európában Izland után, és a lakosság döntő része délen, az Oslo-fjord körül koncentrálódik, azaz a hegységen kívül. Svédországban is csak a lakosság 2%-a él a hegyek közelében, ami ott 1,2 fő/km2-es népsűrűséget jelent. A hegyvidék legsűrűbben lakott részei a norvég partvidéken találhatók, a hegyek lábánál elhelyezkedő nagyvárosok révén: Bergen – lakos, Stavanger és a közelében fekvő Sandnes – lakos, Trondheim – lakos, Tromsø – lakos és Ålesund – lakos. Ezek sorrendben a 2., 3., 4., 9. és 11. legnépesebb agglomerációk voltak az országban 2009-ben. A svéd oldalon csak két jelentősebb város található hegyek közelében, Östersund és Kiruna, és lakossal 2010-ben. A hegylánc északi részén élnek a régen lappoknak nevezett számik. Norvégiában mintegy -re, Svédországban -re és Finnországban -re becsülik a számukat. ## A közlekedés fejlődése A 19. század végétől a hegyvidék meghódításának döntő eszköze az utak építése volt. A technikai fejlődés, különösen a dinamit feltalálása lehetővé tette utak építését a hegyek oldalában is. Norvégiában 1851-ben törvényt fogadtak el az utak építéséről, ami nagy lendületet adott a folyamatnak, különösen, ami a hegyeken át vezető utakat illeti. Ezek klimatikus okok miatt évente csak három-négy hónapig járhatóak, ennek ellenére nagy szolgálatot tettek a kereskedelemnek. Svédország és Norvégia 1814 és 1905 között perszonálunióban volt, ami elősegítette az utak építését a hegyeken át a két ország között. Így 1835-ben kiépült az akkori követelményeknek megfelelő út Åre és Trondheim között, a régi zarándokút nyomvonalán (ez ma az E14-es európai út), vagy a Tännäs és Røros közötti út. A 20. század elején megjelenő autók szükségleteinek megfelelően Észak-Norvégiában is megindult az utak építése, olyan helyeken, ahol addig szinte kizárólag a vízi közlekedésre hagyatkoztak. A 20. század második felében aztán átkerült a hangsúly az egész évben járható utak építésére, ami alagutak tömeges fúrását követelte meg. 2000-ben készült el a 24,5 kilométeres Laerdal-alagút, ami, legalábbis 2013-ig, a világ leghosszabb közúti alagútja. A vasutak építése még nagyobb műszaki kihívások elé állította a mérnököket, különösen az Oslo és Bergen, Norvégia két legnagyobb városa közötti útvonal, ami a Hardangervidda fennsíkon át vezet. A vasút építésének gondolatát 1871-ben vetették fel először, de addig a világon még sehol nem építettek a fahatár felett vasutat, ezért az óriási vitákat váltott ki. 1894-ben mégis megkezdődtek a munkálatok. A szükséges anyagokat lóháton szállították fel a hegyekbe. A csúcsidőszakokban 2200 ember dolgozott a kietlen fennsíkon. Több alagút fúrására is szükség volt, a leghosszabb 5311 méter hosszú lett, és hat éven át építették. A vasútvonalat végül 1909-ben nyitották meg. Ez után a siker után megépítették a Dovre-vonalat (Oslo és Trondheim) között 1921-re, valamint a Nordland-vonalat (Trondheim és Bodø) között 1962-re. A svéd-norvég perszonálunió segítette elő Meråker-vonal és a Mittbanan vasútvonal építését a norvégiai Hell és a svédországi Sundsvall között 1882-ben, valamint a Malmbanan és az Ofot-vonal építését 1903-ra, ami lehetővé tette a Kiruna-Gällivare vidéki gazdag bányák vasércének szállítását a luleåi és a narviki kikötőkbe. ## Gazdaság ### Mezőgazdaság és állattenyésztés A mezőgazdaság jelentősége a hegységben viszonylag csekély Európa más hegyvidékeihez képest is. A Skandináv-hegység északi vidékeinek túlnyomó részét, mindhárom országban, a számik – régi nemzetközi nevükön lappok – hagyományos rénszarvas-tenyésztése számára tartják fenn. Ez a népcsoport nagyrészt megőrizte hagyományos transzhumáló állattartását; télen a hegyek lábánál elterülő erdőkben, nyáron a hegyi réteken legeltetik félvadon állataikat. A 20. század végétől azonban egyre inkább alkalmaznak a nyájak követésére olyan modern eszközöket is, mint a motoros hószánok, helikopterek, terepjárók. A révszarvasok gazdasági haszna elsősorban húsukból fakad, de felhasználják tejüket, irhájukat, agancsukat is, valamint továbbra is szerepük van a helyi közlekedésben, szállításban. A rénszarvastenyésztést Svédországban és Norvégiában csak a számik űzhetik. Svédországban ezeket a jogokat a számik falvai (Sameby) kapták meg, míg Norvégiában úgynevezett termelési egységek (driftsenhet); csak ezen struktúrák tagjai foglalkozhatnak a rénszarvas-tenyésztéssel, mégpedig a számukra kijelölt területeken. A két ország közötti megállapodások lehetővé teszik a számik ezen csoportjainak a határokon túli hagyományos vándorlását is. A számik körzetein kívül is az állattenyésztés az elsődleges. Norvégia hústermelése valamelyest meghaladja a hazai szükségleteket. A földművelés csak az ország területének 3%-ára terjed ki, és ezek túlnyomórészt az ország délkeleti területein, valamint a trondheimi fjord környékén helyezkednek el. A hegyvidékek, néhány völgy kivételével, alig termékenyek. A földművelés legtöbbször csak kiegészítő jellegű az erdőgazdálkodás mellett. A Hardanger-fjord mikroklímája viszont lehetővé teszi a gyümölcstermelést is a déli kitettségű lejtőkön. Norvégia a vidéki lakosság elvándorlásának fékezése és az ország önellátása egy fokának biztosítása érdekében erősen szubvencionálja a mezőgazdasági termelést. ### Erdőgazdálkodás Az erdészet A Skandináv-hegység mindhárom országa számára rendkívül fontos gazdasági ágazat, bár elsősorban a síksági erők kitermelése a domináns. A hegyvidék nagy része a tűlevelű erdők határa felett helyezkedik el, és ezeken a magasságokon az erdők regenerációs képessége nagyon alacsony, sőt gyakran nulla. Norvégia területének 41%-a erdősült, de ennek csak az ötödét tekintik hegyi erdőknek, aminek viszont a fele már védett. A svéd oldalon is védett a tajgának a magasabban fekvő része. A szigorú feltételeknek megfelelő erdőgazdálkodás azonban így is, legalábbis helyi viszonylatban fontos jövedelmet biztosít az ottani közösségeknek. ### Bányászat A korábban helyenként fontos bányászat mára általában elvesztette jelentőségét. Svédországban vannak ugyan fontos bányavidékek, azonban ezek kívül esnek a hegyvidékeken, bár közel azokhoz, mint Kiruna és Gällivare vasérclelőhelyei. Kisebb bányák azonban a hegyek mélyén is előfordulnak, ahol különlegesebb ásványokat termelnek ki, mint az olivint Norvégiában. A feldolgozás azonban általában már a tengerparton történik. ### Energiatermelés A csapadékos hegyvidékek nagy lehetőséget nyújtanak a vízenergia kiaknázására a Skandináv-hegység mindkét, norvégiai és svédországi oldalán egyaránt, de természetesen elsősorban a tengeri szelek felé kitett nyugati oldalon. Norvégia energiafogyasztásának 96%-át biztosítják a vízerőművek, 120 Twh mennyiségben. Svédországban ez az arány 44%, a mennyiség pedig 65 TWh. Norvégia vízenergia-termelése a legnagyobb Európában és a hatodik a világon, de egy főre számítva a világon is az első. Svédország az európai vízenergia-termelésben Norvégia után a második helyet foglalja el. Az első vízerőműveket Svédországban és Norvégiában az 1880-as években építették. Svédországban erre először a városok közelében került sor, csak az 1910-es években kezdődtek meg a fejlesztések az északi hegyvidéken a Porjus melletti vízerőművel. Ez az első építkezés hatalmas kihívás volt, mivel ezen a távoli vidéken a vasútvonal megépítéséig eleinte emberi erővel szállították a szükséges felszereléseket mintegy 50 kilométerre, majd pedig magasfeszültségű vezetéket kellett építeni az energia elszállítására a fogyasztókhoz. A hegység nyugati oldalán a folyók nagy esésűek, de kisebb vízhozamúak. Itt általában egy, a folyó útján – tipikusan ősi gleccser völgyében – elhelyezkedő hegyi tavat növelnek meg gáttal a víztározó létesítése céljából. A folyó vize csővezetéken, majd az erőművön át éri el a tengerszintet, leadva tetemes helyzeti energiáját. Keleten a folyók esése szerényebb, de vízhozama nagyobb. Itt az erőművek a folyókra épültek. A Svédországban termelt vízenergia 80%-át az északi folyók adják. Az erőművek általában a folyó egész hosszában kiépültek, nem csak a hegyi szakaszokon. Négy északi folyót azonban egy 1993-as törvény alapján természetvédelmi okokból megkíméltek és eredeti állapotukban őrizték meg őket (Kalixälven, Torneälven, Vindelälven és Piteälven). A rendelkezésre álló víz mennyisége a csapadéktól és az évszaktól függ; az energiafogyasztás pedig télen éri el a maximumát. Ezért a tározókban lévő vízmennyiség szabályozásával lehet egyensúlyt teremteni az energiatermelés és a fogyasztás közé. Svédország, Norvégia, Finnország és Dánia szorosan együttműködnek az energiatermelés és -fogyasztás szabályozásában is. Dánia például erősen a szélenergiára van utalva, ami pedig nagyon változékony. A Skandináv-hegység víztározói fontos kiegyenlítő szerepet játszanak. Itt vannak Európa legnagyobb szivattyús erőművei, amelyek az európai kapacitás felét teszik ki 10–20 GW kapacitással. Ez azonban egyelőre csak elméleti lehetőség, az északi piac az energia bősége miatt egyelőre még nem szorult a szivattyús energiatárolás gyakorlati alkalmazására. A Skandináv-hegységben a szelek erőssége kitűnő feltételeket biztosítana az energiatermelésre. Környezetvédelmi szempontból azonban a hegyvidék nagyon érzékeny területnek számít, például a ragadozó madarak megóvása miatt. A turisztikai érdekek is a szélerőművek ellen szólnak. Emellett az építkezés is nagy nehézségeket támasztana, és a kemény hideg is korlátozná ezen erőművek hatékonyságát. ## Turizmus A Skandináv-hegység mindhárom ország hazai turizmusa számára nagyon fontos. 2002-ben a svéd felnőttek 43%-a nyilatkozott úgy, hogy az előtte eltelt öt évben legalább egyszer ellátogatott a hegyekbe. Norvégiában is a legfontosabb turisztikai látványosságok a fjordok és a hegyek. A Flåmsbana hegyi vasútvonalat, az ország legtöbb látogatót vonzó fizetős látványosságát 2007-ben látogató kereste fel, a Vøringfossen vízesést pedig kiránduló. További fontos látványosságok még sorrendben a Trollstigen, a Geiranger-fjord, a Nærøy-fjord és a Briksdalsbreen gleccser. Az egyedülálló látnivalók ellenére a ritkán lakott, hatalmas területek, a nagy távolságok, a magas árszínvonal és a gyakran kedvezőtlen időjárás miatt azonban a nemzetközi turizmus távolról sem olyan tömeges, mint például a Földközi-tenger partjain. ## Fordítás

Petefészekrák

A petefészekrák vagy ováriumkarcinóma () a petefészek (ovarium) valamelyik részéből kiinduló rosszindulatú rákos burjánzás. Többek között azért is veszélyes betegség, mert gyakran túl későn ismerik fel. A petefészekrákban szenvedő nők nem mindegyikénél jelentkeznek tünetek, amelyek közül a jellegzetesek – a haspuffadás, medencei fájdalom, étkezési zavarok és a gyakori vizeletürítés – könnyen összetéveszthetők más betegségek tüneteivel. A petefészekrák a második leggyakoribb nőgyógyászati rák, amely elérte – a kedvezőnek nem tekinthető – 47%-os túlélési arányt az 1970-es évek végének 38%-áról. Ez idő alatt a különböző rákok összesített ötéves túlélési aránya sokkal jelentősebben javult, általánosságban 68%-ra – ami a 2001-ben diagnosztizált esetek aránya – az 1970-es évek 50%-áról. Megközelítőleg a nők 5–10%-át műtötték életük során valamilyen ovariális szövetszaporulat miatt, amelyek jelentős részben jóindulatúak (benignus) voltak. A legtöbb (\>90%) petefészekrákot a hámszövet eredetűek közé sorolják, de vannak arra utaló bizonyítékok is, amelyek szerint a méhkürt (tuba uterina) szintén kiindulója lehet bizonyos petefészekrákoknak. Mivel az ovariumok és a méhkürtök nagyon szoros kapcsolatban állnak egymással, feltételezik, hogy a méhkürtök sejtjeinek elfajulásai utánozhatják a petefészekrákot. Más típusok a petesejtekből indulnak ki (csírasejtdaganatok), vagy a kötőszöveti sejtekből a gonádlécek/redők (plica gonadalis) támasztósejtjeiből. ## Statisztika 2010-ben az Amerikai Egyesült Államokban – becslések szerint – új esetet diagnosztizáltak, és nő halt meg petefészekrákban. A kockázat az életkorral nő, míg a terhességek számával csökken. Az életkori kockázat 1,6% körül van, de azoknál a nőknél, akiknél elsőfokú rokonokat érintett a betegség, ez 5,0%-os. Azoknál a nőknél, akiknél a BRCA1 gén vagy a BRCA2 gén mutációja volt kimutatható, a kockázat 25% és 50% között volt, a mutáció jellegétől függően. A petefészekrák a gyakoriságában a második helyen van a nőknél (mintegy 1/70-ed részüket érinti, és a vezető helyen áll a nőgyógyászati rákok okozta halálozásban, ráadásul a leginkább halálos kimenetelű: a nők 1%-a ebben hal meg). Az ötödik helyen áll nőkben az összes rákos halálokok között. 2008-ban – becslések szerint – nő halálát okozta. Ezek a mutatók a fejlett országokban a magasabbak. 2004 és 2008 között a petefészekrák diagnózisok a 63 éveseknél érték el a életkor szerinti gyakorisági eloszlás medián értékét. Hazánkban a helyzet kedvezőtlen. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) egy 2011 év eleji jelentése szerint Európában Magyarországon a legrosszabb a rákbetegség miatti halálozási arány. Ezek közül a női nemi szervek rákja 3300-3500 esetben (12%) volt a halál oka, az emlőrákokat nem számítva. Ebből 600-700 volt petefészekrák. A méhnyakrákok 50%-a, míg a petefészekrákok csak mintegy 25%-a kerül korai, azaz gyógyítható stádiumban felismerésre. (Megjegyzendő, hogy a különböző forrásokból nyerhető adatok eltérőek.) A 10 éves túlélési idő az IA stádium 84,1%-ától a IIIC stádium 10,4%-áig változott (romlott). ## Jelek és tünetek A petefészekrák korai jelei és tünetei gyakran hiányoznak, de amennyiben meg is vannak, nagyon enyhék és jellegtelenek lehetnek. A legtöbb esetben ezek a tünetek több hónapon keresztül fennállnak, mielőtt felismernék és diagnosztizálnák az okokat. A petefészekrákban megbetegedett nők egy vagy több tünetet jeleznek, mint például hasüregi fájdalmat vagy diszkomfort (kellemetlen) érzést, hasüregi szövetszaporulatot, haspuffadást, hirtelen vizelési kényszert, hátfájást, fáradékonyságot és más nem specifikus tüneteket, de jellemzőbb tüneteket is, mint a kismedencei fájdalmat, rendellenes hüvelyi vérzést, vagy nem indokolt fogyást. A hasüregben folyadék (ascites) szaporodhat fel. Egy előre tervezett (prospektív) esetvizsgálatban 1709 nőn, akik rendszeresen látogatták a járóbeteg-rendelést, azt találták, hogy haspuffadás, megnövekedett hastérfogat és vizelettel kapcsolatos panaszok voltak jelen azok 43%-ánál, akiknél petefészekrák volt jelen, de ezeknek csak 8%-a jelentkezett az elsődleges ellátást biztosító klinikákon. Két előre tervezett esettanulmányról számoltak be. Az elsőben azt találták, hogy a petefészekrákban szenvedők tünetei a megnövekedett hastérfogat, a puffadás, a sürgős vizelési inger és a medencei fájdalom. A második, kisebb vizsgálatban azt állapították meg, hogy a petefészekrákos nők tünetei a megnövekedett hastérfogat/puffadás és evési nehézség/teltségérzet. Ebben a második vizsgálatban meghatároztak egy tünetlistát, amelyet kritikusnak ítéltek, legalábbis abból hatot, amelyek „több mint tizenkét esetben jelentek meg havonta, de kevesebb mint egy évig jelentkeztek”. ## Okok Az esetek többségében a petefészekrák pontos oka ismeretlen marad. Úgy látszik, hogy a petefészekrák kifejlődésére sok tényező hat (multifaktoriális betegség). Az idősebb nőknél és azoknál, akiknek első vagy másodfokú rokona érintett a betegségben, a kockázati tényező magasabb. A petefészekrák örökletes formáit okozhatják specifikus gének mutációi (nevezetesen a BRCA1 és a BRCA2, de okozhatják az örökletes nem-polipózus vastag- és végbélrák (colorectalis rák) génjei is. A meddő nők, valamint azok, akik az endometriózisnak nevezett kórképben szenvednek, azok, akiknek sohasem volt terhessége és akik postmenstruális tüszőhormon (ösztrogén) pótló kezelést kaptak, ugyancsak fokozott kockázati tényezővel bírnak. A kombinált orális fogamzásgátló tabletták szedése viszont védő hatású. Minél több a nő gyermekeinek száma, annál inkább csökken nála a petefészekrák kockázata. Az első terhesség koraisága, az utolsó terhesség életkorának kitolódása és az alacsony dózisú hormonális fogamzásgátló tabletták szintén védő hatásúnak bizonyultak. A kockázati tényező azoknál a nőknél is csökken, akiknek a Fallop-kürtjét (méhkürtjét) (tuba uterina) lekötéssel sebészetileg elzárták. 489 magas fokozatú, súlyos, mirigysejt eredetű petefészekráknál (adenocarcinoma) azt találták, hogy 96%-ukban a p53 gén mutált. Más, elég általánosan előforduló mutált gének voltak az NF1, BRCA1, 3RB1 és a cyclin-dependens kináz 12 (CDK12). ### Hormonok Az orális fogamzásgátlók használata és a petefészekrák közötti összefüggést 45 csoporton végzett, kontrollcsoportokkal összehasonlított és előre megtervezett vizsgálatok összegzéseként mutatták ki. A vizsgálatok összesítése szerint az orális fogamzásgátlók védő hatásúak a petefészekrákokkal szemben. Azoknál a nőknél, akik tíz éven keresztül használtak orális fogamzásgátlókat, mintegy 60%-kal csökkent a petefészekrák kockázata (a kockázati arány és a statisztikai szignifikancia megbízhatóságának széles intervalluma a nagy mintán végzett vizsgálat miatt nem meglepő). Ez azt jelenti, hogy ha 250 nő tíz éven keresztül orális fogamzásgátlót szedett, egy petefészekrák megelőzésre kerülhetett. Ez volt mindeddig a legkiterjedtebb epidemiológiai vizsgálat a petefészekrák esetében (a 45 vizsgálat petefészekrákban szenvedő és mintegy kontroll egyénre terjedt ki). A petefészkek petesejteket tartalmaznak és hormonokat választanak ki, amelyek a reproduktív ciklust (menstruációs ciklus) szabályozzák. A petefészkek és a petevezetékek műtéti eltávolítása erősen csökkenti a vérben keringő tüszőhormon és sárgatest hormon szintjét. Ez leállíthatja vagy lassíthatja az emlőrák- és petefészekrákok fejlődését, amelyeknek szükségük van ezekre a hormonokra. A fogamzást elősegítő gyógyszerek alkalmazásával való kapcsolat, mint például a Clomid (klomifen-citrát) adagolásával, az eredmények ellentmondásosak voltak. Egy 1991-ben végzett elemzés felvetette azt a lehetőséget, hogy az ilyen gyógyszerek növelhetik a petefészekrák kockázatát. Számos követéses és kontrollcsoportos vizsgálatot végeztek azóta anélkül, hogy következetes bizonyítékot találtak volna erre az összefüggésre. Ez mindenesetre egy komplex téma marad, mivel a meddő populáció nem tekinthető azonosnak a termékeny populációval. ### Genetika Az örökletes mellrák kialakulásában szereplő gének megközelítő aránya: - BRCA1 mutációk (28%) - BRCA2 mutációk (19%) - Az összes többi ismert gén (8%) - Ismeretlen gének vagy többszörös gének (45%) Nagyon komoly bizonyítékok vannak arra nézve, hogy a nők egy részénél a genetikai tényezők fontosak. Bizonyos BRCA mutációk hordozói jelentős kockázattal rendelkeznek. A BRCA1 és a BRCA2 gének mintegy 5–13%-ban szerepelnek a petefészekrákokban, és bizonyos populációkban (például az askenázi zsidó nőknél) nagyobb a kockázata mind a mellráknak, mind a petefészekráknak, és gyakrabban jelentkezik korábbi életkorban, mint a populáció egészében. Azoknál a pácienseknél, akiknél előzetes emlőrák kórtörténet van, vagy az emlő/petefészekrák halmozott családi előfordulása áll fenn, különösen ha a diagnózis fiatalkorból származik, nagyobb rizikófaktorral rendelkezőknek tekintendők, és szükséges, hogy a karcinóma génre nézve kivizsgálásra kerüljenek. Az Egyesült Államokból származó adatok szerint a mellrákban, illetve petefészekrákban szenvedő betegek 10–20%-ának első- vagy másodfokú rokona is érintett e betegségek egyikében. Bármelyik nagy hajlamosító gén mutációja – a mellrák 1-es hajlamosító gén (BRCA1) és a 2-es hajlamosító gén (BRCA2) – életkor rövidülési kockázatot jelent a mellrák esetében 60–85%-ban, a petefészekrák esetében 15–40%-ban. Ugyanakkor ezeknek a géneknek a mutációja a mellrákoknak csak 2–3%-ában játszik szerepet. A méhrákra, vastagbélrákra és más gyomor-bélrendszeri rákra vonatkozó halmozott családi előzmények azt jelenthetik, hogy örökletes nem-polipózus vastag- és végbélrák (HNPCC, másként Lynch-szindrómaként ismert) tünetcsoport van jelen, amely a petefészekrák magasabb kockázatával jár. A petefészekrákra magas kockázattal bíró páciensek esetében megfontolható a profilaktikus, azaz preventív (megelőző jellegű) kétoldali, sebészeti petefészek-eltávolítás a gyermekszülésre alkalmas évek elmúltával. A megelőző petefészek-eltávolítás jelentősen csökkenti mind az emlőrák, mind a petefészekrák kifejlődését a magas fokú kockázattal bíró csoportoknál. Azoknál a nőknél, akiknél a BRCA gének mutációja mutatható ki, általában a méhkürtöt is eltávolítják (salpingo-oophorectomia), tekintettel arra, hogy a méhkürtből kiinduló daganatokra nézve is magasabb a kockázati tényezőjük. Egy örökletes mell- és petefészekrák szindrómára (HBOC) vonatkozó vizsgálatban azt találták, hogy a szindróma a normálnál magasabb gyakorisággal eredményez mellrákot és petefészekrákot az örökletesen rokon családokban (akár csak egy családtag szenvedett mindkettőben, vagy pedig a család több tagja a kórképek egyikében). Az örökletes tényező jelenléte bizonyítható, vagy gyanítható a mell- és petefészekrákok családi előfordulása alapján. ### Alkohol Az alkoholfogyasztás – úgy tűnik – nem befolyásolja a petefészekrák kialakulását. Azonban vannak ellentmondások. Később a petefészekrákkal kapcsolatban is jelent meg olyan információ, hogy az alkoholfogyasztás mérséklése feltehetően jót tesz, a HáziPatika.com nevű hiteles egészségügyi oldalon. Az alkohol egyébként is rákkeltő a WHO (Egészségügyi Világszervezet) szerint. ### Egyebek Egy svédországi vizsgálatban, amelyben több mint nőt követtek figyelemmel 13 évig, szignifikáns összefüggést találtak a tejfogyasztás és a petefészekrák között. A BBC szerint a vizsgálatok azt mutatták, hogy a tejfogyasztásnak van a legszorosabb összefüggése a petefészekrákkal, mivel azok a nők, akik napi két pohárnak megfelelő, vagy annál több tejet fogyasztottak, kétszeres kockázattal bírtak azokkal szemben, akik egyáltalán nem, vagy csak kis mennyiségben fogyasztottak tejet. Az újabb vizsgálatok szerint a fokozottabban napsütötte országokban élő nők petefészekrák kockázata kisebb, ami valamiképpen összefügg a magasabb D-vitamin szinttel. Más vizsgálatok szerint az olyan anyagok felhasználásával járó munkák, mint a talkum, vagy az azbeszt, vagy a gyermekkori fültőmirigy gyulladás (mumpsz) hatása ellentmondásos, és nem kerültek egyértelműen igazolásra. Ezen túlmenően ezek a kockázati tényezők bizonyos esetekben inkább a rákra hajlamos genetikai tulajdonságú egyéneknél jelentkeznek. ### Kockázati tényezők A gyermekes nők kevésbé vannak kitéve a petefészekráknak, mint a gyermektelenek. A szoptatás szintén csökkenti bizonyos petefészekrák típusok kockázatát. A petevezeték lekötése és a méh eltávolítása (hysterectomia) csökkenti a kockázatot, a kétoldali petevezeték és petefészek eltávolítása (bilaterális salpingo-oophorectomy) pedig drámaian csökkenti nem csupán a petefészekrák, de a mellrák kockázatát is. A petefészkek és a méh együttes eltávolítása egyharmadára csökkenti a petefészekrák kifejlődésének kockázatát, ugyanakkor nem növekszik a más típusú rákok, a szívbetegségek vagy a combnyaktörések kockázata, amint azt a "University of California" (Kaliforniai Egyetem) San Franciscói részlegéből publikálták az "Archives of Internal Medicine" című szakmai folyóítatban. A "Lancet" című folyóirat egy közleménye arra utal, hogy az örökletes petefészekrák kockázatát a méhkürt lekötése 72%-kal csökkenti a BRCA1 gént hordozó nőkben. Az orális fogamzásgátlók (születésszabályozó tabletták) öt vagy több éven át szedve 50%-kal csökkentik a veleszületett petefészekrák kockázatát az idősebb nőknél. ## Diagnózis A petefészekrák diagnosztizálása fizikális vizsgálattal kezdődik (beleértve a kismedence vizsgálatát is), ezen kívül szükség van egy vérvizsgálatra (a CA–125-re, és esetenként más markerekre), egy hüvelyen keresztüli ultrahangra. A diagnózist meg kell erősíteni a hasüreg sebészeti megnyitásával történő megtekintésével és biopsziás anyagvétellel (mikroszkópos vizsgálatra alkalmas anyagminta kimetszésével), és keresni kell a rákos sejteket a hasüregi folyadékban. A petefészekrákot korai stádiumaiban (I/II) nehéz felismerni mindaddig, amíg tovább nem terjed a későbbi fokozatokig (III/IV). Ez amiatt van, hogy a tünetek többsége nem specifikus, így kicsi a diagnosztikus értékük. A szérum BHCG (a vér human chorion gonadotropin hormon szintjét meg kell határozni minden olyan nőnél, akinél a terhesség lehetősége fennáll. Ezen túlmenően a szérum alfa-fetoprotein (AFP) és laktát-dehidrogenáz enzim (LDH) szint meghatározandó petefészektumor-gyanús fiatal és serdülőkorú lányokon, mivel minél fiatalabb a páciens, annál nagyobb a valószínűsége egy rosszindulatú csírasejt daganatnak. Ha a rosszindulatú petefészek-daganat diagnosztikai valószínűsége fennáll, bizonyos laboratóriumi vizsgálatok elvégzése szükséges. A teljes vérkép és a szérum elektrolit vizsgálat minden páciensnél elvégzendő. A CA–125 elnevezésű marker vérvizsgálata hasznos az elkülönítő diagnózishoz és a betegség követéséhez, de önmagában nem eléggé hatékony módszer a petefészekrák korai stádiumainak követéséhez, mert ehhez nem elegendő az érzékenysége és a specifikussága. Az új teszt, amit az FDA "US Food and Drug Administration (Az Amerikai Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerfogyasztást Ellenőrző Kollégiuma) 2011-ben hagyott jóvá, az OVA1 felülmúlja a petefészekrák észlelésében a CA–125 vértvizsgálattal kombinált klinikai értékelést. 2011 júniusában egy, az Obstetrics & Gynecology folyóiratban publikált cikkben leírták, hogy az OVA1 kombinálása egy preoperatív orvosi vizsgálattal biztosabban képes kimutatni egy nő petefészek-szövetszaporulatáról, hogy petefészekrákról vagy petefészekkel kapcsolatos rákról van-e szó, mint egy preoperatív orvosi vizsgálat önmagában. Az OVA1 csak az olyan 18 évet betöltött nőknek javasolt, akit már műtétre kiválasztottak a kismedencei szövetburjánzásuk miatt. Nem szánják a petefészekrák szűrésére, vagy a petefészekrák végleges diagnózisának megállapítására. Az OVA1-et a Johns Hopkins Egyetem (Baltimore) kutatói fejlesztették ki. A folyamatban lévő vizsgálatokban keresik annak a módját, hogyan kombinálhatók a tumor marker fehérjék a betegség más jelzőivel (például a radiológiai vagy más tünetekkel), hogy a pontosságot javítsák. Ennek a megközelítésnek az a nehézsége, hogy a petefészekrák egyenetlen előfordulási gyakorisága miatt még a nagy érzékenységű és fajlagosságú tesztek is számos fals pozitivitást eredményeznek (azaz olyan esetekben is sebészeti beavatkozásra kerülhet sor, amikor végül is a műtét során nem találnak rosszindulatú daganatot). A fehérje természetű jelzőanyagok felhasználása még korai szakaszában van, és további finomítást igényel. A fehérje természetű jelzőanyagok vizsgálatának jelenlegi helyzete viszont azt is jelzi, hogy a terápiás elvek az egyénre szabott eljárások felé tolódnak el. A kismedencei vizsgálat és a képalkotó eljárások, beleértve a komputertomográfiás (CT) vizsgálatokat és a hüvelyen keresztüli ultrahangot, alapvető fontosságúak. A fizikális vizsgálatok kimutathatják a has körfogatának növekedését és/vagy az ascites (folyadék a hashártya üregében) jelenlétét. A medencei vizsgálat kimutathatja a petefészki vagy kismedencei szövetszaporulatot. A kismedencei vizsgálathoz hozzátartozik a végbélen és a hüvelyen keresztüli tapintás, amely a petefészkek jobb kitapintását teszi lehetővé. A nagyon fiatal páciensek esetében a mágneses magrezonancia képalkotás (MRI) vizsgálatot kell előnyben részesíteni a végbélen és hüvelyen keresztüli vizsgálatokkal szemben. A petefészekrák biztos diagnózisához szükség van a hasüregbe való betekintésre. Ez történhet a hasüreg sebészeti feltárásával (laparatomia), vagy egy kis bemetszésen át egy erre alkalmas optikai műszer bevezetésével (laparoscopia). E vizsgálatok során a gyanús területekről szövetminták vehetők kórszövettani vizsgálatra. A hasüregi folyadékot szintén vizsgálni lehet rákos sejtek jelenlétére. Amennyiben rák van jelen, ezek az eljárások módot adnak a folyamat előrehaladottságának, a rosszindulatú daganat fokozatának (stádiumának) meghatározására is. ### Osztályozás A petefészektumorokat a daganat patológiailag megállapított szövettani szerkezete szerint osztályozzák. A szövettani lelet a klinikai eljárásnak, az általános kezelésnek és a kórjóslatnak (prognózis) számos elemét meghatározza. - A felszíni hám-kötőszöveti ("epithelial-stromal") daganat, amely petefészek-hám rákként is ismert, a petefészekrákok leggyakoribb formája. Ebbe beletartozik a szerózus, az endometriális daganat és a nyákos, üreges daganat ("cisztadenokarcinóma"). - A nemi kötőszöveti gerenda/léc támasztósejtjeinek ("sex cord-stromal") daganatai, amelyekhez tartozik a granulosa sejtek és a férfiasság felé vezető Sertoli-Leydig sejt daganata, azaz arrhenoblastoma, amely mintegy 8%-át okozza a petefészekrákoknak. - A csírasejt eredetű daganatok a petefészektumoroknak mintegy 30%-át teszik ki, de petefészekrákoknak csak kb. 5%-át, mivel a legtöbb csírasejt eredetű daganat teratóma, és a teratómák többsége jóindulatú. Az ivarsejt eredetű daganatok főleg a fiatal nőkben és lányokban hajlamosak megjelenni. A kórjóslat a csírasejt eredetű daganatoknál az adott tumor szövettani jellemzőitől függ, de általában kedvező. - Vegyes/kevert daganatok azok, amelyek több mint egy elemét tartalmazzák a fentebb felsorolt daganatféleségeknek. A petefészekrák lehet másodlagos is, ha más szervekben, bárhol a testben képződött elsődleges daganatok áttételeként jön létre. A petefészekrákok 7%-a áttétel (metastasis) következménye, míg a többi elsődleges tumor (rák). A leggyakoribb elsődleges rákok a mellrák és a gyomor-béltraktus daganatai (általánosan tévesen értelmezik a Krukenberg-féle daganatot) valamely, a gyomor-béltraktus daganataiból származó áttétnek, holott ez csak akkor igaz, ha az áttét elsődleges gyomordaganatból származik. A felszíni hámból és a szerv kötőszövetes vázából kiinduló tumorok kiindulhatnak a hashártyából, amikor is a petefészekrák a hashártyadaganat következménye (azaz másodlagos), de a kezelés alapvetően azonos a petefészekrákból kiinduló, és a hashártyán terjedő daganatokkal. ### A petefészekrák stádiumai A petefészekrák stádium (súlyossági, előrehaladottsági fokozat) szerinti osztályozása a FIGO „International Federation of Gynecology and Obstetrics” (Nemzetközi Nőgyógyászati és Szülészeti Szövetség) rendszere szerint történik, amelyhez az információk a sebészeti beavatkozások során kapott megfigyelésekből és adatokból származnak. A sebészeti beavatkozás lehet teljes, hasüreg felőli méheltávolítás (hysterectomia), általában mindkét petefészek, a méhkürtök és a cseplesz eltávolítása, a kismedencei hashártyaüreg átmosása vizsgálatra alkalmas sejtek kinyeréséhez. Az AJCC "American Joint Committee on Cancer" (Amerikai Rákos Betegségeket Vizsgáló Albizottság) "AJCC Cancer Staging Manual"-jára (Az AJCC Rákok Stádiumbeosztási Kézikönyve) alapozott stádiumbeosztása megegyezik a FIGO stádiumbeosztással. Az AJCC stádiumbeosztási rendszere leírja az elsődleges (primer) tumor (T) méretét, az áttétek hiányát vagy meglétét a szomszédos nyirokcsomókban (N) és a távoli áttétek (metastasis) (M) hiányát vagy meglétét. - I. stádium – az egyik vagy mindkét oldali petefészekre korlátozódik - IA – az egyik petefészekre terjed ki; a tok ép; nincs tumor a petefészek felszínén; nincsenek malignus sejtek a hashártyaüregi folyadékban vagy az öblítéssel nyert folyadékban - IB – mindkét oldali petefészekre ráterjed; a tok ép; nincs tumor a petefészek felszínén; nincsenek malignus sejtek a hashártyaüregi folyadékban vagy az öblítéssel nyert folyadékban - IC – az ovariumokra korlátozódó tumornál a következők közül valamelyik jelen van: a tok megrepedt, daganatsejtek a petefészek felszínén, tumorsejtek a mosófolyadékban - II\. stádium – ráterjed a kismedencére vagy kisebb különálló áttéteket képez azon - IIA – ráterjed az anyaméhre vagy a méhkürtökre vagy kisebb különálló áttéteket képez azokon, a mosófolyadékban nincsenek tumorsejtek - IIB – ráterjed a kismedence más képződményeire vagy kisebb különálló áttéteket képez azokon, a mosófolyadékban nincsenek tumorsejtek - IIC – ráterjed a kismedence más képződményeire vagy kisebb különálló áttéteket képez azokon, a mosófolyadékban tumorsejtek vannak - III\. stádium – mikroszkopikus áttétek a kismedencén kívüli hashártyaterületeken; vagy megmarad a kismedencében, de ráterjed a vékonybélre vagy a csepleszre (omentum) - IIIA – mikroszkópikus hashártyaáttétek a kismedencén kívül - IIIB – 2 cm-nél kisebb méretű makroszkopikus áttétek a medencén kívüli hashártyán - IIIC – 2 cm-nél nagyobb méretű makroszkopikus áttétek a medencén kívüli hashártyán, vagy nyirokcsomóáttétek - IV\. stádium – távoli áttétek a májban vagy a hashártyaüregen kívül A főverőér menti (para-aortikus) nyirokcsomók áttétei tájéki nyirokcsomó-áttéteknek tekintendők (IIIC stádium). Mivel csupán egy para-aortikus nyirokcsomó van közbeiktatva a mellvezeték (ductus thoracicus) előtt a test jobb oldalán, a petefészekrák gyorsan képezhet áttéteket olyan távoli szervekben is, mint a tüdők. Az AJCC/TNM stádiumbeosztás a petefészekráknak három kategóriáját foglalja magába, nevezetesen a T, az N és az M kategóriákat. A T kategória három másik alkategóriát tartalmaz, a T1, T2 és T3 alkategóriákat, amelyek aszerint vannak besorolva, hogy a tumor hol fejlődött ki (egyik vagy mindkét petefészekben, a petefészek belsejében vagy a petefészken kívül). A petefészekrák T1 kategóriája azokat a petefészek-daganatokat írja le, amelyek a petefészekre korlátozódnak, és azok közül egyet vagy mindkettőt érintik. A T1a alkategóriát arra a rákos stádiumra alkalmazzák, amelyeknél a rákos daganat csak az egyik oldali petefészket érinti, a tokot épen hagyja, és nem mutatható ki a kismedencei folyadékból. Az olyan rák, amely nem szűri be a tokot, csak a petefészek állományában található és rákos sejtek nincsenek a kismedencei folyadékban, de mindkét oldali petefészket érinti a T1b alkategóriába sorolandó. A T1c kategória egy olyan tumort jelent, amely egyik vagy mindkét oldali petefészket érintheti, és amely áttör a petefészek (petefészkek) (ovarium) tokján, és a rákos sejtek megtalálhatók a kismedencei hashártyai folyadékban. A T2 a rák egy előrehaladottabb stádiuma. Ebben az esetben az egyik vagy mindkét petefészekből kiinduló daganat ráterjed az anyaméhre (uterus) és egyik, vagy mindkét oldali méhkürtre (tuba uterina) vagy más kismedencei szövetekre. A T2a stádiumot az olyan rákos daganatok jellemzésére használják, amelyek az anyaméhre vagy/és a méhkürtre terjedtek rá, de a tumorsejtek nincsenek jelen a kismedencei hashártyaüregi (peritoneális) folyadékban. A T2b és a T2c olyan stádiumokat jelent, amelyek áttéteket képeztek az anyaméhen és a méhkürtön kívüli kismedencei szerveken/szöveteken, és amelyek sejtjei nem találhatók meg a kismedencéből nyert peritoneális folyadékban. A T3 stádium olyan rák megjelölésére szolgál, amely ráterjedt a hashártyára. Ez a stádium a daganatáttétek nagyságára vonatkozó jellemzőket jelent (amelyek a test más tájékain találhatók, de a petefészekrákból indultak ki). Ezek a daganatok lehetnek nagyon kis méretűek, amelyek csak mikroszkóp alatt láthatók (T3a), szabad szemmel láthatók, de nem nagyobbak 2 cm-nél (T3b), valamint nagyobbak, mint 2 cm (T3c). Ez a stádiumbeosztási rendszer szintén N-kategóriákat használ azoknak a rákoknak a jellemzésére, amelyek túljutottak (vagy nem) a közeli nyirokcsomókon. Csak két N kategória van: az N0, amely azt jelzi, hogy a rákos sejtek nem érték el a közeli nyirokcsomókat, és az N1, amely azt jelzi, hogy a daganat közeli nyirokcsomók érintettek. Az M kategóriák az AJCC/TNM rendszerben arról adnak információt, hogy a petefészekrák hova adott áttétet a távoli szervekbe, mint például a májba és a tüdőkbe. Az M0 azt mutatja, hogy a petefészekrák nem adott áttéteket a távoli szervekbe, míg az M1 kategória azt jelenti, hogy a rák szétterjedt a szervezet különböző szerveiben. Az M kategóriák az AJCC/TNM stádiumbeosztási rendszerben szintén tartalmaznak Tx és Nx alkategóriákat, ami arra utal, hogy egy daganat kiterjedése nem írható le pontosan, mivel az adatok nem elégségesek annak leírásához, hogy a nyirokcsomók milyen mértékben érintettek. A petefészekrák stádiumbeosztása a TNM kategóriák kombinációjával a következőképpen történik: - I. stádium: T1+N0+M0 - IA: T1a+N0+M0 - IB: T1b+N0+M0 - IC: T1c+N0+M0 - II.stádium: T2+N0+M0 - IIA: T2a+N0+M0 - IIB: T2b+N0+M0 - IIC: T2c+N0+M0 - III\. stádium: T3+ N0+M0 - IIIA: T3a+ N0+M0 - IIIB: T3b+ N0+M0 - IIIC: T3c+ N0+M0 vagy bármelyik T+N1+M0 - IV\. stádium: bármelyik T+ bármelyik N+M1 A petepészekrákot – hasonlóan más ráktípusokhoz – a stádiumbeosztáson kívül fokozatokba is sorolják. A kórszövettani fokozat azt jelzi, hogy milyen a rosszindulatú tumoros sejtek mikroszkópos kinézete. Négy fokozatot különböztetnek meg, amelyek azt mutatják, hogy milyen a valószínűsége a daganat továbbterjedésének. A magasabb fokozat nagyobb továbbterjedési valószínűséget jelent. A 0-s fokozat a nem invazív (nem tovaterjedő) daganatokat jelenti, de a 0-s fokozatot használják a határesetei tumorokra is. Az 1-es fokozatú tumorok olyan sejtekből állnak, amelyek jól differenciáltak (nagyon hasonlítanak a normál szövetekre), ezek a legjobb prognózisúak. A 2-es fokozatú daganatok szintén mérsékelten jól differenciáltak, és a normál szövetekre hasonlító sejtekből állnak. A 3-as fokozatú daganatok prognózisa a legrosszabb, sejtjeik abnormálisak, nagyon kevéssé differenciáltak. ## Epidemiológia A betegség általánosabb az iparilag fejlett nemzeteknél, kivéve Japánt. Az Egyesült Államokban a nők 1,4–2,5%-ának (40–60 közül egynek) van esélye arra, hogy élete folyamán petefészekrák alakuljon ki nála. Az idősebb nőknél a kockázat nagyobb. A petefészekrák okozta elhalálozások több mint fele az 55 és 74 éves életkor közötti nőknél következik be, és mintegy negyede a 35 és 54 éves életkorok között. Az Egyesült Államokban a statisztikák szerint 2010-ben új esetet diagnosztizáltak, és nő halt meg petefészekrákban. A kockázat az életkorral nő, a terhességek számának növekedésével viszont csökken. Az életkori kockázat 1,6% körül van, de azoknál a nőknél, akiknél közvetlen rokonok érintettek, ez az arány 5%-os. Azoknál a nőknél, akiknél a BRCA1 vagy a BRCA2 gének estek át mutáción, a kockázat 25% és 60% között van, attól függően, hogy a mutáció mennyire volt specifikus. A petefészekrák gyakoriságban a második a nők között (70 közül egy nőt érint), ugyanakkor ez a vezető halálok a nőgyógyászati rákok közül, és a leginkább halálos kimenetelű (az összes nő 1%-a ebben hal meg). A nők rák okozta halálozásában ez az ötödik leggyakoribb halálok, a statisztikák szerint elhalálozást okozott 2008-ban. Az incidencia magasabb a fejlett országokban. 2004 és 2008 között a petefészekrák diagnózis életkori eloszlásának mediánja a 63 éves korra esett. Az életkorra korrigált incidencia ráta 12,8 volt, nőre, egy évre számítva. Ezek az adatok 17, SEER szerinti földrajzi egységben megállapított diagnózisokra alapultak. ## Szűrés A nők rutinszerű szűrését petefészekrákra egyik szakmai egyesület sem javasolja. Ezekhez tartozik az „U.S. Preventive Services Task Force” (Egyesült Államok Prevenciós Köteléke), az „American Cancer Society” (Amerikai Rákellenes Egyesület), az „American College of Obstetricians and Gynecologists” (Szülészek és Nőgyógyászok Amerikai Kollégiuma) és a „National Comprehensive Cancer Network” (Nemzeti Átfogó Rákbetegségeket Felügyelő Hálózat). Ez amiatt van, hogy semmilyen kutatási eredmény nem mutatta azt, hogy jobb lett volna a túlélés a szűrt nőkön. Bármilyen rákféleség szűrésének pontosnak és megbízhatónak kell lennie. Szükséges követelmény, hogy pontosan kimutassa a betegséget, és nem szabad, hogy hamis pozitív eredményeket adjon azoknál az egyéneknél, akiknél nincs rákos elváltozás. Eddig a petefészekrák szűrésének olyan technikája még nincs, amelyről kimutatható lett volna, hogy megfelel ezeknek a kritériumoknak. Mindamellett egyes országokban, mint például az Egyesült Királyságban, az olyan nőknek, akiknél valószínűsíthető a petefészekrák magasabb kockázata (mert például kimutatható családjukban a betegség halmozódása), orvosaik ajánlhatják az egyéni szűrővizsgálatot, ugyanakkor ez a vizsgálat nem tudja biztosan kimutatni a betegséget korai stádiumban. A kutatók keresik a petefészekrák szűrésének különböző módjait. A szűrő tesztvizsgálatok, amelyek potenciálisan használhatók lehetnek önmagukban vagy kombinációkban, a rutinszerű szűrésre jelenleg a CA–125 fehérje-markert és a hüvelyen keresztüli (transzvaginális) ultrahangos vizsgálatokat foglalják magukba. Az orvosok megmérhetik a CA–125 fehérje szintjét a nők vérében, és annak magas szintje utalhat petefészekrákra, de nem minden esetben. Emellett nem minden petefészekrákban szenvedő nőnél emelkedik meg a CA–125 szintje. A transzvaginális ultrahang a petefészkek ultrahangos vizsgálatát jelenti a hüvely belseje felől, ami tisztább képet ad a hasi ultrahangnál. Az Egyesült Királyságban petefészekrák-szűrésre irányuló kollaborációs vizsgálati programban tesztelnek egy eljárást, ami a CA–125 vérteszt és a transzvaginális ultrahang kombinációján alapul. A szűrés célja a petefészekrák diagnózisa korai stádiumban, amikor nagyobb a valószínűsége a sikeres kezelésnek. Ugyanakkor a betegség kifejlődése nem teljesen ismert, és vannak olyan vélemények, hogy a petefészekrák korai stádiumaiból nem mindig alakulnak ki késői stádiumú kórképek. Minden szűrési módszernek vannak kockázatai és előnyei, amelyeket gondosan mérlegelni kell, és az egészségügyi szerveknek ezeket ki kell értékelniük, mielőtt bármilyen petefészekrák-szűrővizsgálatot bevezetnének. A petefészekrák szűrésének az volna a célja, hogy a betegséget már az I. stádiumban felismerjék. Számos nagy léptékű vizsgálat van folyamatban, de még egyik sem talált valóban hatékony eljárást. 2009-ben azonban az Egyesült Királyság Petefészekrák-szűrésre Irányuló Együttműködéses Vizsgálati Programjának (UKCTOCS) korai eredményei kimutatták, hogy az évenkénti CA–125 tesztek kombinálása az ultrahangos képalkotással segített a betegségnek korai stádiumban történő diagnosztizálásában. Ugyanakkor még nem világos, hogy ez a megközelítés jelenleg már segít-e életek megmentésében, mivel az egész vizsgálati sorozat anyaga csak 2015-ben kerül majd publikálásra. ## Kezelés A kezelésben általában kemoterápiát és műtéti eljárást, valamint esetenként sugárkezelést alkalmaznak. A sebészeti kezelés elegendő lehet azoknál a rosszindulatú daganatoknál, amelyek jól differenciáltak és csak a petefészke korlátozódnak. A petefészekre korlátozódó, de agresszívabb daganatok esetében kiegészítő kemoterápiára van szükség. A betegség előrehaladottabb stádiumaiban szenvedő betegeknél a kombinált sebészeti beavatkozás és a kombinált kemoterápiás kezelés együttese a standard. A határeseti (borderline) daganatok, még ha továbbterjedtek is a petefészekről, sebészeti beavatkozással jól kezelhetőek, és a kemoterápia nem látszik szükségesnek. A sebészeti beavatkozás az előnyben részesített kezelés, és gyakran szükség van a műtét során kinyert szövetmintára is a kórszövettani úton megállapítható pontos differenciáldiagnózis érdekében. A nőgyógyászati onkológus specialisták által végzett műtétek általában jobb eredményekhez vezetnek. A jobb túlélési eredményeket annak tulajdonítják, hogy a nőgyógyászati onkológus pontosabban tudja meghatározni a kórkép stádiumát, emellett sokkal radikálisabban tudja kimetszeni a daganatos szövetet, mint az erre nem specializált nőgyógyász, vagy az általános sebész. A sebészeti beavatkozás típusa attól függ, hogy milyen kiterjedésű a rák a diagnosztizálásakor (stádium), valamint, hogy milyen a rák feltételezett típusa és fokozata. A sebész eltávolíthatja csak az egyik oldali (unilateralis oophorectomia), vagy mindkét oldali (bilateralis oophorectomia) petefészket, a méhkürtöket (salpingectomia) és a méhet (hysterectomia). Bizonyos nagyon korai daganatoknál (I. stádium, alacsony fokozatú vagy alacsony kockázatú elváltozás), csak az érintett petefészket és méhkürtöt távolítják el. Ez az „unilaterális (egyoldali) salpingo-oophorectomia”, USO), különös jelentősége van fiatal nőknél, akik meg kívánják őrizni termékenységüket. Előrehaladott rosszindulatú daganatoknál, amelyeknél a teljes eltávolítás már nem végezhető el, olyan sok tumorszövetet kell eltávolítani, amennyit csak lehetséges (en: „debulking surgery”). Azokban az esetekben, amelyekben ez a sebészeti beavatkozási típus sikeres (azaz 1 cm-nél kisebb átmérőjű daganat marad vissza „optimal debulking”; optimális daganatszövet-mennyiség csökkentés), a prognózis javul azokhoz a páciensekhez képest, akiknél nagy daganat-szövetmennyiség (azaz \>1 cm átmérő) marad vissza. A minimálisan invazív (károsító, megterhelő) sebészeti technikák elősegítik a nagyon nagy méretű (nagyobb mint 10 cm) daganatok eltávolítását is, kevesebb sebészeti kockázat mellett. A kemoterápia évtizedeken keresztül általános standard volt a petefészekrákoknál, bár nagyon változó protokollokkal (kezelési sémákkal). A kemoterápiát ma a műtétek után használják a visszamaradt részekre, ha megfelelő. Ez függ a tumor kórszövettani típusától; egyes tumorok (különösen a teratómák) nem érzékenyek a kemoterápiára. Egyes esetekben indokolt a kemoterápiát a sebészeti beavatkozás előtt alkalmazni. Azoknál a IIIC stádiumú epitheliális petefészek adenocarcinómás pácienseknél, akiknél eredményes optimális daganatszövet-tömeg eltávolítást végeztek, újabb klinikai vizsgálatok kimutatták, hogy a medián túlélési idő szignifikánsan hosszabb, mint azoknál, akik hashártya-üregi „intraperitoneális” (IP) kemoterápiában részesültek. Ebben a klinikai vizsgálatban a páciensek kevésbé kedvelték az IP kemoterápiát, és a pácienseknek kevesebb, mint a fele kapta meg az IP kemoterápia mind a hat ciklusát. A magas arányú „kiesés” ellenére az egész csoport (azokat is beleértve, akik nem kapták meg a teljes kemoterápiás kezelést) hosszabb túlélést értek el átlagban, mint azok a páciensek, akik csak intravénás kemoterápiában részesültek. Néhány szakember úgy véli, hogy az IP kemoterápia toxicitásával és egyéb komplikációival nem kell számolni a javított, kifejlesztés alatt álló IV típusú hatóanyagoknál. A sugárterápia nem hatásos az előrehaladott stádiumokban, mivel életfontos szervek vannak a sugár útjában, így nagy sugáradagokat nem lehet biztonságosan alkalmazni. A sugárterápiát többnyire nem is használják ezekben a stádiumokban, mivel a sugár útjába kerülő életfontos szervek súlyosan károsodnak az ilyen petefészekrák-kezelési eljárás során. ## Kórjóslat, prognózis A petefészekrák kórjóslata általában kedvezőtlen. Aránytalanul sok esetben halálos kimenetelű, mert nincs bármiféle korai szűrési eljárása, ami azt jelenti, hogy az esetek többsége akkor kerül felismerésre, amikor már elérte az előrehaladott stádiumokat. A petefészekrákkal jelentkező nők több mint 60%-a már a rák III vagy IV stádiumában van, ekkorra a rosszindulatú tumor már kirajzott a petefészekből. A petefészekrákokból sejtek válnak le a hasüregben normálisan meglévő folyadékba. Ezek a sejtek beágyazódnak más hasi (hashártyai) képletekbe, így a méhbe, a húgyhólyagba, a bélbe és a beleket elülről kötényszerűen fedő hashártyakettőzetbe, a nagycsepleszbe (omentum majus), ezzel új daganatok kiindulási helyeit teremtik meg, még mielőtt a petefészekrákot egyáltalán gyanítanák. A petefészekrák a második leggyakoribb nőgyógyászati rák, és a leginkább halálos kimenetelű az abszolút képet tekintve, 2010-ben közel elhalálozást okozott az Egyesült Államokban. Míg az átlagos ötéves túlélési idő minden ráktípusnál szignifikánsan javult: a 2001-es egész populációra számított (68%-os arány az 1970-es évek 50%-os arányával szemben), addig a petefészekráké alig változott: 47% túlélési arány az 1970-es évek 38%-ához képest. ### Komplikációk - A rák ráterjedése más szervekre - A különböző szervek fokozatos funkcióromlása - Ascites (folyadék a hasüregben) - A belek átjárhatóságának csökkenése/bélelzáródások ### Diaképek [url=] ## Állatokban Petefészek-daganatokról beszámoltak háromévesnél öregebb kancákon. A talált daganatok típus szerint teratómák, cystadenocarcinomák és leginkább granulosa sejt tumorok voltak. ## Fordítás

Kínai jóslócsont

A kínai jóslócsontok vagy jóscsontok a kínai ókor történetének meghatározó jelentőségű régészeti leletei, a kínai írás első emlékei. Nevük kínaiul 甲骨 (). Túlnyomórészt szarvasmarha lapockacsontjából vagy teknőspáncélból készültek, főleg a idején. Szerepük a jóslás volt, a cleromantia vagy scapulomantia néven ismert csontjóslás kínai változatában. A jósok az isteneknek szánt kérdéseiket bronztűvel a csontra karcolták a korabeli kínai írásjegyekkel (jóscsont-írás, 甲骨文, ) főleg a várható időjárásról, a terméskilátásokról, a dinasztikus fejleményekkel kapcsolatban, a katonai szerencse alakulását illetően. Ezután a csontot hevítették, amíg az a hőtágulás következtében megrepedt. A jós az írás és a repedések egymáshoz viszonyított helyzetéből vonta le következtetéseit, amit aztán gyakran szintén a csont felületén rögzített. A idejére a cinóbertinta és az ecset vált kedveltebb írásmóddá, ezért kevesebb csontokba karcolt szöveg maradt fenn, de felirat nélküli jóscsontok még egy ideig előkerültek a leletekből. A jóslócsontok képezik a kínai írás régészeti leleteinek legkorábbi nagyobb terjedelmű csoportját. A mintegy eddig megtalált jóslócsont, 4–5000 különböző írásjeggyel, összesen az írásjegyek millióival utolérhetetlen jelentőségű adathalmaz. A jóscsontok információi összességükben tartalmazzák a egész genealógiáját. Ugyanazok a királynevek fordulnak benne elő, amiket a kínai hagyomány is megőrzött, és ezzel megerősítették e dinasztia létezését, amit a 20. század elején még sok tudós kétségbe vont. A leletek egyúttal kitolták a kínai írásbeliség kezdetét az i. e. 18–13. századig. ## Felfedezésük A földművelés során időről időre felszínre került jóslócsontokat a kínai utókor „sárkánycsontoknak” (' 龍骨) tartotta és – valószínűleg már a Han-dinasztia óta – porrá törve vagy egészben a hagyományos kínai gyógyászat céljaira alkalmazta. A 19. században már nagy tételben szállították ezeket a csontmaradványokat a patikákba. A teknősbéka páncéljának maradványait malária, az egyéb csontokat késelések sebeire javallották. Először 王懿荣 (1845–1900), egy tudós mandarin, a magas rangú hivatalnoka, fedezte fel 1899-ben, hogy a csontok ősi írásjegyeket hordoznak magukon. `tudós barátja, (劉鶚; 1857–1909) publikálta 1903-ban a felfedezést, ami kisebb „aranylázat” váltott ki az antikvitások piacán. A kereskedők eltitkolták forrásaikat a tudósok elől, de fokozatosan kiderült, hogy a legtöbb a tartománybeli (安陽) várostól északnyugatra 2–3 kilométerre található (小屯) nevű falucska környékéről került elő, ahol évszázadokon át a vagy más néven központja állt. ( magának a dinasztia fővárosának a korabeli neve.) Évtizedekig folytak a tudományos ellenőrzés nélküli ásatások, amelyek során több tízezer darabot találtak, majd adtak el a szabad piacon. Közülük sok Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba, Japánba került. Az első ismert nyugati gyűjtő Frank H. Chalfant lelkész volt, aki 1903 és 1906 között 803 ilyen csontot vásárolt, és igyekezett tisztázni eredetüket is. A legtöbb darabot a kanadai James Mellon Menzies (明義士) (1885–1957), presbiteriánus lelkész gyűjtötte össze. A kínaiak a mai napig elismerik Menzies, mint „a - kultúra és a jóslócsontok feliratainak kiemelkedő szakértője” munkásságát. Korábbi lakóhelyét ban 2004-ben védett műemlékké nyilvánították, és létrehozták a James Mellon Menzies Emlékmúzeumot.` ## A hivatalos ásatások 1928-ra sikerült egyértelműen megállapítani, hogy a jóslócsontok fő lelőhelye a modern (小屯) nevű falucska (安陽) városánál van, tartományban. Ekkor alakult meg a Kínai Tudományos Akadémia (Academia Sinica) Történeti és Filológiai Intézete vezetésével. 1928–1937 között folytak az első tudományos igényű ásatások 李濟 (1896-1979) régész, a kínai archeológia atyja vezetésével. Ezalatt mintegy jóslócsontot tártak fel, amelyek ma a tajvani Academia Sinica gyűjteményében vannak, és az összes fellelt darab mintegy 20%-át teszik ki. A jóslócsontok feliratai a tudományos vizsgálat eredményei szerint a királyi háztartáson belül vagy annak számára végzett jövendőmondási ceremóniák emlékei. Ezekből, valamint a környéken talált tizenegy nagyméretű királyi sírból világossá vált, hogy az addig vitatott történetiségű valóban létezett. A tizenegy sír pontosan megfelel a hagyomány szerint e helyen, a korabeli fővárosban eltemethetett uralkodó számának. A tizenkettedik király a dinasztia bukásakor, a hódítás idején vesztette életét és nyilvánvalóan nem kaphatott királyi temetést. Ma falut más néven , azaz romjainak is hívják. ## Datálásuk A feliratos jóslócsontok túlnyomó többsége a utolsó, mintegy 230 éves korszakából származik, amikor az uralkodók székhelye városában, a későbbi ben, a modern közelében terült el. Ez a és uralkodása közötti időszak az i. e. 14. és 11. század között. A végének idejét illetően még nem alakult ki a tudományos konszenzus. A legtöbb jóslócsont, az összes megtalált mintegy 55%-a, király idejéből származik. Az ennél korábbiaknak tartott leletek datálása még bizonytalan. Néhány jóslócsont bizonyosan a következő időszakból, a idejéből származik. ## Anyaguk A jóslócsontok anyaga túlnyomórészt teknősök páncélja, illetve szarvasmarha lapockacsontja, de előfordul közöttük marhaborda, birka, medve, ló, szarvas lapockacsontja és más állati csontok. A leletek között vannak még feliratos szarvas- és marhakoponyák, sőt emberi koponyák is. Ezek azonban nagyon ritkák, és valószínűleg nem jóslásra használták őket, hanem más célokat szolgáltak a rajtuk lévő feliratok. Az újkőkori jósok már jóval régebben is használták a szarvasok, birkák, sertések és marhák csontjait hasonló célokra. Liaoning tartományban már az i. e. 4. évezredből is találtak hasonló leleteket. A későbbiek során a szarvasmarhacsontok kerültek többségbe. A teknőspáncélok csak a -dinasztia idején jelentek meg. A legkorábbi ilyen célokra előkészített teknősmaradványok – azaz vésett, fúrt mélyedésekkel ellátva – nál kerültek elő, a legkorábbi -rétegből. (, ). Az -korszak végén a páncélok száma már jelentős volt, ban pedig már a páncélok és a lapockacsontok körülbelül egyforma arányban fordultak elő. A jóslásra szánt csontokra azt is feljegyezték, honnan származnak. A proveniencia rögzítése további információkat szolgáltat a mai történészek számára. Sok teknőspáncélt vazallus államok küldtek adó gyanánt, vagy a diplomáciai kapcsolatokat kísérő ajándékként kerültek az uralkodó birtokába. Egy feljegyzés szerint például (雀) – ami bizonyára egy kis állam lehetett a -birodalom érdekszférájában – 250 darab teknőspáncélt küldött. A szarvasmarha-lapockacsontok egy része is ilyen úton érkezett. Más csontok helyi tenyésztésből származhattak. ## Előkészítésük A megtisztított, helyenként lecsiszolt csontokba mélyedéseket fúrtak erre a célra készített fúróval vagy vésővel. Egy ilyen fúró fenn is maradt, és pontosan illeszkedik a csontokba. A mélyedések alakja, elrendezése az idők folyamán változott, és így a régészek számára segítséget nyújt a csontok datálásban. Az egyes csontokon kialakított lyukak száma is tág határok között váltakozik. Természetesen ezek alakja, mélysége, elrendezése nagyban meghatározza a keletkező repedések formáját is. ## A szertartás A jóslásokra általában az uralkodó jelenlétében került sor, de néha más magas rangú személyek is jósoltattak maguknak ilyen módon. A dinasztia uralmának vége felé a királyok maguk vették át a jós szerepét a szertartás során. A szertartás során a csontot vérrel kenték be, majd a csont meghatározott részén megadták a dátumot a korabeli kínai naptár szerint, valamint a jós nevét. Utána a jóslás tárgyát jegyezték fel (például az időjárás alakulása, vagy a király fogfájásának az oka). A válaszokat általában az ősöktől, a természet uraitól, vagy a legfelsőbb istenségtől várták ( (帝), a legfőbb isten a -kori kínai mitológiában). A témák széles körben mozogtak, időjárás, betegség, születés és halál, hadviselés, mezőgazdaság stb. A leggyakoribb kérdések egyike az volt, hogy a különböző szertartások megtartása helyes-e egy bizonyos módon. Ezután egy intenzív hőforrást alkalmaztak a csontba fúrt mélyedésbe, amíg a csont meg nem repedt. (A hő forrása még tudományos vita tárgya. Egyes kutatók szerint izzított fémrudat érintettek a csonthoz, mások szerint a furatokba éghető anyagot kentek és azt meggyújtották.) A repedés általában 卜 alakú lett. Ez a kínai írásjegy 卜 (' vagy pǔ; régi kínai nyelven: \*puk: „jósolni”). Az írásjegy alakja nyilván a repedés rajzából ered, a szó pedig minden bizonnyal a repesztés hangjára utaló hangutánzó szó. Egy szertartás alkalmával több repesztést is végeztek, gyakran több csonton. Ezután a szertartást vezető jós értelmezte az eredményeket. Ugyanazt a témát gyakran többször felvetették, néha negatív módon megfogalmazva is, láthatóan nem nyugodtak bele egykönnyen az eredménybe, ha az nem felelt meg az elvárásoknak. Egy jóslócsontot gyakran többször is felhasználtak. Egy megfejtett felirat például időjóslásról szól: A karcolat nélküli csontok valószínűleg ecsettel írt feliratokat hordozhattak. A szertartás végén a csontokat rituálisan eltemették. A teknőspáncélok és a lapockacsontok gyakran külön gödrökbe kerültek. A gyakorlásra szolgáló csontokat egyszerűen a szemetesgödörbe dobták százával, vagy akár ezrével. Egy 1936-ban feltárt gödörben több mint jóslócsontot találtak, együtt egy emberi koponyával. ## A -kori csontjóslás előzményei és folytatódása A csontokból történő jóslás az ősi társadalmakban világszerte előfordult, sőt helyenként mind a mai napig él. A tűz alkalmazását a csontjóslás során azonban eddig csak Ázsiában és az innen származtatott észak-amerikai kultúrákban mutatták ki. A kínai égetéses-repesztéses csontjóslás első emlékei az i. e. 4. évezredre datálódnak, ezek a Liaoning környéki leletek, de rajtuk nem voltak feliratok. A harmadik évezred végére ez a gyakorlat a régészet tanúsága szerint széles körben elterjedt. A teknőspáncélok használata ilyen célra nem jelenik meg a -kultúra előtt. A legkorábbi feliratos csontokat (marha-, birka- és sertéscsontok) az lelőhelyen találták (, ). Itt egy a -kor előtti rétegben találtak egy megégetett jóscsontot a ㄓ írásjeggyel, ami a -kori tárgyakon is megjelent. Egy másik darabon több mint tíz, a -koriakhoz hasonló, de használatukban mégis különböző jel van, de sajnos nem világos, hogy a lelet pontosan melyik rétegből származik. A -dinasztia bukása után következő (i. e. 1046–256) kezdetén folytatódtak mind a bronzöntés, mind pedig az égetéses csontjóslás és az ezekhez kapcsolható írásmód hagyományai. Egyre kevesebb jóslócsonton találtak azonban feliratot, és a leletekből ítélhetően fokozatosan visszaszorult ez a gyakorlat. Szórványosan azonban a későbbi dinasztiák idejéből is előkerültek ilyen leletek, sőt Tajvanon még 1972-ből is feljegyeztek ilyen szertartást. ## A jóslócsontok írása A csontokon található írás a mai kínai írás egyenes ági felmenője, annak ellenére, hogy számos korabeli írásjegy pontos jelentését mindmáig nem sikerült megfejteni. Más jelek viszont nagy segítséggel vannak a kínai írás egész történetének felfejtésére, mivel plasztikusan mutatják a mai bonyolult jelek egyszerűbb, képírás-szerű korai alakjait. A leletek kitolták a kínai írásbeliség kezdetét az i. e. 18–13. századig. ### Előzmények A -kori leletek egy viszonylag kifejlett írás jeleit mutatják, ezért kétségtelen, hogy annak addigra már több száz éves fejlődési perióduson kellett átmennie. Ezek az előzmények azonban egyelőre nem kerültek elő. Annak a néhány neolitikus jelnek, ami korábbi korszakokból előkerült kerámia, jáde és csont tárgyakon, nagyon ellentmondásos az értelmezése, és nem köthetők közvetlenül a -kori íráshoz. ### Íráskép A jóslócsontok írásának képe, az egykorú bronzedényeken rögzített íráshoz hasonlóan, archaikus és képírás-jellegű. A csontok írása még merevebb és egyszerűbb a bronzedényekénél, mivel a nedves agyag öntőformákba egyszerűbb volt karcolni, mint a csontfelületekre. A korábbi és későbbi leletek között jól érzékelhető különbségek mutatják a fejlődést. Ismeretes, hogy ebben a korban ecsettel is írtak kerámiára, csontokra, jádéra és más kőtárgyakra, sőt arra is van bizonyíték, hogy bambuszból vagy fából készült lapokra is, bár ezek anyaguk miatt nem maradhattak fenn. Erre éppen a jóslócsont-írás adja a bizonyítékot, mert ebben előfordulnak az ecsettel írást (聿 '), valamint a bambusz „könyvet” (冊 ') ábrázoló írásjegyek is. Az írásjegyeket, mint a kínai írásban általában, függőleges sorokba rendezték, amelyek jobbról balra követték egymást. Az adott csontfelület lehetőségei szerint a középső oszlopban elkezdett szöveget néha mindkét oldalon felváltva folytatták, de csak felülről lefelé. ### Szerkezete és használata A jóslócsont-írás archaikus megjelenése ellenére kifejlett írásrendszer volt, képes a korabeli kínai nyelv megfelelő feljegyzésére. A jelenlegi tudományos álláspontok szerint i. e. 1500 körül alakulhatott ki, a korai idején. Az ennél korábbi dátumok egyelőre alaptalan spekulációk. A második felére az írásjegyek egyszerűsített formában állandósultak, megszűnt az általuk jelzett tárgy képének közvetlen felismerhetősége. A késői idejére a jelek többsége már nem képírás jellegű volt. Kialakultak a mai kínai írásjegyek fő típusai, azaz a fonetikus kölcsönzéssel keletkezett jelek, a félig fonetikus szóösszetételek és az asszociatív összetételek. Egy statisztikai elemzés szerint a jóslócsont-írás jelei közül 23% képírási jel, 2% a kijelentő mód egyszerű jele, 32% asszociatív összetétel, 11% fonetikus kölcsönzés, 27% fonetikus-szemantikai összetétel, 6% pedig bizonytalan maradt. A korabeli állattenyésztés fontosságára utal, hogy a jelek a későbbi kínai írásjegyekhez képest sokkal részletesebben megkülönböztetik az állatfajtákat és a nemüket is. Például a harci kocsik esetében más-más jel fejezi ki azokat, ha ló vagy elefánt húzza őket. A pásztorkodás, állatterelés jele is más, ha szarvasmarháról, és más, ha birkáról van szó. Az állatok jelei kis eltéréseket mutatnak aszerint is, hogy hímnemű vagy nőnemű állatról van szó. A jóslócsont-írás, fejlettsége ellenére, nem tekinthető teljesen érettnek. Számos írásjegy alakja még nem teljesen sztenderdizált. A teknős jele például hol szemből, hol oldalról, farokkal vagy anélkül ábrázolja az állatot. A jel rajzolata függhet a kifejezni kívánt aktuális tartalomtól is; sorrendjük pedig nem mindig esik egybe a beszélt nyelvi sorrenddel. A jelek mérete, néha irányultságuk is változatos lehet. Különösen jó példa a jelek változatosságára a '' (寅) naptári jel különböző megjelenéseinek sora (bal oldali kép). Ezek a szabálytalanságok egészen a idejére kialakult úgynevezett pecsétírás használatáig fennmaradtak. A kínai írásjegyek a jóslócsont-írás óta természetesen nagy fejlődésen mentek keresztül, a mai jelek nagy többsége nem vezethető vissza azokra. A régi jelek közül számosat pedig még nem sikerült értelmezni. ## A jóslócsontok kutatói A jóslócsontok tudományos igényű kutatása (王懿荣 1845–1900) tevékenységével kezdődött. Ő ismerte fel a jelekben a korai kínai írást. Munkáját (劉鶚 1857–1909) folytatta, aki ötezer csonttöredéket gyűjtött össze, sikeresen azonosított 34 írásjegyet, valamint 1903-ban kiadta az első könyvet a jóslócsontokról. (孫詒讓, 1848–1908) filológus folytatta az egyre elmélyültebb kutatást számos felirat megfejtésével. (羅振玉, 1866–1940) ban élő klasszika-filológus több mint csontot gyűjtött. Azonosította a királyok neveit a leleteken és megállapította, hogy a csontok abban a korban keletkeztek. Kutatási eredményeit több kötetben publikálta. (王國維, 1877–1927), egyébként irodalmár és költő, kimutatta, hogy a leletek alapján felállítható -kronológia megfelel -féle A történetíró feljegyzései'' című munkában publikáltaknak. (董作賓, 1895–1963) azonosította a korabeli jóslásokat végzők nevét és számos datálási kritériumot határozott meg. (郭沫若, 1892–1978), a neves kínai tudós és kommunista politikus, aki az 1927-es nancsangi felkelés kudarca után Japánba menekült, az ott töltött 10 emigrációs év alatt mélyült el a jóslócsontok feliratainak tanulmányozásában és fejtett meg sikeresen számos feliratot. ## Fordítás [Kínai ókor](Kategória:Kínai_ókor "wikilink") [Kínai írás](Kategória:Kínai_írás "wikilink") [Jóseszközök](Kategória:Jóseszközök "wikilink") [Kínai találmányok](Kategória:Kínai_találmányok "wikilink")

Sejtmag

A sejtmag (latinul nucleus) kettős membránnal körülvett organellum az eukarióta sejten belül. Elsődleges funkciója a sejt genetikai anyagának, a kromoszómáknak a tárolása és elkülönítése a citoplazmától, valamint a gének kifejeződésének szabályozása. Belső tartalmát a citoplazmától a maghártya – kettős lipidréteg – különíti el. Formáját a sejtmagváz, a nukleoszkeleton adja. A fehérjék, nukleinsavak és egyéb molekulák maghártyán való átjutása a bonyolult szerkezetű magpórusokon keresztül történik, és gondosan szabályozott folyamat. A sejtmagon belül más, membránnal elkülönített organellumok nincsenek, de belseje nem egyenletes, több, fehérjéből és RNS-ből álló szubnukleáris test is megfigyelhető; közülük legismertebb a riboszómák összeállítását végző sejtmagvacska (nucleolus). ## Felfedezése A sejtmag volt az első sejten belüli szervecske (organellum), amit felfedeztek. Az eddig ismert legrégebbi ábrázolása az első mikrobiológustól, a mikroszkóp tökéletesítőjétől, a 17. századi Anton van Leeuwenhoek-től származik, aki a lazac vörösvérsejtjeiben figyelt meg belső „űrt” (az emlősök vörösvértestjeitől eltérően a többi gerinces állat vérsejtjeinek van sejtmagjuk). 1804-ben Franz Bauer is leírta a sejtmagot, majd részletesebben 1831-ben a skót botanikus, Robert Brown számolt be róla a Londoni Linné Társaság egyik ülésén. Brown orchideák virágjának külső sejtrétegében figyelt meg áttetsző különálló részt, melyet ő areolának vagy nucleusnak nevezett el, de nem kötötte azt valamilyen sejtfunkcióhoz. 1838-ban a német Matthias Schleiden felvetette, hogy a sejtmag az új sejtek létrehozásában játszik szerepet, és a citoblaszt (sejtépítő) elnevezést javasolta, és azt állította, hogy sikerült megfigyelnie a „citoblasztok” körül csoportosuló kis sejteket. Franz Meyen határozottan ellenezte ezt az elképzelést, mert korábban leírta a sejtosztódást, és nézete szerint sok sejtnek egyáltalán nem volt magja. Az újonnan, semmiből létrejövő sejtek elmélete Robert Remak (1852) és Rudolf Virchow (1855) eredményeinek is ellentmondott, akik szerint sejt csak sejtből jöhet létre (Omnis cellula e cellula). A sejtmag funkciója ekkor még ismeretlen maradt. 1877–78-ban Oscar Hertwig több közleményben publikálta megfigyeléseit a tengeri sünök petesejtjének megtermékenyüléséről. Kimutatta, hogy a spermium sejtmagja behatol a petesejtbe és ott egyesül annak sejtmagjával; emellett bebizonyította, hogy az élőlények egyetlen, nukleusszal rendelkező sejtből fejlődnek ki. Ezzel ellentmondott Ernst Haeckel korábbi elméletének, miszerint az egyedfejlődés teljes mértékben megismétli a törzsfejlődési utat, beleértve azt, hogy a kiindulási sejt egy strukturálatlan masszából („Urschleim”) jön létre. Az elméletét ért támadások után Hertwig bebizonyította, hogy a sejtmagra a puhatestűek és a kétéltűek megtermékenyülésénél is feltétlenül szükség van. Eduard Strasburger 1884-ben ugyanerre jutott a növények tanulmányozása során. Fokozatosan felismerték, hogy a sejtmag az öröklődésben játszik fontos szerepet. 1873-ban August Weismann kimondta, hogy az öröklődés során az apai és anyai ivarsejtek egyenlő jelentőséggel bírnak. Miután megfigyelték a mitózist és a 20. század elején újra felfedezték Mendel törvényeit, egyértelművé vált, hogy a sejtmag a genetikai információk hordozója. ## Felépítés A sejtmag az állati sejt legnagyobb organelluma. Az emlőssejt nukleuszának átmérője kb. 6 mikrométer, és a sejt térfogatának 10%-át foglalja el. Belsejét viszkózus folyadék, a magplazma (nukleoplazma vagy karioplazma) tölti ki, amelynek összetétele hasonló a citoszoléhoz. Alakja többnyire gömbszerű, de számos szabálytalan sejtmagforma is ismert (korong, pálca, karéjozott stb.). ### A maghártya és a magpórusok A maghártya két, egymás mellett elhelyezkedő sejtmembránból, a külső és belső membránból áll, amelyeket egy 10–50 nanométeres rés választ el egymástól. A maghártya feladata, hogy elválassza a sejt genetikai anyagát, a kromoszómákat az őt körülvevő citoplazmától, és megakadályozza a makromolekulák szabad átjárását a citoplazma és a nukleoplazma között. A külső membrán közvetlenül kapcsolódik a durva felszínű endoplazmatikus retikulumhoz, és hozzá hasonlóan riboszómákkal van teleszórva. A két membrán közötti rés a perinukleáris űr, és közvetlenül folytonos az endoplazmatikus retikulum belső terével. A maghártyán keresztül történő transzport a magpórusokon át zajlik. A pórusok bonyolult szerkezetű képződmények, amelyek 50 (élesztőben) vagy néhány száz (gerincesekben) fehérjéből tevődnek össze, és tömegük eléri a 125 millió daltont. A pórus teljes átmérője 100 nm, de a tényleges tér, ahol a molekulák szabadon átdiffundálhatnak, alig 9 nm. Ezáltal a kis, vízoldékony vegyületek szabadon átjárnak, de a pórus meggátolja a nagy makromolekulák – fehérjék, nukleinsavak – irányítatlan közlekedését. A nagy molekulák aktív transzporttal kerülnek be a sejtmagba vagy ki a sejtmagból. Egy átlagos emlőssejtmag felületén mintegy 3–4 ezer pórus található. A pórus egy nyolcszoros szimmetriájú, gyűrűszerű szerkezet, amely mellett a külső és belső membránok egybeolvadnak. A gyűrűhöz belülről (a nukleoplazma felől) egy kosárnak nevezett szerkezet kapcsolódik, míg a másik oldalon szálszerű filamentumok nyúlnak a citoplazmába. Mindkét struktúra a transzportfehérjék kötődésére szolgál. A legtöbb fehérjét, riboszómaalegységet és egyes DNS-eket a karioferinnek nevezett transzportproteinek viszik át a pórusokon. A sejtmagba befelé történő szállítást szabályozó karioferineket importinnak, a kifelé történőt exportinnak nevezik. A legtöbb karioferin közvetlenül kapcsolódik a szállítmányához, bár bizonyos esetekben adaptor proteineket is használnak. Az olyan lipidoldékony szteroidhormonok, mint a hidrokortizon, vagy az aldoszteron képesek átdiffundálni a sejthártyán, és a citoplazmában ún. nukleáris receptorok kötik meg őket, amelyek ezután aktív transzporttal a sejtmagba vándorolnak, ahol a génkifejeződést szabályozzák: a hormonnal kapcsolódva serkentik, anélkül gátolják az adott gén átírását. ### Nukleáris lamina Az állati sejtekben két, intermedier filamentumokból álló állványzat biztosítja a sejtmag alakjának megtartását. A nukleáris lamina a maghártya belső felén alkot jól szervezett hálózatot, míg a hártya külső, citoplazma felőli oldalát egy kevésbé sűrű filamentumegyüttes támasztja meg. Mindkét rendszer segít a maghártya alakjának megőrzésében, és kapcsolódási pontokat nyújt a kromoszómáknak és a pórusoknak. A nukleáris lamina főleg a lamin fehérjéből áll. A többi proteinhez hasonlóan a lamin is a citoplazmában szintetizálódik, majd transzporttal bekerül a sejtmagba, ahol beépül a nukleáris lamina már meglévő hálózatába. A maghártya külső oldalára irányított laminok (pl. az emerin és a nesprin) a citoszkeletonhoz kapcsolódva rögzítik a sejtmagot. Laminokat a nukleoplazmában is találhatunk, ahol az ún. nukleoplazmatikus fátylat hozzák létre, amely fluoreszcenciamikroszkópban jól megfigyelhető. A fátyol funkciója ismeretlen, de a sejtmagvacskában nincs jelen, és a két sejtosztódás közötti interfázisban lehet megfigyelni. A fátyol a kromoszómákhoz kapcsolódik, és ha ezt a kötődést meggátoljuk, akkor a gének átírása megszűnik. A többi intermedier filamentumhoz hasonlóan a lamin alapegysége, fehérjemonomerje alfa-hélix szerkezetű. Két ilyen alegység egymás köré tekeredve alkot egy dimert, majd két dimer egymás mellett, fej-láb elhelyezkedéssel a protofilamentumnak nevezett tetramert hozza létre. Nyolc egymáshoz kapcsolódott protofilamentum alkotja a csavart, kötélszerű filamentumot, melynek hossza a kapcsolódó, illetve leváló alegységek miatt folyamatosan változhat. A lamin egyes mutációi elégtelen szálösszeálláshoz vezethetnek, és a ritka, laminopátia nevű öröklődő betegségcsoportot okozzák. A legismertebb ilyen betegség a progeria, amely a betegek korai, akár kisgyerekkori testi öregedésével jár. Nem teljesen ismert, hogy a biokémiai változások hogyan vezetnek az öregedés külső szimptómáihoz. ### Kromoszómák A sejtmag tartalmazza a sejt genetikai információjának döntő többségét (valamennyi a mitokondriumokban és a növényi kloroplasztiszokban is található). Az információ hosszú, lineáris DNS-molekulákban van kódolva, amelyek a kromoszómákat alkotják. Minden egyes kromoszóma egyetlen, hosszú DNS-szálat tartalmaz, illetve osztódáskor, amikor megduplázódik, akkor kettőt, ezek adják a kariotípusból ismert X-formát. Minden emberi sejt kb. két méternyi DNS-t tartalmaz. A kromoszóma anyaga a kromatin, a DNS és a hozzá kapcsolódó szabályozó és struktúrfehérjék (hisztonok) együttese. A kromatinnak két fajtája ismert. Az eukromatin lazább szerkezetű, és azokat a géneket tartalmazza, amelyekre a sejtnek gyakran van szüksége, sokszor átír. A heterokromatin viszont jóval kompaktabb, és a kevéssé használt DNS-szakaszok tartoznak hozzá. A heterokromatin további két részre osztható, a fakultatív heterokromatinra, amelynek génjeit időnként azért átírják (például a szervezet bizonyos fejlődési stádiumában), illetve az állandó heterokromatinra, amelyhez az olyan strukturális régiók tartoznak, mint a telomerek és centromerek. Az interfázis alatt a fellazult, normál fénymikroszkópban nem látható kromoszómák adott „kromoszómaterületen” helyezkednek el. Az aktív, eukromatikus gének ilyenkor többnyire a terület határán találhatók. Egyes autoimmun betegségekben, mint a szisztémás lupus erythematodesben, a kromatin alegységeihez, a nukleoszómákhoz kötődő ellenanyagok képződnek. Hasonló nukleáris ellenanyagokat sclerosis multiplexben is megfigyeltek, és kapcsolatba hozták az immunrendszer általános zavarával. A progeriához hasonlóan nem világos, hogyan vezet az ellenanyagok termelődése a betegségek konkrét tüneteihez. Bár korábban úgy gondolták, hogy az autoimmun betegségekben az autoantitestek nem képesek behatolni a sejtmagokba, újabban bizonyíték van ennek ellenkezőjére. ### Sejtmagvacska A sejtmagvacska vagy nukleólusz (nucleolus) egy különálló, sötéten festődő struktúra a sejtmagon belül. Nem veszi körül külön membrán, és néha szuborganellumként emlegetik. A sejtmagvacska a kromoszómák riboszomális RNS-t (rRNS) kódoló régiói körül formálódik; ezek a gének nagyon sok példányban vannak jelen egymás mellett. A nukleólusz fő funkciója a riboszomális RNS szintézise és a riboszómák összeállítása. Struktúrájának tömörsége aktivitásától függ, a riboszóma-összeszerelés fokozza a sejtmagvacska komponenseinek ideiglenes összekapcsolódását, amely még hatékonyabb riboszómakészítéshez vezet. Megfigyelték, hogy ha inaktiválják az rRNS-t, a sejtmagvacska struktúrái összekuszálódnak. A riboszóma-összeszerelés első lépéseként az RNS-polimeráz I a DNS-ről átírja az rRNS génjét, miáltal egy hosszú pre-rRNS keletkezik. Ennek feldarabolódásával jönnek létre az alegységek 5,8S, 18S és 28S rRNS-ei. Az átírás (transzkripció), feldarabolás és a riboszóma-alegységek összeállítása a sejtmagvacskában történik a kis nukleoláris RNS (snoRNS) segítségével. Utóbbiak részben a riboszómák funkcióihoz kapcsolódó gének mRNS-einek kivágott intronjaiból származnak. Az összeállított riboszóma-alegységek a legnagyobb struktúrák, amelyek átférnek a maghártya pórusain. Elektronmikroszkóp alatt a neukleóluszban három régió különböztethető meg. A legbelső fibrilláris centrumokat (FC) az elektrondenz fibrilláris komponens (dense fibrillar component, DFC) veszi körül, amelyet viszont a granuláris komponens (granular component, GC) határol. Az rRNS transzkripciója az FC régióban vagy az FC-DFC határon zajlik, így ha a sejt igénye megnő a riboszómákra, a sejtmagvacskában több FC-t lehet megfigyelni. A pre-rRNS szétvágása és utólagos módosítása a DFC-ben, a fehérjék hozzákapcsolása az alegységek elkészítéséhez pedig a GC-ben történik. ### További struktúrák A sejtmagvacskán kívül a mag több kisebb, membránnal nem határolt testet tartalmaz. Ilyenek a Cajal-testek, az iker-spiráltestek, a polimorf interfázisbeli karioszomális halmaz (PIKA), a promielocitás leukémia (PML)-testek, a parafoltok és a splicing-foltok. Sokukról nagyon kevés információ áll rendelkezésre, de egyértelművé teszik, hogy a nukleoplazma egyáltalán nem homogén, hanem funkcionális kisebb terekre oszlik. Egyes szubnukleáris struktúrák bizonyos betegségekben tűnnek fel. Miopathia nemalinica esetén kis pálcikaszerű testek jelennek meg a sejtmagban, ami feltehetően egy mutáció miatt megváltozott szerkezetű aktin vagy a citoszkeleton más fehérjéje. - Cajal-testek. Egy sejtmag átlagosan 1–10 Cajal-testnek vagy spiráltestnek nevezett kompakt struktúrát tartalmaz, melyek átmérője 0,2–2 μm között változik, fajtól és sejttípustól függően. Elektronmikroszkóp alatt gubancos fonalgombolyagnak látszanak és nagy mennyiségű coilin fehérjét tartalmaznak. A feladatuk a különböző RNS-ek (kis nukleoláris RNS, kis nukleáris RNS és a hiszton mRNS) utólagos módosítása. A Cajal-testek mellett helyezkednek el az iker-spiráltestek (innen kapták a nevüket is), amelyeket mikroszkóp alatt nem is lehet megkülönböztetni tőlük. A Cajal-testektől eltérően azonban nem tartalmaznak kis nukleáris ribonukleoproteint (snRP, a hírvivő RNS utólagos módosítását végzi); funkciójuk feltehetően az snRP szintézisének segítése a Cajal-testekben, de olyan vélemény is létezik, hogy a Cajal-testek és az ikertestek ugyanazon struktúra különböző formái. - PIKA. A polimorf interfázisbeli karioszomális halmazokat (PIKA, vagy más néven RAFA-domén) először 1991-ben figyelték meg mikroszkóppal. Feladatuk ismeretlen, de valószínűleg nincs közük a DNS másolásához, átírásához vagy az RNS utólagos módosításához. Többnyire a PTF transzkripciós faktor (amely a kis nukleáris RNS, snRNS transzkripcióját segíti) halmazai közelében találhatók. - PML-testek. A promielocitás leukémia-testek (PML-testek, más néven nukleáris domén 10 vagy Kremer-testek) a nukleoplazmában elszórtan található kerek, 0,1–1 μm átmérőjű szerkezetek. Nevüket fő komponensükről, a promielocitás leukémia proteinről kapták. Többnyire a Cajal-testek vagy spliceoszómák és egyéb hasonló struktúrák közelében láthatók. A PML-testek feltehetően a sejtmag sok fontos funkciójában (DNS-másolás, transzkripció, génműködés-gátlás) van koordináló szerepe, melyet főleg SUMO-val (kis ubiquitin-szerű módosító protein) való összekapcsolással ér el. A PML-hiányos sejtek (amelyekben a génjüket mesterségesen kikapcsolták) nem fejlődnek és funkcionálnak normálisan, azaz feladatuk biztosan alapvető fontosságú. - Splicing-foltok (splicing speckle, más néven magfolt – nuclear speckle –, interkromatin granulumhalmaz, B-sznörposzóma). A splicing-foltok az emlőssejtek kromatinközi régiójában találhatók, és az mRNS utólagos módosítását, splicingját (ejtsd: szplájszing) végző molekulák halmozódnak fel bennük. Fluoreszcenciamikroszkóp alatt változó méretű és alakú, szabálytalan, pettyezett foltok; elektronmikroszkóppal szemcsés halmaznak látszanak. Szerkezetük és összetételük változó, RNS és fehérjekomponenseik gyakran más helyre vándorolnak, például aktívan átíródó génekhez. A foltok összetétele és elhelyezkedése a génexpresszió változásával összhangban változik. - Parafoltok (paraspeckle). A 2002-ben felfedezett parafoltok a kromatinközi térben található szabálytalan formájú alakzatok. Először HeLa sejtekben mutatták ki őket, de azután észlelték valamennyi emberi sejttípusban, beleértve a laboratóriumban tenyésztett immortalizált sejtvonalakat. Egy sejtmagban 10–30 van belőlük. Nevüket onnan kapták, hogy a splicing-foltok közelében, azokkal paralel módon helyezkednek el. Nagyságuk és elhelyezkedésük a sejt génexpressziójának függvényében változik. Létük az aktív génátírástól függ, ha a fehérjekódoló géneket átíró RNS-polimeráz II inaktív, akkor valamennyi parafolt eltűnik és fehérjekomponenseik a sejtmagvacskában tárolódnak. Ez a folyamat a sejtosztódás telofázisában is lezajlik, a génátírás ilyenkor is szünetel. ## Funkciója A sejtmag elválasztja a gének transzkripciójának helyét a fehérjeszintézistől, a transzlációtól, és ezáltal a génszabályozásnak olyan lehetőségeit nyújtja, amire a prokarióta sejtek nem képesek. A sejtmag fő feladata a génkifejeződés és a DNS-replikáció szabályozása a sejtciklus során. ### Génkifejeződés A gének kifejeződése mRNS-sé való átírásukkal indul, majd az mRNS sokféleképpen módosul, és végül a riboszómákhoz kapcsolódva a transzláció révén fehérjék képződnek róla. Az utóbbi folyamat kivételével a többi tevékenység a sejtmagban zajlik. A sejtmagban találhatók a transzkripcióhoz közvetlenül és közvetve szükséges enzimek és az ezeket szabályzó transzkripciós faktorok is. Az enzimek közé tartoznak a helikázok, amelyek szétcsavarják a kettős szálú DNS-t, az RNS-polimerázok, amelyek az mRNS szintézisét végzik és a topoizomerázok, amelyek a DNS széttekeredéséből származó fizikai feszültséget tüntetik el. Az átírt mRNS-t többféleképpen módosítani kell, mielőtt „érett”, transzlációra alkalmas lesz. Ezek közül a legfontosabbak az 5’cap („sapka”) és az adenozinokból álló poli(A) farok elhelyezése rajta, valamint a splicing. Az 5’cap-et a transzkripciós komplexhez tartozó enzim köti az mRNS-hez, a poli(A) farkat pedig közvetlenül az átírás után kapja meg. A splicing a spliceoszóma nevű komplexen belül zajlik, és hosszú, sok intront tartalmazó mRNS-ek esetében már azelőtt elkezdődhet, hogy a transzkripció befejeződött. Sok esetben a pre-mRNS-t többféleképpen állítják össze érett mRNS-sé, ez az ún alternatív splicing; így keletkeznek például a rendkívül változatos ellenanyagok is. ### Kompartmentalizáció A kompartmentalizáció a sejten belüli folyamatok fizikai elválasztását, különböző térrészekbe való elhelyezését jelenti. A maghártya elválasztja a genetikai anyagot a citoplazma többi részétől, és lehetővé teszi, hogy attól elkülönülve kontrollálja a gének átírását. Az egyik általánosan elterjedt módszer szerint a megállítandó folyamat egyik közbenső molekuláját a sejtmagba transzportálják, ahol az transzkripciós faktorokhoz kötődve gátolja az adott reakciót katalizáló enzim génexpresszióját. Ilyen például a sejt energia-háztartásában alapvető glikolízis. Ennek első lépésében a hexokináz a glükózból glukóz-6-foszfátot generál, amiből pedig fruktóz-6-foszfát lesz. Ha az utóbbi koncentrációja túl magas, egy regulátor fehérje a sejtmagba viszi a hexokinázt, ahol az más proteinekkel olyan komplexumot formál, amely meggátolja a glikolízis enzimjeinek kifejeződését. A génkifejeződést szabályozó transzkripciós faktorokat a sejt sokszor fizikailag elszeparálja a kromoszómáktól, hogy a minimális génátírást is megakadályozza. Ezek a faktorok csak akkor fejthetik ki működésüket, ha a megfelelő szignál aktiválja őket. Például a gyulladási folyamatokban szerepet játszó géneket aktiváló NF-κB faktor a citoplazmában található, amíg a sejt külső membránján lévő receptorokhoz nem csatlakozik valamilyen szignálmolekula (például a TNF-α), és a receptor aktiválja az NF-κB-t, amely ezután a rajta található nukleáris lokalizációs szignál révén a sejtmagba vándorol és megindítja a megfelelő gének transzkripcióját. A kompartmentalizáció tudja megakadályozni, hogy a génekről frissen átírt, módosítatlan pre-mRNS transzlációja azonnal megkezdődjék. Az eukarióták génjeiben közbeszúrt szakaszok, intronok vannak, amelyeket el kell távolítani, mielőtt fehérjévé fordítanák át. A baktériumoknál a transzláció sokszor már ezelőtt elkezdődik, hogy a hírvivő RNS transzkripciója teljesen befejeződne, eukarióták esetében ez az intronok miatt hibás, használhatatlan fehérjék termelődéséhez vezetne. ### Nukleáris transzport A nagy molekulák mozgása a sejtmagba befelé és onnan kifelé szigorúan szabályozott, és a pórusokon keresztül történik. Míg a kis méretű molekulák szabadon átjárhatnak, a fehérjék és nukleinsavak csak a karioferinnek nevezett proteinhez kapcsolódva haladhatnak át a póruson. A befelé szállító karioferinek az importinok, a sejtmagból kifelé vivők az exportinok. A szállítandó fehérjén rövid aminosav-szekvencia, ún. nukleáris lokalizációs szignál jelzi, hogy végcélja a sejtmag; ugyanez igaz a sejtmagból kiszállítandó polipeptidekre is. A póruson való átszállítás energiája guanozin-trifoszfát (GTP) hasításából származik, amit GTPázok végeznek. A nukleáris transzport legfontosabb GTPáza a Ran nevű protein. Az importinoknak a RanGTP komplexre ahhoz van szükségük, hogy elengedjék szállítmányukat, míg az exportinok esetében a kapcsolódás miatt elengedhetetlen a Ran jelenléte. Nukleáris import esetén a citoplazmában található fehérjeszállítmányhoz odakötődik az importin és átviszi a póruson keresztül a magba. Odabent az importin a RanGTP segítségével leválasztja magáról a szállítmányt és visszatér a citoplazmába. Az exportálandó fehérjéhez az exportin köt hozzá a RanGTP energiája felhasználásával, átszállítja a póruson, leválik róla és visszatér a sejtmagba. Az érett mRNS és transzfer RNS (tRNS) kiszállítására külön exportproteinek specializálódtak. Ezek a sejten belüli „minőségellenőrző” rendszer részei, amely megakadályozza hogy a nem vagy csak részben érett mRNS a riboszómákhoz jusson. A rendszer a citoplazmába kijutó, nem teljesen módosított mRNS-t még azelőtt lebontja, hogy elkezdődhetne rajta a transzláció. ## A sejtmag lebomlása és újjászerveződése A sejt életciklusának bizonyos szakaszaiban – a sejtosztódás és a programozott sejthalál, az apoptózis során - a sejtmag megszűnik, és az elkülönülését biztosító struktúrák, a maghártya és a nukleáris lamina tervezetten lebomlik. A legtöbb sejtben a mitózis profázisának végén a mag membránjai szétesnek. Vannak kivételek, például egyes egysejtű eukarióták (élesztő) ún. zárt mitózis révén osztódnak, amikor maghártyájuk épen marad. Ilyenkor a leánykromoszómák a sejtmag két ellenkező végére vándorolnak, majd a mag osztódik. A fejlettebb eukariótákra azonban a maghártya lebomlásával járó nyílt mitózis jellemző, ahol a leánykromoszómák a mitotikus orsó pólusaihoz mozognak, és új sejtmag jön létre körülöttük. A sejtosztódás után mindkét leánysejtnek teljes kromoszómakészletre van szüksége, ezért a mitózis előtt a kromoszómák megkettőződnek, majd az osztódás során a mitotikus orsó fonalai (mikrotubulusai) hozzájuk kapcsolódnak, és a leánykromoszómákat a sejt ellentétes végeibe, az orsó pólusához, a centroszómához húzzák. A legtöbb sejtben a centroszómák a magon kívül, a citoplazmában helyezkednek el, így ép maghártya esetén a mikrotubulusok nem férnének hozzá a kromoszómákhoz. Emiatt a mitózis korai szakaszában, a profázisban kezdve és a prometafázisban befejeződve, a sejtmagot körülvevő membránokat szétbontják. Ugyanekkor szétesik a nukleáris lamina is; ez a folyamat a laminfehérjék foszforilálásával jár. A sejtosztódás végén a maghártya újból összeáll, akárcsak az immár defoszforilált laminokból álló lamina. A dinoflagellátáknál a centroszóma szintén a citoplazmában van, azonban a maghártya ép marad, és a kromoszómák centromerjei beépülnek a sejtmag membránjába, hogy a mikrotubulusok hozzájuk kapcsolódhassanak (ún. extranukleáris orsó). Sok más egysejtűnél (csillósok, sporozoák, egyes gombák) a centroszómák a magon belül találhatók, és a mag nem bomlik fel a sejtosztódáskor. Az apoptózis a sejt ellenőrzött, előre programozott pusztulása. Ennek során mélyreható változások történnek, a kromatin kondenzálódik, a maghártya és a lamina szétesik. A lamina hálózatának szétbontását a kaszpáz nevű proteázok (fehérjebontó enzimek) végzik, amelyek szétvágják a laminokat. A kaszpázaktikivitást laboratóriumi tesztekben a korai apoptózis kimutatására használják. Léteznek mutáns sejtvonalak, melyek laminja ellenálló a kaszpázokkal szemben, ezekben nem zajlik le a sejtmag apoptotikus bomlása. A maghártya a vírusok behatolását is meggátolja. Egyes vírusok szaporodásához a sejtmagban található proteinekre van szükség. Egyes DNS-vírusok (például a herpeszvírusok) a sejtmagban szaporodnak és állítják össze új virionjaikat. Ezek úgy szabadulnak ki, hogy lebontják a belső laminát és a maghártyán át bimbózással távoznak, miközben annak egy darabját burokként magukkal viszik. ## Mag nélküli és többmagvú sejtek A sejteknek általában egy nukleuszuk van, de egyes esetekben több is lehet, esetleg egy sem. Ez lehet előre tervezett folyamat eredménye (például az emlősök vörösvértestjei) vagy hibás sejtosztódás következménye. A sejtmag nélküli sejtek nem képesek osztódni. Legismertebb példájuk az emlősök vörösvértestje (eritrocitája), amelyből az egyéb organellumok (pl. mitokondriumok) is hiányoznak, és gyakorlatilag csak az oxigénszállító hemoglobin tartályául szolgálnak. Az eritrociták a vörös csontvelőben való érésük során veszítik el magjukat, riboszómáikat és organellumaikat. A sejtmag akkor tűnik el, amikor a kiindulási eritroblasztból retikulocita (az érett vörösvértest prekurzora) lesz. Egyes mutagének hatására éretlen, mikronukleusszal rendelkező eritrociták is kikerülhetnek a véráramba. Mag nélküli sejtek hibás sejtosztódás során is keletkezhetnek, amikor az egyik leánysejtnek két sejtmagja lesz, a másiknak pedig egy sem. Ezzel szemben a sugárállatkák Acantharea csoportjának tagjai és egyes mikorrhizás gombák több sejtmaggal is rendelkeznek sejtenként, de a Giardia egysejtű bélparazitának is két magja van. Az emberben a harántcsíkolt izom sejtjei, a miociták összeolvadnak és szincíciumot alkotnak; eközben az eredeti sejtmagok megmaradnak. Betegségek és kórképek kísérőjelensége is lehet a többmagvú sejtek megjelenése, például a gyulladás esetén időnként monociták és makrofágok összeolvadásából származó óriás többmagvú sejtek figyelhetők meg, és tumorképződésben is előfordulhatnak. Bizonyos vírusok, például a HIV burokfehérjéi a sejtmembránba épülve a sejtek összeolvadását és sokmagvú szincíciumok kialakulását okozzák. A dinoflagelláták egyes fajainak két sejtmagva van, azonban ezek genetikai anyaga különbözik: az egyik az eredeti sejtmag, a másik pedig a vele szimbiózisban élő kovamoszaté. ## Evolúciója A sejtmag megléte az egyik alapvető különbség a prokarióták és eukarióták között, és kialakulására négy jelentősebb elmélet is született, de általános elfogadottsággal egyik sem bír. Az első, az ún. szintropikus modell szerint egy archea (ősbaktérium) és egy baktérium szimbiózisából jött létre a magot tartalmazó eukarióta sejt. Az elképzelés szerint a mai metánbaktériumokhoz hasonló archea belsejében parazita vagy szimbionta prokarióta (pl. myxobaktérium) élt, és idővel teljes mértékben alkalmazkodtak egymáshoz. Ez az elmélet analóg a mitokondriumok és kloroplasztiszok bakteriális eredetét hirdető, a szakértők által általánosan elismert endoszimbionta elmélettel. Az ősbaktériumi eredetet támogatja, hogy az eukarióták és archeák génjei (pl. a hisztongének) sok tekintetben hasonlóak. Hasonlóan, a myxobaktériumok is sok olyan tulajdonsággal rendelkeznek (soksejtű komplexumokat alkotnak, mozgékonyak, G-proteinjeik és kinázaik az eukariótákéra hasonlítanak), ami az eukariótákra jellemző. A második elmélet endoszimbionta állapot nélküli evolúciós átmenetet tételez fel. Például a Planctomycetes baktériumcsoportot hozzák fel, amely membránnal és primitív pórusokkal ellátott sejtmagszerű organellummal rendelkezik. Egy hasonló elképzelés szerint a proto-eukarióta sejt fagocitózissal kebelezte be az archeákat vagy baktériumokat és szerezte meg génjeiket. A leginkább vitatott modell, a virális eukariogenezis szerint az eukarióták megkülönböztető sajátosságai, közte a membránnal elkülönített sejtmag, vírusfertőzés következményei. Az elmélet alapja az eukarióták és egyes vírusok közötti hasonlóságok: a lineáris kromoszómák, az mRNS 5’cap-ja (sapkája) és a DNS csomagolását végző hisztonok analógiája a vírusok nukleoproteinjeivel. Az elmélet egyik verziója szerint a sejtmag a fagocitózissal párhuzamosan fejlődött ki, és a korai eukarióták egysejtű ragadozók voltak. Egy másik változat szerint az eukarióták himlővírussal fertőzött ősbaktériumtól erednek, aminek az adja az alapját, hogy ezeknek a vírusoknak a DNS-polimeráza hasonlít az eukariótákéra. A víruseredettel megpróbálták az ivaros szaporodás tisztázatlan kezdeteit is magyarázni. A legújabb elmélet, az exomembrán-hipotézis szerint az eukarióták őse egy olyan archea volt, amely egy második membránt fejlesztett az eredeti köré, amelyikből a maghártya lett, és addigi membránkötött struktúráiból kialakultak a pórusok, hogy lehetővé tegyék a belül szintetizált termékei – pl. riboszómák – külső transzportját. ## Fordítás

Nemszőtt kelme

A nemszőtt kelmék a textilipar termékei között fontos helyet foglalnak el. Maga az elnevezés nem szerencsés, mert bár valóban olyan kelmékről van szó, amelyeket nem a klasszikus szövéssel állítanak elő, de nem is kötéssel, fonatolással, vagy a csipkekészítés valamely módszerével – amelyek viszont szintén nem szövési eljárások, terméküket mégsem sorolhatjuk a „nemszőtt kelmék” fogalomkörébe. Az elnevezés az angol „nonwovens” kifejezés tükörfordítása, amit azután más nyelveken is szó szerint átvettek, így került a magyar szaknyelvbe is. A „nemszőtt kelmék” ebben az értelemben olyan kelmék gyűjtőneve, amelyeket nem egymást keresztező vagy egymáson átkulcsolódó fonalak alkotnak, hanem többé-kevésbé kusza, bár lapszerűen szétterített szálhalmazból (szövedékből) állnak, ahol a szálakat mechanikai vagy kémiai eljárásokkal erősítik egymáshoz. (Ezek az anyagok tehát rokonságban vannak a csak gyapjúból előállítható, szintén szövés nélkül készülő nemezzel. A hagyományos nemezt azonban hivatalosan nem tekintik „nemszőtt textíliának”.) A szálak lapszerűen elhelyezkedő halmazára a textilipari eljárásokban a „fátyol” vagy „bunda” szakkifejezést használják (függően a gyártási fázistól és a képződmény vastagságától is), ilyen formán a „nemszőtt kelmék” voltaképpen fátyol vagy bunda alapú textilanyagok. Mivel a fátyol vagy bunda laza szerkezetű, önmagában nem kellően szilárd képződmény, szükség van a megerősítésére. A nemszőtt kelmék definícióját nemzetközi szabvány rögzíti. Eszerint nemszőtt kelme az olyan irányított vagy véletlenszerűen elhelyezkedő szálakból mesterséges úton képzett lap, szövedék vagy szálhalmaz, amelyben a szálakat a súrlódás és/vagy kohézió és/vagy adhézió tartja össze, kivéve a papírt és a kötéssel, szövéssel, a szövedék fonalakkal történő megerősítésével, vagy nemezeléssel készített kelméket. (A papírtól való különbözőségre nézve lásd alább a Nedves eljárás c. fejezetben tett megjegyzést.) A nemszőtt kelméket Magyarországon a Nemzeti Adó- és Vámhivatal 5603-as vámtarifaszám kategóriába sorolja. ## Előállítás A nemszőtt kelmék előállítása alapjában véve három fázisból áll: - a szövedék (fátyol ill. bunda) képzéséből, - a szövedék megerősítéséből és - a kikészítő műveletekből. ### Szövedékképzés A szövedékképzés lényege az, hogy a rendezetlen elhelyezkedésű szálakból összefüggő, az előállítani kívánt terméknek megfelelő vastagságú réteget hozzanak létre. Erre többféle megoldást is kidolgoztak, amelyek egy része elvileg bármilyen nyersanyagú szálak feldolgozására alkalmas, más részük csak szintetikus szálak esetén alkalmazható. #### Száraz szövedékképzés A száraz szövedékképzés legkézenfekvőbb eljárása a kártolás, hiszen a fonóiparban jól ismert kártológépről éppen olyan formában jön le az anyag, ami a nemszőtt kelmék gyártásához is felhasználható. Mivel azonban ez a kártolt fátyol rendkívül vékony, általában több réteget helyeznek egymásra az e célra kifejlesztett gépeken, így alakul ki a bunda. A kártológép valamelyest párhuzamosítja a fátyolban lévő elemi szálakat, ezért annak érdekében, hogy a belőle készült nemszőtt kelme minden irányban lehetőleg egyforma szilárdságot tanúsítson, a fátyolrétegeket keresztezve helyezik el egymásra. Egy másik eljárás szerint az elemi szálakat légáramlat segítségével juttatják egy szállítószalagra vagy perforált dobra, ahol azok rendezetlen állapotban terülnek szét a kívánt vastagságban. Az így készített fátyol a kártolt fátyollal szemben könnyebb, puhább, nem mutat rétegezettséget. #### Szövedékképzés polimer granulátumból (spunbond vagy spinnvlies) Míg az előző két módszer bármilyen természetes vagy mesterséges textilnyersanyagnál alkalmazható, csak a szintetikus szálasanyagból készült nemszőtt kelméknél követhető az az eljárás, amelynél a polimer granulátumot megolvasztják és az olvadékból extruderrel folytonos szálakat (filamenteket) képeznek. Az extruder a nyílásain át igen nagy számú ilyen szálat bocsát ki egymás mellett, amiket hűtéssel megszilárdítva, rendezetlen állapotban egy szállítószalagra juttatnak (spunbond, vagy spinnvlies eljárás). Az így kialakított szövedéket az tartja össze, hogy a kissé még meleg szálak gyengén összetapadnak. Ez azonban nem ad elég szilárdságot ahhoz, hogy a szövedék ne igényeljen további szilárdítási eljárást. Ezt többnyire úgy oldják meg, hogy még kissé lágy állapotban hengerek között összepréselik a szálhalmazt. #### Nedves eljárás Az ún. nedves eljárásnál a szálakból vizes szuszpenziót képeznek és azt egy szitaszövetből álló végtelenített szalagra folyatják. Innen a víz lefolyik és a szálak rendezetlen halmaza marad vissza a szitán szétterülve. Hengerpárok között kinyomják a maradék vizet, majd megszárítják a szövedéket, amely ekkor már elég erős ahhoz, hogy leválasszák a szitáról. A szilárdság növelésére gyakran további kötőanyagot is felvisznek a szövedékre. Ebben az anyagban a szálak elhelyezkedése teljesen véletlenszerű és a termék hasonlít a hasonlóképpen készülő papírra. A nemszőtt kelmék fogalommeghatározásaira vonatkozó nemzetközi szabvány szerint az így készült terméket akkor tekinthetjük nemszőtt kelmének (és nem papírnak), ha tömegének több mint 50%-át képezik az olyan szálak, amelyek hossza meghaladja az átmérőjük 300-szorosát, vagy pedig ha az ilyen szálak részaránya 30%-nál több ugyan, de a termék sűrűsége nem haladja meg a 0,40 g/cm3-t. #### Egyéb eljárások A 2000-es évektől egyre nagyobb jelentőségű az úgynevezett melt blowing eljárás, amelynek során a polimer olvadékot olyan mikroméretű fúvókákon keresztül extrudálják, amelyeket nagy sebességű fújógáz vesz körül. A fúvás során véletlenszerűen elhelyezkedő szálak képződnek, majd ezeket egy lapon szétszórják rendezetlen állapotban, így a szálak hűtés után olyan nemszőtt kelmét alkotnak, amelyet szűréshez, szorbensekhez, ruházati termékekhez és gyógyszerbejuttató rendszerekhez lehet alkalmazni. Az olvadékfúvás jelentős előnyei az egyszerűség, a magas fajlagos termelékenység és az oldószermentes működés. Az optimális reológiai és felületi tulajdonságokkal rendelkező polimerek megfelelő kombinációjának kiválasztásával a tudósok képesek voltak olyan olvadékfúvott szálakat előállítani, amelyek átlagos átmérője mindössze 36 nm. Egy további eljárásnál a polimert megfelelő oldószerben feloldják és egy edénybe permetezik, ahol az oldószer elpárolog, a visszamaradó polimerszálakat pedig összegyűjtik és kötőanyaggal egymáshoz rögzítik. ### A szövedék megerősítése A fentiek szerint készült szövedékek általában nem elég erősek a további feldolgozáshoz, ezért meg kell őket erősíteni. Erre különböző eljárások használatosak. #### Kémiai szilárdítás A kémiai szilárdításnál akrilát polimerekből vagy kopolimerekből, sztirol-butadién kopolimerekből vagy vinilacetát-etilén kopolimerekből álló folyékony kötőanyagot visznek fel a szövedékre, amelyek ott megkötnek. A leggyakrabban vizes alapú kötőanyagrendszereket használnak, de használatosak szerves oldószer alapúak és vannak por vagy hab állapotúak is. A kötőanyagot fel lehet vinni telítéssel, kenéssel vagy permetezéssel, sőt pontszerű nyomással is. Ez utóbbit olyankor alkalmazzák, amikor valamilyen mintázat szerint kívánják eloszlatni a kötőanyagot, és a szabadon maradt részen a szálak szabadon maradnak bizonyos speciális hatások elérésére. #### Szilárdítás olvadó szálakkal Egy másik eljárásnál a szintetikus szálas anyagok hőre lágyuló tulajdonságát használják ki. A szövedéket alkotó szálak közé alacsony olvadáspontú szálakat kevernek, amelyek a kezelés hőmérsékletén meglágyulnak és mintegy összeragasztják a környezetükben lévő szálakat. Ennek az eljárásnak egy változata, amikor az olvadó szálak kétféle nyersanyagból kombinált, ún. bikomponens szálak, amelyeknek egyik összetevője alacsony olvadáspontú polimerből készül és ez ragasztja össze a magasabb olvadáspontú szálakat, valamint a bikomponens szál másik összetevőjét alkotó és így a többi szálhoz keveredő anyagot. A hőközlés ezeknél az eljárásoknál fűtött hengerekkel ellátott kalanderen történhet, vagy a kötőanyaggal kezelt szövedéket forró levegő hatásának teszik ki. Alkalmaznak nagyfrekvenciás elektromágneses hullámokat (ultrahangot) is az anyag felmelegítésére és a kötőszálak megolvasztására. #### Mechanikai szilárdítás A mechanikus szilárdításnál a szálak közötti súrlódást használják ki. Erre a legelterjedtebb módszer a tűzés („tűnemezelés”). Speciális kialakítású, horgokkal ellátott (ún. „szakállas”) tűket szúrnak keresztül a szövedéken, és amikor ezeket visszahúzzák, szálakat húznak ki magukkal, amelyek így vastagság irányban tömörítik, rögzítik a szövedék szálait. A szilárdítás mértéke a tűk vastagságától, kiképzésétől és az egymás melletti tűk távolságától függ. A mechanikus szilárdítás egy másik módszerénél vékony, nagy nyomású vízsugarakat bocsátanak a szövedékre, és ezzel érik el, hogy abban a szálak vastagság irányban is kuszálódjanak és ezzel tömörítsék, megerősítsék a kelmét. A vízsugarak megfelelő vezérlésével így bizonyos mintázatok is elérhetők. Meg kell említenünk a szilárdítási eljárások között a varrvahurkolást is, bár a hivatalos terminológia szerint az így készült kelmék nem számítanak a nemszőtt kelmék közé. Itt a szövedéket fonalakkal, a láncrendszerű kötés elvét alkalmazva erősítik meg, oly módon, hogy a kelme teljes szélességében hegyes végű tolókás tűkkel szúrják át a szövedéket és hasonlóképpen, mint a lánchurkológépen, e tűk horgába fonalat fektetnek, amelyet a tű áthúz a szövedéken, ezzel erősítve meg a kelmét. Lényegében tehát a nemszőtt kelmegyártás és a kötés egyfajta kombinációjáról beszélhetünk, ezért nem sorolják ezt a technológiát a tisztán „nemszőtt kelme”-gyártáshoz. ### Kikészítő műveletek A fentiek szerint készült nemszőtt kelme tulajdonságainak további módosításával, a szilárdítást megelőzően vagy azt követően alkalmazott kiegészítő vegyszeres vagy mechanikai kezelésekkel a termékek rendkívül széles választéka állítható elő, amivel nagyon sokféle felhasználói igényt lehet kielégíteni. Elő lehet állítani lángállóvá, porózussá, légáteresztővé, nedvszívóvá vagy éppen víztaszítóvá, vízlepergetővé tett, a sztatikus elektromossággal való feltöltődésnek ellenálló nemszőtt kelméket, és még számos más típust. Ezek a kelmék is nyomhatók, színezhetők, laminálhatók, készíthetők belőlük kompozitok, szendvicsszerkezetek stb. ### Különleges vastagságú („3D”) nemszőtt kelmék Egy új eljárás alkalmazása lehetővé tette különlegesen vastag (15-40 mm) nemszőtt kelmék készítését oly módon, hogy a bundát nem vízszintesen, a kész kelme síkjában helyezik el, hanem szorosan egymás mellé függőleges hullámokat alkotnak belőle. Ezt a szerkezetet ragasztással és hőkezeléssel szilárdítják és stabilizálják. Ez az újfajta kelme rugalmasan összenyomható, jó hő- és hangszigetelő. Előnyösen alkalmazható habszivacs helyett a bútor- és kárpitosiparban, szűrőbetétek készítésére, geotextíliákban, matracokban stb. ### A nemszőtt kelmék gyártásához használt nyersanyagok A nemszőtt kelmék legnagyobb részét mesterséges szálasanyagokból állítják elő. A leggyakrabban alkalmazott szálasanyagok: polipropilén (63%), poliészter (23%), viszkóz (8%), poliakrinitril (2%), poliamid (1,5%). Ezeken kívül szénszálakat és természetes szálasanyagokat (főleg pamutot) is felhasználnak, önmagukban vagy szintetikus szálakhoz keverve. ## Felhasználási területek A nemszőtt kelméket igen sokféle célra használják és felhasználásuk egyre növekszik. Ez a technológia mintegy 50 évre tekint vissza és ma már a világ textiltermelésének 7%-át (5 millió tonna) teszi ki; a becslések szerint 2010-re akár már 7 millió tonnára is emelkedhet. Néhány példa az alkalmazási területekre (a teljesség igénye nélkül): - higiéniai, egészségügyi és gyógyászati textíliák: pelenkák, intimbetétek, kozmetikai kendők, egyszer használatos kórházi öltözékek, eldobható kórházi lepedők, maszkok stb., - lakástextíliák: párnahuzatok, tisztító- és törlőkendők, asztalterítők stb., - ruhaipari alkalmazások: ruhabélések, válltömések, a konfekcióipar által használt ragasztós közbélések, hímzés alátétek stb., - cipőbélések („fedőtalpak”), - kárpitosipari töltőanyag a párnázott bútorokban, - bőrdíszműipari bélésanyagok, - sportfelszerelés: töltőanyag hálózsákokban és sportruházati cikkekben, - autófelszerelések: töltőanyag ülésekhez, ajtó-, tető-, padló-, kalaptartó- és csomagtartó-burkolat, - geotextíliák, - csomagolóanyagok, - építőipar: hang- és hőszigetelő anyagok, tömítőanyagok, tapéták, - különféle szűrők, szűrőbetétek, - kompozitok erősítő anyagai. Ezeknek az alkalmazásoknak a mennyiség szerinti megoszlását a Nyugat-Európában gyártott termékek adatai alapján a mellékelt ábra szemlélteti. ## Történeti áttekintés A nemszőtt kelmék története voltaképpen a nemezkészítéssel kezdődött, amit a mongolok, görögök és rómaiak gyapjúszálak felhasználásával már az ókorban is műveltek és amit az újkor számára - a hagyomány szerint - egy francia szerzetes, Fuetre barát fedezett fel a 8. században, aki hosszú gyalogútra vállalkozott, hogy felkeressen egy kegyhelyet, és ezért saruja talpát gyapjúval bélelte ki. Mire odaért, azt tapasztalta, hogy az eredetileg laza gyapjúréteg az állandó taposás, a talp melege és az izzadság hatására teljesen összetömörödött. Azóta tekintik Fuetre barátot a nemezkészítők védőszentjének. Az ipari nemezkészítés bevezetését az angol J. R. Williamsnek tulajdonítják (1820), a tűzött nemez készítésére pedig a 19. század végére érett meg a lehetőség, amikor az ehhez szükséges szakállas tűket az ipar már elő tudta állítani. A nemszőtt kelmék különféle fajtái a 20. század fejlesztési eredményei. Ekkorra fejlődtek ki az ezek gyártására alkalmas szintetikus szálasanyagok, valamint azok a mechanikai ill. kémiai eljárások, amelyek alkalmasak a különböző korszerű szövedékképzési és szilárdítási technikák nagyüzemi megvalósítására. Az első nagyüzemileg előállított nemszőtt kelméről 1942-ben adott hírt a szaksajtó. A nedves szövedékképzést az 1960-as években vezették be, a granulátumból olvasztásos eljárással képzett szálak szövedékké alakítására az 1970-es években dolgozták ki a megfelelő eljárást. Ezeknek a termékeknek az elterjedése azonban igen gyors és egyre több felhasználási területet hódítanak meg. Szakértői becslés szerint 2010-ben a nemszőtt kelmék világtermelése 7 millió tonna lesz. ### Nemszőttkelme-gyártás Magyarországon Magyarországon a nemszőtt kelmék gyártásával a Lőrinci Textilipari Vállalat kezdett foglalkozni. A korábban ipari vatta gyártásával foglalkozó vállalat 1959-ben vezette be a "Maliwatt" varrvahurkolási eljárással és ragasztással készült nemszőtt kelmék gyártását, amelyekből közbélések, ruha- és cipőipari meleg bélések, háztartási és ipari törlőkendők és műszőrmék készültek. A gyár 2003-ig működött. Ugyancsak jelentős nemszőttkelme-gyártás folyt a Temaforg Vállalatnál, amelynek egyik utódcége, a Temaforg Kunszentmiklós Kft. ma is jelentős mennyiségben állít elő ilyen termékeket geotextíliák, bútoripari párnázóanyagok, ruhaipari bélések, ipari törlőkendők, szűrők és vasalódeszka-betétek készítése céljára. A győri Graboplast Zrt. cégcsoporthoz tartozó Grabo Kft.-nél is folyik nemszőttkelme-gyártás tapétákhoz és padlóburkoló anyagokhoz. Jelentős még a német J. H. Ziegler cég 2006 óta Bábolnán működő gyárának nemszőttkelme-gyártása, amit egyebek között neves autógyárak megrendelésére állítanak elő. A hazai nemszőttkelme-termelés összességében mintegy 120 millió m2/év.

Falklandi csata

A falklandi csata avagy Falkland-szigeteki csata az első világháború elején, 1914. december 8-án lezajlott tengeri ütközet volt az Atlanti-óceán délnyugati részén lévő Falkland-szigetek közelében egy német és egy brit hajóraj között. A csatában a jelentős túlerőben lévő, Doveton Sturdee altengernagy vezette brit hajóraj győzelmet aratott Maximilian von Spee altengernagy Kelet-ázsiai Hajóraja felett az öt német cirkálóból négyet elsüllyesztve. A britek a november 1-ei Coronel-foki csatában elszenvedett vereséget követően jelentős erősítést küldtek a brazil partokhoz visszarendelt dél-amerikai haderejük megerősítésére a német páncélos cirkálóknál jóval nagyobb sebességgel, páncélzattal és tűzerővel rendelkező két csatacirkáló, az Invincible és az Inflexible révén, hogy felkutathassák és elpusztíthassák a győzedelmes németeket azok feltételezett tartózkodási helyén a chilei partoknál. Útközben szénvételezéshez a Falkland-szigeteken lévő Port Stanley-ben álltak meg. A Németországba visszatérni igyekvő Spee gróf öt cirkálójával (Scharnhorst és Gneisenau páncélos cirkálók valamint Nürnberg, Leipzig, Dresden könnyűcirkálók) és három szénszállítójával a britek érkezése utáni napon, december 8-án rajtaütést tervezett végrehajtani Port Stanley-n, de a kikötőben észlelt nagy számú ellenséges hadihajót észlelve elállt a szándékától, és keleti irányba hajózott el. A brit hajóraj – melyhez két csatacirkáló, három páncélos cirkáló, két könnyűcirkáló és egy segédcirkáló tartozott – kifutott a németek üldözésére. A gyorsabb és erősebb csatacirkálók elől, melyek jelenlétére nem számítottak, a németek nem tudtak elmenekülni, amihez hozzájárult a térségben szokatlanul jó időjárás is ezen a napon. Spee ezt tapasztalva a könnyűcirkálóknak utasítást adott az elszakadásra, így ő maga után vonhatta a csatacirkálókat. A kibontakozó több órás küzdelemben Sturdee hajói nagy nehézségek árán, de végül elsüllyesztették Spee két páncélos cirkálóját, míg a három német könnyűcirkáló közül a többi brit hajó kettőt tudott elsüllyeszteni. A három német szénszállító közül ugyancsak kettő veszett oda. A német hajók közül csak a Dresden könnyűcirkáló és a Seydlitz tudott elmenekülni. Brit oldalon az emberveszteség a számos elszenvedett találat ellenére is csekély maradt, míg német oldalon a halálos áldozatok száma 1871 volt. Az elesettek között volt Spee tengernagy és négy hajóparancsnok. A falklandi csata során aratott jelentős győzelem révén a britek lényegében megsemmisítették az egyetlen német külhoni köteléket, aminek révén elsősorban négy csatacirkálót szabadíthattak fel és irányíthattak át az északi-tengeri fő hadszíntérre. A megmenekülő Dresden miatt azonban a következő hónapok során is több hajórajt kellett a térségben tartani, és a chilei partok mentén erre az időre az antant kereskedelmi hajózása lényegében teljesen leállt, ami miatt a falklandi csata nem tekinthető teljes értékű brit stratégiai győzelemnek. A brit győzelmet beárnyékolja továbbá a harc során felmutatott rendkívül gyenge tüzérségi teljesítmény, a rossz taktikai megoldások, a már harcképtelenné vált német hajók nagy emberáldozattal járó tűz alatt tartása, valamint az, hogy nem tettek kísérletet a német zászlóshajó hajótörötteinek kimentésére. Habár a brit tüzérség hiányosságai – mint lényegében az összes ütközet során a háborúban – nyilvánvalóak voltak, annak hatékonyságának fokozására egészen a skagerraki csata utánig nem tettek kísérletet, a brit főerők ezt követően pedig már nem vállaltak fel újabb összecsapást a német Nyílt-tengeri Flottával. ## Előzmények ### Az Ostasiengeschwader a coroneli csata után A háború kitörése után Maximilian von Spee altengernagy a parancsnoksága alatti Kelet-ázsiai Hajórajjal (Ostasiengeschwader avagy Kreuzergeschwader) a csendes-óceáni német védnökség alatt álló területeket elhagyta a nyomasztó számbeli fölényben lévő brit-japán-francia hajórajok térségben való jelenléte miatt és a Csendes-óceánon átkelve a chilei partokhoz hajózott, ahol a coroneli csatában legyőzte az elfogására küldött brit hajórajt. A coroneli csatát követően 1914. november 3-án Spee tengernagy két páncélos cirkálójával és a Nürnberg könnyűcirkálóval felkereste Valparaísót, ahol nagy tömeg fogadta. Itt 127 tartalékos tengerész és fűtő csatlakozott a rajához, sokan közülük a város kikötőjében veszteglő 32 német kereskedelmi hajó személyzetéből. A német hajóraj november 18-án délután egyesült újra a 42° 30’ dél, 79° 45’ nyugat koordinátán. A hadihajókkal voltak ekkor a Baden, a Santa Isabel és az Amasis ellátóhajók. A Prinz Eitel Friedrich segédcirkáló még visszamaradt szenet vételezni, majd december első hetéig Más Afuera környékén hajózva Spee utasításainak megfelelően időnként rádiójeleket kellett leadnia, ami alapján úgy tűnhetett, hogy a cirkálóraj itt tartózkodik. A megtévesztést szolgáló tevékenysége végeztével teljes mozgásszabadságot kapott. Később az Atlanti-óceánra hajózott át. November 21-én futott be a hajóraj a Penas-öböl északkeleti csücskében lévő, a természeti erőktől jól védett St. Quintin-öbölbe. Itt vételezték azt a szenet és ellátmányt, amit a chilei partokhoz rendeltek. Az öbölben találkoztak a Norddeutscher Lloydhoz tartozó Seydlitz gőzössel (, 14,5 csomó), mely a háború kitörésekor Ausztráliából Valparaísóba hajózott át. Itt szenet, vizet, ellátmányt és egyéb készleteket vételezve október 20-án kihajózni kényszerült, mivel a további felszerelése a brit és francia diplomaták akadékoskodása miatt folyamatos nehézségeket okozott. A két páncélos cirkáló lőszerkészletét az öbölben kiegyenlítették, mivel a Scharnhorst Coronelnél jelentősen több lövedéket lőtt el. Az eddig szenet és ellátmányt szállító Seydlitzet részben úgy rendezték be, hogy kórházhajóként is funkcionálhasson. Az öbölben osztották ki a császár rendelkezése szerinti kitüntetéseket a hajóraj coroneli csatában nyújtott teljesítményéért. A hajórajparancsnok az I. és II. osztályú Vaskeresztben, az öt cirkáló legénységéből pedig 300 fő a II. osztályú Vaskeresztben részesült. November 26-án a Baden, a Santa Isabel és a Seydlitz összesen szénnel a fedélzetükön készen álltak a kihajózásra. Az Amasisnak december 6. után kellett Punta Arenasba érkeznie, ahol az ekkor ide szénnel beérkező amerikai Minnesotantól kellett üzemanyagot vételeznie és a La Platától egy távolságra lévő pozícióból rádión a hajórajjal a kapcsolatot keresnie. ### Új hadműveleti célok meghatározása #### Utánpótlás megszervezése A Helicon és a Valentine szénszállító vitorlások elfogásával valamint az amerikai zászló alatt hajózó Sacramento érkezésével a dél-amerikai partoknál többletkészletek jelentkeztek a német hajóraj számára. Valparaísói látogatásakor Speet a német diplomáciai képviselet a háború általános helyzetéről és a politikai viszonyokról informálta, de ekkor még nem kapott az Admiralstabtól részletes ismertetést az északi-tengeri front helyzetéről és a jövőbeni hadműveletek lehetőségeiről. Ezekre sürgősen szüksége volt, hogy meghatározhassa a további céljait és stratégiáját. Még november 3-án Valparaísóban Spee az Admiralstab szeptember 29-én elküldött levelének következő töredékét kapta kézhez: „Az Atlanti-óceán [szénszállítókkal való] találkozási vonalai mind kompromittáltak a közlekedési útvonalak erős felügyelete miatt. Az Atlanti-óceánon cirkálóháborút csak csoportokban lehet vívni. A „Karlsruhe” és a „Kronprinz Wilhelm” parancsot kaptak az egyesülésre; fennáll a szándék az összes [tengerentúli] erő összevonatására és a csoportonkénti honi kikötőkhöz való áttörés végrehajtatására.” Ez az üzenet már túlhaladott volt az október 10-ei Admiralstab által küldött üzenet révén, melyet Spee november 18-án kapott meg a Valparaísóból érkező Dresdentől. Egy újabb üzenet érkezett Valparaísóba november 12-én: „Az Admiralstab október 10-én ide érkezett levelének fő mondanivalója megegyezik a szeptember 29-ei, szénellátást érintő levelével, mely a hazatérést irányozza elő. Az október 10-ei levél leiratát elküldtem San Franciscóba és Buenos Airesbe, ez további részleteket tartalmaz az Atlanti-óceánon való szénellátással, az ellenség általános tartózkodási helyével valamint a német rádióállomásokkal és hívásaikkal kapcsolatban.” Az Admiralstab leirata New Yorkból november 13-án érkezett San Franciscóba, ahonnan 15–18. között továbbították Valparaísóba, de Spee tengernagyhoz már nem juthatott el, mert 13-án a Dresden és a Leipzig is elhagyta Valparaísót, a Coronelben és Punta Arenasban lévő Luxor illetve Memphis gőzösöknek pedig Spee meglepetésszerűen érkező, továbbhajózásra felszólító utasítására el kellett hagyniuk a kikötőket. „Az Admiralstabnak ide érkezett egy, az Atlanti-óceán kereskedelmi útvonalainak angol ellenőrzésével kapcsolatos fontos információkat tartalmazó írása, továbbá adatokkal szolgál, melyek fontosak az Északi-tengerre való áttöréshez. Táviratozom a kivonatolt tartalmát amint lehetséges.” Az üzenetet emiatt a keleti parton kellett volna megkapnia a rajparancsnoknak, de a La Plata-i etapnak (logisztikai egység) azon szándékát, hogy a hajóraj számára az argentin partok közelében szenelési lehetőséget biztosítson, a falklandi csata később hiábavalóvá tette. Az Admiralstab október 10-én kelt, Spee-hez november 18-án eljutó üzenete (lásd: Függelék) számos fontos információt közölt. Ebben a cirkálóháború Atlanti-óceánra való áthelyezését szorgalmazták, ahol azonban a kereskedelem erős védelme miatt csak a csoportokban való tevékenységet tartották kivitelezhetőnek. Spee saját belátására bízták, hogy megszakítva a cirkálóháborút hazatér-e a rajával. Ehhez a dél-amerikai államok barátságtalan magatartása miatt elegendő szénről kellett gondoskodni a Kanári-szigetek eléréséhez. Az Északi-tenger blokádján való áttörés előtt még Izlandtól nyugatra meghatározott helyen biztosítottak volna szenelési lehetőséget, végül pedig a Hochseeflotte támogatásával végrehajtották volna az áttörést. Az üzenet külön megemlítette az Invincible, Inflexible és Indomitable csatacirkálók Földközi-tengerről való visszavonását. November 1-jén Valparaísón keresztül Spee tájékoztatta az Admiralstabot a térségben lévő német cirkálók összevonásáról: „Öt saját cirkáló összevonva; továbbá a „Prinz Eitel Friedrich” Valparaísóban november 4-re szenet rendelt.” Az Admiralstabhoz november 3-án ért el ez az üzenet és a válasza már másnap megérkezett Valparaísóba: „A cirkálórajnak. Önre bízzuk, hogy megkísérelje az áttörést az összes hajóval és hazatérjen.” Az nem ismert, hogy Spee megkapta-e november 4-én az üzenetet, mikor még a kikötőben volt, de a következő napok során bizonyosan eljutott hozzá, mivel egy november 16-án az Admiralstabtól érkező kérdés első felére még aznap megadta a választ: „Mik a szándékai? Mekkora a lőszerkészlete?” „Szándékomban áll a cirkálórajjal áttörni a hazavezető úton.” A munícióra vonatkozó kérdésre a választ november 17-én küldte el: „A lőszerállomány a következő: Mindkét nagycirkáló nehéztüzérsége 445, a közepes tüzérsége 1100 lőszerrel; a kiscirkálók 1860 lőszerrel rendelkeznek.” A Spee hajórajának sorsa iránt talán leginkább aggódó von Knorr korvettkapitány (a San Franciscó-i etap vezetője) a következő, november 5-én Valparaísóba érkező táviratot küldte: '„Az Admiralstabnál a Seydlitz-típusú nagycirkálók [azaz: csatacirkálók] Észak-Atlanti-Óceánra való kiküldését kérvényeztem a Cirkálóraj tehermentesítése érdekében; ez a hadművelet láthatólag megkezdődött, a legszigorúbb titoktartás szükségeltetik.” Ez az üzenet hamarosan Spee tudomására jutott, nem úgy az Admiralstab válasza von Knorr kérvényére: „A nagycirkálók hazai vizekről az Észak-Atlanti-Óceánra való előretörése lehetetlen.” Spee gróf azon elhatározásához kapcsolódóan, miszerint megkísérli az Északi-tengerre való áttörést, a következő üzeneteket küldte november 16-án a La Plata-i és New York-i etapoknak: „Küldjenek gőzhajókat, lehetőleg németeket december 5-ei érkezéssel Port Santa Elenába 10000 tonna szénnel valamint három hónapra való ellátmányt 1000 ember számára; olajat ne. Legfőként azonban üzeneteket küldjenek velük. (...) New York és La Plata együttesen 20000 tonnányi szénszállítmányt szervezzenek meg, amiből 5000 tonna lehívásra január 1-én Pernambucóban, 15000 tonna január 20-án New Yorkban kell készen álljon, utóbbival kétszer 1000 embernek való három havi ellátmány is legyen, de olajból a szolgálati utasításban megadott mennyiségnek csak a fele.” Azt nem lehet biztosan megállapítani Raeder szerint, hogy Spee gróf mely az argentin partok mentére és az atlanti vizekre vonatkozó szenelési lehetőségeket tartalmazó üzeneteket kapta meg. A november 9-én Buenos Airesből érkező, ehhez kapcsolódó üzenet azonban bizonyosan eljutott hozzá: „Értesítse a cirkálórajt, hogy a szénellátás argentin és brazil kikötőkből kifutó gőzhajók révén nem lehetséges a szénkivitel tilalma miatt. Amennyiben Dél-Amerika keleti partjaihoz érkeznek a szénszállítmányok, úgy tanácsos lehetőleg nagy számú szénszállítót magukkal vinni.” Ezen kívül a nyugat-afrikai etap jelentette Valparaíso felé, hogy egy gőzös szénnel várakozik Las Palmasnál, míg Tenerifében négy gőzhajó tartózkodik tonnányi szénnel. A La Plata-i etap egy jelentése szerint Port Santa Elena felé a következő hajókat tudták elküldeni december 2–3-án: Eleonore Woermann Buenos Airesből, Patagonia Montevideóból, Mera Montevideóból összesen több mint szénnel. Pár nappal később követte őket a Gotha ( szén) és a semleges Josephina gőzös (). Összesen így – szén állt a hajóraj rendelkezésére Port Santa Elenánál. December közepén a Sierra Cordoba állt volna kifutásra készen mindenféle ellátmánnyal a fedélzetén. Port Santa Elenában számos telegramot is kézbesítettek volna Spee tengernagynak, köztük az Admiralstab következő kérdését is: „Hova küldjük a lőszerszállítót? A lőszerszállító december második felében lesz kifutásra kész.” #### Ellenséges erőkről érkező hírek Spee november 7. körül értesült az antant erők helyzetéről a térségben. Az információk szerint a keleti parton a Defence, a Cornwall és a Carnarvon páncélos cirkálók, a Bristol és a Glasgow könnyűcirkálók valamint a Canopus csatahajó a Falkland-szigeteknél tartózkodtak, míg a nyugati parton északról közelítő és túlerőben lévő japán kötelékek felbukkanása volt várható. Von Knorr részéről november 11-én érkezett egy a veszélyes helyzetre felhívó, igaz csak egyéni megérzést közvetítő üzenet: „Amennyiben a cirkálóraj a hazatérés mellett dönt, akkor annak azonnali kivitelezését javaslom, mivel véleményem szerint a cirkálóraj veszélyes helyzetben van.” Az Admiralstab részéről ilyen tartalmú figyelmeztetés nem érkezett, ellenben egy a San Francisco-i etap által elküldött és november 23-án Valparaísóba befutó, fontos információkkal szolgáló távirat a következőket közölte: „Sajtójelentések szerint egy 10 hajóból álló angol hajórajt észleltek 300 tengeri mérföldre Montevideótól északra; minden eszközzel figyelmeztetni a cirkálórajt, Punta Arenast értesíteni.” A német történetírás szerint azonban nem valószínű, hogy ez a figyelmeztetés elérte volna Spee tengernagyot. A csatacirkálók Északi-tengerről való kivonásáról az Admiralstabnak bizonyosan nem volt tudomása. A La Plata-i etap november 20-án birtokában volt egy Rio de Janeiróból érkezett jelentésnek, miszerint a Canopus lövegeit a Falkland-szigeteken állították fel. Ugyanez a forrás 24-én azt jelentette, hogy az Invincible csatacirkáló és a Defence és Carnarvon páncélos cirkálók az Abrolhos-szigeteknél vannak. Ezeket a rendkívüli fontosságú információkat november 30-án akarták eljuttatni egy gőzhajó fedélzetén írásos formában a Port Santa Elenában tartózkodó hajórajhoz. Az információ Valparaísóból vagy Punta Arenasból rádión keresztül való eljuttatására a La Plata-i etap – amennyire ezt meg lehetett állapítani – nem tett kísérletet. Míg ezek a kulcsfontosságú, valós tartalommal bíró üzenetek több hét alatt sem jutottak el a cirkálórajhoz, addig egy másik, megtévesztő tartalommal bíró hír eljutott Speehez. A november 15-én Punta Arenasból Valparaísóba érkező üzenet így hangzott: „Angol gőzös a Falkland-szigetek felől jövet azt közölte, hogy a Falkland-szigeteken semmiféle hadihajó nem tartózkodik; azokat Dél-Afrikába rendelték, ahol forradalom tört ki. A postahajó fél órát töltött Port Stanley-ben, a kazánok tüzét nem oltotta ki tartva a német támadástól.” Az üzenetet Valparaísóban a következő megjegyzéssel látták el: „Ezt angol blöffnek tartom, nem továbbítottam, hogy ne befolyásolhassa a cirkálóraj intézkedéseit.” Buenos Airesen keresztül a hír november 18-án mégis eljutott Berlinbe és a Dresden parancsnoka szerint Spee grófhoz is eljutottak ezek a híresztelések a St. Quentin-öbölben való tartózkodása alatt, aki úgy vélte, hitelesnek lehet azokat tekinteni. Zur Helle (szolgálaton kívüli) főhadnagy állítása szerint a St. Quentin-öbölben hajójának, az Amasisnak Punta Arenasba való elbocsátásakor Spee azt a szóbeli parancsot intézte hozzá, állapítsa meg, hogy a brit hadihajók valóban elhagyták-e a Falkland-szigeteket Afrika irányába és a szénkészleteket valóban lángra gyújtották-e. Egy privát napló tanúsága szerint az öbölből a Horn-fok felé vezető út során rádión ismét megkapták ezt a hírt és december 6-7-én az Amasis is azt jelentette, hogy a híresztelés „nagyon valószínűnek” tartható. Raeder meglátása szerint a felerészben valós tartalmú üzenet második fele a cirkálók Afrikába való távozásáról arra enged következtetni, hogy ez egy a britek részéről szándékosan terjesztett álhír volt, amelynek az lehetett a célja, hogy a német hajórajt a szigetekhez csalja. A német hajóraj az előző hetek során alig észlelt ellenséges rádióforgalmat, miközben a coroneli csatát megelőzően ebből pontosan megállapíthatták az ellenséges hajók számát és helyzetét. Ez a megállapítás szintén amellett szólt, hogy ellenséges hadihajók nincsenek a közelükben, hacsaknem egy összevont brit haderőről van szó, amely teljesen lemondott a rádióval való érintkezésről. ## Spee gróf vélhető megfontolásai A Speehez a coroneli csata után eljutott üzenetek és az intézkedései alapján ítélve Raeder a tengernagy következő szándékát véli felismerni: Miután az Admiralstab számára az összes hajó összevonásával a hazatérést javasolta, a honi vizekre való áttörés gondolata határozta meg a további hadműveleteit. Az áttörési szándékát jelezte az Admiralstab felé és a szükséges szénkészletek és ellátmány készenlétbe helyezését kérte. Az áttörési szándékát csak a szűkebb törzsével osztotta meg, a hajók parancsnokaival ezt nem közölte. Ez Raeder értékelése szerint természetesnek tűnik, mivel egyrészt előbb kézhez kellett kapnia Port Santa Elenában az Admiralstab tájékoztatóját, melyben az áttörés stratégiai feltételeit fogalmazták meg, másrészt a végcél olyan távoli volt és elérése oly sok folyamatosan változó tényezőtől (szénnel és ellátmánnyal való ellátás, lőszerkészlet változása, hajók állapota) függött, hogy kivitelezhetősége előbb vagy utóbb akár meg is kérdőjeleződhetett. A hivatalos német történetírás szerint is feltűnő lehet, hogy Spee gróf a coroneli győzelem után nem hajózott át egyből a keleti partra és zavarta meg a La Plata – nyugati parténál jóval jelentősebb – hajóforgalmát. Itt az Angliába induló fagyasztott és tartósított hússzállítmányok akadályozása érzékenyen érintette volna a szigetországot és az Argentínából hamarosan induló gabona- és gyapjúszállítmányokat is zavarni lehetett volna. A La Platából rendszeresen Angliába induló lószállítmányok akadályozása valamint nem utolsó sorban a Nagy-Britanniából Argentínába tartó szénszállítmányok elfogása és felhasználása is jelentős szereppel bírhatott volna. A La Plata blokkolása akár csak pár hétre is végzetessé válhatott volna a brit gazdaság számára. Spee mindezzel tisztában volt, de a semleges országok német tengeri haderővel szembeni barátságtalan viselkedése és a szénellátás nehézségei arra sarkallták, hogy a nyugati parton beszerezhető szénkészleteket még azelőtt felhasználja, hogy áthajózna a keleti partra. Emiatt az elfogott hajók (Valentine, Helicon, Sacramento) lefoglalt készleteit valamint a Valparaísóból rendelkezésre bocsátott készleteket minden körülmények között át kellett juttatnia a hadihajókra és a kísérőhajókra. Az összes jelentés megemlíti, hogy az átrakodás – különösen az olyan védtelen kikötőhelyeken, mint Más Afuera – nagyon nehézkes és időigényes volt. Időnként pihenőnapokat kellett beiktatni a gyakori és hosszadalmas szenelések által megviselt legénység számára. Ebből fakadóan nem feltételezhető Raeder szerint, hogy a nyugati parton való tartózkodást egy mielőbbi keleti parton való bevetés kedvéért jelentősen meg lehetett volna rövidíteni. November 10-én a Dresden és a Leipzig Valparaísóba való elbocsátásakor e hajók parancsnokaival valamint november 15-én a páncélos cirkálók és a Prinz Eitel Friedrich parancsnokával Spee gróf közölte azon szándékát, hogy át fog hajózni a keleti partra és ezt azzal indokolta, hogy San Franciscóból biztos forrásból érkezett jelentés szerint Dél-Amerika nyugati partvidékén erős japán kötelékek felbukkanása várható és a további szénkészletek és ellátmányok vételezése már nehézségekbe ütközne itt. Indulás előtt közölte, hogy december 5-re az argentin partoknál lévő Port Santa Elenába rendelte a szénszállítókat és velük hozatja el az új híreket is. Spee gróf nem tett arra utalást, hogy a könnyűcirkálókat valamikor is kereskedelmi háború folytatására küldené, sőt a Leipzig parancsnokának kérvényét, hogy egyedül portyázhasson a vitorlás hajók útvonala mentén, kategorikusan elutasította. A Dresden és a Leipzig több tisztjének feljegyzése szerint érdemesebb lett volna legalább ezen idő alatt a könnyűcirkálóknak engedélyezni az önálló tevékenységet, mivel a zártan, erős füstképződéssel együtt hajózó hajórajt a kereskedelmi hajók már távolról kiszúrták és idejében a semleges vizekre navigálhattak, elvéve így bármiféle siker lehetőségét. Spee ezen hozzáállása az Admiralstab hazatérésre felszólító üzenetével magyarázható. A tengernagy ugyanis igyekezett a rajával minél előbb olyan helyre eljutni, ahol a további hadműveletek előfeltételeit fellelhette, annál is inkább, mivel a nyugati parton a hajóraj felszerelése jelentősen késleltette a továbbhaladást. Csak az Admiralstab ismertetőinek kézhezvétele és az Atlanti-óceánon való szénvételezési lehetőségekről érkező hírek után dönthette el Spee, hogy a hazatérést miként oldja meg – egyben tartsa-e közben a hajóit, vagy külön-külön csoportokban próbálkozzon, esetleg folytasson-e kereskedelmi háborút – és csak ezután közölhette a végleges döntését a hajók parancsnokaival. Bizonyosra vehető, hogy Spee a La Plata előtt és a kereskedelem más csomópontjainál időlegesen folytatott volna kereskedelmi háborút, már csak amiatt is, hogy a szénszállító hajók elfogásával az ellátási gondjait mérsékelje. Mindig csak menet közben, az adott viszonyok kínálta lehetőségek alapján állapíthatta meg azonban, hogy milyen gyakorisággal és kiterjedéssel vívhatja ezt a fajta harcot. Az Atlanti-óceánon való áthaladáskor a hajóraj egyben tartása Raeder számára magától értetődőnek tűnik, mivel így a felkutatására küldött és a megfigyelési vonalak mentén őrjáratozó hadihajókkal vagy azok kisebb csoportjával szemben zárt alakzatban, együttes erővel léphettek fel a siker reményében. A raj csoportokra való felosztása akkor merülhetett fel, ha annak szénnel való ellátását hosszú távon nem lehetett volna már egységesen szabályozni. Egy vagy két könnyűcirkáló kereskedelmi háború folytatására való elbocsátását olyan területekre, mely a zöm haladási útvonalán kívül esett, hozzájárulhatott az ellenség megtévesztéséhez és a figyelmének a zömről való eltereléséhez. Ebben az esetben számolni kellett annak lehetőségével, hogy ezeket a könnyűcirkálókat fel kell áldozni a zöm hazatérésének érdekében. A túlélők beszámolója alapján Spee és törzsének főnöke, Fielitz sorhajókapitány személyes hozzáállásuk és képesítésük révén jóval inkább törekedtek katonai sikerek elérésére, mint az ellenséges hajóforgalomban való károkozásra és inkább igyekeztek volna minél több cirkálót megsemmisíteni, mint az elfogott, elsüllyesztett hajótér mennyiségét növelni. Az üzemanyag- és lőszerkészletek kimerülése illetve súlyosabb technikai hibák esetén saját támaszpontok hiányában bármikor lehetett számítani a hajóraj harcra foghatóságának a megszűnésével. Ezt szem előtt tartva a tisztek és a személyzetek számára inkább volt vonzóbb vég, ha egy győztes csata után a sérült, lőszerrel már nem rendelkező hajóikat saját maguk süllyesztik el, mintha a szénkészletek elapadása miatt egy semleges kikötőben internáltatniuk kellene őket. A német tengerész számára eme természetes szemlélet, mely a fegyverek becsületét (Waffenehre) helyezte mindenek elé, vezethetett Spee gróf azon döntéséhez, hogy a Falkland-szigetek felé veszi útját. ## A semleges államok magatartása - Brazíliában az 1915. január 1-re, Pernambucóban készenlétbe helyezendő szenet meg tudták rendelni, de a tengeren való átadása a legnagyobb nehézségekbe ütközött volna, mivel brit nyomásra a brazil kormányzat októberben megtiltotta a német gőzhajók számára a kihajózást, amennyiben fennállt a legkisebb gyanúja is annak, hogy a céljuk a német cirkálók ellátása lehet. - Argentína Brazíliához hasonlóan már októberben rendelkezett arról, hogy a hadviselő országok kereskedelmi hajói ne vehessenek fel több szenet kikötőikben, mint amennyi a szénraktáraikban elfér. Egy decemberi újabb rendelkezés értelmében a hadviselő államok hajóskapitányainak útnak indulás előtt jelezniük kellett úticéljukat és az útba ejteni kívánt kikötőket is meg kellett nevezniük. Emellett biztosítaniuk kellett, hogy az útjuk kizárólag kereskedelmi célt szolgált. A kereskedelmi utakról való letérés valamint szénkészletek hadihajóknak való önkéntes leadása esetén e kereskedelmi hajókat a hadviselő államok segédhajóiként kezelték volna és nem vételezhettek volna többet szenet az argentin kikötőkben. - Uruguay decembertől fogva csak abban az esetben engedélyezte a kereskedelmi hajóknak a kihajózást, ha kizárólag kereskedelmi célokat szolgált az útjuk. - Chilében eleinte sikerült a német nagykövetnek tiltakozása révén elhárítania az antanthatalmak diplomáciai képviseletei által támasztott nehézségeket. Különösen a brit nagykövet által kifejtett diplomáciai nyomás hatására a szenet és ellátmányt szállító hajók kifutását amennyire csak lehetett korlátozták. Miután a Luxor és a Memphis Coronelből illetve Punta Arenasból a papírjaik rendezése nélkül futottak ki, a chilei kormányzat és lakosság hozzáállása a német ügyhöz még kedvezőtlenebb lett. Ehhez a német cirkálók Más Afueránál való hosszabb tartózkodása és az antanthatalmak emiatt benyújtott tiltakozása is hozzájárult. Erckert nagykövetnek, aki a chilei vizeken végrehajtott gyakori brit szénvételezéseket napvilágra hozta, sikerült a német hajókat érintő erősebb korlátozások bevezetését meghiúsítania erőteljes fellépésével. - A Spanyolország birtokában lévő Kanári-szigetekről való ellátás megoldható lett volna, mivel a szénszállítók kifutását itt nem korlátozták. Ehhez azonban a hajórajnak előbb át kellett törnie az ellenőrzés alatt tartott tengerszakaszokon, amire viszont elég jók voltak a kilátások. - Az Egyesült Államokból a kezdetektől fogva nehéz volt megoldani a szénszállítást a semlegesség Németország iránt tanúsított barátságtalan gyakorlása miatt és ez az első hónapok során egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A hajóraj számára New Yorkból január 20-ra megrendelt szén beszerzését még november végén a nehézségek ellenére is megoldhatónak ítélték, addig december elején már azt jelentették, hogy a szénkészletek német hajókon való útnak indítása az amerikai hatóságok fellépése miatt már erősen kétségessé vált. Egy San Franciscóból útnak indítani kívánt, különféle ellátmányokat szállító gőzhajó november végére tervezett kifutását is le kellett fújni. Az Egyesült Államokban kezdetektől fogva a törvényhozás minden szintje az antanthatalmak támogatását szolgálta. ## A Hochseeflotte lehetőségei a támogatásra A csatacirkálók korábban említett Atlanti-óceánra való kiküldése nem volt megoldható azok magas szénfogyasztása miatt. A németeknek azzal számolni kellett, hogy a britek az úton lévő szénszállítóikat azonnal visszarendelnék, mihelyst egy ilyen hadművelet megkezdődne és így nem tudnának üzemanyagot szerezni. Alfred von Tirpitz főtengernagy (Großadmiral) úgy ítélte meg, hogy az Északi-tengerre való áttöréshez a cirkálóraj ütőerejét minél tovább fenn kellene tartani és ehhez az ellenséggel való összecsapást Speenek kerülnie kellene. A coroneli győzelem után így nem szenvedne egy nagyobb haderőtől vereséget. Tirpitz Hugo von Pohl tengernaggyal, az Admiralstab főnökével való megbeszélése során javasolta, hogy utóbbi tudassa Speevel, az áttörés előtt nem várják el tőle egy második csata megvívását, ehelyett a készleteket inkább tartogassa az áttörésre. Von Pohl nem osztotta Tirpitz véleményét és ezért nem küldött ennek megfelelő utasítást. ## A brit-japán stratégia Coronel után A coroneli vereség kényes időpontban érte a briteket. Ezen a napon hagyták el az antant diplomatái Konstantinápolyt a törökökkel küszöbön álló háború miatt, ami veszélyeztette a Szuezi-csatornát, az Északi-tengerről ekkortájt vonták ki a nehéz tengeri egységeiket a növekvő tengeralattjáró-veszély következtében, a Hochseeflotte yarmouthi rajtaütése után félő volt, hogy a német főerők a La Manche-csatorna felé is előretörhetnek, veszélyeztetve a Franciaországba tartó utánpótlási vonalaikat. Csak pár nappal korábban veszítette el a brit flotta az Audacious csatahajót, mikor az aknára futott Írországtól északra (október 27.). Eközben a karibi térségben és az Indiai-óceánon a Karlsruhe és az Emden könnyűcirkálók sikeresen folytathatták a kereskedelmi háborújukat az elfogásukra tett minden igyekezet ellenére. Október 29-én váltotta John Fisher tengernagy Battenberg herceget az első tengeri lord tisztségében. Fisher első intézkedésével utasította Stoddart ellentengernagyot, hogy zászlóshajójával, a Carnarvonnal és a Cornwallal Montevideóba hajózva vegyen maga mellé egy harmadik páncélos cirkálót, a Defence-t. Ennek a La Platánál lévő egységnek egy november 3-án beérkezett utasítás szerint a legrövidebb időn belül csatlakoznia kellett volna Cradockhoz, ami a coroneli vereség november 4-ei Londonba érésével tárgytalanná vált. A Canopusnak, a Glasgow-nak és az Otrantónak, melyekről még ekkor nem rendelkeztek információkkal, szintén Montevideóhoz kellett hajózniuk a Falkland-szigetek érintése nélkül, akárcsak az afrikai partoknál a Karlsruhe után kutató Kentnek. Az admiralitásnál úgy számoltak, hogy a Falkland-szigeteket átmenetileg fel kell adják, hogy az erőket egy hátrébb lévő pontban koncentrálhassák. Még november 4-én délután megérkezett a titkos parancs Jellicoe-hoz, miszerint a 2. csatacirkálóraj kötelékéből az Invincible-t és az Inflexible-t tengerentúli bevetésre való felkészítés céljából a dél-írországi Berehavenbe kell küldenie. Az admiralitás törzskarának eddigi vezetője, Doveton Sturdee altengernagy lett a kötelék parancsnoka, aki az Invincible-n vonta fel tengernagyi lobogóját. Kinevezése szerint ő lett a dél-atlanti és csendes-óceáni főparancsnok. A tevékenységi körzetének határa az Atlanti-óceánon az északi szélesség 5. foka mentén húzódott. Amennyiben a hadműveletei során ezt átlépni kényszerült, abban az esetben automatikusan az összes állomáshely az ő parancsnoksága alá került. Az általános utasítások szerint a csatacirkálókkal a legrövidebb időn belül Dél-Amerikába kellett vonulnia, ahol Stoddart tengernagy erőit maga mellé rendelve a Falkland-szigetekre kellett továbbhaladnia. Innen kiindulva az ellenséges erőket felkutathatták és megsemmisíthették, amennyiben az a nyugati parton tartózkodott, vagy épp az Atlanti-óceánra próbálkozott volna átjutni. Arra az esetre, ha Spee a nyugati parton északnak hajózna, hogy áthaladjon a Panama-csatornán vagy a kanadai partvidék és a japán kereskedelem ellen tevékenykedne, a csendes-óceáni erőket a kaliforniai San Diegóval egy magasságban lévő San Clemente-szigetnél koncentrálták. A korábban az itteni partokhoz rendelt Newcastle és Idzumo cirkálók valamint Hizen csatahajó mellé erősítésként Fidzsiről az Australia csatacirkálót küldték, melyhez november 8-ai közlésük szerint a japánok Hawaiiról útnak indították az Asama páncélos cirkálót is, mely a Geier könnyűcirkáló internáltatása után más feladatot kaphatott. Ezen észak-csendes-óceáni hajóraj parancsnoka Patey altengernagy lett és az összevonása után déli irányba kellett megindulnia. A japánok emellett az I. csendes-óceáni hajórajukat megerősítették az Iwate páncélos cirkálóval és késznek mutatkoztak ezt az alakulatukat Patey haderői helyett a Fidzsi-szigetek és a Marquises-szigetek között állomásoztatni arra az esetre, ha Spee visszahajózna nyugati irányba. A brit admiralitásnál számoltak annak lehetőségével is, hogy Spee a Horn-fokot megkerülve Német Délnyugat-Afrika vagy Kamerun partjainál tűnhet fel és az itteni harcokba avatkozhat be. Dél-Afrikában a búr felkelést még nem sikerült teljesen elfojtania a briteknek és tartottak attól, hogy a német hajóraj itteni felbukkanása újabb lökést adna az elnyomók elleni küzdelemnek, veszélyeztetve ezzel a Dél-Afrikai Uniónak a szomszédos német gyarmat megszerzésére tett erőfeszítéseit. November 4-én ezért Londonban rendelkeztek egy erős hajóraj felállításáról Dél-Afrika partjainál, melyhez az eddig a Német Kelet-Afrika előtt a Königsberg ellen operáló Goliath csatahajót és a Dartmouth könnyűcirkálót vonták le délnek, majd később az Indiai-óceánról a Weymouth könnyűcirkálót helyezték át ide a már itt állomásozó Albion csatahajó mellé. Mivel a Goliath nem volt azonnal bevethető állapotban, átmenetileg az Indiai-óceánról ide irányították a Minotaur páncélos cirkálót is. Nyugat-Afrika partjainál nem számoltak az Ostasiengeschwader felbukkanásával november vége előtt, de eddigre de Robeck ellentengernagynak Sierra Leonében össze kellett vonnia a Warrior (zászlóshajó), a Black Prince és Donegal páncélos cirkálókból, a Highflyer védett cirkálóból és (szükség esetén) a Cumberland könnyűcirkálóból álló haderőt a nyugat-afrikai brit és francia gyarmatok biztosítására valamint Kamerun partjainak ellenőrzésére. A Panama-csatorna továbbra is gondot jelentett az antant számára, mivel ott Spee erőinek zömével átkelhetett, miközben a többi hajója a csatorna bejáratánál várakozhatott. A Nyugat-Indiákon a Berwick és Essex páncélos cirkálók, valamint a francia Condé és Descartes cirkálók voltak jelen, de fő feladatuk a Karlsruhe elfogása és feltételezhető támaszpontjainak figyelemmel tartása volt a Karib-tengeren. Mivel az észak-atlanti állomáshelytől sem kívántak elvonni hajókat, nem tudtak olyan erőt összevonni, mellyel eséllyel vehették volna fel a harcot az Ostasiengeschwaderrel. Hornby tengernagy – aki a háború elején még Cradocktól vette át az észak-atlanti állomáshely parancsnokságát – azt a feladatot kapta, hogy november 12-től a Panama-csatorna keleti kijáratát a leggyorsabb cirkálóival őriztesse és azok a harc kerülésével tartsák szemmel az esetleg felbukkanó németeket. Ezekben a napokban terjedt el az a téves híresztelés, hogy a von der Tann csatacirkáló elhagyta az Északi-tengert. A híresztelést az admiralitás komolyan vette és attól tartott, hogy a Kelet-ázsiai Hajóraj révén a La Plata és a csatacirkáló valamint esetlegesen az USA kikötőiből kifutó és felfegyverzett kereskedelmi hajók révén az észak-atlanti kereskedelmi útvonalak ellen indított egyidejű támadással a németek komoly károkat okozhatnak, mivel ezen útvonalaknak akár csak hetekig tartó blokkolása súlyos következményekkel járhatott volna a brit gazdaság egészére. E fenyegetés elhárítása érdekében november 12-én Cromarty-ból útnak indítottak egy harmadik csatacirkálót is a Grand Fleet állományából, a Princess Royalt az Atlanti-óceán túloldalán lévő Halifax irányába. Sturdee csatacirkálói november 5-én éjfélkor hagyták el Cromarty-t és 8-án érkeztek meg a devonporti hajógyárba, ahol az Invincible szárazdokkba került javítási feladatok végett és itt a hajók számos olyan felszerelést is magukhoz vettek, melyet Stoddartnak kellett eljuttatniuk. Az admiralitás november 11-e délutánját szabta meg az elvégzendő feladatok határidejeként. Szükség esetén hajógyári munkásokkal a fedélzetén is ki kellett futniuk a hajóknak a rendelkezés értelmében. A megszabott határidőben Sturdee elhagyta a hajógyárat a hajóival. A november 9-én kapott utasítások szerint amennyiben Spee nem a Panama-csatorna felé vette az irányt (ez esetben a Nyugat-Indiák lett volna a következő állomás), akkor a Zöld-foki szigetekhez tartozó St. Vincent szigetnél kellett első alkalommal szenet vételeznie. A Zöld-foki szigetekről a titkos szenelő bázisként használt brazil Abrolhos-szigetekhez kellett hajóznia, ahol egyesülnie kellett Stoddart erőivel és útközben még csatlakoznia kellett hozzá a Bristol könnyűcirkálónak és a Macedonia segédcirkálónak, melyek a Rocas-atoll környékén kutattak ekkor a Karlsruhe után. (A Karlsruhe elleni fellépés háttérbe helyezését az Ostasiengeschwader kiiktatásának idejére már Cradock is javasolta és ez – számára már túl későn – ezennel teljesült.) A londoni admiralitás november 10-én szerzett tudomást az Emden kiiktatásáról és ekkor úgy döntöttek, hogy az Indiai-óceánon az ausztrál konvojok kísérésére már nem szükséges Sydney és Melbourne könnyűcirkálókat is átirányítják az Atlanti-óceánra, hogy a Karlsruhe felkutatásában vegyenek részt. (Ez a német könnyűcirkáló november 4-én egy belső robbanás következtében már megsemmisült.) A Glasgow és a Canopus november 8-án érkeztek meg a Falkland-szigetekre, ahol az admiralitás utasításainak megfelelően a szénvételezés után tovább kellett volna hajózniuk, hogy Stoddart erőivel egyesülhessenek. Az Otranto egyenesen a La Platához igyekezett. Miután a német hajóraj rádiójeleit a valparaísói tartózkodás után Más Afuera mellől észlelték és nyilvánvalóvá vált, hogy Spee nem hajt végre gyors támadást a La Plata ellen kihasználva a Coronelnél elért sikerét, az admiralitás úgy ítélte meg, hogy a további hadműveletek áttevődhetnek a nyugati partra és ehhez a Falkland-szigetek kiváló támaszpontként szolgált. Emiatt a Canopust november 9-én visszairányították Port Stanley-hez, ahol Grant sorhajókapitánynak a hajóját úgy kellett pozicionálnia, hogy a kikötő bejáratát szemmel tarthassa és a sziget védelmében segédkezhessen. November 12-én a Canopus visszatért Port Stanley-be és itt nem ütközött ellenséges hajókba. Stoddart tengernagy a La Platánál a Defence (új zászlóshajó), Carnarvon, Cornwall páncélos cirkálókkal valamint az Orama és Otranto segédcirkálókkal rendelkezett ekkor. November 9-én azt a parancsot kapta, hogy a Glasgow csatlakozása után hajózzon északnak az Abrolhos-szigeteknél lévő szenelő bázishoz, elkerülendő a német hajórajjal egy újabb összetűzést. Amennyiben Spee a szirteknél bukkant volna fel, úgy az utasítások szerint Stoddart felvehette volna már vele a harcot. A Glasgow november 11-én érkezett meg a La Platához. Stoddart ezt követően északnak haladt és csak ekkor szerzett tudomást a csatacirkálók útnak indításáról. November 17-én érte el Stoddart és Sturdee is a következő úticélját, az Abrolhos-szirteket illetve a St. Vincent szigetet. Stoddart a szirteknél találta az Edinburgh Castle segédcirkálót és a Kent páncélos cirkálót. Stoddartnak így már négy páncélos cirkálója is volt, de gyors könnyűcirkálója pillanatnyilag még egy sem, mivel a Glasgow-nak a Coronelnél szerzett sérüléseit Rio de Janeiróban javítatták. A könnyűcirkáló 16-án reggel érkezett meg a riói kikötőbe. Este a kormányzati szárazdokkba került és csak 21-én került ki onnan, hogy aztán másnap a szénkészleteit feltöltve kihajózzon. Az eset révén Brazília súlyosan megsértette a semleges államokra vonatkozó nemzetközi egyezményeket. A Coburg német kereskedelmi hajó jelentése szerint az Otranto november 14-én délelőtt érkezett meg Rióba, a hátulsó részén elhelyezett ponyvákkal, melyekkel a véleményük szerint nyilvánvalóan sérüléseket igyekeztek eltakarni. A valójában Coronelnél sérüléseket nem szerző segédcirkáló másnap délelőtt már el is hagyta a kikötőt. A Luxor november 18-án Coronelből való kihajózása azt sugallta a brit hadvezetésnek, hogy Spee még mindig a nyugati parton tartózkodik. Ebből úgy ítélték meg, hogy Sturdee nála előbb el tudja érni a La Platát és a nyugat-afrikai partok már nem veszélyeztetettek többé, így az itteni páncélos cirkálókat a Grand Fleethez lehet küldeni, a Defence-t pedig a dél-afrikai hajóraj megerősítéséhez irányították át. A Spee jelentette fenyegetés miatt a Német Délnyugat-Afrika területén folytatott hadműveletek a partvonal védelmének hiányosságai miatt két hetes csúszást szenvedtek. A három brit csatacirkáló egyidejű kivonása a Grand Fleet állományából rejtve maradt a német hadvezetés előtt. Amennyiben ez tudomásukra jutott volna, a megváltozott erőviszonyok miatt vélhetőleg nagyobb aktivitást tanúsított volna a Hochseeflotte az Északi-tengeren. A Grand Fleet ekkor a még újonnan szolgálatba állított és nem teljesen hadra fogható Tigerrel együtt is csak négy csatacirkálóval rendelkezett: Lion, Queen Mary, New Zealand, Tiger. A hivatalos német történetírást szerkesztő Raeder emellett megemlíti, hogy ezen ismeret nélkül is érdemesebb lett volna nagyobb nyomást kifejteni a fő hadszíntéren és ezáltal megakadályozni a kapitális brit hadihajók dél-atlanti vizekre való átcsoportosítását. Egy november 23-án a britek által elfogott német rádiójel arról tanúskodott, hogy Spee hajói a chilei partoknál lévő St. Quentin-öbölben tartózkodnak. Ennek hatására egy 24-ei üzenettel Sturdee-t Londonból utasították, hogy a Stoddarttal való egyesülés után a Falkland-szigetekhez hajózzon, majd az itteni támaszpontról a chilei partok felé haladjon tovább és útközben a cirkálói kutassák át Tűzföld csatornáit és öbleit, de a két csatacirkáló jelenlétét ne fedje fel. Sturdee-vel közölték, hogy Patey tengernagy az észak-csendes-óceáni hajórajjal december 2-án fog a Galápagos-szigetekhez érkezni és az 1. japán csendes-óceáni hajóraj Fidzsi-szigetekről a Marquises-szigetek felé tart. A Suva támaszpontjáról tevékenykedő, Yamaya altengernagy parancsnoksága alatti japán hajórajhoz a Kurama, Isukaba és Ikoma csatacirkálók, az Iwate páncélos cirkáló és a Csikuma valamint a Jahagi könnyűcirkálók tartoztak. Az admiralitás utasításait Sturdee november 26-án kapta kézhez, mikor elért az Abrolhos-szigetekhez. Első intézkedéseként a három leggyorsabb szénszállítóját külön útvonalakon elindította a Falkland-szigetek felé, majd az Orama kíséretében a maradék ötöt. Bár az Invincible felbukkanásáról a brazil partoknál az amerikai lapok is beszámoltak, ez az információ mégsem jutott el Speehez. Az Invincible átvette a még a szirteknél lévő Defence Poulsen-típusú rádiókészülékét. A hasonló készülékkel felszerelt és az Ascension-sziget felé tartó Vindictive cirkáló közbeiktatásával igyekeztek a Cradock számára korábban nehézségeket okozó kommunikációs problémákat enyhíteni. November 28-án, két nappal azután, hogy Spee elhagyta a St. Quentin-öblöt, ő maga is útnak indult Port Stanley felé. A korábban a vitorláshajók útvonalán, Santostól 300-400 mérföldre észlelt Kronprinz Wilhelm segédcirkáló elfogásához Sturdee a flottája alakzatát 50 mérföld szélességben széthúzva haladt délnek. November 28-án este azonban Rióból azt a hírt kapta, hogy a német hajórajt Montevideótól 400 mérföldre délre észlelték, ezért a segédcirkáló keresését megszakítva egyenesen ide vette az útját. Az információk beszerzésével megbízott Bristol december 1-ei csatlakozásakor tudta csak meg, hogy a Spee észleléséről szóló hír téves volt. November 29-én érkezett Londonba egy információ, miszerint az észak-chilei Iquique előtt három cirkálót észleltek. Ebből arra következtettek, hogy Spee a Panama-csatorna felé vette az irányt és a Princess Royalt azonnal Jamaikába irányították át. E hajó parancsnoka lett ezennel a Nyugat-Indiák rangidős tisztje és ennek megfelelően utasították, hogy vegye fel a rádiókapcsolatot Patey észak-csendes-óceáni rajával. Sturdee-t ezen fejlemények nem érintették. December 3-án a rajához csatlakozott a Macedonia segédcirkáló. Sturdee tartott attól, hogy míg ő a La Platától a Falkland-szigetek felé tart, addig Spee a part mentén északnak haladva kicsúszik a szorításából. Ezt az aggodalmát szertefoszlatta az a december 4-én a valparaísói konzultól kapott jelentés, miszerint a Prinz Eitel Friedrich segédcirkálót aznap reggel látták Valparaíso előtt, mivel ebből tévesen arra következtetett, hogy a német hajóraj egésze még a nyugati parton lehet. ## Port Stanley védelme A Canopust a parancsnoka a belső kikötőben egy sekély, iszapos részen a tengerfenékre ültette, ahonnan jó kilövési pozíció kínálkozott a bejárat irányába. A külső kikötő, Port William felé vezető útvonalat egy sor aknazárral látták el, melyet a zár megnyitásához le tudtak süllyeszteni. A szárazföldön három 76 mm-es gyorstüzelő ágyút állítottak fel és berendeztek egy tűzvezetési központot, amely biztosította, hogy a Canopus minden olyan pontot tűz alatt tudjon tartani, ahonnan támadhatnák a támaszpont rádióállomását. December 4-re minden előkészülettel végeztek. December 7-én a rádióforgalmat a minimálisra mérséklő Sturdee minden előzetes értesítés nélkül megérkezett flottájával a Falkland-szigetekhez. A hajói a külső kikötőben, az aknazáron belül vetettek horgonyt, leszámítva a Bristol és Glasgow könnyűcirkálókat, melyek Port Stanleyben kötöttek ki. A tengernagy tervei szerint a szénvételezés azonnali megkezdésével már december 9-én délután folytatta volna útját a Horn-fok felé. A raj szénszállítói (squadron collier) még nem érkeztek meg, a velük lévő három másik szénszállítóról pedig egyszerre nem tudott minden hadihajó üzemanyagot vételezni. Ezért először a Carnarvon, a Bristol és a Glasgow látott hozzá a szénvételezéshez, majd őket követte a két csatacirkáló. Ez az öt hajó szükség esetén már másnapra, december 8-ra bevethető válhatott a feltöltött raktárak miatt. Őket a Kent és a Cornwall követte a sorban. A hajóknak a Bristolt leszámítva, mely ekkor a gépeit javította, kétórás készültségben kellett lenniük 12 csomós sebesség eléréséhez. Az őrhajóknak a kifutásra felszólító parancs vételezése után fél órán belül el kellett tudniuk érni a 14 csomós sebességet. Másnap reggelig az Inflexible-nek, majd a Kentnek kellett ezt a szerepet betölteniük. A Macedonia segédcirkáló az éjszaka során a kikötőbejárat előtt 10 tmf-re foglalt el őrállást. A horgonyvetés után Sturdee az összes hajó parancsnokát magához rendelte. A megbeszélés során megtárgyalták azokat a Brazíliából érkező híreket, miszerint Spee Dél-Afrikába tervezne áthajózni. Ezeknek az értesüléseknek nem adtak hitelt és inkább vélték úgy, hogy a megtévesztést szolgáló német híresztelések lehetnek. Miután a németek eddig nem bukkantak fel a nyugati parton, azon információkat is tévesnek ítélték, miszerint megkerülték volna a Horn-fokot. A német hajóraj hollétére utaló egyetlen jel a Prinz Eitel Friedrich észlelése volt Valparaíso előtt és ezért úgy vélték, minél előbb át kell hajózniuk a nyugati partra. December 8-án, csütörtökön reggel 06:00 körül a Carnarvon és a Glasgow befejezte a szénvételezést. A Bristol olyan mértékben megromlott állagú szenet talált a számára kijelölt szállítóhajón, hogy inkább a Glasgow szénszállítójáról töltötte fel magát. A harmadik szénszállító a Carnarvon után az Invincible mellé állt be. Közben befutott az első rajellátó, így az eddig a Bristol miatt várakozni kényszerülő Inflexible is hozzáláthatott az üzemanyagvételezéshez 07:20 körül. Ekkor a Bristol hajtóművei még nem voltak teljesen üzemképesek, a Cornwall, a Kent és a Macedonia pedig még nem láttak hozzá a szénkészleteik feltöltéséhez. ## A csata ### A német hajóraj útja a Picton-szigetig Az Ostasiengeschwader november 26-án délután hagyta el a St. Quintin-öblöt a Horn-fok irányába. A hadihajókkal tartottak a Baden, a Seydlitz és a Santa Isabel gőzösök. A Penas-öböl elhagyása után nem sokkal az időjárás rosszra fordult és a következő napokban a német hajóknak a folyamatosan csökkenő hőmérséklet mellett erőteljes horn-foki viharokkal kellett megküzdeniük. A páncélos cirkálók jól állták a délnyugatról érkező hullámokat, de a könnyűcirkálók a felső fedélzetükön elhelyezett plusz szénkészletekkel nagyon küzdöttek az elemekkel. A víz átcsapott a középső fedélzetükön és a szénkészlet egy részét elsodorta. A szén sokhelyütt eltömítette a a vízkieresztő réseket és ezzel veszélyes helyzetbe sodorta a hajókat, melyek a tengerbe lesodródott szén kiemeléséhez időnként manőverezni kényszerültek. A Dresdennek a fedélzetén elhelyezett szén egy részétől, kb. 20–30 tonnától meg is kellett szabadulnia, így kétségessé vált, hogy ez az egyetlen turbinákkal felszerelt és emiatt nagy fogyasztású egység el tudja-e érni a Dos Bahias-fokot újabb szénvételezés nélkül. December 2-án a parancsnokának kérdésére a rajparancsnoktól azt a választ kapta, hogy útközben, esetleg a Falkland-szigetek egyik öblében alkalma lesz majd kiegészíteni a készleteit. A németek eredetileg a Horn-fokot távolságot tartva tervezték megkerülni, de a rossz idő miatt csak 20–30 tmf távolságot tartottak a szárazföldtől. Ahogy a Horn-fokhoz közeledtek, javulni kezdett az időjárás. December 2-án a partok irányában észlelték a kanadai Drummuir teljes vitorlázatú vitorlást, mely kiváló minőségű Cardiff-szenet és antracitot szállított San Franciscóba. A vitorlást a Leipzig megállította és a rakományának hasznosítása érdekében a hajóraj a Picton-sziget felé tért ki. December 3-án hajnali 03:00 körül kötöttek itt ki és azonnal megkezdték a zsákmány átpakolását a Badenre és a Santa Isabelre valamint a cirkálók szénnel való feltöltését a Seydlitzről. A nemzetiségüket leplezendő a hajókon nem vontak fel lobogókat és a parton a tisztek egy csoportja is igyekezett a tűzföldiekkel angol nyelven beszédbe elegyedni. A beszélgetés során két helybéli bizton állította a Leipzigről, hogy az a Bremen, mely cirkáló pár évvel korábban már megfordult itt. Ezek után számolniuk kellett az ittlétük gyors kitudódásával, mivel 40 mérföldre a szigettől volt egy angol tulajdonban lévő juhtenyészet, mely rádióállomással is rendelkezett. A Drummuir leürítésével december 6-án végeztek és dél körül felszedték a horgonyt. A Drummuirt a chilei felségvizeken kívülre vontatták és robbanópatronok segítségével elsüllyesztették. Mire folytathatták az útjukat keleti irányba már majdnem négy napos késést szenvedtek. A Picton-szigetnél eltöltött időt nem használták fel a Dresden szénkészleteinek feltöltésére, melyre a későbbi fejlemények tükrében nagy szükség lett volna. ### A Falkland-szigetek elleni támadás terve December 6-án, még a Picton-szigettől való útnak indulás előtt a Scharnhorston egyeztetést tartott Spee a hajóparancsnokaival. Ennek során közölte a jelenlévőkkel, hogy a Dos Bahias-fok felé haladva amennyiben nem érkeznek rendkívüli hírek, akkor támadást tervez végrehajtani a Falkland-szigetek ellen, melynek célja az ottani tengerészeti arzenál rádióállomásának kiiktatása, valamint Német Szamoa foglyul ejtett kormányzójának méltatlan bánásmódban való részesítésére válaszul az itteni kormányzó foglyul ejtése lenne. (Erich Schultz-Ewerth kormányzót habár polgári tisztviselő volt és vezetésével Szamoa a fegyveres ellenállás mellőzése mellett döntött, az új-zélandi megszállók hadifogolyként bebörtönözték és csak 1919-ben engedték szabadon megromlott egészségi állapotban.) A vállalkozás végrehajtásával a Gneisenaut és a Nürnberget bízta meg, mely egységeknek reggel 08:00-ra Port William elé kellett érniük. A Gneisenau parancsnokának, Maerker sorhajókapitánynak a Nürnberg parancsnokával kellett megbeszélnie a részleteket úgy, hogy Spee zászlójelzésére azonnal meg tudják kezdeni az akciót. Nem teljesen ismert, hogy a tengernagy milyen megfontolásból döntött a brit támaszpont elleni támadásról, de vélhetőleg azok a hírek nyomtak leginkább a latban számára, miszerint az itteni cirkálók a dél-afrikai partokhoz vonultak át és mely híreket a Picton-sziget elhagyását követően az Amasis is megerősített. Ennek ellenére a megbeszélés során számoltak az ellenséges erőkkel való találkozás lehetőségével, de a nagyobb tűzerővel rendelkező, ugyanakkor lassabb Canopus elől bármikor kitérhettek. Nagyobb tűzerejű és egyben gyorsabb ellenfél felbukkanásával nem számoltak. A legrosszabb esetben is a Canopuson kívül a Defence, Carnarvon és Cornwall páncélos cirkálók valamint a Glasgow és Bristol könnyűcirkálók jelenlétét feltételezték. A téves megállapításokra azért juthatott a hajóraj vezetése, mert a háború általános menetéről nem kapott pontos információkat, így nem tudtak arról, hogy az Északi-tengeren szemben álló két fő flotta – a Grand Fleet és a Hochseeflotte – visszafogott tevékenységet folytatott és arról sem, hogy a coroneli győzelmük hatása jóval nagyobb volt Londonban, mint ahogy ezt ők gondolták. Amennyiben ezzel tisztában lettek volna, számolhattak volna azzal, hogy a britek erősebb egységeket is képesek átcsoportosítani ellenük. Spee úgy ítélte meg, hogy csak a csatacirkálók jelentenének jelentős veszélyt a páncélos cirkálóira. Ehhez járult hozzá, hogy a La Plata-i etap számára nyilvánvalóan lehetetlennek tűnt az Invincible Abrolhos-szigeteknél való feltűnéséről szóló információ rádión a Scharhorstnak való továbbítása. Az is mérlegelendő, hogy milyen előnyökkel járt volna a hadművelet sikeres kivitelezése és milyen hátrányokkal járhatott volna. Az egyetlen dél-amerikai partoknál lévő brit támaszpont kiiktatása az itteni arzenál és készletek, valamint a rádióállomás megsemmisítése révén – mely utóbbira a délkelet-amerikai brit hírszerzés lényegében teljes egészében támaszkodott – a morális hatáson túl, amit egy brit gyarmat elleni sikeres támadás jelentett, bizonyosan alkalmas volt arra, hogy az ellenség pozícióját meggyengítse a térségben és a hajóraj hadműveleteit is megkönnyítse, de csak átmenetileg, mivel a támaszpont huzamosabb ideig való megszállása nem jöhetett szóba. A Falkland-szigetek elleni támadás a későbbi hadműveletek szempontjából azonban semmiképpen nem volt szükségszerű. A brit rádióállomás minden bizonnyal képes lett volna vészjelzést leadni a kiiktatása előtt, amivel Spee felfedte volna a jelenlétét az ellenséges hadvezetés előtt, holott a rejtőzködés az áttörési terv szempontjából a legnagyobb fontossággal bírt. A támadással lemondott arról az előnyről, hogy a La Plata előtt meglepetésszerűen bukkanhasson fel és zavarhassa meg az ottani hajóforgalmat, ami jelentős károkat okozhatott az ellenségnek és lehetőséget kínált újabb szénszállítók elfogására, ami a hazaúthoz szükséges lett volna a hajóraj számára. Amennyiben Spee a Falkland-szigeteknél ellenséges erőkbe ütközött és harcba keveredett volna velük, úgy már rögtön a hazaút elején a lőszerkészletének nagy részét felhasználta volna, még az előtt, hogy a Németországból útnak indítandó lőszerszállítmány elérhetné. Számolni lehetett a hajókat érő károsodással is a vállalkozás során, mely a végcélt nem szolgálta, sőt sok szempontból arra káros hatással volt. Mivel az ellenség feltűnésének esetére konkrét utasításokat fogalmaztak meg, nem feltételezhető, hogy a vállalkozást az a szilárd meggyőződés vezérelte, miszerint nem tartózkodnak itt ellenséges erők. Ezzel együtt a feladatok könnyű végrehajtásával számoltak. Raeder megítélése szerint Speet és Fielitzet a katonai siker elérésének lehetősége vezérelte, melynek révén a hajóraj tiszteletre méltó részt mutathatott volna fel a haditengerészet által elért eredmények sorában. Spee-t az elhatározásában erősíthette az óceáni fronton tapasztalt kedvezőtlen helyzet és a cirkálói megfelelő ellátásának nehézségei, ami miatt a hajóraja életképességét erősen korlátoltnak ítélte meg. A kereskedelmi háború folytatásának és az Északi-tengerre való visszatérés lehetőségét csekélynek vélte. A hajók parancsnokait megosztotta a vállalkozás ötlete és annak célszerűsége. Míg a törzsfőnök, von Fielitz sorhajókapitány és a Nürnberg parancsnoka, von Schönberg sorhajókapitány támogatta, addig a többi hajóparancsnok a Falkland-szigetek megkerülését stratégiai szempontból helyesebbnek vélte. A Leipzig parancsnoka, Haun fregattkapitány különösen azt emelte ki, hogy a brit erők Dél-Afrikába való átirányítása egy a brit terveket szolgáló álhír lehet és a szigetek keletről, 100 tmf távolságnyira való kikerülését, majd a La Plata előtt való felbukkanást tanácsolta. ### A német hajóraj felvonulása A német cirkálóraj december 6-án indult útnak Tűzföld partjai mentén keleti irányba. Az éjszaka folyamán kapták meg az Amasis rádióüzenetét, mely a brit erők Falkland-szigetekről való elvonulását erősítette meg (avagy inkább nem cáfolta meg ezt a hírt). Ezen az éjjel a Leipzig, másnap éjjel a Dresden látta el az elővéd szerepét a pár órás rövid sötétség alatt mindössze 2 tmf távolságra a raj előtt haladva. A Gneisenau parancsnoka, Maerker sorhajókapitány a támadás kivitelezésének esetére a következő tervet ismertette: „Miután a Gneisenau és a Nürnberg december 8. reggelén kiválnak [a rajból], 14 tengeri mérföldes sebességgel a Pembroke-foktól keletre egy olyan pontra hajóznak, ahonnan beláthatnak Port Stanley-be. Amennyiben a kikötő ellenséges hajóktól mentes, úgy a Nürnberg északi irányba haladva egészen a Berkeley-szorosig feldertést végez, miközben a Gneisenau Port William előtt csónakokat enged le a bejáratnál [feltételezett] aknák keresésére. E csónakok mögött haladva a Nürnberg Port Stanley-ig halad előre, ott elvégzi a zsákmányszerzési és rombolási feladatait. A Gneisenau a Port Williamet és Port Stanley-t összekötő csatornáig követi őt, itt lehorgonyzik és felfegyverzett kuttereket küld a város felőli oldalra a Nürnberg fedezete alatt Kotthaus tengerészfőhadnagy vezetésével, aki egy ultimátumot ad át a kormányzónak és megpróbálja őt fedélzetre venni.” A hajóraj egyesítését estére (legkésőbb 19:30-ra) tervezték. December 7-én a Maerker kérelmezte a rajparancsnokánál egy újabb könnyűcirkálónak az akcióban őrhajóként való részvételét, mire azt a választ kapta, hogy az egész hajóraj a kikötő előtt vesz majd fel állást. December 7-én a vállalkozásra kijelölt hajókon előkészületeket tettek a partraszállási és aknakeresési műveletekre, majd az este folyamán a zászlóshajóról jelt adtak az akció 8-án történő kivitelezésére a következő üzenet révén: „Délelőtt 5 órától a Gneisenau és a Nürnberg egy a Pembroke világtótoronytól 5 tengeri mérföldre lévő pont felé veszik az irányt, melyet délelőtt 8 órára kell elérniük. A zöm 15 tengeri mérföld távolságot tartva követi őket. Kazánokat felfűteni 18 tengeri mérföldes sebességhez.” December 7-8. éjszakáján a hajók nyomvonalban haladva 10 csomós sebességgel közeledtek a Falkland-szigetek keleti feléhez. Közben a Scharnhorst egy hosszabb rádióüzenetet küldött a Port Santa Elenában horgonyzó Eleonore Woermann gőzösnek, mellyel feltehetőleg a hajóraj későbbi érkezését tudatták vele. December 8-án reggel az idő tiszta volt és a tenger nyugodt, enyhe északnyugati szél fújt. A szárazföldet már 60 tmf távolságból ki lehetett venni hajnali 02:00 körül. 05:00-kor a Gneisenau és a Nürnberg az előre egyeztetett jelzés után a Pembroke-fok (a szigetek legkeletibb pontja a Port William déli oldalán kinyúló földnyelv végén) felé vette az irányt és 14 csomóra fokozták a sebességüket. A szárazföldi objektumokból hamarosan megállapíthatták, hogy nem fognak tudni odaérni a kijelölt helyre a meghatározott időben, 09:00-re (helyi idő szerinti 09:30-ra). A part felé közeledve [helyi idő szerinti] 08:30-tól megfigyelhetők voltak a rádióállomás oszlopai valamint egyes hajók árboccsúcsai, majd 08:30 után a Pembroke-világítótoronytól keletre egy gőzhajó kéményfüstjét észlelték a német hajókról, mely balra, azaz a kikötő bejárata felé haladt. Ez a Macedonia segédcirkáló volt. A két kikötőt ekkor még eltakarták a dombok, de egyre több kéményfüst vált látható felettük, melyek végül sűrű gomolyaggá egyesültek. A német hajókon először azt gondolták, hogy a szénkészleteket gyújtják meg itt is, mint korábban a Papeete elleni támadáskor a pánikba esett franciák tették. Lassan azonban megpillantották a kémények tetejét is és 09:00-re már nyilvánvaló volt, hogy hadihajók vannak a kikötőben. A típusukat még nem tudták meghatározni, de a Gneisenau néhány tisztje háromlábú árbocokat vélt felfedezni a nagy füstben, ami csatacirkálók jelenlétére utalt. A hajóparancsnok azonban úgy vélte, csak szintén háromlábú árbóccal rendelkező Canopus-osztályú csatahajókról illetve Kent-osztályú cirkálókról van szó valamint egy vagy két Glasgow-osztályú könnyűcirkálóról és a zászlóshajónak küldött rádióüzenetében mindegyik említett osztályból 2-2 jelenlétét említette. Hamarosan egy a kikötőből kifutóban lévő háromkéményes páncélos cirkálót észleltek a dombok mögül előbújni, melyet a Kentként azonosítottak. A Gneisenau ekkor 17 csomóra gyorsított, hogy a Kentet még a bejáratnál elkaphassa. Röviddel 09:30 előtt a Gneisenautól balra 2-3000 méter távolságban Port Stanley irányában két nagy kaliberű lövedék becsapódását észlelték a vízfelszínen, majd hamarosan újabb kettőét már közelebb hozzájuk. A Gneisenaun ekkor megszólaltak a harcra való felkészülést jelző dobok és felvonták a csúcszászlókat. A két német cirkáló keletnek fordult, hogy a belövést megnehezítsék, majd nyolc vonásnyit (90°) kanyarodva ismét a kikötő bejárata felé fordultak épp, mikor a zászlóshajótól rádióüzenet érkezett: „Harcot kerülni, gyülekezni északkeleti irányon, nagy sebességet felvenni.” – majd röviddel rá egy újabb: „Minden kazánt felfűteni.” Miután a Gneisenaut és a Nürnberget a feladat végrehajtására küldte, Spee a hajóraj nagyobbik részével változatlan útvonalon, csökkentett sebességgel haladt tovább. 09:00-kor a sebességet 18 csomóra fokozták és felkészültek egy esetleges összecsapásra. A Gneisenaura nehéztüzérség által leadott lövések nyilvánvalóvá tették, hogy a Canopus a kikötőben van és leadták a gyülekezésre utasító jelzést. A zöm hajói növelték a sebességüket lassan jobbra, keleti irányba kanyarodva. A kísérőhajókat a hajórajnak kijelölt helytől délkeleti irányban 20 tmf távolságra lévő pozícióra küldték, majd dél körül a D 54° Ny 57° koordinátákon jelöltek ki számukra gyülekezési helyet, délután pedig a Picton-szigethez való visszatérést kapták parancsba. Röviddel 10:00 után a Leipzigről figyeltek meg egy háromlábú árbocot a dombok vonulata között egy bevágásban. A Gneisenau és a Nürnberg nagy sebességgel haladt délkeletnek, hogy a zömhöz minél előbb csatlakozhassanak és 11:00-kor már meg is előzték azt, majd pedig lelassítottak, hogy a zöm felzárkózhasson mögéjük. Két kilométeres távolságból a Scharnhorst 18 csomós sebesség tartására utasított („18 Seemeilen laufen”). A sebességet fokozatosan 22 csomóra növelték, az irányt pedig jobbfelé módosították, mígnem délkeleti irányra álltak. A hajói hogy egymást ne zavarják, Spee engedélyezte számukra a nyomvonalon kívüli haladást. A Nürnberg a Gneisenau mellett haladva tartotta utóbbival a lépést. A Dresden engedélyt kért és kapott a saját sebessége szerinti haladásra és a bal oldalon hamar előretört, míg a legöregebb Leipzig valamelyest lemaradt. Eközben a német cirkálókról láthatták, amint nyolc hajó hagyja el Port Williamet és közülük hat az üldözésükre indul. A legelsőként kifutó Kent hamarosan lemaradt, de a Glasgow a bal oldalon gyorsan közeledett és tartotta a vizuális kapcsolatot az elszakadni igyekvő németekkel. Az utána kifutó Cornwall és Carnarvon szintén lassabbaknak bizonyultak és hamarosan már csak a kéményfüstjüket lehetett látni. Az egymástól nagy távolságra haladó brit hajók vonalában hamarosan két újabb ellenség tűnt fel, melyek nagyobb sebességgel haladtak és nagyon erős füstöt eregetve közelítettek. Röviddel 11:00 után egyértelműen csatacirkálókként azonosították őket. Két másik füstfelhő, melyek a Bristoltól és a Macedoniától származtak, közben fokozatosan délnek, a kísérő hajók irányába távolodtak el. Az üldözés közepette mindkét fél hajóin a szokott időben mérték ki az ebédet. Miután a csatacirkálók látótávolságon belülre kerültek, a Glasgow kihajózott a tűzvonalukból. 12:55-kor az Inflexible 16 km-es távolságból tüzet nyitott a német alakzat jobb szélén haladó és lemaradóban lévő Leipzigre. Az első sortűz rövid volt, majd a következő már a könnyűcirkáló orra előtt nem messze csapódott be, majd egy újabb már csak 100 méterre a bal oldalától a gépház magasságában. Az ezutáni ismét a hajóorron túllőve a közelben csapódott be, mely által keltett vízoszlopot kissé balra kormányozva kerülték ki. A következő Leipzigre leadott 12 lövés mindegyike rövidre sikerült. 13:15-kor a Leipzig a Scharnhorst jelzésére („Leipzig entlassen”) jobbra tért ki. Az Inflexible után az Invincible is alacsony tűzgyorsaságú tüzelésbe kezdett előbb a Leipzigre, majd a páncélos cirkálókra célozva. Spee gróf 13:20-kor a könnyűcirkálóknak az elszakadásra és külön-külön való elmenekülésre („Entlassen – versuchen zu entkommen”), a Gneisenaunak pedig a követésére („Dem Führer folgen”) adott utasítást, majd a Scharnhorsttal bal felé fordulva, kelet-északkeleti irányt vett fel. Ekkor a Nürnberg tőlük jobbra, a Gneisenau magasságában volt, míg a Dresden a bal oldalon előttük haladt. A Gneisenaunak szorosan mögötte kellett elhaladnia, hogy a Scharnhorst nyomvonalába kerülhessen, miközben a Dresden a Nürnberggel jobbra állított kormánylapátokkal elkanyarodott. ### A brit hajók kifutása December 8-án 07:50-kor jelentette a Canopus által a Sapper Hillen, egy Stanley-től három kilométerre nyugatra lévő, 60 méter magas dombon felállított jelzőállomás két idegen hajó felbukkanását déli irányban. A hajóraj tengerészeit nagyban lekötötte a szenelés, ezért a zászlóshajón csak 08:00 körül vették észre e jelzéseket, miután a Glasgow egy lövés leadásával felhívta ezekre a figyelmet. 08:10-kor az ekkor őrszolgálatban lévő Kent parancsot kapott a horgony felvonására, majd 08:14-kor az egész hajórajnak szóló „Horgonyfelvonásra felkészülni” zászlójelzést adták le. A Glasgow és a Bristol az összes kazánok azonnali felfűtésére kaptak parancsot, de utóbbi jelezte, hogy a hajtóművének karbantartása miatt csak 11:00-re lesz alkalmas erre, az előbbi pedig egy hajtóműhiba miatt eleinte nem tudta a teljes sebességét elérni. A csatacirkálókat még nem töltötték fel, mikor 08:30-kor a szénvételezést megszakították és a hajókat harcra kész állapotba hozták. Ekkortájt jelentette a jelzőállomás egy második füstoszlop feltűnését délnyugati irányban, majd szintén a jelzőállomásról észlelték és jelentették 09:15 körül a harmadik német csoportnak, az ellátóhajóknak a füstjét. A németek felbukkanása teljesen váratlanul érte a briteket. Corbett észrevétele szerint nagyon kényelmetlen helyzetbe kerülhettek volna, ha az ellenség a kikötőben lévő, részben szénvételezés alatt álló illetve részben korlátozott mozgásképességű hajóik ellen támadást indítottak volna. A Kent 08:45-kor futott ki azzal a paranccsal, hogy tartsa szemmel az ellenséget. A kikötő bejáratánál horgonyzó Macedoniát visszarendelték, mivel a Gneisenau és a Nürnberg már 8 mérföldnyire megközelítették, ugyanakkor a német zöm távolságát 20 mérföldre becsülték. A Canopus parancsnoka 09:00-kor engedélyt kért, hogy közvetett célzással tüzet nyithasson az ellenséges cirkálókra. A méteres becsült távolságra röviddel 09:30 előtt a csatahajó elülső lövegtornya adott le lövéseket, mely jelentősen rövidre sikerült. A legnagyobb beállítható csőemelkedéssel leadott második pár lövedék repeszei egyes brit megfigyelések szerint eltalálták a Gneisenau tatját, de valójában ezek a lövedékek is távolabb érkeztek le tőle. A német hajók a lövések hatására elkanyarodtak, majd pár perccel később visszafordultak azzal a szándékkal, hogy a Kent ellen intézzenek támadást. Előzőleg Stoddart tengernagy már utasítást kapott, hogy a Carnarvonnal kifutva támogassa és intézzen támadást a német hajók ellen, amennyiben azok a Pembroke-fokot megkerülnék. Mikor azonban a Gneisenau a Kent felé fordult, a tengernagy olyan veszélyesnek ítélte meg a helyzetet, hogy a Kentet visszahívta – épp akkor, mikor Spee visszarendelte a két hajóját a zömhöz. 09:45-re a Bristolt leszámítva az összes brit cirkáló felfűtötte a kazánjait. A horgonyait már felvonó Glasgow parancsot kapott, hogy csatlakozzon a Kenthez annak megfigyelőjeként, Stoddart pedig utasítást kapott a felderítés vezetésének átvételére. 10:00 órára az összes hajó áthaladt az aknazáron, sorban az Inflexible, az Invincible majd a Cornwall. A Glasgow jelentette az ellenséges hajók manővereit, melyeknek az árbocai és kéményei látszódtak a délkeleti horizonton. A kihajózás után 10:20-kor Sturdee zászlójelekkel általános üldözésre (general chase) adott utasítást. Mivel azonban a legnagyobb sebességgel való haladás melletti erős füstképződés teljesen eltakarta az ellenséges hajókat, fél órával később (10:50) Sturdee az Inflexible-nek jelezte, hogy 24 csomóra mérsékli a sebességet, majd a 10:48-kor a németek távolságát 12 mérföldben megadó Glasgow-nak a zászlóshajó előtti három mérföldes távolság tartására adott utasítást a brit tengernagy. Az Inflexible-t valamivel később a zászlóshajó jobb oldala mellé rendelték. A Carnarvon és a Cornwall messze lemaradtak és Sturdee kérdésére jelentették, hogy csak 20 ill. 22 csomós sebességgel való haladásra képesek. A hajórajt hogy ne engedje túlságosan szétszakadni, röviddel ezt megelőzően a tengernagy elrendelte, hogy a Cornwall a Carnarvon jobb oldalán haladjon. Sturdee 19 csomóra mérsékelte a zászlóshajója sebességét, mivel a tiszta időben az ellenséges hajók jól kivehetők voltak, még a parancsnoki hídjaik is látszódtak, a Glasgow pedig 15 csomóban adta meg a sebességüket. Mivel Sturdee ilyen körülmények között kizártnak tartotta, hogy a németek elmenekülhessenek, a csatacirkálóival ezután is csak 20 csomóval haladt. Ezekkel a rendelkezésekkel a korábban általános üldözésre kiadott parancsa érvényét veszítette. A Carnarvon sebessége 18 csomóra esett vissza, mire dél körül a tengernagy a csatacirkálóihoz való felzárkózásra adott utasítást a Cornwallnak. 11:30-kor engedélyezte az ebédidőt és a szenelések után szükséges tisztálkodás elvégzését a hajók legénységeinek, majd ezt követően hamar 22 csomóra fokozta a sebességet. Röviddel 11:00 előtt a Bristol könnyűcirkáló is kifutott és a Port Darwinból beérkezett jelentést, miszerint három gyanús hajót észleltek Port Pleasant (egy Stanley-től 13 km-re délnyugatra lévő öböl) magasságában, továbbította a zászlóshajónak. Sturdee számos olyan jelentést kapott, melyek német tartalékosok dél-amerikai kikötőkből való elszállítását említették, ezért számolt annak lehetőségével, hogy az újonnan észlelt hajók partraszálló csapatokkal érkeznek. Ebből kiindulva a Bristol parancsnokát utasította, hogy a hajójával és a Macedoniával a szállítóhajókat keresse meg és pusztítsa el. 11:15-ig Sturdee a németekével páhuzamos irányban haladt nagyjából keleti irányban. Ekkor a Glasgow jelentette, hogy a német cirkálók jobbra térnek ki, mire 11:25-kor a hajóraját kelet-délkeleti irányra állította, amivel ismét párhuzamosan haladtak a németekkel. Az ebéd kiosztásának elrendelésével egyidőben (11:30-kor) újabb 2 vonásnyi irányváltást rendelt el a rajának, amivel már útiránya metszette a németekét. Ennek ellenére nem tudott a rajával közelebb kerülni hozzájuk, mivel a Carnarvon sebessége 18 csomóra esett vissza. Erre reagálva a tengernagy a csatacirkálóihoz való felzárkózásra adott utasítást a 4 csomóval nagyobb sebességgel is haladni képes Cornwallnak 12:05-kor. A csatacirkálók 20 csomós sebességgel haladtak, de 12:20-kor azt tapasztalták, hogy a németek ismét jobbra tértek ki és a formációjuk megbomlani látszott, amiből a britek azt gondolták, hogy új formációt készülnek felvenni. Ekkor döntött Sturdee a támadás megindítása mellett és ehhez a sebességét 22 csomóra növelte. Sturdee 12:50-ig a csatacirkálói sebességét 25 csomóra fokozta és ezáltal a németekhez nagyobb tempóban közelített. Az Inflexible azt az utasítást kapta, hogy a zászlóshajótól öt kábelhossznyira () maradjon le, majd 12:51-kor jelet adott a támadásra. 12:55-kor az Inflexible, majd pár perccel később az Invincible is tüzet nyitott a távolságra (kb. ) lévő Leipzigre. A sebességet eközben maximálisra növelték. 13:20-kor a Scharnhorst jelzésére a könnyűcirkálók déli irányra állva igyekeztek elmenekülni, ő pedig a két páncélos cirkálójával északkeletnek fordult. A Gneisenau ezután a Scharnhorst mögött foglalt el pozíciót. A könnyűcirkálókat a korábban egyeztetetteknek megfelelően a Kent és a Cornwall, 13:33-tól pedig már a Glasgow is üldözőbe vette. A csatacirkálók a három német könnyűcirkáló elszakadása után a páncélos cirkálókra helyezték át a tüzüket és az Inflexible a Scharnhorstot, az Invincible a Gneisenaut lőtte. ### A páncélos cirkálók harca #### Első fázis Spee gróf felismerve, hogy a tiszta időben a jó látási körülmények miatt az egész hajóraja nem fog tudni megmenekülni, ezért úgy döntött, hogy a páncélos cirkálóival felvállalja a harcot a csatacirkálókkal, és ennek során igyekszik a tüzérségének kedvező taktikai helyzetbe kerülni. Az északkeleti irány felvételével a szélvédett oldalra tudott kerülni, ami a gyenge szél miatt a kedvezőbb volt. A britek csatacirkálói ekkor a szélfelőli oldalon voltak, és ezért sűrű, sárgásbarna kéményfüstjükbe voltak burkolózva, amit a lőporfüst még tovább fokozott. A hajók bal hátsó felét érő szél miatt ez olyannyira ellepte őket, hogy sokszor az árbocaikon kívül legtöbbször csak a tatjukat, ritkábban a bal oldalukat lehetett látni. A füst a brit cirkálók elől – főként a zászlóshajó mögött haladó Inflexible számára – elrejtette a német hajókat, így ezek fedélzetéről nehéz volt bemérni a távolságot, és megfigyelni a lövedékek becsapódásait, különösen a nagy távolságokból leadott lövések során. A nagy távolságok eleinte a német páncélos cirkálók közepes tüzérségének sem kedveztek, mivel a 15 cm-es lövegek maximális csőemelkedés melletti hatótávolsága 135 hm (13,5 km), a kazamatákban elhelyezett 21 cm-eseké csak 123 hm (12,3 km) volt. Ezért Spee a 13:30-kor végrehajtott baloldali fordulója utáni tűznyitásakor a 15 km-es távolság miatt először csak a lövegtornyokban elhelyezett négy 21 cm-es löveget használhatta, de az ellenség felé közelítő gyors manőverrel a távolságot hamar 11 km-re csökkentette, és a tüzérségét teljes mértékben kihasználhatta. A német tüzérek hamar belőtték maguknak a célpontokat, és a brit feljegyzések szerint már a harmadik sortűzzel elérték az első találatot az Invincible-n. A Scharnhorst által 13:44-kor elért találat az övpáncélján érte, és bár nagy rázkódást keltett, a hajóban nem esett kár. A 15 cm-es lövegek kezelői is gyorsan belőtték maguknak a távolságot, ezért Sturdee 13:44-kor egy két vonásos (22,5°) kitérő manővert rendelt el északi irányba, amit a német hajókról ennél jóval nagyobb mértékűként észleltek. A távolság így hamarosan ismét 15 km-re nőtt. Spee nem követte le a brit manővert, hanem a kínálkozó lehetőséget a túlerőben lévő ellenségtől való elszakadásra igyekezett felhasználni, és ennek megfelelően délnek fordult a távolság gyorsabb növelése céljából. A csata első fázisában a Gneisenaut két 30,5 cm-es gránát találta telibe, és elszenvedett egy víz alatti találatot is. A gránátok egy ember halálát és tíz sebesülését okozták. Az egyik lövedék a harmadik kémény hátsó részét érve robbant fel, és nagy repeszdarabok törték át a jobb oldali hátsó 21 cm-es ágyú kazamataállásának plafonját, egyes repeszek még az ez alatt lévő 15 cm-es ágyú kazamatáján át az ez alatti szénraktárba is bejutottak. A találat következtében a 21 cm-es ágyú átmenetileg üzemképtelenné vált. A második súlyos találat a középső fedélzetet érte, ahol összetörte a mentőcsónakokat, és a bal oldal felépítményfedélzetén jelentős pusztítást okozott. Számos repesz fúrta át a fedélzetet és hatolt be a zászlósok étkezdéjébe és a kantinokba, másikak a tiszti étkezdét tették tönkre. A harmadik kárt okozó lövedék az egyik rövidre sikerült sortűzből származott, és a hajó bal oldalának hátsó részén fúrták át a repeszei a hajó oldalát a vízvonal alatt és felett. Emiatt az itteni 8,8 cm-es lőszerraktárt a személyzetének el kellett hagynia. A Gneisenau tisztjeinek megfigyelése szerint a Scharnhorstot sem érték ennél nagyobb károk. A brit megfigyelések egy lehetséges találatot állapítottak meg a német zászlóshajón az összecsapás ezen első részében. A kilőtt 210 darab 30,5 cm-es lövedék melletti 3-4 találat (1,5% körüli találati arány) kiábrándtónak hatott a britek számára, miközben őket folyamatosan villába fogták a németek. #### Második fázis – a Scharnhorst elsüllyedése A német páncélos cirkálók elfordulását a füstbe burkolózott brit csatacirkálókról nem vették észre azonnal, erre a Carnarvon hívta fel a figyelmüket rádión. A Gneisenau tisztjeinek megfigyelése alapján Stoddart zászlóshajója ezt követően is mint oldalsó megfigyelő szolgálhatott. Miután már előzőleg is enyhén jobbra kanyarodott, 14:05-kor Sturdee 4 vonással (45°) jobbra fordult, egyenesen Spee felé, és fokozta a sebességét. 14:50-kor 15–16 km (Corbett műve szerint 14 km) távolságból ismét tüzet nyitott, miután pár vonással balra fordult, hogy teljes sortüzet tudjon lőni. Spee 14:53-kor, 15 km (brit feljegyzések szerint 13,7 km) távolságra az ellenségtől kanyarodott kelet-északkeleti irányba, hogy hasonlóan tudja viszonozni a tüzet. A britek azonnal lekövették a mozdulatait. 14:55-től (Corbett szerint 14:59-től 12500 yardról – kb. 11,5 km – a 15 cm-es ágyúkkal is) a németek folyamatosan viszonozták a tüzet. A tűzpárbaj hasonló körülmények között zajlott, mint az első alkalommal. Az ellenséges vonalak közelítettek egymáshoz, a becsapódásokat nehéz volt megfigyelni. Sturdee eközben igyekezett meggátolni, hogy Spee a másodlagos tüzérségét is bevethesse, ezért amint a távolság 11,5–12 km-re csökkent, ismét növelni igyekezett azt. A Scharnhorstot számos súlyos találat érte ekkortájt, és több helyen lángba borult, a lövéseket kezdte ritkábban leadni. 15:15-kor ellőtték a harmadik kéményét. A csatacirkálókat is több találat érte közben, de jelentős károkat ezek nem okoztak. A kémények és a lőpor füstje azonban egyre elviselhetetlenebb lett, ezért Sturdee 15:15-kor bal oldalra kanyarodva kört írt le a hajójával, és így az Inflexible került az élre. A német ágyúk célzóberendezését az ilyen nagy gyorsasággal haladó, és ilyen nagy távolságra () lévő célpontok ellen már nem lehetett beállítani, ezért a lövegparancsnokok azt az utasítást kapták, hogy a beállítható előretartáson túl még egy-másfél hajóhossznyit tartsanak előre célzáskor. Egy újabb 4 vonásos (45°) baloldali forduló azzal járt, hogy a kéményfüst okozta hátrányok ugyanolyanok lettek, mint korábban voltak. 15:27-kor Spee balra kanyarodott el, a britekével ellentétes irányra állva, hogy megakadályozza azok szélvédett oldalra való kerülését, melynek révén Sturdee körkörös haladás közbeni harcra (Kreisgefecht) kényszeríthette volna a páncélos cirkálóit. Sturdee – a németek szerint tévesen – úgy vélte, hogy Spee az ő vonala előtt akar elhaladni. Spee azonban a manőverrel csak arra törekedett, hogy a hajóit az új irány felvétele után is az élen tartsa. A német hivatalos történetírás a britek által közreadott térképvázlaton kifogásolja, hogy Spee irányát 15:12 és 15:27 között egy jobboldali kanyarodással elért dél-délkeletinek adják meg, holott az a Gneisenau túlélői szerint egy enyhe balra kanyarodás volt, melynek révén keleti irányban haladtak. A tévedést szerintük talán a Scharnhorst kormányművénél fellépő és rövid ideig tartó meghibásodás okozhatta, ami miatt valóban rövid ideig jobbra tartott, de hamar vissza tudott sorolni a Gneisenau elé. 15:37-kor a párhuzamos vonalak közötti harc nyugat-délnyugati irányban haladva (brit adatok szerint ) távolságból ismét megindult. A zászlóshajó manőverei révén a Gneisenau tisztjei megfigyelhették az annak oldalát ért sérüléseket. A bal oldalának elülső és jobb oldalának hátulsó részén nagy lyukak keletkeztek, a merülése egy méterrel nőtt, a fedélzetén pedig nagy tüzek voltak láthatóak. Mivel ekkor az Inflexible haladt az élen, a Scharnhorst ezt a csatacirkálót vette célba időnként a 15 cm-es lövegeivel is, míg a Gneisenau a mögötte haladó Invincible-t lőtte. A brit híradások a saját hajóik manővereiről innentől bizonytalanná válnak. Sturdee például azt jelentette, hogy az általa végrehajtott teljes forduló után az Inflexible elé került vissza, míg az Inflexible feljegyzései – a német állításokkal összhangban – arról számolnak be, hogy a zászlóshajójuk mögéjük érkezett meg, és ekkor ők haladtak az élen. A csatáról készített brit térképvázlat nem tartalmazza az ellenséges hajók helyzetére vonatkozó adatokat, ami miatt Raeder ezek tartalmát nem tartja kifogástalannak, és arra a következtetésre jut, hogy a brit oldalon a nyomasztó tűzerőbeli fölény ellenére is nagy idegesség és bizonytalanság lett úrrá. Megjegyzi továbbá, hogy a háború során minden német hajón folyamatosan elvégezték ezen adatok rögzítését harci körülmények között is. A csata nagyjából ezen szakaszában Maerker és Spee között az alábbi üzenetváltás zajlott le: „A Scharnhorstnak: Miért van a tengernagyi lobogó félárbócra eresztve? A tengernagy halott?” „Tengernagy a parancsnoknak: Mostanáig még jól vagyok; sikerült eltalálnia valamit?” „Parancsnok a tengernagynak: Itt nem lehetett megfigyelni semmit a füst miatt.” „Tengernagy a parancsnoknak: Mégis igazuk volt.” A zászlóshajóhoz intézett kérdés a tengernagy egészsége felől azért volt indokolt, mert Maerker sorhajókapitány volt Spee után a rangidős, így elhalálozása esetén neki kellett volna átvenni az irányítást. Az utolsó üzenetről feltételezik, hogy Maerkernek a vállalkozás elleni aggályaira utalt, mivel ő erősen ellenezte a Spee által szorgalmazott rajtaütést. Sturdee hamarosan méteren túlra növelte a távolságot, így a németek ismét csak a lövegtornyokban elhelyezett 21 cm-es ágyúikra hagyatkozhattak. Az új irány felvétele ellenére a briteknek mégis hamar sikerült a németek elé kerülni, mivel azok sebessége a számos víz alatti találattól jelentősen lecsökkent. 15:55-től az ellenség már inkább igyekezett csökkenteni a távolságot, mivel vélhetőleg érezte a német zászlóshajó harcképességének erős visszaesését. Röviddel 16:00 előtt Spee a Gneisenau parancsnokának a következő zászlójelzést adta le: „Ha a gépei még érintetlenek, próbáljon meg elmenekülni.” Röviddel ezután a Scharnhorst egy 8 vonással (90°) jobbra tett kanyarodással az ellenség irányába fordult azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy elsüllyedése előtt még bevesse a torpedóit, és ezzel tehermentesítse a testvérhajóját. A Scharnhorst ekkor már jóval nagyobb mértékben meg volt süllyedve, mint a korábbi észlelés során, és a víz már a 15 cm-es ágyúk kazamatáiig ért, miközben erősen meg volt már dőlve balra. Nagy mennyiségű gőz áramlott ki belőle, a hídja alatt és a hátsó részén lángokban állt. Mikor az eleje már csak két méterre volt kint a vízből, az elülső lövegtorony lövegei még egyszer utoljára eldördültek, majd ezt követően felvont lobogókkal és járó hajtóművekkel felborult, és 16:17-kor gyorsan süllyedve elmerült a vízben. Az ellenség nem tett kísérletet a hajótöröttek kimentésére, habár a sérült és egyedül küzdő Gneisenaunak három ellenfele is akadt. Corbett ezt azzal magyarázta, hogy nem lehetett gondolni a mentésre, mivel a Gneisenau lekötötte a brit hajók összes figyelmét. Azzal, hogy a láthatóan mentőcsónakokkal nem rendelkező hajótörötteket hátrahagyták, egyben a sorsukat is megpecsételték. Később már nem lehetett volna őket kimenteni, mivel bár a déli féltekén nyár volt, és ezen a messzi déli szélességen olyan hosszúak voltak a nappalok, mint egy június 10. körüli napon Berlinben, a víz mindössze 3-4 °C-os volt, és emiatt a túlélők nagyon hamar végzetesen kihűltek és életüket veszítették. #### Harmadik fázis – a Gneisenau elsüllyedése A Gneisenau megfigyelése szerint a brit csatacirkálók a Scharnhorst közeledésére előbb erős kitérő manőverbe kezdtek még 16:17 előtt, majd tovább növelték az időközben méteresre csökkent távolságot a már csak 16 csomóval haladó, és korábbi útirányát tartó Gneisenautól. (lásd Ábra) A britek csak távolságból manővereztek újra a harc felvételéhez. Az ettől eltérő brit verzió szerint a csatacirkálóik manőverei nem voltak összhangban. Míg az Invincible a németek nyugati irányvonalát keresztező déli irányt tartotta, tovább közeledve a már láthatóan megpecsételt sorsú Scharnhorst felé, addig az Inflexible megpróbált a Gneisenau mögött elhaladva annak a szélvédett oldalára kerülni, és így kedvezőbb pozícióba jutni. 16:30-kor fel kellett hagynia a kísérlettel, mivel a zászlóshajója a várakozások ellenére nem járt el hasonlóképp, hanem az Inflexible-nek és az időközben felzárkózó Carnarvonnak a „Nyomvonal” jelzést adta le, mire előbbi 16:44-kor visszatért testvérhajója mögé. Néhány perc eltelte után, 16:50-kor az Inflexible bal felé ismét kivált az alakzatból, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy önállóan cselekedve úrrá legyen a füst okozta gondokon, melyen Sturdee eddigi manőverei nem tudtak segíteni. Corbett ezt a következőképpen írta le: „Végül, az Inflexible-t olyannyira elvakította a fojtogató füst, hogy miután megpróbálta megelőzni a zászlóshajót a szél felőli oldalról, elkeseredettségében visszatért és 14 vonásnyira [közel 160°] helyezkedett balra a csatavonaltól...” Míg az Invincible a Gneisenauval párhuzamosan haladt, és folyamatosan közeledett hozzá, addig a délkeleti irányba haladó Inflexible a jobb oldali tüzérségét is harcba vethette, és 17:00 körül a zászlóshajója felé kanyarodott, amivel a Gneisenaut ismét a bal oldalára vette. Ekkorra a Carnarvon is elég közel került a láthatólag már lassabban haladó Gneisenauhoz ahhoz, hogy tüzet nyithasson rá, így egyszerre három különböző irányból lőtték a német cirkálót, de az továbbra is ellenállt. Pochhammer korvettkapitány, a Gneisenau első tisztje, a csata rangidős német túlélője a hajója utolsó perceire a következőképpen emlékezik vissza: „[A Carnarvon] Közben a Scharnhorst elsüllyedésének közvetlen közelében haladt el, de hajótöröttek kimentésére nem tett erőfeszítést. 16:30-kor a csatacirkálók a Gneisenau tüze elől kitérve 8500 méterről 13000-re növelték ismét a távolságot. 16:45-kor az Inflexible nagy ívben hátulról megkerülte a Gneisenaut azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy közrefogjanak minket. Míg az Invincible-re való kilátás a saját hajónk füstje, a lőporfüst és a röviden érkező lövedékek vízoszlopai miatt korlátozott volt, a Gneisenau, melynek a kormányművénél a Carnarvonról vagy már korábban az Inflexible-ről érkező tűz problémákat okozott, alacsony sebesség mellett 10°-kal jobbra kezdett kanyarodni és így [megfordulva] a bal oldala került harcba. 17:10-kor megpróbálkoztunk a tüzérség kaliber szerinti megosztásával – a 21 cm-es ágyúkkal az Inflexible-t, a 15 cm-esekkel a Carnarvont – mindkét hajót célba venni. A 15 cm-es üteg azonban már olyan mértékben károsodott, hogy a parancsot nem tudta végrehajtani. Három-négy a Carnarvonra leadott sortűz leadása után, melyek révén sikerült találatot elérni a páncélos cirkálón, a baloldali kazamatákban elhelyezett 21 cm-es lövegek is használhatatlanná váltak. A hátulsó torony egy ideje már 90°-os helyzetben elakadva állt. Egyedül már csak az elülső 21 cm-es lövegtorony volt harcképes állapotban. Mivel azonban az összes lőszerét ellőtte és a kazamatáktól kellett lövedékeket előre hozni, szünetet kellett tartania a tüzelésben. Az Inflexible abban a hitben, hogy a Gneisenau már le lett győzve, beszüntette a tüzelést, és ahogy később a parancsnoka elmondta nekem, igyekezett felhívni az angol tengernagy figyelmét a mi állapotunkra. Amikor azonban az elülső torony a következő utastást kapta: „Önállóan az Inflexible-re tüzelni” és ismét lőni kezdett, az Inflexible is újra tüzet nyitott. A Gneisenau többek között az oldalába kapott egy telitalálatot az elülső kötözőhelynél, mely a hátsó lövegtorony kiesése után sebesültekkel volt tele. A hatás a hajó közepén lévő lőszerfelvonóban is érződött és a tartalék muníció elülső toronyhoz való szállítását is megszakította. Mikor a lövegtorony a munícióutánpótlás elmaradását, a vezető mérnök a hajtóművek gőz nélkül maradását, az első tiszt pedig a szivattyúzás hatástalanságát jelentette, 17:20-kor a parancsnok kiadta a következő parancsot: „A hajót elsüllyesztéshez felkészíteni” – „Gőzt gyűjteni a hátramenethez”, utóbbit azzal a szándékkal, hogy a hajó elhagyását megkönnyítse a személyzet számára. A legénységet a fedélzetre rendelték és utasításba adták, hogy függőágyakat és más úszóképes tárgyakat vegyenek magukhoz. 17:25-kor a jobb oldali torpedóvető csőből kilőttek egy torpedót és a csövet a helyiség elöntéséhez nyitva hagyták. 17:35-kor a parancsnok a következő parancsokat adta ki: „Robbantás”, majd „Lassú menetben hátra”. Nem hiszem, hogy az utóbbit már végre lehetett volna hajtani. A hajó, mely már 10°-kal meg volt dőlve jobbra, előbb lassan, majd egy rövid rántással jobbra dőlt és leszámítva az előárbóc ellőtt lobogóját, teljes lobogózattal átfordult és 17:45-kor elsüllyedt, miután a parancsnok háromszoros hurrát kiáltatott Őfelségének a császárnak. („Drei Hurras für Seine Majestät den Kaiser”) A Gneisenau kimentett tisztjeinek leveleiből szerzett további információk alapján a cirkáló utolsó percei a következőképpen rekonstruálhatók: 4 óra 50 perckor az Inflexible balra fordult és nagy távolságot tartva a Gneisenau bal oldalára került, folyamatosan lövetve azt. 5 órakor a Gneisenau jobb oldali kazamatákban elhelyezett 15 cm-es és 21 cm-es lövegei használhatatlanná válnak. Az összeköttetések megszakadtak. A hátsó torony 90°-os állásnál megszorul. A hajó már alig halad, így a füst, a lőporfüst és az Invincible lyddit-lövedékeinek vízoszlopai, melyek többnyire 50-100 méterre röviden csapódnak be, a jobb oldalra való tüzelést lehetetlenné teszik. 5 óra 10 perckor nagy távolságból vívott tűzharc a bal oldalon lévő Inflexible-vel. A 15 cm-es kazamatalövegekkel nincs már összeköttetés. Az összes 15 cm-es löveg használhatatlan, nincs már összeköttetés a 21 cm-es kazamatalövegekkel és toronnyal. Az elülső torony önállóan lő tovább. Az Inflexible beszünteti a tüzelést. Az elülső torony lead egy lövést; a lőszerfelvonót ért találat következtében lehetetlen a muníció szállítása, a toronynak nincs több lőszere. Az Inflexible 14-15 lövéssel viszonozza a tüzet, az Invincible tovább lő. A tatnál lévő torpedóterem és a kormányműterem használhatatlan. 5 óra 10 perckor a vezető mérnök jelenti: „Nincs már több gőz, a szivattyúk nem bírják [kiemelni a betörő vizet]”. A tüzérség már nem bevethető, a parancsnok utasítása: „Hajót elsüllyesztéshez felkészíteni.” 5 óra 35 perckor a torpedóvető csöveket kinyitják és a robbantást a gépházban előkészítik. A hajóba sok víz ömlik be. 5 óra 40 perckor minden embert a fedélzetre rendelnek, három hurrá Őfelsége a Császár személyének. A hajó jobb oldalára dőlve átfordul. Egy pillanatra a gerincével felfele lebeg és 6 óra fele előbb a tatja merül el, kísérve a vízben lévő személyzet háromszoros hurrá-kiáltásával. 17:20-tól a brit cirkálók óvatosan közelítettek a Gneisenau felé. Mikor úgy tűnt, hogy felhagy a tüzeléssel, a britek is így tettek. A Gneisenau elülső lövegtornyának újbóli lövéseire ők is a tűz megnyitásával feleltek. Ennek során az Invincible délről, az Inflexible és a Carnarvon északról közelített a süllyedőben lévő hajóhoz és az elsüllyedésének pillanatában - méterre voltak tőle. A hajótöröttek közül 187 embert, köztük 15 tisztet, 1 tengerészmérnököt, 1 szanitéctisztet, 9 fedélzeti tisztet, 31 altisztet és 130 legénységi állományú tengerészt mentettek ki. Jó 200 ember, köztük a hajó parancsnoka, Maerker sorhajókapitány a vízbe fulladt vagy a 3-4 C°-os vízben töltött hosszú idő miatt kapott szívinfarktust és ebbe haltak bele. A mentés 19:30-ig tartott. Néhányan már a brit hajók fedélzetén hunytak el, őket katonai tiszteletadással temették el. Sturdee tengernagy értesülve a Gneisenau első tisztjének, Pochhammer korvettkapitánynak a megmeneküléséről, az őt kimentő Inflexible-nek a következő rádióüzenetet küldte: „A zászlóshajó az Inflexible-nek. Kérem továbbítsa a Gneisenau első tisztjének: A főparancsnok nagyon örvend, hogy Ön életben maradt és mi mindannyian úgy érezzük, hogy a Gneisenau nagyon bátran harcolt a végsőkig. Csodáljuk a két hajó jó tüzérségi teljesítményét és együttérzünk Önökkel a tengernagyuk és oly sok tisztjük és legénységük elvesztése miatt. Sajnálatos módon a két ország háborúban áll. A két haditengerészet tisztjei, akik a másikban barátot látnak, az országuk iránti kötelességüket kell teljesítsék, amit a tengernagyuk, hajóparancsnokaik és tisztjeik méltó módon tettek a végsőkig.” ### A könnyűcirkálók harca A páncélos cirkálóktól való különválásuk, 13:25 után a könnyűcirkálók délkeleti-déli irányba menekültek tovább a legnagyobb sebességükkel. A Kent és a Cornwall páncélos cirkálók a nyomukba szegődtek, és később a Glasgow könnyűcirkáló is csatlakozott hozzájuk. A Carnarvon az alacsony sebessége miatt nem próbálkozott az üldözésükkel. Az elmenekülésre a német cirkálóknak kezdettől fogva rosszak voltak a kilátásaik. A pár héttel korábban Rio de Janeiro egyik úszódokkjában kijavított Glasgow mindegyik német cirkálónál jelentősen gyorsabb volt, még a Dresdennél is, mely a hazai vizeket nagyobb karbantartások elvégzése nélkül hagyta el. A Kent és a Cornwall a konstrukciós adatok szerinti 23 csomós legnagyobb sebességükkel a Leipzignél gyorsabbak voltak, és a Nürnberggel legalább egy szinten álltak. Viszont a Nürnberg kazánjai már a háború elején is rossz állapotban voltak, és szükség lett volna a karbantartásukra. A Leipzig hajtóművei és kazánjai a hosszú külhoni szolgálat és a háború kitörése óta megtett hosszú utak során nagyon elhasználódtak. Mivel alapos karbantartásra nem kínálkozott lehetőség, az esélyek nagyon a német könnyűcirkálók rovására tolódtak el. Míg a menekülés során a Leipzig és a Nürnberg inkább dél-délnyugat felé haladt, addig a turbinákkal felszerelt Dresden délebbi irányt tartott, mivel a nagyobb szénszükséglete miatt nem távolodhatott el nagyobb mértékben a szárazföldtől, és emiatt csak nyugati irányba, Tűzföld felé térhetett ki. A Dresden hamar a cirkálók élére került, a régebbi építésű Leipzig pedig hamar lemaradozott. #### A Leipzig harca a Cornwall és a Glasgow ellen Haun fragattkapitány a Leipziggel a szárazföld irányába kívánt elhajózni és a tűzföldi csatornákban, öblökben elrejtőzni. Ezt a szándékát tudatta is a Dresdennel, melynek parancsnoka, Lüdecke sorhajókapitány rangban idősebb volt nála. Erre a Dresden egy vonással (11,25°) nyugatnak kanyarodott. Ezt a lépést az ellenség felismerhette, mivel a Glasgow ekkor vált ki közülük és állt a csatacirkálók mögött elhaladva olyan irányra, mellyel a német könnyűcirkálók és a szárazföld felé vezető út közé kerülhetett. A Cornwall és a Kent a nyomdokvonalában követték a Glasgow-t, melynek parancsnoka, John Luce rangidősként vezette a német könnyűcirkálók üldözését. 13:30 körül a Dresden és a Nürnberg között a brit megfigyelések szerint négy, a Nürnberg és a Leipzig között egy mérföld volt a távolság. A Glasgow 25 csomós sebességével hamar megelőzte a két egymás mellett haladó páncélos cirkálót és előttük keresztben elhaladva a Dresden után iramodott, de mivel a páncélos cirkálók csak lassan közelítettek a németek felé, Luce úgy érezte, fel kell hagynia a Dresden üldözésével és a leghátsó német hajót kell megtámadnia, amennyiben harcot akar kezdeményezni. Ebből a megfontolásból 14:15-kor kellőképpen lelassított ahhoz, hogy a kísérői felzárkózzanak, de ugyanakkor ő is közelíthessen a Leipzig felé. A Leipzig nem tudta tartani a magas fordulatszámot a gépeinek erős elhasználódása miatt és a sebességét 21 csomóra kellett mérsékelnie. A kisebb baloldali iránymódosításai révén az üldözés délkeleti irányúvá vált. A Glasgow emiatt viszonylag gyorsan utolérte és 14:53-kor (német visszaemlékezések szerint 14:40-kor) az elől lévő 152 mm-es ágyújával tüzet nyitott rá. A brit leírások szerint a Leipzig válaszul jobbra fordult, hogy az összes lövegét ezen az oldalon bevethesse és sortüzet lőtt a Glasgow-ra. Ekkor kiderült, hogy a német 10,5 cm-es ágyúk lőtávolságán belül került a brit cirkáló, melynek a 102 mm-esei ugyanakkor még nem érték el a Leipziget. Amint a német lövedékek villába fogták a Glasgow-t, az jobbra tért ki és növelni kezdte a távolságot, míg a Leipzig fel nem hagyott a lövetésével. A Glasgow-t mindössze két találat érte és csak pár ember sérült meg a fedélzetén. Ezt követően többször megközelítette hasonló módon a Leipziget, mire az mindig oldalra való kanyarodással és jól irányzott sortüzekkel válaszolt. A brit történetírás a Glasgow ezen eljárásának tudja be, hogy a két páncélos cirkáló közben fel tudott zárkózni. A német leírások szerint a Leipzig valóban azonnal viszonozta 10,5 cm-es ágyúival a Glasgow tüzét, de a 11 km-esnek mért távolságban alig volt kivehető a lövedékek leérkezése. A többi könnyűcirkálótól való leszakadása és a két ellenséges páncélos cirkáló egyre közelebb való kerülése miatt a Leipzig parancsnoka fokozatosan igyekezett jobbra, nyugati irányra kanyarodni, hogy közelebb kerüljön a szárazföldhöz (Tűzföldhöz). Ekkor a németek szerint a Glasgow 160°-ra, a Cornwall és mögötte a Kent 170°-ra volt tőlük, ami nem egyezik meg a brit térképvázlaton bejelölt pozíciókkal, miszerint a jobb illetve bal oldalon követték volna őket. A német verzió szerint amint a Glasgow tüzet nyitott a Leipzigre, a Dresden parancsnoka tovább kanyarodott nyugati irányba és mérsékelte a sebességét, hogy ezzel a Glasgow-hoz közelebb kerülve maga után vonja azt, tehermentesíteni próbálva ezáltal a Leipziget. A manőver azonban nem járt sikerrel, mert miután a Glasgow látszólag követni kezdte a Dresdent, végül mégis a Leipzig elleni harc felvállalása mellett döntött. (Ennek ellentmondóan a britek a Glasgow jobbra való kitérését – mint feljebb is szerepel – a Leipzig pontos tüzével magyarázták.) Abból a megfontolásból, hogy a Leipzig és a Dresden együttes tüze a Glasgow ellen zavarná a tüzérségi megfigyelést, a könnyűcirkálók harca pedig nappal a brit páncélos cirkálók ellen kilátástalannak tűnt, a Dresden a legnagyobb sebességgel délnek hajózott és később, 17:00 körül sikerült az üldözők elől egy esőfüggönybe hajózva elmenekülnie. 15:13-kor (a németek szerint 15:00 körül), 20 perccel a tűzharc kezdete után kapta a Leipzig az első találatot. A -es lövedék a harmadik kémény előtt csapódott a felépítménybe, a szilánkjai átvágták a hajó hátsó része felé, a kormányműhöz és a rádiószobához vezető kommunikációs vezetékeket. A lövedék nagyobb része a felső fedélzeten áthaladva az épp használatban lévő felső szénraktárba csapódott és a III. és IV. fűtőtérből a mesterséges légáramlás a keletkezett lyukakon át pár percig el tudott szökni, míg be nem tömték őket gyapjútakarókkal és egy vízzel teli edénnyel. A Leipzig tüzérségéből csak a három hátulsó jobboldali löveg és időnként a bal oldal leghátulsó lövege volt bevethető. Ahogy a távolság méterre csökkent, a Leipzig parancsnoka fél vonással (5-6°) balra tért ki, hogy a Glasgow számára megnehezítse a célzást. Ennek révén a távolság ismét növekedni kezdett. Ahogy a német cirkáló tüze is fedni kezdte a Glasgow-t, a brit hajó szintén kitérő manőverbe kezdett. A nagy távolság miatt – a németek szerint 15:00 és 15:10 között – egy rövid szünet állt be a harcban, amit a károk elhárítására használtak fel. A Glasgow azonban hamar felzárkózott és – német visszaemlékezések szerint 15:26-tól – a harc folytatódott. A tüzértiszt, Giseke tengerész főhadnagy kérésére egy csekély jobb oldali kanyarodást hajtottak végre, hogy mind az öt ezen az oldalon lévő löveget bevethessék az így már 135°-ra helyezkedő Glasgow ellen. A távolság csökkenésével a lövedékek leérkezése is könnyebben megfigyelhetővé vált. A Glasgow egyik találata kiiktatta a Leipzig jobb oldalon lévő első 10,5 cm-es ágyúját, kioltva két ember életét és súlyosan megsebesítve egy harmadikat. A fedélzetet borító linóleumot valamint a kötélzetet, melyre a készenléti lőszert helyezték, lángra gyújtotta a találat, de a tüzet azonnal sikerült eloltani. (A Dresden a harcnak ebben a szakaszában egy éles jobbrafordulással igyekezett a Glasgow figyelmét magára vonni, amire a Glasgow reagált is, de rövid idő múlva mégis a Leipzighez kanyarodott vissza.) A távolság lassan méterre csökkent, és a Leipzig egyre több találatot kapott. Egy lövedék a jobb oldali hátsó-felső szénraktárban robbant, egy másik az előárbóc rádióantennáit szakította el, ami után már csak vételezni tudták a rádiójeleket. A legénység összes eredeti helyén nélkülözhető tagját a lőszerszállításhoz és a kazánok fűtéséhez osztották be. Röviddel 16:00 óra előtt egy a ruhatárba csapódó lövedék okozott tüzet, ahonnan erős füstképződés mellett a tűzvész előre terjedt tovább és a tűzfészek megközelíthetetlenné vált. A hajó hátsó része ezt követően az elsüllyedéséig lángokban állt. A taton lévő lövegek ennek ellenére zavartalanul lőhettek, mivel az izzás a fedélzet bal oldala felé terjedt tovább. A Glasgow-t közben a Leipzig sortüzei jól fedték, a németek több találatot is megfigyelni véltek és ennek tudták be, hogy a brit könnyűcirkáló balra kitért és a közeledő páncélos cirkálók felé visszavonult. A brit közlések szerint a korábbi két találaton kívül azonban újabbak már nem érték az ütközet során. A közben hátulról felzárkózó Kent és Cornwall páncélos cirkálók parancsnokai, Allen és Ellerton sorhajókapitányok (captain) megegyeztek abban, hogy előbbi a Cornwallal a Leipziget, utóbbi a Kenttel a Nürnberget bírja harcra. 16:00-ra a két páncélos cirkáló már csaknem lőtávolon belül volt, mikor Luce a Glasgow-val 9000 yardra (kb. ) megközelítette a Leipziget hátulról jobbról, ahonnan már a 102 mm-es ágyúival elérhette. A brit leírás szerint a Kent és a Cornwall 16:15-kor nyitott tüzet a Leipzigre, de a lövedékeik ekkor még nem érték el. A balra kanyarodó és dél-délkeleti irányra álló Leipzig nem reagált a tüzükre, mivel teljesen lekötötte a Glasgow-val vívott küzdelem. A német visszaemlékezések ezzel szemben azt tartalmazták, hogy mikor a Cornwall 11 km-re megközelítette a Leipziget, a német hajó parancsnoka tűzparancsot adott ki rá a hátulsó lövegnek és erre a britek azonnal válaszoltak. A brit jelentések szerint csak 16:24-kor, mikor a Cornwall már belőtte magának a célpontot, kezdett volna el távolodni a Glasgow a Leipzigtől, hogy a Cornwallhoz felzárkózzon. A Leipzig nyomvonalán való áthaladáskor a jobb oldali lövegeivel vette tűz alá, majd ahogy a Cornwall közelébe került elhallgattak az ágyúi. A Cornwall tatja mögött elhaladva a bal oldala felől előzte meg a páncélos cirkálót, majd amint azt lehagyta és a Leipzig ismét tisztán a látómezejébe került, ismét tüzet nyitott rá. A parancsnokának az volt ezzel a manőverrel a szándéka, hogy a lehető legmagasabb tűzhatást érjék el az által, hogy a két brit cirkáló azonos oldal felől támadja a németet. A brit vázlat szerint a Glasgow jócskán a Cornwallon túlra helyezkedett ehhez és emiatt a célpontot ismét be kellett lőnie magának. A német állítások szerint a Glasgow ezen manővere folytán – melyet az erős elhárító tűz kényszerített ki és melynek során több találatot és észlelni véltek a brit könnyűcirkálón – egy rövidebb szünet állt be a harcban és ennek köszönhetően mód nyílt a sebesültek összegyűjtésére és ellátására. Ekkor ismét megpróbálkoztak a hátul tomboló tűz eloltásával, de a füsttől védő maszkok felhelyezésével sem sikerült megközelíteni a lángokat, így azokat csak megfékezni igyekezhettek és megvárni, míg a tűz magától kialszik. A hajó sebességét közben 20 csomóra kellett mérsékelni, mivel a kazánokat ki kellett tisztítani és ezt sorban egymás után tervezték végrehajtani. Német részről ennek tudták be a páncélos cirkálók gyors felzárkózását. Az időjárás közben kezdett megváltozni. A látási viszonyok romlani kezdtek, jobb felől erősebb hullámok érkeztek és esőfelhők jelentek meg erős szél kíséretében. A jobb tűzhatás érdekében a Leipzig egy vonásnyit fordult jobbra, így ennek az oldalnak az összes lövege bekapcsolódhatott a küzdelembe és a több kilőtt lövedék jobban megfigyelhetővé tette a lövedékek aláhullását. Ugyanakkor az ellenség is eredményesen lőtt és folyamatosan találatok érték a Leipziget. 16:20-kor (német beszámolók szerint egyidőben a Cornwallal, 16:15-kor) a Kent is lőtávolon belülre érkezett és bal oldalról, hátulról 20 percen át tűz alatt tartotta a német cirkálót. A Kent egyik találata átütötte a fedélzetet a hajó középső, jobb oldali részén és a lövedék két szénraktáron áthaladva a IV. fűtőteremben vízbetörést okozott, mely helyiséget 17:00 és 18:00 óra között el kellett hagyni. Találat érte még a felépítményt, egy másik a hajó elején gyújtotta lángra az itt repeszvédelem fokozásának céljából a csörlőnél elhelyezett ütközőket és kötélzetet. 16:00 órakor – német beszámolók szerint jóval később, 16:40-kor – a Kent hirtelen élesen balra fordult és a másik német könnyűcirkáló, a Nürnberg felé vette az irányt, majd röviddel rá beszüntette a tüzelést a Leipzigre, mely ezután szintén nem lőtt a Kentre. Bal oldalról így elhárult a veszély, de közben a hátul helyezkedő Glasgow az elülső 152 mm-es ágyújával eredményesen kezdte lőni a Leipziget. A brit cirkáló mindvégig a német nyomdokvonalában maradt és nem tért ki abból. Később a brit tisztek ezt azzal magyarázták, hogy ki akarták kerülni a németek által vízbe dobott lebegőaknákat, mivel az elhasznált lőszer üres és vízbe dobott hüvelyeit ezeknek vélték. Amint a Glasgow lőtávon belülre ért, a három bal oldali hátsó ágyú tűz alá vette. A harc ezen részében súlyos veszteségek érték a Leipzig legénységét és a keletkező tüzeket emberhiány és a tűzoltó felszerelést ért károk miatt nem tudták megfékezni. A hajtóművet és a kéményeket ért sérülések miatt a sebessége 18 csomóra esett vissza. A tüzérségi megfigyelőtisztnek el kellett hagynia harcállását, mivel egy az árbóc alsó részénél becsapódó lövedék tönkretette a parancsnoki állással összekötő kommunikációs berendezését. Az ellőtt csúcszászlót egy árbóchátratartó kötélen helyezték el ismét. Ellerton a Cornwallal lassan távolodott eközben a Leipzigtől, de 17:00-ra a távolság növelése már szükségtelen volt és ekkor élesen jobbra fordulva a másik oldali (bal oldali) ágyúkkal vette tűz alá. A Leipzig a Cornwall és a Glasgow kereszttüzében számos találatot kapott, de az alkalmazott taktika ellenére a brit történetírás szerint a két brit hajó tüze nem zavarta egymást. A német cirkáló sebessége olyan gyorsan lecsökkent, hogy tetszés szerint manőverezhettek a távolság és (kb. –) között való tartásához. Ilyen körülmények között ment tovább a harc egy óra hosszáig. A Cornwall időről időre az elülső lövegeit bevetve közelített, majd amint találatokat szenvedett el a Leipzigtől, elkanyarodva teljes sortüzeket lőtt ki rá, mígnem lőtávolságon kívül került tőle. A Leipzig nem tudta bevetni a torpedóit az ellenség jelentős sebességbeli fölénye miatt, amivel az folyamatosan kellő távolságban tudta tartani magát. Az időjárás változásaiból és az ezzel járó korábbi sötétedés miatt még reménykedtek abban, hogy lehet még esélyük a megmenekülésre. Megpróbáltak egy jobbról közeledő zivatarba hajózva eltűnni az ellenség szeme elől, de ez a manőver nem járt sikerrel. Így nem maradt más lehetőség, mint az utolsó töltényig való küzdelem. 18:00-kor gyenge eső kezdett el esni és ez kissé elhomályosította a célpontot. A Leipzig hátulsó lövegeinek eddigre már csak 200 lőszere maradt. Nagyjából ekkor utasította Luce a Cornwallt a Leipzig megközelítésére, mivel az a szemerkélő esőben és a párásodó levegőben egyre nehezebben volt kivehető. A Cornwall ennek eleget téve méterre megközelítette a német cirkálót és ebből a távolságból vette tűz alá lyddit-lövedékekkel, aminek a brit jelentések azonnali hatást tulajdonítottak és nagy számú halálos áldozatot követelt a német hajón. A sortüzek mindegyike célba talált, nagy villanásokkal és fekete füstöt képezve. A találatok olyan gyors egymásután érkeztek, hogy a becsapódások zajától szájról szájra közvetített utasításokkal már nem lehetett irányítani. A tüzértiszt utasítására az összes lőszert hátravitték a használatban lévő jobb oldali ágyúkhoz és ezekkel lőtték el az összeset. 18:35-re a távolság méterre csökkent és a Cornwall baloldali ágyúival ekkor ismét teljes sortüzeket adott le, amelyek lángra gyújtották a Leipzig elülső és hátsó részét. A német cirkáló a sortüzeit innentől kezdte egyre ritkábban leadni, de a közelebb kerülő ellenségen továbbra is ért el találatokat. Nagyjából 19:00-kor a tüzértiszt jelentette Haun fregattkapitánynak, hogy kimerültek a tüzérségi eszközök. A négy órán át tartó összecsapásban a német cirkáló összesen 18 találatot ért el a Cornwallon, melyek azonban csak csekély kárt okoztak. A német parancsnok ekkor torpedótámadás végrehajtására adott utasítást, aminek hatékony kivitelezését azonban a már 15 csomóra csökkent saját sebesség illetve az ellenség jelentős sebességi fölénye nem tett lehetővé. Ennek ellenére 19:10 és 19:15 között a jobb oldali vetőcsőből három torpedót is útnak indítottak, melyek nem érték el a hatótávon kívül helyezkedő Cornwallt és arról nem is észlelték ezt a kísérletet. 19:10-kor, miután a Leipzig az utolsó lövéseket leadta, az ellenség is beszüntette a tüzelést. 19:20-kor Haun a hajó elsüllyesztésére adott parancsot. Miközben a fenékszelepeket és egyéb nyílásokat megnyitották az utasítás végrehajtásához, mindenkit a fedélzetre rendeltek. A legénység mintegy 150 tagja a hajó orrának hátsó részén gyülekezett, ahol a fedélzet még valamennyire megmaradt egyenesnek. A felső fedélzet mindenhol másutt halottakkal és sebesültekkel borított romhalmazzá vált. Haun fregattkapitány rövid beszédet intézett a legénységhez, ami után háromszoros hurrával éltették a császárt, majd elénekelték a Flaggenliedet. Ezután összeszedték a függőágyakat és más vízen való lebegésre alkalmas tárgyakat. A jobb oldalon időközben a Glasgow vezetésével az ellenség nagy ívben megközelítette a német cirkálót és elé helyezkedett, majd szemből közeledve morze-jeleket („Megadja magát?”) villogtatott, amit a Leipzigen azonban nem tudtak leolvasni és azt gondolták, a britek a hajótöröttek kimentésére érkeztek. A britek látták, hogy a Leipzig főárboca el volt lőve és két kéménye is, de a főárboc csonkján (pontosabban: annak egyik árbochátratartó kötelén) továbbra is ott lobogott a német hadilobogó, a Reichskriegsflagge. A britek számára bonyolult volt eldönteni, mit tegyenek. Úgy tűnt számukra, hogy a német cirkáló még mozgásban volt és így képes lehetett kilőni torpedókat, ezért Luce – fél órányi várakozás után – újbol a tűzparancs kiadása mellett döntött. A két ellenséges hajó 2–3 km távolságban élesen balra fordult és ahogy 45°-ra kerültek a Leipzigtől, 19:50-kor tüzet nyitottak a védtelen hajóra. Luce a San Francisco Examiner napilap tudósítójával való beszélgetés során erre így emlékezett vissza: „A Leipzig az összes lőszerét ellőtte, a sérülései nagyon súlyosak voltak. A kéményei és a főárbóca eldőltek. A lángoló hajó mozdulatlan volt. A Glasgow 100 yardra közelített hozzá. A parancsnok a túlélőket a fedélzetre hivatta. Középen állt, kedélyes hangulatban beszélt hozzájuk és cigarettát osztott szét közöttük. Szorosan egymás mellett álltak és a Glasgow közülük 50-60 főt lekaszált és a testrészeiket szerteszét szórta. A brit ágyúkezelők végül ellenszegültek a további gyilkolásnak.” A német túlélők a Glasgow legénységének tagjaitól is úgy hallották, maguk a lövegkezelők tagadták meg a lőparancsot a következő szavakkal: „Már süllyed, ez tiszta gyilkosság” („She is sinking now, that is sheer murder”). Az általuk hallottak szerint a Glasgow parancsnoka azzal magyarázta a tettét, hogy egy fellobbanó lángot vagy egy robbanást látott a fedélzeten, amit a tűz újbóli megnyitásának vélt és erre reagált a lövetéssel. A német tengerészek közé csapódó lövedékek borzalmas mészárlást végeztek. A bal oldali kutterben előzőleg sebesülteket helyeztek el és sokan azon ügyködtek, hogy a vízre tegyék azt. A lövedékek az itt segédkezők közül oly sok emberrel végeztek, hogy a kutter vízre tételével többé már nem próbálkoztak. A kilátástalan helyzetben többen ekkor a vízbe vetették magukat és a közelben lévő brit hajók felé kezdtek úszni. Az első tiszt a következő felkiáltással ugrott a vízbe: „Én inkább elfutok, mintsem ennek a bandának a kezébe essek” („Ich will lieber verlaufen, als dieser Bande in die Hände zu fallen”). A mindössze 3 °C hőmérsékletű vízben azonban az emberek hamar elgémberedtek. Közülük senkit nem mentettek ki. A brit jelentés szerint akkor szüntették be újfent a tüzelést, mikor a Leipzigről két zöld fényt villantottak fel, amit a Glasgow-n az átadás jeleként értelmeztek. Ilyen fényjelzéseket a német történetírás szerint a Leipzig nem adott le és ilyen tartalmú jelzést a német hadihajókon egyáltalán nem alkalmaztak. Ezzel ellentétben a német parancsnok személyesen akadályozta meg egy jelzőrakéta fellövését 21:00 körül a Glasgow egy újabb morze-jelzésére való válaszadásként, vélhetőleg azért, hogy bármiféle a jelzésből fakadó félreértést elkerüljenek. A beálló sötétségben és a párássá váló levegőben a Glasgow szem elől veszítette a Leipziget. Az ekkor még életben lévő 24 túlélő, köztük Haun fregattkapitány, a hajó bal hátsó részén várta a hajó elsüllyedését, hogy az utolsó pillanatban hagyhassák el azt. 21:00-kor, már teljes sötétségben váratlanul felkapcsolódott egy fényszóró és a következő üzenetet adta le: „Küldök csónakokat ha lehetséges.” („I am sending boats if possible.”) Amint a 20:45-kor már vízre eresztett csónak (a britek szerint kettőt engedtek le) 100 méternyire ért hozzájuk, a parancsnok a hajó elhagyására adott utasítást. Emberei kérését, hogy a bármelyik pillanatban elsüllyedni képes és ezért ellenséges kézre már biztos nem kerülő hajót ő maga is hagyja el, a következő szavakkal utasította vissza: „Önök nagyon is tudják, hogy a császár tett meg ennek a hajónak a parancsnokává, így aztán nem hagyom el előbb, minthogy víz alá kerülne.” Haun ezután elbúcsúzott az embereitől és a parancsnoki állás felé távozott. A többiek röviddel ezután a vízbe vetették magukat és ezzel csaknem egyidőben, miközben a hajótörötteket húzták ki a vízből a csónakról, a Leipzig átfordult a bal oldalára. Az elől gyorsan süllyedni kezdő cirkáló jobb oldali hajócsavarja magasan kiemelkedett a vízből, majd 21:23-kor a hajó a felvont hadilobogóval teljesen elmerült. A Leipzig túlélői között 4 tiszt, 5 fedélzeti tiszt, 2 altiszt és 7 matróz volt. A kimentett hajótöröttek Port Stanley-ben hagyták el a Glasgow-t. A fedélzetről távozóban Luce háromszoros hurrával éltette őket. Ez azonban a német tisztek szemében nem éppen sikerült próbálkozás volt a részéről az összecsapás során tanúsított viselkedésének helyrehozatalára. A harcban a brit hajókat nem érte jelentős kár, bár a Cornwallt 18 lövedék is eltalálta és a víz alatti találatok következtében megdőlt a bal oldalára. A fedélzetén senkinek nem esett bántódása. A Glasgow-t két lövedék találta el, egy ember halálát és négy másik sérülését okozva. A harc 70-80 mérföldre fejeződött be onnan, ahol a Gneisenau elsüllyedt. Sturdee értesülve a Leipzig elsüllyedéséről a koordináták után érdeklődött, hogy folytathassa a Nürnberg és a Dresden üldözését, de a sok végrehajtott forduló miatt a két brit cirkáló nem tudta megadni a pozícióját. Mivel a szén- és lőszerkészletük is alacsony szinten volt már, az üldözést nem tudták volna folytatni akkor sem, ha tudták volna melyik irányba kellett volna ehhez haladniuk. #### A Nürnberg harca a Kent ellen A Nürnberg harca jóformán csak a brit forrásokból rekonstruálható, mivel a tisztjei közül senki nem maradt életben. A Nürnberget a Kent páncélos cirkáló vette üldözőbe, mely a Leipzig üldözésében való időleges részvételekor amellett elhaladva a Nürnberg felé fordította a figyelmét az előzetesen megbeszéltek szerint. A Kent nem tudta kiegészíteni a szénkészleteit, ezért kényszerből a fedélzetén található összes faanyagot felhasználta a kazánok fűtéséhez. A brit beszámolók szerint az üldözés során a próbajáratain mért csúcssebességét messze meghaladóan a 25 csomót is elérte, ami viszont aligha felelhetett meg a valóságnak. A Nürnberg a Leipzigtől valóban jelentősen el tudott távolodni és az üldözés utolsó stádiumában viszonylag hamar be is tudták érni, azonban a német cirkáló kazánjainak már régen szüksége lett volna egy átfogó karbantartásra és a menekülés közben gőzvezetékeinek törése miatt több kazánja is üzemképtelenné vált, ami jelentősen csökkentette az amúgy sem nagy sebességét. A Kent vélhetőleg ezért tudta olyan hamar beérni. A faanyag hajókazánokban való elégetésével valójában nem lehetett nagy teljesítményt elérni. 17:00 körül a Leipzig tüzet nyitott 11 km (német visszaemlékezések szerint 10,5 km) távolságból a hátulsó lövegeiből a Kentre, melynek a nagyobb űrméretű, de régebbi 152 mm-es ágyúi ebből a távolságból még nem tudtak válaszolni. Az első német lövések túlmentek a célponton. A levegő közben párás lett és az ég kezdett beborulni. A Kent 10 perccel később viszonozta a tüzet, de ekkor még rövideket lőtt. A megfigyelés a közben megeredő szemerkélő esőzés miatt nagyon nehéz volt és a távolságmérést a nagy sebesség okozta erős vibráció nehezítette. A Nürnberg a Kent tisztjeinek megítélése szerint nagyon jól lőtt és hamar villába fogta a brit páncélos cirkálót, de a kezdeti fázisban csak egy találatot ért el. Ez a lövedéke ártalmatlanná tette a Kent egyik kazamatáját és csak az egyik brit tüzér lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem következett be súlyos károkat okozó lőporrobbanás, ami megmenthette volna a Nürnberget szorult helyzetéből. A britek két találatot is elértek az összecsapás első részében, melyek közül az egyik a kormányműterembe csapódva az ott tartózkodók közül egy főt leszámítva mindenkivel végzett. Miután a Nürnberg további gőzvezetékek törése miatt 18 csomóra lassult, a parancsnoka 17:45-kor 8 vonással (90°) való balra kanyarodást rendelt el, hogy teljes sortüzet lőhessen. A Kent követte ezt a manővert, így mindketten északkeleti irányba tartva és egymáshoz közelítő pályán vívtak tűzharcot (laufendes Gefecht). A tüzet távolságból nyitották meg a britek. A mindkét oldal által elérni szándékozott további közeledés után méternél a Kent, hogy a torpedók jelentette veszélyt elkerülje, a gyorsaságbeli fölényét kihasználva előrébb helyezkedett. 18:00 körül a Nürnberg élesen jobbra fordult, amit a Kent az ellenséghez képest kissé féloldalasan helyezkedve követett, hogy eközben folyamatosan oldalsortüzeket tudjon leadni. A hajók közti távolság így méterre nőtt. A Nürnbergen hamarosan tűz ütött ki és már csak két lövege volt képes lövéseket leadni. A sebessége olyannyira visszaesett, hogy a Kent 18:10 körül megpróbált előtte méteres távolságban elhaladni, mire a Nürnberg 18:13-kor visszafordult északkeleti irányba, vélhetőleg azért, hogy a jobb oldali ágyúit bevonhassa a tőle már délkeletre helyezkedő Kent elleni küzdelembe. Miután a Kent is északkeleti irányt vett fel, ismét párhuzamosan haladva került sor tűzpárbajra köztük - távolságból. Az elől haladó brit cirkáló lövedékeinek hatása megsemmisítő volt. Két lövedéke a német cirkáló elejét érte és ezek az itteni két ágyút kiiktatták. 18:25 körül a Nürnberg már alig volt képes haladni és ekkor a Kent távolságra jobb fordulót végrehajtva szembe fordult vele. Az erősen megdőlt, hátulsó részén és az orr-részén lángokban álló Nürnberg beszüntette a tüzelést, életjelet alig adott már magáról. A Kent méterre megközelítette, majd miután megállapította, hogy a hadilobogója még mindig látható, ismét tüzet nyitott. Sturdee jelentése szerint a lobogót röviddel 19:00 előtt bevonták a megadás jeleként, mire a Kent is felhagyott a lövetéssel. Ezzel szemben a német túlélők tagadták, hogy a hadilobogót bevonták volna. Hivatalos jelentésében Sturdee a Nürnberg elleni harcnál ugyan említést tesz a hadilobogó bevonásáról, de pár sorral lejjebb a brit szemtanúk ezzel némileg ellentmondó beszámolóját is közli: „(...) de miközben süllyedt, a legénység egy csoportjának közepén egy magasan tartott rúdon ott lobogott a német hadilobogó.” A Nürnberg 19:27-kor bekövetkező elsüllyedésekor a brit jelentés szerint a megmaradt két csónakot engedték le a Kentről a túlélők kimentésére. Más hírek szerint azonban a Kentnek a harc során az összes mentőcsónakja szét lett lőve avagy léket kapott, ezért nem is próbálkozott ezek vízre eresztésével. Ehelyett az elsüllyedés helye felett sodródott és próbálkozott a fedélzetére húzni a túlélőket a 21:00-ig tartó mentési akció alatt. Csak hét főt, köztük három fedélzeti tisztet sikerült kimenteni. A Kent rádiószobáját találat érte, ezért nem tudta tájékoztatni Sturdee tengernagyot a harc kimeneteléről és a Kent – valamint a Nürnberg – sorsa egy ideig ismeretlen volt. A Kentet ért 37 találat közül a legjelentősebbnek a rádiószobát megsemmitő bizonyult. A páncélzata jórészt ellenállt a 10,5 cm-es német lövedékeknek és ezek kevés kárt okoztak a hajó szerkezetében. Az egyik kazamata mellett a páncélzatot átütő lövedék azonban kis híján akár a hajó elvesztésével járhatott volna. A legénységéből mindössze négyen veszítették életüket és tizenketten sérültek meg. ### Az ellátóhajók üldözése A szintén Spee cirkálóinak üldözésére induló Bristol 11:45-kor kapta meg Sturdee tengernagy parancsát a német ellátóhajók elfogására. Ekkor 15 mérföldre volt lemaradva a brit hajórajtól. A rádiójel vételezése után a Bristol nyugat-délnyugati irányra állt és 12:30-kor találkozott a Macedonia segédcirkálóval, majd vele a vizuális kapcsolatot tartva közelítettek a Port Pleasant-öbölhöz, de nem vették észre a keresett hajókat. 14:00 körül a Bristol épp dél-keleti irányt vett fel, amerre a német hajóraj eltűnt a láthatárról, mikor hírt kapott arról, hogy az öbölben lévő Fitzroyból megfigyelték, amint a német gőzhajók onnan eltávolodnak. Röviddel ezután észlelte két gőzhajó füstjét és délkeleti irányra állva feléjük indult. 15:00 körül megpillantotta a Baden és Santa Isabel ellátóhajókat és 15:30-kor éles lőszer használatával megállásra szólította fel őket. A hajók azonosításakor némi zavart keltett, hogy a két hajó nem csapatszállító volt, melyeket a parancs értelmében el kellett volna süllyesztenie („Sink the transports!”), hanem nagy mennyiségű szén és értékes ellátmány volt a fedélzetükön. Végül a Bristol parancsnoka úgy ítélte meg, hogy így is tartania kell magát az eredeti parancshoz, ezért miután a parancsára a németek elhagyták a hajóikat és hozzáláttak a Macedoniára való átszálláshoz, 17:00 körül a hajórajparancsnoka utasításait szó szerint értelmezve hozzálátott a két ellátóhajó megsemmisítésének. Az elfogott hajók jellegéről felettesének előzőleg nem számolt be. A Macedonia kapta a Baden elsüllyesztésének feladatát, a Bristol pedig a Santa Isabelre adott le 12 lövést és 19:00 fele elhajózott a helyszínről, hogy csatlakozzon a hajórajhoz. A süllyedő hajókat a Macedoniára bízta. E döntés révén a nagy értékű zsákmány, mely nagy hasznára lehetett volna a brit hajórajnak, mind odaveszett. A kórházhajónak kijelölt Seydlitznek a német hajóraj jobb oldalán, attól valamivel távolabb kellett helyezkednie a parancsa szerint és már korán keleti, délkeleti irányba hajózott el nagy sebességgel eltávolodva a két másik ellátóhajótól és így sikerült elmenekülnie. A német ellátóhajók elfogásában nagy szerepet tulajdonítottak Muriel Felton, egy fitzroyi juhtenyészet vezetőjének a feleségének, és szolgálónőinek, Christina Gossnak és Marian Macleodnak. Ők egyedül voltak, mikor Port Stanley-ből telefonon hírt kaptak a szigetek felé közeledő hajókról. A két szolgálólány a közeli domb tetejére lovagolt, hogy onnan figyeljék meg a hajók mozgását és Felton telefonon továbbította az észleléseiket Port Stanley-be. Az ő információik segítették a Bristolt és a Macedoniát az elfogáshoz legkedvezőbb pozíció felvételéhez. Az admiralitás később ezüsttárgyakkal jutalmazta meg a hölgyeket és Mrs. Feltont a Brit Birodalom rendjével tüntették ki. ## A brit kötelék hadműveletei a csata után A Gneisenau elsüllyedését követően Sturdee tengernagy rádión próbált meg információkat beszerezni a Nürnberg és a Dresden sorsáról. Mivel nem járt sikerrel, a Carnarvont 20:30-kor északnak küldte a szénszállítók biztosítására, melyek egy része az Orama segédcirkáló biztosítása mellett Port Stanley-be tartottak. A két csatacirkálóval és a Bristol páncélos cirkálóval maga Sturdee 18 csomós sebességgel a Staten-sziget felé vette az irányt, hogy elvágja a Dresden útját, amennyiben az a Horn-fokot akarná megkerülni. Amint 23:25-kor tudomást szerzett a Leipzig megsemmisítéséről, a Glasgow-nak és a Cornwallnak a Magellán-szoros felé való hajózásra adott utasítást. A Glasgow üzenetére azonban, amiben tudatta, hogy mind a kettőjük csaknem a teljes lőszerkészletét felhasználta és a Cornwall már csak szénnel rendelkezik, a szénkészleteik kiegészítésére visszarendelte őket Port Stanley-be. Sturdee a három hajójával tovább haladt, anélkül, hogy utasítást adott volna a Magellán-szoros lezárására. Mire december 9-én 10:30-kor a Staten-szigettől már csak 50 mérföldre járt, a levegő már olyannyira párás volt, hogy a további keresést kilátástalannak ítélte meg. A brit tengernagy arra a feltételezésre jutott, hogy az elmenekült német ellátóhajók Dél-Amerika délkeleti partvidékéhez tartanak, ezért a csatacirkálóival észak-északnyugati irányba haladt tovább, a Bristolnak pedig meghagyta, hogy a Falkland-szigetek nyugati csoportját kutassa át. Újabb 24 óra elteltével, december 10-én 10:00 körül, felhagyott a kutatással és Port Stanley felé indult. Itt csatlakozott hozzá a Kent, mely a megrongált rádióberendezései miatt csak ekkor értesíthette a tengernagyot a Nürnberg megsemmisítéséről. Sturdee azt tervezte, hogy a szénvételezés és a harc során elszenvedett károk kijavítása után a hajóit három csoportra osztja fel: az egyiknek Tűzföld öbleit, egy másiknak Dél-Amerika keleti partvidékét Montevideóig, a harmadiknak a brazil partokat kellett átkutatnia. Ezt a tervet az admiralitás december 11-ei parancsa hiúsította meg. Londont még nem értesítették a Dresden megmeneküléséről, így ott már a Prinz Eitel Friedrich és Kronprinz Wilhelm segédcirkálók valamint a – mostanra valójában már megsemmisült – Karlsruhe könnyűcirkáló elfogásán gondolkodtak. A még Valparaíso közelében gyanított Prinz Eitel Friedrich elfogására a Galápagos-szigeteknél lévő észak-csendes-óceáni hajórajt tervezték bevetni, melynek állományából az Australia csatacirkálót a Panama-csatornán át Nagy-Britanniába rendelték. A Kent páncélos cirkálónak az egyik segédcirkáló társaságában a chilei partok mentén északnak haladva kellett felvennie a kapcsolatot ezzel a hajórajjal. A két másik csoporttal Sturdee maga folytatta volna a keresést a feltételezése szerint az Atlanti-óceánon tevékenykedő német cirkáló után. A délkeleti partok mentén Stoddart tengernagy vezetésével a Carnarvon, a Glasgow és két segédcirkáló alkotta csoport kutatott volna, míg a többi egységet északnak rendelték. A Canopusnak őrhajóként az Abrolhos-szigeteknél lévő titkos szenelő bázist kellett védelmeznie, ahová a (Jóreménység foka felől érkező) Dartmouth könnyűcirkálót is várták. Másnap, december 12-én megváltoztatták ezt a parancsot, mivel Londonban értesültek a Dresden sikeres megmeneküléséről és mert az északi-tengeri fronton fokozódó feszültség növelte a csatacirkálók hazarendelése utáni igényt. A két kapitális hadihajó mielőbbi hazahozatalának érdekében Sturdee-nek az összes többi egysége feletti parancsnokságot át kellett adnia Stoddartnak, neki pedig haza kellett indulnia. Stoddartnak előbb a Dresdent kellett megsemmisítenie, majd ezt követően az Atlanti-óceánon a Karlsruhét és a Kronprinz Wilhelmet kellett elfognia. Közölték vele továbbá, hogy az Australia a méreteinél fogva nem képes áthaladni a Panama-csatornán, ezért a tevékenységi körzete felé kell haladnia és Dél-Amerikát megkerülve juthat át az Atlanti-óceánra, valamint hogy a Melbourne könnyűcirkálót a Bermudákhoz küldik, mivel hírek érkeztek a Karlsruhe Bahama-szigeteknél való felbukkanásáról. Egy órával ezen parancs kiadása után érkezett Londonba a hír a Punta Arenas-i brit konzultól, miszerint a Dresden a Magellán-szorosban tartózkodik. Sturdee-t a csatacirkálóival azonnal a könnyűcirkáló üldözésére rendelték. Négy órával később arról érkezett hír, hogy a chilei hatóságok engedélyezték a Dresdennek a szénvételezést Punta Arenasban. A parancsot ekkor úgy módosították, hogy a Dresdent megsemmisíteni kell, nem pedig internáltatni. A Dresden Punta Arenasban való kikötéséről Sturdee december 13-án 03:00-kor értesült. Pillanatnyilag csak a Bristol volt kifutásra kész állapotban és két óra múlva elhagyta Port Stanley-t. 20:30-kor az Inflexible és a Glasgow követték, előbbi parancsnokának, Phillimore sorhajókapitánynak a vezetésével. Később Stoddartot a Carnarvonnal és a Cornwallal Patagónia partjainak átfésülésére küldték ki, majd 14-én a Kent és az Orama indult útnak a nyugati partra, hogy ott a Prinz Eitel Friedrich után kutassanak. December 16-án Sturdee tengernagy az Invincible-lel haza indult, ahova az Inflexible-nek legkésőbb 29-én követnie kellett. Azonban már 17-én parancs érkezett az admiralitástól, miszerint mindkét csatacirkálónak azonnal vissza kell térnie az Északi-tengerre és útközben a Zöld-foki szigeteken fel kell tölteniük a lőszerkészletüket. Ez az intézkedés kétségkívül a német cirkálók december 15-16-án Hartlepool és Scarborough elleni vállalkozásának következménye volt, ami súlyos aggodalmat váltott ki a brit oldalon és az Admiralstab azon feltételezett tervei is fokozták, mely szerint a von der Tann csatacirkálót az Atlanti-óceánon tervezték bevetni. Miután a britek megállapították, hogy a Dresden elhagyta Punta Arenast, a már a Csendes-óceánon tartózkodó Inflexible december 19-én visszaindult a Brit-szigetekhez és a további hadműveletek irányítását Stoddart vette át. ## A csata megítélése ### A támaszpont elleni támadás kivitelezése Spee gróf a szigetek elleni támadást azon feltevésből tervezte végrehajtani, hogy az Admiralstab bizonyosan értesítette volna, ha a térségben várható lett volna jelentős brit erősítések felbukkanása. De még a csatacirkálók útnak indítása sem zavarta volna meg a hadműveletet, amennyiben nem veszteget el napokat a Drummuirról való szénvételezéssel a Picton-szigetnél. Ha csak a Canopus-szal találkoztak volna, akkor teljes mértékben kivitelezhették volna a tervet. Amennyiben a Defence, Carnarvon, Cornwall és Kent páncélos cirkálók lettek volna jelen könnyű egységek társaságában, akkor alkalma nyilhatott volna a saját hajóihoz hasonló gyors ellenséges egységekkel legalább azonos körülmények között felvenni a harcot és leküzdeni őket, amennyiben azok a lassabb egységektől eltávolodtak volna, avagy amennyiben az ellenség egyben igyekezett volna tartani az erejét a leglassabb hajója sebességéhez igazodva, akkor lehetősége lett volna kitérni a harc elől. Spee ezen megfontolásai Raeder megítélése szerint helyesek voltak. Feltételezhetően a november 8-ai erőviszonyok mellett is más menete lett volna az eseményeknek, ha nemcsak a Gneisenau, de a Scharnhorst is a kikötő bejáratához hajózott volna és a tengernagy személyesen győződhetett volna meg a rendkívül kedvezőtlen erőviszonyokról. Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy Spee erőteljes támadást intézett volna a szénvételezéssel lekötött és a szénszállítók által mozgásukban korlátozott, jórészt harcra nem kész állapotban lévő brit hadihajók ellen, mint tette azt a Gneisenau parancsnoka a kifutóban lévő Kent páncélos cirkálóval szemben annak ellenére is, hogy nagy kaliberű lövegekkel vették tűz alá. Ebben az esetben az ellenség fölénye nem tudott volna érvényesülni teljes mértékben és a támadók akár sikerrel is járhattak volna. Annál nagyobb lett volna az esély a sikerre, minél közelebb a napkeltéhez érkezett volna a hajóraj a kikötő elé. Az ellenséges kikötőre és az abból eredő viszonyokra való személyes rálátás hiányában ilyen irányú utasítást Spee nem tudott kiadni. Emellett a támadást csak akkor lehetett volna eredményesen végrehajtani, ha a hajóraj a kikötő bejáratánál zárt alakzatban és meglepetésszerűen bukkant volna fel. A dolgok december 8-ai alakulása és a Gneisenau rövid üzenetei alapján Spee nem hozhatott más döntést, minthogy elrendelte erőinek a gyülekezést a helyzet tisztázására, és lehetőség szerint kerülje a vélhetőleg fölényben lévő ellenséges haderővel való harcot. ### A csata megítélése taktikai szempontból (német szemmel) A csatában részt vevő brit egységek jóval nagyobb erőt képviseltek a németekénél. A páncélos cirkálók harcában a vízkiszorításban több mint kétszeres, tűzerőben csaknem négyszeres volt a brit fölény. A könnyűcirkálók harcában vízkiszorításban nagyjából négyszeres, tűzerőben hatszoros volt ez az előny. Míg a coroneli csata során Spee gróf páncélos cirkálói az erős hullámverés jelentette nehézségek ellenére is 50 perc alatt tüzérségi tűzzel leküzdötték a hasonló típusú hajókból álló ellenséget, addig a brit csatacirkálóknak közel ennyi idő kellett az első találat eléréséhez a csatában, holott az időjárás nem zavarta őket és sokáig Spee lőtávolságán kívülről zavartalanul tüzelhettek. Ezzel szemben mikor a távolság már kedvezett a német páncélos cirkálóknak és tüzérségük egy részével már harcba bocsátkozhattak, már a harmadik sortűzzel találatokat jegyezhettek. A harc a britek kitérése miatt 13:44-kor beálló első szünetéig a Gneisenau mindössze két telitalálatot kapott. A Scharnhorstot a közel négyszeres túlerő végül csaknem három órás küzdelem után tudta legyűrni, a Gneisenaut négy és fél órás küzdelme végén a saját legénysége süllyesztette el. A későbbi skagerraki csata során a Scharnhorst-osztályhoz mérhető Defence, Warrior és Black Prince páncélos cirkálókat az Invincible-éhez hasonló űrméretű lövegekkel felszerelt német kapitális hadihajók – igaz kisebb távolságból – percek alatt tették harcképtelenné. A hétszeres tüzérségi túlerővel szemben küzdő Leipzignek négy órányi harc után nem volt már bevethető lövege és a fenékszelepek megnyitásával a saját legénysége süllyesztette el. A Nürnberg viszonylag hamar, másfél óra után veszett el, mivel a Kent a rosszabbodó látási viszonyok miatt vállalta a kockázatot és közelebb hajózott hozzá. Végül ezt a hajót is a legénysége süllyesztette el. A brit hajók gyenge tüzérségi teljesítményének csak részben volt oka a rendkívül óvatos taktika, amivel a hajóik épségét igyekeztek megóvni és ami miatt közepes távolságra sem nagyon próbálták megközelíteni az ellenfelet. A gyenge teljesítmény oka nagyobbrészt az elégtelen felkészítés következménye volt. Megfelelő kiképzéssel a jelentős anyagi fölényüket nagyobb távolságokból is hamarabb és hatékonyabban érvényesíthették volna. A brit zászlóshajót 22 (más források szerint 25) találat érte, közülük kettő a vízvonal alatt. Az egyik az övpáncél alatt jutott be a hajótestbe és egy 100 tonnás szénraktárban robbant fel, aminek következtében a túloldali raktárt is el kellett árasztani a hajó stabilitásának növelése érdekében. A másik víz alatti találat a hajóorrt érte, ami megtelt vízzel. Egy lövedék az elülső tornyot érte a két lövege között, egy másik a háromlábú árbóc egyik lábát ütötte át, a stabilitását azonban nem befolyásolta. Két lövedék teljesen elpusztította a tiszti étkezdét. Egy lövedék érte a kötöző helyiséget, melybe egy sérült olajtartályból olaj ömlött be, egy találat érte a kantint. A Gneisenau által kilőtt utolsó 21 cm-es tömör acéllövedék elvitte egy 102 mm-es ágyú csövét, majd három fedélzeten áthatolva a tengernagy személyes ellátmánya közé csapódott. Egy 15 cm-es gránát a bal oldalon a hátulsó szárnytorony magasságában ütötte át a hajó oldalát a vízvonal felett. A felépítményt több találat is érte, egy csónakdaru megsemmisült. A fedélzetet több helyütt átütötték a lövedékek és a repeszek, lejárati lépcsősorok tűntek el, emberveszteség ennek ellenére nem volt. Csak az első tiszt sérült meg könnyebben. Ennek oka az volt, hogy a harc ideje alatt a két 20 fős tüzoltócsoportot leszámítva mindenki páncélzattal erősen védett helyen tartózkodott. Az Inflexible-t három találat érte és ezek egy ember halálát, két-három sebesülését okozták. A rajta elért csekély találatok számának oka az volt, hogy ez a hajó folyamatosan füstbe volt burkolózva, ami nagyban megnehezítette a Gneisenau számára a rá kilőtt lövedékek becsapódásának megfigyelését. A Cornwallt a Leipzig 18 lövedéke találta el. A találatok közül több a vízvonal alatt érte, ami miatt a bal oldalára kissé megdőlt. Személyi veszteség azonban nem érte. A Cornwall mellett a Leipziggel harcoló Glasgow-t két találat érte. Legénységéből két fő veszítette életét és négyen sebesültek meg. A Kent a Nürnbergtől 37 találatot kapott, de élőerőben a vesztesége csak 4 halott és 12 sebesült volt. Közülük 10 főt az egyik 15 cm-es lövegének lőrésén betaláló és néhány lőportöltetet begyújtó lövedék sebesítette meg. A cirkáló rádióállomása teljesen megsemmisült. A csatacirkálókat távolról kísérő és a harcba csak 17:00 körül bekapcsolódó Carnarvon sértetlen maradt. A brit hajók a nagyszámú elszenvedett találat ellenére is csak kis mértékben sérültek és csak kevesen sérültek meg a fedélzetükön. Ennek az oka az, hogy igyekeztek olyan nagy távolságot tartani a célpontoktól, ahonnan azok már nem érhették el őket ágyúikkal, avagy amennyiben a német ágyúk hatótávolságán belülre kerültek, azok kilőtt lövedékei a röppályájuk vége felé már erősen veszítettek páncélátütő képességükből és ezért nem okozhattak jelentősebb károkat. A német páncélos cirkálóknak végül a fedélzetükön lévő régebbi típusú tömör acéllövedékeket is fel kellett használniuk, melyeknek bár jó páncélátütő képességük volt, nem rendelkeztek robbanótöltettel. A német cirkálók a torpedóikat nem tudták eredményesen alkalmazni, mivel a brit hadihajók nagyobb sebességüknek köszönhetően mindig ki tudtak térni ezen fenyegetés elől. A britek lőszerfelhasználásáról hiányos adatok állnak rendelkezésre. Luce sorhajókapitány jelentése szerint a Glasgow és a Cornwall közel a teljes lőszerkészletét ellőtte arra a Leipzigre, amelyik Coronelnél már a készlete csaknem ötödét felhasználta (407-et a -ből). Balfour lövegtoronyparancsnok szerint az Invincible elülső lövegtornya a csata során 180 lövedéket lőtt ki és már csak hat maradt a lőszerraktárában. A lövegtorony ezután a másik három torony lőszerraktárából kapott muníciót, mivel azok nem tudtak ilyen intenzitással részt venni a harcban. Az ütközet során a csatacirkálók közül az Invincible 513 lövést, az Inflexible 661 lövést adott le a fő tüzérségével. Az Invincible tüzértisztje, Hubert Edward Dannreuther a csatához kapcsolódó jelentésében a következőket írta: „Egész idő alatt az első árbócon elhelyezett tűzvezetőállás irányította a tüzünket. A tűzvezetés időnként nagyon nehéz volt, mert folyton a szélvédett oldal irányába lőttünk és a fenti kilátást erősen korlátozta a lőpor és kémények füstje. A távolságmérőknek nem sok hasznát vettük és a lövedékek becsapódásának a távolság meghatározásához való megfigyelését (range finding plotting) lehetetlenné tették a látási viszonyok (observation) és a nagy távolság. Lényegében ami ezt az összecsapást illeti, nem számított volna, ha a hajónak nem lett volna egyetlen távolságmérője sem vagy Dumaresq-je, vagy bármi más grafikai felszerelésre (plotting outfit). A Gneisenauval vívott harc későbbi szakaszában a német hajó folyamatosan cikk-cakkban haladt igyekezvén elkerülni a találatokat és a haladási irányát pár percenként folyamatosan változtatta két vonással [22,5°] valamelyik irányba kitérve a normális útirányától. Ezt az iránymódostást nem lehetett észlelni a távolságmérőkkel vagy szabad szemmel és ezért folyamatos korrekciókra (spotting corrections) volt szükség. (...)” A német hajók lényegében az összes (elérhető) lőszerüket ellőtték a harc során. Ezek a coroneli csata után 445 darab 21 cm-es és 15 cm-es lövedéket jelentett külön-külön a páncélos cirkálóknál, az előbbihez jött még közel 200-200 tömör acéllövedék is. A könnyűcirkálók 10,5 cm-es gránáttal rendelkeztek. A brit taktika alapja az volt, hogy az ellenfelet a hajóik jelentősebb sérüléseknek való kitétele nélkül győzzék le. Ez leginkább a páncélos cirkálók és a Leipzig elleni harcban mutatkozott meg. Sturdee-nek a kapott parancs értelmében a lehető legrövidebb időn belül kellett megsemmisítenie a Kelet-ázsiai Hajórajt, amit követően a honi vizeken hiányolt csatacirkálókat is harcképes állapotban kellett hazavezetnie. A britek óvatosságának másik oka az ellenfelük teljesítményének nagyrabecsülése volt, ami már a háború elejétől fogva tapasztalható volt és a coroneli csata után még inkább kifejezésre jutott. Ez megmutatkozott a két német páncélos cirkáló csatacirkálók általi üldözése során valamint a Glasgow-nak a Dresden és a Leipzig elleni fellépése során is. Sturdee tengernagy szükségesnek vélte az általános üldözésre (general chase) felszólító parancsát további korlátozó utasításokkal kiegészíteni, majd a parancsot visszavonni, amivel az erőinek egybentartását igyekezett elérni, annak ellenére, hogy egyetlen csatacirkálójának energikus fellépésével egymás után leküzdhette volna a német páncélos cirkálókat. Ez az eljárása ellentétben állt Spee Coronelnél alkalmazott taktikájával, ahol a zászlóshajójával egymaga tört előre, hogy ezzel az ellenséget elvágja a parttól és ezzel biztosítsa az előnyösebb szél felőli oldalt a felzárkózó erői számára. Az összecsapás során Sturdee nem szánta rá magát olyan intézkedések meghozatalára, melyek révén a tüzérségét kedvezőbb taktikai helyzetbe hozta volna és ezzel gyorsabban és hatékonyabban leküzdhette volna az ellenségét. Azt az egyszeri próbálkozását, hogy a kéményfüst okozta kedvezőtlen látási viszonyokon hátraarcot végrehajtva javítson, Spee gróf ellenkező irányú (eltávolodó) manőverrel akadályozta meg. Tekintettel a német páncélos cirkálók gyors ütemben való sebességvesztésére az újabb próbálkozások a szél felőli oldalra kerülésre minden bizonnyal sikerrel jártak volna. Mivel a zászlóshajója végig kitartott a kedvezőtlen pozícióban való maradás mellett, az Inflexible maga döntött úgy, hogy megpróbál átkerülni a kedvezőbb oldalra, ami keserű kritikaként értelmezhető Sturdee hadvezetésével szemben. Különösen fontos szerep jutott a csata során a Glasgow könnyűcirkálónak, mely egyedüliként a brit cirkálók közül minden német egységnél gyorsabb volt. Testvérhajója, a Bristol hajtóműproblémái miatt csak 10:45-kor tudott útnak indulni és ezért már nem vehetett részt a német cirkálók üldözésében. Raeder megítélése szerint a Glasgow feladata kellett volna legyen energikus fellépéssel, a sebességét kihasználva a német könnyűcirkálókat lekötni és iránymódosításokra késztetni illetve amennyiben lehetséges tűz alá venni őket és találatok révén a sebességüket lecsökkenteni. E taktika révén a brit páncélos cirkálók hamarabb felzárkózhattak volna és a tőlük jóval gyengébb német cirkálókat megsemmisíthették volna. A Glasgow gyorsabb volt az összes német hajónál és ez volt az a brit hajó a nap egésze folyamán, mely a német oldalon leggyorsabb Dresden elfogását elvégezhette volna. Eleinte talán lehettek kétségei afelől, hogy a többi brit hajó be tudja-e fogni a Leipziget és a Nürnberget és ebből fakadóan az lett volna a feladata, hogy ezeket a közeledő páncélos cirkálók karjaiba terelje. A parancsnokának azonban már akkor a Dresden után kellett volna erednie, mikor már látható volt, hogy a Cornwall és a Kent gyors ütemben zárkóznak fel a két másik német könnyűcirkáló mögé. 14:15-kor – Corbett leírása szerint – oly mértékben csökkentette a sebességét, hogy miközben a Leipzighez való távolságát csökkentette, közben a két brit páncélos cirkáló a közelébe érhetett. Ebből látnia kellett a hajó parancsnokának, hogy a Leipzig előbb vagy utóbb a páncélos cirkálók áldozatául fog esni. Csak 14:53-kor nyitotta meg a tüzet a Leipzigre, amit már energikusabb üldözés esetén jóval korábban is megtehetett volna és találatok elérése esetén a Dresden üldözésére válthatott volna. Raeder megítélése szerint a Glasgow viselkedésére a magyarázat csak az lehet, hogy a parancsnoka óvakodott a hajó hajó elleni küzdelemtől, miután a coroneli csatában a német könnyűcirkálóktól számos találatot kapott míg elérni rajtuk egyet sem tudott. Luce a feladatának azt látta, hogy a Leipziget lekösse addig, míg a Cornwall beérkezik. A Glasgow még akkor sem indult a Dresden után, mikor 16:45-kor a Cornwall tüzet nyitott a Leipzigre. A Leipzig tisztjei pedig úgy ítélték, hogy ekkor még beérhette volna, vagy legalábbis a vizuális kapcsolatot fenntarthatta volna az amúgy már csak szükös szénkészletekkel rendelkező Dresdennel, mely Coronel után lőszerrel sem rendelkezhetett többel, mint a Glasgow. E tisztek megfigyelése szerint úgy tűnt, a Glasgow igyekezett a Cornwall mögé helyezkedni, hogy mögötte találjon fedezéket magának. A Glasgow bátortalan fellépése miatt a csata kezdetén lényegében már megpecsételt sorsú Dresdennek végül sikerült elmenekülnie és további három hónapot és nagy erő- és anyagi ráfordítást követelt a felkutatása az antanttól. A német hivatalos történetírás szerint a britek végrehajtott taktikai lépései, gyenge tüzérségi teljesítménye valamint a Scharnhorst túlélői iránt tanúsított lovagiatlan magatartása miatt a falklandi csata nem sorolható a brit flotta dicső tettei közé a győzelme ellenére sem. A Scharnhorst hajótörötteinek magára hagyása mögött német feltételezés szerint egy parancs állhatott, amivel a coroneli csata halottait igyekeztek a britek megbosszulni – holott az ottani hajótöröttek kimentésére a Glasgow jelentése alapján sem kerülhetett volna sor a rossz időjárás miatt. A Glasgow parancsnokának magatartása sem volt lovagiasnak nevezhető. Miután a hajó hajó elleni küzdelmet nem vállalta fel, a Leipzig már védekezésre képtelen legénységét közvetlen közelről vette tűz alá és lövette halomra. Annak ellenére tett így, hogy világosan felismerte, az ellenfele már nincs abban a helyzetben, hogy ellenálljon és nincsenek is ilyen szándékai. Embertelen magatartását jól mutatja, hogy végül a tüzérei tagadták meg a mészárlás folytatását. Habár a hadilobogó még felvont állapotban volt a német cirkálón, sem a Glasgow-t, sem a Cornwallt nem fenyegette erősebb ellenségtől érkező támadás, mint korábban Coronelnél a Nürnberget mikor összetalálkozott a Monmouth-szal és a többi brit hajó holléte felől még kétségek lehettek. A Kent parancsnoka, Allen sorhajókapitány sem cselekedett méltóbb módon, mikor röviddel 19:00 óra előtt ismételten kiadta a tűzparancsot a már roncs állapotban lévő Nürnbergre. ## A csata után A német hadifoglyok sorsa Stanley-be visszaérkezve december 11-én Sturdee tengernagy zászlóshajója fedélzetére invitálta Pochhammer korvettkapitányt vacsorára és mint díszvendég a tengernagy jobbján foglalhatott helyet. A beszélgetés során Sturdee szemére vetette Pochhammernek, hogy hajójáról aknákat szórtak még akkor is a tengerbe, mikor a brit hajók a hajótöröttek kimentésére közelítettek hozzá. Sturdee állítása szerint puskákkal lövette ezeket az aknának vélt lebegő tárgyakat. Pochhammer döbbenetesnek érezte magát a feltételezést is, hogy egy teljesen szétlőtt cirkáló fedélzetén még egyáltalán lehetnek aknák. Ennek megfelelően ismertette vele azt, aminek feltevése szerint a tengernagy nagyon is tudatában volt, hogy ezek nem aknák voltak, hanem a lőpor tárolására szolgáló fémhüvelyek. Ezeket a vízen lebegni képes tartályokat sok hajótörött használta a felszínen maradáshoz és több német tiszt beszámolt arról, hogy ezekre akkor is lődöztek a britek, mikor hajótöröttek voltak a közelükben. Sturdee egy másik figyelemre méltó állítása az volt, miszerint Spee meg akarta szállni a Falkland-szigeteket. Ez a feltételezés vélhetően onnan eredt, hogy a brit értesülések szerint Chilében nagyszámú önkéntes csatlakozott Spee hajórajához. Mikor Sturdee-t értesítették a sziget közelében észlelt három kereskedelmi hajóról, ő arra gondolt, hogy ezek szállítják a szárazföldi katonaságként felszerelt csapatokat és céljuk a szigetek elfoglalása. Bár közülük kettőt is sikerült elfogni, de ezeken csak a hajók személyzete tartózkodott. Sturdee ennek ellenére láthatólag továbbra is ragaszkodott a téves feltételezéséhez és úgy vélte, hogy a harmadik német hajón lehettek a „szárazföldi csapatok”. Bár a Seydlitz hamarosan Argentínában kötött ki ahol internálták és katonaság ennek fedélzetéről sem került elő, ez a legenda a későbbiek során is megmaradt. Valójában összesen csak mintegy 120 fő csatlakozott a német hajórajhoz az országban tartózkodó tartalékosok közül és az itt horgonyzó német kereskedelmi hajók személyzetéből, így nyilvánvalóan a németeknek nem lett volna meg az erejük a Falkland-szigeteki támaszpont megszállására. A vacsora végi pohárköszöntő egy kellemetlen incidenssé fajult, melyre Pochhammer így emlékezett vissza: „Ekkor [Sturdee] emelte is a poharát: „Nos, bizonyára nem várja el, hogy a Kaiser egészségére igyunk, így...”, itt szünetet tartott. Nem sejtettem semmi jót. A lélegzetem elakadt. – Ekkor kifakadt belőle: „így hát igyunk György király egészségére!” Mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Egy pillanatig eltartott, míg e szavak értelmét, a mögöttük rejlő szörnyű rosszindulatot felfogtam. Nem sok hiányzott hozzá, hogy a pohár a kezem szorításában szétpattanjon, olyannyira fel voltam háborodva bensőmben. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy a pompás tartalmát a magasrangú úr arcába löttyintsem. Visszagondolva néha meg is bánom, hogy nem tettem ezt meg. Végül uralkodtam magamon, poharamat anélkül, hogy ittam volna belőle letettem az asztalra és nem hagytam kétséget afelől, mennyire erősen hatott rám ez az otromba tapintatlanság. Csend ült a teremre. Az Inflexible parancsnoka számára kínos volt az incidens. A témáról elterelve a szót igyekezett a felettese segítségére sietni. Én azonban fagyos szótlanságba burkolóztam.” Sturdee ezzel ellentétben később valótlanul azt állította, hogy a német tiszt a vacsora végén a brit uralkodó egészségére ivott tisztjeivel. Másnap Sturdee a következő szöveges üzenetet küldte Pochhammernek, mely Raeder megítélése szerint rávilágít egyes brit parancsnokok számára érthetetlen gondolkodásmódjára: H. M. S. „Invincible” Port Williamnél (Falkland-szigetek) (Memorandum No. 44) 1914. december 12. Fel szeretném hívni a figyelmét arra a tényre, hogy az életüket emberiességből mentettük meg. Az Önök hajói mikor legyőzték őket nem adták meg magukat, ezért nem volt szükséges kimenteni Önt és az embereit. Ennélfogva elvárom Öntől, használja fel a befolyását annak érdekében, hogy ne törjön meg ez a bizalom az Angliába vezető hosszú út során. Az ellátás amiben részesülnek az út során a tisztek és a legénység viselkedésétől fog függeni. : : : : J. C. D. Sturdee : : : : Altengernagy, főparancsnok. Ez alapján Sturdee úgy vélte, hogy a német tengerészek „különleges kegyben” részesültek, mikor kimentették őket. Ugyanakkor a britek a németek szemére vetették, hogy a tengeri hadviselés szabályaival szemben a harcképtelenné vált hajóikon nem vonták be a hadilobogót és nem adták át azokat a győzteseknek. (Arról Corbett itt láthatólag megfeledkezik, hogy hasonlóan kilátástalan helyzetben Coronelnél a Monmouth sem vonta be a hadilobogót.) Raeder a memorandumnál felhívja a figyelmet arra, hogy Sturdee hangsúlyos állítása szerint egyik német hadihajó sem adta meg magát. Ezzel egyben rámutat azokra az antant médiáiban megjelent valótlan állításokra, miszerint a Nürnberg bevonta volna a hadilobogót a megadás jeleként. A csatában hadifogságba esett német tengerészeket Port Stanley-ben előbb a Canopus fedélzetén szállásolták el, majd a Macedonia és a Crown of Galicia segédcirkálókon Angliába szállították őket. A foglyok a velük való bánásmódot csaknem kifogástalannak ítélték meg, leszámítva azt a brit haditengerészetnél látszólag gyakran folytatott gyakorlatot, hogy a hadifoglyok tulajdonával saját belátása szerint rendelkezett. Sturdee fogadtatása Az egy német könnyűcirkáló túlélésének hírét nem fogadták pozitívan a londoni admiralitásnál. Fisher tengernagy úgy vélte, hogy korábban Sturdee kezdetbeni rossz döntései vezettek a coroneli vereséghez, és ezért a Dresden megmenekülésében újabb támadási felületet talált rajta. A két csatacirkáló hazai vizekre való visszarendelése is vélhetőleg a türelmetlenségének megnyilvánulása volt Sturdee iránt. Sturdee-nek hazafelé tartva részletesen be kellett számolnia az események lefolyásáról. Egy sor üzenetváltás következett, melyekben Fisher kétszer is rákérdezett, hogy miért nem küldte egyik hajóját sem azonnal Punta Arenas-ba, mikor az admiralitás értesítette a Dresden ittlétéről. Egy korábbi üzenetére visszautaló válaszát ebben a nyers formában utasították el: „Az ön által küldött 30. [számú üzenet] nem ad választ a kérdésre.” Sturdee erre öt nyomós okkal válaszolt és az üzenetet a következőkkel zárta: „... Őlordsága a két ellenséges páncélos cirkáló elpusztításával bízott meg engem főparancsnokként és én azon fáradoztam, hogy legjobb képességeim szerint teljesítsem ezt a parancsot. Alásan utalok arra, hogy a cselekedeteimet három különböző üzenetben kifejtettem és az ezt követő intézkedések nem kecsegtettek a siker reményével...” Az admiralitás válasza a következő volt: „Az ön táviratának utolsó szakasza helytelen. Ilyen jellegű megfigyelési feladatok előzőleg nem meghatározandók. Őlordsága várja az írásbeli jelentését, mielőtt további végkövetkeztetések levonásra kerülnének.” Sturdee a sikere elismeréseként bárói rangot kapott, azonban Fisher számos általa ajánlott kitüntetést és előléptetést megtagadott, miután a beosztottja lett. Mikor 1915 februárjában Sturdee a 4. csatahajóraj parancsnokságának átvételéhez északra utazott és ez előtt még berendelték az admiralitáshoz, Fisher és Churchill mindössze öt percet szántak rá és ez idő alatt a falklandi csatát még csak meg sem említették. „Zsákmánypénz”-vita''' A csata után a brit oldalon kisebb vita alakult ki a harcképtelenné tett hajók után járó „fejpénzek” szétosztása miatt. 1916-ban a Canopus egykori parancsnoka, az ekkor már ellentengernagyi fokozattal bíró Grant igyekezett a zsákmánypénzből (Prize Money) részt szakítani magának és a hajója legénységének arra hivatkozva, hogy a hajója erődítette meg Port Stanley-t, az első lövések leadásával elűzte a Gneisenaut és a Nürnberget, biztosította Sturdee rajának a szénvételezését és ellátmányozását december 7-én és 8-án, megfelelő módon értestette a rajt a németek érkezéséről és a hajójának az egyik gellert kapó lövedéke végzett a Gneisenau öt tengerészével. (A német hajókkal kapcsolatos állításai tényszerűen valótlanok voltak.) 1916. december 21-én a zsákmánybíróság (Prize Court) úgy ítélkezett, hogy a tengerészeti zsákmányjogi törvény (Naval Prize Act) értelmében a Canopus nem volt annak a hajórajnak a tagja, amely a német hajókat megsemmisítette és visszautasította Grant követelését. Raeder leírása szerint a németek elítélték ezt a brit haditengerészetnél dívó gyakorlatot. ## Következmények A csata következményeképpen Németország egyetlen tengerentúli hajóraja, az Ostasiengeschwader mint katonai alakulat megszűnt létezni. A Dresden későbbi elsüllyedését követően a távoli vizeken reguláris német hadihajók már nem veszélyeztették az antant kereskedelmi hajózását. Németország azonban a háború végéig még több felfegyverzett kereskedelmi hajót indított útnak a kereskedelmi háború megvívására, melyek jelentős károkat tudtak okozni az ellenségnek (Möwe, Wolf, Seeadler). A győztes csata révén a britek négy csatacirkálójukat visszarendelhették a honi vizekre, és ezt követően itt jóval aktívabban léphettek fel. A tengeren túli állomáshelyek páncélos cirkálóinak nagy részét is visszarendelhették, és bevethették őket az Északi-tenger blokádjánál, amelynek fenntartása még inkább a brit hadműveletek előterébe került. Ezzel megszűnt a Hochseeflotte tehermentesítése, mely számára a brit csatacirkálók kivonása az Északi-tengerről jó alkalmat biztosított volna a Grand Fleettel való kedvezőbb erőviszonyok melletti megmérkőzésre. Erre a legkiválóbb alkalmat a december 15-16-án végrehajtott angol partok elleni támadás kínálta volna. A brit értékelések megjegyzik, hogy a Dél-Amerika nyugati partjainál folyó kereskedelem, melyet Falkland után csak a Dresden és a Prinz Eitel Friedrich veszélyeztettek, ismét teljes mértékben beindult. Más források szerint valójában azonban az antant áruforgalma ezeken a vizeken a Dresden 1915 márciusi elsüllyedéséig lényegében teljesen leállt, és csak ezt követően indult be ismét. A brit történetírást szerkesztő Corbett szerint a győzelem nem tekinthető a brit tradíciók felfogása szerinti teljes győzelemnek, mivel a Dresden elmenekülése miatt a vizek nem váltak szabaddá (szabadon hajózhatóvá az antant számára). Míg Coronel után a németpárti hangok megerősödtek Dél-Amerikában, addig a Falkland-szigeteknél elszenvedett súlyos vereség az antant befolyását erősítette a térségben. A csata lefolyásának részletei nagy tiszteletet váltottak ki ezen országokban Spee és hajóraja iránt, de azt már biztosra vették, hogy a német katonai jelenlét nem fog visszatérni a háború során Dél-Amerikába, így pedig gazdaságilag egyre inkább az antanthoz sodródtak. ## Emlékezete - A tengerészeti témák megfestéséről ismert Hans Bohrdt professzor a Nürnberg matrózainak kitartását örökítette meg „Az utolsó ember” (Der letzte Mann) című festményén. Az alkotó ábrázolása annyiban pontatlan volt, hogy a képen csak egy matrózt festett meg, továbbá a jelenetet tévesen a Leipzighez kötötte. A festménynek 1916-ban nyoma veszett. - A Punta Arenas-i német közösség a háború után emlékművet állított az elveszett német hajórajnak, melyen német és spanyol nyelven a következő szöveg áll: : „Gróf Spee tengernagynak és hajói • Scharnhorst • Gneisenau • Nürnberg • Leipzig • Dresden • hősi bátorságú legénységének. Győzedelmesen harcoltak a Santa Mariánál vívott csatában 1914. nov. 2-án és elestek a távoli Hazáért a Falkland-szigeteknél vívott csatában 1914. dec. 8-án. Méltó emlékül állította a Punta Arenas-i német kolónia. 1925. nov. 2.” - A háború utáni Reichsmarine (későbbi Kriegsmarine) első csatahajóosztályának (Scharnhorst-osztály) és második könnyűcirkálóosztályának (Leipzig-osztály) két-két egységét a Falkland-szigeteknél elveszett német cirkálók után nevezték el, míg a hajóarajt vezető Spee tengernagy tiszteletére az egyik zsebcsatahajó (nehézcirkáló) az Admiral Graf Spee nevet kapta. - December 8-ikára a Falkland-szigeteken minden évben megemlékeznek és ez a nap munkaszüneti nap (Battle day)''. ## Függelék

Céline Dion

Céline Marie Claudette Dion (Charlemagne, Québec, 1968. március 30. –) többszörös Grammy-díjas kanadai énekesnő. A québeci nagy családban született Céline akkor vált a francia nyelvű világ tinisztárjává, amikor ügynöke és későbbi férje, René Angélil saját házát terhelte jelzáloggal, hogy Celine első lemezét finanszírozza. 1990-ben Unison című angol nyelvű albuma Észak-Amerika és a világ angol nyelvterületeinek hírességévé tette. Céline Dion első nemzetközi sikereit az 1980-as években érte el, amikor megnyerte 1982-ben a Yamaha World Popular Song Fesztivált és 1988-ban az Eurovíziós Dalfesztivált. Francia lemezek sorozata után 1986-ban szerződést írt alá a kanadai CBS Recordsszal. A 90-es években Angélil segítségével világhírnevet szerzett. Miután leszerződött az Epic Recordsszal és a francia mellett számos angol nyelvű lemezt is elkészített, a popzene történetének egyik legsikeresebb művészévé vált. Számos zenei díj mellett 1998-ban megkapta szülőhazája, Kanada két legjelentősebb kitüntetését. 1999-ben, sikerének csúcsán bejelentette, hogy karrierjét megszakítja, egyrészt, hogy családot alapítson, másrészt, hogy több időt tölthessen férjével, akinél időközben rák kialakulását diagnosztizálták. 2002-ben visszatért a színpadra, és hároméves szerződést írt alá a Las Vegas-i Caesars Palace esti színpadi showjára a Colosseumba, amelyet később öt évre terjesztettek ki. Ikreinek megszületése után, 2011-től az énekesnő újabb hároméves műsorsorozatba kezdett a Colosseum színpadán. Az énekesnő zenéjét számos műfaj alakította, a rocktól az R'n'B-n keresztül a gospel és az európai klasszikus zenei stílus egyaránt. Miközben albumait gyakran vegyes visszajelzések követik, képzett és erőteljes énekhangját mindig elismerés fogadja. Dion minden idők legsikeresebb kanadai művésze, a második legsikeresebb művésznő az Egyesült Államokban, a Nielsen SoundScan forgalmi adatai szerint, és az egyetlen olyan női előadó, akinek két olyan kislemeze is született, amelyek több mint egy millió példányban keltek el az Egyesült Királyságban. Azonkívül 1995-ös D’eux című albuma minden idők legnagyobb példányszámában elkelt francia nyelvű albuma. 2004-ben, miután a lemezeladások átlépték a 175 millió példányszámos határt, az énekesnő Chopard Diamond-díjat kapott a World Music Awards díjátadó rendezvényen, mint minden idők legsikeresebb művésznője. A Sony Music Entertainment szerint Céline Dion már több mint 200 millió albumot adott el világszerte. ## Élete ### Gyermek- és ifjúkora Celine egy zeneszerető 14 gyermekes család legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot a kanadai Charlemagne városában, 1968. március 30-án. A család a kanadai francia kisebbséghez tartozott. A zene mindig is a család része volt, maga az énekesnő is Hugues Aufray francia énekes Céline című daláról kapta nevét. Szülei, Therese Tanguay és Adhemar Dion kis klubjukban, a Le Vieux Baril-ben dolgoztak, ahol a család gyermekei rendszeresen felléptek. Céline már ötéves korától arról álmodozott, hogy világszerte ismert és elismert énekesnő lesz. 1973. augusztus 13-án lépett először közönség elé a kis Céline egyik bátyja, Michael esküvőjén, ahol Christine Charbonneau Du fil des aiguilles et du coton című dalát adta elő. 12 éves korában egyik bátyjával és édesanyjával megírta első saját Ce n’était qu’un rêve (Nem volt más, mint egy álom) című dalát. Bátyja, Michel Dondalinger Dion elküldte a felvételt René Angélil ügynöknek és zeneproducernek, akinek a nevét egy Ginette Reno-album hátulján találta. Angélil egyből beleszeretett Céline hangjába, és elhatározta, sztárt farag belőle. 1981-ben jelzálogot vett fel saját házára, hogy kifizethesse Céline első stúdióalbumának, a La voix du bon Dieu című lemeznek a költségeit. A lemez a helyi listák élére került, és Québec sztárjává tette Céline-t. Népszerűsége akkor kezdett világszerte is terjedni, amikor 1982-ben részt vett a Yamaha Music Fesztiválon Tokióban, és megnyerte a legjobb előadó díjat, valamint a Tellement j’ai d'amour pour toi című dala a legjobb dal aranyérmét. 1983-ra az énekesnő lett az első kanadai művész, aki Franciaországban aranylemezt tudott készíteni, melyet a D'amour ou d'amitié című kislemeze ért el, emellett megnyert több Félix-díjat is, köztük a legjobb női előadónak és az év felfedezettjének járó díjakat is. Európába, Ázsiába és Ausztráliába akkor ért el hírneve, amikor Svájcot képviselve részt vett az 1988-as Eurovíziós Dalfesztiválon, és Ne partez pas sans moi című dalával szoros versenyben megnyerte a dublini versenyt. Az amerikai kontinens zeneiparába még ekkor sem sikerült betörnie, aminek részben az volt az oka, hogy akkor még csak francia nyelven jelentek meg dalai. Tizennyolc éves korában, amikor látta Michael Jackson egyik előadását, azt mondta ügynökének, ő is olyan sztár akar lenni, mint Jackson. Bár Angélil bízott Céline tehetségében, tudta, hogy az egész világ meghódításához imázsváltásra van szükség. Az énekesnő kissé háttérbe vonult, ezalatt fogorvosi kezelésnek vetette alá magát, hogy külsején javítson, tökéletesítette angol tudását, majd másfél év múlva rövid hajjal és szűk ruhákat viselve tért vissza. 1989-ben az Incognito Tour egyik koncertjén Céline hangja elment. Először Québec legjobb fül-orr-gégészét, Marcel Belzile doktort kereste föl, aki továbbirányította őt a világ legjobbjához, William Gouldhoz. Az orvos ultimátumot adott neki, mely szerint vagy hangszálműtétnek veti alá magát, vagy három hétig egyetlen szót sem szólhat. Ő az utóbbit választotta, majd az orvos társával, dr. William Riley-val elkezdtek gyakorolni, a hangszálait edzeni, mert orvosai szerint „nem tudott énekelni, és túl régóta, túl rosszul használta őket”. ### A siker kezdete (1990–1992) Két évvel azután, hogy angol tudását felfejlesztette, 1990-ben az énekesnő elkészítette első angol nyelvű lemezét Unison címmel, melynek címadó dalát ugyanezen évben Laura Branigan énekelte, Laura Branigan című albumán. Új lemezének létrejöttét számos ismert zenész segítette, köztük Vito Luprano és David Foster kanadai producer is. Zeneileg az 1980-as évek soft rock irányzata járta át a dalokat, a kritikusok is jó véleménnyel voltak róla. Jim Faber, az Entertainment Weekly cikkében azt írta, hogy Dion hangja ízléses, nem mesterkélt, és az énekesnő sosem próbált olyan stílust magára erőltetni, ami meghaladná erejét. Stephen Erlewine, az AllMusic kritikusa szerint az új lemez egy jó, kifinomult amerikai bemutatkozás. Az angol nyelvű lemezről a (If There Was) Any Other Way, a The Last to Know, a Unison és a Where Does My Heart Beat Now is kislemezre került. Az utóbbi, egy közepes tempójú soft rock ballada, melyben az elektromos gitár játszotta a fő szerepet, és ami az első olyan kislemez volt, amely bekerült az amerikai Billboard Hot 100-as lista legjobb tíz dala közé; legjobb helyezése a negyedik volt. A Unison album sikerei Európa és Ázsia mellett az Egyesült Államokban is meghozta az egyre fokozódó sikert Céline Dionnak. 1991-ben Dion tagja volt a Voices That Care című dalt előadó népszerű énekescsoportnak. Az előadók között volt többek között Randy Travis, Peter Cetera, Bobby Brown, Luther Vandross, Michael Bolton, Little Richard és Will Smith is, dalukat az öbölháború „Sivatagi vihar” elnevezésű hadműveletben harcoló amerikai csapatoknak ajánlották. Az énekesnő igazi nemzetközi áttörése akkor jött el, amikor Peabo Brysonnal duettben elénekelte a A azépség és a szörnyeteg című film betétdalát (Beauty and the Beast). Mind a kritikusok véleménye, mind a bevételek terén sikert hozott a dal, ez volt a második olyan amerikai kislemeze, amely bejutott a legjobb tíz közé, és ami elnyert egy Oscar- és egy Grammy-díjat is. A dal rákerült az 1992-es Celine Dion című stúdióalbumra is, amelyben fokozódott a rock stílus hatása, keveredve a soul és a klasszikus zene elemeivel. A dalokban a korábbi lemezekhez hasonlóan itt is a szerelem kapta a legnagyobb hangsúlyt. A David Foster és Diane Warren közreműködésével készült lemez ugyanolyan pozitív fogadtatásra talált, mint a Unison. Hasonló, bár némileg kisebb sikert könyvelhettek el még az If You Asked Me To, a Love Can Move Mountains és a Nothing Broken But My Heart című kislemezek is. Ez idő tájt jelent meg a következő francia nyelvű stúdióalbum, a Dion chante Plamondon. Ez nagyrészt feldolgozásokat tartalmazott, illetve négy új dal is rákerült. Kanadában és Franciaországban 1991–1992 során, majd 1994-ben a nemzetközi zenei piacokon is kiadták, ez volt az énekesnő első albuma, ami elérte ezt a teljesítményt. Dalai közül a Un garçon pas comme les autres (Ziggy) volt igazán sikeres Franciaországban, amely elérte a listák második helyét, és aranylemez lett. Québecben már a megjelenés napján elérte az aranylemez minősítést, Dion pedig a következő évben egy Félix- és egy Juno-díjat kapott a sikereknek köszönhetően. 1992-re a Unison sikerei Észak-Amerikában is a sztárok közé emelte az énekesnőt, aki ezzel elérte egyik fő célkitűzését: betört az angol nyelvű zeneiparba, és hírnevet szerzett ott. Ezzel párhuzamosan Kanadában élő francia rajongótábora neheztelt rá, mert elhanyagolva érezték magukat. E negatív érzéseket azért sikerült feloldania: az 1990-es Félix-díj átadásakor visszautasította az év angol nyelvű művésze kategóriában neki ítélt díjat, mondván, hogy nem tartja magát angol nyelvű művésznek. Azt nyilatkozta, ő mindig is francia művész volt, és az is marad. A zenei sikerek mellett Céline magánéletében is változások következtek be. Menedzsere, a huszonhat évvel idősebb Angélil a szerelme is lett, bár ezt a nyilvánosság elől hosszú időn át titokban tartották. Úgy gondolták, ártana az énekesnő karrierjének, ha rajongói helytelenítenék kapcsolatukat. ### Népszerűség (1993–1995) 1993-ban Dion elárulta érzelmeit a nyilvánosságnak. The Colour of My Love című albumának ajánló részében a „szerelme színének” (the colour of her love) nevezte Renét. Félelmeik ellenére rajongóik örültek a hírnek, és a pár 1994 decemberében fényűző esküvő keretében házasodott össze, amit élőben közvetített a kanadai televízió. A szerelmének dedikált album dalainak témája a szerelem és romantika köré épült. Ez volt Céline karrierjének addigi legsikeresebb lemeze, amiből több mint hat millió darab kelt el az Egyesült Államokban, két millió darab Kanadában, és több ország sikerlistáin is elérte az első helyezést. A lemezről készült az első, Amerikában, Kanadában és Ausztráliában is megjelent kislemez Jennifer Rush 1985-ös slágerének feldolgozásával, a The Power of Love című dallal. Ez a dal volt az énekesnő védjegye (signature hit) egészen az 1990-es évek végéig. A Clive Griffinnel énekelt When I Fall in Love az amerikai és a kanadai listákon már csak közepes sikert ért el, de két Grammy-jelölést is kapott, amelyből egyet el is nyert. A The Colour of My Love lett Dion első jelentős sikere Európában is, de főleg az Egyesült Királyság területén. Mind az album, mind a Think Twice című kislemez öt egymást követő héten át birtokolta a brit listák tetejét. A Think Twice hét hétig maradt az első helyen, az énekesnő negyedik olyan kislemeze volt, amely több mint egy millió példányban fogyott el a brit zenei piacon, a The Colour of My Love album pedig ötszörös platinaminősítést ért el, miután kétmillió példányban kelt el. Dion tartotta magát francia gyökereihez, és újabb francia lemezeket is készített az angol nyelvűek között. Az 1994-es, a párizsi Olympia színházban tartott koncertről készült egy élő lemez À l’Olympia címmel. Promóciós dala, a Calling You élő verziója hetvenötödik helyet ért el a francia kislemez listán. Készült egy közös dal az Alvin and the Chipmunks együttessel, a Petit Papa Noël című dalt két nyelven vették föl az A Very Merry Chipmunk című karácsonyi albumra. 1995-ben adták ki a D’eux – az Egyesült Államokban a The French Album – című lemezt, amely minden idők legsikeresebb francia nyelvű lemeze lett. Dalai jelentős részének írója és producere Jean-Jacques Goldman volt, közülük a Pour que tu m'aimes encore és a Je sais pas is óriási sikert aratott. Az előbbi tizenkét héten át tartotta első helyét Franciaországban, majd elérte a platinaminősítést. Az Egyesült Királyságban és Írországban is a legjobb tíz között szerepelt, ami ritka esemény volt francia nyelvű dal esetében. A második kislemez dal, a Je sais pas is elérte a legjobb helyezést a francia kislemezek között, és ezüst minősítést ért el az országban. A két dal angol nyelvű változata rákerült az énekesnő 1996-ban megjelent Falling into You című albumára, If That's What It Takes és I Don't Know címmel. Az 1990-es évek közepén Dion lemezeit még mindig a melodramatikus balladák uralták, de helyet kaptak a tempósabb kortárs popdalok is. A tehetséges Jim Steinman és David Foster igyekezett a divatnak megfelelő számokat írni az énekesnőnek. Bár a kritikusok véleménye változó volt, Céline lemezei jól teljesítettek a nemzetközi lemezlistákon, és 1996-ban harmadik alkalommal is az övé lett a World Music Awards díja az év legtöbb lemezt eladott kanadai énekesnője kategóriában. Az 1990-es években megerősítette helyét a világ legsikeresebb előadói között. ### Siker a világ zenei piacain (1996–1999) 1996-ban jelent meg Dion negyedik angol nyelvű lemeze Falling into You címmel, amelyben zenéjének további fejlődése mutatkozott meg. Hogy szélesebb közönséghez is elérjen, a dalokban több elemet vegyítettek, a zenét nagyzenekari hangzással, afrikai kántálással és más, gondosan kidolgozott zenei hatásokkal dúsították. Ezek mellett a hegedű, a klasszikus gitár, a harsona, egy brazil pengetős hangszer, a cavaquinho és a szaxofon is segített az új hangzásban. A kislemezek zenei stílusok széles skáláját fogják át. A Falling into You című címadó dalt és a River Deep, Mountain High című Tina Turner-feldolgozást főként az ütőhangszerek jellemzik, az It's All Coming Back to Me Now (Jim Steinman-feldolgozás) és az All by Myself lágyabb rock hangzású, de a klasszikus zongorai hangokkal elegyítve, a slágerlista vezető Because You Loved Me pedig egy ballada, amely az 1996-os A hírek szerelmesei című film betétdala lett. A Falling into You az énekesnő addigi karrierjének legjobb visszhangjára talált a kritikusok részéről. Míg Dan Leroy szerint a lemez nem sokban különbözik az előzőtől, és Stephen Holden (The New York Times) és Natalie Nichols (Los Angeles Times) azt írta, hogy előírásos, olyan kritikusok szerint, mint Chuck Eddy az Entertainment Weekly, Stephen Thomas Erlewine az AMG cikkírója és Daniel Durchholz olyan jelzőkkel halmozta el a lemezt, mint „lenyűgöző”, „szenvedélyes”, „stílusos”, „elegáns” és „hihetetlenül jól összeállított”. Ez lett Dion legsikeresebb albuma mind kritikusi, mind bevételi szempontból. Számos országban került a listák élére, és minden idők egyik legnagyobb eladást produkáló lemeze lett. Az Egyesült Államokban listavezető lett, majd 11-szeres platinaminősítést ért el a több mint 11 millió eladott példány után. Kanadában több mint egy millió kelt el belőle, így gyémántlemez lett. Az IFPI kilencszeres platinaminősítést igazolt, mely elismerést mindössze két másik album szerzett meg a történelem során, azok közül az egyik szintén Céline lemeze, a Let's Talk About Love. Következő évben az album Grammy-díjat nyert mind az év popalbuma, mind pedig az év albuma kategóriákban. Céline Dion világszerte tovább erősítette hírnevét, amikor felkérték, hogy az 1996-os atlantai nyári olimpiai játékok nyitóünnepségén elénekelje a The Power of the Dream című dalát. 1996 márciusában az album további népszerűsítésére koncertturnéra indult az énekesnő, a Falling into You Tour keretében több mint egy éven át adott koncerteket világszerte. A lemezt a folytatásként emlegetett Let's Talk About Love követte 1997-ben. Felvételei Londonban, New Yorkban és Los Angelesben zajlottak, és olyan különleges vendégénekesek vettek részt a produkcióban, mint Barbra Streisand (Tell Him), a Bee Gees (Immortality) és Luciano Pavarotti (I Hate You Then I Love You). További közreműködő volt még Carole King, George Martin, Bryan Adams, valamint a jamaicai származású Diana King, akivel a Treat Her Like a Lady című reggae dalban énekelt együtt. A lemez a Falling into You-hoz hasonlóan sikeresnek bizonyult, világszerte listavezető lett, huszonnégy eladási területen ért el platinalemez minősítést, és az énekesnő karrierjének leggyorsabban fogyó albuma lett. Az Egyesült Államokban, megjelenésének hetedik hetében már elérte a csúcspozíciót, később pedig tíz millió eladott példány után tízszeres platinalemez lett. Kanadában, megjelenésének hetében példány kelt el belőle, amivel azóta is rekordtartó. Az országban végül is gyémántlemez lett, miután átlépte az egymilliós eladási határt. Legsikeresebb dala a My Heart Will Go On című klasszikus ballada, amelynek írója és zeneszerzője James Horner és Will Jennings, producere Horner és Walter Afanasieff volt. A Titanic című film betétdalaként világszerte a listák élére került és Dion következő védjegyévé vált, majd Oscar- és Golden Globe-díjat nyert, mint legjobb eredeti filmbetétdal. 1999-ben az énekesnő elnyert további két Grammy-díjat is – a legjobb női popénekes teljesítményért és az év felvételéért –, a dalnak köszönhetően. A My Heart Will Go On és a Think Twice című dalok sikere után Céline Dion volt az egyetlen olyan énekesnő az Egyesült Királyságban, akinek két kislemeze is több mint egymillió példányban kelt el. Az album népszerűsítésére Dion 1998 augusztusában Let's Talk About Love Tour címmel koncertkörútra indult. Kevesebb, mint másfél év alatt 88 koncertet adott Észak-Amerikában, Ázsiában és Európában. Az 1990-es évtizedet Dion három különösen sikeres albummal zárta. 1998-ban végén jelent meg a These Are Special Times című karácsonyi lemez, 1999-ben újabb francia nyelvű albumot készített S'il suffisait d'aimer címmel, majd ugyanezen évben egy válogatáslemez is készült, az All the Way... A Decade of Song A karácsonyi albumon az énekesnő dalszövegíróként is közreműködött, Ric Wake és Peter Zizzo mellett társírója volt a Don't Save it all for Christmas Day című dalnak. Az album dalai az addigi legklasszikusabb hangzásban készültek. Az R. Kellyvel közösen énekelt duett (I'm Your Angel) Dion negyedik „number one” amerikai kislemeze lett, de a világ többi részén is vezető helyeket ért el. Az All the Way... A Decade of Song a legsikeresebb Dion-dalokat és hét újat is bemutatott, köztük az első kislemezdalt, a That's the Way It Is-t, a The First Time Ever I Saw Your Face című Roberta Flack-feldolgozást és a Frank Sinatrával duettben előadott All the Way-t. Ez a lemez is óriási sikert aratott világszerte. Az Egyesült Államokban három hétig tartotta első helyét, majd hétmilliónyi eladott darab után hétszeres platinalemez lett. Az Egyesült Királyságban, Kanadában és Ausztráliában is hasonló sikert ért el. Az évtized végére újabb francia dalok készültek. A S'il suffisait d'aimer minden nagyobb francia nyelvterületen befutott, Franciaországban, Svájcban a belgiumi Vallóniában és Kanadában is. Franciaországban több mint másfél millió példányban fogyott, így gyémántlemez lett. Az 1990-es évek végére Céline Dion több mint 100 millió albumot adott el világszerte, és díjak tömkelegét nyerte el. Tovább erősítette helyét a zeneipar legnagyobb popdívái között, amikor 1998-ban felkérték, hogy a VH1 Divas Live című műsorában szerepeljen Aretha Franklin, Gloria Estefan, Shania Twain és Mariah Carey mellett. Még ugyanezen évben Céline megkapta szülőhazájának két legnagyobb kitüntetését, a Kanada Rend legmagasabb fokozatát és a Québec Nemzeti Rend tiszti fokozatát. Egy évvel később felkerült a Canadian Broadcast Hall of Fame-re, és csillagot kapott a kanadai hírességek sétányán. A '90-es évek végén azt a pop-rock stílust, ami korábbi lemezeire volt jellemző, felváltotta egy jóval felnőttesebb kortárs zenei hangulat. Ettől függetlenül továbbra is a szerelem maradt legtöbb dalának központi témája, ami egyes kritikusokat arra vezetett, hogy Dion zenéjét elcsépeltnek, közhelyesnek tartsák és elutasítsák. Mások ezután is dicsérték, egyfajta technikai csodaként jellemezve előadásait, a These Are Special Times című albumról pedig olyan kritika is született, mely szerint az énekesnő egy zenei olimpikon, aki számára nem létezik sem elérhetetlen cél, sem elérhetetlen hang. ### Visszavonulás (2000–2002) Tizenhárom album és számos koncert után Dion úgy érezte, nyugalomra van szüksége. Utolsó albumán, az All the Way... A Decade of Song című lemezen bejelentette, hogy háttérbe vonul egy időre a színpadtól, hogy a saját életét élhesse. Férjénél ekkortájt diagnosztizáltak torokrákot, ami szintén a visszavonulásra sarkallta őt. Az énekesnő a szünet idején sem tudott teljesen kikerülni a rivaldafényből. 2000-ben a National Enquirer valótlan tartalmú cikket közölt a párról. A lap tévesen idézte az énekesnő szavait, és főcímként jelentette: „Ikreket várok!” Dion ezért több mint húszmillió dollárra perelte a lapkiadó társaságot. Az Enquirer szerkesztői a következő számban elnézést kértek és visszavonták állításaikat, majd Dion és férje tiszteletére anyagi támogatást nyújtottak az American Cancer Society szervezetnek. Egy évvel az eset után, mesterséges megtermékenyítést követően, 2001. január 25-én megszületett fiuk, René-Charles Dion Angélil. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után az énekesnő visszatért a színpadra, és az America: A Tribute to Heroes elnevezésű jótékonysági koncerten előadta a God Bless America című dalt. Chuck Taylor, a Billboard cikkírója szerint „Dion előadása eszébe juttatta, miért is ő a kor egyik ünnepelt énekesnője: képes olyan érzelmek tolmácsolására, amelyek felrázzák a lelkünket. Megindító, érzékeny és elegáns – csak ajánlani tudom azoknak, akik a történtek feldolgozásával küszködnek.” Dion 2003-ban a 37. Super Bowl rendezvényen is elénekelte a dalt a San Diegó-i Qualcomm stadionban. 2001 decemberében jelent meg Georges-Hébert Germain közreműködésével az énekesnő életrajza My Story, My Dream címmel, amely gyermekkorától 2000-ig tárja föl Dion életének mozzanatait, a szülői háztól a világhírnévig. A könyv Magyarországon 2001-ben Életem, az álmom címen jelent meg az Etoile Kiadó gondozásában. ### Visszatérés (2002–2003) 2002 márciusában, három háttérben töltött év után jelent meg a találóan A New Day Has Come (magyarul Új nap jött el) címet viselő album. Az album az énekesnő addigi legszemélyesebb tartalmú lemeze, dalaiban Dion érettebb oldala mutatkozik meg. E változás az anyaság miatt érzett felelősségtudat következménye, mert Dion saját szavaival szólva, „az anyaság felnőtté tesz.” „Az új nap Renének, nekem a kisbaba... az A New Day Has Come című dal nagyon jól ábrázolja, hogyan érzem magam most. Az egész albumot jellemzi. A lemez több mint tizenhét országban – köztük az Egyesült Királyságban és Kanadában is – a listák első helyén debütált. Az Egyesült Államokban a Billboard 200-as lista első helyén mutatkozott be, már a megjelenés első hetében 527 ezer példányban kelt el. Ez volt Dion első, listavezetőként debütáló albuma ezen a listán. Az Államokban végül is háromszoros, Kanadában pedig hatszoros platinaminősítést ért el. Bár a lemez kereskedelmi szempontból sikeresnek bizonyult, a kritikusi visszhang inkább felejthetőnek, dalszövegeit pedig élettelennek ítélte. A Rolling Stone magazin és az Entertainment Weekly munkatársainak véleménye szerint Dion zenéje nem lett kiforrottabb a karrierjében tartott szünet alatt, és dalait közhelyesnek, középszerűnek értékelték. Sal Cinquemani, a Slant magazin cikkírója szerint az album „csöpögős, érzelgős popdalok terjengős gyűjteménye.” Az erről az albumról született első kislemez (A New Day Has Come) a Billboard Hot 100 listán elért legjobb helyezése a 22. hely volt. A Hot Adult Contemporary Tracks listán huszonegy egymást követő héten át volt listavezető, megdöntve ezzel a korábbi leghosszabban vezető dal rekordját. A túlszárnyalt rekordtartó dalok Phil Collins You'll Be in My Heart és Dion Because You Loved Me című dalai voltak, melyek egyaránt tizenkilenc héten át tudták megtartani listavezető helyüket. 2002-ben az énekesnő részt vett több jótékony célú koncerten is, köztük a híres VH1 Divas Live koncerten, melyet a VH1 Save The Music Foundation támogatására szerveztek olyan előadók közreműködésével, mint Cher, Anastacia, Dixie Chicks, Mary J. Blige, Whitney Houston, Cyndi Lauper, Shakira és Stevie Nicks. Személyes élményeiből merítve készítette el Dion 2003-ban One Heart című albumát, amelyben élete iránti nagyrabecsülését mutatja be. A dalok jellemzően dance stílusban szólnak, ami eltér a korábbi szárnyaló, melodramatikus balladáktól. Emiatt az új lemez meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. A közepes siker ellenére még a legenyhébb kritikákban is jelen voltak a „kiszámítható” és a „banális” értékelések. A dalok közé került Cyndi Lauper egy 1989-es dalának, az I Drove All Night-nak feldolgozása, ami egy Chrysler-reklámkampány részeként készült, stílusában a dance-pop és a rock and roll jegyeit hordozza. A reklámot változó kritikákkal illették, köztük olyan is volt, ami szerint Dion csak a szponzorai elégedettségét akarta kielégíteni. Azonban többen is, köztük Bonita Stewart, a Chrysler Group Marketing Communications igazgatója azt állította, „a Chryslert lenyűgözte, hogy etnikai hovatartozástól függetlenül kedveli mindenki az énekesnőt.” Hozzátette azt is, hogy az énekesnő „kifinomultságot, romantikát, szenvedélyt hozott a márkának.” 2003 októberében jelent meg egy újabb francia nyelvű lemez, az 1 fille & 4 types, amely az előző kiadványnál jobb fogadtatásban részesült, és azt mutatta, hogy Dion megpróbál kitörni a dívaimázsból. Az album létrejöttét Jean-Jacques Goldman, Gildas Arzel, Eric Benzi és Jacques Veneruso segítette, akikkel korábban is együttműködött már két sikeres francia lemezénél, a S'il suffisait d'aimer és a D’eux megalkotásánál. Az énekesnő maga is az „öröm albumának” titulálta a lemezt, amelynek borítóján a korábbi beállított képekkel ellentétben Dion egyszerű, nyugodt pillanatban látható. Franciaországban, Kanadában és Belgiumban is széles körű sikert ért el és listavezető lett. Franciaországban eladott példány után kétszeres platinalemez lett. Erlewine az Allmusic.com-on azt írta, hogy Dion dalai újra a csúcson vannak és hogy az énekesnő „visszatért a popzene alapjaihoz, és olyan színvonalon énekel, ami régen volt hallható tőle.” A One Heart után 2004-ben következett ismét egy angol nyelvű album, a Miracle. Ez Dion és Anne Geddes fényképész közös projektje volt, aminek központi témája a kisbabák és az anyaság. A lemezt jellemzően altatók és más anyai szeretettel és inspirációval kapcsolatos dalok alkotják, köztük a legnépszerűbbek Louis Armstrong What a Wonderful World és John Lennon Beautiful Boy című feldolgozásai lettek. A fogadtatás ismét vegyes volt. Az Allmusic.com-on ötből három csillagot kapott, Stephen Thomas Erlewine szerint „a legrosszabb, ami a lemezről elmondható, hogy nincs benne semmi meglepetés, de a közönség egy ilyen lemezzel kapcsolatban nem is akar meglepetést; nyugalmat várnak, nem számít, hogy ezt felújított dalok vagy újszülöttek fotói formájában kapják meg. A Miracle megadja mindkettőt, ami vonzóvá teszi mind a várandós, mind az új anyák számára, Dion közönségének körében.” Chuck Taylor, a Billboard magazinban azt írta, hogy a Beautiful Boy egy „nem várt drágakő”, és Diont „kortalan és sokoldalú művész”-nek nevezte, ezzel szemben Chuck Arnold a People magazinban azt állította, hogy a lemez túl szentimentális, miközben Nancy Miller az Entertainment Weeklyben úgy vélte, a könyvet, CD-t és DVD-t is tartalmazó csomag csak egy okos ötlet volt az új anyák könnycsatornáinak beindítására. A Miracle a Billboard 200 listán a negyedik, Kanadában pedig első helyen debütált, majd 2005 januárjára platinalemez lett. Bár Céline lemezei kereskedelmi szempontból sikeresnek bizonyultak, nem érték el korábbi munkáinak sem az eladási számait, sem pozitív fogadtatását. A 2000-ben megjelent The Collector's Series, Volume One és a 2003-as One Heart sem felelt meg a kritikusok várakozásának. Dalai kevesebb teret kaptak a rádiókban, mivel a Dion-, Carey- és Houston-féle lírai dalok általánosságban is kevesebb teret kaptak a tempósabb kortárs és hiphopdalok mellett. Ennek ellenére 2004-re Dion világszerte eladott összes lemezének száma átlépte a 175 millió darabot, amiért Chopard Diamond-díjat kapott a 2004-es World Music Awards díjkiosztáson. A World Music Awards hivatalos weboldala szerint ennek a díjnak a kiérdemlése nagyon ritka, nem egy minden évben átadott elismerés, a művészek csak 100 millió eladott album után részesülhetnek ebben. ### A New Day... Live In Las Vegas (2003–2007) 2002 elején Dion bejelentette, hogy három éven át egy hatszáz előadásból álló show-műsor-sorozatba kezd a Las Vegas-i Caesars Palace hotel Colosseum nevű, három páhollyal és 4100 ülőhellyel rendelkező színházában, melyet kifejezetten az énekesnő számára építettek. „Évek óta ez volt a legjobb üzleti döntés a nagyobb előadóművészek között” – írta cikkében a Chicago Sun-Times. Az ötlet akkor fogant meg Céline fejében, amikor még a karrierjében tartott szünet elején látta Franco Dragone O című műsorát. 2003. március 25-én elkezdődött az A New Day... című Céline-show. A nyitóelőadáson számos híresség volt jelen, köztük Dick Clark, Alan Thicke, Kathy Griffin és Justin Timberlake, aki az a televíziós felvétel házigazdája volt. Műsorának elkészítéséhez Dragone-t kérte fel, a produkció a tánc, a zene és a látvány kombinációjára épült. Dion táncosok és különleges effektek körében adta elő legnagyobb sikerű dalait, koreográfusa Mia Michaels volt. Mike Weatherford kritikus szerint az első alkalommal Dion nem volt olyan nyugodt, mint kellett volna, és néha nehéz volt megtalálni az énekesnőt a rengeteg díszlet és táncos között. Ennek ellenére a show Dion tökéletes színpadi jelenléte és egyszerű fellépő ruháinak köszönhetően élvezhető volt. 2004\. január 6-án az énekesnő csillagot kapott a hollywoodi hírességek sétányán. Dion estéről estére, heti öt alkalommal lépett fel műsorával a Colosseumban. A műsor a drága jegyárak miatti panaszok ellenére is népszerű volt a közönség körében, és az énekesnő az utolsó előadásig telt ház előtt énekelt. A jegyek átlagos ára 135,33 dollár volt. A Pollstar adatai szerint 2005 első felében összesen jegy kelt el, ami 43,9 millió dolláros bevételt jelentett, és 2005 júliusáig 384 műsorból 315 telt házas volt. 2005 végére több mint 76 millió dollárra nőtt a bevétel, ami a 2005-ös Billboard's Money Makers list hatodik helyére juttatta a show-műsort. Az A New Day... a hatodik legsikeresebb turné volt 2006-ban Amerikában. A sikernek köszönhetően Dion szerződését 2007-ig meghosszabbították, először még határozatlan időre. 2007. január 5-én jelentették be, hogy 2007. december 15-ig tart a show-műsor-sorozat, az utolsó két hónap jegyeinek árusítása március 1-jétől kezdődött. A négy és fél éves koncertsorozat összesen 400 millió dolláros bevételt hozott, és közel 3 millióan láthatták. A hatalmas sikerre tekintettel 2007. december 10-én Európában, majd a következő napon Észak-Amerikában egy koncertfelvétel is megjelent belőle, amely az A New Day... Live in Las Vegas címet viseli. ### Újabb lemezfelvételek, koncertturnék (2007–2009) Dion újabb francia nyelvű lemeze, a D’elles 2007. május 21-én jelent meg, és azonnal a kanadai listák élére került. Már megjelenésének első hetében példányban fogyott. Amióta a Nielsen SoundScan méri a zeneipar forgalmát (1991), az énekesnőnek ebben az időszakban megjelent albumai közül ez volt a tizedik, amely vezető helyen debütált. Kanadában kétszeres platinaminősítést ért el, az első hónapban több mint fél millió darabot szállítottak külföldre. Franciaországban és Belgiumban szintén első helyezést ért el. Az album első kislemeze, az Et s'il n'en restait qu'une (je serais celle-là) már egy hónappal korábban a francia kislemezlista élére került. 2007\. november 12-én Európában, 13-án Észak-Amerikában ismét angol nyelvű lemez jelent meg, a Taking Chances. A 2003-as One Heart óta első újabb angol albumon pop-, r&b- és rockzenét ötvöző dalok hallhatók. A dalok elkészítésében közreműködött John Shanks és az Evanescence egykori gitárosa, Ben Moody, Kristian Lundin, Peer Astrom, Linda Perry, Yuna Ito japán énekesnő és az r&b-énekes és dalszövegíró, Ne-Yo. Az énekesnő szerint az album karrierjének pozitív irányú fejlődését mutatja meg, erősebbnek, merészebbnek érezte magát, mint korábban, de ugyanolyan szenvedélyesnek a zenében és az életében is, mint amilyen mindig is volt. Dion 2008. február 14-én a két legutóbbi album népszerűsítésére majd egy éven át tartó, 132 koncertből álló turnéra indult, amelynek során öt kontinens országaiban lépett föl. Becslések szerint a turné több mint 200 millió dolláros bevételt hozott, amivel az év egyik legnagyobb bevételt elérő koncertkörútja lett. 2009-ben az összeg tovább nőtt, összesen 270 millió dollárra. Ez a turné ezzel minden idők második legsikeresebb szólóénekesi turnéja, és összkategóriában minden idők tizedik legsikeresebbje. Az Egyesült Államokban a turné a Billboard Boxscore listáján első helyre kerül, minden egyes koncert telt házzal zajlott mind az Államokban, mind Kanadában. Dion második alkalommal vehetett részt az Idol Gives Back elnevezésű jótékony célú koncerten. 2008-ban hat Juno-díjra jelölték, köztük az év művésze, az év pop albuma (Taking Chances), az év francia nyelvű albuma (D’elles) és az év albuma (Taking Chances és D’elles) kategóriákban. A következő évben újabb három Juno-kategóriában jelölték az énekesnőt; az év dala (Taking Chances), az év zenei DVD-je (Live in Las Vegas: A New Day...) és a Fan Choice Award kategóriákban. 2008\. augusztus 22-én a Taking Chances-turnét megszakítva Céline ingyenes, kifejezetten francia nyelvű koncertet adott Québecben, a Plains of Abraham parkban, a város 400. évfordulójának alkalmából. A koncertfelvétel 2008 novemberében Céline sur les Plaines címmel jelent meg DVD-n Québecben, majd 2009. május 20-án Franciaországban. 2008. október végén jelent meg az első, a világon mindenhol egyszerre kiadott angol nyelvű válogatásalbuma az énekesnő legsikeresebb dalaival, amely két verzióban is elérhető; az egylemezes My Love: Essential Collection, illetve a kétlemezes My Love: Ultimate Essential Collection. 2009 májusában Céline Dion az évtized huszadik legsikeresebb, illetve a második legsikeresebb női előadója volt az Egyesült Államokban, a több mint 17,5 millió eladott lemezzel. 2009. júniusban a Forbes magazin egy cikkében azt írta, hogy az énekesnő 100 millió dollárt keresett 2008-ban. 2009 decemberében a Pollstar jelentette be, hogy Dion volt az évtized legsikeresebb szóló koncertet adó énekese, és második legsikeresebb koncertező énekese a Dave Matthews Band mögött. Az évtized során Dion 522,2 millió dollárt keresett, amelynek jelentős része a Caesars Palace-ban töltött ötéves A New Day... show-műsor-sorozat eredménye. ### Koncert- és videómegjelenések (2009–2010) 2010\. február 17-én Céline Dion dokumentumfilmet jelentetett meg a Taking Chances Tour koncertkörútról Celine: Through the Eyes of the World címmel. A filmen az énekesnő színpadi, színpad mögötti és családi jelenetei is megjelennek, mivel a turnéra családja is elkísérte. 2010. május 4-én a film DVD-n és Blu-rayen is megjelent Taking Chances World Tour: The Concert címen. A 2010-es Grammy-díj átadó rendezvényen Dion együtt énekelte Carrie Underwooddal, Usherrel, Jennifer Hudsonnal és Smokey Robinsonnal Michael Jackson Earth Song című dalát. Szülőhazájában, Québecben Céline lett az évtized művésze, melyet 2009 decemberében a montreali Le Journal de Quebec magazin jelentett be. 2010. januárban a The Los Angeles Times közzétette éves listáját az évben legtöbbet kereső tíz személyről, melynek Dion az élére került, 2000-től 2009-ig minden évben 747,9 millió dolláros összbevételével. Bevételének legnagyobb része a jegyeladásokból származik (522,5 millió dollár). Egy 2010. májusi Harris Poll-felmérés alapján Dion lett a legnépszerűbb zenész az Egyesült Államokban, megelőzve a U2-t, Elvist és a Beatlest is, mind nemi, mind politikai beállítottsági, lakhelyi és bevételi szempontok szerinti szavazók véleménye alapján. A legnépszerűbb zenész lett különösen a női népesség körében, valamint azon demokraták között, akik az Államok keleti vagy déli részén laknak, illetve azok között is, akik jövedelme 35 ezer és 74,9 ezer dollár között van. 2010 szeptemberében Céline duettet énekelt Michael Sardou francia énekessel (Voler). A dal Sardou későbbi albumán jelent meg. Októberben Dion írt és hangszerelt egy új dalt (Entre deux mondes) a kanadai Marc Dupré számára. ### Új show-műsor Las Vegasban, új albumok a piacon (2011–2014) A People magazin egy 2010. februári interjújában Dion bejelentette, hogy visszatér a Caesars Palace falai közé új show-műsorával, a Celine-nel, amely három év alatt hetven előadásból áll, az első 2011. március 15-én volt a Colosseumban. Dion azt nyilatkozta, hogy a műsorban elhangzik „minden olyan dal a repertoáromból, amelyeket az emberek hallani akarnak”, és klasszikus hollywoodi filmek zenéi is köztük lesznek. Az előkészületek idején Dion már huszonhetedik alkalommal lépett fel a The Oprah Winfrey Show-ban, ezúttal annak utolsó évadában, 2010. február 21-én, ahol beszélt a közeledő show-ról és családjáról. 2013-ban a hároméves szerződést meghosszabbították, Céline 2019-ig lép fel a Caesars Palace-ban. Céline hatodik alkalommal énekelt az Oscar-díj átadáson, a 83. Oscar-gálán a Smile című dalt adta elő. Szeptember 4-én Dion részt vett a 2011 MDA Labor Telethon Event-en, ahol az Open Arms című Journey-dal korábban felvett feldolgozását énekelte új showjából. 2011. október 1-jén az OWN Network mutatta be az énekesnő életéről készült Celine: 3 Boys and a New Show című dokumentumfilmet, amelyben családja, néhány hónapos ikrei és a műsor előkészületei kerültek felvételre. A film a TV OWN Canada csatornáján a második legnézettebb műsor volt. Októberben a FlightNetwork.com készített egy felmérést 780 fő részvételével azzal a kérdéssel, hogy mely híresség mellett ülnének legszívesebben egy repülőgépen. Dion volt a legnépszerűbb válasz, a szavazók 23,7%-a választotta őt. 2010 szeptemberében Dion 15. parfümje jelent meg a Celine Dion Parfums kollekcióból, a Signature. 2011\. szeptember 15-én Dion részt vett Andrea Bocelli Concerto: One Night in Central Park ingyenes koncertjén a New York-i Central Parkban. 2012 januárjában jelentette be az énekesnő, hogy 2007 után először, ismét stúdióalbummal jelentkezik. 2012-re harangoztak be egy új angol nyelvű válogatásalbumot, a Le journal Montréal cikkében tették közzé, hogy az új lemez 2012 októberében jelenik meg Water and a Flame címmel. Dion azt nyilatkozta, hogy az új albumon új dalok mellett több feldolgozás is lesz a Las Vegas-i show-műsorból. A dalok ismertebb producerei Babyface, Ne-Yo és Eg White. Egy Stevie Wonder-duett szintén a lemezre kerül, az énekes Overjoyed című dalát énekli fel Dionnal. Az album megjelenése először 2012. novemberre, majd 2013 elejére csúszott, megelőzte 2012. november 2-án egy új francia nyelvű stúdióalbum, a Sans attendre. Az album már 2012 decemberére gyémánt minősítést ért el Franciaországban több mint eladott példánnyal. Az angol nyelvű válogatáslemez megjelenési dátuma végül 2013. november 4-re csúszott Loved Me Back to Life címen. Szintén 2012. januárban az énekesnő fellépett Jamaikában a 16th Jazz and Blues fesztiválon. Az ott készült interjúban azt nyilatkozta, hogy régi vágya volt eljutni erre a fesztiválra, így a Las Vegas-i show szünetében, új albumának felvételének idején szakított időt, hogy ott lehessen. 2012. októberben a Sony Music Entertainment kiadta a The Best of Celine Dion & David Foster című válogatásalbumot Ázsiában. A címadó dal kislemezét 2013. szeptember 3-án adták ki. Öt év kihagyás után Céline ismét európai koncerteket adott. 2013 júliusában visszatért Québecbe a Plains of Abraham parkba egy koncert erejéig, majd 2013. november végén – december elején újabb európai koncerteket adott (Sans attendre Tour), közülük kettőt Antwerpenben, hetet pedig Párizsban. Breakaway, Incredible és Water and a Flame című dalai lettek a következő kislemezek. Az Incredible videóját 2014 júniusában töltötték fel az énekesnő hivatalos VEVO csatornájára. 2014\. május 16-án Céline egy három lemezes (2CD/DVD és 2CD/Blu-ray) szettet készített Céline une seule fois / Live 2013 címmel, amely Franciaországban, Kanadában és Belgium vallón részén is a legjobb tíz közé került. ### René halála, Encore un soir (2014–2019) 2014\. augusztus 13-án az énekesnő bejelentette, hogy határozatlan időre visszavonul a nyilvánosságtól, törli ázsiai koncertkörútját és Las Vegas-i fellépéseit, mivel férje egészségi állapota a 2013. decemberi tumorműtétet követően romlott. 2015. március 20-án a Caesars Palace-be való augusztusi visszatéréséről adott hírt. 2016. január 14-én lemondta összes januári fellépését férje és testvére halála miatt. Február végén tért vissza a színpadra. 2015\. októberben közösségi oldalán adta hírül, hogy új francia albumon dolgozik, a posztban az algériai-kanadai énekesnővel, Zahoval látható közös fotón. 2016. május 24-én jelent meg az Encore un soir kislemez. Május 20-án a Queen The Show Must Go On című dalának feldolgozásával állt elő az énekesnő Lindsey Stirling hegedűkíséretével. A dalt élőben is előadta a 2016 Billboard Music Awards átadáson. Az Encore un soir album 2016. augusztus 26-án jelent meg tizenöt francia nyelvű dallal. Franciaországban, Kanadában, Belgiumban és Svájcban is a listák élére került, Franciaországban gyémántlemez, Kanadában kétszeres platina, Belgiumban és Svájcban platinalemez lett. Több mint másfél millió példányban kelt el világszerte. 2016-os nyári és 2017-es nyári európai és kanadai turnéi teltházas koncertekkel zajlottak. 2016. szeptember 9-én jelent meg a Pink által szerzett Recovering című kislemez. A 2017-es A szépség és a szörnyeteg How does a moment last forever című betétdalát is Céline énekelte, a kislemez 2017 márciusában jelent meg. Un peu de nous című válogatáslemeze 2017. július-augusztusban vezette a francia eladási listákat. 2018\. május 3-án adták ki a Deadpool 2. film Ashes című betétdalát Céline előadásában. A dal remix változata 2018 júliusában az amerikai Dance Club Songs lista élére tört. 2018 nyarán Céline "bepótolta" az elmaradt ázsiai turnét, a Celine Dion Live 2018 koncertkörút helyszínei között volt Japán, Tajvan, Szingapúr, Indonézia, Thaiföld, Kína, Fülöp-szigetek, kiegészítve Ausztráliával és Új-Zélanddal. A huszonkét showból álló koncertsorozat 56,5 millió dolláros bevételt hozott. 2018. szeptember 24-én az énekesnő bejelentette a Las Vegas-i műsorának végét, melynek utolsó előadása 2019. június 8-án zajlott. Azt követően új angol nyelvű lemezen kezdett dolgozni. 2019\. januárban fellépett az Aretha! A Grammy Celebration for the Queen of Soul elnevezésű, Aretha Franklin-emlékkoncerten. Márciusban részt vett Ginette Reno, Diane Dufresne, Isabelle Boulay, Luce Dufault, Louise Forestier, Laurence Jalbert, Catherine Major, Ariane Moffatt, Marie Denise Pelletier és Marie-Élaine Thibert mellett Renée Claude 1971-es Tu trouveras la paix című dalának közös felvételén, miután bejelentették, hogy a francia énekesnőnél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. ### Courage (2019 – ) Április 3-án egy élő Facebook adásban beszélt Céline a 2019-2020-ra tervezett Courage World Tour turnéról, amely 2019. szeptember 18-án indult Québecben. Ezzel együtt az angol nyelvű Courage albumot is bejelentette 2019. novemberi megjelenéssel. Szeptember 18-án három kislemezt adtak ki a leendő albumról (Lying Down, Courage, Imperfections). 2020. februárban a Spotifyon jelent meg két exkluzív dal; az egyik az Imperfections akusztikus változata, a másik Chris Isaak Wicked Game című dalának feldolgozása, melyben az eredeti énekes is közreműködött. A folyamatban lévő turné a Covid19-pandémia következtében 2020. márciusban megszakadt. Az amerikai és kanadai koncerteket követő európai időpontokat, illetve néhány elmaradt észak-amerikai koncertet 2021-re halasztották. ## Művészete Céline Dion olyan sztárok zenéjén nőtt fel, mint Aretha Franklin, Charles Aznavour, Michael Jackson, Carole King, Anne Murray, Barbra Streisand és a Bee Gees, akikkel későbbi karrierje során együtt is dolgozhatott. Állítása szerint hallgatta Janis Joplin, a Doobie Brothers és a Creedence Clearwater Revival dalait, de azok zenei stílusukában énekelni nem volt lehetősége. Hatással volt rá Whitney Houston is, akihez gyakran hasonlítják Diont. Dalait több zenei stílus alakította, köztük a pop, rock, gospel, r&b és a soul, dalszövegeinek főbb témái a szegénység, éhezés, spiritualitás, illetve a szerelem és romantika. Gyermekei születése után az anyai kötelék és a testvéri szeretet is a visszatérő témák közé került. ### Zenei stílusa Dionnak elég jelentős kritikákkal kellett mindig is szembenéznie, amik szerint zenéje gyakran megmarad a pop és soul zene kliséinél, és túlságosan szentimentális. A Rolling Stone magazin cikkírója, Keith Harris szerint „Dion szentimentalizmusa inkább bombasztikus és kihívó, mintsem negédes és unalmas lenne... ő áll az Aretha–Whitney–Mariah stílusú lejtő másik végén. Távol áll attól, hogy rendellenes legyen, tulajdonképpen ő egyfajta popzenei érzékenység szimbóluma – minél több, annál jobb, a túl sok sosem elég és minél érettebb az érzelem, annál valódibb.” Az énekesnő francia nyelvű kiadványai az előbbiek ellentéteként érzelmileg mélyebbek és változatosabbak az angol lemezeknél, ennek megfelelően jóval hitelesebbek. Egyes kritikusok azt állítják, hogy dalainak létrejöttéből teljességgel hiányzik az énekesnő részvétele, ettől munkái túlrendezettek és személytelenek. Azonban mivel olyan családból származik, ahol minden testvére és szülei is zenészek, Dion is megtanult hangszereken játszani, zongorázni és gitározni. A Falling into You album felvételei során egy Fender Stratocaster gitárral gyakorolt. Ezen kívül segédkezett számos korai francia dalának hangszerelésében, és mindig próbálta belevonni magát lemezeinek készítési, felvételi munkálataiba. Első angol nyelvű lemezével kapcsolatban (Unison) – amely még angol nyelvi tanulmányai előtt készült – ellenérzései voltak, ami elkerülhető lett volna, ha aktívabban részt vett volna annak létrejöttében. Mire a második angol lemez, a Celine Dion elkészült, az énekesnő sokkal nagyobb részt vállalt a munkálatokból, remélvén, hogy a korábbi kritikák megismétlődését így elkerülheti. Azt nyilatkozta: „A második lemeznél azt mondtam, 'választanom kell, hogy még egyszer beijedek és nem leszek 100%-osan boldog, vagy nem ijedek meg, és az album része leszek'. Ez az én lemezem.” A további kiadványok létrejöttében is egyre inkább részt vett, segített pár dal megírásában is a Let's Talk About Love (1997) és a These Are Special Times (1998) című albumokra is. Az énekesnő gyakran volt a média nevetségének, paródiáinak tárgya, erős akcentusa és színpadi mozdulatai, mimikája miatt gyakran figurázták ki őt olyan show-műsorokban, mint a MADtv, a Saturday Night Live, a South Park, a Royal Canadian Air Farce és a This Hour Has 22 Minutes. Mindezekkel kapcsolatban Dionnak nem voltak ellenérzései, és hízelgett neki, ha az emberek időt szántak rá, hogy megszemélyesítsék őt. Egyik kifigurázóját, Ana Gasteyert színpadra is hívta egyik előadásán. Politikai nézeteivel kapcsolatban ritkán nyilatkozott. 2005-ben a Katrina hurrikán katasztrófája után szerepelt a Larry King Live showban, és könnyek között bírálta az amerikai kormánynak a hurrikán áldozatainak megmentésére irányuló lassú reagálását. „Még mindig emberek vannak ott, akik arra várnak, hogy kimentsék őket. Ez számomra elfogadhatatlan... Hogy lehet ilyen egyszerű más országokba repülőket küldeni, és mindenki megölni egy pillanat alatt? A saját országunkat kéne szolgálni.” Az interjú után azt nyilatkozta: „Amikor Larry Kingnek vagy hasonló nagy TV-showban adok interjút, kapásból kell válaszolnom a kérdésekre, ami nagyon nehéz. Van véleményem, de énekes vagyok. Nem politikus.” ### Hangja, hangszíne Dionra gyakran utalnak úgy, mint a popzene egyik legbefolyásolóbb hangjára. Az 1990-es évek zeneiparára gyakorolt hatásának köszönhetően a pop királynőjeként is említik. A Blender magazin és az MTV 22 Greatest Voices of Music listáján Dion a kilencedik, női versenytársai között a hatodik helyen áll, míg a Cove magazin The 100 Outstanding Pop Vocalist elnevezésű listáján az énekesnő a negyedik legjobb. Gyakran hasonlítják őt Mariah Carey-hez éneklési stílusáért és bálványához, Barbra Streisandhoz hangjáért. Céline-ről több forrás is írja, hogy öt oktávnyi hangot képes kiénekelni. Az énekesnő saját állítása szerint mezzoszoprán. Miután Dion előadott két szólót a Carmen című operából, és tudni szerette volna, énekelhetne-e operát, Kent Nagano, a müncheni szimfonikus zenekar neves tagja azt válaszolta, csak szopránt énekelt. Hangszínét vékonynak, enyhén orrhangúnak és majdnem vibratomentesnek írják le, „reszelős” mély hangokkal és „bell glass-like” magas hangokkal. Diont gyakran dicsérik technikai virtuozitásáért. Stephen Holden a The New York Times egy cikkében így írt róla: „Ms. Dion [...] éneklési technikája a belting, magas, vékony, enyhén orrhangú, majdnem vibratomentes szopránnal és jó adag technikai készséggel. Nagyszerűen boldogul a trükkös melizmákkal, a kánonokkal, és hosszan képes kitartani a hangokat a legapróbb ingadozás nélkül. És duettjeiben [...] hangja megbízhatóan harmonikus.” Jean-Jacques Goldman egy, a párizsi Libération című napilapnak adott interjújában azt mondta, Dionnak nincs gondja sem a pontossággal, sem a tempóval. Kent Nagano szerint Dion „olyan zenész, akinek jó a füle, kifinomult, és olyan fokú tökéletességgel bír, ami irigylésre méltó.” Charles Alexander a Time-ban azt állította, hogy az énekesnő hangja megerőltetés nélkül suhan a mély suttogó hangoktól a legmagasabb hangjegyekig, egy olyan édes szirén, aki az erőt bájjal ötvözi. Francia nyelvű repertoárjában Dion több árnyalattal és modulációval díszíti hangját, érzelmi intenzitásuk lágyabb és bensőségesebb. Luc Plamondon, francia énekes és dalszövegíró – aki több dalt is írt az énekesnőnek – szerint Dion három énekesnő egyben: a québeci, a francia és az amerikai. ## Egyéb tevékenységei ### Kereskedelmi tevékenységek Céline már karrierje kezdetén is több alkalommal a Chrysler reklámarca volt. 1990-ben Dion Nickels névvel étteremláncot indított Kanadában, amiből 1997-ben szállt ki. 2003-ban a Coty Inc.-vel kötött szerződést a Celine Dion parfümök forgalmazására. Legutóbbi – a tizenötödik – illata, a Signature 2011 szeptemberében került piacra, a New York-i Kraftworks NYC ügynökség reklámkampányával támogatva. Céline parfümjei a kezdetektől több mint 850 millió dolláros bevételt hoztak. 2004 októberében az Air Canada kérte fel Diont reklámkampányában való részvételre, hogy új szolgáltatásaikat és korszerűsített egyenruháikat népszerűsítsék vele. Céline You and I című dala az Air Canada reklámhadjáratához készült. ### Jótékonysági munkája Dion aktív támogatója számos jótékonysági szervezetnek világszerte. 1982 óta támogatja a Kanadai Cisztás Fibrózis Alapítványt (CCFF), és 1993-ban a szervezet nemzeti pártfogója lett. Az alapítványhoz érzelmi szálak is kötik, mivel unokahúga, Karine 16 évesen hunyt el cisztás fibrózisban. 2003-ban Céline számos más híresség, sportoló és politikus mellett csatlakozott a McDonald’s által szponzorált World Children's Day pénzgyűjtési akcióhoz. Az akció több mint száz nemzettől gyűjtött támogatást, melyet árvaházak és gyermek-egészségügyi intézmények részére osztottak szét. Ezen kívül Dion fő támogatója a T.J. Martell alapítványnak, a Diana Princess of Wales alapítványnak és számos egészségügyi és nevelési kampánynak. A Katrina hurrikán pusztítása után Dion 1 millió dollárt ajánlott fel a katasztrófa áldozatainak, majd a 2004-es indiai-óceáni szökőár áldozatai számára rendezett pénzgyűjtő akciót, amellyel szintén több mint 1 millió dollárt segített gyűjteni. A 2008-as szecsuani földrengés után az énekesnő 100 ezer dollárral támogatta a China Children & Teenagers' alapítványt, és levélben is vigasztalásáról és támogatásáról biztosította a bajba jutottakat. ### Elismerései Céline Dion karrierje során számos díjat és elismerést kapott a zeneiparban világszerte elért sikereiért; többek között öt Grammy-, tizenkét World Music Awards, hét American Music Award, hét Billboard Music Award, huszonegy Juno- és harminckilenc Félix-díjat. 2004-ben, miután lemezeladásai átlépték a 175 millió példányszámos határt, az énekesnő Chopard Diamond-díjat kapott a World Music Awards díjátadó rendezvényen, mint minden idők legsikeresebb művésznője. Ezeken kívül az általa előadott dalok közül további öt kapott Grammy-díjat, valamint több is részesült Oscar-díjban és Golden Globe-díjban, amelyeket a dalszerzők kaptak. Első dala, amely a két utóbbi díjat egyszerre nyerte el, a A szépség és a szörnyeteg című 1991-ben bemutatott animációs film The Beauty and the Beast című betétdala volt, majd később a My Heart Will Go On is kiérdemelte mindkettőt. 1999-ben Andrea Bocellivel énekelt duettje, a The Prayer megnyerte a Golden Globe-ot a legjobb eredeti film betétdal kategóriában, Oscar-jelölését a legjobb eredeti dalok között nem tudta díjra váltani, illetve az 1996-ban megjelent Because You Loved Me kislemezt szintén jelölték mindkét jelentős díjra. A 2008-as World Music Awards díjátadó rendezvényen az énekesnő elnyerte a minden idők legtöbb lemezt eladott énekesnője elismerést. 1999-ben Céline csillagot kapott a kanadai hírességek sétányán, majd 2004 januárjában a hollywoodi hírességek sétányán is. Csillagát édesapjának ajánlotta, aki az ezt megelőző hónapban hunyt el. 2007-ben a Forbes magazin Diont a szórakoztatóipar ötödik leggazdagabb nőjének rangsorolta 250 millió dolláros becsült vagyonával, bár ez a lista nem tartalmazta a már nem aktív, visszavonult hírességeket. Szülőhelye elismeréseként a kortárs zenéhez való hozzájárulásáért 1998-ban megkapta a Kanada Rend legmagasabb fokozatát, valamint a Québec Nemzeti Rend tiszti fokozatát, amelyek Kanada legmagasabb kitüntetései. 2008 májusában Nicolas Sarkozy adta át Céline-nek a Francia Köztársaság Becsületrendjét. 2008. augusztusban a québeci Université Laval tiszteletbeli doktorátusában részesült. 2010 októberében az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) jóléti nagykövetének nevezték ki, mely címben az Oscar-díjas Susan Sarandonnal osztozott. ## Magánélete Céline 1980-ban, tizenkét éves korában találkozott először menedzserével és későbbi férjével, René Angélillel. Kapcsolatuk 1987-ben kezdődött, majd 1991-ben jegyezték el egymást. Esküvőjük 1994. december 17-én volt a montreali Notre-Dame bazilikában. Házassági fogadalmukat 2000. január 5-én Las Vegasban megismételték. 2000 májusában Dion két kisebb műtéten esett át egy New York-i termékenységi klinikán, hogy fogantatási esélyein javítson, miután évek óta húzódó sikertelen kísérleteik után a mesterséges megtermékenyítés mellett döntöttek. Első gyermekük, René-Charles Angelil 2001. január 25-én született. Kilenc évvel később, 2010 májusában férje bejelentette, hogy Céline hat megtermékenyítési eljárást követően, ikreivel 14 hetes terhes. Az ikrek 2010. október 23-án jöttek világra egy floridai egészségügyi központban. Az újabb fiúk egyike az Eddy nevet kapta Dion kedvenc dalszövegírója, Eddy Marnay után, másikuk pedig Nelson lett, az énekesnő Nelson Mandela iránti tiszteletéből. Újszülött gyermekeivel Céline 2010. december 9-én jelent meg a Hello! magazin címoldalán. 2016\. január 14-én az énekesnő hivatalos honlapján osztották meg a nyilvánossággal hírt, miszerint Dion férje, René Angélil helyi idő szerint a reggeli órákban, Las Vegasban elhunyt, miután a rák legyőzte szervezetét. Két nappal később, január 16-án az énekesnő bátyja, Daniel Dion is alulmaradt a rákkal való küzdelemben. 2020. január 17-én az énekesnő édesanyja 92 éves korában elhunyt. 2022 decemberében bejelentette, hogy gyógyíthatatlan betegségben, kontrollálhatatlan izommerevséggel, mozgás- és beszédképtelenséggel járó merevember-szindrómában szenved, és emiatt a soron következő turnéját is halasztania kell. ## Diszkográfiája Céline Dion album-diszkográfiája 23 stúdióalbumot, hat élő lemezt, 20 válogatásalbumot, öt jótékony célú lemezt és 138 kislemezt tartalmaz. 1981 és 1987 között Dion csak francia nyelvű lemezeket adott ki Kanadában. Első angol nyelvű lemeze, a Unison 1990-ben jelent meg, és több mint három millió példányban kelt el világszerte. ### Angol nyelvű stúdióalbumok - Unison (1990) - Celine Dion (1992) - The Colour of My Love (1993) - Falling into You (1996) - Let’s Talk About Love (1997) - These Are Special Times (1998) - A New Day Has Come (2002) - One Heart (2003) - Miracle (2004) - Taking Chances (2007) - Loved Me Back to Life (2013) - Courage (2019) ### Francia nyelvű stúdióalbumok - La voix du bon Dieu (1981) - Céline Dion chante Noël (1981) - Tellement j’ai d’amour... (1982) - Les chemins de ma maison (1983) - Chants et contes de Noël (1983) - Mélanie (1984) - C’est pour toi (1985) - Incognito (1987) - Dion chante Plamondon (1991) - D’eux (1995) - S’il suffisait d’aimer (1998) - 1 fille & 4 types (2003) - D’elles (2007) - Sans attendre (2012) - Encore un soir (2016) ## Koncertturnék ## Filmográfia Viszonylag kevés színészi megjelenése mellett Céline Dion több mint kétszáz filmben adta énekhangját szereplőknek, vagy szerepelt televíziós műsorokban, vendégszereplője volt televíziós sorozatoknak (A dadus, Angyali érintés). Több koncertfilmje is készült, amelyeken az előadások mellett az előkészületek, a színpad mögötti jelenetek és az énekesnő családi élete is felvételre került. Színészként az alábbi filmekben, dokumentumfilmben szerepelt: - Des fleurs sur la neige (1991) - Egy életen át (1998) - Celine: A világ szemén keresztül (2010) - Céline Dion: A dívák királynője (2011) - Une Seule Fois, live 2013 (2014, Sony Music) ## Magyar nyelvű kötetei - Életem, az álmom; közrem. Georges-Hébert Germain, ford. Németh Márta; Etoile, Bp., 2001 - Anne Geddes–Celine Dionː Miracle. A születés csodája, az új élet ünneplése; ford. Csonka Ágnes, Hatvani Emese; Alexandra, Pécs, 2004 + CD, DVD ## Fordítás

Kitüntetés

A kitüntetés általános értelemben minden olyan állami vagy társadalmi megnyilvánulás, amely a kimagasló egyéni vagy közösségi teljesítményt erkölcsi vagy anyagi elismerésben részesíti. Sok évszázados története során kialakultak a kitüntetés sajátos, szűkebb fogalma és formái: az érdemrend, a kitüntető érem, a cím, a díj, a jelvény és a zászló. Szűkebb értelemben kitüntetésnek az elismeréseknek a ruházaton viselhető formáit nevezzük. A kitüntetések történetének kezdetét az ősi vadásztársadalmak trófeáiból lehet levezetni, amikor a vadászcsoportok az elejtett állat trófeáját a legsikeresebb vadásznak adták. Később az embercsoportok egymás elleni hadakozásai, háborúi során a hadizsákmányból a harcosok a teljesítményük arányában részesültek, és ennek viselhető elemeit büszkén hordták. Az ókori, középkori, újkori társadalmak kialakították a kitüntetések egyre bonyolultabb rendszerét. A 20. századtól az uralkodói, állami (katonai és civil) kitüntetések mellett egyre gyakoribbá váltak a polgári eredetű, szervezetek, alapítványok vagy személyek által kezdeményezett és adományozott, gyakran nemzetközi díjak is. Az egyik legismertebb ilyen a nemzetközi tudományos díj, a Nobel-díj. Az Oscar-díj pedig túlnyomórészt nemzeti, az Amerikai Egyesült Államok művészeit jutalmazza. A kitüntetés adományozásakor általában a társadalmi megbecsülés jele, bár a történelem során ismételten gyakorlattá vált, hogy azokat megfelelő adományokkal meg is lehetett vásárolni. A kitüntetések erkölcsi értéküket a társadalmi körülmények, értékrendszerek, politikai kurzusok változásával el is veszthetik, azonban történelmi emlékként továbbra is tanúskodnak korukról, adományozójuk szándékáról, megalkotóiknak iparművészeti képességeiről. ## A kitüntetések története Már jóval a modern kitüntetések megjelenése előtt számos kultúrában megjelentek a hordható kitüntető jelzések annak érdekében, hogy a közösség megismerhesse viselőjük érdemeit. A vadászok és nomádok a sikeres vadászatok után a trófeákkal (állatfogak, karmok, tollak, szőrmék) díszítették magukat. A kitüntetések másik előképe a fejre helyezett virágkoszorú. Ez játékos díszből vált az elismerés jelévé, amit szentnek tartott növények leveleiből fontak, majd aranyból készült korona lett belőle. ### Ókor Az Egyiptomi Óbirodalom idején már hagyomány volt, hogy az arra érdemessé vált hivatalnokok és katonák jutalmul személyesen a fáraótól aranyat kaptak, mégpedig viselhető formában mint karperec, nyakék vagy lánc. A kutatók különbséget tesznek az „elismerés aranya” és a „bátorság aranya” között; az elsőt a polgári szolgálatokért, a másodikat a katonai tettekért lehetett elnyerni. Az Újbirodalom idejéből a polgári sírokban is megtalálhatók a fáraó által átnyújtott kitüntetések ábrázolásai. Ezeken a fáraó megjelenik az erre a célra szolgáló ablakban és átnyújtja a lent álló hivatalnoknak az elismerés aranyát. A katonai dicsőséget a csata után az ellenfél katonáiról levágott és az írnokok által összeszámlált és lajstromba vett karok vagy nemi szervek alapján állapították meg. A trófeák elnyerőit fegyverekkel, tollakkal, ékszerekkel, hadifoglyokkal, ruhákkal vagy földbirtokkal jutalmazták. Különös jelentősége van e szempontból annak a bátorsági kitüntetésnek, amely egy 60 cm körüli aranyláncon függő három stilizált legyet ábrázol. (A légy az egyiptomiaknál a bátorság és kitartás jelképe volt.) Az egyiptomi kitüntetések rendszeréről sok ismeretet közvetítenek Jahmeszpennehbet Nehebben (Eileithüaszpolisz, ma el-Káb) megtalált önéletrajzi feljegyzései, amelyek részletes listákat tartalmaznak a korabeli kitüntetésekről. Egy sajátos kitüntetés mód: A falerisztikával foglalkozó tudósok általában a görög–római kortól számítják a kitüntetések intézményes rendszerének kialakulását. Feltételezik, hogy ez a gyakorlat a hadizsákmány elosztásának ősi rendszeréből fejlődött ki. Az antik görög világban az első katonai kitüntetések neve „ta falara“ volt (τά φάλαρα; kör- vagy félhold alakú nemesfém bevonatú plakett, eredetileg a harci lovak szügyére), amiből Rómában a „phalera“ kifejezés alakult ki. Ebből ered e tudományág elnevezése is. A gyalogos katonák díszfegyvereket, lándzsákat és pajzsokat, vagy ivókupákat kaphattak hősiességük elismeréseképpen. A rómaiak a katonai kitüntetések (dona militaria) számos formáját alakították ki, köztük a sokféle koszorú (corona obsidionalis graminea, corona civica, corona vallaris, corona muralis), valamint a kelták által kedvelt nyakperec (torques) viselését is. Az ókori Athénben kialakult az a szokás, hogy a polgárok a városállamnak tett szolgálataikért, adományaikért kitüntetést kaptak. Ez eredetileg babérkoszorú volt, amit később már aranyból készítettek. Az olümpiai játékok során sem csak a győztes versenyzők kaptak babérkoszorút, hanem polgárok is, akik az adott időszakban kitűntek a közügyek terén. A babérkoszorúk mellett teljesítményüket más módokon is honorálhatták: közhírré tették azt kikiáltó révén, ünnepi lakomákat rendeztek tiszteletükre, feliratokat készítettek, szobrokat, sőt diadalíveket állítottak nekik. ### Középkor Szélesebb értelemben véve kitüntetéseknek is értékelhetjük azokat az adományokat, amelyekre az egész hűbéri társadalom rendszere épült. A hűbérúr, uralkodó által az egyes alattvalók kiemelkedő tetteiért adott nemesi címek és birtokadományok jelentették az egész feudalizmus alapját. A nemesség és a földek a jobbágyokkal együtt örökölhetőek voltak, de – különösen a korai hűbériség idején – gyakran előfordult, hogy ezeket az uralkodók vissza is vonták, amennyiben az illető elvesztette a jóindulatukat. Az öltözeten viselt, alapesetben nem örökölhető kitüntetések története a középkorban a lovagrendek létrejöttével folytatódott. #### Egyházi lovagrendek A rendek története a nyugati kultúrában, a korai középkorban a katolikus egyházi közösségek létrejöttével kezdődött. A keresztes háborúk szükségletei hívták életre a szerzetesrendek után az egyházi lovagrendeket. Nevüket a latin ordo (sor, rend) szóból nyerték. Az egyházi lovagrendek fő jelképe mindig a kereszt volt, amit az adott rendre jellemző különleges formában alkalmaztak. Az első rend, a Máltai lovagrend kialakulása jól mutatja az egyházi szervezet átnövését katonai jellegű lovagrenddé, az egyházi vonások megőrzésével. #### Világi lovagrendek A keresztes háborúk sikertelensége nyomán az egyházi lovagrendek háttérbe szorultak. A 14. századtól azonban több európai feudális uralkodó fedezte fel a maga számára a lovagrendek nyújtotta lehetőségeket híveik megjutalmazására és hűségük biztosítására. Az első világi lovagrendet, a Szent György Lovagrendet Károly Róbert alapította Magyarországon 1326-ban. A nemzetközileg jobban ismert és elsőnek tekintett Térdszalagrendet 1348-ban alapította III. Eduárd angol király, amit az Annunziata-rend (1362, VI. Amadé savoyai gróf), majd az Aranygyapjas rend (1429, III. Fülöp burgundi herceg) és a dán Elefánt-rend (1462, I. Keresztély dán–svéd–norvég uralkodó) követett. Az abszolutizmus térhódításával, a 17–18. században alakultak ki a világi lovagrendek külön formái, a házi lovagrendek. Ezzel a kitüntetések öncélúvá váltak, hiszen eleinte a házi lovagrendek egyetlen kitüntetettje maga az uralkodó, majd közeli családtagjai voltak, ezért lovagi közösségről ebben az esetben nem beszélhetünk. Később ezeket a kitüntetéseket megkapták az uralkodó leghívebb emberei is, és így az érdemrend irányába fejlődött. Többször korábbi lovagrendeket újítottak meg az uralkodók házi lovagrend formájában, mint a Hubertus-rend esetében, amit eredetileg Gerhard von Jülich-Berg alapított 1444-ben, majd Johann Wilhelm von der Pfalz újított meg 1708-ban házi rend formájában. A Szent András-rend Nagy Péter házi rendje volt. ### Újkor #### Érdemrendek Az abszolutizmus keretén belül a polgárság erősödő szerepe megteremtette az igényt a nemcsak az arisztokrácia számára, hanem szélesebb körben is adományozható kitüntetésekre, amelyekkel – csakúgy, mint az „új” nemesi címek adományozásával – erősíteni lehetett a hatalom bázisát a polgárság körében is. A klasszikus érdemrendek kialakulásának folyamatát jól mutatja a porosz Pour le Mérite története, melyet Nagy Frigyes saját házi rendjeként alapított 1740-ben, mindössze egy kategóriával és alapszabály nélkül. 1798-ban a rend hivatalos kategóriája „érdemrend” (Verdienstorden) lett. III. Frigyes Vilmos porosz király a kitüntetések reformja keretében 1810-ben ezt az elismerési formát tisztán katonai érdemrenddé alakította át, de még megmaradt a „rend”, mint a kitüntetettek közösségének fikciója. Az első világháború után, II. Vilmos német császár lemondásával az érdemrend története véget ért, formálisan feloszlott. Azonban az 1810 óta az érdemrenddel járó rendszeres juttatás fennmaradt a még élő kitüntetettek számára, még a Német Szövetségi Köztársaság is folyósította azt. Az érdemrend utolsó birtokosa, Ernst Jünger 1998-ban halt meg 103 éves korában. #### Érdemérmek Már a 16. században megkezdődött az a gyakorlat, hogy győztes csaták, békekötések, dinasztikus események alkalmából emlékérmeket vertek. A hadvezérek ilyen érmeket kezdtek adományozni a harcokban kitűnt katonáknak is. Ebből alakultak ki később a már kimondottan a katonák kitüntetésére adományozandó érdemérmek, emlékérmek, amiket a ruhán viselhető formában készítettek. Ugyancsak divattá vált az uralkodók arcképét ábrázoló arany, ezüst jutalomérmek adományozása, esetleg az uralkodó zománcképét tartalmazó, ékkövekkel díszített medalion. #### Becsületrend A francia forradalom után a győztes polgárság radikálisan szakított a monarchista tradíciókkal, és ezek keretében a korábbi rendjeleket is eltörölte. Csakhamar azonban az új hatalom is szükségét érezte egy kitüntetési rendszer kialakításának. Ennek legjelentősebb eleme a Napóleon által 1802-ben alapított Becsületrend lett. A francia becsületrend hatására más államokban is létrehozták ezt a típusú kitüntetést, például az Egyesült Államokban a Medal of Honor (Becsület érdemérem) kialakítására is hatással volt. Magyarországon a 2011. évi CCII. törvénnyel alapították meg a Magyar Becsület Rendet. ## Egyházi kitüntetések ### A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend ### A pápai aranysarkantyús rend ### A „Pro Ecclesia et Pontifice” érdemkereszt XIII\. Leó pápa 1888-ban, aranymiséje alkalmából alapította a „Pro Ecclesia et Pontifice” érdemkeresztet. Elnevezésének megfelelően az egyház, illetve a pápa iránt érdemeket szerzett, 45 év feletti egyházi és világi személyiségek elismerését szolgálja. Eredetileg három fokozata volt (arany-ezüst-bronz), azonban Szent X. Piusz pápa óta csak egyetlen (az arany) fokozata van. Alakja kezdetben liliomokkal díszített végű görög kereszt volt, és rajta az uralkodó pápa képe, illetve a pápai jelvény, vörös alapon fehér-sárga rendszalaggal. VI. Pál pápa 1973-ban modernebb formájú keresztre változtatta, amin a pápa képmása helyett immár Szent Péter és Pál alakja látható, és sárga-fehér rendszalagon viselik. Magyarországon számos jeles személyiség kapta meg a kitüntetést; köztük: Ripka Ferenc Budapest egykori főpolgármestere, Stampay János, tanár, iskolaigazgató, kántor, író, Szlezák László, harangöntő, gróf Zichy Lujza, a pécsi oltáregyesület elnöknője, őrgróf Pallavicini Edéné székelyi Majláth Etelka, csillagkereszteshölgy, gróf Zichy Istvánné Szőgyényi Marich Júlia, Lenz József, kereskedelmi tanácsos, nagykereskedő, a nyékládházi római katolikus templom építtetője és adományozója. ## A magyarországi kitüntetések története Anonymus a Gesta Hungarorumban beszámol néhány uralkodói jutalmazásról is a honfoglalás idejéből. Bár az általa leírt tények történeti hitelessége kétséges, a gyakorlat maga valószínűleg jellemző, ha nem is a honfoglalás idejére, de inkább a 12. századi magyarországi korai hűbéri birtokadományozási szokásokra. Anonymus szerint például Árpád vezér nagy földeket adományozott Ketelnek a Duna mellett, vagy Borsnak a későbbi Borsod vármegye területén. Csanád István királytól kapta meg az általa legyőzött Ajtony vezér birtokainak egy részét. A gesta egy más fordítása, a latin szöveg más értelmezése szerint Csanád Ajtony (Ohtum) feleségét is megkapta jutalmul. A birtokadományokkal együtt később gyakorivá vált a kitüntető nemesítés is. IV. Béla például egyik királyi halászát és jutalmazta nemesi címmel és birtokkal azért, mert őt „a tengerpartra követte és ott hű szolgálatokat tett”. Emellett a rangosabb alattvalók kimagasló haditetteiért díszes fegyvereket, edényeket, ékszereket, ruhákat is adományoztak királyaink. A keresztes háborúk nyomán terjedt el Európában és nálunk is a lovagi kultúra és az ezzel együtt járó címerviselés. Kitüntetésnek számított, ha a király egy lovagjának címert vagy címertartozékot adományozott; ezt általában oklevéllel erősítették meg. A ránk maradt egyik legelső ilyen oklevélben Károly Róbert a zólyomi ispánt feljogosította, hogy címeres pajzsát, sisakdíszét és zászlóját arany színnel vonja be. ami által az egyébként három liliomot ábrázoló címer hasonlatossá vált a királyi címerhez. A 15. században egy ideig a címer mellé arany sisakkoronát is kitüntetésképpen adományoztak az uralkodók, de ennek viselése később általánossá vált. A nemzetközileg első világi lovagrendet Károly Róbert alapította Magyarországon 1326-ban Szent György Lovagrend néven. A későbbi magyar irodalomban felbukkanó legendák I. István illetve Nagy Lajos által alapított lovagrendekről történelmileg nem igazolhatóak. (Az egyházi lovagrendek közül a templomosok, johanniták már a 12. században megtelepedtek Magyarországon, őket követte a II. András magyar király által behívott és Erdélyben, a kunok elleni határvédelem érdekeire hivatkozva letelepített Német Lovagrend.) Zsigmond magyar király alapította a következő magyar rendet, a Sárkány Lovagrendet. Ezzel elsősorban politikai céljai voltak, sok távolléte miatt az ország leghatalmasabb uraival kötött szövetséggel kívánta biztosítani magyarországi hatalmát. Később már maga is egyre inkább kitüntetésnek tekintette a rend adományozását, amit nem csak főurak kaphattak meg. Azonban lényegében a Sárkány-rend is csak alig élte túl alapítóját. V. László magyar király is folytatta a birtokok, kitüntető címek és címerek adományozásának gyakorlatát. Hunyadi Jánosnak más jutalmak mellett kiegészítette a családi hollós címerét egy fehér mezőben festett vörös oroszlánnal, amely koronát akar rabolni. Mátyás király koronázása alkalmából „többeket lovaggá ütött, s arany nyaklánccal vagy bíbor köpennyel ajándékozta meg őket”. A török elleni harcok sajátos kitüntetési formája volt a katonanemesítés. A végvári katonák egyénileg vagy csoportosan kaphattak nemesi rangot. Alkalmanként egész falvak részesültek ebben a jutalomban, és így megszabadultak a földesúri szolgáltatások alól. Hasonló szerepe volt a hajdú-szabadság megadásának is. A katonanemesítés a Rákóczi-szabadságharc alatt is folytatódott, erre példa Esze Tamás is. Rákóczi a nagyszombati jezsuita napló feljegyzései szerint a győrvári csata után a tisztek számára vitézi érdemrendekül szolgáló arany érmeket adományozott, a katonákat pedig ezüstpénz-jutalomban részesítette. A fejedelem érmeit – az ő előzetes tervei alapján – Warou Dániel, a körmöcbányai pénzverő svéd származású, akkoriban hazánkban élő vésnöke készítette. ### Magyarországi kitüntetések a Habsburg-birodalomban A Habsburg-uralom idején Magyarországon is teljes egészében a birodalom területén érvényes kitüntetési rendszer volt érvényben. Még 1668-ban alapította meg III. Ferdinánd özvegye, Gonzaga Eleonóra királyné a Csillagkeresztes Rendet, amelynek Magyarországról is olyan hölgyek lehettek tagjai, akik apa és anyai ágon is hetedíziglen nemesek voltak, és ezt férjükről is igazolni tudták. A 17. század végén fejeződött be az Aranygyapjas rendért folytatott küzdelem, addig ugyanis a Habsburgok spanyol ágának kihalása után a spanyol trónt elfoglaló Bourbonok és az Ausztriai-ház egyaránt a magáénak tekintette azt. Végül 1700 után ez a házi rend két ágra szakadt és azt mindkét uralkodó család egyaránt használta. A rendet megkapta Zrínyi Miklós horvát bán, a költő és hadvezér is. Rákóczi közismert, Mányoki Ádám festette portréján maga is viseli az Aranygyapjas rendet. Ez azonban a spanyol változat, amelyet Rákóczi XIV. Lajos francia király kezdeményezésére kapott meg 1708-ban a spanyol királytól. A 18. században a Habsburg uralkodók több olyan kitüntetést alapítottak, amelyek a magyar kitüntetések történetében később kiemelt szerepet kaptak. A Katonai Mária Terézia-rendet a magyar huszárok segítségével kivívott osztrák győzelem, az 1757-es kolíni csata emlékére alapította Mária Terézia magyar királynő. A rend nagykeresztjét az elsők között kapta meg gróf Nádasdy Ferenc lovassági tábornok és gróf Hadik András altábornagy. A Katonai Mária Terézia Rendnek „demokratikus” vonásai voltak, megszerzéséhez nem volt szükség nemesi ősökre, de csak tisztek kaphatták, „rendkívül jeles” katonai érdemek esetén. A rend elnyerése nemesi vagy bárói címmel és anyagi juttatással is járt. Igen magasra értékelt, ritka kitüntetés volt: alapításától az első világháború végéig a rendnek mindössze 1069 tagja volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverői közül megkapta Windischgrätz, Jellasics és Haynau is. A Szent István-rendet is Mária Terézia alapította a magyaroknak tett gesztusként, magyar szimbólumokkal, kizárólag nemesek számára. Nagymesteri méltósága „mindenkor a magyar koronával vagyon egybeköttetve”. Elsősorban magas hivatalok betöltői kaphatták a korona iránti hűségükért. Három osztálya volt, és a rendnek egyszerre csak 100 tagja lehetett. A nagykereszteseknek négy nemesi őst kellett bizonyítaniuk, az alacsonyabb rangúaknak kevesebb is elegendő volt. A nagykereszt valóságos belső titkos tanácsosi, a középkereszt királyi tanácsosi címmel járt. A lovagkeresztesek kérvényükre – a szokásos díj lefizetése nélkül – bárói rangot kaphattak. A rend tagjainak magyaros rendi öltözékük volt, jelvényét a magyar címer elemeiből és színeiből alkották meg. A rend külföldi birtokosai között volt Napóleon és nevelt fia, Eugène de Beauharnais, Itália alkirálya is, akiket I. Ferenc osztrák császár tüntetett ki, de megkapta az orosz cár hadügyminisztere 1849-ben és Haynau is 1850-ben. II\. József magyar király hozta létre a hadsereg altisztjei és legénysége számára a katonai Érdempénzt, amit később Vitézségi Éremnek neveztek át. Eredeti neve is mutatja, hogy közvetlenül fejlődött ki a korábbi egyszerű pénzjutalmakból. A később három fokozatúvá fejlesztett kitüntetés érméjét mindig az uralkodó arcképe díszítette, és olyan népszerűvé vált a hadseregben, hogy 1917-ben a tisztek kérésére IV. Károly magyar király számukra is bevezette egy változatát. Érdekes a története a Vaskorona-rendnek, amelyet I. Napóleon francia császár alapított, római királlyá koronázásának emlékére (Vaskorona-rend), egy ősi lombard jelképből, Lombardia Vaskoronájából. Napóleon bukása után Ferenc osztrák császár politikai okokból némi változtatásokkal megtartotta, és az így osztrák, majd osztrák-magyar kitüntetésként élt tovább. ### Az 1848–49-es magyar szabadságharc kitüntetései Az Országos Honvédelmi Bizottmány már 1848 őszén elkészíttette egy magyar Katonai Érdemrend tervét, amit 1849. március 2-án alapítottak meg „az olly annyira szorongatott haza érdekében”. A háborús körülmények miatt csak ideiglenes érmeket adományoztak azzal, hogy azokat később díszesebbekre cserélik. A három fokozatú kitüntetés harmadosztálya tömegkitüntetéssé vált; tábornokok és közkatonák egyaránt büszkén viselték a vörös szalagos ezüst koszorút. Az arra érdemessé vált alakulatok testületileg kapták meg, és a zászlójukra tűzték a kitüntetést. Az első osztályú csillagát Görgei Artúr Budavár visszavételéért, Bem József Erdély felszabadításáért kapta meg, ennek egy példánya megtekinthető a Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében. A Katonai Érdemrend harmadik fokozatának tervezett díszesebb változatát az emigrációban többen elkészíttették és viselték. Ezek közül is eljutott néhány példány múzeumainkba. A szabadságharc idején is gondolt a kormány a polgári érdemekre is; ezek elismerésére egy Általános Érdemrendet alapítottak, amit azonban csak néhány alkalommal adományoztak. ### Az önkényuralom és a dualizmus elismerései Ferenc József nemcsak a korábbi magas rendjeleket, így a Szent István-rendet használta fel a szabadságharc leverésében kitűnt személyek megjutalmazására, hanem új kitüntetéseket is alapított, így a Katonai Érdemkeresztet és a Ferenc József-rendet – trónra lépésének első évfordulóján. Később, az Osztrák–Magyar Monarchia alatt a Ferenc József-rend egyre több gyáros, kereskedő is megkapta, ami jól mutatta a társadalom kapitalizálódását. Többek között: Mechwart András (1834–1907), gépészmérnök, a magyarországi villamosipar elindítója, pósfai Horváth János (1839–1923) a MÁV-gépgyár igazgatóhelyettese, Asboth Emil (1854–1935), a Ganz és Társa-Danubius Rt. vezérigazgatója, Lenz János Nepomuk (1843–1913) budapesti nagykereskedő, a Lenz testvérek cég társtulajdonosa, Topits Alajos József (1855–1926) a „Topits József Fia Első Magyar Gőztésztagyár” tulajdonosa, az Országos Ipar Tanács tagja. A kiegyezés alkalmával gróf Andrássy Gyula (politikus, 1823–1890) magyar miniszterelnök megkapta a Szent István-rend nagykeresztjét. Arany János azonban, aki néhány évvel korábban írta meg A Walesi bárdok című balladáját, kimérten udvarias levélben kitért a számára felajánlott kitüntetés elfogadása elől. A nemzetközi trendekkel összhangban Ferenc József hosszú uralkodása alatt számtalan új kitüntetést, rendjelet alapított, és azokat nagy számban osztogatta. 1887-ben már a magyar kultúra kiválóságai, többek között Benczúr Gyula, Fraknói Vilmos, Beöthy Zsolt, Eötvös Loránd, Goldmark Károly, Zichy Géza, Schulek Frigyes, Szinyei Merse Pál, Herczeg Ferenc is elfogadták a Cs. és kir. osztrák-magyar Díszjelvény művészetért és tudományokért nevű kitüntetést. Ferenc József alapította sok más között a Signum Laudis néven ismertté vált Katonai Érdemérmet, valamint felesége emlékére az Erzsébet-rendet. A millennium idején még tömegesebb kitüntetésekre került sor. Krúdy Gyula így írt a kitüntetésekért folyó hajszáról: „Szinte beláthatatlan azok sora, akik királyi kitüntetésre várnak az ünnep alkalmából... Mintha minden magyar ember valamely érdemkeresztre várakozna, mert az ezredik esztendőt megérte.” Sokan anyagi áldozatokra is hajlandók voltak az áhított kitüntetés megszerzéséért. A Szent István-rend, a Lipót-rend, a Vaskorona-rend elnyerésekor az I. osztály 300, a II. 150, a III. általában 50 aranyba került. „Különös uralkodói kegy” esetében azonban nem kellett fizetni. Az 1914-ben alapított Vöröskereszt Díszjelvényt is meg lehetett vásárolni, de itt a bevétel minden bizonnyal a Vöröskereszt céljait szolgálta. A monarchia utolsó országos ünnepségén, IV. Károly magyar király koronázásán aranysarkantyús vitézeket is avattak. A ceremónia eredete nem teljesen tisztázott; az országgyűlési naplók feljegyzéseiben 1563 óta szerepel az aranysarkantyús vitézek lajstroma. Addig ezzel a hagyományosan a magyar királyi koronázásokkor adományozott címmel jelvény nem járt, bár ezt többször kérelmezték az érintettek. IV. Károly koronázáskor kaptak első és egyben utolsó alkalommal díszjelvényt az aranysarkantyús vitézek; a Szent István-rend szalagján, nyakban viselhették a kitüntetettek, többnyire a legnagyobb magyar arisztokrata családok (Bethlen, Cziráky, Esterházy, Festetics, Károlyi, Mailáth, Teleki, Zichy, Andrássy, Széchényi grófok) frontot járt tagjai. ### A Tanácsköztársaság 1919 márciusában a Forradalmi Kormányzótanács rendeletileg közhírré tette: „A Magyarországi Tanácsköztársaságban nincs nemesség, rang és cím, nincsenek rendjelek, érdemrendek és más hasonló kitüntetések”. A Mgyarországi Tanácsköztársaság önvédelmi harcai azonban hamarosan megteremtették a szükségességét egy katonai elismerés kialakításának. A Hadügyi Népbiztosság erre vonatkozóan körrendeletet bocsátott ki 1919. június 14-én, de ennek végrehajtására már nem volt idő. ### A Horthy-korszak Horthy Miklós hatalomra jutásakor Magyarország államformája királyság volt. A kormányzó elméletileg csak ideiglenesen gyakorolta az államfői tisztet az 1920. évi I. tc. értelmében. Ugyanez a törvény rendelkezett arról is, hogy a kormányzó nemességet nem adományozhat és a főkegyúri jogokat nem gyakorolhatja. Az évszázados gyakorlat szerint a kitüntetések, különösen az érdemrendek alapítási és adományozási joga szorosan összefüggött a nemesség adományozásával, de a szóban forgó törvény erre nem tért ki. Ez némi bizonytalanságot okozott, és Horthy – királypárti ellenzéke miatt – sokáig nagy önmérsékletet tanúsított a kitüntetések terén. A közbeeső megoldást a Vitézi Rend alapításával találta meg. Sokatmondó, hogy az eredetileg javasolt „vitézi rend” elnevezés helyett a minisztertanács a „vitézi szervezet” vagy „intézmény” elnevezést javasolta, és csak évek múlva tértek vissza a „rend” kifejezés alkalmazásához. A Vitézi Rend tagjai jelvényt viseltek, szervezeteiket a Vitézi Szék foglalta keretbe. A rend főkapitánya Horthy Miklós volt. A szervezet meglehetősen „demokratikus” volt, nem csak a tiszti elit vagy vagyonosak lehettek tagjai, köztük sok volt a korábbi sorállományú katona is. Az alapításától 1943-ig terjedő időszakban az összesen vitéz és vitézicím-várományos közül a legénységi állományból került ki. A szervezet így jól szolgálta az ellenforradalmi rendszer politikáját. Fő célja az volt, hogy „minden rendfelforgató forradalmi törekvéssel szemben legyen a magyar társadalomnak olyan rétege, amelynek éberségén, becsületességén és a magyar múlt vitézi példáihoz ragaszkodó vitézségén megtörjék minden, a magyar nemzet ellen belülről jövő acsarkodás”. Az ellenforradalmi rendszer stabilizálódásának eredményeképpen 1923 végén már megalapították az első érdemrend-jellegű új kitüntetést, aminek a neve Magyar Érdemkereszt és Érdemérem lett. A kitüntetés célja volt a rendszer társadalmi bázisának szélesítése is, ezért munkások részére is adományozták. Első kitüntetettje (az V. osztályt kapta meg) sem arisztokrata vagy más magas rangú személy, hanem Prókay György, a Diósgyőri Vas- és Acélgyár főgépésze volt, aki egy tűzeset során sikerrel óvta meg az állami vagyont. A kitüntetés nagykeresztjét Horthy elsőként Bethlen István miniszterelnöknek adományozta, másodikként pedig Csernoch János hercegprímás kapta meg, 50 éves jubileuma alkalmából. A rendszer további konszolidációját, a kormányzói hatalom korlátainak jelentéktelenedését mutatta, hogy a Magyar Érdemkeresztet 1935-ben Magyar Érdemrenddé „léptették elő”. 1929-ben alapították a Magyar Háborús Emlékérmet, amit megkapott Paul von Hindenburg és II. Vilmos német császár is. A kitüntetésnek két változata létezik: az egyiket az első világháború idején frontszolgálatot teljesítő katonáknak adományozták (a kitüntetés első oldalán a címer alatt kardokkal), a másikat a hátországban a sebesültek ellátásában és ápolásában közreműködő polgári személyeknek. 1930-ban Horthy Miklós megalapította a Magyar Corvin-lánc, Koszorú és Díszérem elnevezésű kitüntetést „a magyar tudomány, irodalom, művészet és közművelődés fellendítése” érdekében. Bartók Béla nem fogadta el a neki ítélt Corvin-Koszorút. 1940-ben viszont III. Viktor Emánuel olasz király a Corvin-lánc aranycsillaggal ékesített aranyjelvényét kapta. Mivel a Szent István-rend alapszabálya kimondta, hogy nagymesteri címe elválaszthatatlan a magyar koronától, a rend értékeit, jelvényeit, irattárát 1922-ben Bécsből Budapestre szállították. Horthy azonban csak 1940-ben érezte alkalmasnak az időt, hogy a rend nagymesterévé nyilvánítva magát, megkezdje annak adományozását. 1940-ben gróf Teleki Pál miniszterelnök, 1944-ben pedig Serédi Jusztinián hercegprímás kapta meg a rend nagykeresztjét. A Katonai Mária Terézia-rend kancellárját IV. Károly magyar király lemondásakor felhatalmazta arra, hogy őt a nagymesteri tisztségben helyettesítse. Ezért a rend vezetői Bécsben folytatták működésüket, és utólagos királyi jóváhagyás reményében kitüntetéseket is adományoztak, bár a köztársasági osztrák kormány 1919-ben hivatalosan megszüntette a rendet, és a magyar vonatkozású rendjelek egy részét átadta Magyarországnak. Horthy már 1924-ben utasítást adott arra, hogy történészek dolgozzák ki a rend magyar voltának bizonyítását. Ezt végül arra alapozták, hogy annak alapításakor, 1757-ben Mária Terézia legmagasabb rangja a magyar királyi rang volt, ennél az osztrák főhercegi címe alacsonyabb. Ezért 1931-ben Horthy és a minisztertanács a Katonai Mária Terézia-rendet magyar rendnek és alapítványnak ismerte el. A háború közeledtével, 1938-ban Horthy magára öltötte a rend nagymesteri címét is. A felújított Katonai Mária Terézia-rend adományozása mindössze egyszer került sor: Oszlányi Kornél vezérőrnagy, a Donnál elpusztult Magyar 2. hadsereg egyik hadosztályának parancsnoka kapta meg. Az „országgyarapítás” nyomán hozták létre a Felvidéki, Erdélyi és Délvidéki emlékérmeket. 1941 novemberében jelent meg a négy fokozatú Tűzkereszt, mint kimondottan harctéri kitüntetés. Ennek alapszabálya kimondta, hogy azt zsidók nem kaphatják meg. Horthy a nemzetközi szokásoknak megfelelően a szövetségesek vezetői számára is gyakran adományozott magas kitüntetéseket. Ő is megkapta a Német Sasrend arany nagykeresztjét 1939-ben. ### Nyilas uralom A nyilas hatalomátvétel után Szálasi Ferenc a harci szellem erősítése érdekében rendeletet adott ki a kitüntetések adományozásának felgyorsításáról. Ennek értelmében a korábbi „katonátlan, erkölcstelen” rendszer helyett 24, de legkésőbb 48 óra alatt el kellett intézni a kitüntetési ügyeket. Szálasi Németország győzelme és a hungarista állam megvalósulása esetére négy, egyenként 6–6 fokozatú érdemrendből álló kitüntető rendszer, valamint Hungarista Tudományos Nagydíj alapítását is tervbe vette. ### A második világháború után Az új magyar kormány honvédelmi minisztere már 1945. március 1-jén betiltotta a Szálasi-rendszer által adományozott kitüntetéseket, majd március 15-én a német és olasz katonai kitüntetések viselését is. Később az ellenforradalmi rendszer más kitüntetései is hasonló sorsa jutottak. A Magyar Köztársaság 1947. évi IV. törvénye eltörölte a nemesi rangokat, a nemesi előnév, címerek és jelvények használatát, és betiltotta a vitéz cím alkalmazását is. Az új, köztársasági kitüntetések (Kossuth Érdemrend, Magyar Szabadság Érdemrend) azonban csak rövid ideig éltek. 1949-ben, a Magyar Népköztársaság létrejöttekor a korábbi, a köztársaságra utaló kitüntetéseket adományozását meg kellett szüntetni, de viselhetők maradtak. ### A Magyar Népköztársaság kitüntetései 1949 után Magyarországon is kiépült a szocialista országokra jellemző, rengeteg kitüntetésből álló rendszer, amely az úgynevezett erkölcsi elismeréssel akarta pótolni az elvileg is elutasított anyagi ösztönzést. Az 1953-ban teljesen átalakított magyar kitüntetési rendszer a rendszerváltásig a szocialista országok között is a leghívebben követte a Szovjetunió kitüntetési rendszerét. A legmagasabb kitüntetés így a Szocialista Munka Hőse kitüntető cím adományozása volt. Az ezzel egyenrangú, A Magyar Népköztársaság Hőse címet csak 1979-ben, az első magyar űrrepüléssel összefüggésben hozták létre. Kitüntetéseket alapítottak a gazdaság egyes ágazataiba is. A legmagasabb kitüntetések, a rendjelek és kitüntető címek adományozására a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács volt jogosult. Az általa adományozott kitüntetéseket közkeletűen, de tévesen kormánykitüntetésnek nevezték. A minisztertanács által adományozott kitüntetések egy fokkal alacsonyabb helyet foglaltak el a hierarchiában. Ezután következtek a miniszterek és a helyi önkormányzati szervek, a tanácsok által adományozott kitüntetések, valamint a társadalmi és tömegszervezetek által adományozott kitüntető jelvények. A kitüntetéseken kevés kivétellel dominált a vörös csillag és/vagy a vörös zászló. Fontos kivétel volt a legmagasabb kitüntetések közé tartozó Magyar Népköztársaság Zászlórendje, amelynek fő motívuma a nemzeti zászló volt. Ezt, különösen a gyémántokkal ékesített változatát adományozták külföldi államfőknek is. Szocialista viszonylatban inkább a rubinokkal ékesített változata került előtérbe a vörös szín miatt. Kiemelkedő kulturális teljesítményekért pedig ennek a kitüntetésnek a babérkoszorúval ékesített változatát adományozták. Gyakori kitüntetés volt a Munka Érdemrend, amit – különösen annak alacsonyabb fokozatait – főleg a gazdasági életben elért teljesítmények nyomán adományoztak. A Vörös Csillag Érdemrend ennek a fegyveres erők tagjai számára adományozott megfelelője volt. Különleges privilégiumokkal (félárú vasúti kedvezmény, évi kéthetes kedvezményes üdülés, munkahely, lakhatás biztosítása) járt a Szocialista Hazáért Érdemrend, amivel főleg a második világháború előtti forradalmi mozgalomban folytatott tevékenységet honorálták. A minisztertanács által adományozott kitüntetések közé került az Állami Díj és a Kossuth-díj, amelyek komoly anyagi juttatásokkal is jártak. Nagy presztízse volt a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze, illetve Érdemes Művésze kitüntető címeknek. Különleges helye volt a minisztertanács által adományozott kitüntetések között a Munkás-paraszt Hatalomért emlékéremnek, amit az 1956-os „ellenforradalom” leverésében való részvételért adományoztak 1957-ben. Az ezzel kitüntetett személyek gyermekeit minden, koruknak megfelelő oktatási intézménybe, így az egyetemekre is, fel kellett venni, ha a felvételi vizsgán megfeleltek, azaz a gyakori, helyhiány miatti elutasításról nem lehetett szó. ### A rendszerváltás után Az 1991. évi XXXI. törvény a Magyar Köztársaság kitüntetéseiről, és az ezt módosító 2000. évi XI. törvény szerint a Magyar Köztársasági Érdemrend (katonai illetve polgári tagozat) Nagykeresztje a lánccal, Nagykeresztje, Középkeresztje a csillaggal, Középkeresztje, Tisztikeresztje és Lovagkeresztje voltak a legmagasabb kitüntetések. Ezt követték a Magyar Köztársasági Arany, Ezüst és Bronz Érdemkeresztek. Fontos szerepe volt az 1956-os Emlékérem adományozásának is a rendszerváltás során. 2001-ben újjáalapították a Magyar Corvin-láncot. 2002 után a szocialista kormányok nem adták ki ezt a díjat, de 2011-től újra megkezdték annak adományozását. 2011 decemberében az Országgyűlés módosította az állami kitüntetések rendjét. Ennek értelmében a Magyar Szent István Rend lett a legmagasabb magyar állami kitüntetés, melyet a Magyar Corvin-lánc, a Magyar Becsület Rend, valamint a Magyar Érdemrend és Magyar Érdemkereszt követ. ## A kitüntetések külalakja A kitüntetések legősibb alakjai a korona (fejék), a nyakék (például a kelta torques), a kör alakú érem. A kereszt az ibériai reconquista idején jelent meg mint az egyházi lovagrendek jelképe. Minden lovagrendet más színű és formájú kereszt jelképezett, amelyek egyben viselőjüknek a rendi hierarchiában elfoglalt helyét is tükrözték valamilyen formában. A világi lovagrendeket létrehozójuk gyakran profán jelképekkel igyekezett megkülönböztetni az egyháziaktól, mint az Aranygyapjas rend, a Térdszalagrend, vagy a dán Elefánt rend esetében, mely utóbbi jelvénye egy fehér zománcos elefánt. Később aztán a világi rendek, majd az érdemrendek esetében is egyre gyakoribb lett a kereszt formája. A kereszt elnevezés kiterjedt a rendek fokozatainak jelzésére – nagykereszt, középkereszt, lovagkereszt – még akkor is, ha a rendjelvény nem volt kereszt alakú. A viselhető kitüntetéseknek természetesen alkalmazkodniuk kell a kor ruházatához. A régi rendek tagjainak a középkorban, de még a 19. században is díszes, nehéz selyemből, bársonyból készült öltözékük volt, amelyen jól mutattak a nagy csillagok, láncok, széles vállszalagok. Az uralkodó által adományozott rendjelek viselése általában kötelező volt, különös tekintettel bizonyos alkalmakra. De egy magyar nyelvű szakkönyv már 1840-ben megjegyezte, hogy „ezen szabály most már olly szoros értelemben nem vétetik”, vannak, akik az új divat szerint vagy csak a rend csillagát viselik a vállszalag nélkül, vagy a szalagot kicsinyített formában, két gomblyukon áthúzva hordják, illetve a szalagon a rendjelnek a kicsinyített mását helyezik el. A 19. század végére általában rendeletileg szabályozták a kitüntetések kicsinyített formában történő viselésének szabályait is. A csillag eleinte a lovag- és érdemrendek magasabb fokozatainál jelent meg, esetenként a szalagon függő rendjel mellre tűzhető kicsinyített változataként. Ez utóbbi divatja a 16. században, Angliából terjedt el. A kitüntetés tervezője igyekszik a korának megfelelő forma kialakításával tükröztetni a kitüntetés adományozójának szándékait, az elismerés eszmei tartalmát. A felhasználható szimbólumok általában adottak, a kor társadalmi rendjének, államformájának jelképeiből – címerek, nemzeti színek és más jelképek – kell kiindulni. Közvetlenül utalhatnak az elismerés céljára és tartalmára a kitüntetésen elhelyezett jelmondatok, feliratok, ábrák, valamint az eredetileg a felerősítésére szolgáló szalag is. A szalagnak azonban ennél sokkal nagyobb a szerepe: színei, formái révén a kitüntetés szerves részének számít. Általában a szalag jelzi a kitüntetés fokozatát is. A modern kitüntetések esetében gyakori megoldás, hogy a szalag kicsinyített alakban jelképezi az egész kitüntetést. A korona alkalmazása a kitüntetéseken értelemszerűen a királyságot jelképezi. A koszorú az ősi babérkoszorúból ered, manapság általában kulturális kitüntetések alkalmazzák, de lehet hadi díszítmény is. A francia becsületrend esetében viszont a köztársasági államformát jelképezi. Az ötágú vörös csillag a nemzetközi munkásmozgalom egyik jelképéből vált a szocializmus, kommunizmus eszméjének szimbólumává, és így a szocialista országok kitüntetéseinek egyik fő elemévé. A katonai kitüntetéseknek sajátos, külön jelrendszerük alakult ki (babérkoszorú, kardok, újabban géppisztolyok). A katonai kitüntetések a viselési sorrendben általában megelőzik a hasonló fokozatú polgári elismeréseket. A kitüntetések fokozatát általában anyaguk is tükrözi. A magasabb fokozatok aranyból vagy aranyozva, az alacsonyabbak ezüstből vagy ezüstözve, vagy bronzból, illetve más fémből (leggyakrabban tombakból) készülhetnek. A legmagasabb fokozatot, illetve az „osztályon felüli” kiadást jelezheti az igazi ékkövekkel történő díszítés. ## A kitüntetések elfogadásának, visszautasításának rendje, gyakorlata A középkori és korábbi kitüntetések elutasítása természetesen felségsértés lett volna. A 19. században azonban már kialakult a lehetőség a nem kívánt kitüntetések elhárítására. Az adományozó titkársága általában jóelőre értesítette a kitüntetendő személyt a szándékról, és így az elől egy levélben ki lehetett térni. Ez nemzetközi viszonylatban különösen fontos volt a diplomáciai súrlódások elkerülése érdekében. A magyar minisztertanács 1922 szeptemberében a Magyar Vöröskereszt Érdemcsillagával szerette volna kitüntetni Vilma holland királynőt, Warren G. Hardingot, az USA elnökét és XI. Pius pápát. Az utóbbi két személyiség azonban az előzetes puhatolózásra jelezte, hogy a kitüntetést a saját hagyományaik miatt nem fogadhatja el. ## A kitüntetésekkel foglalkozó tudományok A kitüntetések témakörével a falerisztika tudománya foglalkozik. (A görög phalera szóból, ami az ókorban a katonai érdemekért adományozott, a mellen, eredetileg a harci lovak szügyén viselt kör- vagy félhold alakú kitüntető érmeket jelenti.) A kutatók a rendjeleket, kitüntetéseket művelődéstörténeti anyagként gyűjtik, rendszerezik, tudományosan feldolgozzák. A ruházaton nem viselhető érmek, plakettek a numizmatika tárgykörébe tartoznak. A kitüntetések tudománya szorosan kapcsolódik a heraldikához is, mivel sok kitüntetés alkotórésze egy címer, vagy annak része. Fordított kapcsolat is előfordul, amikor egyes családi címerek része vagy kiegészítője lett egy rendjel. Az uralkodók pedig gyakran országuk legmagasabb kitüntetését ábrázolták címereiken, és ily módon a rendi jelvények az állami címerekbe is bekerülhettek. Nagy-Britannia állami címerében jelenleg is szerepel a Térdszalagrend, a Francia Köztársaság címerét a Becsületrend lánca övezi. Az osztrák császári címert az Aranygyapjas rend, az orosz cári címert a Szent András rend lánca díszítette. ## A kitüntetések gyűjtésének története A régiségek, antik tárgyak gyűjtése a reneszánsz idején indult meg. A kitüntetéseket, rendjeleket leggyakrabban éremszerű külalakjuk miatt a numizmatika keretén belül gyűjtötték, de mivel a fémpénzeknél sokkal kisebb számban készültek, lényegesen nehezebb volt hozzájuk jutni. Ráadásul a rendek alapszabályában általában rögzítették, hogy a tulajdonos halála után a rendjeleket be kellett szolgáltatni a rend kancelláriájához. Különös uralkodói kegynek számított, ha az örökösök megőrizhették a rendjelet. Természetesen a tulajdonos által a saját költségére készített rendi jelvényekre a beszolgáltatási kötelezettség nem vonatkozott. Ebből következően éppen az egyes rendek tulajdonában alakultak ki az első nagyobb gyűjtemények az elhunyt tagok örökösei által visszaszolgáltatott darabokból. A legmagasabb osztrák-magyar kitüntetés, a Katonai Mária Terézia Rend magyar tagjainak kitüntetései Bécsben maradtak, majd a Monarchia felbomlása után Magyarországra kerültek. A Habsburg uralkodók által adományozott és kapott kitüntetések nagy gyűjteménye található ma is Bécsben a Hofburg kincstárában, illetve a Heeresmuseum gyűjteményében. A rendjelek, kitüntetések módszeres gyűjtése Magyarországon csak a 20. században indult meg, de egyes darabok korábban is eljutottak a múzeumokba híres emberek személyes ereklyéjeként vagy nemesfém-tartalmuk miatt. A Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának 1846 óta vezetett Érmészeti szerzeményi naplójában 1847-ben jelent meg az első, rendjelre vonatkozó bejegyzés: Zsigmond Ferenc Károly budai szőnyeggyáros a francia Becsületrend IV. osztályú keresztjét adományozta a múzeumnak. A kitüntető érmek a nagy numizmatikai magángyűjteményekbe is bekerültek. az 1901-ben elhunyt Delhaes István, aki több mint tárgyból álló gyűjteményét hagyta a Nemzeti Múzeumra, a pénzérmék között több mint emlékérmet és rendjelet is összegyűjtött. A Berchtold grófi családnak egy sor magyar vonatkozású anyagot is tartalmazó gyűjteményét azonban Berchtold Lipót gróf, a Monarchia későbbi közös külügyminisztere külföldön elárvereztette. A gyűjteménynek csak a lajstroma maradt ránk, ami szerint abban szerepelt egy ezüst Sárkányrend, egy ezüst 1848-as katonai rendjel, egy-egy arany Szent István-rend és Mária Terézia-rend is. A magángyűjtemények anyaga e tárgykörben is gyakran külföldre vándorolt, mielőtt még a közgyűjtemények gondozói egyáltalán tudomást szerezhettek volna létezésükről. Előfordult azonban az is, hogy magángyűjteményben maradtak fenn olyan értékes emlékek, amelyek a közgyűjteményekben a háborús események során megsemmisültek. A 20. század végére a magyar közgyűjtemények közül a Magyar Nemzeti Múzeum és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum rendjel- és kitüntetésgyűjteménye emelkedett ki. A magyar kutatók elsősorban az osztrák-magyar anyag gyűjtésére specializálódtak.

Neues Museum

A berlini Neues Museum (magyarul Új Múzeum) a Múzeum-szigeten található késői klasszicista épület, a 19. századi múzeumépítészet egyik legjelentősebb alkotása, Karl Friedrich Schinkel tanítványának, Friedrich August Stülernek a fő műve. (Stüler tervezte a Magyar Tudományos Akadémia budapesti épületét is.) 1843–1855 között épült. Nevét az 1830-ban megnyitott Királyi Múzeumhoz viszonyítva kapta, amely utóbbit aztán át is kereszteltek Altes Museumnak (Régi Múzeum). Az ipari építészeti eljárások és a vaskonstrukciók alkalmazásával a Neues Museum az építészet történetének is fontos emlékévé vált. Amikor 1830-ban Schinkel múzeuma, a későbbi Altes Museum a mai Múzeum-szigeten elterülő park északi oldalán megnyitotta kapuit, kiállítóhelyei máris kevésnek bizonyultak a gyorsan növekvő berlini múzeumi gyűjtemények számára. Ezért 1834-ben megvásároltak néhány telket még a szigeten további építkezések számára. Frigyes Vilmos trónörökös, aki nem lebecsülendő építészi tehetséggel rendelkezett, néhány vázlatot is készített a leendő Múzeum-sziget beépítéséhez. Amikor IV. Frigyes Vilmosként Poroszország trónjára lépett, utasította a Királyi Múzeumok főigazgatóját, hogy kezdje meg a tervek konkretizálását egy új múzeum építésére. A tervezési munkákkal Friedrich August Stülert bízták meg, aki azt az elvet vallotta, hogy egy épület, amely művészi alkotásoknak ad majd helyet, maga is művészi alkotás kell legyen. ## Általános áttekintés A müncheni Glyptothek és Alte Pinakothek belső berendezéseinek második világháborús elpusztulása után a berlini Neues Museum részben fennmaradt belsőépítészeti megoldásai a 19. századi német múzeumépítészet utolsó fennmaradt emlékei közé tartoznak. 1945 után az épület évtizedekig romokban állt. Újjáépítését 1986-ban kezdték előkészíteni, még az NDK fennállása idején, de a tényleges munka csak 1999-ben kezdődött meg. 2009. október 16-án, 70 évvel a bezárása után nyílt meg újra. A múzeum az egyiptomi gyűjteményt (a papiruszgyűjteménnyel és Nofertiti szobrával), a Berlin régi történetét bemutató kollekciót, valamint a berlini antik gyűjtemény egy részét mutatja be. A Múzeum-sziget második múzeumára az Altes Museumban már el nem helyezhető gyűjtemények bemutatása érdekében volt szükség. Így kerültek ide a korábbi Egyiptomi Múzeum kincsei, a német őstörténet leletei, az etnográfiai gyűjtemény, valamint a rézkarcok. Bár a koncepció egy univerzális múzeum létrehozására irányult, hamarosan, már a 19. század során szakosodott az intézmény, főleg az eredetileg odakerült gyűjtemények fejlesztésére. A Neues Museum világhírű gyűjteményei mellett építészeti és technikatörténeti emlék is. A vasszerkezetek és egyéb ipari módszerek sokoldalú, következetes alkalmazásával Poroszország első modern monumentális épülete lett. Az építkezés során először alkalmaztak gőzgépeket a szükséges cölöpök leverésére a laza, homokos talajba. ## Története Amikor 1830-ban Schinkel múzeuma, a későbbi Altes Museum a mai Múzeum-szigeten elterülő park északi oldalán megnyitotta kapuit, kiállítóhelyei máris kevésnek bizonyultak a gyorsan növekvő berlini múzeumi gyűjtemények számára. Ezért 1834-ben megvásároltak néhány telket még a szigeten további építkezések számára. Frigyes Vilmos trónörökös, aki nem lebecsülendő építészi tehetséggel rendelkezett, néhány vázlatot is készített a leendő Múzeum-sziget beépítéséhez. Amikor IV. Frigyes Vilmosként Poroszország trónjára lépett, utasította a Királyi Múzeumok főigazgatóját, hogy kezdje meg a tervek konkretizálását egy új múzeum építésére. A tervezési munkákkal Friedrich August Stülert bízták meg, aki azt az elvet vallotta, hogy egy épület, amely művészi alkotásoknak ad majd helyet, maga is művészi alkotás kell legyen. ### Az építkezés IV\. Frigyes Vilmos porosz király 1841. március 8-i rendeletével bízta meg Friedrich August Stülert a tervezéssel. Az építkezési munkák 1841. június 19-én kezdődtek meg egy bizottság irányításával, amelyben Ignaz von Olfers, a királyi múzeumok igazgatója, valamint Stüler is részt vettek. Az alapozáshoz 2344 darab, 7–18 méter hosszú facölöpöt kellett a laza, vizes, homokos altalajba verni. Ehhez a munkához egy 5 lóerős gőzgépet vettek igénybe, amelynek teljesítményét szükség esetén 10 lóerőre lehetett emelni. Ez hajtotta a szivattyúkat és a felvonót is. A munka során mindvégig síneken szállították az anyagokat a helyszínre és az építkezési területen, még az emeleteken is. 1843\. április 6-án került sor az alapkő letételére a kimélyített pinceszinten. A falakat még azon év végéig felhúzták, így 1844-ben sor kerülhetett a párkányok elhelyezésére és a tetőzet befejezésére. 1845-ben elhelyezték a vasszerkezeteket, a boltozatokat és az Altes Museumhoz vezető galériát. 1846-ra elkészült az épület szerkezete. 1847-ben kezdődhetett meg a rendkívül eredeti belsőépítészeti munka. Az 1848. márciusi német forradalom lelassította a munkálatokat, de azt soha nem függesztették fel teljesen. Amint a belső munkák lehetővé tették, elhelyezték a gyűjteményeket és a múzeumot 1855-ben megnyitották a közönség előtt. Bizonyos belső munkálatok azonban, mint például a lépcsőházi freskók elkészítése, még 1866-ig folytatódtak. ### A megnyitástól a második világháborúig A megnyitás idején az egyiptomi, hazai történeti és etnográfiai gyűjtemények a földszinten kaptak helyet. Az első emeleten voltak a görög és római szobrok gipszöntvényei, a bizánci művészet, a román, gótikus, reneszánsz és klasszicista stílusok gyűjteményei. A második emeletet a rézkarcok és az úgynevezett művészeti kabinet között osztották meg. Az utóbbiban kisebb egyházi és világi műtárgyakat mutattak be a középkortól az újkorig terjedő időszakból. 1881-ben az újonnan alapított Iparművészeti Múzeum átvette a művészeti kabinet anyagának nagy részét, majd 1886-ban az etnográfiai gyűjtemény is saját épületbe költözött. A felszabadult területet az egyiptomi gyűjtemény, illetve a második emeleten a rézkarcok kapták meg. 1883 és 1887 között az épületben kialakítottak egy kívülről nem látható mezzanin szintet. Ennek a bővítésnek az idején a gipszszobrokat tekintették a múzeum legértékesebb gyűjteményének, ezek száma gyorsan növekedett. Később azonban, 1916 és 1920 között, a művészi felfogás változásával a gyűjteményt, a legnagyobb szobrok kivételével, átadták a berlini egyetemnek, ahol aztán az a második világháború során nagyrészt megsemmisült. Korábbi helyén, a Neues Museum első emeletén az antik vázák gyűjteményét és az Egyiptomi Múzeum papiruszait helyezték el. A földszint átépítése 1919 és 1923 között volt az első jelentősebb beavatkozás az épület szerkezetébe megépítése után. A görög udvarban lebontották az apszist és az udvart üvegtetővel fedték be. Az udvar fölé új födémet építettek az épület normális földszintjének megfelelően és ezzel több termet hozhattak létre az Amarna-gyűjtemény befogadására. 1929-ben átjárót építettek a Pergamonmuseumhoz (Pergamon Múzeum). 1939-ben a múzeumot bezárták, a gyűjteményeket biztonságos raktárba helyezték. Hamarosan megkezdődtek a második világháború harci eseményei. Az 1943. novemberi bombázások során leégett a központi lépcsőház, az emberiség történetét ábrázoló freskóval. 1945 februárjában újabb súlyos károk keletkeztek az épületben, a bombák lerombolták az északnyugati szárnyat, az Altes Museumhoz vezető átjárót és a délkeleti rizalitot is. A romok között április végéig harcoltak a Wehrmacht és az SS egységei a szovjet csapatokkal. ### 1945 után Csipkerózsika-álom, majd újjáépítés A háború utáni időkben nem fogtak hozzá a múzeum újjáépítéséhez. A múzeum és a Múzeum-sziget is Kelet-Berlinben maradt, és az NDK vezetése sokáig nem tett semmit sem a romos épülettel. A megmaradt használható helyiségeket más múzeumok használták raktárnak. Csak 1986-ban kezdődtek meg az építkezés előkészületei, először további veszteséget jelentő – elkerülhetetlen és elkerülhető – bontásokkal. Eltávolították például az Egyiptomi udvar utolsó maradványait és teljesen lebontották az Altes Museumhoz vezető átjárót. Számos töredéket, maradványt elraktároztak a későbbi újjáépítést elősegítendő. 1989-ben rakták le az újjáépítés alapkövét azzal a céllal, hogy az eredetinek megfelelő formában építik újjá az épületet. A német újraegyesítés után azonban a projekt leállt. Csak 1999-ben kezdtek újra a munkához, megváltozott koncepció alapján. David Chipperfield brit építész tervei alapján tíz év alatt, 295 millió euró költséggel az egész Múzeum-sziget újjáépítését célzó koncepció keretében építették újjá a házat. A helyreállítás során a teljesen elpusztult északnyugati szárnyat és a délkeleti rizalitot az eredeti térfogatot és tereket szorosan követve, de újonnan kellett felépíteni. Emellett restaurálták és kiegészítették a megmaradt részeket. Chipperfield koncepcióját sokan vitatták, a Gesellschaft Historischer Berlin 2006 márciusában 14 000 aláírást gyűjtött, tiltakozva a látogatóközpont céljára tervezett új épület ellen, és követelve a homlokzatok és a nagy lépcsőház eredeti állapotnak megfelelő helyreállítását. Chipperfield azonban csak a látogatóközponttal kapcsolatban engedett, a Neues Museum helyreállítási tervein nem módosítottak. 2009\. október 16-án két berlini múzeumi intézmény, az Egyiptomi Múzeum a papiruszgyűjteménnyel, valamint a korai német történetet bemutató Museum für Vor- und Frühgeschichte, az eredeti helyükön nyithatták meg újra gyűjteményeiket. ## Az épület A Neues Museum egy csaknem négyszögletes épület. 105 méter hosszú, 40 méter széles, észak-dél irányú, merőleges az Altes Museumra, amivel egy 6,90 méter széles és 24,50 méter hosszú galéria kötötte össze a Bodestrasse felett a második világháborúig. Az épület legmagasabb része, 31 méterrel, a lépcsőház blokkja. Stüler tekintetbe vette az akkor még csak a tervekben létező Régi Nemzeti Galéria épületét is, és ahhoz egy dór oszlopsorral teremtette meg az összeköttetést. A háromemeletes épületszárnyak egy-egy belső udvar, a görög és az egyiptomi körül helyezkednek el. Az Egyiptomi udvart már eredetileg is üvegtető borította, a Görög udvart 1919 és 1923 között fedték be. A központi lépcsőház tömbje a keleti homlokzaton kissé kiugró rizalitként jelenik meg, amit a két, kupolával fedett, ablaktalan saroképítmény egyensúlyoz ki. Az egyszerű, klasszicista homlokzat mögött az 1840-es években igen újszerűnek számító vasszerkezeti megoldások rejtőznek. Ezek tették lehetővé, hogy a nehéz alapozási körülmények ellenére ugyanolyan magasság mellett az épület egy emelettel többet tartalmazzon, mint Schinkel Régi Múzeuma. Az új ipari módszerek alkalmazása révén vált lehetségessé a változatos külső burkolatok alkalmazása, az egyiptomi, görög és római stílusok megjelenítése is az épület belsejében. ## Homlokzatok Stüler a Neues Museum külsejét, tekintettel kapcsolatára az Altes Museummal és az egész környék beépítésével tervezett kulturális fórumra, nagyon visszafogottan és egyszerűen formálta meg. A múzeumot ábrázoló 24 litográfia kiadásakor, 1862-ben így írt erről: „Helyzete és a környező épületek miatt az új múzeum esetében nem volt lehetőség olyan nagyszabású és karakteres megoldásokra, mint a régebbi múzeum oszlopsora; ezért csak a részletek megformálásával és a szobrok elhelyezésével lehetett közelebbről jelezni az épület rendeltetését.” Az épület takarékos díszítése lényegében a keleti és nyugati középső rizalitokra, valamint az északi és déli rizalitok ablakkeresztjeire korlátozódik. A múzeum téglaépületét négyzetes osztatú, különböző színű vakolattal burkolták, ami akkoriban még szokatlan megoldással a terméskő burkolat illúzióját keltette. A keleti fő homlokzat szimmetrikus, a középső, oromzattal ellátott rizalitot két kupolás, ablaktalan sarokrizalit ellensúlyozza. Köztük a két falfelületen az öt-öt ablaktengely minden emeleten más nagyságú és formájú ablakokat foglal magába a mögöttük lévő terek magassága és jelentőségének megfelelően. Az azonos magasságban futó párkányok az első és második emelet között jelképesen összekötik az épületet az Altes Museummal és hangsúlyozzák a homlokzat nyugodt jellegét. A fő homlokzat középső rizalitja feletti aranyozott rézbetűkből álló oromzati felirat hirdeti a múzeum rendeltetését: MUSEUM A PATRE BEATISSIMO CONDITUM AMPLIAVIT FILIUS MDCCCLV – A fiú megnagyobbította a boldog emlékezetű atya által alapított múzeumot 1855. Az építtető IV. Frigyes Vilmos és apja, III. Frigyes Vilmos – az Egyiptomi udvar hieroglif feliratától eltérően – nincsenek megnevezve. A Friedrich Drake szobrász 1854-ben alkotott stukkó dombormű: A történelem tanítja az építészetet, a szobrászatot, a festészetet és a grafikát illusztrálja a múzeum oktató-nevelő jellegét. Az oromzatot koronázta meg a Gustav Blaeser által alkotott borusszia, Poroszországot jelképező szobor, ami a háborúban elpusztult. Ez azt szimbolizálta, hogy a múzeum a porosz állam tulajdona. Helyén ma egy zászlórúd áll a múzeum zászlajával. A sarok-akroterionok Albert Wolff berlini szobrász munkái. Ez a két bronz griffmadár, mint Apolló kísérői, a művészet istenének szerepére utalnak. A monumentális, háromtengelyű ablakcsoport és az azt keretező oszlopok és pilaszterek (dór oszloprend szerint az első, korinthoszi szerint a második emeleten) uralják a rizalitot. A középső tengelyen, a földszinten helyezkedik el a főbejárat, mellette egy-egy ablakkal. A két sarokrizalitot a művészet és a tudományok allegóriái ékesítik. A homokkő szobrok August Wredow, Carl Heinrich Gramzow, Wilhelm Stürmer, Karl Heinrich Möller és Heinrich Berges alkotásai. A figurák közötti, márvánnyal borított felületek színes hangsúlyt adnak a külső homlokzatnak. A rizalitok közötti falakon az első emeleti ablakok kő ablakkeresztjeit ónból öntött gyermekfigurák díszítik, kezükben a gyűjtemények kincseire utaló tárgyakkal. A Múzeum-szigetet körülölelő Spree folyó Kupfergraben nevű ága felé néző nyugati homlokzat fő vonalaiban a keleti, bejárati homlokzatot követi. A két sarokrizalit helyett azonban további három ablaktengelyt alakítottak ki, és a kupolák helyett ónfigurák hangsúlyozzák a sarkokat. A középső rizalit kialakítása hasonlatos a keleti homlokzathoz, a bejárat helyét egy további ablak foglalja el. Egy ismeretlen oromzati figura alatt a művészet allegóriája oktatja az ipart és az iparművészetet megszemélyesítő figurákat August Kiß szobrász 1862-es óndomborművén. A felirat szövegét maga IV. Frigyes Vilmos választotta – ARTEM NON ODIT NISI IGNARUS azaz Csak a tudatlanok becsülik le a művészetet – és itt is aranyozott részbetűkből formálták meg. A kissé különös, negatív megfogalmazású felirat sok spekulációnak adott teret. Egyes korabeli vélemények szerint burkolt kritika is lehetett a király részéről apja ellen, aki a merev konzervativizmus megtestesítője volt. ## Az épület szerkezete A Schinkel által épített Altes Museum és a Neues Museum építésének kezdetei között mindössze 17 év telt el. Amíg azonban Schinkel hagyományosan, tulajdonképpen az előző, 18. század technológiájával, faácsolatokkal építkezett, Stüler vasszerkezeteket, könnyű téglákat és az ipari forradalom által lehetővé tett új technológiákat alkalmazott.A Régi Múzeum és a Neues Museum elnevezései ily módon szimbolikus jelentést is kaptak. Stüler múzeuma a vasból készült támasztékok, hordozóelemek és gerendák bonyolult, kifinomult rendszerére épült. A jobbra látható metszetek mutatják ennek néhány példáját. Kívülről is látható, sárgarézzel és ónnal burkolt vasszerkezetek hordozzák a lapos födémet a Niobidák termében, a Görög teremben és a Rézmetszetek termében. A középső kép mutatja a egységes szerkezettel, de eltérő díszítéssel megalkotott íves tartószerkezeteket. Ezek öntöttvas ívekből és „Staffordhire legjobb vasából” vett, hét körvasrúdból egységessé kovácsolt körvasból (21⁄3 collos a harmadik szint kisebb terhelése számára és 3 collos a második emeleten) hengerelték. Az ívek feszességét csavarokkal lehetett finoman szabályozni. A könnyen formálható öntöttvas és a nagy húzószilárdságú kovácsoltvas okos kombinációja a maga korában technikai újításnak számított. A földszinten a Mitológiai teremben ugyanezek a vasszerkezeti elemek a vakolat mögött rejtőznek, így olyan hatás keletkezik, mintha kőből építkeztek volna. A vasszerkezeteket August Borsig gyára szállította. Simeon Pierre Devaranne és Moritz Geiß üzemei gyártották az ónöntvényeket. Az Egyiptomi udvar feletti kettős üvegtetőt is vasszerkezet tartotta, de ezt az alsó tejüveg réteg eltakarta a látogatók elől. A támaszték nélküli üvegfelület 380 m2-es volt. Berlinben ez volt az első üvegtetős belső udvar, amit aztán később más múzeumoknál illetve áruházaknál is alkalmaztak. Izgalmas megoldás volt az a drótkötéllel kifeszített vasszerkezet is, ami a Csillag-terem „gótikus” boltozata mögött rejtőzött. Erre statikai okok miatt volt szükség, mert a harmadik emelet vékony falai nem bírták volna el egy igazi gótikus boltozatot. Az előcsarnokban a kazettás mennyezetet bronzszegélyekkel díszített vasgerendák tartják. Stüler rendkívül sokoldalúan bánt a vasszerkezetekkel. Részben tudatosan bemutatta, sőt díszítő elemként alkalmazta azokat, másutt pedig a vakolat vagy az üvegtető mögé rejtette. A háborús pusztítások a rejtett elemek egy részét is felszínre hozták és így ablakot nyitottak a korabeli technikai megoldások részleteire. A vasszerkezetek alkalmazását számos ok indokolta: az építési idő lerövidítése, a tűzbiztonság szempontjai, de különösen a laza altalaj, amely szükségessé tette az épület súlyának csökkentését – minél nagyobb befogadóképesség mellett. Stüler azonban nem ragaszkodott mindenhol a vashoz: a lépcsőház tetőzetét fából alakította ki, bár a tűzbiztonság szempontjainak ez nem felelt meg igazán. Itt azonban azt vette figyelembe, hogy egy fémszerkezetes tetőzeten a nagy hőingadozások miatt állandó a páralecsapódás, amitől csepegés jelentkezett volna. Az építészeti tevékenység egy része a vasszerkezetekkel együtt az építkezés helyszínéről átkerült a gyárba. Ez meggyorsította a munkát, de nagy igényeket támasztott a szállítással, logisztikával szemben. Borsig a szédítő tempójú építkezés során időnként szállítási zavarba került, amint azt a fennmaradt üzleti levelezés is bizonyítja. Újdonság volt a minőségbiztosítás is. Minden vasszerkezeti elemet vizsgálatnak vetettek alá, mielőtt elhagyta volna August Borsig gyárát. Ezzel Berlinben már az 1840-es években megindult az ipari módszerek alkalmazása az építészetben, amit általában Joseph Paxtonnak a londoni 1851-es világkiállításra emelt Crystal Palace nevű épületéhez szoktak kötni. ## Belsőépítészeti kialakítás A takarékos külső díszítéstől eltérően a belső kialakítás rendkívül gazdag. Stüler szándéka az volt, hogy a dekoráció a lehető legnagyobb mértékben összhangban legyen a kiállítandó tárgyakkal. Felfogása szerint a belsőépítészeti megoldásoknak mintegy támogatnia, kiegészítenie kell a kiállított festményeket, szobrokat – anélkül azonban, hogy konkurenciát támasztanának számukra. Ezeknek az elveknek megfelelően jelentek meg a termekben az adott gyűjtemények háttereként korabeli építészeti megoldások másolatai és faliképek valamint gazdag keleti falfestmények. Még a falak festése is hozzájárult a megfelelő hangulat kialakításához. A Berlin und seine Kunstschätze című korabeli kiadvány a szimbólumok labirintusáról írt ebben az összefüggésben. A kiállítótermek falainak festése is háromosztatú volt: a vitrinek aljáig érő lábazat felett a falfelület középső részét nyugodt, de erős, a kiállított tárgyakkal kontrasztot képező színekre festették. Ez a legtöbb teremben a pompeji vörös, másutt zöld vagy bíborszínű volt. A felső zónát pedig faliképek díszítették az építészeti megoldásokhoz igazodva. A Hazai teremben ezek északi istenségeket ábrázoltak, a Mitológiai teremben egyiptomi isteneket, a Niobidák termében antik sagák hőseit. Az Egyiptomi udvarban, a Görög és a Római termekben tájképfestmények és történelmi építmények ábrázolásai utaltak magukra a gyűjteményekre. Egy további típus volt a történelmi események megjelenítése, mint a déli kupolateremben. A korabeli kritikák általában nagyon kedvezőek voltak, de arra is rámutattak, hogy az exponált tárgyak és a belső díszítések közötti ilyen erős összhang akadálya lehet a kiállított anyag későbbi, minden bizonnyal szükségessé váló bővítésének. Valóban, ez később, már az 1870-es évektől komoly problémákat okozott, amikor egyes gyűjtemények új helyet kaptak és elköltözhettek, helyükre pedig más anyag került. További kritikák érték tudósok részéről a túlságosan romantikus és egzotikus díszítéseket, és azokat az ábrázolásokat, amelyek időközben tudományosan meghaladottá váltak. Ennek ellenére a múzeum vezetői csak nagyon óvatosan változtattak. Kivétel volt ez alól az Amarna-kollekció elhelyezése az 1920-as években, ami nagyobb átépítéseket tett szükségessé. Samuel Beckett ír színműíró 1937. január 7-i naplóbejegyzésében a múzeum berendezését zavarosnak nevezte, kivéve az Amarna-udvart. ## A múzeum és gyűjteményei a megnyitásakor ### Az előcsarnok és a lépcsőház Az előcsarnok kazettás mennyezetét carrarai pavonazetto-márványból készült négy dór oszlop tartotta. A világos, sötétlila erezetű márvány jól harmonizált a vörösesbarna talpazattal és márvány-utánzatból készült sárga falakkal. A tetőszerkezet bronzszegéllyel díszített vasgerendákból állt, amelyek büszkén mutatták az épület szerkezetét. Innen balra nyílt a bejárat egy fényezett paliszander ajtón át az északi régiségek gyűjteményébe, jobbra az egyiptomi gyűjteménybe. Már az előcsarnokból látható volt a lépcsőzet csarnoka. Sziléziai márványból készült lépcső vezetett fel egyenesen az első emeletre. A „lépcsőház” 38 méteres hosszúságával, 15,70 méteres szélességével és 20,20 méteres magasságával az épület egész mélységét és összes emeletét átfogta, az épület legnagyobb tere volt. A kiterjedt falfelületek és a nagy ablakoknak köszönhető jó megvilágítás ideálissá tették szobrok és domborművek bemutatására. A lépcsőház kialakítása során Stüler mesterének, Karl Friedrich Schinkelnek egy korábbi tervére támaszkodott, amely az Akropoliszra tervezett görög királyi palota számára készült, de nem valósult meg. Az alapszinten két 5,50 méter magas, monumentális szobor állt, a római Quirinale-palota előtti Castor és Pollux szobrok másolatai. Innen a falak mentén két lépcsőszárny futott felfelé, egy közös pihenővel, a második emeletre. A pihenőn egy Koré-szobor másolata állt az athéni Akropoliszról. Az első és a második emeletet egy fal-architráv választotta el, amely a felső emelet falfestményeinek alapzatát képezte. Stüler eredeti terveiben ezt a falat pilaszterekkel tagolta volna. IV. Frigyes Vilmos személyesen döntött úgy, hogy ezt a felületet a világtörténelem fő szakaszait ábrázoló hat nagy falikép elhelyezésére kell felhasználni. A képek megalkotására Wilhelm von Kaulbach bajor udvari festőt kérték fel Münchenből. A király szorosan követte az alkotói folyamatot, de tanácsadóként szerepelt többek között Alexander von Humboldt is. A világ teremtése hat napjának analógiájára a világtörténelem hat fordulópontját kívánták ábrázolni, a babiloni toronytól a reformációig. A képek egyenként mintegy 7,50 méter szélesek és 6,70 méter magasak voltak, összesen 75 méter hosszú területet foglaltak el. Kaulbach 1847 és 1866 között a sztereokrómia technikájával készítette el azokat, ami lehetővé tette, hogy olajjal dolgozzon és a képeket utána vízüveggel vigyék fel a falfelületre, freskó hatását keltve. Itt alkalmazták először ezt az újonnan feltalált technikát. ### A földszint A földszinten helyezkedett el az egyiptomi gyűjtemény, a hazai régiségek kollekciója és az etnográfiai gyűjtemény. Az egyiptomi részleg átfogta a múzeum egész északi szárnyát, az Egyiptomi udvar körüli öt termet. Kialakítására, berendezésére Karl Richard Lepsiust, a kor vezető egyiptológusát kérték fel, aki 1842 és 1845 között a király megbízásából gyűjtőexpedíciót is vezetett Egyiptomba. A hazai régiségek kollekciója az előcsarnokból dél felé nyílt. Az akkoriban ott elhelyezett ókori, bronzkori leletek ma már a Museum für Vor- und Frühgeschichte állományában vannak. Az etnográfiai gyűjtemény a csatlakozó három teremben helyezkedett el. A kollekció időbeli és térbeli eredete meglehetősen változatos volt, Afrikából, Óceániából, Kínából, Japánból és Mexikóból egyaránt szerepeltek ott leletek, műtárgyak. Az északi és az etnográfiai gyűjtemények termei vették körül a déli szárny központjában a Görög udvart, amelyet Zeusz, Héra és Athéné isteneknek a lépcsőház külső falán elhelyezett fejszobrairól neveztek el. ### Az első emelet – a gipszszobrok gyűjteménye Az egész első emeletet, ami a korabeli felfogás szerint a reprezentatív épületek fő emelete volt, a régi szobrok gipszmásolatai minél teljesebb gyűjteményének szánták. A klasszikus szobrászatot akkoriban sokkal nagyobb érdeklődés és tisztelet övezte, mint a földszinten elhelyezett „primitív” alkotásokat, így ez volt a múzeum tulajdonképpeni középpontja. Az emelet helyzete egyben lehetővé tette átjáró kialakítását is az Altes Museumba, ahol csak eredeti kő- és fémszobrokat őriztek. A görög szobrok gyűjteménye az első emelet északnyugati szárnyát foglalta el, beleértve az északi nyolcszögletű kupolatermet, amely több mint 12 méter magas volt és csak felülről kapott megvilágítást. Külön termekben kapott helyet a Laokoón-csoport egy másolata, valamint az Apolló-szobrok gyűjteménye. A Niobidák termében 21 falfestmény antik mondákat elevenített meg. A római teremben, a középkori és az újkori termekben az elnevezéseknek megfelelő korokból származó szobrok gipszmásolatait mutatták be. A déli kupolateremből nyílt az átjáró galéria a Régi Múzeumhoz. ### A második emelet – rézkarckabinet és műkincskamara Az épület harmadik szintje, a második emelet a főemeletnél alacsonyabb belmagasságú, ezért az itteni helyiségeket terem helyett kabinetnek, kamarának nevezik. A Kupferstichkabinett és a Kunstkammer mellett itt voltak/vannak a kiszolgáló helyiségek, az igazgatóság és a munkatársak dolgozószobái is. A helyiségek bevilágítása érdekében azért törekedni kellett a lehető legnagyobb belmagasságra is, de úgy, hogy az épület egésze ne legyen magasabb az Altes Museum tömbjénél. Ezért itt már kizárólag könnyű vasszerkezeteket használtak az építkezés során. A rézkarc-kabinet helyiségei az északi szárnyon, az Egyiptomi udvar légterét körülölelve helyezkedtek el. A rézkarcok mellett nagy mesterek rajzaiból is kiállítottak itt. A Kunstkammer helyiségei a déli szárnyon, a Görög udvar körül-felett csoportosultak. Itt iparművészeti alkotásokat mutattak be, elefántcsont-figurákat, fafaragványokat, üveg- és porcelán remekeket. ## Az újjáépítés és a körülötte lefolytatott viták Az épület romjainak biztosítása, állagvédelme és az újjáépítés előkészítése csak 1986-ban kezdődött meg. Az NDK illetékesei a teljes körű helyreállításban gondolkoztak, és a feltárás során igyekeztek minden használható elemet elraktározni. A nagy lépcsőház hatalmas faliképeinek restaurálását a Nemzeti Galériában megőrzött eredeti, azonos méretarányú karton-vázlatok alapján tervezték. Az 1989-es fordulat és a német újraegyesítés után azonban megváltozott a koncepció; a „kiegészítő helyreállítás” elve győzedelmeskedett az egész Múzeum-szigetre vonatkozó átfogó terv (Masterplan) keretében. Ennek értelmében a megmaradt elemek megőrzése mellett a teljesen elpusztult épületrészeket nem építik vissza eredeti formájukban, hanem csak tömegükben, jelzésszerűen. Így világosan látható marad, melyek az originális, és melyek a pótolt elemek. Az 1993-ban kiírt versenypályázat nem hozott eredményt. 1997-ben végül a porosz kultúralapítvány David Chipperfield építészt bízta meg a Neues Museum helyreállításával, aki az elfogadott koncepciónak megfelelően igyekezett elkerülni mind a történelmietlen teljes rekonstrukciót, mind a régi és új elemek romantikus szembeállítását, mind pedig az elszenvedett pusztítás monumentalizálását. A Múzeum-sziget átfogó rekonstrukciójára vonatkozó elképzelések, és bennük David Chipperfield tervei nagy vitákat váltottak szakmai körökben és a szélesebb közönség részéről egyaránt. A Masterplan szerint a Múzeum-szigetre közös bejárati, a nézőket fogadó csarnok épül, a James Simon-galéria, és az összes ottani múzeumi épületet, a kissé oldalra eső Régi Nemzeti Galéria kivételével, egy földalatti „régészeti sétaút” köti majd össze. A Történelmi Berlin Társasága nevű civil szervezet aláírást gyűjtött össze és nyújtott be a német parlamentnek az ügyben, elsősorban a Chipperfield által tervezett bejárati üvegcsarnok ellen tiltakozva. Emellett a társaság követelte a Neues Museum homlokzatainak és fő lépcsőházának az eredetihez hű helyreállítását. A kritika hatására az építész átdolgozta terveit, és egy légies, átlátható oszlopsorral oldja meg a nézőket fogadó helyiségek építését a Neues Museum nyugati homlokzata előtt, a Kupfergraben partján. Ez már kedvezőbb visszhangot kapott. A Neues Museum újraalkotott épülete 2009 márciusában készült el. A régi és új építészeti munka jelentőségét mutatja, hogy az épületet már üresen megnyitották a látogatók előtt, és azt már az első hétvégén 32 ezren tekintették meg. A múzeum a gyűjteményekkel együtt október 16-án nyílt meg. 2010-ben megkapta az Európai Bizottság és az Europa Nostra szövetség Nostra Díját a nagyszerű restaurációs munkáért. ## A múzeum gyűjteményei az újjáépítés után A Neues Museum teljes újjáalkotása után visszatérhetett oda az Egyiptomi Múzeum és a Papiruszgyűjtemény, a német területek ős- és korai történetének leletei, valamint a Klasszikus Régiségek Gyűjteményének egy része. A múzeum új elrendezésében ezeket a különböző gyűjteményeket nem választják el szigorú határok, hanem sok helyen azokat egymással kölcsönhatásban mutatják be. Nofertiti szobra, a múzeum leghíresebb kincse, önálló helyet kapott az északi kupolateremben. ### A felújított múzeum néhány terme A gyűjtemények földrajzilag és időben átfogják az Óvilág történetét, kultúráját a Közel-Kelettől az Atlanti-óceánig, Észak-Afrikától Skandináviáig, a paleolitikumtól a késői középkorig. A múzeum legértékesebb, legismertebb kincsei Nofertiti portréja, az Amarna-gyűjtemény, a neandervölgyi ember koponyája a francia Le Moustier-ből és Heinrich Schliemann trójai gyűjteménye – mármint ennek az a része, amelyik nincs még mindig hadizsákmányként Moszkvában, a Puskin Múzeumban. ### Az egyiptomi gyűjtemény kincseiből ## Irodalom (német nyelven) - Eva Börsch-Supan, Dietrich Müller-Stüler: Friedrich August Stüler. 1800–1865. Deutscher Kunstverlag, München und Berlin 1997, , S. 67–74, 262, 314–322, 907–911. - Die königlichen Museen in Berlin. Eine Auswahl der vorzüglichsten Kunstschätze der Malerei, Sculptur und Architektur der norddeutschen Metropole dargestellt in einer Reihe der ausgezeichnetsten Stahlstiche mit erläuterndem Texte. Payne, Leipzig und Dresden 1855, S. 215–251. - Friedrich August Stüler: Das neue Museum in Berlin. 24 Tafeln. Ernst & Korn, Berlin 1862. - Christine Wolf (Red.): Das Neue Museum in Berlin. Ein denkmalpflegerisches Plädoyer zur ergänzenden Wiederherstellung. Kulturbuch-Verlag, Berlin 1994, (= Beiträge zur Denkmalpflege in Berlin. Heft 1). - Zentralinstitut für Kunstgeschichte, München (Hrsg.): Berlins Museen. Geschichte und Zukunft. Deutscher Kunstverlag, München und Berlin 1994, , S. 59–144. - Staatliche Museen zu Berlin, Bundesamt für Bauwesen, Landesdenkmalamt Berlin (Hrsg.): Das Neue Museum Berlin. Konservieren, Restaurieren, Weiterbauen im Welterbe, Leipzig, E. A. Seemann Verlag 2009, (englischsprachige Ausgabe ) - Andreas Kilger Das Neue Museum, Berlin – Der Bauzustand um 1990, Deutscher Kunstverlag, Berlin und München 2009 - Friederike von Rauch, David Chipperfield: Neues Museum. Interview mit David Chipperfield, engl./dt., Hatje Cantz Verlag, Ostfildern 2009, ## Fordítás

Fántermő szegfűgombácska

A fántermő szegfűgombácska (Marasmiellus ramealis) a kalaposgombák rendjén belül a szegfűgombafélék családjába tartozó Marasmiellus nemzetség egyik gombája. A fajt korábban külső jegyei miatt a szegfűgombák (Marasmius) nemzetségébe sorolták, azonban nem jellemző rá az a szegfűgomba-fajoknál tapasztalható jelenség, hogy a kiszáradt, összezsugorodott termőteste nedvesség hatására újraéled és spórákat termel. ## Jellemzői Kalapja mindössze 4‐10, legfeljebb 12 mm átmérőjű, eleinte domború, majd közepe később kiterül, köldökösen bemélyed, idős példányokon egészen lapossá válik. Színe fehéres, krémszínű, középen barnás vagy hússzínű, felszíne finomszemcsés lehet. A kalap pereme gyakran ráncos, áttetszően bordázott és bőrszerűen szívós. Lemezei ritkán állnak, fehéresek vagy krémszínűek, anasztomizálnak (a lemezsíkra merőleges összeköttetések láthatók rajtuk), szélesen illeszkednek a tönkhöz. Tönkje az általában hosszú tönkű Marasmius-fajokkal szemben a kalappal nagyjából megegyező méretű, csupán 1‐1,5 (esetleg 2) cm hosszú és csaknem mindig vékonyabb 1 mm-nél. Sokszor kissé excentrikusan kapcsolódik a kalaphoz; függőlegesen elhelyezkedő ágakon vagy a gallyak alsó oldalán kifejlődve görbe, nem ritkán 180°-ban visszahajló tönköt növeszt. A tönk is fehéres színű, tövénél viszont húsvörös vagy okkersárgás is lehet; felszíne többnyire pelyhes-korpás. Nem mérgező gomba, a húsa azonban nagyon vékony, íze és szaga jellegtelen. A gombagyűjtők számára értéktelen apró mérete miatt. Spórapora fehér, spórái orsó alakúak, méretük 8‐10 × 3‐3,5 μm. Az 1950-es évek végén svéd tudósok antibiotikus hatású vegyületet mutattak ki a gombában; az újonnan felfedezett anyagot az akkor elfogadott nemzetségnév (Marasmius) után marazinnak nevezték el. ## Előfordulása Tömegesen jelenik meg lombos erdőkben, a földre hullott ágakon, gallyakon, de igen gyakori összehordott rőzsehalmokon is, amelyeket nyirkosabb időben százával borít el. Csak ritkán található nagyobb, elpusztult fatörzseken. Magyarországon gyakori a hegy- és dombvidékeken, de megtalálták már a Hortobágyon is, Újszentmargita határában. Júniustól októberig terem. ## Hasonló fajok A fántermő szegfűgombácskát sereges előfordulása és kalapjához mérten rövidebb tönkje jól megkülönbözteti a legtöbb rokon gombától. Néhány közeli rokonságban álló faj külsejében mégis hasonlíthat a M. ramealisra. Azonos nemzetség tagja a Magyarországon is előforduló hófehér szegfűgombácska (M. candidus), amely inkább tűlevelű erdőkben nő és csak ritkán jelennek meg rajta halvány barnás árnyalatok. A gyakori apró szegfűgomba (Marasmius epiphyllus) méretei hasonlóak ugyan, de ez a faj nem gallyakon, hanem lehullott leveleken vagy lágyszárú növények szármaradványain él. Lemezei még a fántermő szegfűgombácskáénál is ritkábban állnak, sokszor csak néhány érszerű redő jelzi a termőrétegtartó elhelyezkedését. Hasonló élőhelyen – mohos tuskókon, ágdarabokon – található a gyérlemezű kígyógombácska (Delicatula integrella); eres termőrétege mellett mindig egyöntetűen fehér színe is megkülönbözteti e gombát. Más gombáktól elkülöníthető kis termete, finoman szemcsés kalapfelszíne és fehéresen korpás-szálas tönkje miatt. ## Képek

Jaguár

A jaguár (Panthera onca) az emlősök (Mammalia) osztályának ragadozók (Carnivora) rendjébe, ezen belül a macskafélék (Felidae) családjába tartozó nagytestű faj, amely Dél- és Közép-Amerika trópusi és szubtrópusi területein fordul elő. Közeli rokonságban áll az Óvilágban élő nagymacskákkal, köztük az oroszlánnal, a tigrissel és a leopárddal. Az Újvilágban élő legnagyobb és legerősebb macskaféle és az egyetlen faj a párducformák alcsaládjából (Pantherinae), amelyik Amerikában fordul elő. A tigris és az oroszlán után a jaguár a harmadik legnagyobb macskaféle. Előfordulási területe az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részétől és Mexikótól kezdve, Közép-Amerikán és a dél-amerikai kontinens legnagyobb részén keresztül, egészen Paraguayig, valamint Argentína északi részéig tart. Az 1920-as évek első felére az USA-ból már szinte kiirtották a jaguárt. Az Arizona állambeli Tucson nevű város környékén élő állomány kivételével, mely valószínűleg fenntartja még magát, de a Mexikóból érkező bevándorlást megállítani hivatott fal építése elszigeteli az ott élő néhány példányt, ezért ennek a kisszámú populációnak sincs sok esélye túlélésre. Megjelenésében a leopárdhoz hasonlít, azonban jobban megfigyelve látható, hogy az újvilági állat valamivel nagyobb és zömökebb testfelépítésű, mint az óvilági rokona, amely alacsonyabb és nyújtott testű. Viselkedése és az élőhelye inkább a tigriséhez hasonlít. Az esőerdőt részesíti előnyben, de számos élőhelyen fellelhető; egyaránt megtalálható mindenféle erdőtípusokban, mocsaras területeken, erdő közeli füves részeken és tengerpartokon is. Szintén viselkedési hasonlatosságot mutat a tigrissel azzal, hogy általában vízközelben él, és mint az ázsiai rokona, előszeretettel úszik. A jaguár magányos állat és lesből támad; az elterjedési területén csúcsragadozónak számít. Az élőhelyén megtalálható majdnem összes másik faj szerepel az étlapján. Kulcsfaj, mivel zsákmányaira vadászva egyensúlyban tartja az ökoszisztémában levő élőlényeket, így a növényevőknek nincs esélyük túlszaporodni és tönkretenni a helybéli növényzetet. Érdekesség, hogy a többi nagymacskához képest is igen erős a harapása. Ennek az erős harapásnak köszönhetően a jaguár fel tudja törni még a páncélos hüllők (teknősök) védőburkát is, és át tudja harapni az emlősök és a krokodilok koponyáját. Ezzel a módszerrel az áldozata fülén keresztül a fogait az agyáig juttatva megöli áldozatát. Ez az elejtési mód szokatlan a nagymacskák körében. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Mérsékelten fenyegetett fajként tartja számon a jaguárt. A faj egyedszáma manapság csökken és számára legnagyobb veszélyt az élőhelyeinek elvesztése, valamint a meglévők egymástól való elszigetelődése jelenti. Nemzetközi egyezmények tiltják a jaguárral és a testrészeivel folytatott kereskedelmet, mégis Dél-Amerikában a farmerek még jelentős mértékben pusztítják az ott élő állományát. Az emberi tevékenység eredményeként sok korábbi élőhelyéből már eltűnt, de a jaguár jelenlegi elterjedési területe mégsem kicsi. Korábban Amerika-szerte előfordult, ezért számos indián kultúrában megjelent, így például a maják és az aztékok mitológiájában is jelentős szerepet játszott. ## Neve A jaguár szó a dél-amerikai tupi-guarani nyelvek egyikéből, talán az Amazonasban használt kereskedői nyelvből, azaz a nyengatu nyelvből ered. A yaguara szó, melynek pontos jelentése „szörny”, „fenevad”, néha „kutyának” van lefordítva. A közismert jaguar szót a portugálok terjesztették el; ez az állatnév eredetileg „yaguareté” volt; e névben az „-eté” végződés igazit, valódit jelent. Más magyarázat szerint a jaguár elnevezés egy indián szóból ered, melynek jelentése „aki egy ugrással leterít”. Lévén jó mászó, nemegyszer a leshelyéről szolgáló fáról ugrik rá a gyanútlanul arra haladó zsákmányára. Tudományos megnevezésében a nemét „Panthera”-nak mondják, amely leopárdot jelent; a leopárd a típusfaja a Panthera nemnek. A „Panthera” szó egyes fordítás szerint azt jelenti, hogy: „mindennek a ragadozója”. Mások szerint a szanszkrit „pundarikam” szóból ered, és egyszerűen tigrist jelent. Az állat fajneve, az „onca” a portugál „onça”-ból származik, amely talán a hópárduc (Uncia uncia) „Uncia” megnevezésére utal; vagy talán a hiúzéra (Lynx), mivel olaszul: „lonza”, régi franciául: „l'once”. Sok közép- és dél-amerikai országban ezt a macskafélét „el tigre”, azaz a tigris néven ismerik. ## Rendszertani besorolása és kifejlődése Ez a nagymacska az egyetlen még élő Panthera nembeli állat az amerikai szuperkontinensen. A DNS-vizsgálatok azt mutatják, hogy az oroszlánnak, a tigrisnek, a jaguárnak, a leopárdnak, a hópárducnak és a ködfoltos párducnak közös őse van; ez az ősmacska körülbelül 6–10 millió évvel ezelőtt élt. Az eddig felfedezett maradványok pedig azt mutatják, hogy a Panthera macskanem csak 2–3,8 millió éve jelent meg. A törzsfejlődéses (philogenesis) kutatások szerint a ködfoltos párduc (Neofelis nebulosa) a bazálisfaj ebben az állatcsoportban; azaz meglehet, hogy belőle fejlődtek ki a többi fajok. Hogy melyik a korábban vagy újabban kifejlődött párducforma, ma még nem ismert. Az alaktanból kiindulva a brit zoológus, Reginald Innes Pocock a leopárdot tartja a jaguár legközelebbi rokonának. A DNS-vizsgálatok segítségével sem sikerült idáig pontosan meghatározni a jaguár rokonsági kapcsolatait. A fosszilis európai jaguáron (Panthera gombaszoegensis) és az amerikai oroszlánon (Panthera leo atrox) végzett DNS kutatások azt mutatták, hogy ezeknek az állatoknak egyaránt voltak jaguár és oroszlán jellemzőik. A jaguár mitokondriális DNS-e szerint ez a faj 280-510 ezer éve jelent meg, később, mint ahogy azt a fosszilis leletek mutatják. ### Ázsiai ősei Habár jelenleg a jaguár kizárólag az amerikai szuperkontinensen fordul elő, az ősei az óvilágból származnak. A kutatók szerint 2 millió évvel ezelőtt a jaguárnak és a szintén pettyes leopárdnak közös őse volt, és ez az állat Ázsia területén élhetett. A pleisztocén elején a mai jaguár ősei átkeltek az Ázsiát és Észak-Amerikát összekötő Bering-földhídon (ez a földhíd manapság víz alatt van, helyén a Bering-szoros található). Később ezek az elődök délebbre, azaz Közép- és Dél-Amerikába húzódtak le, ahol a szarvasfélék és más legelő állatok nagy csordákat alkottak. ### Alfajai Alfajainak a legutóbbi meghatározását 1939-ben Pocock végezte el. A brit zoológus az előfordulási területek helyszínéből, valamint a koponyák alakjának vizsgálatából nyolc alfajt ismert el. Azonban bevallása szerint nem volt elég anyaga a pontos meghatározásokhoz, és kételkedik egyesek alfaji státuszában. Munkájának későbbi értelmezései szerint Pocock csak három alfajban volt biztos. Az újabb kutatások sem találtak az alfajok megkülönböztetésére utaló jellemzőket. Larson (1997) morfológiai tanulmányai szerint a különböző jaguárállományok közötti megjelenési eltérések észak–dél irányban haladnak. Továbbá az alfajokon belüli változatosságok nagyobbak, mint a különböző állományok közöttiek. 2001-ben Eizirik és munkatársai genetikai vizsgálatokat végeztek, és arra az eredményre jutottak, hogy területileg nincs elhatárolt alfaj, bár az olyan természeti akadályok, mint például az Amazonas, megakadályozzák a különböző jaguárállományok közötti géncserét. Egy kolumbiai tanulmány pontosabban feltérképezte az országon belüli állományok felépítését. Manapság még mindig Pocock meghatározása a legelterjedtebb. Seymour, Pocock kutatásaiból kiindulva a következőképpen csoportosítja az alfajokat: - Panthera onca onca Linnaeus, 1758 – Venezuelától az Amazonason keresztül (az alábbival) - P. onca peruviana de Blainville, 1843 – Peru partjáig - Panthera onca hernandesii J. E. Gray, 1857 – Nyugat-Mexikótól kezdve (az alábbiakkal) - P. onca arizonensis Goldman, 1932 – Arizona déli részétől a mexikói Sonora-sivatagig - P. onca centralis Mearns, 1901 – Salvadortól Kolumbiáig - P. onca goldmani Mearns, 1901 – a Yucatán-félszigettől Belize-ig és Guatemaláig - P. onca veracrucis Nelson & Goldman, 1933 – Texas középső részétől Mexikó délkeleti részéig - Panthera onca palustris Ameghino, 1888 – A brazíliai Pantanal mocsárban (Mato Grosso és Mato Grosso do Sul államokban), a paraguayi Paraguay folyó mentén, valamint Argentína északkeleti részén fordul elő; ez az alfaj az összes közül a legnagyobbik, a hímek testtömege a 135 kilogrammot is elérheti. A Mammal Species of the World szerint kilenc alfaj létezik, a fenti nyolc plusz a Panthera onca paraguensis Hollister, 1914. ## Előfordulása A jaguár amerikai állatnak számít, amióta a pleisztocén kor elején átlépte a Bering-földhidat. A mai állat ősét, amely megtette ezt az utat, Panthera onca augustának nevezik, és ez valamivel nagyobb volt, mint az utódja. A velünk kortárs állat előfordulási területe hatalmas, mivel az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részétől kezdve Mexikón és a többi közép-amerikai országon, valamint Dél-Amerika legnagyobb részén keresztül egészen Argentína északi részéig tart. Manapság a következő országokban lelhető fel: Argentína, Belize, Bolívia, Brazília, Kolumbia, Costa Rica (főleg az Osa-félszigeten), Ecuador, Francia Guyana, Guatemala, Guyana, Honduras, Mexikó, Nicaragua, Panama, Paraguay, Peru, Suriname, az Amerikai Egyesült Államok és Venezuela. Salvadorból és Uruguayból kihalt. A belize-i Cockscomb Basin rezervátum 400 négyzetkilométernyi területén, a mexikói Sian Ka’an Bioszféra-rezervátum négyzetkilométernyi területén, a perui Manú Nemzeti Park négyzetkilométernyi területén, a brazíliai Xingu Nemzeti Park négyzetkilométernyi területén, továbbá sok más rezervátumban jelen van ez a ragadozó emlős. Az Amerikai Egyesült Államok azért szerepel ennek a fajnak az elterjedési listáján, mert délnyugati részén, azaz Arizonában, Új-Mexikóban és Texasban újabban fel-felbukkantak jaguár egyedek. Az 1920-as évek elején az amerikai nagymacska előfordulásának északi határa a Grand Canyonnál, míg nyugati határa Dél-Kaliforniában volt. Ebben az országban az Endangered Species Act (a veszélyeztetett fajokról szóló) törvény szerint a jaguár védett állat, és a bundájáért való vadászata szigorúan tilos. 1996 és 2004 között az arizonai vadőrök időnként lencsevégre kaptak néhány jaguárt. 2004–2007 között a dél-arizonai Buenos Aires National Wildlife Refuge központ környékén 2–3 jaguárt észleltek; ezekből az egyiket, a Macho B nevűt 1996-ban is lefényképezték ebben a térségben. Ahhoz, hogy életképes, önfenntartó állománya lehessen az USA-ban, nemcsak e ragadozót kellene védeni, hanem a neki megfelelő zsákmányállatait is, továbbá szükséges lenne összekötő folyosókat biztosítani a mexikói állományokkal. 2009 februárjában az arizonai Tucson mellett egy 53,5 kilogrammos jaguárt láttak el jeladóval; ez a példány az eddigi megfigyelések szerint a legészakibb képviselője a fajának, tehát meglehet, hogy szaporodóképes állomány is van az Amerikai Egyesült Államok területén. Később Macho B-ként azonosították a jeladóval ellátott állatot. 2009. március 2-án újból befogták ezt a példányt, de az állat ezek után elpusztult; először úgy vélték, hogy veseelégtelenség miatt, de később az egyik vadőr bevallotta, hogy ő pusztította el ezt a ritka ragadozót. Feltételezések szerint ez a jaguár 16 éves lehetett, vagyis két évvel idősebb, mint más ismert, de vadon élő fajtársai. Ha teljesen elzárja a területet az USA és Mexikó közti fal, amely az illegális bevándorlást hivatott megállítani, az észak-amerikai jaguár helyzete drasztikusan megváltozik. Az USA-beli és a mexikói példányok többé nem keveredhetnek, tehát az északi állomány génállománya erősen leszegényedik, a beltenyészet pedig tönkreteheti az úgyis hajszálon függő populációt. Az Amerikai Egyesült Államokbeli jaguárok nemcsak, hogy nem fognak északabbra letelepedni, de végleg ki is halhatnak. A jaguár korábbi előfordulási területe az USA déli részétől Argentína északi részéig tartott, manapság viszont északon 1000 kilométert, míg délen 2000 kilométert veszített az egykori területéből. Az eljegesedés idejéből előkerült fosszilis maradványok és év közöttiek. Ezek a maradványok északon, például Missouri államban is előfordulnak. A kövületek alapján az ősjaguár 190 kilogrammos lehetett, tehát jóval nagyobb, mint mai utóda. Közép- és Dél-Amerikában ez a csúcsragadozó esőerdőkben, nyíltabb, évszakonként elárasztott mocsaras területeken, valamint száraz füves pusztákon él, bár a sűrű erdőket részesíti előnyben. A szárazabb, füves élőhelyeit hamarabb elvette tőle az ember; úgyhogy a jaguár állományok az argentínai pampákon, a mexikói füves pusztákon és az USA délnyugati részén kezdtek hamarabb csökkenni. A jaguár egyaránt megtalálható a trópusi, a szubtrópusi és a száraz lombhullató erdőkben is; az USA-ban például tölgyesekben is élt. Az állat a vizes élőhelyeket kedveli; legtöbbször folyók és mocsarak mellé telepszik le. Az esőerdők sűrű növényzetében észrevétlenül surranhat közel az áldozatához. 3800 méteres magasságban is láttak már jaguárt, bár a magashegységeket kerüli. Közép-Mexikó magasabb részein és az Andokban hiányzik ez a ragadozó. Egyes feltételezések szerint az ausztráliai Sydney-t körülvevő esőerdőben fekete párducok, vagy melanisztikus jaguárok élnek. Egy helybéli híradó szerint 450 személy számolt be nagytestű fekete macskákról, továbbá bizalmas iratok is előkerültek, melyek szerint az Új-Dél-Wales kormánya már küldött ki embereket, akik kivizsgálják a nagymacskák jelenlétét és azok veszélyességét a lakosságra nézve. Felkértek egy szakértőt, hogy fogjon be belőlük egyet. A háromnapos vadászat alatt nem sikerült befogniuk egyet sem, de Johannes J. Bauer ökológus a következőre figyelmeztetett „Bár nehéz elfogadni, a legvalószínűbb magyarázat az, hogy van itt egy nagytestű, ragadozó macskaféle. Ezen a helyen nagyobb a valószínűsége, hogy inkább leopárdról van szó, semmint jaguárról.” ### Jaguárok az Amerikai Egyesült Államokban Észak-Amerikában a jaguár az egyetlen macskaféle, amely képes bömbölni. 1799-ben Thomas Jefferson amerikai állatnak nyilvánította a jaguárt. Kaliforniában többször észlelték olyan északi területeken is, mint Monterey város környéke; e térségben 1814-ben a német–orosz Grigory Langsdorff és 1826-ban az angol Frederick William Beechey látott jaguárt. A part menti San Diegó-i kumeyaay törzsbelieknek és a Palm Springs-i cahuilla indiánoknak van szavuk a pettyes macska megnevezésére; továbbá ez a nagymacska e térségekben maradt 1860-ig. Az 1860 előtti időkből csak egyetlenegy USA-beli kölykező veremről számoltak be; ez a kaliforniai Tehachapi-hegységben volt. 1843-ban Rufus Sage kutató és tapasztalt nyomkereső jaguár jelenlétét észlelte a coloradoi North Platte folyó forrásvidékénél, amely 30–50 mérföldre északi irányban van Longs Peaktól. 1544-ben, a Sebastian Cabot által készített térképen Pennsylvania és Ohio völgyeiben is ott volt a jaguár. Korábban Texas keleti részén, valamint Arizona és Új-Mexikó egész területén jelen volt. Az 1940-es évektől kezdve már csak ezen államok legdélibb részeire szorult vissza. Habár kevésbé megbízhatóak, mint a zoológusok észrevételei, az amerikai bennszülöttek jaguármotívumos tárgyai e ragadozó állat hatalmas előfordulási területéről tanúskodnak, hiszen e tárgyak az északnyugati partvidéktől Pennsylvaniáig, valamint Floridáig sokfelé megtalálhatók. Az USA területéről az angol-amerikaiak eléggé gyorsan irtották ki ezt a nagymacskát. Az Államokban az utolsó nőstény jaguárt 1963-ban, az arizonai Fehér-hegységben lőtte le egy vadász. 1969-ben Arizonában betiltották a jaguárvadászatot, de ekkortájt már csak két hím példány maradt meg. 25 éven keresztül ebben az államban csak ez a két jaguár létezett, aztán ezeket is megölték. 1996-ban az arizonai Douglas nevű városban lakó Warner Glenn, aki addig farmer és nyomkövető volt, a Peloncillo-hegységben rábukkant egy jaguárra; azóta kutató lett belőle és fényképezőgépeket helyezett ki a vadonba. Ezek a gépek még négy arizonai jaguárt fényképeztek le. A 15 év alatt észrevett négy hím jaguárt 2006-ig többé nem észlelték. Aztán 2009-ben egy hím példányt, amelynek a Macho B nevet adták, rádióadó nyakörvvel láttak el a vadőrök; azonban ez az állat az esemény után hamarosan elpusztult. Később az egyik arizonai vadőr bevallotta, hogy csapdát állított az állatnak, és emiatt pusztulhatott el. A vadőrt elbocsátották állásából. 2011-ben az arizonai Cochise mellett egy vadász, miután a kutyái a nyomára bukkantak, lefényképezett egy 90,5 kilogrammos hím példányt; a jaguár nem sebesült meg az esemény során. 2011 júniusában egy belbiztonsági pilóta észrevett egy másik jaguárt a mexikói határ környékén. 2010-ben, 30 mérföldre a mexikói határtól, a zoológusok két másik jaguárt láttak. 2012 szeptemberében az arizonai Santa Rita-hegységben is lencsevégre került egy jaguár; ebben a térségben másodszor két év alatt. Feltételezhető, hogy 2013 júniusáig, azaz kilenc hónapon keresztül, mindig ugyanezt a példányt sikerült lefényképezni. 1997-ben a Központ a Biológiai Sokféleségért (Center for Biological Diversity) szervezet nyomására szövetségi szinten is elismerték a jaguárt veszélyeztetett fajként az USA-ban. 2008. január 7-én George W. Bush egyik embere, H. Dale Hall, aki az Amerikai Egyesült Államok Hal- és Vadvédelmi Szolgálatának (United States Fish and Wildlife Service) volt az igazgatója, aláírta azt az iratot, miszerint a jaguár megmentése mégsem össznemzeti cél. A Központ a Biológiai Sokféleségért és az Új-Mexikó-i Hal- és Vadvédelmi Szolgálat szerint azért döntöttek így, hogy nyugodtan befejezhessék az USA-t és Mexikót elválasztó határkerítést, amely kettévágja a jaguárok természetes útvonalait is. 2010-ben az Obama-kormány visszavonta a korábbi Bush-kormány döntését, továbbá azt javasolta, hogy legalább a „kritikus élőhelyek” kerüljenek védelem alá. Az USA Hal- és Vadvédelmi Szolgálatot a bíróság arra kötelezte, hogy készítsen tervet a jaguárok megmentésére, és jelöljön ki védett területeket. 2012. augusztus 20-án az Amerikai Egyesült Államok Hal- és Vadvédelmi Szolgálata Arizonában és Új-Mexikóban majd' 340 ezer hektár területet jelölt ki védett területként; ez nagyobb, mint Rhode Island területe. 2014. március 4-én a szövetségi vadvédelmisek körülbelül 1000 négyzetkilométernyi területet biztosítottak a jaguárnak a mexikói határ szomszédságában. Ez a hatalmas rezervátum a következő arizonai megyék egyes részeit foglalja magába: Pima, Santa Cruz és Cochise; továbbá az új-mexikói Hidalgo megyét. 2004-ben vadőrök Arizonában az állam déli részein kaptak lencsevégre és dokumentáltak jaguárokat. Jelenleg még nem teljesen tisztázott, de a nemrégiben készített jelentések alapján feltételezhető, hogy állandó populáció alakult ki délnyugaton, vagy ezek a nagymacskák csupán kóborlásuk közben áthaladtak a határon Sonoránál, Mexikóból. Azonban az Amerikai Egyesült Államokban a faj a veszélyeztetett fajok listáján szerepel, tehát védelem alatt áll és nem vadászható, vagyis ha bárhol délnyugaton a nyomukra bukkannak, a törvény szerint ez az állat nem zavarható meg. Északon, például Missouri környékén talált jaguármaradványok tanúskodnak arról, hogy ez a faj az Amerikai Egyesült Államok déli részén is elterjedt volt. ### Magyarországi állatkertekben Magyarországon több állatkertben tartanak jaguárokat. A Nyíregyházi Állatparkban jaguár tenyészpár is élt, melyeknek több alkalommal születtek kölykei, és többször előfordult, hogy bár mindkét szülő fekete, foltos kölykök születtek. 2007-ben pedig egy fekete színű nyíregyházi születésű hím és egy foltos, német állatkertből való nőstény jaguár költözött be a Szegedi Vadasparkba. 2014-ben a győri Xántus János Állatkertben is született egy jaguár. A kölyök anyja 2011 májusában a krakkói állatkertben született, és a következő év telén érkezett Győrbe. ## Megjelenése A jaguár hasonlít a leopárdhoz, ám robusztusabb testfelépítésű és nagyobb foltok díszítik bundáját. Feje szögletesebb és rövidebb, végtagjai zömökebbek; egy hasonló méretű tigrissel vagy oroszlánnal összehasonlítva rövidebbek. A jaguár a Közép- és Dél-Amerikában a legnagyobb ragadozó emlős. A különböző állományok mérete és testtömege nagy mértékben változhat; az átlag 56–96 kilogramm között van. A nagyobb hímek elérik a 158 kilogrammos súlyt is; ez körülbelül megegyezik egy nőstény tigris vagy oroszlán súlyával. A legkisebb jaguár nőstények csak 36 kilogrammosak. A nőstények általában 10–20%-kal kisebbek, mint a hímek. Az orrhegyétől a farka tövéig az átlag méretű jaguár 112–185 centiméteres, a farokhossza körülbelül 45–75 centiméter; a nagymacskák között a testéhez képest ennek az állatnak van a legrövidebb farka. Jellemző marmagassága 57–81 centiméter. A szintén pettyes óvilági leopárddal összehasonlítva az újvilági macska nagyobb, nehezebb és erőteljesebb testfelépítésű. Északról dél felé haladva a jaguárok mérete és testtömege egyre nő, emiatt a Dél-Mexikóban és Közép-Amerikában élő jaguárok általában kisebbek, a hímek 50–60, a nőstények 40 kilogramm körüliek, míg a pantanali hímek akár 136 kilogrammosak is lehetnek. Mexikó csendes-óceáni partján, a Chamela-Cuixmala nevű rezervátumban a jaguárok körülbelül 50 kilogrammosak, azaz mint egy átlagos nőstény puma (Puma concolor). Venezuelában és Brazíliában a hímek 95, míg a nőstények 56-78 kilogrammosak. Az erdőkben élő példányok sötétebb színűek és kisebb méretűek, mint a nyíltabb élőhelyeken levő fajtársaik; valószínűleg azért, mert az erdőkben kevesebb a nagytestű zsákmányállat, továbbá az árnyas erdőkben jobban rejtőzhet egy sötétebb árnyalatú ragadozó. Az állat a rövidebb végtagjainak köszönhetően könnyedén mászik a fára, kúszik az aljnövényzetben, illetve úszik a vízben. A feje robusztus, az állkapcsa igen erős. Az összes macskaféle közül a tigris és az oroszlán után a jaguárnak van a harmadik legerősebb harapása; egy 100 kilogrammos példány elöl akár 500, hátul pedig akár 700 kilogrammsúly erővel is haraphat. Ezzel az erős harapásával az amerikai nagymacska a teknősök páncélját is át tudja harapni. Egy tanulmány, amely a különböző macskafélék harapásának az erősségét hasonlította össze, arra az eredményre jutott, hogy a testéhez képest a jaguárnak van a legerősebb harapása, őt mindjárt a ködfoltos párduc követi, a tigris és az oroszlán csak utánuk helyezkedik el. Egy beszámoló szerint egy jaguár 7,6 méteres magasságba 360 kilogrammos bikát vitt fel a fára. Erős állkapcsával a csontokat is szét tudja zúzni. Ez az amerikai ragadozó a sűrű esőerdőkben nagy, akár 300 kilogrammos zsákmányállatokra is vadászik; zömök, erőteljes felépítésű teste pedig éppen ehhez az életmódhoz alkalmas. Az állat bundájának az alapszíne általában sárgás drapp, de vörösesbarna vagy fekete is lehet; a hasi része azonban majdnem mindig fehér. Az alapszínen általában fekete foltok vannak; a foltok apróbb foltokból álló gyűrűkből tevődnek össze, amelynek közepén egy vagy több kisebb petty ül. A foltok mérete és összetétele példányonként változó. A foltos bunda rejtőjellege alkalmas a sűrű erdők árnyékos környezetében. A fejen és nyakon levő foltok egységesek, nincs körülöttük apró foltokból álló gyűrű. A farkon levő foltok néha sávokká állnak össze. Bár első látásra a jaguár és a leopárd igen hasonlít egymásra, jobban megnézve az újvilági macskaféle erőteljesebb testfelépítésű és nehezebb, mint a rokona. A két állat a foltozottságban is különbözik, mivel a jaguárnak kevesebb foltja van, továbbá ezek nagyobbak és pettyek láthatók a közepükön; a leopárd foltjai egységesek. A jaguárnak kerekebb a feje és a testéhez képest rövidebbek a lábai. ### Melanizmus A fajon belül színes többalakúság (polimorfizmus) fordul elő. A melanizmus rendszeresen előfordul, és szinte teljesen fekete egyedekben jelentkezik (közelről megvizsgálva a bundát észrevehetők benne a pettyek, amik a többi területtől eltérő színárnyalatúak). A fekete megjelenés ritkább, mint a pettyes bunda, nagyjából a populáció 6%-a ilyen. Ez több nagyságrenddel nagyobb érték, mint a mutáció gyakorisága, vagyis ez a természetes szelekció következménye. A fekete testszínt egy domináns öröklődést mutató, de igen ritka genetikai allél okozza, ami sokkal ritkább, mint a leopárdnál. A melanizmusos jaguárokat néha „fekete párduc”-nak nevezik, bár nem alkotnak külön fajt. Nagyon ritkák az albínó példányok (néha: fehér párduc), de előfordulhatnak ugyanúgy, mint más nagymacskáknál is. Ez azonban nagyon ritka, hiszen az albínók gyakorisága a természetben közel van a mutáció gyakoriságához. ## Életmódja Élőhelyein a felnőtt jaguár csúcsragadozónak számít, tehát ő áll a tápláléklánc tetején, mivel rá nem vadászik semmi a vadonban. A jaguár a kulcsfaj címet is kiérdemli, mivel megakadályozza zsákmányállatainak, azaz a növény- és magevő emlősöknek a túlszaporodását. Ilyen módon egészséges egyensúlyt hoz létre az élőhelyein. Azonban az állat szerepét ezeken az élőhelyeken nehéz pontosan megvizsgálni. A jaguárt ugyanis nagyon nehéz természetes környezetében megfigyelni, továbbá az ilyen vizsgálatokat össze kell hasonlítani az olyan korábbi élőhelyekkel, ahonnan már kiirtották, végül pedig figyelembe kell venni a vizsgált területen az emberi tevékenység eredményeként bekövetkező hatásokat is. Az eddigi megfigyelések alapján a kulcsfaj hiányában a közepes méretű zsákmányállatok túlszaporodnak, ami negatívan hat az élőhelyükre. Bár van olyan nézet is, hogy az időnkénti túlszaporodás természetes jelenség és ennek következtében a kulcsfajhoz kapcsolt ragadozó elméletet nem fogadja el mindegyik kutató. A jaguár az élőhelyein levő többi ragadozó állatra is hatással van. A jaguár és a puma, mely utóbbi az amerikai kettős kontinens második legnagyobb macskaféléje, gyakran egyazon helyen élnek; a vadászterületeik fedik, az útvonalaik pedig keresztezik egymást. Az olyan területeken, ahol mindkét faj előfordul, a puma mindig kisebb méretű, mint a helybeli jaguár. A közös élőhelyeken a pettyes macska általában a 22 kilogrammnál nehezebb zsákmányokat választja, míg a puma a 2–22 kilogramm közöttiekre vadászik. Ez a helyzet, főleg az olyan helyeken, ahol az ember is letelepedett, a puma javára szolgálhat, mivel a kisebb macskafélének nagyobb választéka van a kisebb testű zsákmányállatok közül. A puma ökológiai fülkéje nem annyira veszélyeztetett, mint a jaguáré, amelynek a megélhetéséhez nagyobb méretű áldozatok kellenek. Habár mindketten mérsékelten fenyegetett fajnak számítanak, a puma előfordulási területe jóval nagyobb, mint a jaguáré. ### Viselkedése Mint a legtöbb macskafaj esetében, a szaporodási időszakon kívül a jaguár magányosan él; kivételt képeznek az anyából és kölykeiből álló „kis családok”. A felnőtt állatok csak a szaporodási időszakban keresik egymást. A vadászterületeik igen nagyok lehetnek. A nőstények területei 25–40 négyzetkilométer körüliek, és néhol fedhetik egymást, bár az állatok ezt inkább elkerülik. A hímek területe általában kétszer akkora, mint a nőstényeké, továbbá az övéik nem fedik egymást. A terület mérete függhet a táplálékkínálattól és a jaguár állomány sűrűségétől. A területek határait a fák törzsének kaparásával, valamint vizelet- és ürülékjelzésekkel jelölik meg. A többi nagymacskához hasonlóan a jaguár is képes nagyokat ordítani; ez a hangos és rekedt ordítozása a terület védelmét valamint a riválisok elriasztását célozza. A kutatók azt is megfigyelték, hogy a jaguárok kiáltozó „párbeszédeket” is tartottak. Az ordítása általában ismétlődő köhögésre emlékeztet, amelybe nyávogást és hörgést is kever. A szaporodási időszakban a hímek megküzdhetnek egymással, de ez ritkán fordul elő; ha lehet, elkerülik az összecsapásokat. A viadalok általában a terület miatt vannak, hiszen egy hím területén nemcsak zsákmányállatok, hanem 2–3 nőstény is található. Általában a fiatal hímek próbálják meg szerencséjüket az idősebbekkel szemben. A jaguárt általában éjszakai életmódú állatként tartják számon; valójában hajnalban és szürkületkor tevékeny. Mindkét nembeli állat vadászik, de mivel a hím vadászterülete nagyobb, mint a nőstényé, naponta nagyobb utakat tesz meg. Nappal is vadászhat, ha bőséges a zsákmánykínálat a vadászterületén. A többi nagymacskához képest aktívabb, idejének 50–60%-át vadászattal vagy területjelöléssel tölti. Mivel rejtőzködő életmódot folytat és az élőhelye általában nehezen megközelíthető, a jaguárt a vadonban nagyon nehéz megfigyelni, tanulmányozni. ### Táplálkozása A jaguár jó úszó, azon kevés macskaféléhez tartozik, amelyek – akár a tigris – kedvelik a vizet. Kitűnően mászik fára is. Elsősorban a folyók közelében, mocsarakban és sűrű esőerdőkben fordul elő, ahol az átláthatatlan aljnövényzetben könnyedén becserkészheti a zsákmányt. Ez az állat igazi húsevő, csakis más állatok vadászatából és azok húsának elfogyasztásából él. Szívesen vadászik bármire, ami az útjába kerül és megéri a fáradságot. Az étlapja legalább 87 fajból tevődik össze. Közép- és Dél-Amerika szárazföldi és mocsári gerinceseit kedveli; ezekből is a nagyobb testűeket részesíti előnyben. Mivel Amerikákban – az Óvilágtól eltérően – kevesebb nagytestű, patás állat él, viszont többféle apróvad található, a jaguár a rokonaitól eltérően nem lehet válogatós a zsákmányszerzéskor. Számos gerinces állatfajra vadászik, köztük szarvasfélékre, kajmánra, közönséges tapírra, vízidisznóra, rókára, pekarifélékre és olykor akár anakondákra is. Továbbá fogyaszt lajhárt, majmokat, talajon élő madarakat (hokkóféléket), békát, teknősöket, egeret és halakat. A belizei Cockscomb Basin Wildlife Sanctuary-ban végzett megfigyelések szerint a jaguár étlapja főleg övesállatokból és pakafélékből tevődik össze. Az ember közelében a jaguárok néha rátámadhatnak a szarvasmarhákra és a lovakra is. Újabban észrevették, hogy a vadonban a jaguár megeszi a Banisteriopsis caapi (ayahuasca) nevű növény gyökereit is. Ez az állat a többi Panthera nembeli rokonához hasonlóan a nyakharapást, illetve a fullasztást használja zsákmányszerzéskor, de van egy sajátos módszere is: a koponya átharapása. Ez a módszer a halántékcsontok (os temporale) átharapásából és az agyba fúródó szemfogakból tevődik össze; ezt a hatásos módszert főleg a pekarik és a vízidisznók vadászatakor használja. Meglehet, hogy ez a módszer a pleisztocén végi kihalás idején fejlődött ki, amikor is a nagyobb emlős zsákmányok fogyatkozni kezdtek, és a jaguár kénytelen volt áttérni a jobb tűrőképességű teknősök fogyasztására. A koponyaátharapás módszerét főleg az emlős zsákmányok esetében alkalmazza. Kajmán vadászatakor ráugrik a hüllő hátára és átharapja a nyakcsigolyát, lebénítva ezzel vízi ellenfelét. Bár könnyen szét tudja törni a teknősök páncélját, a legtöbbször azonban a mancsával „kanalazza” ki a páncélosállat tartalmát a teknő feji nyílásából. Amikor tojást rakó tengeri teknősökre vadászik, mint például a 385 kilogrammos kérgesteknősre (Dermochelys coriacea), akkor a jaguár a koponya átharapását alkalmazza, vagy gyakran lefejezi áldozatát, aztán pedig behurcolja a tengerpart menti erdőbe. Beszámolók szerint, amikor ez az amerikai nagymacska lóra támad, akkor rászökik a hátára, egyik mancsával belekap a pofájába, míg a másikkal a tarkóját ragadja meg, és egy rántással eltöri a nyakát. Helybéliek elmondása szerint amikor összekötött lovakat támadott meg, akkor a jaguár megölte az egyik lovat, utána pedig az áldozatát az élő állattal együtt behúzta az erdő sűrűjébe; ez a történet azonban nem életszerű, és valószínűleg a ragadozótól való félelem szülte mondák közé lehet sorolni. Az olyan zsákmányállatok esetében, mint például egy kisebb méretű kutya, egy koponyára mért mancscsapás bőven elég lehet a zsákmány leterítéséhez. A jaguár, mint sok más rokona, lesből támad, zsákmányát nem üldözi hosszú távon. A nagymacska nesztelenül jár az erdő ösvényein, közben fülel az arra járó áldozatokra. Miután észrevette zsákmányát, lelapul és megvárja, amíg az közelebb nem jön, vagy csendesen a közelébe oson. Amikor a zsákmányállat elég közel van, a jaguár ráveti magát. A jaguár nesztelensége majdnem egyedülálló az állatvilágban, e képessége egyaránt lenyűgözte az indiánokat és a kutató biológusokat is. Kiváló abban is, hogy éppen olyan jól meg tudja fogni a víziállatokat, mint a szárazföldieket, és a vízben is el tudja hurcolni a termetesebb zsákmányokat is. Olyan ereje van, hogy a fára is fel tudja vonszolni a tinó méretű állatokat is. Miután megölte a zsákmányát, a jaguár a táplálkozást nem az áldozat hasától kezdi, mint a rokonai, hanem a nyakától és mellétől. Hamarább a szívet és a tüdőt fogyasztja el, utána pedig a vállakat. Egy 34 kilogrammos állatnak napi 1,4 kilogramm táplálék kell a túléléshez. A fogságban tartott 50–60 kilogrammos jaguároknak napi 2 kilogramm hús ajánlott. A vadonban a jaguár nem táplálkozik rendszeresen, emiatt ha sikeres volt a vadászata, akkor akár 25 kilogrammnyi táplálékot is felfalhat, utána pedig napokig elvan étel nélkül. Az összes többi Panthera-fajtól eltérően a jaguár csak ritkán támad emberre. Néha egy-egy sebesült vagy idősebb példány leromlott fogazata miatt közelebb merészkedik a lakott területekhez, így fordulhatnak elő ember elleni támadások. Ha félnek vagy rájuk ijesztenek, akkor a fogságban tartott jaguárok is felléphetnek támadóan, akár még a gondozóikkal szemben is. ## Szaporodása A fiatal hímek 3–4 éves koruk körül, a nőstények pedig 1 évvel korábban érik el az ivarérettséget. Feltételezések szerint a vadonban az egész év folyamán szaporodhat, bár kölykeinek akkor ad életet, amikor bőséges a táplálékkínálat. A fogságban tartott hímek az egész év során készek a szaporodásra; a hímivarsejt mennyisége és minősége nem változik egyik évszakról a másikra; bár olyan esetek is vannak, amikor a fogságban tartott hímek nem voltak képesek a megtermékenyítésre. A nőstények, ha nem vemhesek, minden 37 nap után tüzelnek; a tüzelés 6–17 napig tart. Ekkortájt a nőstény különleges szagú vizelettel és többszöri hangadással jelzi a készségét. Mindkét nembeli állat a párkeresés céljából nagyobb területeket jár be, mint amekkorát az év más szakaszaiban szokott. A párzás után a pár felbomlik. A kölyköket kizárólag a nőstény látja el, illetve védelmezi. A nőstények 93–105 napos vemhességi idő után 1–4, általában 2 kölyöknek adnak életet, közülük átlagosan 1–2 éri meg a felnőttkort. Miután az anyaállatok leellettek, nem tűrik meg más jaguárok, főleg hímek jelenlétét, mivel mint a tigris esetében is, a jaguároknál is előfordulhat a kölykök fajtársak általi megölése. A kicsik vakon jönnek a világra, két hét után nyílik ki a szemük. Az elválasztás 3 hónap után következik be, és 6 hónapos koruk előtt indulnak önálló utakra. Egy-két évig maradnak anyjukkal, mielőtt elkezdenének saját terület után kutatni. Életük első éveiben a hímek nomád életet élnek, gyakran idősebbeket hívnak ki harcra a területek megszerzése céljából. Átlagos élettartamuk a vadonban 12–15 évre becsülhető, fogságban akár 23 évig is élhetnek; a macskafélék közül a leghosszabb élettartamúak közé sorolhatók. ### Hibridek Állatkertekben olykor más nagymacskákkal hibridizálódik. Ilyenek például: a jagulepek (jaguár–leopárd hibridek), valamint a tigris és jaguár–leopárd keverékek nászából született utódok, amelyeket a ti-lepjag, illetve ti-jagulep szókombinációkkal neveztek el. Az alábbi táblázat bemutatja, hogy az egyes Panthera-fajok kereszteződéséből mi jöhet létre: ## A jaguár és az ember ### Veszélyeztetettsége és védelme A jaguárállományok egyedszámai rohamosan csökkennek. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) mérsékelten fenyegetett fajként tartja számon ezt a csúcsragadozót, és attól tart, hogy a jövőben ki fog halni a vadonból. Az élőhelyeinek az elvesztése, beleértve az USA-beli előfordulási területeit is, valamint a még meglévők feldarabolódása mind a kihalásához vezethetnek. E faj számára talán az 1960-as évek voltak a legnehezebbek, mivel a brazíliai Amazonas vidékén évente több mint példányt ejtettek el a pettyes szőrméjéért. Az 1973-as évi Washingtoni egyezmény (CITES) után a jaguárszőrme-kereskedelem erős hanyatlásnak indult. A Vadvédelmi Társaság (Wildlife Conservation Society - WCS) által pénzelt kutatás szerint a jaguár elvesztette történelmi előfordulási területének 37%-át, elterjedésének további 18%-ában bizonytalan a jelenléte. A kutatások szerint, ha meggátolják az orvvadászatát és az élőhelyeinek az elvesztését, a jaguár hosszútávú fennmaradása 70%-ban biztosított; főleg az Amazonas-medencében, a Gran Chacóban és a Pantanalban. Belize 1990-ben létrehozta a Cockscomb Basin Wildlife Sanctuaryt, a világ legelső olyan védett területét, amely a jaguár védelmét és tanulmányozását tűzte ki célul. Fennmaradását sok tényező veszélyezteti; többek között az erdőirtás, az emberrel való versengés (az ember is ugyanazokat a zsákmányállatokat vadássza), az orvvadászat, a trópusi ciklonok (főleg az elterjedésének az északi részén) és a farmerek bosszúvágya, miután a jaguár meg-megöl néhány háziállatot. Az olyan helyeken, ahol szarvasmarha-tenyésztés folyik, a jaguár rászokik a háziállatok vadászatára. Habár a szarvasmarha-tenyésztés erdőirtást igényel, ami károsan hat a jaguár állományra, az új zsákmányállatok jelenléte haszonnal jár a jaguár számára. Amikor először betelepítették a szarvasmarhákat Dél-Amerikába, a jaguárok egyedszáma megnőhetett. A farmerek viszont jaguárvadászatra szakosodott vadászokat fogadnak fel, akik aztán elijesztés helyett gyakran lelövik a foltos nagymacskát. A jaguár rajta van a Washingtoni egyezmény 1. listáján, amely a különösen veszélyeztetett fajokat foglalja magába; tehát szigorúan tilos a jaguárral vagy valamelyik testrészével kereskedni. A következő országok betiltották a vadászatát: Argentína, Belize, Kolumbia, Francia Guyana, Honduras, Nicaragua, Panama, Paraguay, Suriname, az Amerikai Egyesült Államok (ahol az Endangered Species Act törvény szerint veszélyeztetettnek minősül), Uruguay és Venezuela. Brazíliában, Costa Ricában, Guatemalában, Mexikóban és Peruban engedélyezett a „bajt okozó állatok” kilövése. Bolíviában trófeaként vadászható. Ecuadorban és Guyanában nem részesül semmiféle védelemben. Manapság a jaguár megmentése érdekében a farmereket próbálják megtanítani az ökoturizmus előnyeire. A jaguárt általában ernyőfajnak tekintik, mivel hatalmas vadászterületein sok más kisebb állat területe helyezkedik el, és ha a jaguár területe védett, akkor a többi állat élőhelye is védelemben részesül. A jaguár a ragadozó mivolta miatt igen fontos szereplője az élőhelyének. Az ökológusok megpróbálják a megmaradt, de elszigetelődött területeket „zöld folyosók” révén összekapcsolni, hogy a különböző állománybeli jaguárok tudjanak gént cserélni és a populációikat egészségesen tartani. Az összekötő folyosókon más állatok is átkelhetnek. Mivel élőhelyei, főleg az Amazonas vidékének középső részein, nagyon nehezen érhetők el, a jaguárállomány pontos becslése majdnem lehetetlen. A kutatók csak néhány élőhely felmérését képesek elvégezni, például 1991-ben Belizében feltehetőleg 600–1000 példány élt. Egy évvel korábban a mexikói Calakmul 4000 négyzetkilométernyi bioszféra-rezervátumában 125–180 jaguár lehetett, míg ugyanezen ország Chiapas nevű államában 350 egyedről tudtak. A szomszédos Guatemalában a négyzetkilométernyi Maya bioszféra-rezervátumában 465–550 jaguár élt. 2003-ban és 2004-ben a GPS-es megfigyelések segítségével a kutatók megtudták, hogy a Pantanalban 100 négyzetkilométernyi területen csak 5–6 példány élhet meg, és nem 10–11, mint ahogy azt a hagyományos módszerek alkalmazásával vélték a biológusok. Ez az eltérés arra irányította a figyelmet, hogy a hagyományos számlálási módszerek nagyobb példányszámot adnak a helyesnek tekintett GPS-es adatokhoz képest. Korábban a jaguárok védelme abból állt, hogy azokat a területeket védték, ahol a jaguársűrűség nagyobb volt; így tehát egy nem nagy helyen 50 állat is élhetett, és mindig ugyanazok az állatok párosodtak egymással. Azonban, hogy a faj fennmaradjon és egészséges legyen, folytonosan kéne frissítse a génállományát, ehhez pedig a különböző védett területeket össze kell kötni. Ezért megvalósítottak egy új tervet, a Paseo del Jaguart (a jaguár ösvényét), ami összeköti a jaguár néhány fontosabb területét. Állatkertekben ritkább, mint a Panthera emlősnembe tartozó rokonai. A jaguárok megmentése érdekében az európai állatkertek egységes törzskönyvet vezetnek a faj összehangolt tenyésztéséről. ### A jaguár a közép- és dél-amerikai kultúrákban A közép- és dél-amerikai kultúrákban a jaguár az erő szimbóluma volt. Az andoki kultúrákban, mint például a Chavín-kultúrában, az i. e. 1. évezredben, a hitük szabatosan kidolgozott ikonográfiájának középpontjában a félelmet keltő jaguár, kígyó és madár állt. Legfőbb szereplője minden bizonnyal a "chavíni lándzsán" és a Raimondi-sztélén megjelenített isteni lény volt, amely e három állat főbb jellemvonásait ötvözte. A későbbi Moche-kultúrában, amely Peru északi részén virágzott, a kerámiaedényeken számos jaguármotívum látható. A közép-amerikai olmékok, akik körülbelül ugyanabban az időben éltek, mint a Chavín-kultúrabeliek, jelentős mértékben befolyásolták a későbbi öböl menti kultúrákat. Legfőbb motívumaik jaguárszerű lények voltak; ezek vagy stilizált jaguárokat, vagy jaguár jellemzőkkel bíró embereket ábrázolnak. A jaguár valaha uralkodói cím volt, melyet a maja hagyományokban az uralkodó hercegeknek, hercegnőknek és uralkodói családoknak adományoztak. A helyi emberek a hatalom és erő szimbólumának tekintették. A maja civilizációban úgy hitték, hogy a jaguár közvetíti az élők és holtak kommunikációját és megvédi a királyi családokat. A maják társuknak tekintették a jaguárt a szellemvilágban. Az aztékoknál létezett egy elit harcos osztály, melynek tagjait jaguárharcosoknak hívták. Az azték mitológiában a jaguár Tezkatlipoka totemállata. ### A jaguár a kortárs kultúrákban A jaguár képét és nevét számos kortárs kultúra használja. Ez a nagymacska Guyana nemzeti állata, és az ország címerében is megtalálható. Kolumbiában, az Amazonasért felelős minisztérium zászlóján egy vadászra támadó jaguár látható. Szerepel a brazil real bankjegyeken is. Dél-Amerikában még manapság is számos indián mitológiában jelen van, főleg úgy tartják számon, mint aki megtanította az embert, hogyan uralja a tüzet. A brit luxusgépkocsi, a Jaguar Cars jelképe. A sportban az National Football Leagueben (NFL) a Jacksonville Jaguars amerikaifutball-csapat nevében, míg a mexikói labdarúgásban a Jaguares de Chiapas nevében szerepel e ragadozó megnevezése. A mexikói Grammy-díjas rockcsapatot, a „Jaguares”-t szintén ez az állat ihlette a név választásában. Az maja kultúra tiszteletére az 1968. évi nyári olimpiai játékok során, melyet Mexikóvárosban rendeztek meg, a hivatalos kabalaállat egy vörös jaguár volt. A „Madagaszkár 3.” című animációs filmben Gia, a vándorcirkusz egyik tagja egy jaguárlány. ## Fordítás

János angol király

János vagy Földnélküli János (1166/1167. december 24. – 1216. október 19.) Anglia királya 1199-től haláláig. Uralkodása során elvesztette Normandiát. Az angol bárók lázadását követően János írta alá a Magna Cartát, az angol alkotmányos rendszer történetének egyik legelső alapdokumentumát. János II. Henrik angol király ötödik és egyben legkisebb fiaként született, és emiatt sokáig nem számíthatott jelentős földbirtokokra; ekkor kapta a „Földnélküli” gúnynevet. Bátyjai 1173-ban kezdődött és 1174-ben levert lázadását követően azonban ő vált apja kedvencévé. Henrik kinevezte őt Írország urává, és tekintélyes birtokokkal látta el Angliában és a kontinensen. Amikorra bátyja, Oroszlánszívű Richárd trónra lépett, többi fiútestvére már meghalt, így ő lett az angol trón örököse. Mialatt Richárd a harmadik keresztes háború során a Szentföldön tartózkodott, János megpróbálta megszerezni a hatalmat, de nem járt sikerrel. Richárd 1199-ben gyermektelenül halt meg, így Jánost Anglia királyává koronázták. A másik jelölt, unokaöccse, Artúr bretagne-i herceg számíthatott Fülöp francia király támogatására. 1200-ban azonban a Le Goulet-i szerződésben János és Fülöp rendezték területi vitájukat a francia területeken. 1202-ben Jánosnak sikerült elfognia Artúrt, akit meggyilkoltatott, amikor szorult helyzetbe került. Hívei emiatt azonban, és azért, ahogyan a normandiai, breton és anjoui nemesekkel bánt, még inkább elpártoltak tőle. 1204-ben a franciák teljesen megszállták az angol koronához tartozó Normandiát. A következő évtized során János elsődleges célja a hercegség visszafoglalása lett, ezért új adókat vetett ki, megreformálta a hűbéri katonai szolgálat rendjét és az igazságszolgáltatást. Jogi reformjai maradandó nyomot hagytak az angol szokásjogban. 1209-ben a canterburyi érsek kinevezése fölötti vita miatt III. Ince pápa kiátkozta, Angliát pedig egyházi tilalom alá helyezte. Az interdiktumot csak 1213-ban oldották fel. 1214-ben János megindította Normandia visszafoglalását célzó hadjáratát, de a bouvines-i csatában szövetségesei döntő vereséget szenvedtek. Hazatérése után az angol bárók a magas adók és a főurakkal való bánásmódja miatt fellázadtak ellene. Az egyezkedés során mindkét fél aláírta a Magna Cartát, bár a benne foglaltakat egyik fél sem kívánta betartani. Amikor a harcokban János felülkerekedett, a bárók behívták Fülöp francia király fiát, Oroszlán Lajost. János kelet-angliai hadjáratán elkapta a vérhast és 1216. október 19-én meghalt. A trónon kilencéves fia, III. Henrik követte. János sokáig vitatott személyisége volt az angol történelemnek, a vele ellenséges középkori krónikások kegyetlennek, kapzsinak, istentelennek és bujának írták le. A reformáció után példaként tekintették a pápával szembeni kiállását. A viktoriánus irodalomban és a modern Robin Hood-történetekben negatív figuraként szerepel. Ma a történészek árnyaltabban látják alakját: bár jelleme még a kor standardjaival mérve is hagy kívánnivalót maga után, emellett művelt volt, hadseregét jól szervezte, és nagy gondot fordított a megfelelő közigazgatásra és igazságszolgáltatásra. ## Származása thumb\|260px\|A Plantagenet-birodalom Nyugat-Franciaországban (narancssárgával) János 1166. december 24-én született II. Henrik angol király és felesége, Aquitániai Eleonóra nyolcadik, legkisebb gyermekeként. Henrik jelentős területeket örökölt, Anglián kívül Normandiát és Anjout, ezen kívül meghódította Bretagne-t. Eleonóra (VII. Lajos francia király elvált felesége) a hatalmas Aquitániai hercegség fölött uralkodott és bizonytalan követelése volt a délfrancia Toulouse-ra és Auvergne-re is. Így a kiterjedt Plantagenet-birodalom magába foglalta a Brit-szigetek nagyobbik részét, valamint egész Nyugat-Franciaországot. Az angol király uralma Anjoutól délre azonban igen bizonytalan, sok esetben csak névleges volt és a korábban erős angol-normann kapcsolatok is meggyengültek idővel. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Henrik Angliában független királyként uralkodott, franciaországi hercegségeit viszont formálisan a francia király vazallusaként bírta, aki ellen gyakran szövetkezett a német-római császárral. Jánost az arisztokrata családok szokása szerint röviddel születése után dajkára bízták. Eleonóra Aquitánia fővárosába, Poitiers-be utazott, Jánost és egyéves nővérét, Johannát pedig északra küldette a fontevraud-i apátságba; talán azért, mert legkisebb fiának egyházi pályát szánt. Szülei ezután alig játszottak szerepet János életében; Eleonóra a király ellen szervezkedett és egy felkelés után hosszú időre börtönbe vetették. A fiút feltehetően egy tanítómester (magister) gondjaira bízták, később pedig az angol Ranulph Glanville oktatta. Egy ideig legidősebb (életben lévő) bátyja udvarában élt, ahol valószínűleg a nemesifjak neveltetésének megfelelően megtanult vadászni és fegyvert forgatni. János felnőtt korára 165–170 cm magas, erőteljes, „hordómellű” testalkatú, sötétvörös hajú férfivá érett; a kortársak szerint külseje olyan volt, mint a Poitou-belieké. Szeretett ostáblát játszani, olvasni és a korban szokatlan módon könyveit utazásaira is magával vitte. Lelkesen vadászott, kedvelte a zenét (az éneklést nem), ismert volt ékszergyűjteményéről és fényűző ruházkodásáról, a francia krónikások pedig feljegyezték rossz ízlését a borok terén. A kortársak leírása alapján időnként „szívélyes, szellemes, nagylelkű és vendégszerető” volt, máskor viszont irigy, túlérzékeny és dühöngő hangulatba került; mérgében az ujjait rágta. ## Ifjúsága thumb\|260px\|II. Henrik és Aquitániai Eleonóra II. Henrik még életében megpróbálta elrendezni az örökösödés kérdését. Legidősebb életben lévő fiát, Henriket 1170-ben Anglia királyává koronázták, de az uralkodó semmilyen tényleges hatalmat nem adott a kezébe. Apja megígérte neki, hogy később megkapja Anjout és Normandiát is. Richárd megkapta Poitou grófságát és Aquitánia kormányzását, Geoffrey pedig Bretagne-t. A legkisebb Jánosnak már semmilyen főnemesi cím sem jutott, és apja tréfásan „Földnélkülinek” (Lackland) nevezte el. Az ötéves Jánost apja eljegyezte III. Umberto savoyai herceg lányával és örökösével, Alais-val, és a házassági szerződésnek megfelelően névlegesen átadta fiának Chinon, Loudun és Mirebeau várait. Henrik trónörökös megneheztelt apjára, amiért az megkérdezése nélkül osztogatta leendő örökségét. Alais átkelt az Alpokon, és megérkezett II. Henrik udvarába, de még azelőtt meghalt, hogy összeházasodhatott volna Jánossal. 1173-ban János bátyjai (anyjuk, Eleonóra felbujtására) fellázadtak a király ellen. Henrik trónörököst egyre inkább zavarta, hogy nem kap tényleges hatalmat, és aggasztotta, hogy apja további várakat és birtokokat ajándékozhat el, ezért Párizsba utazott, és szövetséget kötött VII. Lajos francia királlyal. A királlyal rossz viszonyban lévő Eleonóra rávette Richárdot és Geoffreyt, hogy csatlakozzanak bátyjukhoz. II. Henrik legyőzte fiai koalícióját, és nagylelkű békefeltételeket szabott: Henrik trónörökös lovagjai kíséretében beutazhatta Európát, Richárd visszakapta Aquitániát, Geoffrey pedig Bretagne-t. Eleonórát azonban bebörtönözte. A konfliktus során János végig apjával maradt. A megegyezés számos birtokot juttatott neki, és a kortársak szerint ettől fogva ő lett a király kedvenc fia. II. Henrik a későbbiekben is juttatott neki különböző elkobzott földbirtokokat. 1175-ben például elvette Cornwall grófjának földjeit, és átadta azokat Jánosnak. A következő évben eljegyezte őt Gloucester grófjának lányával, Izabellával és hogy a hozomány nagyobb legyen, a szokásokat felrúgva kizárta a gróf örökségéből annak másik két lányát. Henrik 1177-ben elbocsátotta William FitzAldelm ír kormányzót, és posztjára a tízéves Jánost ültette. thumb\|left\|350px\|II. Henrik gyermekei, balról jobbra: Vilmos, Henrik, Richárd, Matilda, Geoffrey, Eleonóra, Johanna és János 1183-ban Henrik trónörökös és Richárd fegyveres konfliktusba keveredett az örökösödés miatt. II. Henrik Richárdot támogatta, de a hadjárat során Henrik trónörökös vérhasban meghalt. Az örökség így megváltozott: a legidősebb, Richárd lett Anglia trónörököse (tényleges hatalom nélkül); Geoffrey megtartotta Bretagne-t, János pedig megkapta volna Richárd addigi részét, Aquitániát. Utóbbit azonban Richárd nem volt hajlandó átadni, mire a feldühödött király utasította kisebb fiait, hogy sereggel vonuljanak Aquitániába, és erővel vegyék el a hercegséget. Míg ők a fővárost, Poitiers-t ostromolták, Richárd saját katonáival bevonult Bretagne-ba, és a felek között patthelyzet alakult ki. A konfliktust 1184 végére zárták le. János 1185-ben – életében először – 300 lovag kíséretében Írországba látogatott. II. Henrik megpróbálta őt Írország királyává koronáztatni, III. Luciusz pápa azonban ebbe nem egyezett bele. Írországot nem sokkal korábban foglalták el II. Henrik normannjai és a helyzet még feszült volt az helybeliek és hódítók/betelepülők között. A 18 éves János nem segítette elő a helyzet javulását: vérig sértette az ír törzsfőket divatjamúlt hosszú szakálluk kigúnyolásával, nem talált szövetségeseket az angol-normannok között, és katonailag is kezdett alulmaradni. Végül az év végén visszautazott Angliába, és a kudarcért Hugh de Lacy alkirályt okolta. 1186-ban ismét átrendeződött az örökösödés. Geoffreyt egy lovagi torna során halálra tiporták a lovak, Henriknek így már csak két fia maradt. Richárd szeretett volna csatlakozni a szentföldi keresztes háborúhoz, azonban attól tartott, hogy amíg távol lesz, Henrik király Jánost nevezi ki utódjának. Ezért 1187-ben szövetkezett II. Fülöp francia királlyal, és fellázadt apja ellen. 1189-ben békét kötöttek, és Henrik megígérte, hogy nem változtat a trónöröklés sorrendjén, és Richárd marad az utódja. János eredetileg apjával tartott, de mikor már látszott, hogy Richárd fog győzni, átállt az ő oldalára. Henrik röviddel később meghalt. ## Richárd uralkodása alatt (1189–99) thumb\|Richárd angol és Fülöp francia király átveszi a szentföldi Akkó kulcsait Mikor Richárd 1189 szeptemberében elfoglalta az angol trónt, már kinyilvánította, hogy csatlakozni kíván a harmadik keresztes háborúhoz. Az expedíció költségeinek összegyűjtésére királyi birtokokat, különféle címeket és tisztségeket bocsátott áruba. Hogy távolléte alatt biztosítsa öccse hűségét, kinevezte őt Mortain grófjának, engedélyezte házasságát a gazdag Gloucesteri Izabellával, és számos értékes földbirtokot adományozott neki. Vigyázott azonban arra, hogy János ne szerezhessen túl sok hatalmat, a kulcsfontosságú várak királyi kézben maradtak, és négyéves unokaöccsét, a bretagne-i Artúrt nevezte meg trónörökösként. János cserébe ígéretet tett, hogy három évig nem teszi be a lábát Angliába, így Richárdnak elvileg elegendő ideje volt, hogy harcoljon a Szentföldön, anélkül hogy közben attól kellett volna tartania, hogy János átveszi a hatalmat az országban. Richárd a távolléte idejére Angliát két justiciariusra (főbíróra, főminiszterre) bízta, Hugh de Puiset durhami püspökre és William Mandeville essexi grófra. Kancellárrá Ely püspökét, William Longchampot nevezte ki. Mandeville a király távozása után szinte azonnal meghalt, és a második főbírói tisztet Longchamp vette át. Még elutazása előtt a király anyja, Eleonóra rávette Richárdot, hogy engedélyezze Jánosnak az angliai utazást. A király távozása után hamarosan megrendült az ország politikai stabilitása. Longchamp képtelen volt együttműködni Puiset-vel, és egyre népszerűtlenebbé vált mind az egyház, mind a nemesség szemében. János kihasználta a főbíró elleni gyűlöletet, és szinte alternatív uralkodóként saját udvart állított fel, saját főbírákat és kancellárt nevezett ki, és már-már tényleges régensnek és trónörökösnek tekintette magát. Viszonya Longchamppal hamarosan a fegyveres konfliktusig fajult, és a herceg 1191 októberére beszorította a főbírót a londoni Towerbe. János különböző ígéretekkel maga mellé állította Londont, cserébe a polgárok elismerték őt trónörökösnek. Ekkor azonban Angliába érkezett Walter de Coutances roueni érsek, hogy Richárd utasítására helyreállítsa a rendet. János helyzete bizonytalanná vált, mert az érsek eléggé népszerű volt, és híre jött annak is, hogy Richárd Cipruson megnősült, így várható volt, hogy fia születik. thumb\|left\|A vadászó János János ekkor a keresztes háborúból visszatérő II. Fülöp francia király irányába kezdeményezett tárgyalásokat; abban reménykedett, hogy Párizs szövetségeseként megszerezheti Normandiát és Anjout, esetleg Aquitániát. Anyja azonban végül lebeszélte erről a szövetségről. Eközben a király még mindig a Szentföldön időzött, újabb hírek nem érkeztek róla, és János azt kezdte terjeszteni, hogy bátyja meghalt. Kiderült, hogy Richárdot a hazaúton elfogta V. Lipót osztrák herceg (akinek zászlaját Richárd egy szentföldi ostrom során a várárokba dobatta), majd átadta őt VI. Henrik német-római császárnak, aki váltságdíjat követelt a király szabadon bocsátásért. János Párizsba sietett, és szövetségre lépett II. Fülöppel bátyja ellenében. Azt is megígérte, hogy elválik feleségétől, és elveszi Fülöp nővérét, Alyst. Angliában fegyverrel csaptak össze Richárd és János hívei, az utóbbiak helyzete azonban bizonytalan maradt. A király végül 1194 elején visszatért, és János csapatai letették a fegyvert. A herceg visszavonult Normandiába, ahová Richárd még abban az évben utánament, de megbocsátott neki, és kijelentette, hogy huszonhét éves öccse csak egy „gyermek, akinek gonosz tanácsadói vannak”. Birtokait azonban (Írország kivételével) elkobozta. Richárd uralkodásának maradék részében János engedelmesen támogatta bátyja politikáját. A király elsődleges célja az volt, hogy visszavegye azokat a várakat, amelyeket II. Fülöp elhódított tőle, míg ő a keresztes háborúban harcolt. A háború során János 1195-ben egy meglepetésszerű támadással elfoglalta Évreux várát, sikeresen védte Normandiát a franciák ellen, a következő évben pedig megszállta Gamaches városát, és egy Párizs közelébe vezetett rajtaütésben elfogta Beauvais püspökét. Szolgálataiért cserébe Richárd visszaadta neki gloucestershire-i birtokait és Mortain grófságát. ## Trónra jutása (1199–1204) thumb\|Gaillard vára Richárd 1199. április 6-án egy elfertőződött seb következtében meghalt. Utódjául ketten jöhettek számításba: János és Artúr bretagne-i herceg (János bátyjának, Geoffreynek a fia). Richárd korábban Artúrt nevezte meg örökösként, de később a jelek szerint inkább János felé hajlott. A törvények sem adtak eligazítást, mert a normann jog a legidősebb közvetlen királyi származékot (azaz Jánost) nevezte volna meg trónörökösként, míg az elsőszülöttséget preferáló francia (Anjou) törvények szerint bátyjainak fiai előtte álltak az örökösödési sorrendben. Az angol és normann nemesség, valamint Eleonóra anyakirálynő Jánost támogatta, akit Westminsterben meg is koronáztak. Bretagne, Maine és Anjou nemessége azonban Artúr mögé állt, csakúgy mint II. Fülöp francia király, aki szerette volna darabokra törni a Plantagenet-birodalmat. Artúr a Loire völgyében indult meg felfelé a seregével Angers felé, Fülöp pedig a folyó folyásirányában Toursnak haladt, és azzal fenyegettek, hogy egyesülve kettévágják János kontinentális erőit. A koronázás után János Franciaországba sietett, és Normandia déli és keleti határainál védekező pozíciót vett fel. Helyzete immár erősebb volt, mert IX. Balduin flandriai és I. Renaud boulogne-i grófok megújították vele a franciaellenes szövetséget, amelyet még Richárddal kötöttek. Anjou egyik főura, William des Roches is átállt Artúr oldaláról Jánoséra, és összességében a mérleg kezdett az ő oldalára billenni. A felek végül pápai közvetítésre 1200 májusában megkötötték a Le Goulet-i szerződést, amelyben a francia király elismerte Jánost, mint a nyugat-franciaországi hercegségek jogos örökösét, János pedig felbontotta franciaellenes szövetségét, és elfogadta Fülöp hűbérúri jogait a fenti hercegségekre. Bátyja agresszív politikájával ellentétes kompromisszumkeresése miatt egyes angol krónikásuk a gúnyos „Puhakardú” jelzővel illették Jánost. thumb\|János második feleségének, Angoulême-i Izabellának a sírja A béke alig két évig tartott; az ellenségeskedések annak következtében újultak ki, hogy János 1200 augusztusában feleségül vette Angoulême 12 éves grófnőjét, Izabellát. Ehhez előbb el kellett válnia első feleségétől, Gloucesteri Izabellától; a király arra hivatkozott, hogy a házasság eleve érvénytelen volt, mert nem kapott pápai diszpenzációt arra, hogy feleségül vehesse unokatestvérét. A korabeli krónikások szerint János beleszeretett a szép grófnőbe, de lehetséges hogy politikai megfontolások motiválták; Angoulême biztosította a Poitou és Gascogne közötti útvonalat, vagyis a házassággal jelentősen nőtt Aquitánia feletti ellenőrzése. Sajnálatos módon Izabella már Lusignani Hugó jegyese volt, aki Poitou egyik legbefolyásosabb családjához tartozott, és testvére, Eu grófja stratégiailag fontos területeket birtokolt Normandia keleti határain. János meg sem próbálta őt kompenzálni, hanem semmibe vette jogait és érzéseit. A Lusignanok fellázadtak, mire János sereggel vonult ellenük, és leverte a felkelést. Hugó erre bepanaszolta őt Poitou legfelső hűbéruránál, Fülöp francia királynál. Fülöp 1202-ben maga elé rendelte Jánost Párizsba, hogy tisztázzák az ügyet, és a La Goulet-i szerződésre hivatkozott. Az angol király nem akarta gyengíteni tekintélyét azzal, hogy egy másik uralkodó ítélkezik felette, és arra hivatkozott, hogy Normandia hercegeként kivételt élvez a francia törvénykezés alól. Fülöp azt válaszolta, hogy Poitou grófjaként idézi meg, akinek nem volt hasonló törvényi immunitása, és amikor János továbbra is megtagadta a megjelenést, kijelentette, hogy az megszegte feudális kötelezettségét, és a nyugat-francia hercegségek jogos uralkodójaként (Normandia kivételével, amelyet vissza kívánt venni magának) Artúrt ismeri el. A háború kiújult. ## Normandia elvesztése (1202–04) thumb\|275px\|János 1202-es hadmozdulatai (vörössel van jelölve János mozgása, kékkel II. Fülöpé, világoskékkel Artúré) János eleinte, akárcsak három évvel korábban, defenzív stratégiát választott; kerülte a csatákat, és sikerrel védte kulcsfontosságú várait. Később azonban kapkodni kezdett, ezért Fülöp keleten egyre inkább fölénybe került. Júliusban János megtudta, hogy a bretonok beszorították anyját, Eleonórát Mirebeau várába. Anjou-beli udvarmestere, William des Roches kíséretében délre sietett zsoldosseregével, meglepte Artúrt, és a mirebeau-i csatában egész vezérkarával együtt elfogta őt. A déli szárnyán fenyegetett Fülöp visszavonta erőit Kelet-Normandiából, és dél felé fordult. A mirebeau-i győzelem jelentősen megerősítette János helyzetét, az itt szerzett előnyt azonban hamarosan eljátszotta gőgös és kegyetlen viselkedésével. William des Roches jelentős főúr volt Anjou-ban, a király azonban nem törődött a véleményével, és megsértette; a foglyul ejtett breton arisztokratákat pedig olyan rossz körülmények között tartotta, hogy huszonketten meghaltak közülük. A felháborodott des Roches és más Anjou-beli és breton nemesek hátat fordítottak Jánosnak, és átálltak Fülöp oldalára. Bretagne újból fellázadt. 1203 elején újabb, eddig lojális főurak álltak át a francia király oldalára, és az egyre nehezebb helyzetbe kerülő angol uralkodó III. Ince pápához fordult közvetítésért; a pápa közbenjárása azonban sikertelennek bizonyult. János ekkor a jelek szerint úgy döntött, hogy megöleti vetélytársát, Artúrt. Az addig Falaise-ben raboskodó herceget átszállították Rouenba, ezután eltűnt; a történészek szerint a király parancsára meggyilkolták. A margami apátság évkönyve szerint János részegen saját kezűleg ölte meg unokaöccsét, majd egy nagy követ kötöttek a testére, és a Szajnába vetették. Artúr eltűnése tovább csökkentette a király támogatottságát. thumb\|260px\|left\|II. Fülöp normandiai inváziója 1203 végén János megpróbálta felmenteni a Normandia keleti határát védő Gaillard várát, amelyet Fülöp erői ostrom alatt tartottak. Nagyszabású akciót tervezett, amellyel szárazföldről és vízről egyszerre támadott volna, de katonái nem voltak képesek követni a bonyolult taktikát, és Fülöp feltartóztatta őket. Az angol sereg erre nyugatnak fordult, és Bretagne feldúlásával próbálta (sikertelenül) elcsalni a franciákat Kelet-Normandiából. János helyzete tarthatatlanná vált, Normandia keleti része elveszni látszott, a nemesség elpártolt tőle, fosztogató zsoldosserege miatt a központi régióban is elvesztette támogatóit. 1203 decemberében átkelt Angliába, és megmaradt erőinek parancsot adott, hogy állítsanak fel új védvonalat. 1204 márciusában a kulcsfontosságú Gaillard vára elesett, a következő hónapban pedig meghalt János anyja, Eleonóra. Halála nem csak érzelmi csapást jelentett, komolyan veszélyeztette a francia nemességgel kialakított szövetségi rendszert is. Fülöp dél felől megkerülte az újonnan felállított védővonalat, és szinte ellenállás nélkül vonult a hercegség szívébe. Augusztusra megszállta egész Normandiát, és délnek indult, hogy elfoglalja Anjout és Poitout is. ## János, a király thumb\|János király Dublinban vert ezüstpennyje János egy kidolgozott és jól működő adminisztrációt örökölt Angliában. A pénzügyi és igazságszolgáltatási rendszer legfontosabb elemeit az okleveleket kiadó és nyilvántartó kancellária, az adót begyűjtő és a kiadásokat ellenőrző kincstár, valamint a királyság különböző részeire kinevezett bírák alkották. Az olyan tisztviselőknek köszönhetően, mint Hubert Walter lordkancellár (és canterburyi érsek) az ő uralkodása alatt is javult az okiratok kezelésének rendszere. Elődeihez hasonlóan Jánosnak is utazó udvara volt; állandó főváros helyett folyamatosan körbeutazta a királyságot, eközben intézte a helyi és országos ügyeket. János jóval többet tartózkodott Angliában, mint közvetlen elődei, így eljutott olyan, sokáig elhanyagolt területekre, mint Észak-Anglia. Nagy súlyt fektetett a közigazgatás olajozott működésére, az igazságszolgáltatást igyekezett a földesuraktól inkább a királyi tisztségviselők felé terelni, és megerősítette a Hubert Walter által bevezetett királyi vagyonkezelői (coroner) intézményt. Maga is gyakran beavatkozott a peres ügyekbe, még kis jelentőségű esetekben is, vagy katonai válságok közepette. Egyrészt igyekezhetett teljesíteni királyi igazságszolgáltatási kötelességét, másrészt a bírságok révén több pénz is jutott az államkasszába. left\|thumb\|János ezüstpennyje A királynak jelentős összegekre volt szüksége a Normandia visszaszerzését célzó hadjáratára. Bevételei három forrásból származtak: egyrészt a királyi birtokok közvetlen jövedelme, amelyen nem sokat tudott változtatni. Elődje Richárd, sok uradalmat eladott, amikor a keresztes hadjáratra készült. Lehetősége volt váltságot kérni a nemesek hagyományos katonai szolgálata helyett, és hozzá folyt be a díjak, bírságok, vámok, megvásárolt tisztségek és privilégiumok jövedelmének egy része. János minden pénzszerzési lehetőséget kihasznált, annyira, hogy a krónikások „kapzsinak, zsugorinak, uzsoráskodónak és pénzsóvárnak” jellemezték. Az adóztatást politikai célokra is felhasználta: híveinek kötelezettségeit hajlamos volt elengedni, ellenségei adóit és bírságait viszont szigorúan behajtatta. Mindezek eredményeképpen egy sor újító jellegű, de népszerűtlen intézkedés született. János 17 éves uralkodása alatt 11-szer fizettetett váltságot a feudális kötelezettségek helyett; a három megelőző angol király összesen alkalmazta ennyiszer ezt az intézkedést. Sok esetben akkor is beszedték a pénzt, amikor nem zajlott hadjárat, vagyis a lovagok nem is lettek volna kötelesek hadi szolgálatot ellátni. Jókora örökösödési adót vetett ki, sokszor akkorát, hogy azt még a bárók sem tudták megfizetni. Általánossá vált a királyi tisztviselői helyek áruba bocsátása; a nyertes aztán a megemelt adókból és bírságokból szerezte vissza befektetését. Folytatta és kiterjesztette Richárdnak azt az újítását, hogy adót vetett ki az újra nem házasodó özvegyasszonyokra. Pénzért árulták a privilégiumokat a városoknak, ekkor szerezte meg kiváltságait Liverpool. Hatalmas összegeket zsaroltak ki a zsidóktól (1210-ben 44 ezer fontot), bevezették a jövedelemadót (1207-ben 60 ezer fontot hozott), és új vámokat állítottak fel. Aki nem volt hajlandó vagy képtelen volt fizetni, annak birtokát a király elkobozhatta. ### Magánélete thumb\|350px\|János törvényes gyermekei: Henrik, Richárd, Izabella, Eleonóra és Johanna János uralkodását nagyban befolyásolta magánélete is. A korabeli krónikások szerint bűnös módon kéjvágyó volt, és hiányzott belőle a vallásos buzgalom. Általános szokás volt ugyan, hogy az uralkodók vagy magas rangú nemesek ágyasokat tartsanak, de János szeretői között férjezett nemeshölgyek is voltak, amit a közvélemény mélyen elítélt. A királynak legalább öt gyereke született szeretőitől első házassága alatt és közülük legalább két ágyasa nemesi születésű volt. Második házassága után azonban megváltozott, nincs hír arról, hogy házasságtörést követett volna el vagy újabb törvénytelen gyereke született volna. Második feleségéhez, Angoulême-i Izabellához fűződő viszonya nem teljesen világos. Izabella korabeli mércével is igen fiatal volt az esküvő időpontjában, a becslések 9 és 15 év közé teszik az életkorát. János eléggé szűkmarkúan látta el felesége udvartartását és Angoulême jövedelmének nagy részét is megtartotta. A korabeli krónikások szerint viszont „őrülten rajongott” Izabelláért, és kettejüknek öt gyereke született. A kortárs források rendszeresen utaltak arra, hogy János vallási buzgalma legalábbis lanyha volt, sőt volt, aki ateistának sejtette. Terjedelmesen sorolják vallásellenes megnyilvánulásait, hogy elmulasztotta a szentáldozást, szentségtörő megjegyzéseket tett, botrányos tréfákat engedett meg magának a kereszténység tanairól (pl. kételkedett Jézus feltámadásában), és szűkmarkúan adományozott az egyháznak. Más részről viszont komolyan érdekelte a 11. századi Szt. Wulfstan élete, és egyes főpapok (így a később szentté avatott Hugó lincolni püspök) közeli barátai voltak. Az udvar költségeinek vizsgálata az egyházi ünnepek rendszeres megtartásáról árulkodik, bár feltűnő, milyen sokszor adakozott János a szegényeknek, hogy levezekelje az egyház szabályainak megszegését. ## Későbbi uralkodása (1204–14) thumb\|Kora 13. századi rajz a hadakozás jellemző képviselőivel, lovagokkal, számszeríjászokkal és várakkal Uralkodása hátra levő részében János Normandia visszafoglalását tekintette elsődleges feladatának. Biztosította az angol partokat és az Aquitániába vezető, immár meghosszabbodott tengeri útvonalat. Úgy tervezte, hogy Poitou-ból indulva leköti Fülöp erőit, fenyegeti Párizst, majd flamand és boulogne-i segítséggel partra száll Normandiában. Mindehhez sok pénzre és katonára volt szüksége. 1205 nagy részét azzal töltötte, hogy megerősítette Anglia védelmét egy esetleges francia partraszállás ellen, és felelevenítette II. Henrik 1181-ben kelt rendelkezését, amellyel katonai szolgálatra kötelezte a grófságok szabad embereit. Miután a francia invázió közvetlen veszélye elmúlt, a poitou-i hadsereg felállítása érdekében megreformálta a hűbéri kötelezettségek rendszerét: csak minden tizedik lovagnak kellett tényleges hadi szolgálatra vonulnia, de határozatlan időre és úgy, hogy annak költségeit a többi kilenc állta. Kiegészítésképpen várostromban járatos mérnököket és zsoldos számszeríjászokat alkalmazott. Vezérkara William Longespée salisburyi grófból, William Marshal pembroke-i grófból, Roger de Lacy haltoni báróból és (míg kegyvesztetté nem vált) William de Braose bramberi őrgrófból állt. János folytatta a hadiflotta megerősítését, amit még Normandia elvesztése előtt elkezdett. 1204 végére kb. 50 nagy gályával rendelkezett, amelyek mellé 1209-1212 között 54 újabb hajó épült. A „gályafelügyelő” (gyakorlatilag főadmirális) William of Wrotham tauntoni főesperes volt, aki korábban az adók beszedését intézte. A flotta alkalmazta a tengeri hadviselés újításait, mint a csatában felállítható mellvédeket vagy a nagy, buissesnek nevezett teherszállító hajókat. thumb\|left\|250px\|William Marshal Párizsi Máté krónikájában A bárók lázongása miatt az expedíció végül nem hagyta el Angliát, csak William Longespée vitt át egy kisebb haderőt Poitou-ba. 1206-ban János maga is átkelt a kontinensre, de délre kellett fordulnia, hogy elhárítsa a kasztíliai VIII. Alfonz gascogne-i betörését. A kasztíliaiak kiűzése után a király északnak fordult, és elfoglalta Angers-t. Fülöp király elé vonult, de csatára nem került sor, a patthelyzetet két évre szóló fegyverszünettel oldották fel. Az 1206–1208 közötti fegyverszünet alatt a király pénzt és katonákat gyűjtött, hogy újból megkísérelje Normandia visszafoglalását. Pénze egy részét arra használta, hogy szövetségeket kössön Fülöp szomszédaival. 1212-re kiépítette franciaellenes szövetségi rendszerét, amelynek IV. Ottó német-római császár, valamint Renaud boulogne-i gróf és Ferdinánd flamand gróf volt tagja. Az 1212-es invázió ismét a bárók lázongása miatt maradt el, 1213-ban viszont Fülöp szerezte meg a kezdeményezést azzal, hogy legidősebb fiát (a leendő VIII. Lajost) Flandria ellen küldte egy angliai partraszállás előkészítésére. János a fenyegetés elhárításáig kénytelen volt elnapolni saját terveit. Új flottája élén tehetséges parancsnoka, William Longespée („Longsword”) (Salisbury 3. earlje) Damme kikötőjében megsemmisítette (felgyújtotta) az őrizetlenül hagyott hajókat, és ezzel az invázió veszélye elhárult. ### Skócia, Írország, Wales thumb\|János két vadászkutyával (13. századi rajz) A 12. század végén-13. század elején az angol–skót határ nem volt véglegesítve, a skótok maguknak követeltek bizonyos északangol területeket. II. Henrik 1174-ben hűségesküre kényszerítette Oroszlán Vilmos skót királyt, amelyet Oroszlánszívű Richárd pénzért cserébe 1189-ben felbontott, és a két ország viszonya továbbra is feszült maradt. János még uralkodás kezdetén megerősítette, hogy a vitatott északi területeket magáénak tekinti, és visszautasította Vilmos kérését, hogy nevezze ki őt Northumbria grófjává. Ennek ellenére barátságos viszonyt tartottak fenn, 1206-ban és 1207-ben is találkoztak. 1209-ben azonban híre ment, hogy Vilmos szövetséget kíván kötni a francia királlyal, mire János haddal vonult be Skóciába, és kényszerítette az idős Vilmost a norhami szerződés aláírására, amely szerint a skót király lányai angol főurakhoz mennek feleségül, és 10 ezer fontot is fizetett Jánosnak. Vilmos tekintélye összeomlott, és 1212-ben Jánosnak kellett kisegítenie belső riválisai támadásaival szemben. János megkoronázása után is megtartotta az „Írország ura” címet, és a sziget erőforrásait a normandiai háború érdekében aknázta ki. A angol-normann telepesek és az írek közötti konfliktus továbbra is fennmaradt, amelyet János a saját gazdagodására és birtokai növelésére használt ki. A király 1210-ben nagy sereggel kelt át Írországba, hogy elfojtsa a normann bárók lázadását. Wales ekkor a közvetlen királyi uralom alatt lévő Dél-Wales (Pembrokeshire), a határvidék sok önállóságot élvező lordjai és a még független Észak-Wales között oszlott meg. János jól ismerte az országot, amelyet 1204–1211 között évente meglátogatott, és törvénytelen lányát, Joant is Nagy Llywelyn walesi herceghez adta feleségül. A király itt is területei kiterjesztésére törekedett, és számára előnyös megállapodásokat kötött a független walesiekkel. 1211-ben erővel kellett kikényszerítenie ezek betartását, miután Llywelyn fellázadt. A hadjárat gyors angol sikert hozott, Llywelyn hajlandó volt békét kötni, és János hatalma – ha ideiglenesen is – Wales legnagyobb részére kiterjedt. ### Konfliktusa a pápával thumb\|III. Ince pápa 1205. július 13-án meghalt Hubert Walter, Canterbury érseke. János Norwich püspökét, John de Grayt szerette volna utódjául, aki a támogatói közé tartozott. A canterburyi káptalan azonban magának tartotta fenn a jogot a következő érsek kiválasztására (jelöltjük a káptalan alperjele, Reginald volt), sőt a főegyházmegye püspökei is beleszólást követeltek az érsek jelölésébe. A káptalan titokban megválasztotta Reginaldot, aki Rómába ment, hogy a pápa jóváhagyja személyét; a püspökök azonban megtámadták a kinevezést, és a vita III. Ince pápa elé került. János kényszerítette a káptalant, hogy inkább John de Gray jelölését támogassák, de a pápa végül mindkét jelöltet elutasította, és Stephen Langton bíborost nevezte ki az angol egyház élére. Ince megkérte Jánost, hogy hagyja jóvá a bíboros személyét, amit a király elutasított, de Langtont 1207 júniusában így is felszentelték. Korábban az angol királyoknak nagy beleszólásuk volt a főpapi kinevezésekbe, de az 1140-es évektől kezdve a pápák erőteljes központi vezetésre törekedtek és arra, hogy a világi hatalmak minél kevésbé befolyásolják az egyház működését. Jánost feldühítette a pápai döntés, úgy érezte, hogy megsértették uralkodói jogaiban. Megtiltotta, hogy Langton belépjen az országba, és elkobozta az érseki birtokokat. Ince követeket küldött hozzá, de János hajthatatlan volt; erre a pápa 1208 márciusában interdiktum alá helyezte Angliát, megtiltva a papságnak, hogy az alapvető szolgáltatásokon (keresztelés, gyóntatás, haldoklók feloldozása) kívül szentségeket szolgáltasson az országban. thumb\|left\|Rochester vára János hadüzenetnek vette az interdiktumot, és megpróbálta rákényszeríteni a papságot, hogy ne vegyék figyelembe a pápai utasítást. Elkobozta azoknak a papoknak a földjeit, akik a pápa akaratának megfelelően nem szolgáltatták ki a szentségeket vagy elhagyták az országot; elfogatta ágyasaikat (sok pap illegális szeretőket tartott), és csak váltságdíj fizetése után engedte el őket; valamint védelmet ígért a hozzá lojális egyházi személyeknek. A helyzet 1209-re sem változott, és III. Ince novemberben kiközösítette a királyt az egyházból. Bár a kiközösítésnek komoly következményei is lehettek (pl. érvénytelenítette a hűbéri esküt), János nem mutatott megbánást. Két szövetségese, IV. Ottó és VI. Rajmund toulouse-i gróf korábban már hasonlóan járt, és az egyházi büntetés jelentősége idővel mérséklődött. A korábbi intézkedések érvényben maradtak, és a megüresedett egyházi posztok jövedelmei a király kincstárába folytak be. Becslések szerint csak 1213-ban 100 ezer ezüstmárkával (66 ezer fonttal), az angol egyház teljes jövedelmének kb. 14%-ával lett így gazdagabb. Miután János megmakacsolta magát, Ince némi engedményeket tett. 1209-ben engedélyezte, hogy a kolostorokban szűk körben misét mondjanak, 1212-től pedig a papok feladhatták az utolsó kenetet a haldoklóknak. Az angolok a kiátkozás ellenére sem lázadtak fel a királyuk ellen, viszont 1213-ban János megtudta, hogy a pápa meg akarja bízni II. Fülöp francia királyt az ő megbuktatásával. A külső veszély és a belső elégedetlenség miatt a király 1213 májusában kiegyezett az egyházfővel. Az interdiktumot feloldották, János pedig amellett, hogy elfogadta Stephen Langtont Canterbury érsekeként, és kompenzálta az egyházat az elmaradt jövedelmekért, évi ezer fontot fizetett a pápának. Ince örült, hogy sikerült rendeznia az angol kérdést, és azonnal felszólította a francia királyt, hogy tegyen le inváziós terveiről, és kössön békét Jánossal. A király 1213-ban elkezdte a kompenzáció fizetését, de a következő évben ez már elmaradt, így az ígért összeg kétharmadával adós maradt. ## A normandiai kudarc és a bárók lázadása (1215–16) thumb\|A bouvines-i csata Az angol főurak egyre elégedetlenebbek lettek a királlyal; különösen az északi bárók ellenezték a francia háborút, akiknek nem voltak érdekeltségeik a kontinensen, de sokan súlyosan eladósodtak a kincstárral szemben, mert képtelenek voltak fizetni az új adókat. A feszültség Észak-Walesben is nőtt, ahol az 1211-es kierőszakolt szerződéssel szembeni ellenállás nyílt lázadássá fajult. Voltak, akik a francia Peter des Roches főbírává való kinevezését nézték rossz szemmel külföldi mivolta és nyers természete miatt. A bárók felkeléséhez az utolsó cseppet a pohárban a király franciaországi veresége jelentette 1214-ben. Az 1214-es normandiai hadjárathoz János nagy reményeket fűzött. Megfelelő tartalékot halmozott fel, szövetségben állt a német császárral, Flandriával és Boulogne-nyal, és a pápa támogatását is bírta. Bárói közül sokan viszont megtagadták a harcot; helyettük zsoldosokat vett fel. A háború jól indult, János kikerülte a francia trónörökös vezette hadsereget, és június végére visszafoglalta Anjout. Ostrom alá vette a kulcspozícióban lévő Roche-au-Moine várát, és csatára kényszerítette az elvben kisebb sereggel rendelkező Lajos herceget. Az Anjou-beli nemesség azonban megtagadta, hogy az oldalán harcoljon, ezért az angol király inkább visszavonult La Rochelle-be. Röviddel ezután Fülöp király a bouvines-i csatában döntő győzelmet aratott Ottó császár és János többi szövetségese felett, így Normandia visszafoglalásának tervei füstbe mentek. János hat évre szóló békét kötött Fülöppel, visszaszolgáltatta neki Anjout, és októberben visszatért Angliába. ### A Magna Carta thumb\|A Magna Carta eredeti változata Röviddel a király hazatérte után az északi és keleti bárók szervezetten kezdtek fellépni uralma ellen. 1215 januárjában János tanácskozást tartott Londonban és Oxfordban, ahol ellenlábasaival megvitatta a reformok lehetőségét; a jelek szerint csak az időt húzta, hogy megkapja a pápa támogató levelét, amellyel növelhette tekintélyét, és elsősorban kijátszhatta az ellentáborba tartozó canterburyi érseket. Bejelentette, hogy szándékában áll keresztes háborúba menni, és közben Poitouban zsoldosokat toborzott (bár őket később visszaküldte, nehogy azzal vádolják, hogy szítja a feszültséget). A pápa levele áprilisban érkezett meg, de a lázadók akkorra már megszervezték mozgalmukat. Májusban Northamptonban gyűltek össze, kijelentették, hogy semmisnek tekintik hűségesküjüket, és megválasztották vezérüknek Robert Fitzwaltert. Seregük megszállta Londont, Lincolnt és Exetert. János egyelőre igyekezett elkerülni a fegyveres összecsapást, és utasítására Langton érsek közvetítőként béketárgyalásokra hívta össze a feleket. János és a felkelés vezérei a windsori kastély melletti Runnymede mezején találkoztak 1215. június 15-én. Langton erőfeszítéseinek következtében megszületett egy szerződés a felek között, amelyet később „Nagy szerződésnek”, Magna Cartának neveztek el. A megállapodás egy átfogó politikai reformot ígért, amely rendezte a szabad emberek és a nemesség jogait. Ígéretet tett az egyház jogainak védelmére, védelmet adott az önkényes letartóztatásokkal szemben (szabad embert csak vele egyező státusúak ítélete alapján lehet elfogni, illetve javait lefoglalni), és – ami a legfontosabb volt – az új adónemek bevezetését a bárók beleegyezéséhez kötötte. Az egyezmény betartását egy 24 főnemesből álló tanács ellenőrizte volna; ha János megszegi a megállapodást, a tanácsnak jogában állt lefoglalni a király várait és birtokait, míg az uralkodó jóvá nem teszi vétkét. Korábban is előfordult, hogy az angol királyok kénytelenek voltak elismerni alattvalóik egyéni ellenállási jogát, a Magna Carta azonban precedens nélküli volt abban az tekintetben, hogy lehetővé tette az uralkodó kollektív kényszerítését. Mindezekért cserébe a felkelők letették volna a fegyvert és visszaadják az elfoglalt városokat. Valójában sem János, sem a lázadók nem vették komolyan a szerződést, így betartása is kétséges volt. A bárók tudták, hogy az ellenőrző tanács elfogadhatatlan lesz a királynak és szándékosan a legmakacsabb ellenfeleit választották meg a testületbe. Seregüket sem oszlatták fel és London is a kezükön maradt. János ezért korábbi ígérete ellenére a pápához fordult segítségért, aki levelében szégyenteljesnek és törvénytelennek nevezte a szerződést, majd kiátkozta a lázadó bárókat. ### A báróháború thumb\|250px\|János hadmozdulatai 1215 szeptembere és 1216 márciusa között A következő időszakben a fegyvereké volt a szó. Elsőként a lázadók foglalták el a Langton érsek birtokában lévő, stratégiai fontosságú, de alig őrzött rochesteri várát. Jánosnak elegendő pénze volt zsoldosok fogadására, és hívei között tudhatta a főurak egy részét is, például William Marshallt, Ranulf chesteri grófot vagy a határvidéki bárókat. A király védekező stratégiát választott: izolálta egymástól a felkelő bárókat, megvédte várait (a báróknak nem voltak megfelelő ostromeszközeik), biztosította a Flandriával való összeköttetést (ahonnan zsoldosokat hozatott), és megakadályozta, hogy a franciák partra szállhassanak. Az észak-walesi lázadással egyelőre nem foglalkozott. A király novemberben egy klasszikus ostrommal (Reginald Brown történész szerint „az addigi egyik legnagyobb ostromművelet Angliában”) visszafoglalta Rochestert. Miután biztosította az ország délkeleti részét, hadserege felét William Longespée vezetésével London és Kelet-Anglia visszavételére küldte; ő maga pedig északra, Nottingham felé indult. A londoni felkelők csapdába estek, János pedig elfoglalta Nottinghamet, majd 1216 januárjában II. Sándor skót király felé vonult, aki szövetséget kötött a lázadó bárókkal. Egy gyors hadművelettel megszállta Sándor birtokait, és Edinburgh felé vette az irányt. A bárók erre a francia trónörökös, Oroszlán Lajos (a későbbi VIII. Lajos francia király) segítségét kérték, aki II. Henrik unokáját vette feleségül, és ezen az alapon követelhette az angol trónt. Fülöp király nem támogatta nyíltan fia akcióját, akit a pápa kiátkozott János elleni hadjárata miatt. Miután úgy ítélte meg, hogy a skótok már nem jelentek veszélyt, János gyors iramban délre vonult, hogy fogadja a francia inváziót. Az angol flottát szétszórta egy vihar, így Lajos ellenállás nélkül ért partot a kenti Thanet-szigeten 1216. május 21-én. János nem mert támadni; talán félt a csata kiszámíthatatlanságától vagy nem bízott az embereiben. Hívei egy része, köztük féltestvére, William Longespée át is állt Lajoshoz. Nyár végére a felkelők visszafoglalták Délkelet-Angliát és Észak-Anglia egyes részeit. ## Halála thumb\|250px\|János király sírja Worcester katedrálisában 1216 szeptemberében János király támadásba lendült. Egy színlelt offenzívával elérte, hogy a Windsort ostromló erők elvonuljanak, majd Cambridge irányába haladva elvágta egymástól a lincolnshire-i és kelet-angliai ellenfeleit. Északnak vonulva elűzte a Lincolnt ostromló lázadókat. Innen visszament délkeletre, King's Lynnbe, ahol elkapta a vérhast. Eközben a skót király ismét Észak-Angliára támadt, elfoglalta Carlisle-t, és délnek vonult, hogy találkozzon Lajossal, és támogatásáért cserébe elismertesse vele hódítását. Jánosnak útközben majdnem sikerült elfognia. A Lajos és az angol főurak közti viszony kezdett megromlani, és többen (William Marshal fia, William Longespée) visszatértek Jánoshoz. A király nyugatnak indult, de miközben átkelt a Norfolk és Cambridgeshire közötti hatalmas mocsárvidéken, állítólag a láp elnyelte málhás szekereinek egy részét, és elvesztek a koronaékszerek is. János állapota útközben egyre romlott, és mire Newarkba ért, már képtelen volt továbbutazni. 1216 október 18-19. éjszakáján meghalt. A későbbi szóbeszédek szerint mérgezett sör vagy szilva okozta halálát, esetleg megcsömörlött a baracktól. Holttestét egy csapatnyi zsoldos Worcesterbe kísérte, ahol a helyi katedrálisban temették el Szt. Wulfstan oltára előtt. Ma is látható szarkofágja és síremléke 1232-ben készült el. János halála után a főurak nagy része – William Marshal vezetésével – kilencéves fiára, III. Henrikre esküdött fel. Miután 1217-ben Lincolnnál és Dovernél vereséget mértek a franciákra, Oroszlán Lajos feladta trónigényét, és visszatért a kontinensre. Az aláírásakor semmibe vett Magna Cartát Marshal régenssége alatt ismét elővették, és némi változtatással erre alapozták az új kormányzati rendszert. III. Henrik hiábavalóan próbálta visszaszerezni Normandiát, és végül 1259-ben elismerte a hercegséget Franciaország részeként. ## Gyermekei János első házassága Gloucesteri Izabellával gyermektelen maradt, és 1199-ben felbontották. Másodszor Angoulême-i Izabellát vette feleségül 1200-ban; a házasságból öt gyermek született. - Henrik (1207–1272) Anglia királya - Richárd (1209–1272) Cornwall grófja, Németország választott királya - Johanna (1210–1238) feleségül ment II. Sándor skót királyhoz - Izabella (1214–1241) feleségül ment II. Frigyes német-római császárhoz - Eleonóra (1215–1275) feleségül ment ifjabb William Marshalhoz, Pembroke grófjához Különböző szeretőitől legalább kilenc fia (Richard, Oliver, John, Geoffrey, Henry, Osbert Gifford, Eudes, Bartholomew és talán Philip) és három lánya (Joan, Maud és talán Isabel) született. Közülük Joan tett szert a legnagyobb hírnévre, amikor feleségül ment Llywelyn walesi herceghez. ## Megítélése thumb\|William Shakespeare: János király élete és halála János megítélése sokat változott az évszázadok folyamán. A kortárs krónikások, mint Richard of Devizes, William of Newburgh vagy Ralph de Diceto általában negatívan álltak hozzá Richárd uralma alatti tevékenységéhez, de pozitívabban ítélték meg saját uralkodásának végét. A király későbbi, kimondottan negatív ábrázolása elsősorban a halála után író Roger of Wendover és Matthew Paris krónikásoknak köszönhető. Utóbbi azt is állította – alaptalanul – hogy János a marokkói kalifának megígérte, hogy segítségéért cserébe felveszi az iszlámot. A 16. században a reformáció után kedvezően látták küzdelmét a pápával, John Foxe, William Tyndale és Robert Barnes egyféle korai protestáns hősként tekintettek rá. A 19. század történetírása egyrészt erkölcsi szempontból elítélte „majdhogynem emberfeletti gonoszságát”, másrészt a Magna Carta aláírását az angol alkotmányos fejlődés nagyon fontos állomásának tekintették. János uralkodásának új interpretációja az 1940-es években jelent meg, amikor a történészek az elsődleges források feldolgozásával végre kiszabadultak a rosszindulatú krónikások befolyása alól. Újabban a Magna Cartát (bár későbbi alkotmányos értéke vitathatatlan) János szemszögéből csak egy félresikerült békeszerződésként értelmezik. A mai felfogás szerint János sikertelen uralkodó volt, de hibáit erősen felnagyították és eltúlozták. Bár „keményen dolgozó tisztviselő, tehetséges ember és tehetséges hadvezér” volt, ezt beárnyékolják „visszataszító, sőt veszélyes személyiségjegyei”, mint a kicsinyesség, rosszindulat és kegyetlenség. A király népszerű ábrázolásainak egyik első képviselője Shakespeare János királya, amely kettős módon ábrázolja az uralkodót; egyrészt Róma machinációinak áldozata, preprotestáns mártír, másrészt gyenge és önző uralkodó. Modern megítélést nagyban befolyásolta Walter Scott Ivanhoe-ja amelyben az író a korabeli történészi elképzeléseknek megfelelően kimondottan negatív képet fest Jánosról. Scott regénye aztán a 19. és 20. századi Robin Hood-történetekre volt hatással, amelyekben János herceg a főgonosz szerepét játssza. Hollywood filmjeiben János karaktere már az 1922-es, fekete-fehér verzióban is kegyetlen és megkínoztatja ellenfeleit; az 1938-as színes, Errol Flynn közreműködésével készített Robin Hood kalandjai-ban puhány, arrogáns és gyáva. A történelmi regényekben és költeményekben János általában a hősként ábrázolt Oroszlánszívű Richárd vagy a határozott, férfias II. Henrik ellenpontjaként jelenik meg. ## Családfája </center> ## Fordítás

Második kínai–japán háború

A második kínai–japán háború (1937. július 7. – 1945. szeptember 9.) egy katonai konfliktus volt a Kínai Köztársaság és a Japán Birodalom között. A két hatalom Mandzsúria 1931-es japán megszállása óta harcolt egymás ellen a határvidéken, ám 1937-től ez már totális háborúvá szélesedett. A konfliktus Japán 20. század eleje óta folytatott imperialista politikájára vezethető vissza, amelynek célja az volt, hogy Kínát politikailag és katonailag az uralma alá hajtsa, hogy az ott található fontos nyersanyaglelőhelyeket, a hatalmas munkaerőt és élelmiszerkészletet biztosítsa a maga számára. Ezzel együtt a kínai nacionalizmus erősödése és az önrendelkezési joghoz való feltétlen ragaszkodás is szította a háború tüzét. Már 1937 előtt is sor került konfliktusokra a két fél között, ám ezek csak területi jellegű összecsapások voltak. 1931-ben, a mukdeni incidens után Japán megszállta Mandzsúriát, és ott létrehozta Mandzsukuo bábállamát. 1932-ben, városában sor került a január 28-i incidensre, amelynek a vége a város demilitarizálása lett. Az utolsó incidens a Marco Polo hídnál történt, ahol a japán hadsereg nagy erőkkel támadást indított, miután egy japán katona rövid időre eltűnt. Az esemény a háború fő kiváltó oka lett. Kína nem egyedül nézett szembe a japán csapatokkal. 1937 és 1941 között Németország, 1938 és 1940 között a Szovjetunió és a háború hátralévő részében az Amerikai Egyesült Államok támogatta katonailag. Kína ennek ellenére nem jelentett nagy akadályt a Japán Birodalmi Hadseregnek, és pár hónapon belül elesett a főváros, is, ahol hat héten át tartó mészárlást rendeztek (ún. nankingi mészárlás). A kínai erők a gyérebben lakott belső területekre szorultak vissza, és a háború végéig kitartottak. Japán kapitulációja után a Kínában lévő japán csapatok is megadták magukat, hivatalosan 1945. szeptember 9-én, ezzel pedig lezárult az ázsiai kontinens legnagyobb huszadik századi háborúja. ## Elnevezések Kínában ez az esemény leginkább a Japán-ellenes háború (egyszerűsített kínai: 抗日战争, tradicionális kínai: 抗日戰爭, pinjin: kàngrìzhànzhēng, magyaros átírás: kangzsicsancseng), valamint nyolcéves ellenállási háború (egyszerűsített kínai: 八年抗战, tradicionális kínai: 八年抗戰, pinjin: bāniànkàngzhàn, magyaros átírás: baniankangcsan) vagy egyszerűen ellenállási háború (egyszerűsített kínai: 抗战, tradicionális kínai: 抗戰, pinjin: kàngzhàn, magyaros átírás: kangcsan), esetleg második kínai–japán háború (egyszerűsített kínai: 第二次中日战争, tradicionális kínai: 第二次中日戰爭) néven ismert. Japánban manapság főleg a kínai–japán háború (日中戰爭; niccsú szenszó^?) elnevezést használják, annak semleges volta miatt. Amikor a háború kitört 1937 júliusában, a japán kormányzat az észak-kínai incidens (華北事變; kahoku dzsihen^?) elnevezést használta. Később, a sanghaji csata után a kínai incidens (支那事變; Sina dzsihen^?) kifejezés vált használttá. Japán kormánya az incidens kifejezést több okból is alkalmazta. Egyrészt nem történt hadüzenetváltás a két fél között, leginkább azért, mert attól féltek, hogy ez esetben a nyugati hatalmak (főleg az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság) közbeavatkoznának. A másik ok pedig az volt, hogy így Japánnak nem kellett a konfliktust háborúnak tekintenie, ezért a japán hadsereg szabad kezet kapott az eszközök felhasználásában. Ezek ellenére a japán propaganda következetesen szent háborúnak (szeiszen) nevezte a konfliktust, az első lépésnek a hakkó icsiu („legyen a világ egyetlen család”) elérése felé. Mikor a két fél hivatalosan is hadba lépett 1941 decemberében, a konfliktus hivatalos neve nagy kelet-ázsiai háború (大東亞戰爭; daitóa szenszó^?) lett. A második kínai–japán háború kifejezés nem használatos a japán történetírásban, hiszen az első kínai–japán háború (日清戦争; nissin szenszó^?), amely a Japán Birodalom és a Csing-dinasztia között zajlott, a japán történetírás szemszögéből nem kapcsolódik direkt módon a Kínai Köztársaság és Japán háborújához. ## Háttér A háború okai egészen az első kínai–japán háború idejére vezethetők vissza. 1894–95-ben a japán csapatok súlyos vereséget mértek a által kormányzott Kínára. Emiatt Kína kénytelen volt átadni Tajvan szigetét és elismerni Korea függetlenségét a simonoszeki békében. A az összeomlás szélére sodródott a belső lázadások és a külföldi imperializmus miatt, míg Japán nagyhatalommá vált az eredményes modernizációnak hála. A Kínai Köztársaság 1912-ben jött lére, miután a hszinhaj lázadás 1911-ben megdöntötte az utolsó kínai császár, uralmát. A hatalom azonban hamarosan különféle hadurak kezébe került, akik egymással háborúzva gyengítették az országot. Ebből a helyzetből a i központi kormánya igyekezett kiutat találni, azonban az ország újraegyesítése igen távoli lehetőségnek látszott. Némely hadurak még a külföldi hatalmakkal is szövetséget kötöttek, hogy ellenfeleiket legyőzzék. Például Mandzsúria hadura, nyíltan együttműködött a japánokkal, azok katonai és gazdasági támogatásáért cserébe. 1915-ben Japán huszonegy követelést nyújtott be a kínai kormánynak, amellyel további gazdasági és politikai kiváltságokat próbált szerezni az országban. Az első világháború lezárulta után a versailles-i békeszerződés Japánnak ítélte a korábban német tulajdonban lévő kínai koncessziókat, így például ot, ez pedig lázongásokhoz és japánellenes tüntetésekhez vezetett az egész országban. A később május negyedike mozgalom néven elhíresült esemény magával hozta a kínai nacionalizmus erősödését, ám a pekingi kormányzat továbbra is képtelen volt ellenállni a külső befolyásnak. Az ország újraegyesítése érdekében a ban székelő -kormány 1926-ban elindította a két évig tartó északi hadjáratot. A Nemzeti Forradalmi Hadsereg végigsöpört Kínán, és csak ban tudta megállítani a japánok által támogatott . Ez a konfliktus a csinani incidensbe torkollott, amelynek során a Japán Császári Hadsereg és a kínai erők összecsaptak városa mellett. Az ütközet végül a kínaiak visszavonulásával zárult le. Ugyanebben az évben a japánok meggyilkolták addigi szövetségesüket, t, mivel egyre kevésbé volt hajlandó együttműködni velük. Fia, vette át a hatalmat Mandzsúriában, de az erős japán lobbi ellenére sem volt hajlandó folytatni a harcot a ellen. A japán elvárásokkal szöges ellentétben 1928-ban kinyilvánította hűségét a irányította nankingi központi kormányzat iránt, és ezzel létrejött Kína névleges egyesítése. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. 1930-ban a gal szövetséges hadurak polgárháborút indítottak kormányzata ellen. Ráadásul a Kínai Kommunista Párt is fellázadt a kormány ellen, miután katonái 1927. április 11. éjjelén ban mintegy ezer kommunistát tartóztattak le, és közülük több százat kivégeztek. A kínai kormány minden erejét lekötötték a belső forrongások, és nem tudott a külpolitikára energiát fordítani, ezért az „először belső béke, majd külső ellenállás” (kínaiul: 攘外必先安内) stratégiáját fogalmazta meg. ## A háború menete ### Mandzsúria megszállása Mandzsúriát több szempontból is kívánatos célpontnak tekintette a Japán Birodalom. Hatalmas nyersanyagkészleteire nagy szüksége volt a japán iparnak, és harmincmilliós lakossága kitűnő piacnak ígérkezett a nyugatról (a nagy gazdasági világválság magas vámjai miatt) kiszoruló japán készáru számára. Másrészről a japán nacionalizmus egyik fő célkitűzése volt a Mandzsúriát északról határoló Amur folyót mint természetes határvonalat elérni. A Japán Császári Hadsereg a mukdeni incidens után kezdte meg az országrész megszállását. 1932 februárjában, alig hat hónap után pedig létrehozták Mandzsukuo bábállamát, az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. A kínaiak, akik a folyamatos belviszályok miatt nem tudtak eredményesen harcolni Japán ellen, a Népszövetséghez fordultak segítségért. Az ekkor megszülető Lytton-jelentés feltárta a japánok agresszióját, és a felszólítások hatására az ország inkább véglegesen kilépett a Népszövetségből. A megbékítés politikájának jegyében egyetlen ország sem kezdett büntetőhadjáratot Japán ellen. 1932-ben sor került a i január 28-i incidensre, ahol a kínai és japán csapatok kemény harcot vívtak a város birtoklásáért. Az összecsapás végül a város demilitarizálásával ért véget, és mindkét fél kivonta egységeit. Eközben Mandzsukuo területén megindultak a hadműveletek a gerilla-hadviselést folytató Japán-ellenes Önkéntes Hadsereg felszámolására. A japán uralom megszilárdítására japánok ezreit kezdték betelepíteni az országba. 1933-ban a Kvantung-hadsereg megtámadta a kínai nagy fal vidékét, és megszállta Jehol (ma Rehe) tartományát. A kínaiak a tanggui fegyverszünetben lemondtak erről a területről, a Peking– vonal mentén pedig demilitarizált övezetet hoztak létre. Ezzel az volt a japánok célja, hogy ütközőterület húzódjon Mandzsukuo és a nankingi nacionalista kormányzat között. Japán kihasználta a Kínában dúló belviszályokat, hogy gyengítse ellenfelét. Emiatt fordulhatott elő, hogy még évekkel az északi hadjárat után is a nacionalista kormányzat hatalma mindössze a -delta területére terjedt ki, Kína többi része a különféle hadurak irányítása alatt állt. A japánok kínai kollaboránsokat támogattak, hogy velük szövetséges államokat hozzanak létre Kína területén. Ezt a politikát Észak-Kína elkülönítésének vagy ismertebb nevén Észak-Kínai Függetlenségi Mozgalomnak hívták. Ez , , , és tartományokat érintette főként. Ez a politika főleg Belső-Mongólia Autonóm Terület és területén volt hatásos. 1935 júliusában titokban aláírták a He-Umezu egyezményt, amely megtiltotta a Kuomintangnak, hogy területén csapatokat állomásoztasson, pártaktivitást fejtsen ki, valamint az ország japánellenes szervezeteit is be kellett tiltania. Ugyanebben az évben a Csin–Doihara egyezmény ból is kitiltotta a kínai hivatalos szerveket. Így 1935 végére a nankingi kormányzat tulajdonképpen kivonult Észak-Kínából. Az így keletkezett hatalmi űrt a japánok töltötték ki: megalakították a Kelet-Hopeji Autonóm Tanácsot és a Politikai Tanácsot, fennmaradó részén pedig 1936. május 12-én hozták létre a Mongol Katonai Kormányzatot (蒙古軍政府). A kínai ellenállók azonban tovább folytatták tevékenységüket Mandzsukuo és Északkelet-Kína területén. ### A konfliktus kiszélesedése A történészek többsége a háború kezdetét 1937. július 7-ére, a Marco Polo hídi incidens idejére teszi, amikor a Peking felé vezető fontos hidat a Japán Birodalmi Hadsereg megtámadta, miután egy közkatona rövid időre eltűnt. Japán csakis a Politikai Tanáccsal volt hajlandó tárgyalni, és később is csak a helyi hatóságokkal bocsátkoztak tárgyalásokba, a központi kormánnyal nem. Július 20-án a második ultimátum után általános támadást indítottak a japánok. Mivel a helyi védőerők gyengén felfegyverzettek voltak, a támadók hamar bevették Pekinget és t. A tokiói főparancsnokság még az elért eredmények ellenére sem szerette volna a konfliktust tovább szélesíteni, a Kuomintang vezetése azonban megelégelte a japánok akcióit, és az incidenst követő támadást töréspontnak nevezte. `mobilizálta a nacionalista hadsereget és a légierőt, és az ő közvetlen irányítása alatt augusztus 13-án megtámadták a ban állomásozó japán csapatokat, ami a sanghaji csatához vezetett. A Japán Császári Hadseregnek további katonát, hadihajókat és a légierőt kellett mozgósítania, hogy a várost ellentámadással bevegyék. A harc három hónapig húzódott, és a veszteségek messze meghaladták az eredetileg tervezettet.` A sanghaji győzelmet kihasználva a japán sereg december 12-én elfoglalta a nacionalisták fővárosát, ot, majd Dél- tartományt. A hadműveletekben japán katona vett részt, és ennél jóval több kínai. A japán katonák a város eleste után vérfürdőt rendeztek, amely során – kínai civil halt meg, és nőt megerőszakoltak. Az esemény a nankingi mészárlás vagy „meggyalázása” néven vált ismertté. Mindeközben a visszavonuló kínai erőket nem üldözték, mert bizonyosnak tűnt a japán hadvezetés számára a kapituláció. 1938 elején a tokiói főparancsnokság továbbra sem engedélyezte a háború kiszélesítését, és a japánok csapatok mindössze kisebb területeket foglaltak el és környékén, illetve fokozatosan megszállták Észak-Kínát. Ezek a tilalmak azt szolgálták, hogy megőrizzék az erőket a Szovjetunió esetleges támadásának a visszaverésére, ám eddigre a főparancsnokság elvesztette az irányítást a Kínában állomásozó haderő felett. Az elért győzelmek hatására a japán parancsnokok általános támadást indítottak, ami végül a japánok i vereségével végződött. A japán hadvezetés ezért taktikát váltott, és minden erejét egy elleni támadásra összpontosította, amely eleste után Kína gazdasági, politikai és katonai központjává vált. Azt remélték ettől a támadástól, hogy szétzúzza a Nemzeti Forradalmi Hadsereget, és békekötésre kényszeríti a Kuomintang vezetését. Hogy késleltessék a japán előrenyomulást, a kínaiak átvágták a Sárga-folyó gátjait, előidézve a folyó 1938-as áradását, ami ugyan három hónap haladékot adott, mellette millióknak okozott szenvedést. A város október 25-én elesett, azonban elfoglalása sem hozta meg a várt eredményt, mint ahogy Kanton 22-én harc nélküli elfoglalása sem. A nacionalista kormányzat ba menekült, és továbbra sem volt hajlandó tárgyalni, amíg vissza nem állnak az 1937 előtti határok. Japán ezután 1944 áprilisáig nem indított újabb nagy offenzívát. Ahogy a japán veszteségek és költségek növekedtek, a tokiói főhadiszállás úgy döntött, hogy megtorló légitámadásokat indít és más, kínai kézen lévő nagyvárosok ellen. A légicsapásokban milliók haltak vagy sebesültek meg, és váltak hontalanokká. 1938 májusa és 1941 júniusa között a japán légierő 218 légitámadást hajtott végre a város ellen, többek között repesz- és gyújtóbombákkal, amik összesen 12 ezer halálos áldozattal jártak. ban volt sziréna a támadások jelzésére, de sok más kínai településen nem; itt póznákra felhúzott léggömbökkel jelezték a közelgő támadást. 1939-ben a háború új fázisba lépett a japánok addig példa nélküli, csatában és elszenvedett vereségei után. A kedvező eredmények arra bátorították a kínai hadvezetést, hogy megindítsa az első nagyméretű ellentámadást 1939 végén. Azonban a csekély hadiipari kapacitás és a modern hadviselésben való tapasztalatlanság miatt a kínai hadsereg vereséget szenvedett. Rudolph Joseph Rummel történész egyenesen fiaskónak nevezte a támadást. Csang ezek után már nem kockáztathatott meg több hasonló offenzívát a rosszul képzett, gyengén felszerelt, szervezetlen nacionalista hadsereggel. Időközben az ellene szervezkedő tényezők is megerősödtek mind a Koumintangon belül, mind egész Kínában. Legjobb katonáit már a sanghaji csata idején elvesztette, és jelenleg a tábornokok markában volt, akik nagyfokú függetlenséget élveztek a központi kormányzattól. ### Kollaboráció és ellenállás #### A -kormány A háború előrehaladtával a japánok nagy gondban voltak az általuk elfoglalt területek irányítását és ellenőrzését illetően. Mivel a harc állóháborúvá alakult, és sok katonát lekötött, békére törekedtek a nacionalista kormányzattal. A Kuomintangon belül is voltak ilyen hangok, főleg és hívei, akik el akarták fogadni a Japán diktálta feltételeket: Mandzsukuo elismerése, gazdasági együttműködés és közös küzdelem a kommunisták ellen. – miután nem tudta meggyőzni – 1938. december 21-én átszökött a határon a japánok által megszállt területre, majd Hanoiba. Az általa intézett békefelhívást a Koumintang vezetőségének nagy része visszautasította, és ot kizárták a pártból. Mivel békekötést nem sikerült kicsikarni, 1940. március 30-án megalakult az általa vezetett kormány ban, amihez 40 korábban magas tisztséget betöltő híve is csatlakozott. csak ügyvezető elnöki pozíciót kapott. Azonban a japánok által elkövetett atrocitások és a tényleges hatalom hiánya miatt igen népszerűtlen volt a lakosság körében, és nem befolyásolhatta érdemben a kínai helyzetet. A japánok egyetlen sikere egy nagy létszámú, mintegy félmilliós Kínai Kollaboráns Hadsereg összetoborzása volt, amely segített fenntartani a rendet a megszállt területeken. #### Muzulmán dzsihád a japánok ellen A kínai kollaboránsok mellett a japánok szerették volna felhasználni a különféle etnikai kisebbségeket is, hogy újabb támogatókra tegyenek szert, de csak a mandzsuk, a mongolok, a tibetiek és az ujgurok esetén sikerült ezt elérniük. A muszlim vallású hui nép nem csatlakozott hozzájuk, sőt, a kínai seregben harcoltak ellenük. Amikor megkeresték kínai muzulmán tábornokot, hogy átállítsák őt az oldalukra, eredmény nélkül voltak kénytelenek távozni. Ezután a tábornok imám támogatója lett, aki a japánok vereségéért imádkozott. 1938-ban kormányzójává és egy hadseregcsoport vezetőjévé nevezték ki, amiben igen nagy szerepe volt japánellenes érzelmeinek. Ezen kívül az ő személye jelentette a legnagyobb akadályt a tibetiekkel való kapcsolattartásban a japán titkosszolgálat számára. Egy japán ügynök egyenesen az egyik legfőbb ellenségnek nevezte őt. A szintén kínai származású muszlim már a háború kezdete előtt is harcolt a japánok ellen. Csang Hszüe-liang egyik tábornoka volt, akit Doihara Kendzsi állított át a japánok oldalára, és a tőlük kapott pénzből fedezte a harcot ellenük. A háború kitörése után ismét harcba kezdett a japán csapatok ellen, és Szujjüan tartományban vezetett gerillacsapatokat. Mint ahogy a japánok maguk is feljegyezték, nagy szerep jutott a háború során a hoz és hoz hasonló, muszlim vallású tábornokoknak. A japán vezetés egyik terve az volt, hogy támadást indítanak ellen ból, és ott egy muszlim államot hoznak létre. A tervet 1940-ben a muzulmán vallású tábornok, hiúsította meg, akinek katonái visszaverték a támadást, és utóbb ők indítottak akciókat a japánok ellen. Később újabb nagy erejű támadás indult Szujjüan tartomány ellen, amelyet végül ismét Ma Hung-pin muzulmán vallású katonái vertek vissza, igen súlyos veszteségeket szenvedve. A japánok remélték, hogy a kínai muszlimokban szövetségesre találnak, ám nagyot tévedtek. Döntő többségük elutasította a japánok ajánlatát, és erős Japán-ellenes propagandát fejtettek ki. A japánok ellen szent háborút, dzsihádot hirdettek, amely minden kínai muszlim számára kötelező volt. A Jüehua, az iszlámot követő kínaiak egyik lapja Korán- és Hadísz-idézeteket közölt, ezzel igazolva a melletti kiállás és a japánok elleni háború igazságos voltát. A már említett imám, utasításba adta Ninghszia összes imámjának, hogy prédikációikkal a kínai nacionalizmust dicsőítsék. , a tartomány kormányzója is segítette abban, hogy ezt az utasítást betartsák. Hu volt a Jihovani nevezetű muszlim testvériség vezetője, és irányítása alatt a szervezet a kínai nacionalizmus és patriotizmus mellett kötelezte el magát, hangsúlyozva az oktatás és az egyéni szabadságjogok fontosságát. Ezen kívül még több dologban is fontos támogatást nyújtott a kínai államnak. Miután a háború kitört, megparancsolta, hogy a kínai lobogónak minden reggeli ima előtt tisztelegjenek, és hazafias beszéd is hangozzon el. A Korán tekintélyét felhasználva sürgette a muzulmánokat a haza iránti önfeláldozásra. Ezen kívül egy imát is írt kínai, valamint arab nyelven, amely Allahhoz fohászkodott a japánok vereségéért. A háború során Ma Pu-fang muszlim vallású lovasai sikeres ellentámadást indítottak Szujjüan tartományban, és visszafoglalták városát. Az itt élő mongol herceget, Darijayát letartóztatták, mivel 1938-ban találkozott a japánok egyik titkos ügynökével, Doihara Kendzsivel. Ezután száműzték, és 1944-ig nem hagyhatta el t. Ma Pu-fang és Ma Hung-kuj lovasai ezután védelemre rendezkedtek be, és a japánoknak a háború folyamán már nem sikerült ismét megszerezniük . `úgy gondolta, hogy a tibetiek is összejátszanak a japánokkal, ezzel veszélyeztetve hátországát. 1942-ben ezért utasítást adott Ma Pu-fangnak, hogy javítson meg egy Tibet határa közelében álló leszállópályát, és vezényeljen katonákat Tibet határvonalára. végrehajtotta a parancsot, több ezer katonát vezényelt a térségbe, valamint a repülőteret is helyrehozatta. ezután invázióval és bombázással fenyegette meg a tibetieket arra az esetre, ha nem működnek együtt. nyíltan ellenségesen viselkedett a mongolokkal és a tibetiekkel szemben, és katonái több etnikai tisztogatást is végrehajtottak a háború folyamán. Akcióik során több tibeti buddhista templomot is felégettek.` #### A kínai ellenállási stratégia A kínaiak stratégiája, hogy visszaszorítsák a japán támadókat, két nagy periódusra osztható: Első időszak: 1937. július 7. (Marco Polo hídi incidens) – 1938. október 25. (vuhani csata) A Japán Birodalommal ellentétben a Kínai Köztársaság nem készült fel egy totális háborúra, így alacsony hadiipari kapacitással rendelkezett, nem voltak gépesített egységei, és kevés harckocsija volt. Az 1930-as évek közepéig a kínai vezetés remélte, hogy a Népszövetség képes lesz megakadályozni Japánt a további agressziók elkövetésében. Ráadásul ebben az időszakban a egyre jobban belemerült a Kínai Kommunista Párt ellen folytatott polgárháborújába, pedig sokkal fontosabbnak tartotta a belső rendteremtést, mint a japánok elleni harcot. Ahogy kijelentette egyszer: „Előbb számoljuk fel a banditákat, azután majd szembefordulhatunk a japánokkal.” `tudta, hogy még ebben a kedvezőtlen helyzetben is csak úgy van lehetőség az USA és a többi demokratikus állam támogatását elnyerni, ha Kína bizonyítja, hogy képes eredményesen harcolni. Egy gyors visszavonulás ennek éppen ellenkezőjét sugallta volna, így úgy döntött, mindent bevet a sanghaji csatában. Harcba küldte a németek által kiképzett elithadosztályait is, hogy megvédje az ország legiparosodottabb városát. A csata három hónapig tartott, mindkét oldal jelentős veszteségeket szenvedett el, és a kínaiak visszavonulásával ért véget. Habár a csata súlyos vereséggel végződött a kínaiak számára, lélektani hatása igen nagy volt. Bizonyította, hogy a kínaiakat nem lehet könnyedén legyőzni, megmutatta az ország elszántságát a világ számára, és a kínai népnek is nagymértékben javult a hangulata. Ezen felül véget vetett annak a japán gúnyolódásnak, hogy a Japán Birodalom három napon belül elfoglalja t, és három hónap alatt az egész országot.` Ezután a kínai stratégia fő célja az időnyerés lett. Minél tovább kívánták késleltetni a japán előrenyomulást, hogy a hátország ipari létesítményei számára időt nyerjenek, és azok átköltözhessenek ba. A felperzselt föld taktikáját alkalmazva a kínai sereg gátakat és töltéseket rombolt le, ami nagyméretű árvizekhez vezetett, ezzel jelentősen lelassítva a japán sereg előrehaladását 1938-ban. Nemcsak gyárakat, de nyersanyagot, több tízezer munkást, egyetemeket, könyvtárakat és minden mozdítható értéket is nyugatra költöztettek. Az áttelepülő vállalatoknak különböző előnyöket kínáltak. Második időszak: 1938. október 25. (vuhani csata) – 1941. december 7. (Pearl Harbor elleni japán támadás) Ebben az időszakban az vált a fő céllá, hogy minél inkább meghosszabbítsák a háborút, kimerítve ezzel a japánok nyersanyagkészleteit, időközben felépítve saját hadiiparukat. Joseph Stilwell amerikai tábornok úgy nevezte ezt a stratégiát, hogy „túléléses győzelem”. Ennek megfelelően a Kínai Forradalmi Hadsereg magára vonta az ellenséges erőket, egy bizonyos pontra vezetve őket, ahol tőrbe csalták vagy bekerítették ezeket a csapatokat. Jól példázza ennek a stratégiának a sikerességét 1939-es és 1941-es védelme, amely során érzékeny veszteségeket okoztak a japánoknak. Ezalatt a helyi partizánok folytatták a japán csapatok folyamatos zaklatását, jelentősen megnehezítve a hatalmas kínai földterületek feletti ellenőrzést. 1940-ben a kommunista csapatok fontos offenzívát indítottak, vasúti síneket és egy fontos szénbányát is felrobbantva. Az ilyen és ehhez hasonló akciók feldühítették a japán hadvezetőséget, amely a három pusztítás (mindent felgyújtani, mindenkit megölni, mindent elrabolni) politikájának bevezetésével kívánt válaszolni. Micujosi Himeta történész szerint a felperzselt föld taktikája 2,7 millió kínai halálát okozta. Habár 1941-re a Japán Császári Hadsereg megszállta egész Észak-Kínát és a part menti területeket, a erői visszavonultak az ország belső része felé, és makacsul ellenálltak, míg a kommunista erők továbbra is tartották magukat tartományban. Ráadásul a japánok tényleges hatalma mindössze a vasútvonalakra és a városokra terjedt ki, a vidéki területeken nem volt számottevő a jelenlétük, így ezek az ellenállás melegágyaként szolgáltak. Ez a patthelyzet egyre több japánt elbizonytalanított a döntő győzelem lehetőségével kapcsolatban. ### A kínai nacionalisták és a kommunisták viszonya A Kínai Kommunista Párt és a (Nemzeti Párt) erői között már 1927 óta óta folytak harcok. A szorongatott helyzetben lévő kommunista erők végül 1934 októberében kénytelenek voltak elhagyni bázisaikat, és megkezdték a hosszú menetelést. 370 nap alatt csaknem kilométert tettek meg, és helyezték át központjukat. Az ezután következő polgárháborúban egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, és a konfliktus állandósult. Ennek az állapotnak végül , a Mandzsúriából elűzött hadúr és vetettek véget, akik 1936. december 12-én foglyul ejtették et, és arra kényszerítették, hogy megegyezzen a kommunistákkal. A két fél beszüntette az egymás elleni harcot, és december 24-én létrehozták a Második Egyesített Frontot, hogy felkészüljenek a japánok elleni küzdelemre. Az egységfront 1937. szeptember 23-án jött létre de jure, amikor a nyilvánosan is közzétette, hogy hajlandó a kommunistákkal együttműködni. A szövetség a nacionalisták és a kommunisták között azonban csak névleg volt egyesített, hiszen a kommunikáció az újdonsült szövetségesek között minimális volt. Az Egyesített Fronton belül kezdettől fogva sok súrlódás volt. Mindkét fél törekedett arra, hogy minél nagyobb területen szerezzen meg magának a japánok által meg nem szállt részekből. 1940 végén, 1941 elején ez komoly összeütközésekhez vezetett a és a Kínai Kommunista Párt között. 1940 decemberében felszólította a kommunista sereget, hogy ürítsék ki és tartományokat. A nyomás hatására ezt a kérést végül teljesítették. 1941-ben az Új Negyedik Hadsereg incidensben több ezer kommunista vesztette életét, és ez az Egyesült Front felbomlásához is vezetett. ### Külföldi támogatás Kínának A Japánnal való háború kiszélesedése után a külföldi hatalmak vonakodtak segítséget nyújtani Kínának, mivel az volt a véleményük, ezt a háborút úgyis a japánok nyerik meg. Ráadásul a segítségnyújtás rontotta volna kapcsolatukat azzal a Japánnal, amely azzal gúnyolódott, hogy Kínát mindössze három hónap alatt legyőzi. A Szovjetunió és a Harmadik Birodalom még a háború kezdete előtt nyújtott segítséget Kínának, míg az Amerikai Egyesült Államok az 1941-es hadba lépése után. #### Német támogatás A háború kitörése előtt a két ország között gazdasági és katonai együttműködés volt, amelynek keretében Németország modernizálni kezdte Kína iparát és hadseregét nyersanyagokért cserébe. A német újrafegyverkezés időszakában a fegyverexport több mint fele ide áramlott. Azonban a kért 30 hadosztályból mindössze nyolc került kiképzésre, mert Németország 1938-ban visszavonta támogatását. Erre azért került sor, mert Adolf Hitler német kancellár a Japán Birodalommal kívánt szövetkezni a Szovjetunió ellen. #### Szovjet támogatás Németország és Japán szövetsége miatt a Szovjetunió érdeke lett a kínai kormányzat támogatása, hogy lekösse a japán csapatokat, megóvva Szibériát egy japán támadástól. A kapcsolatok javulásának első jele az 1937. augusztus 21-én kötött szovjet-kínai megnemtámadási szerződés volt. A Szovjetunió ezután nem sokkal elkezdte a tényleges támogatást is: előbb vízi úton, majd egy három hét alatt épített háromezer kilométeres aszfaltúton szállítottak I–16 Polikarpov repülőgép-alkatrészeket, amelyeket aztán Kínában szereltek össze. Ezen kívül szovjet katonai tanácsadók is érkeztek az országba. A Szovjetunió mintegy 500 millió dolláros vásárlási kölcsönt folyósított Kínának, amelyet fegyverekben, illetve ellátmányokban szállítottak le. Összesen mintegy ezer repülőgépet, tüzérségi eszközöket és lőszert szállítottak le a szovjetek, amelynek egy részét a kommunista csapatokat kellett továbbadni. A szovjet támogatásnak végül a szovjet-japán megnemtámadási szerződés és a Barbarossa hadművelet megindulása vetett véget, mivel az előbbi biztosította, hogy az ország nem fog kétfrontos háborúba bonyolódni. A kínaiak oldalán 3655 „önkéntes” szovjet pilóta harcolt, akik közül 227-en vesztették életüket a harcokban. #### Szövetséges támogatás A háború elején a nyugati hatalmak nem támogatták tevékenyen Kínát, Franciaország megtagadta a fegyverexportot, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia pedig folytatták a hadi szállítást Japánba. A változás 1937 decembere után következett be, amikor a nyugati közvélemény a mészárláshoz hasonló események miatt élesen a japánok ellen fordult. Ezzel együtt egyre növekedett a félelem a japán terjeszkedéstől és érdekeik csorbulásától, amelynek hatására az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország hiteleket adott a kínai kormánynak, amelyet a háborúra költhetett. Továbbá Ausztrália megakadályozta, hogy egy japán kormányvállalat megvegyen egy vasbányát az országban, és 1938-ban betiltották a vas exportját. Japán azonban egyre erőszakosabb politikát képviselve elérte Francia Indokína határainak lezárását és szállítmányok leállítását 1940 júniusában, majd Nagy-Britannia is lezárni kényszerült a kínaiak szempontjából kiemelt fontosságú burmai utat mintegy negyedévre. 1940-ben az Amerikai Egyesült Államok nem volt hajlandó elismerni a Nankingban székelő -kormányzatot, és ezzel egy időben megindultak a segélyszállítmányok a i kormány számára. 1941 közepén az USA kormánya finanszírozta az Amerikai Önkéntes Haderő – vagy ismertebb nevén a Repülő Tigrisek – felállítását, hogy átvegyék a visszahívott szovjet légierő és önkéntesek helyét. Claire Lee Chennault parancsnoklása alatt a kezdeti időkben mintegy 300 ellenséges gépet lőttek le, míg a saját veszteség mindössze 14 fő volt. Tették mindezt egy olyan időszakban, amikor a szövetséges erők nagy veszteségeket szenvedtek, így széles elismertségben részesültek a hadsereg egészénél. Továbbá, hogy rákényszerítsék Japánt a kínai hadműveletek befejezésére és az ország elhagyására, az Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság és Holland Kelet-India olaj- és acélembargót vezetett be az országgal szemben. Ezek nélkül a fontos nyersanyagok nélkül lehetetlenné vált számukra a hadjárat folytatása. Japán történészek és szakértők egyenes úgy vélték, hogy a teljes japán gazdaság megbénult volna fél éven belül az embargó hatására. Ekkor határozta el magát a japán vezetés végleg Pearl Harbor megtámadására. ### A nyugati szövetségesek belépése a háborúba Két nappal a Pearl Harbor-i csata után, december 9-én bejelentette Kína csatlakozását a szövetséges hatalmakhoz, kihirdette a hadiállapotot Japánnal szemben és egy napra rá hadat üzent Németországnak és Olaszországnak. Ezzel szinte egy időben a Nemzeti Forradalmi Hadsereg döntő győzelmet aratott a japánok felett a második csatában, ezzel jelentősen megnövelte a kormány presztízsét. Franklin D. Roosevelt amerikai elnök úgy utalt az Amerikai Egyesült Államokra, az Egyesült Királyságra, a Szovjetunióra és Kínára, mint a világ négy rendőrére, amely Kína nemzetközi szerepét nagyon megnövelte az elmúlt száz évhez képest. `ezután is kapta a felszerelést az Amerikai Egyesült Államoktól, azt azonban az országba juttatni igen nehéz volt. Az összes fontos kínai kikötő japán megszállás alatt állt, a a területre való 1940-es japán bevonulás után nem volt használható, és a burmai út is elzárult 1942-ben, Burma japán megszállása után. 1945-ig ezért az ország mindössze az amerikai légierő Himalája felett átszállított hadianyagaira számíthatott. Ráadásul a Szovjetunió sem engedélyezte a amerikaiaknak, hogy a területükön keresztül szállítsák a hadianyagot, mivel a tartomány hadura, a buzdítására a kommunisták ellen fordult. Bár mindezek ellenére a védelemre még mindig elég ereje volt, a kínai kormánynak sosem állt rendelkezésére elegendő fegyver ahhoz, hogy nagyobb ellentámadásokat indítson a japánok ellen.` Időközben az amerikaiak Joseph Stilwell tábornokot, a burmai amerikai csapatok parancsnokát küldték Kínába, akit kinevezett vezérkari főnökévé. A Japánnal való ötéves harc után sokan remélték a kínai vezetésben, hogy a szövetségesek nagyobb terhet vállalnak magukra a japánok elleni harcban. Stilwell azonban a kínai hadsereg megreformálásával kívánta kezdeni munkáját, amely azonban kemény ellenállást váltott ki a vezetésében és is, hiszen így hatalmának alapjaitól fosztották volna meg. Ezután a két férfi kapcsolatát az állandó viták és a civakodás jellemezte, amelyet többféleképpen is magyaráznak a történészek. Az egyik vélekedés szerint a vezetése túlságosan korrupt és inkompetens volt, míg mások úgy gondolják az ügy ennél sokkal összetettebb volt. Stilwell teljes irányítást szeretett volna a kínai hadsereg felett, míg ezt vehemensen ellenezte, attól tartva, hogy az egységek túlságosan is önállósodni fognak. Ezen kívül inkább a védelem mellett tört lándzsát, a szövetségesek többszöri felszólítása ellenére is, hiszen Kína már így is hatalmas veszteségeket szenvedett a japánok elleni harcokban. Ezért fokozatosan a csendes-óceáni harcok váltak a fő ázsiai hadszíntérré és a Kínából indított támadás helyett a szövetségesek szigetről szigetre haladva, az úgynevezett „békaugrás-hadművelet” keretében közeledtek a Japán anyaföld felé. A Kína, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság közötti ellentétek többször felszínre kerültek a konfliktus alatt. Winston Churchill brit miniszterelnök vonakodott katonákat szánni arra, hogy a burmai úton folyó közlekedés ismét beindulhasson, ez pedig nem könnyítette meg Kína ellátásának a lebonyolítását. Churchill „Először Németország” stratégiája nem nyerte el tetszését, és amikor az angolok később ragaszkodtak hozzá, hogy újabb kínai csapatokat küldjenek Burmába és Indokínába, úgy látta, hogy kínai katonákat akarnak feláldozni azért, hogy a brit gyarmatokat megtartsák, és a japánok ne törhessenek be Indiába. Továbbá úgy gondolta, hogy a Burmában harcoló egységeket inkább Kelet-Kínába kéne vezényelnie, hogy a fontos repülőtereket megvédhessék, és az innen induló amerikai bombázók stratégiai bombázással törjék meg a japánok erejét. Ennek a stratégiának a legnagyobb támogatója Claire Chennault volt, míg Stilwell erősen ellenezte ezt. Valamint kifejezte a támogatását az indiai szabadságmozgalom irányába, amikor 1942-ben találkozott Mahatma Gandhival, ezzel tovább rontva a kínai-brit kapcsolatokat. 1943-ban Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Kairóban találkozott. Itt az amerikaiak és a britek lemondtak az országban élvezett területenkívüliség jogáról, és döntöttek arról, hogy a háború befejeződése után Kína visszakapja Mandzsúriát és Tajvan szigetét. ### A nagy hadműveletek újraindulása 1944 tavaszán a japán hadvezetés mintegy katonával indított támadást Dél-Kínában, az úgynevezett Icsi-Gó hadműveletet. A cél az volt, hogy teljes egészében megszerezzék a Mandzsúria és Indokína között húzódó vasútvonalakat, valamint erős szárazföldi bázist építsenek ki az országban, a veszélyeztetett tengeri útvonalak alternatívájaként. Egyúttal az amerikai repülőterek megsemmisítése is fontos cél volt. A támadás sikerrel járt, és a i kormány hatalmas veszteségeket szenvedett, a japánok pedig minden lényeges célt elértek, és megszerezték az ország szinte teljes vasúthálózatának ellenőrzését. Az esemény Stilwell tábornok összetűzésbe került a nacionalista kormánnyal, és felvette a kapcsolatot a i kommunistákkal, a nacionalista tiltakozás ellenére júliusban pedig követséget küldött hozzájuk. októberben elérte Stilwell leváltását, akinek helyére Albert Wedemeyer vezérőrnagy került. Patrick Hurley tábornok azonban folytatta a közvetítést a két fél között, eredménytelenül. Azonban a kínaik számára is történtek biztató események. csapatai Indiából, csapatai pedig ból kiindulva sikeres támadást intéztek az észak-burmai japán erők ellen, és a Kína szempontjából különös fontosságú burmai út teljes szakaszát az ellenőrzésük alá vonták. 1945 tavaszán a kínaiak offenzívát indítottak, és sikeresen visszafoglalták Nyugat-Hunant és t. Mivel a kínai hadsereg már képzésében és felszerelésében is kielégítő volt, Wedemeyer azt tervezte, hogy 1945 nyarán elindítja a Carbonado hadműveletet, amelynek célja előbb felszabadítása, ezzel egy nagy fontosságú tengeri kikötő megszerzése, majd utána visszafoglalása lett volna, ám erre már nem került sor. ## A háború vége és következményei ### A japán kapituláció 1945\. augusztus 6-án az amerikai légierő egyik B–29-es gépe atombombát dobott Hirosima városára. Augusztus 9-én egy újabb atombombát dobtak le, ezúttal Nagaszakira. Ugyanezen a napon a Szovjetunió felmondta a korábban megkötött megnemtámadási szerződést, és megkezdte Mandzsúria invázióját. A japánok fő erejének számító Kvantung-hadsereg mintegy egymillió emberből állt, ám nagy hiányt szenvedett páncélosokból, tüzérségből és légierőből, így mindössze két hét alatt súlyos vereséget szenvedett. `augusztus 11-én parancsot adott a kommunistáknak, hogy maradjanak állásaikban, valamint felszólította a japán erőket, hogy álljanak ellen a kommunista csapatoknak. Hirohito japán császár augusztus 15-én bejelentette a rádióban Japán megadását, és a kapitulálási okmányt szeptember 2-án írta alá a japán delegáció a USS Missouri csatahajó fedélzetén. Ezután a távol-keleti csapatok parancsnoka, Douglas MacArthur tábornok arra szólította fel a Kínában (Mandzsúria kivételével), Tajvanon és Indokínában állomásozó japán csapatokat, hogy nemzeti erőinek adják meg magukat. A japán erők hivatalosan szeptember 9-én kapituláltak a kínai csapatoknak, a megadási ceremónián japán részről Okamura Jaszudzsi tábornok, a Kínai Expedíciós Hadsereg parancsnoka vett részt, aki tábornok előtt kapitulált.` A kommunista erők közelebb helyezkedtek el a japánokhoz, így októberig mintegy 2 millió km2 kiterjedésű, 120 milliós lakosú területet ők szabadítottak fel. Az előnytelenebb elhelyezkedésű nacionalista erőket az Egyesült Államok segítette, mintegy félmillió katonát átdobva a nagyvárosokba légi- és vízi úton. Mandzsúria birtokbavételét a szovjetek azonban megakadályozták, és a kommunistáknak nyújtottak segítséget szállítóeszközök, illetve a zsákmányolt japán fegyverek átadásával. Ebből kifolyólag csak novemberben kezdődhetett meg a nacionalista csapatok beérkezése a területre, amely májusig szovjet katonai megszállás alatt maradt. Ezalatt leszerelték annak teljes iparát, nehogy a nacionalisták hadi kapacitását növeljék. ### A polgárháború újraindulása A partizán-hadviselésnek köszönhetően a kommunista egységek sokkal közelebb helyezkedtek el a japán csapatokhoz, mint a nacionalisták. Ennek köszönhetően igen gyorsan, viszonylag nagy területeket vontak irányításuk alá, ám ez főleg a vidékre korlátozódott. A nacionalista hadvezetés augusztus 11-én parancsot adott a kommunista csapatoknak arra, hogy maradjanak helyükön további parancsig, ám tábornok ezt nem hajtotta végre. A csapatai végül amerikai segítséget kaptak, hogy a kommunisták előtt érhessék el a fontos nagyvárosokat. Az egyre növekvő feszültségek hatására az amerikaiak vállalták a közvetítő szerepét a két fél között. 1945. augusztus 28-án ban találkozott és . Itt megegyezés született a nemzetgyűlés összehívásának előkészítésére, más kérdésekben azonban nem sikerült egyezségre jutni. Még a meghozott döntés végrehajtására is egészen 1946. január 10-ig kellett várni. A megbeszélések látszólag jól haladtak, azonban a kezdettől fogva nem tartotta be a megállapodásokat, sőt mintegy 200 hadosztályt vontak össze a kommunisták állásainak közelében. A háborúskodás végül 1946 tavaszán újult fel, és váltakozó sikerrel folyt. A nacionalista előrenyomulás azonban megtört 1947 nyarán, és ezután a kommunista erők folyamatosan szorították őket vissza. 1949. április 21-én másodszorra vesztették el a fővárost, , és a -kormány előbb , majd végül a japánoktól négy éve visszaszerzett Tajvan szigetére menekült. ### A háború emlékezete A korábbi időszakban a Japán-ellenes Háború Emlékmúzeumban és a szárazföldi kínai tankönyvekben az az álláspont volt bevett, hogy a nacionalisták kerülték az összeütközést a japánokkal, folyamatosan visszavonulva, így a kommunistákra hárult a háború megvívásának legnagyobb része. Manapság azonban, ahogy változik a politikai helyzet és a két Kína lassú közeledést folytat, ez a felfogás gyökeresen megváltozott. A szárazföldi történetírás ma már úgy tartja, hogy a tábornokai sokszor jelentős mértékben hozzájárultak a győzelem kivívásához, és a nacionalista erők véres, ámde eredménytelen küzdelmet folytattak a japánok ellen, míg a kommunisták inkább az ellenség vonalai mögött fejtettek ki nagy aktivitást. A megbékülés és a kapcsolatok javítása érdekében tehát egyenlő értékű félnek nyilvánították a nacionalistákat, a győzelmet nem egy politikai oldalnak, hanem az egész kínai népnek tulajdonítva. Más történészek azonban úgy gondolják, hogy a kommunista erők igen kis szerepet játszottak a háborúban, mert amíg a nacionalisták nagy erőket mozgósítottak a háborúban, addig a kommunisták a háború utáni harcokra gyűjtötték erejüket. Ez a erőinek tulajdonítja a háborús erőfeszítések oroszlánrészét és ezt 1940-ben Sztálinnak küldött titkos jelentése is alátámasztja. Ebben a jelentésben azt írja , hogy a háborúban megölt majdnem egymillió katonából mindössze volt kommunista. Más szavakkal élve: a kommunisták vesztesége a háború feléig mintegy három százalékát tette csak ki az összes veszteségnek. Ez annak volt köszönhető, hogy a 22 döntő csata semelyikében sem vettek részt, kerülték a nyílt összecsapásokat és főleg a gerilla-hadviselést alkalmazták. Miközben a a sanghaji csatától kezdve legjobb csapatait küldte az első vonalba, a kommunisták inkább hátravonták erőiket, és politikai hadviselésbe kezdtek Japán ellen, és 1941-ben kijelentették, hogy a pártnak meg kell őriznie erejét, és várnia kell a legkedvezőbb alkalomra. A japánok a háború folyamán a nacionalistákat tekintették fő ellenfelüknek, és folyamatos bombázás alatt tartották a háborús fővárosukat, ot, ezzel az egyik legtöbbet bombázott várossá téve azt. 1972-ben, amikor Japán felvette a diplomáciai kapcsolatot a Kínai Népköztársasággal, találkozott a japán miniszterelnökkel, Tanaka Kakueivel. Amikor Tanaka bocsánatot kért Kína lerohanásáért, Mao ezt válaszolta: ## Háborús veszteségek ### Kínai veszteségek - A kínai források 35 millió főben adják meg az ország teljes veszteségét a japánok elleni harcban. A nyugati történészek többsége azonban inkább 20 millió körülire teszi a kínai áldozatok számát. - Tajvani becslések szerint a Nemzeti Forradalmi Hadsereg vesztesége fő ( sebesült halott eltűnt), a Kínai Köztársaság civil vesztesége pedig fő. A nacionalista haderő 22 olyan csatában vett részt, amelyben -nél több katona harcolt mindkét oldalon, 1171 olyan összecsapásban, amelyben mindkét fél több mint katonát sorakoztatott fel, és kisebb összeütközésben. - Egy amerikai egyetemi tanulmány a következőre becsli a katonai áldozatok számát: 1,5 millió harcban elhunyt, harcban eltűnt, 1,5 millió halott és 3 millió sebesült a járványok következtében; a covoé áldozatok számát pedig: halott és sebesült a katonai akciók következében; halott és sebesült a japán bombázások miatt. - A három pusztítás (mindent felgyújtani, mindenkit megölni, mindent elrabolni) stratégiája Micujosi Himeta történész szerint 2,7 millió kínai halálát okozta. - A Kínát ért anyagi veszteség 383 milliárd amerikai dollárra rúgott, 1937-es átváltás szerint, ez körülbelül 50-szerese Japán éves bevételeinek (ami akkor 7,7 milliárd amerikai dollárra rúgott). A gazdaság súlyos károkat szenvedett. A háború során a megszállt legfejlettebb területek elvesztésével az ipari termelés 12%-ra esett vissza, a kormány bevételei 60%-kal csökkentek. Élelmiszer- és nyersanyaghiány alakult ki, hiperinfláció következett be. Megnövekedett a korrupció, a gazdaságot állami ellenőrzés alá helyezték. ### Japán veszteségek - A japán kormány adatai alapján a japán katonai veszteség főt jelentett: a Japán Birodalmi Hadsereg vesztesége katona volt, míg a Japán Császári Haditengerészet mintegy tengerészt veszített. A háború után még mintegy japán katona halt meg a kínai fogolytáborokban alultápláltság és betegségek miatt. A második világháború során elesett japán katona mintegy 22%-a Kínában vesztette életét. - A kínai kommunista források szerint a hadseregük japán katonát ölt meg a háború alatt. Ez a szám szinte akkora, mint az ország teljes vesztesége az egész világháborúban, ráadásul a japánok háromszoros erőfölényben voltak a kínai kommunistákkal szemben. Ezek alapján a nacionalista hadügyminiszter, propagandának minősítette ezt a kijelentést. - A kínai nacionalista források szerint japán élőerő vesztesége 1,77 millió halott és 1,9 millió sebesült volt. A Kínai Köztársaság hivatalos szervei megkérdőjelezték a japánok állításait a veszteségekkel kapcsolatban. Elmondásaik alapján a japánok túlzottan felnagyították a kínai veszteségeket, míg a saját veszteségüket jelentősen lekicsinyítették, ezzel hamis képet mutatva a háborús erőviszonyokról. ## Háborús bűnök A háború folyamán a japánok több háborús bűncselekményt is elkövettek. Ezek egyike volt a , amely során több tízezer kínai férfit, nőt és gyereket öltek meg, és rengeteg nőt megbecstelenítettek. A fosztogatás során a város mintegy harmada leégett, és a tisztek képtelenek voltak katonáikat féken tartani. Mikor a japán csapatok bevonultak a városba, a kínai sereg elmenekült, vagy tagjai egyenruhájukat levetve, fegyverüket eldobva elvegyültek a civil lakosság között. Részben ezért férfiak ezreinek a kezét kötözték össze, a városfalakon kívülre kísérték őket, és itt géppuskákkal, valamint szuronyokkal végeztek velük. Ahogy az előrenyomulás folytatódott, még mintegy harmincezer kínai katonát ejtettek fogságba. Őket a partjára terelték és a folyóba géppuskázták. Ezen kívül még sok hasonló incidensre is sor került, ami nem csak Kínában, de Japánban is egyre negatívabb visszhangot kezdett kelteni. ### Biológiai fegyverek A hágai egyezmények harci gázok alkalmazását tiltó cikkelye és a Népszövetség 1938-as elítélő határozata ellenére Japán a háború folyamán végig alkalmazott vegyi és biológiai fegyvereket. Josimi Josiaki és Macuno Szeija történészek szerint ezek alkalmazására Hirohito japán császár adott külön felhatalmazást a japán vezérkarnak. Például a császár 375 alkalommal engedélyezte külön a mérges gázok bevetését a i csatában 1938 augusztusa és októbere között. Csangte megtámadása során szintén sor került bevetésükre. Ekkor a parancsot Kanin Kotohito japán herceg és Szugijama Hadzsime tábornokok adták ki. A biológiai fegyverek kifejlesztésével Isii Siró ezredes 731-es alakulata foglalkozott. Az ő általuk kikísérletezett fegyvereket szintén előszeretettel vetették be a harcok folyamán. Például 1940-ben a japán légierő Ningpót bubópestissel fertőzött bolhákkal bombázta, ezzel súlyos járványt előidézve a városban. Ezeket a fegyvereket alkalmazásuk előtt élő embereken, leginkább kínai civileken vagy hadifoglyokon tesztelték. A kutatólabort 1945 augusztusában, a szovjet csapatok közeledésére felrobbantották. ## Fordítás

2016-os sakkolimpia

A 42. nyílt és 27. női sakkolimpiát 2016. szeptember 1–14. között Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban rendezték meg. A nevezések alapján a nyílt versenyen 176 ország 182 csapata, a női versenyen 137 ország 141 csapata vett részt, amely minden tekintetben rekordnak számított a sakkolimpiák történetében. A rendező Azerbajdzsán három csapatot indíthatott, és csapattal képviselteti magát a vak sakkozók nemzetközi szervezete (International Braille Chess Association – IBCA), a mozgáskorlátozottak nemzetközi sakkszövetsége (International Physically Disabled Chess Association – IPCA), valamint a hallássérültek nemzetközi sakkszervezete (International Chess Committee of the Deaf – ICCD) is. A részt vevő versenyzők tekintetében is az egyik legerősebb olimpiára került sor, mert a világranglista első tíz helyezettjéből nyolc mind a nyílt, mind a női versenyen asztalhoz ült. A férfiak közül csupán az exvilágbajnok Visuvanátan Ánand és az örmény csapat távolmaradása miatt Levon Aronján, míg a nők közül az indiai Kónéru Hanpi és az orosz Jekatyerina Lagno hiányzott. A nyílt versenyen 253 nemzetközi nagymester, 1 női nemzetközi nagymester és 139 nemzetközi mester, a női versenyen 20 nemzetközi nagymester, 67 női nemzetközi nagymester, 39 nemzetközi mester és 118 női nemzetközi mester ült asztalhoz. A sakkolimpia ideje alatt zajlott a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) 87. kongresszusa, amelyen – többek között – bejelentették Gledura Benjámin nemzetközi nagymesteri címét. A verseny jelentős biztonsági előírások betartása mellett zajlott, amelyeket összehangoltak a FIDE által az olimpia előtt kifejezetten a sakkolimpiára megalkotott csalás elleni szabályzatával is. A nyílt versenyen az olimpiai bajnoki címet az Amerikai Egyesült Államok csapata szerezte meg a vele azonos csapatpontszámot elért Ukrajna előtt, a harmadik helyen Oroszország válogatottja végzett. A női versenyt magabiztosan, három pont előnnyel Kína válogatottja nyerte, az ezüstérmet Lengyelország, a bronzérmet a vele holtversenyben végző Ukrajna csapata kapta. A magyar válogatottak egyaránt 15 pontot szereztek, amely a nyílt versenyen a 15. helyre volt elég. A női versenyen a magyar csapat az utolsó fordulóbeli győzelem esetén dobogón végzett volna, vereségükkel viszont a 16. helyre kerültek. Egyéni teljesítménye alapján Almási Zoltán a 3. táblások között ezüstérmet, Gara Anita az 5. játékosok között bronzérmet kapott. ## A rendező város kiválasztása Az esemény rendezési jogára korábban bejelentkezett Albena (Bulgária) és Tallinn (Észtország), azonban a szavazás időpontjáig nem mutatták be a megrendezéssel kapcsolatos prezentációjukat, így Baku egyedül maradt versenyben. A helyszín ellen a háromszoros olimpiai bajnok Örményország delegátusa foglalt állást, kijelentve, hogy a két ország közötti feszült viszony miatt nem látja biztosítottnak versenyzőik biztonságát, ezért nem vesznek részt az olimpián. Az azeri sportminiszter biztosította a szervezetet, hogy az örmény sportolók megkapják a beutazási vízumot a repülőtéren, és nem lesz probléma a biztonságukkal. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) elnöke mindkét ország államfőjét felkereste a probléma megoldása érdekében, és a nemzetközi szövetségen belül munkacsoportot állítottak fel a versenyzők biztonsági garanciáinak kidolgozására. 2015. október 6-án az ARMENPRESS hírügynökség bejelentette, hogy Örményország csapata részt vehet a 2016-ban Bakuban megrendezésre kerülő sakkolimpián. A háromszoros olimpiai bajnok örmény válogatott végül nem küldte el nevezését az olimpiára, és nem vett részt rajta. ## A helyszín A sakkolimpia helyszíne a férőhelyes bakui Crystal Hall (Baku Kristályterem), amelyben a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivált is rendezték. Az esemény költségvetése 13,3 millió euró, amelyből 6,8 millió euró a versenyzők és a delegátusok első osztályú elhelyezését és ellátását szolgálta. ## Kapcsolódó rendezvény A 42. sakkolimpiához kapcsolódóan Olimpiai Sakkfeladványszerző versenyt írt ki a rendező Azerbajdzsán Sakkszövetség támogatásával a Nemzetközi Sakkszövetség, valamint a Sakkfeladványszerzők Nemzetközi Szövetsége (World Federation for Chess Composition – WFCC). A győztesek és a díjazottak éremben, pénzdíjazásban és más elismerésekben részesültek. ## A részt vevő csapatok <table> <tbody> <tr class="odd"> <td width="160;" data-valign="top"><ul> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>Azerbajdzsán-2</li> <li>Azerbajdzsán-3</li> <li>'</li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li>'</li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li>'</li> <li></li> </ul></td> <td width="160;" data-valign="top"><ul> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>IBCA</li> <li>ICCD</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>IPCA</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li>'</li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li>'</li> </ul></td> <td width="160;" data-valign="top"><ul> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li>'</li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li>'</li> </ul></td> <td width="160;" data-valign="top"><ul> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li>'</li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> <li></li> </ul></td> </tr> </tbody> </table> Megjegyzés: A dőlt betűvel jelzett országok csak a nyílt versenyen vettek részt. Először vett részt sakkolimpián hét ország: Burkina Faso, Kambodzsa, a Közép-afrikai Köztársaság, Eritrea, Koszovó, Libéria és Dél-Szudán. Közülük a Közép-afrikai Köztársaság és Libéria női csapatot is nevezett. A női versenyen először indult Guam, Guyana, a Maldív-szigetek, Ruanda, Sierra Leone és Tanzánia csapata. ### A legerősebb csapatok #### Nyílt verseny Az erősorrendet a nyílt versenyen a 2768-as átlag-Élő-pontszámmal rendelkező Oroszország válogatottja vezette a 2761 pontátlagú Amerikai Egyesült Államok és a 2743-as átlagos Élő-ponttal rendelkező Kína előtt. Magyarország a 10. legerősebb csapatnak számított a mezőnyben 2675 átlagponttal. A nyílt versenyen a regnáló világbajnok Magnus Carlsen mellett négy exvilágbajnok, az orosz Vlagyimir Kramnyik, a bolgár Veszelin Topalov, az üzbég Rusztam Kaszimdzsanov, az ukrán Ruszlan Ponomarjov, valamint a 2016-os sakkvilágbajnokság kihívója, az orosz Szergej Karjakin is részt vett. Az első hat legerősebb csapat összeállítása a legjobb négy versenyző Élő-pontszámának átlagával: 1. Oroszország (2768): Vlagyimir Kramnyik 2808, Szergej Karjakin 2769, Alekszandr Griscsuk 2754, Jan Nyepomnyascsij 2740, Jevgenyij Tomasevszkij 2731 Oroszország csapata 1992 óta vesz részt a sakkolimpiákon, azóta hat aranyérmet nyertek (utoljára 2002-ben Bledben), és háromszor végeztek a második helyen (2004-ben, 2010-ben és 2012-ben). Háromszor nyerték meg a nemzeti sakkcsapatok Európa-bajnokságát, 2003-ban, 2007-ben és 2015-ben. A csapat tagja az exvilágbajnok Vlagyimir Kramnyik, valamint a következő világbajnoki döntő kihívója, Szergej Karjakin. 2. Egyesült Államok (2761): Fabiano Caruana 2807, Nakamura Hikaru 2791, Wesley So 2771, Ray Robson 2674, Samuel L Shankland 2661 Az Amerikai Egyesült Államok csapata a verseny egyik nagy favoritja, tekintettel arra, hogy a világranglista első hét helyezettje közül három is a csapat tagja. 1928 óta 37 sakkolimpián vettek részt. Összesen öt arany-, öt ezüst- és nyolc bronzérmet szereztek. Utoljára 1976-ban álltak a dobogó legfelső fokán. Ezüstérmet is régen, 1990-ben és 1998-ban szereztek, míg 2006-ban és 2008-ban a harmadik helyet érték el. 3. Kína (2743): Ting Li-zsen 2755, Li Csao 2753, Vang Jüe, 2735, Jü Jang-ji 2725, Vej Ji 2709 Kína 1978-ban vett részt először a sakkolimpián. Lassan, de fokozatosan az elmúlt évek egyik legerősebb csapatává vált. Ezt mutatja a a 2006-os olimpián elért ezüst- és a 2014-es olimpián szerzett aranyérmük, amellyel ezen a versenyen ők a címvédők. Mind az öt játékosuk Élő-pontszáma 2700-on felüli. 4. Azerbajdzsán (2715): Sahrijar Mamedjarov 2764, Tejmur Radzsabov 2722, Arkadij Naiditsch 2696, Eltaj Safarli 2678, Rauf Mamedov 2666 A házigazda Azerbajdzsán 1994 óta szerepel a sakkolimpiákon, és a nyílt versenyben még nem szereztek érmet. Legjobb helyezésük a 2008-as olimpia hatodik helye és a 2014-ben elért ötödik hely, amely alkalommal a második helyezett csapattal azonos pontszámmal rendelkeztek. Kétszer nyertek Európa-bajnokságot, 2009-ben és 2013-ban. 5. Ukrajna (2698): Pavel Eljanov 2737, Ruszlan Ponomarjov 2709, Jurij Krivorucsko 2691, Anton Korobov 2656, Andrej Volokityin 2647 1994 óta vesznek részt a sakkolimpiákon, ez idő alatt két arany- (2004-ben és 2010-ben), egy ezüst- (1996-ban) és három bronzérmet szereztek. A csapat tagja az exvilágbajnok Ruszlan Ponomarjov. 6. Franciaország (2693): Maxime Vachier-Lagrave 2819, Laurent Fressinet 2677, Romain Edouard 2647, Sebastien Maze 2627, Christian Bauer 2620 Franciaország csapata 38 alkalommal vett részt sakkolimpiákon, eddig érmet még nem szereztek. Legjobb helyezésük az 1984-ben és 2006-ban elért 7. helyezés volt. A csapat éltáblása a világranglista második helyén álló Maxime Vachier-Lagrave. Az Európa-bajnokságokon 2001-ben és 2013-ban a második helyen végeztek. #### Női verseny A nők mezőnyében Kína 2557, Oroszország 2504, Ukrajna 2503 átlag-Élő-ponttal rendelkezett, Magyarország női csapata a nyolcadik legerősebb volt a mezőnyben 2394-es átlagpontszámmal. A női versenyen a regnáló világbajnokon, a kínai Hou Ji-fanon kívül még négy exvilágbajnok vesz részt: a bolgár Antoaneta Sztefanova, az orosz Alekszandra Koszytenyuk, az ukrán Anna Usenyina és a szintén ukrán Marija Muzicsuk. Az első hat legerősebb csapat összeállítása a legjobb négy versenyző Élő-pontszámának átlagával: 1. Kína (2557): Hou Ji-fan 2658, Csü Ven-csün 2575, Csao Hszüe 2518, Tan Csung-ji 2475, Kuo Csi 2417 Kína női csapata 1980 óta, tizenkilencedik alkalommal vesz részt a sakkolimpián, a korábbi versenyeken négy arany-, négy ezüst- és négy bronzérmet szereztek. Utoljára aranyérmet 2004-ben szereztek, de a három utóbbi olimpián – mindháromszor Oroszország mögött – ezüstérmesek voltak. A csapat éljátékosa a világbajnok és női világranglistát vezető Hou Ji-fan. 2. Oroszország (2504): Alekszandra Kosztyenyuk 2538, Valentyina Gunyina 2520, Natalja Pogonyina 2484, Alekszandra Gorjacskina 2475, Olga Girja 2452 Oroszország 1992 óta szerepel a sakkolimpián, és az eddigi eredményük három arany-, három ezüst- és három bronzérem. Az utóbbi három olimpia győzteseként, címvédőként indulnak ezen a tornán. A csapat tagja az exvilágbajnok Alekszandra Kosztyenyuk, a 2015-ös világbajnoki döntő résztvevője, Natalja Pogonyina, valamint a 17 éves sakkcsodagyerek, a többszörös korosztályos világbajnok, Oroszország 2015-ös felnőtt bajnoka, Alekszandra Gorjacskina. 3. Ukrajna (2503): Anna Muzicsuk 2544, Marija Muzicsuk 2539, Natalija Zsukova 2475, Anna Usenyina 2452, Inna Gaponenko 2416 Ukrajna csapata 1992 óta vesz részt a sakkolimpiákon, eddigi eredményük egy arany- (2006-ban), két ezüst- (1992-ben és 2008-ban), valamint két bronzérem a két utóbbi sakkolimpián az orosz és a kínai csapat mögött. A csapat két exvilágbajnokkal (Marija Muzicsuk és Anna Usenyina), valamint a 2014-es női villámsakk-világbajnokkal, Anna Muzicsukkal indul ezen a versenyen. 4. Grúzia (2488): Nana Dzagnidze 2529, Lela Dzsavahisvili 2486, Nino Baciasvili 2474, Bela Hotenasvili 2463, Salome Melia 2419 Grúzia válogatottja 1992 óta vesz részt a sakkolimpiákon, és ez idő alatt négy arany-, 1 ezüst- és 2 bronzérmet szereztek. Utolsó aranyérmüket 2008-ban érték el. A legutóbbi olimpián a negyedik helyen végeztek. 5. India (2431): Drónavalli Hárika 2542, Padmini Ráut 2415, Tánia Szacsadéva 2396, Szoumja Szvámináthán 2370, Bodda Prátjusa 2329 India 1978 óta vesz részt a női sakkolimpián, érmet még nem sikerült szerezniük. Ezúttal nélkülözni kénytelenek legerősebb játékosukat, Kónéru Hanpit, de versenyzőik Élő-pontszámának átlaga így is az ötödik legerősebb a mezőnyben. 6. Lengyelország (2409)': Monika Soćko 2454, Jolanta Zawadzka 2439, Karina Szczepkowska-Horowska 2409, Klaudia Kulon 2334, Mariola Wozniak 2166 Lengyelország 1957 óta versenyez a női sakkolimpiákon, ez idő alatt két bronzérmet szereztek (1980-ban és 2002-ben). ### Magyarország csapatai 2016\. július 1-jén Magyarország elküldte nevezését a sakkolimpiára. Polgár Judit, a férfiválogatott kapitánya az alábbi csapatot nevezte: Rapport Richárd (2752), Almási Zoltán (2684), Berkes Ferenc (2640), Balogh Csaba (2614), Gledura Benjámin (2585). A női csapat kapitánya, Papp Gábor által kijelölt csapat: Hoang Thanh Trang (2467), Vajda Szidónia (2372), Gara Tícia (2379), Gara Anita (2355), Papp Petra (2336). Magyarország sakkcsapata harminckilencedik alkalommal vett részt a sakkolimpián. Az eddigi olimpiákon a nyílt versenyen három arany-, hét ezüst- és két bronzérmet szereztünk, emellett két nemhivatalos sakkolimpiát is nyertünk. Aranyérmesek utoljára 1978-ban Buenos Airesben voltunk. A legutóbbi sakkolimpián az aranyérmes kínai válogatott mögött a magyar válogatott a második helyen végzett. Magyar női válogatott huszonhatodszor indult a sakkolimpián. Az eddigi mérleg két arany-, öt ezüst- és két bronzérem. Az aranyérmeket 1988-ban és 1990-ben sikerült megszerezni. Az előző olimpián a verseny felénél a magyar női csapat még holtversenyben az élen állt, majd sorozatos vereségeket követően végül csak a negyvenötödik helyet szerezték meg. ## A lebonyolítás szabályai A versenyt 11 fordulós svájci rendszerű verseny formájában rendezték. A gondolkodási idő minden játszmában versenyzőnként 90 perc az első 40 lépés megtételére, majd a 40. lépést követően, ha addig a játszma nem fejeződött be, újabb 30 percet kaptak, amely időhöz az első lépéstől kezdve lépésenként 30 másodperc többletidő adódott hozzá. Egy csapat öt versenyzőt nevezhetett, közülük fordulónként négy fő játszhatott. A korábbi olimpiákhoz képest változás volt, hogy a szigorú zéró tolerancia szabály helyett, amely szerint a késés azonnali játszmavesztéssel járt, maximálisan 15 percet lehetett késni. ### A végeredmény meghatározása A verseny sorrendjét az egyes csapatok által szerzett meccspontok határozták meg, amely szerint a győztes csapat 2 pontot, döntetlen esetén mindkét csapat 1 pontot kapott. Holtverseny esetén először a Sonneborn–Berger-számítást vették alapul, ha ez is egyenlő volt, akkor a csapatok játékosai által gyűjtött pontszámok döntöttek, ha ez is egyenlő volt, akkor az ellenfél csapatok által szerzett meccspontokat számolták ki, a számításból kihagyva a leggyengébb csapat pontszámát. ### A csalás elleni rendszabályok A Nemzetközi Sakkszövetség kifejezetten az olimpiára egy csalás elleni eljárásrendet („Anti Cheating Procedures''”) dolgozott ki, amely az elektronika ugrásszerű fejlődésével kialakult helyzetben próbálja kiküszöbölni a csalások lehetőségét. Ezzel próbálták elejét venni az olyan eseteknek, mint amely a 2010-ben, Hanti-Manszijszkban megrendezett sakkolimpián fordult elő, és óriási botrányt váltott ki. Bakuban a technika segítségével próbálták megakadályozni a csalást. A beléptetés röntgenkapukon keresztül történt, tilos volt mobiltelefont, bármilyen elektronikai eszközt a versenyterembe bevinni, a játékosok csak a szervezők által rendelkezésükre bocsátott tollal írhatták a játszmát. Fordulónként 30-40 sakkozó került kijelölésre, akiket kézi biztonsági detektor („poloskakereső”) segítségével játszma közben is ellenőrizhettek, amikor nem voltak lépésen, és sétáltak a versenyteremben vagy frissítőjüket fogyasztották. Az ellenőrzés megtagadása játszmavesztéssel járt volna. A játszma befejezése után 5-10 játékost szinte motozás szintjén vizsgáltak meg. A játékosoknak a versenybírók felé jelezniük kellett, ha a mellékhelyiségbe mentek vagy éppen a dohányzásra kijelölt helyiséget keresték fel. A kapitányok nem hagyhatták el a versenytermet, amíg csapatuk meccse tartott, forduló közben egyszer adhatták át kapitányi szerepkörüket, de ezt írásban kellett jelezniük a meccsbírónak. ## Menetrend A sakkolimpia nyitóünnepségét szeptember 1-jén rendezték, az első forduló mérkőzéseire szeptember 2-án került sor. Az ötödik fordulót követően szeptember 7-én egy pihenőnap következett, majd szeptember 8–13. között szünnap nélkül folytatódott a verseny a 6–11. fordulókkal. A záróünnepséget közvetlenül az utolsó fordulót követően tartották. A megnyitó ünnepséget követően került sor a csapatkapitányi értekezletre, ahol a végleges táblasorrendet adták meg a szakvezetők. ## A verseny lefolyása ### Nyílt verseny #### A fordulók eredményei Fordulónként az első 10 helyezett és a magyar csapat eredményei, valamint helyezései. A párosítást tartalmazó táblázatokban a játszó csapattagok átlag-Élő-pontszáma, a csapat által addig szerzett összpontszám, valamint a csapat játékosai által szerzett összes pont található. ##### 1. forduló (szeptember 2.) Az 1. forduló élő közvetítése a játszmákkal Az első fordulóban 85 csapat szerzett 2 meccspontot, közülük 65 csapat 4–0 arányban nyert. ##### 2. forduló (szeptember 3.) A 2. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 2. forduló után 38 csapat állt 4 meccsponttal, akik közül 7 csapat mind a nyolc játszmáját megnyerte. ##### 3. forduló (szeptember 4.) A 3. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 3. forduló után 16 csapatnak volt 6 meccspontja, de már nem volt egyetlen 100%-os csapat sem. 11 játszmaponttal rendelkezett Oroszország, Azerbajdzsán és India. ##### 4. forduló (szeptember 5.) A 4. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 4. forduló után hat csapatnak volt 8 meccspontja, őket hét csapat követte 7 ponttal. Magyarország a 14–48. helyen holtversenyben álló 6 pontos csapatok között a 23. helyet foglalta el. ##### 5. forduló (szeptember 6.) Az 5. forduló élő közvetítése a játszmákkal Az 5. forduló után három csapatnak volt 10 meccspontja, őket három csapat követte 9 ponttal. 8 pontja a 7–25. helyen 19 csapatnak volt, 7 pontot eddig 14 csapat szerzett. Ezután következett a 6 pontos 34 csapatból álló mezőnyt vezető Magyarország a 40. helyen. ##### 6. forduló (szeptember 8.) A 6. fordulóra a versenyen beiktatott szabadnapot követően került sor. A 6. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 6. forduló után már csak egy csapat, India állt pontveszteség nélkül, 12 ponttal. Őket 11 ponttal az Amerikai Egyesült Államok csapata követte, míg 10 ponttal tíz csapat rendelkezett. Magyarország nagyarányú győzelmével a 28. helyre jött fel. ##### 7. forduló (szeptember 9.) A 7. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 7. forduló után az India felett aratott nagyarányú győzelmével az Amerikai Egyesült Államok csapata állt az élre, egy pont előnnyel vezetve a mezőnyt 13 ponttal, őket hat csapat követte 12 ponttal, és hét csapat szerzett 11 pontot. Magyarország a tizenegy 10 pontos csapat között győzelmével a 19. helyre jött fel. ##### 8. forduló (szeptember 10.) A 8. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 8. forduló után három csapat állt az élen 14 ponttal, őket ugyancsak három csapat követte 13 ponttal, majd egy tizenegy csapatból álló boly követte az élen állókat egyaránt 12 ponttal, köztük Magyarország, amely a címvédő kínai válogatott felett aratott győzelmével feljött a 10. helyre. ##### 9. forduló (szeptember 11.) A 9. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 9. forduló után két csapat, az Amerikai Egyesült Államok és Ukrajna állt az élen 16 ponttal, őket a 15 pontos Oroszország követte, három csapatnak volt 14, és tizennégy csapatnak 13 pontja. A 12 pontosok tizenkét fős mezőnyét Kína vezette, mögötte a 22. helyen Magyarország állt. ##### 10. forduló (szeptember 12.) A 10. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 10. forduló után mindkét addig élen álló csapat, az Amerikai Egyesült Államok és Ukrajna győzött, így továbbra is ők álltak az élen 18 ponttal, őket a 16 pontos Oroszország követte, a 4–10. helyen hét csapatnak volt 15, és nyolc csapatnak 14 pontja. Ez utóbbi csoportban a holtversenyt eldöntő számítás szerint második legjobb helyén tartózkodott Magyarország, amely győzelmével az utolsó forduló előtt a 12. helyre jött fel. ##### 11. forduló (szeptember 13.) A 11. forduló élő közvetítése a játszmákkal ### A végeredmény #### A nyílt verseny csapatversenyének végeredménye #### Egyéni legjobb teljesítmények A legjobb teljesítményértékük alapján táblánként egyéni érmeket nyertek: ### A magyar csapat eredményei ### Női verseny #### A fordulók eredményei Fordulónként az első 10 helyezett, valamint a magyar csapat eredményei és helyezése olvasható. ##### 1. forduló (szeptember 2.) Az 1. forduló élő közvetítése a játszmákkal Az 1. fordulóban 66 csapat szerzett 2 meccspontot, közülük 57 győzött 4–0 arányban. ##### 2. forduló (szeptember 3.) A 2. forduló élő közvetítése a játszmákkal A forduló legnagyobb meglepetése, hogy a Fülöp-szigetek válogatottja legyőzte Grúziát. A 2. forduló után 31 csapat állt 4 meccsponttal, közülük öt csapat mind a nyolc játszmáját megnyerte. ##### 3. forduló (szeptember 4.) A 3. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 3. forduló után 13 csapat – köztük Magyarország – állt 6 meccsponttal, de már nem volt 100%-os csapat. A legtöbb játszmapontot, 111⁄2-et Franciaország szerezte. ##### 4. forduló (szeptember 5.) A 4. forduló élő közvetítése a játszmákkal A nap meglepetéseként a 2243 Élő-pontszámmal rendelkező lett Dana Reizniece-Ozola legyőzte a 2658 Élő-pontszámmal rendelkező világbajnok kínai Hou Ji-fant. A 4. forduló után már csak négy csapatnak volt 8 meccspontja, őket nyolc csapat követte 7 ponttal. Magyarország a 13–31. helyen holtversenyben álló 6 pontos csapatok között a 17. helyet foglalta el. ##### 5. forduló (szeptember 6.) Az 5. forduló élő közvetítése a játszmákkal Az 5. forduló után két csapatnak volt 10 pontja, őket három 9 pontos csapat követte, majd a 8 pontosok 11 fős csapatát Magyarország vezette a 6. helyen. ##### 6. forduló (szeptember 8.) A 6. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 6. forduló után már egyetlen csapat sem állt pontveszteség nélkül. Két csapatnak volt 11 pontja, őket hét 10 pontos csapat követte, majd tíz 9 pontos csapat következett, ebben a bolyban volt Magyarország is a 13. helyen állva. ##### 7. forduló (szeptember 9.) A 7. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 7. forduló után öt csapat állt holtversenyben az élen 12 ponttal, őket öt 11 pontos csapat követte, köztük Magyarország csapatával, amely győzelmével a 8. helyre ugrott fel. ##### 8. forduló (szeptember 10.) A 8. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 8. forduló után két csapat állt az élen 14 ponttal, őket követte két 13 pontos csapat, majd nyolc csapat, köztük Magyarország következett a 8. helyen 12 ponttal. Az ukránok elleni döntetlennel a magyar csapat megtartotta helyét. ##### 9. forduló (szeptember 11.) A 9. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 9. forduló után Kína csapata egyedül állt az élen 16 ponttal, őket a 15 pontos Lengyelország követte. Négy csapatnak volt 14 pontja, őket követte hét 13 pontos csapat, köztük Magyarország, megtartva a 8. helyét. ##### 10. forduló (szeptember 12.) A 10. forduló élő közvetítése a játszmákkal A 10. forduló után Kína csapata egyedül állt az élen 18 ponttal, őket a 16 pontos Oroszország követte. A 3–8. helyen hat csapatnak, köztük Magyarországnak volt 15 pontja, amely a holtversenyt eldöntő számítás után az utolsó forduló előtt a 6. helyen állt. ##### 11. forduló (szeptember 13.) A 11. forduló élő közvetítése a játszmákkal Az utolsó fordulóban a magyar és a lengyel női válogatott egyaránt az éremért küzdött. Az ezüst- vagy a bronzérem között a holtversenyt eldöntő számítás döntött, amelynek kimenetele a korábbi ellenfelek eredményeitől függött. A csapatgyőzelmet, és ezzel az ezüstérmet Lengyelország szerezte meg, Magyarország ezzel a vereségével a 16. helyre csúszott vissza. ### A női verseny végeredménye #### A női verseny csapatversenyének végeredménye #### Egyéni legjobb teljesítmények A legjobb teljesítményértékük alapján táblánként egyéni érmeket nyertek: ### A magyar női csapat eredményei ## A Nona Gaprindasvili-trófea A Nona Gaprindasvili-trófeát a FIDE 1997-ben alapította az 1971–1987 közötti női világbajnok tiszteletére. Annak az országnak a válogatottja kapja, amelynek a nyílt és a női versenyben szerzett csapatpontszámainak összege a legnagyobb. Holtverseny esetén az eredeti sorrendeket eldöntő számításokat adják össze. ## A FIDE kongresszusa A sakkolimpia ideje alatt ülésezett a FIDE 87. kongresszusa. A kongresszusi ülést megelőzően a nemzetközi szervezet összes bizottsága és alszervezete is ülést tartott. A kongresszus az Európai Sakk Unió (ECU) támogatása mellett jóváhagyta az Etikai Bizottság javaslatát, és felmentette az ECU korábbi vezetőit, valamint kizárta tagjai sorából Bulgária sakkszövetségét. Az ügy előzménye, hogy szabálytalanságokat tártak fel az ECU szervezésében 2013-ban Budvában rendezett ifjúsági sakkvilágbajnokság elszámolásában, valamint a Bolgár Sakkszövetség nem bocsátotta a vizsgálóbizottság rendelkezésére a 2011–2014 közötti működésével kapcsolatos pénzügyi dokumentumokat. A FIDE Etikai Bizottsága ezért az ECU korábbi vezetőit, a bolgár Silvio Danailov elnököt, valamint Sava Stoisavljević főtitkárt és Vladimir Šakotić ügyvezető igazgatót felmentette tisztségéből, egyidejűleg Danailovot 18 hónapra, Šakotićot három évre, Stoisavljevićet hat hónapra eltiltotta minden FIDE-szervezetben és -rendezvényen való részvételtől. Tekintettel arra, hogy Silvio Danailov a Bolgár Sakkszövetség elnöke, és mint ilyen jogosult lenne a nemzeti szövetség nevében részt venni az érintett FIDE-rendezvényeken, a szankció a nemzeti szövetség kizárásával volt érvényesíthető. Danailov a büntetést a személye elleni politikai támadásnak nevezte, és a döntés ellen a Bolgár Sakkszövetség fellebbezést nyújt be a Lausanne-ban székelő Sport Választottbírósághoz. ## Érdekességek, rekordok bélyegkép\|300px\|jobbra\|A sakkolimpia tiszteletére kiadott kisíves bélyegsor Azerbajdzsánban - Eugenio Torre, a Fülöp-szigetek versenyzője 1970 óta a huszonharmadik sakkolimpiáján vett részt, amely rekordnak számít a sakkolimpiák történetében. A második helyen e tekintetben Portisch Lajos áll, aki 1956 és 2000 között húsz olimpián játszott a magyar válogatottban. - Eugenio Torre ezen az olimpián megdöntötte Portisch Lajos rekordját a sakkolimpiákon játszott játszmák számát tekintve. Portisch 260 játszmájával szemben Torre a 2016-os olimpiáig ugyanis 259 játszmát váltott. A rekordot a bakui sakkolimpiát követően Torre tartja 270 játszmával. - A sakkolimpia tiszteletére 5 bélyegből álló kisíves bélyegsorozatot adtak ki. - Ezen a sakkolimpián a nyílt versenyen egyetlen, minősítéssel is rendelkező női sakkozó kapott helyet a férfiak között, a Mianmar csapatában szereplő Zaw Hein Maung Kyaw női nemzetközi nagymester. - A 2016-os sakkolimpia legfiatalabb résztvevője a 9 éves Fiorina Berezovsky volt, aki Monaco csapatában szerepelt. Az olimpián egy néhány hónappal idősebb másik 9 éves lány is játszott, Navini Choudari Alapati, aki Tanzánia csapatában kapott helyet. - A regnáló női sakkvilágbajnokot, Hou Ji-fant legyőző lett Dana Reizniece-Ozola, aki 2001 óta női nemzetközi nagymester, „civilben” Lettország pénzügyminisztere.

I. Dárajavaus perzsa király

Dárajavaus (óperzsa [] D^a-a-r^a-y^a-v^a(-h^a)-u-š^a, normalizált alakban Dārajava(h)uš, ismert hellenizált alakban , azaz I. Dareiosz, elterjedt latinos írásmóddal Darius, magyarosan Dárius, , [], babiloni Dariamuš, elámi Dariyamauiš, arameus Dryhwš, Daryaweš, i. e. 549 – i. e. 486 októbere) Vistászpa (Vištāspa, Hüsztaszpész) fia, Hakhámanis (Haxāmaniš, Akhaimenész) leszármazottja, perzsa nagykirály volt i. e. 522. szeptember 29. és i. e. 486 októbere között. Nagy államférfiként és jó szervezőként ismert uralkodó. Teljesen átalakította birodalma kormányzati rendszerét és jogi szabályait (a bizonyítás szabályozása, rabszolga-kereskedelem, vesztegetési ügyek és erőszakos cselekedetek elbírálása). Egyiptomban csatornákat építtetett, létrehozta a királyi utat. Az infrastruktúra fejlesztése révén fejlődött a kereskedelem is. Hadvezérként, hódítóként közel sem volt olyan sikeres, mint II. Kurus. Hadserege csak görög segítséggel menekült meg a szkíták elleni hadjáratban. Többször is megpróbálta elfoglalni Görögországot, de i. e. 492-ben a flottája viharba került és megsemmisült, két évvel később pedig az athéniak győzték le seregét a marathóni csatában. Maga rendelte el, hogy sírját Perszepolisztól nem messze, a Naks-e Rosztam-i, majdnem függőleges sziklafalba vágják. Az iránta és birodalmának gazdagsága iránt érzett nosztalgia halála után is fennmaradt; erre utal az „Erre még Dárius kincse sem lenne elég!” szólás. A magyar költészetben például Arany János Toldi című művében, a 12. ének 15. versszakában és Petőfi Sándor János Vitéz 11. fejezet 5. versszakában is szerepel a „Dárius kincse” kifejezés. ## Etimológia A Dárius vagy Dáreus latin alak a Δαρειος (Dareiosz) ógörög alakból származik. Az eredeti óperzsa alakja a Dārayavauš. A , (IPA dɔːriˈuːʃ), babiloniul Dariamuš, elámiul Dariyamauiš, arámi nyelven Dryhwš, Daryaweš. Az óperzsa neve „Jó Hold”-at jelent, amelyből a dáraja a Hold, a vau pedig a jó. ## Történelmi források A két legfontosabb történelmi forrás Dárajavaus királyról a behisztuni felirat és Hérodotosz művei. A felirat I. Dárajavaus perzsa király tizenkilenc győzelmét örökíti meg ékírással, óperzsa, újelámi és akkád nyelven (utóbbinak az újbabilóni dialektusában). A felirat a király származásának bemutatásával kezdődik, majd II. Kurus halála után meséli el Dárajavaus tetteit. Dárajavaus több helyre is lejegyeztette, hogy ő Ahura Mazdá isten kegyelméből lett király. Ezen túlmenően Perszepoliszban több emlékművet és szöveget találtak, amelyek a királyról szóltak, valamint egy levelet is, amit Dárajavaus írt Gagatésznek. Hérodotosz fő és egyetlen fennmaradt műve, a Történelem (vagy az eredeti értelmezésnek megfelelően „vizsgálódás”, „kutatás”) tulajdonképpen a görög–perzsa háborúkról szól, de mintegy bevezetésképpen részletesen ismerteti az Óperzsa Birodalom kialakulását, azoknak a népeknek a néprajzát és földrajzi elhelyezkedését, melyeket a perzsák meghódítottak. E műben I. Dárajavaus perzsa király kora is szerepel. Esdrás könyve (6. fejezet, 1. vers) a jeruzsálemi templom újjáépítésének pontos utasításait mutatja be. Dárajavaus ezzel a lépéssel a zsidó papság támogatását kívánta megszerezni. A templomot Dárajavaus uralkodásának 6. évében (i. e. 515 márciusa) fejezték be (6. fejezet, 15. vers), ezzel Jeremiás próféta 70 évvel korábbi próféciája teljesült. Dániel könyvében úgy jelenik meg, mint Dárajavaus, a méd. Uralkodását 62 évesen kezdte meg (5. fejezet, 31. vers), mint aki 120 szatrapiát vagy kerületet kormányzott (6. fejezet, 1. vers). A király a káldeusoktól vette át a birodalmat (9. fejezet, 1. vers), és megelőzte Kurust (11. fejezet, 1. vers). Sok tudós szerint ezért itt nem I. Dárajavausról, hanem Fravartisról van szó. ## Út a hatalomhoz Dárajavaus életéről fennmaradt legfontosabb korabeli forrás a behisztuni sziklafelirat, amely trónra kerüléséről szól, és ami szerint ő volt az Akhaimenida-ház kilencedik királya két ágon. Hatalomra jutásáról kétféle eredetű írásos emlékek maradtak fenn: az egyik magától a királytól, a másik görög történetíróktól. Hérodotosz és Ktésziasz Knidiosz görög történetírók beszámolója is ezekre a sziklafeliratokra támaszkodik, de legendákkal tarkították azok történeteit. Hérodotosz szerint II. Kurus perzsa király azzal gyanúsította Dárajavaust, hogy összeesküvést szervez ellene. A királyi testőrség tagjaként Dárajavaus Egyiptomban is járt Kambúdzsijánál (II. Kambüszész), Kurus fiánál és a trón várományosánál. Amikor Kambúdzsija i. e. 522 nyarán meghalt, Dárajavaus Médiába sietett, ahol szeptemberben hat perzsa nemes, Otanész, Vindafarnah (Intraphrenész), Gau-buruva (Gobrüasz), Vidarna (Hüdarnész), Bagabukhsa (Megabüzész) és Aszpacsaná (Aszpathinész) segítségével megölte a trónbitorló Bardíját (Szmerdész), aki Kurus másik fia volt, Gaumata várában, Sikayauvatiban. Saját legitimációja miatt találta ki, hogy elődje nem a királyi család tagja volt, hanem a Gaumáta nevű bitorló. Az összeesküvők szeptember 29-én híveivel együtt ölték meg Bardíja-Gaumátát. Ő maga azonban a királyi család egyik oldalágához tartozott, s mivel trónra lépésekor még az apja és a nagyapja is élt, bizonyos, hogy nem ő következett az örökösödési sorban. Néhány történész úgy véli, hogy Dárajavaus csak tettei igazolására találta ki Gaumata történetét, s a meggyilkolt király valóban Kurus fia volt. ## Uralkodásának kezdeti évei Miután Dárajavaust megkoronázták, Ekbatanába költözött. Hamar gondja támadt, mert Bardíja halála után több felkelés robbant ki Babilonban, Elámban, Egyiptomban és más területeken. Az elámi lázadást sikerült hamar leverni, vezetőjét, Askhinát pedig Szúzában kivégezték. Három hónap múlva Babilonban is elbukott a lázadás. Eközben Baktriában is felkelés tört ki, de azt hamar elfojtotta a helyi hadsereg. Ezután Perzsiában is lázongani kezdett a nép, ami egy újabb lázadási hullámot indított el Elámban, Babilonban, Egyiptomban és Médiában. Perzsiában egy bizonyos Vahjazdata szerzett támogatást magának azzal, hogy Bardíjának adta ki magát. Annak ellenére, hogy a nép nem támogatta a királyt, a hadsereg megvédte az uralkodót, és sorra leverte a felkeléseket. Összesen nyolc, általa „hazug királynak” nevezett személyt öletett meg e felkelések után. Ezekről részletesen a behisztuni felirat számol be. A harmadik szúzai felkelés után, i. e. 519-ben a király a birodalom keleti felét is magáénak tudhatta. Hatalma megszilárdítása érdekében feleségül vette több összeesküvő, például Gau-buruva lányát, Phaedümét, az akhaimenida Otanész lányát, valamint II. Kurus perzsa király valamennyi nő leszármazottját (két lányát, Atosszát – tőle született I. Khsajársá perzsa király – és Artüsztoét, meg egy unokáját, Parmüszt). I. e. 518-ban a lázadó országként említett Egyiptomba ment, ahol kivégeztette az engedelmességet megtagadó satrapát, Arüandészt. Dárajavaus uralkodása kezdeti éveinek legfontosabb eseménye Vindafarnah megölése volt. Ő volt az egyik nemes a hat közül, akik hatalomra emelték a királyt. Korábban ez a hat nemes megegyezett, hogy elmegy a királyhoz, de Vindafarnah a feleségével töltötte a napját. Este mégis elment a királyhoz, hogy megfeleljen neki, de két tiszt az udvarban megállította, hogy a király lefeküdt, ne zavarja. Ettől a nemes dühös lett, ordibált és sértegette a királyt, majd kivonta kardját, és levágta a katonák orrát és fülét, majd megkötözte őket. A katonák másnap megmutatták a királynak, hogy mit tett velük. Dárajavaus félteni kezdte saját biztonságát, mivel azt hitte, hogy a hat nemes lázadni készül ellene. Ezután a másik öthöz hírnököt küldött, hogy megkérdezze őket, tudtak-e Vindafarnah tervéről, ám ők tagadták ezt, és felesküdtek a királyra. A király további óvintézkedéseket tett a lehetséges lázadások ellen. Katonái letartóztatták Vindafarnah családját, felesége testvérét és annak fiát, de a két utóbbi életét végül megkímélte. ## Hadjáratok ### Babiloni lázadás Bardíja meggyilkolása után lázadások törtek ki az egész birodalomban, különösen a keleti részeken. Dárajavaus külön-külön verte szét a felkeléseket. A legnagyobb lázadás a babiloni volt, amelyet (III.) Nabú-kudurri-uszur vezetett. Ez a lázadás akkor történt, amikor Otanész visszavonta seregét Babilonból hogy segítse a királyt más lázadások leverésében. Dárajavaus érezte, hogy a babiloni nép kihasználta és becsapta őt, aminek következtében a király összegyűjtött egy nagyobb hadsereget, és Babilonba vezényelte. A városhoz érve zárt kapukkal és egy sor védelmi fegyverrel találkozott a sereg. A királyon gúnyolódtak a lázadók. Másfél év alatt sem tudták bevenni a várost a perzsák. Több trükköt és stratégiát is kipróbáltak, de egyik sem járt sikerrel. Ekkor Zópürosz perzsa nemes – Bagabukhsa fia – egy tervvel állt elő. A babiloniak bizalmába férkőzik mint perzsa katonaszökevény, és titokban tájékoztatja a perzsákat a babiloni állásokról. A hitelesség érdekében Zópürosznak levágták az orrát és a fülét. A terv sikeres volt, és a perzsa király bevonult Babilonba, Zópürosz pedig a Babilonban szervezett szatrapia első satrapája lett. ### A szkíták elleni hadjárat Azért, hogy megerősítse birodalma határait, valamint amiatt, hogy II. Kurus perzsa királyt meggyilkolták, i. e. 519-ben megtámadta a Kaszpi-tengertől keletre élő „szkítákat” – valójában szakákat vagy dahákat (masszagéták). Ezután felderítőt küldött a Fekete-tenger partjára. I. e. 513-ban Dárajavaus egy hajóhídon kelt át a Boszporuszon, amelyet a szamoszi Mandroklész mérnök tervezett, és meghódította Kelet-Európát. A keleti trákok és a géták leigázása után átkelt a Dunán, és behatolt az európai szkíták földjére. A visszavonuló nomád szkíták azonban a „felperzselt föld” taktikájával éltek: felégették földjeiket, lerombolták kútjaikat. Az ellátási gondokkal küszködő perzsa seregnek, fős veszteség mellett, vissza kellett vonulnia. Azonban a perzsa előrenyomulás annyira megrémítette a szkítákat, hogy végül Dárajavaus arra tudta kényszeríteni az ellenséget, hogy tartsa tiszteletben a birodalmát. Ezután Trákia felé vették útjukat, azt leigáztak, és behódolásra kényszerítették Makedóniát is. A birodalomhoz csatolták az égei-tengeri Limnosz és Imbrosz szigetét. Arjandész egyiptomi satrapa elfoglalta Küréné területét, így összességében négy új szatrapiája lett az Óperzsa Birodalomnak: Sakā tyaiy paradraya (határon túli szkíták), Skudra (Trákia és Makedónia), Yaunā takabarā vagy Yaunā tyaiyparadraya (Iónia és a görög szigetek) és Putāyā (Líbia). Görögország ezzel nehéz helyzetbe került, mivel a perzsák ellenőrizték a tengerszorosokat, amelyeken át a fekete-tengeri gabona érkezett. ### A görög poliszok elleni hadjárat Az ión felkelés leverése után I. Dárajavaus Délkelet-Európa görög területeinek meghódításába fogott, hogy megbüntesse Athént és Eretriát, amiért segítette az iónokat. A perzsák első görögök elleni inváziója két hadjáratból állt. Az első előkészítését Hippiasz szervezte. Az első perzsa hadjárat i. e. 492-ben kezdődött Mardoniosz vezetésével. Ő ismét meghódította Trákia európai területeit, ami névlegesen i. e. 513 óta az Óperzsa Birodalom része volt. Az Athosz-hegynél viharba keveredett a tengeri haderő, és Dárajavaus i. e. 492-ben elvesztette hajóhadát. Két évvel később a méd Datisz vezetésével egy másik perzsa sereg ismét megpróbálta meghódítani a görög poliszokat. Egészen Marathónig jutottak el, ami 40 kilométerre feküdt Athéntól. Itt athéni és plataiai csapatok állították meg őket. Öt napig nem mozdult egyik fél sem, ekkor a perzsa csapatok mozgolódni kezdtek. Az ütközet kezdetén a görög középhad előretört, majd hátrálást színlelt s a perzsa sereget maga után csalta, miközben a jobb- és balszárny körülzárta az ellenséget és győzelmet aratott. A perzsák közül menekülés közben sokan a mocsarakba fulladtak. A megmaradt perzsa haderő hajóra szállt és hazatért. ## Halála A marathóni csata után a király ismét Datisz méd admirálist bízta meg a hadihajók vezetésével és a következő athéni támadással. I. e. 486-ban Egyiptom fellázadt, ezért el kellett halasztani a görögök elleni támadást. Ebben az évben I. Dárajavaus 36 év uralkodás után meghalt, és fia, I. Khsajársá lépett a trónra. A sírkövén lévő faragványon Dárajavaus a trónján ül, körülötte harminc egyenrangú figura, akik a birodalom népeit szimbolizálják. A sírfeliratán érdemeit sorolják fel, a királyok királyának nevezik, végül országait sorolják fel. ## Államszervezése Dárajavaus elsősorban arról lett ismert, hogy megreformálta az Óperzsa Birodalom addigi államberendezkedését. Befejezte II. Kurus perzsa király kezdeményezését, és a birodalmat 20 szatrapiára osztotta fel. A szatrapiák élén méd vagy perzsa nemes állt, akik Dárajavaus közeli társa vagy rokona volt. Minden egyes szatrapiának meghatározott adót kellett a kincstárba évente fizetnie. A birodalomban ekkor 50 millióan élhettek. A királyi kancelláriának három székhelye volt: Szúza, Perszepolisz és Babilon. Dárajavaus uralma idején megjavították és befejezték a Nílust a Vörös-tengerrel összekötő csatornát, amelynek építését még valószínűleg I. Nékó egyiptomi fáraó az i. e. 7. században kezdte el. Hivatalos nyelvvé tette az arámit, amit Elő-Ázsiában már régóta használtak a közigazgatásban és a kereskedelemben. Az óperzsa nyelvnek korábban nem volt írásrendszere, ezért elrendelte ennek kidolgozását. A satrapák voltak a király szeme és füle. A birodalomban titkos ügynökök is tevékenykedtek, akik végigjárták az államot. Vészhelyzet esetén segítséget kérhettek a királytól. Annak érdekében, hogy egy személy ne szerezzen túl nagy hatalmat, minden zsarnok mellé kineveztek egy királyi felügyelőt, aki figyelte az állam ügyeit és közölte a királlyal az információkat. Dárajavaus lojális személyeket, elsősorban perzsákat nevezett ki vezető beosztásokba, de akadtak nem perzsa tanácsadói is. A görög arisztokratákat azzal támogatta, hogy megbecsült pozíciókat adott nekik. ## Vallás Miközben a mértékegységek szabványosításával Dárajavaus egységes kormányzás alá akarta vonni a birodalom területén élő népeket, Kurus példáját követve tiszteletben tartotta a vallási intézményeiket. Egyiptomban például felvett egy helyi egyházi címet, s tevékenyen támogatta a vallásgyakorlást, ezzel erősítve meg önnön legitimitását. A Kharga-oázisban templomot építtetett Ámon isten tiszteletére, szentélyeket állíttatott helyre. Engedélyezte az egyiptomiaknak, hogy ismét megnyissák a szaiszi templomban működő orvosképzőt. A helyi törvényeket a satrapa köteles volt az egyiptomi papokkal egyeztetve meghozni. Az egyiptomi hagyományok az ország egyik legnagyobb jogalkotójaként és jótevőjeként tartják számon. I. e. 519-ben engedélyezte a zsidóknak, hogy – Kurus korábbi rendeltével összhangban – újjáépítsék a jeruzsálemi templomot. Néhány szakértő szerint Dárajavaus feliratai arról tanúskodnak, hogy vallási meggyőződésére Zarathustra tanításai is hatottak, s valószínűleg az ő nevéhez fűződik a zoroasztrizmus államvallássá válása Perzsiában. Dárajavaus úgy gondolta, hogy az Asa tanításai szerint a rendes ember igazságosan él. Hitte, hogy Ahura Mazdá isten támogatja őt. Sok ékírásos felirat arról tanúskodik, hogy a király jámbor, hívő embernek kívánta magát beállítani. Ezzel kívánta a népet meggyőzni arról, hogy az isten kegyelméből uralkodik. ## Monetáris politika Valószínűleg I. Dárajavaus perzsa király volt az első akhaimenida király, aki érmét veretett, a perzsa arany darikot. Ezzel a pénzzel finanszírozta a háborúkat; s gazdaságilag és ideológiailag is fontos pénznem volt. A darikon kívül veretett még ezüst szigloszt is. Később, miután egységesítette a mértékegységeket, könnyebben tudta behajtani az adókat, valamint ez leegyszerűsítette a kereskedelmet és a bankrendszert is. A darik erős valutának számított, 95,83%-os tisztaságú aranyból verték, és súlya 8,385 gramm volt. Az ókori görögök a pénzt Dárajavaus után nevezték dareikós statḗrnek. A pénznem neve valószínűleg az óperzsa zarig (arany) szóból származik. Az arany pénzérmék veretése a király monopóliuma volt, ezüst érméket a satrapák is verethettek. A darik mellett használt ezüst šekelt (ógörögül: sziglosz), ami Mezopotámiában már i. e. 3000 körül tömegegységként az áruforgalom alapját képezte (šiqlu). A sziglosz 90%-os tisztaságú ezüstből készült, és 5,56 gramm volt a súlya. Húsz sziglosz ért egy darikot. Dárajavaus uralkodása alatt nőttek az állami bevételek, mivel új adókat vetett ki és új földeket szerzett. Ezekből a bevételekből fejlesztette az infrastruktúrát (pl. öntözéses rendszerek kiépítése, utak építése). Ezzel a kereskedelem is fejlődött. Az új adórendszerrel új bankokat is alapítottak. A leghíresebb, illetve legnagyobb a Murasu és fiai volt Nippurban. Ezek a bankok hiteleket nyújtottak az ügyfeleiknek. ## Építészet Az első görög invázió idején I. Dárajavaus új építészeti programba kezdett Szúzában, Egyiptomban és Perszepoliszban. Ekkor már készen volt a Vörös-tengert és a Nílust összekötő csatorna a mai Szueztől Zaqazigig. I. e. 497-ben, a csatorna megnyitásakor hatalmas ünnepséget szerveztek. Ekkoriban egy másik csatorna is épült, amely a Földközi-tengert és a Vörös-tengert kötötte össze. Dárajavaus építkezett Ekbatanában és Babilonban is. I. e. 521-ben Dárajavaus Szúzát tette meg a birodalom fővárosának. A város északi részén megépítette a lakóhelyéül szolgáló palotát, amelynek fennmaradt néhány mázas téglája. A palota alapításáról szóló feliratok beszámolnak arról, hogy a birodalom különféle részeiből hozatott mestereket és anyagokat. Paszargadaiban befejezte a II. Kurus által elkezdett épületeket. Dárajavausnak tulajdonítják a város erődítményeinek, apadánájának, tanácstermének, kincstárának és palotájának megépítését, bár mindezek az épületek összességükben csak a halála után készültek el. Egyiptomban több templomot építtetett, illetve helyreállíttatott annak ellenére, hogy Dárajavaus Zarausztra tanait követte. Több templomot is építettek ekkor Ptah és Nehbet istenek tiszteletére. Egyiptom és a birodalom központja között több utat készítettek. A Colosseumtól és a Parthenóntól eltérően azonban a perzsa városokat nem rabszolgák építették, hanem a birodalom alattvalói. Azokat az épületeket, amelyeket Dárajavaus nem tudott befejezni, fia megtette. A kereskedelem fejlesztése érdekében utakat, csatornákat, föld alatti vízfolyásokat (qanat) építettek. ## Családja Dárajavaus az Akhaimenida dinasztia oldalágához tartozott, apja Vistászpa (Hüsztaszpész), nagyapja Arsáma (Arszamész), dédapja Arijáramna (Ariaramnész), ükapja Csaispis (Teiszpész), és végül ükapjának az apja volt a dinasztiaalapító Hakhámanis (Akhaimenész). Dárajavaus apja II. Kurus perzsa király seregében szolgált nemes, aki később Parthia satrapája lett. ## Emlékezete Az „Erre még Dárius kincse sem lenne elég!” és a „Még Dárius kincsét is elköltené!” szólások azt jelzik, hogy a király hatalmas vagyonra tett szert uralkodása során. A magyar költészetben például Arany János Toldi című művében, a 12. ének 15. versszakában is szerepel a „Dárius kincse” kifejezés. ## Fordítás

Fredericksburgi csata (1862)

Az amerikai polgárháború fredericksburgi csatáját 1862. december 11–15. között vívták Fredericksburg mellett, ahol Robert E. Lee tábornagy Észak-Virginiai hadserege és Ambrose E. Burnside vezérőrnagy Potomac hadserege csapott össze. Abraham Lincoln az 1862. szeptember 22-én kibocsátott Emancipációs nyilatkozat hatályba lépését 1863. január 1-ében határozta meg, és ahhoz erős, győztes pozíciókat akart teremteni, ezért sürgette az uniós hadvezetést. Az uniós hadsereg december 13-i támadása vérbe fúlt a város mögötti dombokon beásott konföderációs állások előtt, s ezzel a polgárháború egyik legegyértelműbb vereségét volt kénytelen elkönyvelni. Veszteségei több mint kétszeresen felülmúlták az ellenfélét. Burnside elképzelése szerint november közepén átkelt volna a Rappahannock-folyón Fredericksburgnél, és sietve bevette volna az Amerikai Konföderációs Államok fővárosát, Richmondot, mielőtt Lee hadserege megállíthatta volna. Bürokratikus huzavona miatt Burnside utasításával ellentétben az ehhez szükséges pontonhidak Washingtonban voltak lerakva és senki sem vitte őket Fredricksburgbe időben, így Lee elzárhatta az átkelőhelyeket. Amikor december 11–12-én az uniós hadsereg végre felépítette a hídját, és ellenséges tűz alatt átkelt a hídon, utcai harcok bontakoztak ki a város területén. Az uniós csapatok felkészültek, hogy a várostól délre kiépített állásokat, valamint a várostól nyugatra fekvő, Marye's Heights nevű, megerősített magaslatot megtámadják. December 13-án William B. Franklin vezérőrnagy „nagy hadosztálya” áttörte a „Kőfal” Jackson altábornagy dél felé eső állásainak első vonalát. Mivel a parancsnak megfelelően limitált erőkkel hajtotta végre a támadást, azt hívén, hogy művelete csak elterelő jellegű, támadó hadosztályait visszaverték. Burnside utasította Edwin V. Sumner és Joseph Hooker vezérőrnagyok nagy hadosztályait, hogy szemtől-szembe rohamozzák meg James Longstreet altábornagy Marye's Heights-i állásait. Ezeket a próbálkozások először még a déli áttörésről figyelmet elterelő jellegű támadástok voltak, de miután visszaverték, összetorlódott, vezetetlen és súlyos veszteségeket szenvedett egységek maradtak a csatamezőn. Felmerült, hogy Lee ellentámadásba fog átmenni és elsöpri maga elől ezt a tömeget, ezért Burnside további támadásokkal kötötte le a figyelmét. December 15-én Burnside visszavonta hadseregét, miáltal az Unió újabb hadjárata fúlt kudarcba a keleti hadszíntéren. ## Előzmények és Burnside stratégiai terve A Konföderáció 1862 nyári-őszi offenzívája katonailag ugyan kudarc volt, de az uniós közvéleményre az előrenyomulás nagy hatást gyakorolt. 1862. szeptember 22-én Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok elnöke kibocsátotta az Emancipációs nyilatkozatot, amely azt a fenyegetést hordozta magában, hogy amennyiben a szakadár államok nem térnek vissza 1863. január 1-jéig az unióba, úgy megszünteti a rabszolgaságot. A tervezett lépés szakított volna az unió háború előtti státuszának visszaállításával és a déli országrész berendezkedését tövestül felforgatta volna. A célhoz azonban hiányzott egy olyan katonai siker, ami megerősítette volna a közvélemény bizalmát kormánya irányában és a győzelem reményét hordozza. Az ősz folyamán a Konföderáció egyik hadserege Kentucky visszafoglalását kísérelte meg (Perryville-i ütközet), a másik pedig a keleti hadszíntéren Maryland elfoglalását. Noha mindkét hadsereget visszaszorították, azok megőrizték harcképességüket. Lincoln sürgette Ulysses S. Grant vezérőrnagyot, hogy vonuljon Vicksburg, a fontos konföderációs csomópont ellen, továbbá felváltotta Don Carlos Buell vezérőrnagyot William S. Rosecrans vezérőrnaggyal a tennesseebeli hadsereg kezdeményezőbb hadviselése érdekében. Az 1862-es időközi választásokon a republikánus tábor súlyos vereséget szenvedett. Kongresszusi többségét alig megőrzive elvesztette New York és New Jersey kormányzói posztját. A választás után pár nappal, november 5-én leváltotta az óvatos George B. McClellan vezérőrnagyot a Potomac hadsereg éléről. McClellan visszaverte Robert E. Lee Maryland elleni invázióját az antietami csatában, de Lincolnnal állandó konfliktusban állt az utánpótlás kérdésében, és Lee hadseregének visszavonulásakor nem indult üldözésére, legalábbis nem a Lincolnnak megfelelő mértékben. McClellan utódja, Ambrose E. Burnside vezérőrnagy, a IX. hadtest parancsnoka lett. Ezt megelőzően önálló parancsnokként működött sikeresen észak-karolinai művelete során, és McClellannel ellentétben, nem voltak nyilvánvaló politikai ambíciói. Burnside alkalmatlannak érezte magát a hadseregszintű parancsnoklásra, és tiltakozott a kinevezése ellen. Csak akkor fogadta el, amikor világossá vált előtte barátja, McClellan leváltásának elkerülhetetlensége, és hogy kinevezésének alternatívája Joseph Hooker vezérőrnagy kinevezése, akit Burnside ki nem állhatott és bizalmatlansággal kezelt. Burnside november 7-én kapta meg a parancsnokságot a Potomac hadsereg felett. Kinevezését kézhez kapva annak második bekezdése máris arról érdeklődött, hogy mik a tervei a hadsereggel. A Lincoln és Henry W. Halleck, a szárazföldi erők rangidős tábornoka felől jövő nyomásra válaszul, Burnside prezentált egy megörökölt késő őszi offenzívát; erről Hallecket november 9-én értesítette. A McClellan által végrehajtani szándékozott terv gyors csapatmozgást és megtévesztő tevékenységet követelt. Burnside jól megfigyelhető módon erejét Warrenton közelében akarta koncentrálni, és cselből a Culpeper Court House, Orange Court House, vagy Gordonsville felé való mozgást szimulált volna. Ezután, gyorsan délkelet felé kanyarodva, átkelt volna a Rappahannock-folyón Fredericksburgnél, remélve, hogy Lee nem tudva kitalálni szándékát, továbbra is veszteg marad, s ezzel a Potomac hadsereg villámgyorsan Richmondba vonul a Fredericksburgből dél felé vezető vasút mentén. Burnside azért döntött e mellett, mert tartott attól, hogy ha Warrentontól egyenesen délre tart, kiteszi magát Jackson oldalról jövő támadásának, akinek a hadteste ekkor a Shenandoah-völgyben, Winchestertől délre tartózkodott. Ezen túlmenően az egy sínpárral rendelkező, keskeny nyomtávú Orange–Alexandria vasutat elégtelen áteresztőképességű utánpótlási vonalnak tartotta, mely nagyjából a fele utánpótlást tudja szállítani, mint amennyire szüksége volna. Burnside-ot emellett az a terv is befolyásolta, melyet McClellan közvetlenül leváltása előtt kezdett meg felvázolni. Tudva, hogy Lee elzárta az említett vasutat, McClellan fontolóra vett egy Frendericksburgön át vezető útvonalat, és parancsot adott az Ulric Dahlgren százados-vezette kis létszámú lovascsapatnak, hogy derítse fel a Fredericksburg és Richmond közötti vasútvonalat. Dahlgren visszatérve informálta Burnside-ot, hogy Fredricksburg lényegében teljesen védtelen. Miközben Burnside megkezdte a Falmouth közelében levő ellátóbázis feltöltését, a Lincoln-adminisztráció hosszas vitát folytatott a tervéről. Lincoln déli irányú előrenyomulást akart az Orange–Alexandria vasút mentén és Lee hadseregének nyílt csatára való kényszerítését ahelyett, hogy minden konfrontáció nélkül egyenest Richmondot foglalják el. Az elnök akaratát odaadóan visszhangozó Halleck november 11-12-én a hadsereghez látogatott és magával vitte Herman Haupt U. S. katonai vasútfőnököt. A kibontakozó vitában Haupt egyértelműen Burnside mellett foglalt állást, az Orange-Alexandria vasút alkalmatlansága mellett érvelve. Az elnök november 14-én, vonakodva bár, de beleegyezését adta a fredricksburgi művelethez. Egyúttal azonban figyelmeztette Burnside-ot a lehető leggyorsabb ütemű előrenyomulás szükségességére, mivel erősen kételkedett abban, hogy Lee Burnside tervének megfelelően, válaszlépés nélkül hagyná az ellene kiforraltakat. ## A szembenálló felek ereje ### Jelentős uniós parancsnokok Burnside hadseregét három, ún. „nagy hadosztály”-ba szervezte, amelyek gyalogsági hadtesteket, lovasságot és tüzérséget tartalmaztak, összesen felölelve, amiből vett részt az ütközetben. - A jobbszárny nagy hadosztályát Edwin V. Sumner vezérőrnagy vezette. Ez Darius N. Couch vezérőrnagy II. hadtestéből és Orlando B. Willcox dandártábornok IX. hadtestéből állt, amelyhez Alfred Pleasonton dandártábornok lovashadosztályát csatolták. - A középső nagy hadosztályt Joseph Hooker irányította. A III. hadtest (George Stoneman dandártábornok) és az V. hadtest (Daniel Butterfield dandártábornok) gyalogságát William W. Averell dandártábornok lovasdandárja egészítette ki. - A balszárny nagy hadosztályát William B. Franklin parancsnoksága alá osztották. John F. Reynolds I., és William F. Smith vezérőrnagy VI. hadteste képezte a gyalogságot, melyhez George D. Bayard dandártábornok lovasdandárját rendelték hozzá. - A tartalékot Franz Sigel vezérőrnagy XI. hadteste képezte, Fairfax Court House közelében. Henry W. Slocum vezérőrnagy XII. hadtestét Harpers Ferryből Dumfriesba rendelték, hogy december 9-én egyesítse erejét a tartalékkal, de egyikük sem vett részt az ütközetben. - Az uniós tüzérséget Henry J. Hunt vezérőrnagy irányította. ### Jelentős konföderációs parancsnokok Robert E. Lee Észak-Virginiai Hadseregének katonája volt, ebből harcolt Fredericksburgnél. Hadseregének hadtestekre való osztását a Konföderáció Kongresszusa 1862. november 6-i határozatában hagyta jóvá. - James Longstreet altábornagy vezette az I. hadtestet, melynek hadosztályai élén Lafayette McLaws, Richard H. Anderson, George E. Pickett, John Bell Hood vezérőrnagyok és Robert Ransom, Jr. dandártábornok álltak. - A II. hadtestet Stonewall Jackson altábornagy. irányította, hadosztályparancsnokai pedig D. H. Hill, A. P. Hill vezérőrnagyok és Jubal Anderson Early, William B. Taliaferro dandártábornokok voltak. - A tartalék tüzérséget William N. Pendleton dandártábornok parancsnokolta. - A lovashadosztály J.E.B. Stuart vezérőrnagy irányítása alatt tevékenykedett. A két hadsereg összlétszáma minden más polgárháborús ütközet létszámát meghaladta. ## Felvonulás az ütközet színterére A Potomac hadsereg november 15-én kelt útra, első egységei november 17-én érkeztek meg Falmouthba. Burnside műveleti terve igen hamar összeomlott. Pontonhíd építésére alkalmas elemeket rendelt kiszállítani a frontra a Rappahannock-folyón való gyors átkelés érdekében, de adminisztratív hibák okozta késés miatt az elemek csak a csapatok után érkeztek meg. Edwin V. Sumner vezérőrnagy megérkezése után amellett kardoskodott, hogy azonnal keljenek át a folyón annyi egységgel, amennyijük már jelen volt, és zavarják szét a túlpartot őrző 500 déli katonát, majd foglalják el a várost ellenőrző nyugati magaslatokat. Burnside azonban aggódott, hogy az őszi esőktől a folyó felduzzad, és a gázló használhatatlanná válik, miáltal Sumner a túlparton rekedve magára marad és egységét felmorzsolhatják, ezért várakozást parancsolt, Falmouthban. Lee kezdetben azt gyanította, hogy Burnside erejét kihasználva, át fog kelni a Rappahannockon, és Richmond védelme érdekében a Fredericksburgtől délre eső védelmi állásokat kell elfoglalnia a North Anna folyó mentén. De Burnside hadseregének lassú haladását látva, és Jefferson Davis konföderációs elnöknek, a Richmond közvetlen közelébe való visszavonulás miatt kifejezett nyugtalanságát érzékelve, minden rendelkezésére álló erőt Fredericksburgbe irányított. November 23-ig Longstreet összes hadosztálya megérkezett, melyeket Lee a Marye’s Heights nevű, nyugati magaslatokon helyezett el, a következőképpen: Anderson hadosztálya állt a balszélen, McLawsé közvetlenül a város mögött, tőle jobbra pedig Picketté és Hoodé. November 26-án Jacksonért küldött, de az már korábban megsejtve, milyen parancsot kap, november 22-én erőltetett menetben közeledett Winchesterből, napi több mint harminc kilométert megtéve. Hadteste november 29-én ért Lee főhadiszállására, hadosztályait Fredericksburgtől a Rappahannock mentén lefelé helyezték el, hogy Burnside átkelését megakadályozzák ezen a folyószakaszon. D.H. Hill hadosztálya kb. 30 kilométerre, Port Royalba ment, Early hadosztálya kb. 20 kilométerre Skinker’s Neckhez; A.P. Hillé Thomas Yerby „Belvoir” nevű házánál foglalt állást, a várostól úgy 10 km-re délkeletre, Taliaferroé pedig a Richmond–Fredericksburg vasútvonal mentén Guinea Station állomásnál helyezkedett el, kb. 6 kilométerre délre. A hajók és a pontonépítő eszközök csak november 25-én érkeztek meg Falmouthba, ami megakadályozta a Potomac hadsereg zavartalan átkelését. Burnside előtt még mindig ott volt a lehetőség, mivel ekkor még csak Lee erőinek felével állt szemben, és az sem volt beásva. Ha gyorsan cselekedett volna, talán még az előtt legyőzhette volna Longstreet hadtestét, hogy Jacksoné megérkezett volna. Burnside azonban ezt nem használta ki, hanem megvárta, míg az összes hídépítéshez szükséges anyag - a hónap végén - megérkezett. Ekkorra az ellenség már teljes létszámban jelen volt, és Longstreet hadosztálya erős állásokat tudott kiépíteni. Burnside eredetileg Fredericksburgtől keletre, Skinker’s Necknél akart átkelni, de az uniós folyami naszádok jelenléte miatt Lee a közelbe rendelte Early és D.H. Hill hadosztályát, s ezek mozgását az uniós léghajós őrszemek észlelték. Burnside jelentésükből arra a következtetésre jutott, hogy Lee megsejtette a tervét és a balszárnyáról elvont erőket küldte a folyón lefelé, ezáltal meggyengítve azt; ennek alapján elrendelte az átkelést közvetlenül Fredericksburgnél. December 9-én írta Hallecknek: „Azt hiszem most már jobban meglepjük az ellenséget a nyílegyenes átkeléssel, mint a folyó bármely más részén. ... Meg vagyok arról győződve, hogy az ellenség zöme már Port Royalnél tömörül, Fredericksburgöt őrző balszárnyát pedig, reményeink szerint, kivetjük állásaiból.” Csapatainak létszámfölénye mellett Burnside azt is tudta, hogy erőit nem lehet hatásosan megtámadni, mert a Rappahannock bal partján 220 löveget helyeztek el a Stafford-magaslaton, ami megakadályozta volna Lee bármely nagyméretű ellentámadását. ## Az ütközet ### December 11–12., átkelés a Rappahannockon Az uniós hadmérnökök hat pontonhíd építését kezdték meg december 11-én, a hajnalt megelőzve. Kettőt a városközponttal egyvonalban, a harmadikat a város déli végében, és másik hármat jóval délebbre, a Rappahannock és a Deep Run összefolyásának közelében. A hídépítő utászokra William Barksdale dandártábornok, a város védelmével megbízott csapatainak lövészei kezdtek tüzelni. A 150 uniós löveg válaszként adott tűzcsapása jórészt hatástalan maradt a jó fedezéket nyújtó házak miatt. Henry J. Hunt dandártábornok tüzérségi parancsnok meggyőzte Burnside-ot, hogy küldjön pontonhajókon gyalogságot a túlpartra, a hídfőállás biztosítására, és az ellenséges lövészek aktivitásának felszámolására. Norman J. Hall ezredes dandárja jelentkezett a megbízatásra. Burnside aggódni kezdett, Hallnak azt mondta a csapatok előtt, hogy „ez a nekibuzdulás a műveletben résztvevők legtöbbjének halálát fogja okozni”, azonban az erre háromszoros hurrázással válaszoló csapatok lelkesedése láttán mégis engedélyt adott. 15 órakor a tüzérség előkészítő tűzcsapást mért, majd a 135 michigani és massachusettsi önkéntes csónakokba ült. Sikeresen átkeltek és szétrajzottak a lövészek felkutatására. Néhányukat el is fogták, de a harc lényegében utcáról-utcára folyt, miközben az utászok befejezték a hidat. Sumner jobbszárnyi nagy hadosztálya délután 16.30-kor kezdte meg az átkelést, de a zöm 12-én ért csak át. Hooker középső nagy hadosztálya december 13-án kelt át az északi és déli hidak együttes használatával. A város házról-házra történő elfoglalása és tüzérséggel való lövetése a háború első nagyobb utcai harca volt. Az uniós tüzérek több mint 5000 lövedéket zúdítottak a városra és a nyugati magaslatra. Estére négy dandár foglalta el a várost, és olyan kíméletlenül kirabolták, amire a háború folyamán még nem volt példa. Ez rendkívül feldühítette Lee-t, aki az ókori vandálok tevékenységéhez hasonlította a dúlást. A rombolás a jelentős részben helybéli, virginiaiakból álló konföderációs katonákat felbőszítette. Még az uniós oldalon is sokakat megdöbbentett a Fredericksburgben okozott kár. A civil veszteség szokatlanul alacsony maradt az amúgy tomboló erőszak közepette; George Rable szerint nem több mint négy civil halt meg. A Franklin balszárnyi nagy hadosztályával történt események a délre eső folyótorkolatnál kevésbé voltak mozgalmasak. Mindkét hidat december 11-én délelőtt 11 órára elkészítették, és az öt ütegnyi tüzérség tevékenysége miatt az orvlövészek nem tudták hatásosan támadni a hídverőket. Franklin délután 4 órakor parancsot kapott az átkelésre, de mindössze egyetlen dandár ért át sötétedésig. Másnap hajnalban folytatták, és délután 1 órára minden egység átért a túlpartra. December 13-án kora reggel Jackson visszarendelte Jubal Early és D. H. Hill hadosztályait a folyó alsóbb szakaszairól. December 12-én Burnside szóbeli útmutatásban vázolta fel az eljövendő támadást, melyet Franklin kellett megindítson Hooker támogatásával a déli oldalon, míg Sumner támadása magára vonta volna az északi részek figyelmét. Ezzel szemben 13-án kiadott utasításai homályosak voltak, és elbizonytalanították alárendeltjeit. December 12-én délután 5 órakor futólagos ellenőrzésre indult a déli szárnyhoz, ahol Franklin és beosztott parancsnokai erősködtek, hogy adjon pontosabb parancsokat a reggeli támadásra vonatkozóan, hogy legyen idejük kellően elhelyezni csapataikat az éj folyamán. Ezt azonban Burnside halogatta, és a parancs végül nem ért el az egész éjjel fennmaradó Franklinhez, csak valamikor reggel 7.15 és 7.45 között. Franklin már dühöngött, amikor végre megjött, kiderült, hogy a parancs nem olyan, amire számított. Ahelyett, hogy az egész nagy hadosztály kb. katonájának egységes támadását írta volna elő, arról rendelkezett, hogy Franklin csapatai tartsák pozíciójukat és „legalább egy hadosztály” foglalja el a Prospect Hill magaslatát Hamilton's Crossing környékén, Sumner küldjön egy hadosztályt a városon keresztül fel a Telegraph Roadra, és mindkét szárny készüljön föl, hogy bevesse teljes erejét. Burnside Franklin értelmezésében azt remélte, hogy ezek a gyenge támadások megfélemlítik Lee-t, és az a visszavonulás mellett dönt. Az eredetileg az erőteljesebb támadás mellett kardoskodó Franklin rendkívül visszafogottan értelmezte Burnside parancsát és nem tekintette nagy hadosztályát a fő csapásmérő erőnek. Az utasításokat átadó James A. Hardie dandártábornok tisztázhatta volna a félreértést és értelmezhette volna Burnside szándékát, de Franklin dühöngése megfélemlítette, s csak arra összpontosított, hogy sehol ne legyen szem előtt. Burnside szándéka a térkép úthálózati pontatlansága miatt homályban maradt. Emellett a Burnside által használt ige, a „megszerezni” nem volt olyan erőteljes jelentésű a 19. századi katonai terminológiában, mint például az „elfoglalni” a magaslatokat kifejezés. ### December 13., a várostól délre December 13-án hideg és borús idő volt. Sűrű köd borult a talajszintre, és takarta el egymás elől a két hadsereget. Franklin kiválasztatta a támadó hadosztályt hadosztályparancsnokával, John F. Reynoldsszal, aki a rendelkezésére álló legkisebb, 4500 fős hadosztályt szemelte ki, melynek George G. Meade vezérőrnagy volt a parancsnoka, és John Gibbon dandártábornoknak megparancsolta, hogy hadosztálya támogassa Meade támadását. Abner Doubleday vezérőrnagy hadosztálya lett a tartalékuk, amely déli irányban állt fel, és a balszárnyat védelmezte a richmondi út és a folyó között. Meade csapatai 8.30-kor indultak el, Gibbon pedig követte őket. 10.30 környékén a köd szakadozni kezdett. A katonák kezdetben a folyóval párhuzamosan haladtak, majd jobbra fordultak, hogy elérjék a richmondi utat, ahol is a Virginiai Lovastüzérség oldalról érkező tűzébe kerültek. John Pelham őrnagy mindössze két löveg felett diszponált, és abból is hamarosan elveszített egyet az uniós tüzérség válaszlövései következtében. „Jeb” Stuart megüzente Pelhamnek, hogy ha szükségét érzi, visszavonulhat veszélyes állásából, mire azt a választ kapta, hogy Pelham tartani tudja a pozícióját. A Solomon Meredith dandártábornok vezette Vasdandár, amely Gibbon parancsnoksága alatt nyerte el nevét, megindult a konföderációs tüzérség ellen, és egy órával később Pelham, muníciója fogytán visszavonult. Lee végignézte a harcot, és a 24 éves Pelhamről szólva megjegyezte: „Dicső adagnyi bátorság szorult ebbe a fiatalemberbe.” Az őrnagy egységének esett áldozatul George D. Bayard lovassági dandártábornok, aki Franklin főhadiszállásának közelében kapott halálos sebet, miközben tartalékban várakozott. Jackson fő tüzérségi ütegei hallgattak a köd ideje alatt, de az uniós katonák hamarosan a Prospect Hillről kaptak közvetlen tüzet, öt lövegből, melyeket Reuben Lindsay Walker alezredes irányított. Meade támadása céljától kb. fél kilométerre majdnem két óra hosszára leragadt a tüzérség miatt. Meade csapatai kb. 13 órakor előrenyomultak, mire az uniós ütegek beszüntették a tüzet. Jackson katonája rejtve maradt annak a fás dombnak a gerince mögött, ahova Meade katonái igyekeztek felkapaszkodni. Bár a déli állások viszonylagosan erősek voltak, mégis hiba csúszott elhelyezésükbe. A. P. Hill hadosztályának vonalában egy háromszögletű erdős rész átlógott a vasút vonalán. Ez a kb. 500 méteres, sűrű aljnövényzettel benőtt, süppedős terep lyukként tátongott két déli dandár között, és csak Maxcy Gregg dandárja állt a nyílás mögött vagy 400 méterre. A résbe két uniós dandár hatolt be és jobbra, illetve balra fordulva oldalba támadták a déli egységeket. A kitáguló nyíláson újabb uniós dandárok áramlottak a magaslat teteje felé, majd beleszaladtak Gregg katonáiba. Ezek a konföderációsok eddig fegyvereket rakodtak, és az uniós tüzérség elől ugráltak fedezékbe, és nem számítottak rá, hogy támadás fogja érni őket, ezért sokuk megadta magát, vagy elesett az ellenség tüzében. Gregget annyira váratlanul érte a támadás, hogy először azt hitte, menekülő déli bajtársak közelegnek felé, és nem engedte, hogy emberei lőjenek rájuk. Gregg bátran járkált egysége első vonalában, és mivel részlegesen süket volt, nem hallotta a körülötte fütyülő lövedékek zaját. Pillanatokon belül gerinclövés terítette le, és két nappal később belehalt sebébe. A déliek tartaléka, valamint Early és Taliaferro hadosztályainak egyes egységei a beszakadt vonal irányába támadtak, és erősítésüket látva a rés két szélén védekező dandárok is újra vonalba fejlődtek, és feltartóztatták az ellenséget. Emiatt a résbe betört uniós katonákat immár háromfelől lőtték, és nem tudtak ellenállni ennek a nyomásnak. Meade jobbján Gibbon hadosztálya 13 óráig készülődött az előretöréshez. Nelson Taylor dandártábornok indítványozta, hogy szuronyrohammal támogassák Meade-et, de Gibbon tudtára adta, hogy ez az általa kapott parancsok megszegése lenne, így Taylor dandárja még fél órát várt, mielőtt megindult volna. Taylorék mögött Peter Lyle ezredes dandárja haladt. Ez a támadás nem talált magának rést a védőfalon, és fás fedezék sem volt a konföderációs tüzérség lövedékei elől, ezért a támadás előbb lelassult, majd teljesen elakadt, mielőtt a vasúti síneket elérte volna. Gibbon 13.45-kor bevetette a tartalékát is, Root ezredes dandárját, mely a másik két egység túlélői között áthaladva rontott a déliekre. Végül is pár uniós katona ténylegesen elérte a dombok gerincét, és kézitusába bocsátkozott a konföderációsokkal. A lőszertartalékok kimerültével ugyanis már puskatussal, szuronnyal, sőt feltűzött szuronnyal dárdaként elhajított puskákkal is folyt a küzdelem. Végső soron Meade és Gibbon hadosztályát egyaránt visszavetették eredeti állásaiba, súlyos veszteségek mellett. Az áttörés kiaknázása nem sikerült. Az összecsapást követően Meade panaszt tett, hogy Gibbon tisztjei késlekedve támadtak, de dühe főként David B. Birney dandártábornokra irányult, akinek a III. hadtestbe tartozó hadosztályát szintén Meade támogatására jelölték ki. Birney azzal védekezett, hogy katonái súlyos tüzérségi csapásokba kerültek felfejlődés közben, amúgy sem volt tisztában Meade támadásának fontosságával, és Reynolds nem is parancsolta előre a hadosztályát. Mikor Meade hátravágtatott, hogy Birney-t kérdőre vonja, olyan trágárságok özönét zúdította rá, hogy a törzsben szolgáló egyik hadnagy szavai szerint „még a kövek is majdnem meghasadtak”. Elérte, hogy saját felelősségére Birney-t előreparancsolja, de még hetekig háborgott az eset miatt, főként hogy eddigre már túl késő volt mindenféle további támadó művelet végrehajtására. Early hadosztályának ellentámadását Edmund N. Atkinson ezredes georgiai dandárja vezette, ami maga után vonzotta Robert Hoke ezredes, James J. Archer dandártábornok, és John M. Brockenbrough ezredes katonáit is. Ezek együttesen kirontottak a vasúti árokból, és kiverték Meade katonáit az erdőből, melyből nagy összevisszaságban zajló menekülés lett, Gibbon katonáival szorosan a nyomukban. Early parancsa úgy szólt, hogy csak a sínekig üldözzék az ellenséget, de a pillanat hevében a katonák a nyílt mezőre nyomultak a régi richmondi út vonaláig. Ott az uniós tüzérség hatótávjába kerültek, és Birney késve előrenyomuló első dandárjának katonáiba ütköztek, melyek felbukkanása megmentette a menekülőket a folyóba szorítástól. Minden további konföderációs előrenyomulásnak véget vetett a III. hadtest Daniel E. Sickles dandártábornok vezette hadosztályának felbukkanása a jobb oldalon. Burnside, akinek figyelmét ez idő tájt a Marye’s Heights ellen indított támadás kötötte le, megdöbbenve értesült, hogy balszárnyán nem sikerült a kijelölt célokat elérni. Parancsot küldött Franklinnek, hogy haladjon „egyenesen előre és jobbfelé”, de minden további könyörgés ellenére Franklin nem volt hajlandó támadni, mondván, hogy már minden erejét bevetette. Ez nem volt igaz, noha a tartalékban tartott teljes VI. hadtest és Abner Doubleday dandártábornok hadosztálya az I. hadtestből a jórészt mozdulatlanul töltött nap folyamán elenyésző mértékű veszteségeket szenvedett a tüzérség csapásaitól. A konföderációs katonák visszahúzódtak a várostól délre eső dombok védelmébe. Jackson egy újabb ellentámadást fontolgatott, de az uniós tüzérség és a beálló sötétség hatására lemondott róla. A váratlan uniós áttörés előnyét Franklin elvesztegette, amikor nem mélyítette el Meade sikerét a tartalékban álló kb. katonával. Sem Franklin, sem Reynolds nem avatkozott az ütközetbe, és beosztottjaik számára elérhetetlenek voltak bizonyos kritikus pillanatokban. Franklin veszteségei kb. 5000 főre rúgtak, míg Jacksoné 3400-ra volt tehető. Kisméretű összecsapások és tüzérségi párbaj búcsúztatta a világosságot, de újabb nagyméretű támadásra nem került sor, miáltal az ütközet súlypontja északra került, a Marye’s Heights dombjaira. ### December 13., Marye’s Heights A csatatér északi felén William H. French dandártábornok hadosztálya támadáshoz készülődve az ellenséges tüzérség bombázásába került, mellyel a ködbe burkolt Fredericksburg környékét szórták meg. Burnside azt a parancsot adta Sumnernek, a jobbszárny nagy hadosztálya parancsnokának, hogy „egy vagy több hadosztály” odaküldésével vegye birtokba a várostól nyugatra eső magaslatokat, feltételezve, hogy a délebbre eső állások ellen indított támadás lesz a művelet súlypontja. Jobbára nyílt terepen át vezetett az út oda, melyet időnként lerombolt házak, kerítések és kertek szakítottak meg, megtörvén az előrenyomuló csapatok arcvonalát. A várostól nyugatra kb. 300 méterre csatorna húzódott, mely fölött három keskeny híd vezetett át. Az átkeléshez a támadóknak oszlopokba kellett rendeződniük. Kb. egy kilométerre a várostól nyugatra emelkedett a Marye’s Heights nevű alacsonyabb domb, 15–20 méterre magasodva a környező terep fölé. (Noha általában Marye’s Heights (Marye magaslat) néven lett ismert, a magaslat több meredély által szabdalt együttesből állt, melynek dombjai északról délre nézve a Taylor’s Hill, Stansbury Hill, Marye’s Hill és Willis Hill névre hallgattak.) A Marye’s Hill és a Willis Hill gerincének közelében keskeny út vezetett egy hasadékban – ez volt a Telegraph Road, melyet az ütközet alatt Sunken Road-ként emlegettek. Ezt egy 120 cm-es kőfal szegélyezte, melyet helyenként gerendatámaszték és más mesterséges akadály erősített meg kitűnő gyalogsági fedezékké téve. Lafayette McLaws vezérőrnagy kezdetben 2000 katonát állított a Marye’s Heights vonalára és további 7000 várakozott tartalékban a gerincen és a domb mögött. A nagyszámú tüzérségi löveg szinte mindenhova fedező tüzet tudott adni az alatta levő terepen. Edward Porter Alexander alezredes tüzérségi parancsnok biztosította Longstreetet: „Tábornok úr, úgy befogtuk azt a terepet, hogy apróra át tudjuk fésülni. Egy csirke nem marad élve azon a mezőn, amikor tüzet nyitunk.” A városra boruló köd reggel 10 óra körül kezdett szakadozni, és ekkor Sumner támadást parancsolt, 11 órai kezdettel. French hadosztályának Nathan Kimball dandártábornok vezette dandárja délben indult meg. Lassan haladtak előre a pergőtűzben, oszlopokba rendeződve átkeltek a csatornán, visszaalakították az arcvonalat, és feltűzték a szuronyt egy sekély árok védelmében. Tökéletesen rendezett sorokban nekiindultak a sáros kaptatónak, míg a kőfal mögül jövő sortüzek le nem kaszálták őket, kb. 125 méterre az ellenség soraitól. Néhányan elértek 40 méterre, de a súlyos veszteségek miatt a túlélők földre vetették magukat. Kimball súlyos sebet kapott a roham során, dandárja elvesztette létszámának negyedét. Ezután John W. Andrews és Oliver H. Palmer ezredesek dandárjai következtek; ők majdnem embereik felével fizettek a kísérletért. Sumner utasítása Winfield S. Hancock hadosztályát küldte French támogatására, melyből Samuel K. Zook ezredes dandárja követte Palmerét, hasonló sorsra jutva. A következő Thomas F. Meagher dandártábornok ír dandárja volt. Az ő támadásukat a szintén ír Robert McMillan ezredes georgiai katonái fojtották vérbe. A zöld ezredzászlót meglátó egyik déli katona azt kiáltotta: „Ó istenem, micsoda kár! Itt jönnek Meagher legényei.” McMillan azonban leintette: „Csak adjatok nekik, fiúk! Adjatok! Rajta!” Hancock utolsó dandárját John C. Caldwell dandártábornok vezette. Nelson A. Miles ezredes azzal állt eléje, hogy a katonákat lelassítja az alakzatban való menetelés, a lövés, az újratöltéshez való megállás, és ezért könnyű célpontot nyújtanak; a legjobb lenne tehát kizárólag szuronyt szegezve lerohanni az állásokat. Caldwell elutasította az indítványt. Milest torkon lőtték a faltól 30–40 méterre, ahol emberei ugyanúgy leragadtak, mint az előttük odaérők. Caldwellt két lövés is érte. A II. hadtest parancsnoka, Darius N. Couch vezérőrnagy megdöbbent két hadosztályának röpke egy óra alatt történt lemészárlása láttán. Mileshoz hasonlóan felismerte, hogy a taktika csődöt mondott. Először szuronyrohamot fontolgatott a védők legyűrésére, de az első vonalainak szemrevételezése közben megállapította, hogy French és Hancock hadosztálya nincs abban az állapotban, hogy támadhasson. Utolsó hadosztályát jobbról akarta a déli állások mögé juttatni, de French és Hancock segítségkéréseire, végül beküldte Oliver O. Howard vezérőrnagy csapatait ugyanott, az elesett társak testén keresztül. A IX. hadtest Samuel Sturgis dandártábornok hadosztályát küldte rohamra. Sturgis mattrészeg volt, egyik dandárának a vezetője poharazott vele, a másik harcias szónoklatot tartott, majd senki nem látta többé a roham során. Kétórányi elkeseredett harc után négy uniós hadosztály vallott kudarcot ott, ahova Burnside eredeti parancsa mindössze egyre bízta volna a feladatot. A veszteségek súlyosak voltak: a II. hadtest 4114 főt, Sturgis hadosztálya 1011 embert vesztett. Az ellenség megtorpanását Longstreet kihasználta, és immár négy vonalnyi lövész sorakozott a kőfal mögött. Thomas R. R. Cobb dandártábornok halálos sebet kapott egy orvlövész találatától, és Joseph B. Kershaw dandártábornoknak kellett helyére lépnie. Lee aggodalmát fejezte ki Longstreetnek a vonalai előtt tömegesen felbukkanó ellenséges csapatok látták, de azt választ kapta: „Tábornagy úr, ha Ön a Potomac túloldalán élő minden embert odarak arra a mezőre és azok ugyanígy közelítenek, én, amennyiben ad elég lőszert hozzá mindahányukkal végezni fogok mielőtt elérnék az állásaimat.” Délutánra tehát Burnside egyik szárnyon sem tudott haladást felmutatni, de az újabb módszerek kiötlése helyett a súlyos veszteségek láttán is ragaszkodott a változatlan helyen való támadáshoz. Parancsot adott Franklinnek, hogy újítsa fel a támadást a balszárnyon (melyet az figyelmen kívül hagyott), Hooker középső nagy hadosztályának pedig átkelést parancsolt a Rappahannockon és Fredericksburgön keresztül a Marye’s Heights elleni támadáshoz kellett csatlakoznia. Hooker személyes felderítésre indult (amit sem Burnside, sem Sumner nem tett meg; mindketten a folyó bal partján maradtak), majd Burnside főhadiszállására visszatérve a támadás elvetését tanácsolta. Daniel Butterfield dandártábornok Hooker V. hadtestének parancsnoka mialatt Hooker Burnside-dal tanácskozott, elküldte Charles Griffin dandártábornok hadosztályát Sturgis katonáinak felmentésére. A konföderációs oldalon Pickett hadosztálya és John Bell Hood egyik dandárja települt át a Marye’s Heights védelmére. Griffin három dandárjával szintén egyenként nekiment a déli állásoknak. A Sturgis állapota miatt aggódó Couch hat rhode island-i löveget küldött a déliek vonalától 150 méterre. Ők sem tudtak azonban Sturgisnek jelentékeny tűzfedezetet biztosítani, mert ki voltak téve a puskatűznek. Hancock hadosztályának egyik katonája a déli állásokban látott mozgást jelentett, mire páran azt kezdték hinni, hogy visszavonulnak. A dolog valószínűtlensége ellenére az V. hadtest Andrew A. Humphreys vezette hadosztálya támadási parancsot kapott a helyzet kihasználására. Humphreys lóháton vezette az első dandárt, miközben csapatai elesettek és földön hasalók, meg számtalan felerősített szurony és kilőtt puska között lépkedtek. A szanaszét heverők némelyike belekapaszkodott a katonák lábába és azért rimánkodott, hogy ne menjenek tovább, ami kavarodást okozott a sorokban. A rohamot 50 méterre a kőfaltól lekaszálta a puskatűz. George Sykes dandártábornok hadosztálya Humphryes visszavonulásának fedezésére kapott parancsot, de saját maga is kereszttűzbe került és leragadt. 16 órakor Hooker visszatért a folyó jobb partjára, miután sikertelenül próbálta megakadályozni a támadást Burnside-nál. Mivel Humphreys támadása ekkor még javában folyt, Hooker kelletlenül támadásba parancsolta a IX. hadtestből George W. Getty hadosztályát, de ezúttal a Marye’s Heights balszélső dombja, a Willis Hill ellen. Rush Hawkins és Edward Harland ezredes dandárjai egy befejezetlen vasútvonal sínpárja mentén haladtak közvetlenül a Hazel Runtól északra. Egészen közel jutottak a déliek vonalához, mielőtt a szürkületben felfedezték őket, de végső soron heves puskatűzzel visszaverték a próbálkozásukat. Immáron hét hadosztály bocsátkozott harcba, általában dandáronként egymás után összesen tizennégy különálló támadásban, melyek mindegyike kudarcot vallott, s összességében 6000–8000 fő veszteséget okozott saját magának. A Marye’s Heights környékén elszenvedett konföderációs veszteségek 1200 fő körül alakultak. A beálló sötétség és Burnside beosztottainak kérelme véget vetett a támadásoknak. Longstreet később azt írta: „A rohamok elszántak és véresek voltak, de teljesen reménytelenek.” A katonák ezrei a hideg decemberi éjszakát a mezőkön töltötték, nem tudván a sebesülteken segíteni. Éjjel Burnside beosztottait hibáztatta a katasztrofális támadás kudarca miatt, akik viszont egyöntetűen az ő hibájának tartották a kimenetelt. ### December 14–15., szünet és visszavonulás A december 13-án tartott vacsorai megbeszélésen Burnside drámai bejelentést tett arról, hogy a régebben általa parancsnokolt IX. hadtest élén személyesen fogja vezetni a Marye’s Heights elleni döntő támadást, de tábornokai reggelig lebeszélték erről. A hadseregek december 14-én is állásaikban néztek farkasszemet egymással. Ezen a napon délután Burnside fegyverszünetet kért Lee-től a sebesültek ellátása érdekében, amit meg is kötöttek. Másnap az uniós hadsereg visszatért a folyó bal partjára, s ezzel a támadást ideiglenesen beszüntette. A mészárlás és a szenvedés mértékéről tanúskodott Richard Rowland Kirkland, a 2. Dél-Karolinai önkéntes ezred G százada egyik őrmesterének esete, aki a Marye’s Heightson, az útmenti kőfalnál harcolt. Kirkland egészen közelről látta a pusztulást és a halált, s mint oly sokan másokat, őt is megrázta a északi sebesültek jajongása december 13. hideg éjszakáján. Joseph B. Kershawtól engedélyt kapva Kirkland kulacsokat gyűjtött, és fényes nappal, tűzszünet beállta és fehér zászló védelme nélkül itatta az északiak csatatéren heverő sebesültjeit. Mivel Kirkland szándékai nyilvánvalóak voltak, az északiak nem lőttek rá. Kirklandet később „a Marye's Heights angyala” néven emlegették tetteiért, és Felix de Weldon szobrot állított neki a Fredericksburg és Spotsylvania Nemzeti Katonai Parkban. ## Az ütközetet követően Az Unió fő veszteséget szenvedett (1284 halott, 9600 sebesült, 1769 fogoly/eltűnt). Két tábornok esett el: George D. Bayard és Conrad F. Jackson dandártábornok. A Konföderáció 5377 fő veszteséget könyvelhetett el (608 halott, 4116 sebesült, 653 fogoly/eltűnt), legtöbbjét Jackson frontján, a harcok korai szakaszában elveszítve. Maxcy Gregg és T. R. R. Cobb dandártábornokok szintén halálos sebet kaptak. A veszteségek jól mutatták, mennyire katasztrofális volt a Potomac hadsereg taktikája. Habár a dél felé eső szárnyakon folyó harcban nagyjából egyenlően vesztek oda (kb. 4000 konföderációs és 5000 uniós), az északi szárnyon az Unió nyolcszor annyi erőt veszített. Burnside csapatai jóval több vért hullattak a terv szerinti elterelő műveletben, mint a fő támadásban. A déliek ünnepelték a győzelmet. A Richmond Examiner sorai szerint ez „a támadók döbbenetes veresége, mindennél többet jelentő hazánk védelmezőinek csodálatos győzelme” volt. Az általában visszafogott Lee-t a Charleston Mercury magáról megfeledkezve ünneplőként jellemezte, aki szemlátomást mindenkit megölelt volna, aki megszólította. Az újság szerint „Lee tábornok tudja mit tesz, a hadsereg pedig ezidáig mindennemű dolgát sikerre vitte”. Északon mind a hadsereg, mind Lincoln a sajtó és a politikusok heves támadásainak kereszttüzébe került. A Cincinnati Commercial azt írta: „Aligha lehet emberileg több bátorságot, tábornokként pedig kevesebb hozzáértést mutatni, mint az hadseregünkben ezen a napon megfigyelhető volt.” A radikális Zachariah Chandler szenátor, azt írta: „Az elnök gyenge ember, túl gyenge ehhez a helyzethez képest és áruló, vagy bolond tábornokaink pedig időt és még annál is értékesebb életeket vesztegetnek eldöntetlenül maradó csatákban és késlekedések folytán.” Andrew Curtin pennsylvaniai kormányzó a Fehér Házba látogatott a harctérről megérkezve. Az elnökkel való beszélgetés folyamán azt mondta: „Ez nem ütközet volt, hanem mészárszék.” Curtin beszámolt arról, hogy az elnök „megtörten hallgatta a történteket, és nemsokára az őrület határáig fokozódott ideges felindultsága”. Lincoln maga azt írta: „Ha létezik rosszabb hely, mint a pokol, hát én ott vagyok.” Burnside-ot egy hónappal később felmentették a parancsnokság alól, miután sikertelenül próbált tisztogatást véghezvinni engedetlenkedő alárendeltjei körében, és a hadsereg január folyamán leszerepelt a gunyorosan sárdagasztás hadműveletként emlegetett események során. thumb\|bal\|500px\|Fredericksburgből nyugati irányba nézve látható a Telegraph Road a háttérben, a Marye’s Heights középen. ## Az ütközet emlékezete 2006 márciusában a polgárháborús emlékszervezet, a Civil War Preservation Trust (CWPT) 12 millió dolláros kampányt jelentett be a történelmileg jelentős Slaughter Pen farm emlékhelyként való megőrzésére, amely a fredericksburgi ütközet kulcspontja volt. A 205 holdas farm volt a helyszíne a George Meade és John Gibbon által Jackson állásai ellen indított támadásoknak. A tetemes veszteségek mellett kiharcolt ideiglenes áttörés jelentette az uniós csapatok legnagyobb esélyét a fredericksburgi ütközet megnyerésére. Az ütközet déli részénél lefolyt összecsapást később Slaughter Pennek nevezték el. A csata körülbelül 9000 fő veszteséget okozott a feleknek, és öt Medal of Honor kitüntetést adományoztak a benne részt vett északi katonáknak. A Slaughter Pen farm annak előtte a fredericksburgi csatatér legnagyobb, gondozás nélküli része volt. Ez ma a csatatér egyetlen olyan pontja, ahonnan a látogató végigkövetheti a harcok lefolyását; minden más részt már beépítettek. A 12 millió dolláros beruházást az amerikai történelem legambiciózusabb nonprofit beruházásának nevezték. 2006 októberében a belügyminisztérium kétmillió dolláros támogatást adott a Slaughter Pen farm jelentősége miatt, melyhez Central Virginia Battlefields Trust (CVBT, Közép-Virginiai Csatatérgondozási Tröszt) további egymillióval járult hozzá. ## A média tükrében A fredericksburgi csatát a Istenek és katonák című 2003-as filmben örökítették meg, amely a hasonló című regény alapján íródott. Mindkét mű elsősorban a Marye’s Heights ellen indított katasztrofális rohamokról szól. A filmben a Hancock hadosztályában az ír dandár, Caldwell és Zook dandárjai, valamint a XX. Maine-i gyalogezred harcát emelik ki. Louisa May Alcott írónő saját, ápolónőként szerzett élményeire támaszkodva írta meg Hospital Sketches című könyvét 1863-ban, melyben a fredericksburgi ütközet sebesültjeinek ellátását mutatta be, nem valós történetben feldolgozva. ## Fordítás

Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (musical)

A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (röviden: Képzelt riport vagy Popfesztivál) Déry Tibor azonos című kisregényének 1973-as magyar musicalváltozata. A kisregényt Pós Sándor alkalmazta színpadra, zenéjét Presser Gábor, dalszövegeit Adamis Anna szerezte. Ez volt a rockzenészként népszerű Presser Gábor első színházi munkája, a darab pedig az első sikeres magyar rockmusical révén utat nyitott a popzenének a magyar színházi és irodalmi életbe. A cselekmény egy amerikai rockfesztiválon bontakozik ki, középpontjában pedig egy magyar emigráns házaspár áll. A tragikus musical 1973. március 2-i vígszínházi bemutatója után azonnali kritikai és kasszasiker lett hazai és (a vendégjátékoknak köszönhetően) európai szinten. A premier óta számos magyarországi és európai színpadon bemutatták, míg angol nyelven az USA-ban 1986 márciusában láthatta először a közönség. A Színházi kalauz szerint ezen bemutatók sorából „kiemelkedett Kovalik Balázs 1999-es szegedi színrevitele Juronics Tamás koreográfiájával, illetve Szikora János tartalmas, gondolatiságában letisztult szolnoki rendezése (2005).” Az előadástól függetlenül is nagy sikert értek el a musical dalai, melyek a Locomotiv GT repertoárjának részét képezték. A darab rádiójáték változata is elkészült 1979-ben, míg a mű 25. évfordulóján a dalokat Borlai Gergő vezetésével felújították, melyek később egy újabb, koncertjellegű változat alapjául szolgáltak. ## Cselekménye A darab, hasonlóan az alapjául szolgáló regényhez, az altamonti rockfesztivál eseményeit és Meredith Hunter meggyilkolását meséli el azt Montanába helyezve, egy disszidált magyar házaspár szemszögéből, párhuzamot vonva a kábítószermámorban úszó tömeg és a nyilaskeresztesek között. ### Első felvonás Autók végeláthatatlan sokasága, háromszázezer fiatal közeledik az eső áztatta autópályán a montanai rockfesztiválra („Menni kéne”). Az égen feltűnő madárrajok baljós árnyékot vetnek a tömegre („Valaki mondja meg”). A kocsisorban van József is, egy Magyarországról menekült New York-i férfi, aki szintén emigrált feleségét, Esztert keresi, aki ellenzése ellenére utazott a fesztiválra. Útközben felvesz egy fiatal stoppost, a Fiút, akit homoszexualitása miatt provokál, majd kidobja kocsijából. Eszterről és szerelmükről beszél egy idegen nőnek, aki párnapos frigyet ajánlott neki, s felesége megjelenik előtte látomásában („Arra születtem”). A fesztiválra érkezvén több ismerőssel, köztük Manuellel is találkozik, ám Eszter hollétére nem sikerül fényt derítenie („Ringasd el magad I.”). A kimerült József álomba merül. Eszter meglátja férjét, de nem ébreszti fel, s amerikai barátnőjével, Beverley-vel a bedrogozott tömegben tanúi lesznek, hogy a színpadon kitört verekedésben a biztonságért felelős Pokol Angyalai motoros banda egy tagja szíven szúr egy Meredith Hunter nevű fekete fiút. József meghallja Eszter sikolyát, akihez egy lány visz hírt férjéről, de ő visszautasítja a találkozást („Nem akarom látni”). A gyilkosság körülményeit egy Tanútól tudjuk meg, kinek vallomásából saját története is kibontakozik. József folytatja a kutatást Eszter után. Találkozik a kábult ismerősével, Renével, akitől nem tud segítséget kapni. Összeismerkedik a drogos férjét kísérő kanadai doktornővel, Marianne-nel („A fák is siratják”). Józsefet egyre jobban aggasztja Eszter holléte, így továbbáll („Add, hogy még egyszer”). ### Második felvonás A koncertező tömeget otthagyva Eszter és Beverley egy sátorba húzódik, ahol a Fiú hasist ad Eszternek („Ringasd el magad II.”). A kábítószer hatása alatt Eszterben felidéződnek a gettók emlékei, míg egy másik közeli sátorban József Joshua és Frantisek filozófiai eszmecseréjének fültanúja. A két szál párhuzamosan halad, s Eszter elmeséli házasságának történetét is. József és Eszter végre találkoznak („Vinnélek, vinnélek”), ám amíg József a kocsit keresi, amiben hazaviheti feleségét, Eszter ismét eltűnik. Esztert, amikor Beverley-vel a koncertre tart, ismét kábítószeres víziók gyötrik, a koncertre igyekező fiatalok helyett menekülő zsidókat lát („Indulás a koncertre”), látomásában egy Nyilas Madár beszél hozzá, s ad neki újabb adag drogot. Mindeközben a tömeg elválasztja Beverley-től, s közben a színpadon a Bíró a Pokol Angyalát a gyilkosságról vallatja. Most már József és Beverley is Esztert keresi („Eszter keresése”). A keresés egyre szimbolikusabbá válik, „hiszen Eszter a tisztaság, az emberség jelképe”. Az Eszter víziójában érezte tűszúrás valódi volt, a Fiú adott neki heroint, s mikor József rálel, már haldoklik. Józsefet önvád gyötri, és ahogy felesége holttestére borul, a Fiú hátba szúrja, de nem hal meg, a Fiút elkapják. A Bíró a gyilkost vallatja, Beverly – aki az eseményekről Billtől értesül, aki szintén szerette Esztert – a lányt gyászolja, halálának okát keresi („Arra született”). A finálé a rendezői koncepciótól függően vagy a Föld sebeinek begyógyítását (és a fesztivál után maradt hulladékhegyek eltakarítását) célként kitűző, reményteljes „Arra születtünk” vagy a sokkal melankolikusabb „Valaki mondja meg” repríze. ## Dalok listája Első felvonás - „Menni kéne” – kórus - „Valaki mondja meg” – Tanú, kórus - „Arra születtem” – Eszter - „Ringasd el magad I.” – Manuel, kórus - „Nem akarom látni” – Eszter - „A fák is siratják” – Marianne - „Add, hogy még egyszer”/„Add hogy még egyszer lássam” – József, kórus Második felvonás - „Ringasd el magad II.” – kórus - „Vinnélek, vinnélek” – Eszter és József - „Indulás a koncertre” – instrumentális - „Eszter keresése” – József és Beverley - „Arra született” – első, második és harmadik lány - „Finálé”/„Arra születtünk” – kórus A musicalben szereplő dalok több kiadást is megéltek, a Képzelt riporttól függetlenül is. A „Menni kéne”, a „Valaki mondja meg” és a „Ringasd el magad I.” című dalok szerepeltek a Szent István körút 14. című musicalben is. A „Valaki mondja meg”, a „Ringasd el magad I.” és a „Vinnélek, vinnélek” szerepelt a Vígszínházi búcsú kiadványon. Továbbá a „Valaki mondja meg” szerepelt Sztevanovity Zorán Szép holnap (1987), a Géniusz Csillagból kő, Koncz Zsuzsa Miénk itt a tér, Zorán Koncert – Budapest Sportcsarnok (1996), Presser Gábor, Kovács Péter és Voga Viktória Koncert – Dalok régről és nemrégről (2003), Presser Dalok a színházból (2004), valamint Bereczki Zoltán és Szinetár Dóra Musical duett (2007) című albumán. Ezeken kívül feltűnt még a Koncert a Budapest Sportarénában (2005) és a Presser Gábor és vendégei – Jótékonysági koncert „Az Élet Menete Alapítvány” javára DVD-kiadványokon Zorán és Presser, illetve Presser előadásában. A „Ringasd el magad” először egyperces változatban az azonos című 1972-es Locomotiv GT-albumon volt hallható, amely még csak előhírnöke volt a későbbi dalnak. A musical elkészülte után a dal felkerült az együttes Bummm! című albumára (1973) és a Báj-báj Loksi! videófelvételre (1992). Feldolgozta a Rapülők a Rapeta (1993) és a Riszájkling Show albumon, Balázs Péter és Török Gábor a Calypso duett albumon (1994), a Kimnowak a Ringasd el magad / Ide doki kell maxi CD-n (1997), Zámbó Jimmy 1999-ben, mely a 2005-ös Requiemen jelent meg, Makrai Pál a Best of Musical 1. – A világ legszebb musical slágerei magyarul válogatáshoz (2006), valamint Puskás Péter a Megasztár Allstar – A három sorozat legnagyobbjai! albumon. Presser Koncert – Dalok régről és nemrégről lemezén is hallható. A dal angolul „Rock Yourself” címen élt meg több felvételt. „A fák is siratják” Király Linda (#1 – 2003) és Nguyen Thanh Hien (Megasztár – A legenda folytatódik – A döntősök kedvenc dalai – 2008) előadásában jelent még meg. A „Vinnélek, vinnélek” szerepelt Faragó István Judy gitár (1983) és Presser Dalok a színházból albumán, és Falusi Mariann és Novák Péter előadásában feltűnt a Presser Gábor és vendégei – Jótékonysági koncert „Az Élet Menete Alapítvány” javára DVD-n. A dalok ének-, zongora- és gitárkottáit tartalmazó füzetet a Rózsavölgyi és Társa Kiadó kiadó jelentette meg 1999-ben, majd két újabb kiadást élt meg 2004-ben és 2007-ben. ## Keletkezése Pós Sándor író–dramaturg, 1971-ben a Nemzeti Színház segédrendezője, a Műsoron: a színház című szakmai vitában látva rendezői pályájának megfeneklését, egy ifjúsági színház szükségességének ötletét vetette fel. A leendő műsortervet előkészítve talált rá Osztovits Levente javaslatára Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényére, melynek témáját megfelelőnek találta a fiatal közönség számára. Mivel a színház-alapítási beadványára nem érkezett hivatalos válasz, a darab ötletével Both Bélát, a Nemzeti igazgatóját kereste meg, akinek tetszett az elképzelés, és megbízta Póst a dramatizálással, Déry pedig, bár a bemutatóig bizonytalan volt a vállalkozás sikerességében, beleegyezett. Miután Both nyugdíjba vonult, a Nemzeti új igazgatója, Marton Endre saját maga vállalta a darab rendezését, Póst pedig asszisztensének nevezte ki. A próbafolyamat három hónap múltán sem kezdődött el, így Déry – Pós egyetértésével – a darab jogait átadta a Vígszínháznak, Pós pedig a Magyar Rádióhoz szerződött. Várkonyi Zoltán, a teátrum igazgatója megszerezte a bemutatóhoz szükséges engedélyeket – az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztálya elé a „a nyugati hippikultúra kritikája”-ként terjesztve – bár a hatóságok a próbákat is figyelemmel kísérték; és a fiatal Marton Lászlót bízta meg a rendezéssel. A próbafolyamat során Pós százhúsz oldalas kézirata jelentősen lerövidült, ellenben a Vígszínház hagyományainak megfelelően zenebetétekkel tarkították. A Képzelt riporthoz több „hagyományos” színházi zeneszerzőt ajánlottak, ám Marton szívesebben dolgozott könnyűzenészekkel. A dalok megkomponálására először az Illés-együttest kérték fel – akikre a kisregény többször hivatkozik és párhuzamba állítja őket a The Rolling Stonesszal – ám az együttes szerzőpárosa, Bródy János és Szörényi Levente a kisregény felszíni rockellenes jelentésrétege miatt visszautasította a lehetőséget (a kettős inkább a magyar történelemben keresett témát leendő rockoperájához, vö.: István, a király). Következőnek a másik népszerű rockegyüttes, a Locomotiv GT szerzőpárosát, a színház világában még idegen Presser Gábort és Adamis Annát keresték meg. Kezdetben – az Illéshez hasonló okokból – ők is nemet mondtak, ám Presser, újragondolva a művet, megmásította döntését. Erről így nyilatkozott: „Amikor a Popfesztivál kapcsán találkoztam Déry Tiborral, megkérdeztem tőle: jól értem-e, miről szól a regény. Úgy gondoltam, arról szól, hogy ha elmész innen, magaddal viszed. Mondta: igen. Ezzel helyére is került bennem a történet.” Az akkor még kizárólag rockzenésznek tartott Presser saját zenei világát használta fel a tizenhárom dal komponálásakor, a versek megírásáról pedig Adamis így nyilatkozott: A Képzelt riportot már bemutatója előtt sok kritika érte a Bródyék által is megvilágított paradoxon miatt, miszerint a mű az amerikai popkultúra, az ifjúsági szubkultúra túlzásait, vadhajtásait bírálja, ám mégis abból a zenéből táplálkozik, amely ezek egyenes ági leszármazottja. Míg a színházvilág a rockzene integrálását ellenezte, a könnyűzeneiparnak a darab témájával volt problémája; ráadásul a musical tabutémákat döngetett (drog, homoszexualitás, holokauszt). Szántó Péter ezt írta erről És ilyen a Boksz? című könyvében: „A Képzelt riport ellenséges, feszült légkörben készült. A Locomotiv együttesen belül is szakadás jött létre, mert Frenreisz Károly (bátyja, Latinovits Zoltán haraggal távozott a Vígszínházból) kivált az együttesből. Az akkori beat-, rock- vagy popzene sztárjai szinte egytől egyig ellene voltak, mert ifjúságellenesnek tartották magát a regényt, továbbá ellenszenves volt nekik, hogy egy ilyen együttes, mint a Locomotiv, részt vesz egy hivatalos színházi előadáson. Ezt a műfaj elárulásának tekintették.” A kész mű mind pénzügyileg, mind a kritikusok körében siker lett Európa-szerte. A musical friss zenéjével helyettesítette a betiltott Jézus Krisztus szupersztár után maradt űrt, utat nyitott a rockzenének és egyéb könnyűzenei irányzatoknak a színházba és a többi művészeti ágba. A Képzelt riport Presser életében színházi sikersorozatot indított el, amelyben olyan címek szerepelnek, mint a Harmincéves vagyok, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, A padlás, a Túl a Maszat-hegyen és a Vígszínház számos előadásának zenei aláfestése. Számos később népszerű művész kezdte – akár csak főiskolásként – karrierjét a Képzelt riportban. A dalok – így például a „Menni kéne”, a „Valaki mondja meg”, az „Arra születtem”, a „Vinnélek” és a „Ringasd el magad” – önállóan is nagy népszerűségre tettek szert, beépültek a Locomotiv GT repertoárjába, a magyar popkultúra kiemelkedő alkotásai. ## Főbb bemutatói ### Ősbemutató Az ősbemutatóra 1973. március 2-án került sor a budapesti Vígszínházban. Az előadást Marton László rendezte, Geszler György koreografálta, a díszleteket Fehér Miklós, a jelmezeket pedig Jánoskúti Márta tervezte. A Képzelt riport ebben a formájában nyolc évig játszották a Vígszínház színpadán, amikor is a teátrum Marton vezetésével felújította a darabot, mely változatában ismét évekig futott, összesen több mint négyszáz előadást élt meg. A rockzenében járatlan fiatal színészgárdának Presser tanította be a dalokat. A darabban előadóként olyan fiatal művészek vettek részt váltott szereposztásban, mint Almási Éva, Apró Attila, Balázs Péter, Béres Ilona, Egri Márta fh., Ernyey Béla, Ferenczi Krisztina fh., Gadányi György, Hegedűs D. Géza fh., Kemény György, Kern András, Koltai Róbert, Koncz Gábor, Komár László, Kovács István, Kútvölgyi Erzsébet fh., Lukács Judit, Lukács Sándor, Moser Zoltán, Nagy Gábor, Oszter Sándor, Szakácsi Sándor fh., Szegedi Erika, Szerencsi Éva fh. és Tahi Tóth László. Az előadásokon kezdetben élőben játszott a Locomotiv GT, majd a Geminivel váltották egymást. A produkció Európa-szerte vendégjátékokon vett részt – például a weimari Nationaltheaterben (1974), a lipcsei Schauspielhausban (1977), a kelet-berlini Volksbühnében (1978), a bukaresti Bulandrában, a Belgrádi Nemzetközi Színházfesztiválon (BITEF) és a prágai Nemzeti Színházban, így a keleti blokk többi országa és közvetetten a kapitalista országok is megismerkedhettek vele. A prágai vendégjátékra akkora volt az érdeklődés, hogy két előadást kellett tartani egymás után, melyeken részt vett a cseh kulturális élet színe-java, Václav Haveltől Bohumil Hrabalon keresztül Emil Zátopekig mindenki. Az előadás hanganyagát már a bemutató évében megjelentette LP-n a Qualiton, a Hungaroton elődje (SLPX 16579), majd 1992-ben a Hungaroton gondozásában CD-n a Harmincéves vagyok dalaival egy lemezen adták ki (HCD 37659). A jól ismert borítógrafika Kemény György munkája. A kiadvány kiemelkedő példányszámban kelt el, CD-megjelenésekor felkerült a Mahasz Top 40 albumlistájára, a 2007-es Sziget Fesztivál alatt pedig, ahol koncertváltozatát mutatták be, visszatért ugyanezen lista második helyére. ### Főbb magyar bemutatók A darabot számos magyar színház bemutatta. A Vígszínház után először már 1974 első felében láthatta a közönség a Szegedi Nemzeti Színházban és a kecskeméti Katona József Színházban. Ez utóbbi produkcióban szerepelt Trokán Péter és Pécsi Ildikó is. További három társulat mutatta be 1975 első felében: a Pécsi Nemzeti Színház, a Miskolci Nemzeti Színház és a szolnoki Szigligeti Színház. Szolnokon József szerepét Szakácsi Sándor játszotta, de szerepelt még Csomós Mari, Czibulás Péter, Usztics Mátyás, Hollósi Frigyes, Andai Katalin és Papp Zoltán. 1979 március végén Győrött a Kisfaludy Színház tűzte műsorára. Az első erdélyi bemutatót a Kolozsvári Állami Magyar Színház tartotta 1980-ban, Horváth Béla rendezésében. A Vígszínház 1981. szeptember 11-én felújította a darabot Szakácsi Sándorral József szerepében, Kovács Nórával Eszterként, Beverley Hernádi Judit volt, míg a Tanú Rudolf Péter fh. 1986-tól a Veszprémi Petőfi Színház játszotta nagy sikerrel évekig a darabot, 1988 őszén pedig az egri Gárdonyi Géza Színház mutatta be. Szlovákiában 1993. október 1-jén a Komáromi Jókai Színház játszotta először a musicalt. Újabb három produkció született 1995-ben a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, a békéscsabai Békés Megyei Jókai Színház és a Veszprémi Petőfi Színház jóvoltából. A második veszprémi bemutatón a színészek közt volt Kováts Kriszta (Eszter), Gazdag Tibor (József), Bajcsay Mária (Beverley) és Novák Péter (Manuel), az előadás dalaiból CD-felvétel készült. Tatabányán a Jászai Mari Színházban 1999 júniusában találkozhatott a közönség a Képzelt riporttal. A Kovalik Balázs rendezte, Juronics Tamás koreografálta szabadtéri premiernek számító 1999-es szegedi produkció augusztus 19-én mutatkozott be a Szegedi Szabadtéri Játékokon és október 9-én a Szegedi Nemzeti Színházban. Esztert Schell Judit, Beverley-t Sáfár Mónika játszotta Kamarás Iván (József) és Novák Péter (Manuel/Mick Jagger) oldalán. A Kőszegi Várszínház 2000 augusztusában mutatta be a darabot. Bemutatta a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata is 2001. október 7-én. A budapesti Ruttkai Éva Színház 2002 elején sztárszereposztással vitte színre a musicalt; szerepelt Janza Kata, Végvári Eszter, Pintér Tibor, Tallós Rita, Gruiz Anikó, Makrai Pál, Nagy Feró, Fehér Adrienn, Straub Péter, Kinizsi Ottó, Feke Pál és Szekeres István. Szikora János kritikailag sikeres rendezését 2005. január 28-án mutatta be a Szigligeti Színház. 2005 őszén színre vitte a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a veszprémi Pannon Várszínház. 2008. január 22-én a Ruttkai Éva Színház ismét bemutatta a darabot, többek között Fehér Adrienn, Nagy Feró, Keresztes Ildikó, Makrai Pál, Babicsek Bernát és Madár Veronika szereplésével. A Pannon Várszínház társulata 2012 júliusában a Kőszegi Várszínházban, míg a Gárdonyi Géza Színház 2013 októberében Trokán Anna főszereplésével vitte újra színre a musicalt. ### Német nyelvű bemutató Az első, keletnémet bemutató 1974. november 21-én, a Weimari Nemzeti Színházban volt Fiktiver Report über ein amerikanisches Pop-Festival címmel Marton László rendezésében. A szöveget Hans Skirecki, a verseket Wolfgang Tilgner írta át német nyelvre. 1974–1978 között 55 előadást játszottak belőle. A vígszínházi ősbemutató bel- és külföldi vendégszereplései után Fritz Bennewitz, a színház főrendezője hívta meg a mindenhol nagy sikerrel játszott előadás nyomán a rendezőt és állították színpadra folytatva Németország szerte a sikersorozatot. ### Angol nyelvű bemutató Az albanyi (NY, USA) The Egg színház igazgatónője, Rose Deak, miután látta Budapesten a Képzelt riportot, úgy döntött, szeretné bemutatni az amerikai közönségnek is a darabot. Az előkészületek nyolc évig húzódtak, mivel Ronald Reagan első elnöki ciklusa alatt a hidegháborús állapotok miatt a magyar darab bemutatása lehetetlen volt. Deak az Empire State Institute for the Performing Arts (ESIPA), az állami film- és színházművészeti egyetem társulatával dolgozott együtt, akikkel korábban Molnár Ferenc A hattyú című darabját is színre vitte. Az előadásokra 1986. március 15., a magyar nemzeti ünnep és március 22. között került sor. A musicalt angol nyelvre az ESIPA rendezője, William A. Frankonis fordította és adaptálta An Imaginary Report on an American Rock Festival címen. A dalok fordítása Adamis Anna munkája volt. Az előadást Rose Deak rendezte, Patricia Birch koreografálta, jelmezeit Karen Krammer, díszletét Loren Sherman, a világítást Victor En Yu Tan tervezte. A zenei rendező Louis St. Louis volt, aki Presserrel dolgozott együtt. A darabban Leonard Crofoot (Frantisek), Lynnie Godfrey (Beverley), Joseph Larrabee-Quandi (József), Forest Dino Ray (Manuel) és Jeanne Vigilante (Eszter) szerepelt. ## Rádiójáték A Képzelt riport... rádiójáték adaptációját 1979. augusztus 29-én mutatta be a Kossuth Rádió. A 76 perces műsort Pós Sándor rendezte, a Vígszínház előadásának zenei alapját használták fel és a Nemzeti Színház stúdióját használták. Eredetileg a színházi előadás felvételét tervezték, ám technikai nehézségek miatt könnyebb volt a különálló rádiójáték rögzítése, s így a darabon is eszközölhettek változásokat. A rádiójáték két riporter (Szegvári Katalin és Szilágyi János) rejtett mikrofonos felvételein keresztül mutatja be a történteket. A főbb szerepekben Hegedüs D. Géza (József), Bencze Ilona (Eszter), Béres Ilona (Beverley), Csomós Mari (Marianne), Dégi István (A fiú), Székhelyi József (Manuel), Sinkó László (bíró), Szombathy Gyula (tanú), Csurka László (pokol angyala), Mécs Károly (hang), Markaly Gábor (René), Vajda László (Joshua), Dunai Tamás (Frantisek), Kovács István (Bill), Borbás Gabi (Juana), Varga Tibor (Marianne férje) és Farkas Zsuzsa (lány) hallhatók. Pós munkatársai Tolnai Ildikó és Bereczky Sándor, a szerkesztő Simon László, a zenei rendező Ruitner Sándor, a zenei vezető Fekete Mária volt. ## A 25. évfordulós felújított változat A musical negyedévszázados évfordulója alkalmából Presser Gábor és Borlai Gergő vezetésével a dalokat átdolgozták, újrahangszerelték. A felfrissített dalok a BMG Ariola Hungary gondozásában jelenetek meg 1998-ban, a kor könnyűzenei nagyságainak előadásában (Kovács Ákos, Szinetár Dóra, Lovasi András, Bíró Eszter, Fehér Adrienn, Kaszás Attila, Kohánszky Roy, Szolnoki Péter, Balázsovits Edit, Novák Péter és Tisza Bea). Ezekből a dalokból Novák Péter vezetésével egyórás koncertváltozat állt össze, amely elhagyta a darab cselekményét és táncbetétekkel bővült. Ezt a változatot a 2000-es LGT Fesztiválon és a 2007-es Sziget Fesztiválon mutatták be. ## Popfesztivál 40 A musical dalait és cselekményvázlatát felhasználva mutatkozott be 2013. szeptember 8-án a Vígszínházban Eszenyi Enikő rendezésében, Füzér Anni díszlet- és jelmezterveivel a Popfesztivál 40 című előadás, amely a Képzelt riport első negyven évének volt hivatott emléket állítani. Az előadásban archív felvételeket használtak az eredeti produkcióból, de feltűnt Tahi-Tóth László és Almási Éva is. Mellettük a főbb szerepeket Balázsovits Edit (Eszter), Telekes Péter (József), Bata Éva (Marianne), Mészáros Máté (tanú, Joshua), Péter Kata (Beverley), Molnár Áron (Pokol angyala), Lajos András (Manuel), Józan László (Bill), Géczi Zoltán (fiú), Gonda Kata e.h. (Juana) és Kopek Janka e.h. (lány) játszották. A premiert a Vígszínház igazgatói posztjáért vívott verseny közepette tartották. A két aspiráns az újrázni kívánó Eszenyi és az ősbemutató egyik szereplője és a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója, Balázs Péter voltak. A Popfesztivál 40-t rendező Eszenyi Balázst is meghívta a darabba, aki ezt elutasította, így csak archív felvételen szerepelt. ## Fogadtatása A Képzelt riportot a Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikusa témájában, hangulatában a Hairhez, zeneileg a Porgy és Besshez, az amerikai előadás rendezője pedig történetileg a West Side Storyhoz hasonlította. ### Az eredeti produkció magyar kritikái Megjelenését követően nagy visszhangot váltott ki, mind a kritika, mind a közönség pozitívan fogadta. Szántó Erika, a Színház kritikusa így írt a musicalről: „Pós Sándor ötletet, témát, figurákat és egy történetet merített Déry művéből, mindazt, ami tulajdonképpen vagy kicserélhető, vagy elhagyható, vagy szabadon változtatható a műben. Összerakott egy ügyes és jól kezelhető keretet és – üresen hagyta. Mindez azonban nem kifogásolandó, hanem elismerésre méltó. Az adaptáló felismerte, hogy ez a szabálytalan regény a legkevésbé sem adaptálható, de nagyszerű színpadi alkalom. [...] A Vígszínház előadásában sok mindennek lehet és érdemes is örülni. Azzal kezdem, ami önmagában nem is olyan fontos: örvendetes egy színvonalas magyar musical létrejötte [...] Azonban fontosabbnak tűnik az új színpadi műfaj megjelenésénél az új színházi minőség megjelenése.” Ungvári Tamás így írt a Magyar Nemzet oldalain: „...megszületett az első rock-musical, melynek irodalmi és zenei anyaga bízvást vetekedhet a külföldi példákkal... Adamis Anna dalszövegei érzékeny, költői meghosszabbításai Déry dialógjainak, és a Presser Gábor komponálta remek songok természetes könnyedséggel kapcsolódnak a műhöz, nagyszerű dramaturgiai felfokozóerővel hatnak...” „[B]iztatást érdemlő törekvés[nek]” és „ihletett, rangos szuggesztív előadás[nak]” írta le a Vígszínház produkcióját, s úgy vélte hogy ezt egy „elejétől a végéig átkomponált zenés darabnak kellene követni.” Kritikát közölt róla továbbá az Esti Hírlap, a Népszava, a Népszabadság, a Fővárosi Színházak Műsora, az Ország-világ, a Tükör, az Élet és Irodalom, a Kritika, a Kortárs, a Jelenkor és a Népújság. ### Nemzetközi visszhang A bemutatóra – a vendégjátékoknak köszönhetően – a nemzetközi sajtó is felfigyelt, így dicsérő kritika jelent meg róla többek közt a The Times, a The Guardian és a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain is. Wolfgang Bittner, a FAZ kritikusa szerint „Magyarország legtehetségesebb popzenészének muzsikája a beat minden keménysége mellett szelíd, elgondolkodtató musicalzene marad, legtöbbször lírai alaphangban: olyan dallamokkal, amelyek a legrégebbi magyar zenéhez pentatonikus színezéssel nyúlnak vissza.” Adamis verseit „gyengédségükben, de keménységükben is Petőfire emlékeztető, költői alkotások”-nak nevezte. A témáról így írt: „Valószínűleg ez az első ilyen darab Kelet-Európában. [...] A Hair című musicalben a háború és gyarmatosítás elleni tiltakozást a zene teljesen háttérbe szorítja, a Képzelt riportban viszont az előzményeket hűvös riporteri hangon részletezik, magyarázzák, úgyhogy a nézőnek lehetősége van elmélkedni.” Frank Lipsius a The Timestól 1973. április 27-én így írt: „A Képzelt riport egyike a legnépszerűbb új daraboknak Budapesten, és kedvező képet ad a színház nyílt légköréből. Bár a darabot az egyik legjobb állandó színház adja, a szereplők többsége 30 év alatt van, s a közönség nagyobb része is. De nem ez a meglepő, hanem a középkorú és idősebb nézők jelenléte. Ez olyan, mintha a Royal Shakespeare Company műsorára tűzné a Hairt, s annál a közönségnél is sikerre találna, amely higgadtabb szórakozásért jött a színházba. [...] A Popfesztivál a rockkultuszt komolyan veszi, nemcsak azért, mert annyira idegen, [...] hanem azért, mert – ami a színházat illeti – Kelet-Európa komolyan vette azt, amit nálunk azzal intéznek el, hogy gyerekeknek való.” Bart Mills, szintén a The Times újságírója 1973. július 28-án úgy jellemezte a darabot, mint „az első rockmusical [...], melyet valaha a »vasfüggöny« mögött bemutattak, ha nem számítjuk a Hairt a független Jugoszláviában”, illetve hogy „a fele sem rossz.” A jó feleként Presser zenéjét és a „Menni kéne” című dalt, a rossz feleként „a propaganda ízű történet”-et nevezte meg. Véleménye szerint bár Altamont bemutatásával számos telitalálatot ér el, de elfeledkezik Amerika másik arcáról és Woodstockról. A darab amerikai bemutatójára is felfigyelt a helyi sajtó, ám kevésbé lelkes fogadtatásban részesítették, mint az európai kollégáik. Martin P. Kelly, a Times Union újságírója – elismerve, hogy a musical Európában azonnali siker lett – úgy érezte, a darabból valami elveszhetett a fordítás során. Kritizálta a „didaktikus” történetvezetést, a zenét, a színészeket és a rendezést gyengének találta. Szerinte „egy egész felvonás, de legalábbis egy prológus hiányzott”, mivel Józsefet és Esztert csak elválásuk után mutatja a musical, motivációik rejtve maradnak. A The Knickerbocker News kritikusa, Bob Goepfert már jobb véleménnyel volt a Képzelt riportról, de úgy érezte: „olyan munka, ami vagy a maga ideje után húsz évvel, vagy húsz évvel előtte jár”, de „kevés köze van az 1980-as évekhez.” A cselekményszövést ő is túlbonyolítottnak ítélte, de a színészi játékot erősnek, a zenei vonalat bámulatosnak, a koreográfiát pedig frissnek vélte. Cikkét így fejezte be: „Ez a produkció a közönség fiatal tagjait szórakoztatni fogja, de elég kevés betekintést nyújt húsz évvel ezelőtti kultúránkba. Sajnos oly naiv, hogy a mai tizenéveseket befolyásolni tudó drogellenes kampányként sem hatékony.” ### 2007-es kritikák Amikor a 2007-es Sziget Fesztivál nulladik napján a musical koncertváltozata vezette fel a Locomotiv GT-t, a mű ismét a média fókuszába került. Bár számos kritikus elégedetten távozott a koncertről, elismerve a dalok időtállóságát és a művészek tehetségét, többen a darab ellen léptek fel. Előtérbe helyezték a fentebb említett paradoxont, bírálták a témát, az alapul szolgáló kisregényt, Presserék motivációját, a már megírásukkor elavultnak ítélt dalokat, azok felújítását és az eredeti vígszínházi produkciót is. Valuska László, az Index újságírója „Sziget-ellenes kommunista propagandamű”-nek nevezte, és azt írta: „...Déry a porba gyalázta azt a kultúrát, amiért [Bródyék] annyira rajongtak. De ekkor jött az Adamis Anna–Presser Gábor páros, akik biztos a belülről bomlasztás jól ismert stratégiája miatt elkészítik az előadást, miközben teljesen kitörlik az emberek fejéből, mennyire súlyos baromságokat írt le Déry. Mára a Képzelt riport ugyanolyan béna házibulizene, mint az István, a király. Plusz a kiherélt ideológiai maszlag a háttérben mégis csak megmaradt, elég elolvasni a musical dalszövegeit, ezért érthetetlen, miért ezzel ünneplik a Sziget 15. évfordulóját.” Uj Péter a Népszabadságban szintén aláhúzta téma fonákságait: „Szóval tehát: máma kezdődik a förgetes páré, egy rettenetes, ostoba, rockellenes kurzusdarab rockoperett-változatával, amely változat helyi érdekű rocklegendává lett az idők során, bizonyítva, hogy Árpád népe az égvilágon semmit sem értett meg a rock and rollból, a még rosszabbik esetben a rendszerváltásból sem, ellenben Aczél György szavaira nagyon is fogékony. [...] Csak értékén kell, illetve kéne kezelni az értékeket, a Képzelt riportot elfejteni, ahogy van, és ahogy Horn Gyulát nem tüntették ki, úgy Presser-Adamisnak kijárna a saller, már ha úgy akarnánk tenni, mintha lett volna rendszerváltás.” (Az újság másik kritikusa Papp Sándor Zsigmond ellenben elismeréssel írt a koncertről.) A negatív vélemények ellen Sebők János emelt szót az Élet és Irodalom következő számában, erre a konklúzióra jutva: „A bemutató a hetvenes évek elején lezajlott szellemi mészárlás közepette így egyfajta kitörési pontot jelentett abból az ideológiai gettóból, ami oly sok mindent és mindenkit bénított (likvidált, száműzött) ebben az országban. S bár megszületésekor, illetve később is – ahogy tíz évvel később az István, a király esetében is történt – valóban politikai hatalmasságok, majd viták »játékszerévé« vált, de a darab utóélete, az azóta létrejött átdolgozások, rendezői koncepciók bizonyítják, hogy a mű kiállta az idők próbáját. S ami fő, a közönség csaknem harmincöt év múltán is a magáénak érzi.”

Apollo–13

Az Apollo–13 az Egyesült Államok holdprogramjának, az Apollo-program hetedik küldetése, egyben a harmadik leszállási kísérlet, amely azonban végül kudarcba fulladt, így a program egyetlen sikertelen küldetésévé is vált. A cél a Hold ismételt meghódítása volt, ezúttal egy új felszíni forma, a holdtengereknél idősebb felföldek meglátogatásával, azonban egy baleset alaposan megváltoztatta a küldetés menetét. A holdra szállás meghiúsult, a fő cél az űrhajósok megmentése lett. A balesetet a kiszolgáló egység (SM) egyik oxigéntartálya elektromos rendszerének hibája okozta: egy zárlat miatt túlmelegedett a rendszer, amely végzetes nyomásnövekedéssel járt, és a tartály robbanásszerűen szabadult meg a túlnyomástól, amely egy sor további járulékos kárt okozott. Az űrhajó elvesztette oxigénkészletének jelentős részét, így nem termelődött víz és elektromos áram a berendezések működéséhez, emiatt az űrhajósok közvetlen életveszélybe kerültek. Ráadásul elveszett az űrhajó meghajtása is, miközben a hajó nem a biztonságos „szabad visszatérés pályáján” haladt. A probléma megoldását az egész holdraszállás-koncepció biztonsági tartalékának számító holdkomp készleteinek és képességeinek felhasználása jelentette. Az Apollo–13 volt a NASA első komoly vészhelyzete, amelyben mozgósítani kellett az irányítás vészhelyzeti kapacitását. Mindez a világ közvéleményének legteljesebb nyilvánossága előtt történt. Az expedíció legénysége Jim Lovell parancsnokból, Jack Swigert parancsnokimodul-pilótából és Fred Haise holdkomppilótából állt össze, többszöri személyzetcserét követően. ## A személyzet ### Tartalékszemélyzet \(2\) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is. Eredetileg Jack Swigert a tartaléklegénység parancsnokiegység-pilótája volt, ám egészségügyi megfontolások miatt röviddel a start előtt átemelték a ténylegesen repülő legénységbe úgy, hogy helyette másik tartalékot már nem jelölt a NASA. ### Támogató személyzet - Vance Brand - Jack Lousma A baleset időpontjában a CAPCOM; a Capsule Commandator szerepét töltötte be; hívójele: Houston - Bill Pogue - Joe Kerwin ### Repülésigazgatók - Gene Kranz (vezető) – White Team - Glynn Lunney – Black Team - Milt Windler – Maroon Team - Gerry Griffin – Gold Team ## Előzmények ### A leszállóhely kiválasztása Az Apollo–13-at a második H típusú küldetésnek szánta a NASA, azaz az űrhajósokat két, egyenként négyórás felszíni felderítésre küldhették, összesen 30 órányi holdfelszíni tartózkodási idővel. Miután az Apollo–12 bebizonyította, hogy a rendszer képes hajszálpontos leszállásokra, megkezdődhetett az igazi geológiai vizsgálati program, és a következő holdra szálláshoz a leszállóhely kiválasztásánál először kaptak főszerepet a tudományos szempontok. Egyetlen alapvető műveleti (repülésbiztonsági) szempont a holdi egyenlítő közelsége maradt. Az Apollo–11 és Apollo–12 egyformán egy-egy mare – holdtenger – síkságon szállt le, és így gyakorlatilag azonos geológiai formációkról hozott mintákat. A geológiai kutatások soron következő célja valamilyen másfajta anyag beszerzése volt. A leszállóhelyet kiválasztó szakemberek a Fra Mauro formációt választották, amely a csillagászok szerint a Mare Imbriumot létrehozó becsapódáskor kilökődött kőzet alkotta nagyobb anyagcsomó. (A csillagászok a Mare Imbriumot kialakító becsapódást tartják az egyik legjelentősebb eseménynek a holdi fejlődéstörténetben.) A holdtenger kialakulásakor a becsapódó test mélyen kivájta a holdkérget, és akár tíz kilométer mélységből is hozhatott fel kőzetanyagot. Ez a mélységi kőzet szóródott szét a becsapódáskor, és ennek legnagyobb része alakította ki a Fra Mauro formációt. A leszállóhelyet kiválasztó bizottság egy fiatal krátert keresett ebben a térségben. Fiatal becsapódásnyomra azért volt szükség, mert az Imbrium-becsapódás óta eltelt nagyjából 3,85 milliárd év alatt a felszín elöregedett, erodálódott, és az esetleges régebbi kőzetek átalakultak. Egy fiatal, de nem túl nagy becsapódás felfedhette a por alól ezeket a kőzeteket. A megfelelő jelölt a Cone-kráter, egy kisebb, 360 méter átmérőjű, nagyon fiatal, úgy 25 millió éves becsapódásnyom lett. A Cone-kráter egy természetes mélyfúrás volt, nagyjából 4 milliárd éves kőzetek ígéretével. E kráter mellé kellett leszállnia az Apollo–13-nak. A leszállóhely olyan fontos geológiai információkat ígért, hogy később, a leszállás elmaradása után a következő expedíciót is inkább ide küldték a számára már kijelölt új célpont helyett. ### A legénység kiválasztása Az Apollo–13 legénysége talán az egész Apollo-program legkalandosabb módon az űrbe jutott személyzete címre tarthat számot. Deke Slayton, a NASA személyzeti ügyeiért felelős vezetője (a teljes berepülőpilóta- és űrhajósállomány főnöke), még a Gemini-program kezdetekor lefektetett egy legénységjelölési sémát, egy sajátos rotációt, amelynek az volt a lényege, hogy az első repülésekre tapasztalt veteránokat jelölt, ezek mellé pedig tehetséges újoncokat, aztán ezeket körforgásszerűen jelölte az újabb repülésekre, a „tartalék jelölés – kettőt kihagysz – repülhetsz” vezérelv szerint. Ezt a rotációt az Apollo-programra is átültette Slayton, illetve az időközben helyettesévé – a NASA-n belül az űrhajós személyzetekért felelős Űrhajós Iroda vezetőjévé – kinevezett Alan Shepard. E szerint a szisztéma szerint a Gordon Cooper parancsnokból, Donn Eisele parancsnokiegység-pilótából és Edgar Mitchell holdkomppilótából felálló Apollo–10 tartalék legénység következett volna soron. Slayton helyettese, Shepard az egyensúlyszervet megtámadó fülbetegsége miatt végzett csak irodai munkát, és közben mindent megtett a repülésre alkalmas státusza visszaszerzéséért, amely egy új műtéti technikával végzett beavatkozás nyomán meg is történt 1969 májusában. Shepard első dolga volt lemondani az Űrhajós Iroda vezetéséről, és beosztott űrhajósi státuszba helyeztette magát, hogy részt vehessen a holdprogramban, egyben önmagát jelölte a soron következő repülésre – az Apollo–13-ra – parancsnoknak. Slayton elfogadta ezt, elsősorban Gordon Cooper és Donn Eisele negatív publicitása okán (mindkét űrhajós életvitele eltért a NASA által az űrhajósokról kialakított médiaimázstól, a sorozatos botrányaik miatt negatív volt a megítélésük), és Shepardot jelölte meg Edgar Mitchell és az Eisele helyére beugró újonc, Stuart Allen Roosa mellett az Apollo–13 hivatalos repülő személyzetének. Azonban a NASA legfelső vezetése – egyetlenként az egész Gemini– és Apollo–program során – megvétózta Slayton döntését, és a három űrhajós felkészületlenségére hivatkozva nem hagyta jóvá a jelölést. A kényszerhelyzetet fokozta, hogy Cooper megsértődött az őt mellőzni akaró kivételezés miatt, és azonnal kilépett a NASA-ból. Az űrhivatal ezért úgy döntött, hogy az eggyel később következő Apollo–14 legénységét hozza előrébb. Az Apollo–14 várományosai az Apollo–11 tartalékai voltak: Jim Lovell parancsnok, Fred Haise holdkomppilóta és a még az első holdra szállás előtt a NASA-tól távozó Bill Anders helyére beugró újonc parancsnoki pilóta, Ken Mattingly. Az idő tájt ez a hármas számított a NASA legképzettebb legénységének. Azonban még ez sem lehetett a végleges felállás egy betegség miatt. Charlie Duke, a tartalék holdkomppilóta, nem sokkal a start előtt kanyarófertőzést kapott az egyik rokonától, és mivel a tényleges és a tartalék legénység szoros együttműködésben dolgozott (egymást váltották a szimulátorokban, együtt tréningeztek stb.), a mindennapos érintkezés miatt bármelyik másik űrhajós is elkaphatta a fertőzést, aki nem volt immunis rá. Ez a kockázat egyedül Ken Mattinglynél merült fel. A parancsnoki egység pilótáját sorozatos vizsgálatoknak vetették alá, és bár a fertőzést nem tudták nála kimutatni, a repülőorvos mégis úgy döntött, hogy Mattinglyt le kell cserélni a tartalékra. Ez a tartalék volt Jack Swigert, aki egy héttel a repülés előtt lett a legénység hivatalos tagja. ### A geológiai kiképzés A NASA 1970. február 5-re hívta össze az első Holdtudományi Konferenciát Houstonba, a Manned Spacecraft Centerbe (ma Johnson Spaceflight Center), amelyben az Apollo-program tudományos tevékenységének javítását, a tudósok és az űrhajósok, valamint a NASA kiszolgáló személyzete közötti kapcsolatok fejlesztését tűzték napirendre. A tudósok ezen az ülésen felhívták a figyelmet, hogy ezeken a területeken komoly hiányosságok tapasztalhatók, ezért a további kutatási programot több tekintetben is hatékonyabbá lehetne tenni. Javasolták, hogy a repülésre készülő legénységek több időt kapjanak, hogy többet ismerkedhessenek az egyes feljuttatandó műszerekkel, azok működésével és a méréseik céljaival, valamint részletesebb geológiai ismerethez is juthassanak. Az Apollo–13 legénysége már ezen javaslatok szellemében folytathatta a felkészülését. A tudományos felkészítés fejlesztése Lovellék esetében abban mutatkozott meg, hogy sokkal több időt tölthettek külső helyszíneken geológiai tréningekkel. Az Apollo–11 tartalékaiként a legénységnek a holdra szállás műveleteit nagyjából fél évvel korábban már alkalma volt teljesen begyakorolni. Ezt a rutint csak fel kellett frissíteni. Mivel ez nem vett igénybe olyan hosszú időt, több lehetőségük maradt a tudományos felkészülésre. Közben beérett a tudósközösség egy újítási javaslata is, akik azt találták ki, hogy a geológiai oktatás ne tantermekben, kőzetmetszetekkel folyjon, hanem vigyék ki az űrhajósokat terepre, és mint az egyetemi hallgatóknak, „gyakorlati oktatást” tartson számukra egy megfelelő tanár. A programba korábban beválogatott Jack Schmitt geológus-űrhajós megnyerte egykori geológiatanárát, Lee Silvert az ügynek, így Lovellék voltak az első legénység, akik a professzor szárnyai alatt ismerkedhettek a geológiával. A Lovell–Haise páros olyan hatalmas lökést kapott ettől a módszertől, hogy teljesen beleszeretvén a geológiába, az Ex Luna, Scientia (azaz Tudomány a Holdról) mottót választották küldetésük jelmondatául, amelyet a jelvényükben is megjelentettek. ### Az expedíció jelképrendszere A parancsnoki modul és a holdkomp rádióhívójelét – a hagyomány szerint – Lovellék választhatták ki, ugyanúgy, ahogy a küldetés jelvényét is. A jelvény fő motívuma Apollo szekere – három remek paripa, hátukon a Nappal, a holdprogramnak nevet adó napisten jelképével –, amely a Földről a Holdra tart éppen, az Apollo XIII felirat és az „Ex Luna, Scientia” latin jelmondat mellett (nyilvánvalóan emiatt a latin áthallás miatt használták Lovellék a római számokat is az expedíció jelölésénél, hiszen a hivatalos Apollo jelölések arab számmal íródtak). Az „Ex Luna, Scientia” (Tudás a Holdról vagy Tudás a Hold által) mottó egyrészt azt jelképezte, hogy ez a repülés az első teljesen a tudománynak szentelt út, másrészt utalás arra a közegre – a Haditengerészetre –, ahonnan Lovell, Mattingly és félig-meddig Haise érkezett, mivel a szervezet jelmondata teljesen hasonló: „Ex trident, scientia” (Tudásból tengeri hatalom). Érdekesség, hogy ez volt a második olyan Apollo jelvény – az Apollo–11-é mellett –, amelyben nem szerepelt a legénység neve (némileg szerencsére, mivel a Mattingly–Swigert csere így nem okozott problémát). A jelvényt Lumen Winter festőművész tervezte egy korábbi freskója alapján, amelyet a New York-i St. Regis hotel részére festett, és amelynek a lovak voltak a fő motívumai. A festményt később Tom Hanks megvásárolta és Jim Lovellnek ajándékozta (ma egy chicagói étteremben látható, amelyet Lovell fia vezet). Az űrhajó-keresztség Lovell privilégiuma volt, és a parancsnok az Odyssey nevet adta a parancsnoki űrhajónak és az Aquarius nevet a holdkompnak. Az Odyssey egyszerűbb választás volt, egyszerűen a csengése tetszett meg Lovellnek, ráadásul az értelmező szótár meghatározása is passzolt az elkövetkező úthoz (ekkor Lovell még nem is tudta, mennyire...): hosszú utazás, amelyet a forgandó szerencse alakít. Az Aquariusszal mélyebb tartalmat célzott meg a parancsnok. Bár a közhiedelem a Hair musicalt tartja névadónak az egyik betétdal-slágerére utalva, Lovell az egyiptomi mitológia egyik istenét, Anuketet választotta (igaz római néven), aki áradást hozva elhozza a termékenységet és a tudást a Nílus-völgyébe. ## A repülés ### Start A repülés 1970. április 11-én 19:13-kor (UTC) (helyi idő szerint 13:13-kor) a Cape Canaveralen lévő 39A indítóállásból indult. A start hibátlan volt, azonban az emelkedés közben ismét előjött a Saturn V rakéta típushibája. A második fokozat gyorsította már a rakétát, amikor nagyjából négy percnyi gyorsítás után, két perccel a tervezett idő előtt leállt az S-II középső hajtóműve. A J–2 hajtóműben oszcilláló nyomásváltozások, ún. pogo-oszcilláció keletkezett, pontosan olyanok, amelyek az Apollo–6 próbarepülést sikertelenné tették. A nyomásváltozások miatt a hajtómű olyan heves rázkódást okozott, hogy hajtóműkeret 76 mm-rel elferdült (mérések szerint a vibráció 68 g erejű volt, 16 Hz frekvencián). Az irányítás úgy oldotta meg a problémát, hogy a négy megmaradt külső hajtóművet 34 másodperccel tovább működtették, majd a harmadik fokozatot is 9 másodperccel tovább hagyták gyorsítani, így a rakéta lassabban, de hosszabb ideig gyorsította az űrhajót. ### Odaút a Hold felé A következő három napban a korábbi expedíciókhoz hasonlóan unalmas út várt az űrhajósokra, csak tévéadások szakították meg a repülés egyhangúságát. A közvélemény azonban rutinszerűnek tekintette az utat és – az űrhajósok tudtán kívül – a repülést a média teljes érdektelensége övezte. Az űrhajósok hiába tartottak több bemutatót a tv-nézőknek, egyik tv társaság sem tartotta közvetítésre érdemesnek, ezért csak az irányítóközpont munkatársai látták az űrbeli adásokat. Az első televízió-közvetítésben a holdkomppal való összekapcsolódást és az űrhajórendszer S-IVB-ről való leválását közvetítették, mintegy 72 percben. Ezt követően az irányítás az S-IVB üzemanyag maradványát felhasználva módosított a rakétafokozat pályáján, hogy az nekiütközzön a Holdnak, amit az Apollo–12 rengésmérő műszerei érzékelhettek. Egy nap múltán újabb televízió-közvetítést adtak az űrhajósok, ezúttal a sorsdöntő pályaközi korrekciós gyújtás előkészületeit és magát a hajtóműindítást közvetítették. Ez a pályakorrekció a repülés 30:40:49-ben indult, és tervszerűen letérítette az űrhajót a „szabad visszatérés pályájáról” 96 kilométer magasságúra csökkentve a Hold körüli kezdeti pálya holdközelpontját (összehasonlításul: a szabad visszatérés pályáján érkező Apollo–11 holdközelpontja 113 km magasan volt). A repülés 46:40:02 órájánál az irányítás a 2-es oxigéntartály mérőrendszerének kisebb hibáját érzékelte. Amikor a legénység rutinszerűen bekapcsolta a tartály tartalmát megkeverő ventilátort (a súlytalanságban a megszokottól eltérően viselkedő gáz pontos mérésére az anyagot meg kellett keverni egy tartályon belüli ventilátorral minden mérés előtt), az addigi, normálisnak mutatkozó 82 százalékos mennyiség 100% fölé ugrott. A hiba okát egy kisebb zárlatban határozták meg az irányítók, amely azonban nem befolyásolta különösebben a repülés további menetét. Egy óra múltán újra bekapcsolták a ventilátort egy újabb méréshez, és ekkor normál módon működött a rendszer. A soron következő tévéadásra az előző adás után egy nappal, a repülés 55:14 és 55:46 között került sor, amelyben az Aquarius nevű holdkomp első életre keltését közvetítették az űrhajósok. ### Robbanás A tévéadás után rutinfeladatok következtek. Először újra kellett indítani a hőkiegyenlítő forgást (a tévéadások ideje alatt a hajó hossztengely körüli forgatását meg kellett állítani, hogy az antenna stabilan a Földre legyen célozva), majd az irányítás egy rutinmérést kért az oxigéntartályok szintjére vonatkozóan. Ehhez a mérést végző Swigert beindította a gázt a méréshez megkeverő ventilátort. Röviddel ezután egy hatalmas dörrenés söpört végig az űrhajón és megszólalt a fő vészjelző. Swigert azonnal jelentette az irányításnak, hogy probléma támadt, amit a hitetlenkedő irányítás megismételtetett. Az ismételt jelentést immár a parancsnok Lovell adta: „Houston, volt egy problémánk.” A vészjelző rendszer azonban mindössze az egyik fő áramkörben észlelt feszültségesést mutatott, amiből az űrhajósok azt a következtetést vonták le, hogy nem a parancsnoki hajóból jött a zaj, hanem a holdkompból, nyilván eltalálta egy meteorit. A parancsnok átrendelte a leszállóegységben dolgozó Haise-t és lezáratta a két űrhajó közötti átjárót. A kapkodásban azonban az űrhajósok rosszul illesztették az átjáró-fedelet, így nem sikerült lezárni az alagutat. A hiábavaló lezárás egyben megmutatta, hogy nem meteorittalálat volt a zaj forrása, hisz akkor már elillant volna az oxigén, ezért a gyanú ismét a parancsnoki egység felé terelődött. Közben az irányítás is a probléma okát kereste, de mindenki műszerhibára gyanakodott, annyi rendszer kezdett el hihetetlen értékeket jelezni. A mindent eldöntő megfigyelést Lovell tette. A parancsnok kinézett az ülése melletti ablakon, és felfedezte, hogy valamilyen gáznemű anyag szökik az űrhajóból az űrbe. Haise ezután rögtön összekötötte a robbanásszerű zajt, az oxigénkiáramlást és a műszerek által mutatott áramproblémát: az oxigéntartály kilyukadt (felrobbant?), szökik belőle az oxigén, így nem jut elegendő gáz az áramtermelésre szolgáló üzemanyagcellába, amely így nem termel elegendő áramot. A felfedezés vészjósló volt, hisz az űrhajón minden árammal működött: a létfenntartó rendszer, a navigációs rendszer, a kormányrendszer, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az űrhajósok közvetlen életveszélybe kerültek. ## Mentőakció ### Helyzetfelmérés A hiba azonosítása után egyértelművé vált, hogy nem a műszerek tévednek, valódi vészhelyzet állt elő. A szolgálatban levő Gene Kranz repülésvezető felfüggesztette az irányító személyzetek váltását, berendeltette a teljes személyzetet és elrendelte a helyzetfelmérést. A felmérés eredménye megdöbbentő volt: az űrhajósoknak alig van esélyük a túlélésre. A kulcsprobléma az áramtermelés leállása volt. Az Apollo űrhajókon az áramot üzemanyagcellával állították elő, amely oxigén és hidrogén reakciójával állított elő elektromos áramot, amely folyamat melléktermékként még vizet is eredményezett. Az oxigéntartalék elvesztése miatt az áramtermelés teljesen leállt, csak az akkumulátorokban tárolt energia maradt meg, amely mindössze néhány órára lett volna elegendő, ráadásul a „grammra kiadagolt” tartalék a visszatérés végső szakaszában, a földi légkörbelépéskor kellett. Az űrhajón gyakorlatilag minden az áramtól függött, ha nem volt áram, nem keringette a létfenntartó rendszer a légzéshez szükséges oxigént, nem működött a légkondicionálás (ami elviselhető hőfokon tartotta a kabin belső hőmérsékletét), de még a műszerfal sem mutatott semmit, hisz a műszerek is árammal működtek. A legnagyobb baj azonban a hajtóművekkel volt: úgy a főhajtómű, mint a kormányhajtóművek olyan elven működtek, hogy ha kinyitották a hajtóanyag komponensek szelepeit és keveredtek a gázok, azok öngyulladó tulajdonsága miatt a hajtóművek automatikusan beindultak, ám a szelepek nyitásához is áram kellett. A helyzet úgy festett, hogy az űrhajósok képtelenek lesznek irányítani az űrhajójukat, és mivel nem a szabad visszatérés pályáján voltak, a Földre való visszatérésük előtt komoly akadály keletkezett. A melléktermékként termelődő víz hiánya is alapvető probléma volt. Egyrészt az űrhajósok ezt itták, és mint ismeretes, az emberi szervezet rövid ideig bírja folyadék-utánpótlás nélkül, rövidebb ideig, mint amennyi az űrhajósoknak még hátra volt a hazatérésig. Másrészt az elektromos berendezések hűtéséhez is a fedélzeten termelt vízre volt szükség, enélkül a rendszerek túlmelegedésétől és egymás utáni meghibásodásától kellett tartani. A többi létfontosságú készlettel nem volt probléma. A légzéshez szükséges oxigénből elegendő volt, ott volt a teljesen feltöltött holdkomp, sőt még az űrsétákra szánt hátizsákok is teljesen fel voltak töltve, valamint éppen a vészhelyzetekre gondolva néhány palacknyi tartalék oxigén is a fedélzeten volt. Ételből is több volt, mint elegendő. A probléma megoldását a holdkomp jelentette. A legfőbb probléma a hazatéréshez szükséges meghajtás hiánya volt, a holdkompnak viszont volt egy működőképes hajtóműve, teljesen feltöltött akkumulátorokkal, oxigén- és vízkészlettel bírt. Meg is született a mindent eldöntő döntés: az űrhajósoknak át kell költözniük az Aquariusba, a parancsnoki modul rendszereit pedig minél előbb teljesen le kell állítaniuk. Ehhez a holdkomp számítógépébe át kellett vinni a navigációs adatokat, hogy az vehesse át a parancsnoki egység navigációs rendszerének a szerepét. Erre a műveletre összesen 15 perce volt a legénységnek. Az irányítás feladata is teljesen átalakult. A korábbi vészhelyzeti szimulációkra támaszkodva össze kellett állítani a hazatérés forgatókönyvét, és annak alapján ki kellett dolgozni az elvégzendő műveletek részleteit, műveleti leírásait. Ez a normál munkamenetben több hetes tevékenység volt, a baleset miatt azonban csak órák, legjobb esetben egy-két nap állt rendelkezésre. Ennek érdekében a teljes személyzetet berendelték a NASA-nál, de még a gyártóüzemekben is, és 24 órás műszakokban dolgozott mindenki megállás nélkül a problémák megoldásán. ### Létfontosságú pályakorrekciók A legelső feladat az űrhajók helyzetének stabilizálása volt. A baleset után a kiáramló gáz tolóerőt is kifejtett és eltérítette az űrhajót a korábbi stabil helyzetétől, ezen kívül a stabilizálást megkísérelte a parancsnoki modul számítógépe is a kis kormányhajtóművekkel, ám az áramkimaradások miatt a kormányrendszer nem működött tökéletesen, így nem is volt képes megfelelően stabilizálni az űrhajórendszert. Az összekapcsolódott űrhajók tehát a különböző tengelyek mentén himbálózó mozgást végeztek. A parancsnoki modul leállításával az össze-vissza működő kormányrendszert is deaktiválták, a stabilizálást a holdkomp hasonló kormányrendszerével kellett elvégezni. Ilyen műveletet még a szimulátorban sem modelleztek – legalábbis a Lovell-legénység nem –, ezért a parancsnoknak előbb „meg kellett tanulnia repülni az új konfigurációban”. A nehézséget az okozta, hogy nem ilyen konfigurációra tervezték a holdkomp rendszereit, az űrhajórendszer tömegközéppontja nem a kormányzást végző holdkompban, hanem a hatalmas parancsnoki űrhajóban volt, és a kormányparancsokat kizárólag manuálisan lehetett elvégezni, a komputerben nem volt megfelelő program rá. Még a hőkiegyenlítő – az űrhajós-szlengben „barbecue üzemmódnak” nevezett – forgást is kézzel kellett a parancsnoknak elvégeznie, nagyjából óránként 90°-ot fordítva az űrhajó hossztengelye körül. A legfontosabb feladat a szabad visszatérés pályájára való visszatérés volt. Erre amiatt volt szükség, mert az SPS kiesésével nem állt rendelkezésre olyan elegendő erejű hajtómű, amely közvetlenül hazahozhatta volna az űrhajót, vagy komolyabb pályakorrekciókra lett volna alkalmas. Az SPS-re azért nem lehetett építeni, mert – a szelepek nyitásához szükséges áram hiánya mellett – a robbanás miatt úgy gondolta az irányítás, hogy a műszaki egység szerkezeti sérüléseket szenvedhetett és a hajtómű beindítása újabb robbanáshoz, vagy a szerkezet széteséséhez vezethet. Ezért mindenképpen arra volt szükség, hogy az égi mechanika törvényszerűségei irányítsák haza – energiamentes pályán – az űrhajót. Ezen kívül minél korábban megtörtént egy-egy pályamódosítás, az annál kisebb energiabefektetéssel volt képes a végeredményt tekintve nagyobb célpont-módosítást teljesíteni, azaz minél hamarabb tértek vissza a Földet célkeresztbe állító pályára, annál kevesebb üzemanyag-felhasználással lehetett kivitelezni a manővert. A mentés első pályamanővere 61:29:43-nál következett be, amikor a holdkomp leszálló hajtóművének 34,2 másodperces beindításával az űrhajót visszatérítették a szabad visszatérés pályájára. A szabad visszatérés pályájának elérése után 15,5 óráig nem történt különösebb esemény. Az Apollo–13 ekkor aztán elérte a Holdat és berepült mögé, ezzel megszűnt a rádiókapcsolat az égitest árnyékolás miatt. A túloldal mögül előbukkanva egy második pályakorrekció vált szükségessé. Erre azért volt szükség, hogy pontosan meghatározzák a visszaérkezés helyét és a lehető legjobban lerövidítsék a haza utat, mivel nyilvánvaló volt, hogy a mentőcsónakként szolgáló holdkomp készletei nagyon korlátozottak voltak. Az optimális megoldás egy atlanti-óceáni leszállás lett volna (ez még 56 órányi repülést jelentett volna), az ideális megoldás a Csendes-óceán volt, hisz ott állomásozott elegendő mentőkapacitás, a Haditengerészet hajóit nehéz lett volna máshová átdobni ilyen rövid idő alatt. Emiatt a holdkomp hajtóművének újabb 263,8 másodperces beindításával becélozták a Csendes-óceánt, és 65 órányira rövidítették a hazaút idejét. A legkülönlegesebb pályaközi korrekcióra 105:18:42-nél került sor. Ekkor már érvényben volt a szigorú áramtakarékosság, és sem a parancsnoki modul, sem a holdkomp navigációs komputere nem üzemelt már, és az űrhajósoknak manuálisan kellett elvégezni a manővert. Erre a hajtóműgyújtásra azért volt szükség, mert az előző korrekciók kumulált navigációs hibái azt eredményezték, hogy a légkörbelépés szöge kívül esett a szükséges limiten (a légkört 2° pontossággal kellett eltalálni, mert ha túl laposan érkezett volna az űrhajó, lepattant volna a légkörről, mint a kacsázó kavics, és továbblendült volna az űrbe leszállás helyett, ha pedig túl meredeken, akkor a légellenállás darabokra törte volna az űrhajót). A manuális gyújtás mellett az irány beállítása is komoly problémát jelentett, mivel az űrhajósok az őket a repülés során végig követő robbanási törmelék miatt nem tudták pontosan meghatározni a helyzetüket. Erre még a Hold mögé repülés előtt kidolgozott az irányítás egy metódust, a Napot és a Földet, a két biztosan látható égitestet kell használni referenciaként a manőverek irányának beállításához. A 14 másodperces hajtóműgyújtás során Lovell indította és állította le a hajtóművet, illetve a „fel és le irányokban” kormányzott, Haise volt a „jobbra-balra” irányok kormányosa, míg Swigert az időzítést végezte. A manőver a furcsa körülmények ellenére tökéletesen sikerült. ### Áramtakarékosság A hibaanalízis az elektromos áramot állította a középpontba, mint a repülés baleset utáni részének legkritikusabb elemét. A parancsnoki egységet teljesen le kellett állítani, hogy az akkumulátorokban meglevő áram megmaradjon a légkörbelépés idejére. Viszont a holdkomp sem rendelkezett elegendő energiatartalékkal a teljes hazaútra. A leszállóegység energia-háztartását úgy tervezték, hogy az a holdfelszíni tevékenység nagyjából 30 órájára, valamint a leszállás és a felszállás időtartamára legyen megfelelő. Ezzel szemben a legrövidebb hazaút is közel duplája, míg a végül kiválasztott pálya több mint duplája időszükségletű volt. Ahhoz, hogy hazaérjenek az űrhajósok, a holdkompban is áramtakarékossági intézkedéseket kellett foganatosítani, a lehető legtöbb – nem létfontosságú – rendszert le kellett kapcsolni. A helyzet olyan súlyos volt, hogy egy sor valóban másodlagos fogyasztó mellett olyanokat is le kellett kapcsolni, mint például a navigációs komputer. A takarékosság másodlagos hatása az volt, hogy a lekapcsolt fogyasztók nem termeltek hőt, ezért nem fűtötte szinte semmi sem a kabint, a hőmérséklet pedig fagypont közelébe csökkent. Cserébe viszont kevesebb hűtővíz kellett, így néhány liter jutott a személyzetnek az ivásra is. A baleset pillanatában nagyjából 150 liternyi vízkészlet volt, amelyet természetesen eltároltak, ebből fejenként napi 3 deciliternyi jutott ivásra a takarékossági intézkedések bevezetését követően, a többit a megmaradt rendszerek hűtésre használták, igaz a számítások szerint 3 órával a leszállás előtt így is kifogyott a hűtővízkészlet. ### További problémák A nehézségeket tetézte, hogy Fred Haise megbetegedett. A holdkomppilóta egy magas lázzal járó húgyúti fertőzést kapott. Történt ugyanis, hogy az irányítás a mentőakció kezdetén utasította az űrhajósokat, hogy ne ürítsenek semmit az űrbe. Ez elsősorban a vizeletre vonatkozott, mivel az Apollo–13 „pissoirja” egy közvetlenül az űrbe vezető cső volt (természetesen szelepekkel), és amikor valamelyik űrhajós vizelt, a vizeletet kipermetezték az űrbe, ahol az azonnal megfagyott. Két pályamódosítás között a megfagyott cseppek felhőként az űrhajó mellett maradtak. Az irányítás attól tartott, hogy ilyen módon a kifelé ürített anyag a földi radarészlelést megzavarhatja. Az űrhajósoknak tehát tárolni kellett a vizeletet. Erre felhasználták az űrruhába épített vizeletzacskókat is, amelyek azonban nem voltak tökéletesek, valahol mindig volt szivárgás, így a legnagyobb igyekezet óráiban az űrhajósok vizelet áztatta ruhákban voltak. Ennek egyenes következménye volt Haise fertőzése. A láz és az azt kísérő levertség, hidegrázás nagyban akadályozta Haise-t a normális munkavégzésben. További problémát jelentett a holdkomp extrém túlterhelése is, különösen a kabin légszűrése tekintetében. Az űrhajósok légzése által termelt szén-dioxidot lítium-hidroxid szűrőkkel semlegesítették, azonban a szűrők kapacitását két ember 30 órányi igényeire kalibrálták, ezzel szemben három ember 70 órányi igényeivel terhelték meg. Egy bizonyos idő után a szűrők telítődtek, és a tartalék szűrők a holdkomp leszállófokozatának tárolóiban, a repülés közben elérhetetlen helyen voltak. A kabinlégkör szén-dioxid szintje meredeken emelkedni kezdett. Logikus lépés lett volna a parancsnoki modul felhasználatlan szűrőit használni, azonban a rendszer integráltsági foka nem volt ilyen magas, a két azonos rendeltetésű berendezés szűrői nem voltak csereszabatosak. Az irányítás készült a problémára, és a fedélzeten megtalálható anyagokból egy olyan ideiglenes szűrőházat fabrikáltak, amellyel a parancsnoki modul négyszögletes szűrőit be lehetett kötni a kerek szűrőt használó holdkomp rendszerébe. Ezzel a találmánnyal az űrhajósok megmenekültek a fulladástól. A folyamatos vízhiány kiszáradáshoz is vezetett az űrhajósok szervezetében, ami korábbi orvosi kísérletek szerint hibákra késztette az emberi agyat. Ezért a mentőakció végső fázisában ahhoz a módszerhez folyamodott az Apollo-csapat, hogy az irányítás „kézen fogja” az űrhajósokat, és a kritikus műveleteket úgy végzik el, hogy mindent, amit az űrhajós elvégzett – egy-egy kapcsoló átállítása, vagy később, a komputer felélesztése után egy-egy adat bevitele – hangosan bemondta a rádióba, és az irányítás ügyelt, nehogy rossz művelet kerüljön végrehajtásra a fáradtság vagy a kiszáradás miatt. ### Hazatérés A sok probléma ellenére az Apollo–13 végül visszajutott a Földig. Mintegy 10 órával a tervezett leszállás előtt az űrhajósok visszakapcsolhatták a holdkomp vezérlő számítógépét, majd a csillagokra tájolt navigációs rendszer kalibrációja is megtörtént, ezzel párhuzamosan az űrhajósok leállították a manuális hőkiegyenlítő forgást. A megfelelő légkörbelépéshez egy utolsó pályakorrekcióra volt szükség. Eközben elfogyott az Aquarius hűtővízkészlete a rendszerek visszakapcsolása következtében megnövekedett hűtési szükséglet miatt. Ez azonban nem okozott különösebb problémát, egy az Apollo–11-en végzett kísérlet során az Eagle bekapcsolt rendszerei 8 órán át bírták hűtés nélkül, az Aquarius is hasonlóan jól bírta az utolsó órákat. Négy és fél órával azelőtt, hogy beléptek a légkörbe, az űrhajósok engedélyt kaptak a sérült műszaki egység leválasztására. Lovell és Haise a holdkompban, Swigert pedig a parancsnoki hajó ablakain át figyelte, ahogy a lassan arrébb sodródó hengeres űrhajótest a látómezejükbe úszik. Lovell hálás volt a sorsnak, hogy nem láthatta korábban a műszaki egységet, olyan megdöbbentő volt a sérülés. Az űrhajó egyik oldalpanele teljesen hiányzott, a vezetékek, tartályok pedig kusza gubancként lógtak ki belőle. Az űrhajósok fényképeken dokumentálták a sérülést. Következő műveletként, mintegy 2,5 órával a tervezett leszállást megelőzően, felélesztették az űrhajósok az Odyssey rendszereit, az akkumulátorokban megmaradt energiára támaszkodva. Mivel az áram nem lett volna elég az utolsó pillanatig, ezért egy tápvezeték megfordításával kinyerték a holdkomp akkuiban megmaradt energiát is, így pótolva a hiányt. A „mentőcsónak-holdkomp” még közel másfél óráig maradt velük, ezt követően leválasztották azt is. Az űrhajósok hallgatagon bámultak az űrhajó után, csak Swigert jelentette a leválás tényét, mire a Capcom ezzel búcsúzott a hatalmas szolgálatot tett kis űrhajótól: „Ég veled Aquarius! És köszönjük!” A holdkompnak nem lévén hőpajzsa, egy része elégett a légkör sűrűbb rétegeibe érve, nagyobb darabjai azonban túlélték a légköri repülést és Új-Zéland és Szamoa között a tengerbe zuhantak. A későbbi adatkiértékelések szerint a holdkomp akkuiban a leválasztás pillanatában még mindig 4,5 órára elegendő elektromos energia maradt. A légkörbelépés legutolsó izgalmát a rádióadás tervezettnél későbbi visszatérése okozta. (Az Apollo-program idején az űrhajók körül a légkörön való áttörés okozta súrlódás ionizálta a levegőt, amelyen nem tudtak keresztülhatolni a rádióhullámok, ez minden hazatérő holdűrhajónál nagyjából három-négy perces rádiócsendet okozott, amíg nem lassult az űrhajó és csökkent körülötte az ionizáció. Az Apollo–13-nál a rádiócsend közel hat percig – az ideálistól kissé laposabb, ezáltal hosszabb légköri szakasz miatt a számítottnál 1 perc 27 másodperccel tovább – tartott. Nem sokkal később rendben kinyíltak az ejtőernyők, majd tökéletes leszállást hajtottak végre Lovellék. Az űrhajó a Csendes-óceán vizére szállt le, 1,8 kilométerre a kijelölt leszállási ponttól, 6,3 kilométerre a kiemelésre kirendelt USS Iwo Jima hordozótól. A meggyötört űrhajósok 45 perc múlva a hajó fedélzetén álltak. ## Kivizsgálás A kivizsgálás megállapításai: - A parancsnoki űrhajó elektromos rendszerét még a tervezés fázisában, 1965-ben 28 voltosról 65 voltosra alakították át, amely az összes elektromos berendezés átalakítását vonta maga után, azonban az oxigéntartály szintjének méréséhez használt, egy keringető ventilátort, egy megfelelő hőmérsékletet előállító fűtőelemet és egy túlmelegedést megakadályozó hőérzékelőt tartalmazó egység hőérzékelő részegységének áttervezését elmulasztották. - A CSM–109 jelű parancsnoki űrhajóba egy, az Apollo–10 Charlie Brown parancsnoki egysége építésekor megsérült oxigéntartályt építettek be. A tartályt az első beépítéskor 5 cm-ről leejtették, de az egész Apollo-programot végigkísérő súlytakarékosság miatt minden elemet gyengére építettek, így ezt a tartályt is, amely ekkor behorpadt. Viszont később ezt az alkatrészt kijavították és az Odyssey építésekor használták fel. A javítás azonban nem sikerül tökéletesen, egy teszt során, amikor a teljes összeépített Apollo–13 űrhajórendszer már a 39A indítóálláson állt, nem sikerült leereszteni a tartályt. A tartály leeresztéséhez melegítést alkalmaztak, hogy a megnövelt nyomás miatt hatékonyabban távozhasson a gáz a tartályból, ám a nem megfelelő hőérzékelő ekkor zárlatot kaphatott, engedve túlmelegedni a rendszert, ami miatt az egyik tartálybeli vezeték szigetelése megsérült. Miután a tartály leengedése végül sikerült, mindenki – beleértve Jim Lovellt és Ken Mattinglyt, a parancsnoki egységért felelős űrhajósokat is – egyszeri, átmeneti hibának minősítette az esetet, nem mervén felvállalni, hogy a rakétát visszavontassák a szerelőcsarnokba, leszereljék róla az űrhajót és kicseréljék benne a filléres alkatrészeket, amely több hónapos csúszást eredményezett volna. - A nem megfelelő feszültségű, sérült szigetelésű rendszerbe vezetett áram zárlatot okozott, amely túlmelegítette a keringető ventilátor motorjának sérült vezetékét (amelynek szigetelése mindannyiszor kissé tovább olvadt, ahányszor rákapcsolták az áramot egy-egy méréshez), amely így fűtőszálként kezdett működni a tartályban. A keletkező hő extrém módon megnövelte a tartályban levő gáz nyomását, amely végül kihasította a tartály falát (megsértve a szomszédos másik tartályt is) és robbanásszerűen távozott. - Az Apollo–13 sikertelen, de szerencsés végkimenetelű küldetése bebizonyította, hogy még az ilyen rossz technikai körülmények közé került űrhajót is biztonságban vissza lehet juttatni a Földre. - Az űrhajósok túlélése szempontjából fokozott biztonsági kockázat az az időszak, amikor a mentőrakétát már leválasztották (Launch Escape System), kb. 3 és fél perccel a felszállás után, de a Holdkomp rögzítése még nem történt meg a parancsnoki kabinon. Felszállás közben ugyanis a Holdkomp fordított helyzetben van, talpával a rakéta utolsó fokozatára erősítve, a parancsnoki egység talpa alatt (a hővédő pajzs alatt), nem lehet rá átszállni. Ehhez tartozik az a manőver, amikor elválik a parancsnoki egység, 180°-os fordulatot tesz, és ekkor kapcsolódik rá a Holdkompra (a parancsnoknak meg kell nyomnia a CSM/LV Sep feliratú gombot). Ettől kezdve lehetséges csak az átjárót a két jármű között megnyitni. Ez a művelet már légüres térben zajlik, hogy a közegellenállás ne zavarja a Command-Service Modul finom mozgásait. Lovell sokáig úgy gondolta a baleset után, hogy a legrosszabbkor történt a robbanás, ám az elemzések arra mutattak rá, hogy a lehető legszerencsésebb pillanatban történt az expedíció kulcsmozzanata. Ha előbb történt volna a robbanás, a Hold megkerülésének és a visszaút idejét már nem bírta volna ki a technika, a holdkomp készletei hamarabb fogytak volna ki, még jóval a leszállás előtt. Ha később történt volna a baj, például akkor, amikor az Apollo–13 már Hold körüli pályára állt, akkor a holdkomp hajtóanyaga nem lett volna elegendő visszaindítani a Földre az űrhajót. Vagy ha a holdkomp már leszállt volna a felszínre, jóformán felszállni sem lett volna értelme, mert a hajtóanyagon kívül még megfelelő hajtómű sem maradt volna. Így a vizsgálat arra jutott, hogy a robbanás szerencsés időpontban történt. ## Az expedíció utóélete Mivel az űrhajó nem tudott leszállni a Holdon, valamint a Hold megkerülése is a felszíntől távolabb történt, mint bármelyik előző – vagy későbbi – repülésen, ezért semmilyen fontosabb tudományos eredmény nem született. Egyedül a mentési folyamat sikerét lehetett rögzíteni. Épp ezért a NASA vezetése „sikeres kudarc” minősítéssel illette az expedíciót. Lévén az Apollo-program politikai indíttatású, egy kudarc rettentő sokat tudott ártani neki, a közvélemény – és ezzel párhuzamosan a politikusok – támogatása lanyhulhatott. Tekintve, hogy a program fő célja (legyőzni a szovjeteket egy kiemelkedő űrteljesítménnyel) már teljesült az Apollo–11 sikerével, az Apollo–13 „majdnem katasztrófája” azt a kérdést vetette fel az egyszerű amerikaiakban: Miért küldünk életük kockáztatásával még mindig embereket a Holdra, ha már legyőztük az oroszokat? A közvélemény hangulatváltását pontosan megérezve a Nixon-kormányzat az Apollo lassú leépítése mellett döntött. Bár szó szerint soha ki nem mondatott, de elemzők szerint az Apollo–13 kudarca nagyban hozzájárult az Apollo-program nem sokkal későbbi megkurtításához. A következő évi költségvetési tárgyalások során (amelyek Lovellék leszállását követően zajlottak), Nixon elnök javaslatára a holdprogram gyors, visszafordíthatatlan lezárását határozták el. Törölték a két utolsó repülés pénzügyi kereteit és az űrhajórendszer gyártósorainak lezárását rendelték el. ### Távolsági rekord? Felmerült a Hold orbitális pályájával hiányosan (vagy semennyire) tájékozott olvasókban, hogy esetleg a Hold megkerülése és a Hold felszíne feletti pár száz km-re való elrepülés miatt esetleg ez az űrhajó került a legmesszebbre a Földtől az Apollo küldetések közül. Ez téves elképzelés, mivel a pár száz km-es távolság teljesen jelentéktelen a Hold távolsága szempontjából, mivel az (közelítőleg) és km távolságok között ingadozik a Földhöz képest. A tények azonban megcáfolják, hogy az Apollo–13 lett volna a legmesszebb lévő űrhajó a Földtől az Apollo küldetések közül. A Hold távolsága a Földtől az Apollo–13 küldetése alatt, amikor megkerülte a Holdat, 1970. április 15-én km. Azonban az Apollo–10 küldetése idején, 1969. május 20.-án a Hold km távolságra volt, ami 1289 km-rel több. Tehát az Apollo küldetések közül az Apollo–10 volt a legtávolabb a Földtől. ### Ciánkapszula? Egy újságíró vetette fel egy későbbi Lovell-interjú során, hogy egy olyan kudarc esetére, amelynek kizárólag az űrhajósok halála lehetett a végkimenetele – pl. egy hajtóműhiba akár a Hold körüli pályán, akár a holdfelszínen – az űrhajósok bizonyára vittek magukkal valamit, amivel kegyes öngyilkosságot követhettek volna el. A parancsnok mosolyogva fogadta a felvetést azzal, hogy életében nagyobb badarságot még nem hallott, ilyen esetre elegendő lett volna kinyitniuk a kabinajtót. ### Haise felépülése Fred Haise a dehidratáció miatt – és nem másik űrhajóstól elkapott fertőzés okán – kapott húgyúti betegsége meglehetősen komoly volt. A teljes felépülése két hétnél is tovább tartott. Mindemellett a nyugodt lábadozás lehetősége nem adatott meg a holdkomp pilótájának, mert napi két injekció mellett inkább a repülés utáni vizsgálatban vett részt. ### Vontatási számla A holdkomp gyártója, a Grumman repülőgépgyár az Apollo–13 hazatérésének másnapján elküldött egy dollár értékű számlát a North American Aviationnek, a parancsnoki űrhajó gyártójának. A számla egy hecc volt, a siker feletti megkönnyebbülés megnyilvánulása. A számla fő tétele „Vontatási díj” volt (az első mérföldért 4 \$, minden további megkezdett mérföldért 1 \$ díjjal), amiért a holdkomp a meghibásodott parancsnoki hajót hazavontatta. Ezen kívül további díjakat is „felszámolt” a Grumman, olyanokat, mint „a már előre kifizetett, TV nélküli, de rádióval és légkondicionálással ellátott szobában elhelyezett további vendégért 8 \$/éj (kijelentkezés legkésőbb pénteken délben), összesen 32 \$”, vagy „helyszíni akkumulátortöltés 0,05 \$/KWh, a megrendelő kábelével 4,05 \$”. De a kibocsátó nagyvonalú üzleti partnernek mutatkozott, hisz 20%-os engedményt biztosított, valamint további 2% skonto engedményt, ha az ügyfél készpénzzel fizet. A North American nem tudott igazán frappáns választ adni a viccre, mindössze annyit válaszolt, hogy megvizsgáltatta a könyvvizsgálójukkal, és a számlát ezek alapján nem áll módjában befogadni, mivel a korábbi három repülésen ő sem kért díjat a holdkomp Holdhoz vontatásáért. ## Repülési adatok ### Az oxigéntank robbanása - 1970\. április 14., 03:08:53 UTC - 321 860 km-re a Földtől. ### A Hold megközelítése - 1970\. április 15., 00:21:00 UTC - 254,3 km-re a Hold felett; - km-re a Földtől (de nem távolsági rekord) ## A történet feldolgozásai ### Irodalmi feldolgozások James Lovell és Jeffrey Kluger: Lost Moon – The Perilous Voyages of Apollo–13 (Kárbaveszett Hold – Az Apollo–13 veszedelmes utazása). Az Apollo–13 parancsnoka, Jim Lovell 1994-ben, az első holdra szállás 25 éves évfordulóján jelentette meg memoárját, amelynek fő témája – Lovell más űrrepülései mellett – a balul sikerült holdutazásuk volt. Ez a könyv szolgált alapjául az egy évvel később a mozikba került Apolló 13 című filmnek. Később – a könyv újabb kiadásainál – a filmsiker okozta ismertség miatt a címet a filmével azonosra, a minimalista Apollo 13-ra változtatták. A könyv egy riportkönyv, amelyben Lovell tollba mondta élményeit Jeffrey Klugernek, a New York Times és a TIME újságírójának, aki olvasmányos formába rendezte azt. ### Filmfeldolgozások A Jim Lovell és Jeffrey Kluger által írt Lost Moon – The Perilous Voyage of Apollo 13 című könyv alapján a megjelenést követő évben (1995-ben) – a repülés negyedszázados évfordulóján – Apolló 13 címmel mutatták be a mozikban Brian Grazer producer és Ron Howard rendező filmjét, amely az Apollo–13 repülését dolgozza fel az előkészületektől egészen a sikeres leszállásig. A felvételek során egyetlen eredeti felvételt sem használtak fel, helyette a lehető legélethűbben próbálták az egykori körülményeket modellezni, ami végül valóban rendkívül élethű filmet is eredményezett. Az űrbeli jelenetek valódi súlytalanságban, egy gyakorlásra használt repülőgép belsejében készültek, amely speciális parabolarepülésekkel állította elő kb. 25–25 másodpercnyi időtartamokra a lebegést. A film főszerepét, Jim Lovell karakterét Tom Hanks alakította, Fred Haise megszemélyesítője Bill Paxton volt, míg Jack Swigertet Kevin Bacon keltette életre. A film hatalmas sikert aratott, összesen kilenc Oscar-díjra jelölték, amelyből kettőt el is nyert. Három évvel az Apolló 13 mozifilm után jelent meg a teljes Apollo-programot feldolgozó From the Earth to the Moon című tévésorozat (hazánkban A végtelen szerelmesei – Az Apollo–program címen vetítették) az HBO gondozásában. A filmsorozat alkotói Tom Hanks és Brian Grazer voltak, a forgatókönyv pedig főként Andrew Chaikin A Man on the Moon (Ember a Holdon) című könyve alapján készült. A sorozat egyes epizódjai az Apollo-repülések folyamát követi, és az egyes epizódok lazán kapcsolódnak egymáshoz, önálló alkotásként is megállnak. A sorozat nyolcadik része We Interrupt this program (Megszakítjuk adásunkat) címen – a magyar változat címe: Krízis égen és földön – dolgozta fel az Apollo–13 balesetét. Az epizód azonban nem az űrbeli eseményeket írta le újra – az alkotók véleménye szerint azt kevéssel korábban megtette a mozifilm –, hanem a repülést övező médiahisztériát. A sorozat Tom Hanks lelkesedésének köszönheti a létrejöttét; a színész annyira beleszeretett a témába a mozifilm forgatásakor, hogy valóságos Apollo-rajongóvá változott, és az ő ötlete volt a tévésorozat.

Habsburg–török háború (1663–64)

Az 1663–64-es Habsburg–török háború vagy hetedik Habsburg–török háború a magyarországi török harcok egyik nagy epizódja. A háború a Habsburg Birodalom, a Magyar Királyság és Horvátország harca volt a Török Birodalom ellen, melybe fegyveresen beavatkozott a Német-római Birodalom, az északnémet fejedelmek által létrehozott Rajnai Szövetség, Franciaország, Lengyelország, valamint egyéb nemzetközi segédhadak. A szultán oldalán részt vett, igaz nem jelentős erőkkel, az Erdélyi Fejedelemség is. Csapataikkal támogatták a szultánt a hűbéres román fejedelmek és a tatárok. A háború a törökök Erdély ellen folytatott 1657 és 1662 közötti hadjáratai után következett be, mivel a Habsburgok beavatkoztak a konfliktusba. Bécs mindenáron kerülni akarta a háborút, de mivel 1662-ben nem kötötte meg a békét a portával, így Isztambul rá egy évre hadat üzent neki. A nagyvezír Köprülü Ahmed a császárváros meghódítását helyezte kilátásba, de új módszerekkel próbálkozott, ahelyett, hogy közvetlenül a város ostromába fogott volna. Az első évben a keresztények még alulmaradtak a támadó oszmánokkal szemben és elvesztették a fontos Érsekújvárt. Magyarország több területén zavargások törtek ki, mert a hadsereg fenntartását nem voltak képesek megoldani és porcióval, vagy fosztogatással próbáltak ezen segíteni. Zrínyi Miklós horvát bán látványos sikereket ért el az 1664. évi hadjáratokban. Ilyen nagy haditette volt a törökök utánpótlását biztosító eszéki híd felégetése; emellett még számos dél-dunántúli várat visszavett a törököktől. A hadi sikerek gyors kiaknázását a hadjárat folytatásának elrendelését halogató Udvari Haditanács nem tette lehetővé. A késlekedés oka nem kizárólag a tétovaság volt és nem is a politikai intrikák, hanem a utánpótlás nehézségei. Ebben a tétlen időszakban Zrínyi sikertelenül próbálta visszafoglalni Kanizsát. Már az egész háború sikere forgott kockán, és Zrínyiújvár június 30-i eleste miatt Zrínyi felháborodottan távozott a frontról. A bán a vereséget Raimondo Montecuccolinak, az osztrák hadsereg főparancsnokának tulajdonította. Az erejét alaposan túlértékelő török sereg a Rába folyó irányában vonult Vas vármegyébe, hogy a folyót átlépve megostromolja és elfoglalja a császárvárost, amint ezt nagyvezírnek a szultán parancsolta. A háború elején Köprülü még azt tervezte, hogy meghódítja a Királyi Magyarországot, Morvaországot és Sziléziát, hogy ezzel biztosítsa Bécs ostromához a serege szárnyait – egyúttal fontos gazdasági bázisaiktól is megfosztotta volna a Habsburgokat. Ekkor Bécs viszonylag védtelen volt, és ha a törököknek sikerült volna megsemmisíteniük Montecuccoli seregét, a további erők már aligha lettek volna képesek meggátolni az előrenyomulásukat, Bécs körülzárását. A Szentgotthárdnál álló, többnemzetiségű keresztény erők 1596 óta először nyílt összecsapásba bocsátkoztak a török fősereggel. A csatában a törökök megszokott, de már elavult taktikájukkal próbáltak átkelni a Rábán, de a szervezettebb nyugati hadak hiányos ellátásuk dacára megverték és visszaszorították őket. A diadal híre bejárta Európát, és nagy reménységgel töltötte el a török uralom alatt álló népeket is – a franciákra féltékeny Habsburgok azonban békét kötöttek Vasváron. Ezzel az osztrákok nemcsak a status quót állították vissza, hanem meghagyták II. Mehmed szultánnak azokat az 1660–64 között szerzett területeket, amelyek visszaszerzésére a magyar rendek annyira törekedtek (köztük Váradot is). Mindez teljesen kiábrándította Zrínyit az udvarba vetett hitéből, és Habsburg-ellenes szervezkedésbe kezdett. ## Előzmények A hatalmas Oszmán Birodalom a 17. század során lassú hanyatlásnak indult. A meghódított óriási területeket már egyre nehezebben tudták kézben tartani a Nagy Szulejmánt követő uralkodók, amiket még a törökök rablógazdálkodása és erős adóztatása is tönkretett. Ezzel kapcsolatban különösen a tímár birtokokon zajló nagy kizsákmányolás kiemelhető. A népesség csökkenésével kevesebb volt az adó, belső villongások (például a janicsárok lázadásai) apasztották a birodalom erejét. Jó néhány vereség – mint amilyen a lepantói is volt – arra késztette a törököket, hogy alaposan felülvizsgálják a saját katonai potenciáljukkal kapcsolatos nézeteiket. A birodalom peremterületén levő hódításaikat, mint Magyarországot, nem tudták annyira szilárdan az uralmuk alatt tartani, mint a balkáni területeket. Az oszmán hadsereg – mely addig a legeredményesebben harcoló haderőnek számított – volt a birodalom hanyatlásának egyik oka. Az óriási, alaktalan tömeghadsereghez odacsapódtak a képzetlen, gyenge felszereltségű segédhadak tömegei, melyek csökkentették az ütőerejét. A vadság és az elszántság még nem volt elég a nem reguláris katonáknál (mint az aszaboknál) a csaták megnyeréséhez. A segédcsapatoknak nem volt szervezett parancsnokságuk, ezért a szervezetlenségük és a fejetlenségük még a reguláris csapatokban is megbontotta a rendet és a fegyelmet. A reguláris csapatoknak – például a vasfegyelmű janicsároknak – a fegyverellátása sem volt megfelelő. Ők muskétákkal és kardokkal voltak felfegyverezve. Igaz, hogy kézitusás közelharcokban remekül megállták a helyüket (ez a nem reguláris egységekre is jellemző volt), de csak akkor, ha ki tudták ezt kényszeríteni. A lőfegyver és a kardok akkoriban a hadászatban egészen másképp funkcionáltak. A döntő erő a hosszú szálfegyverekben rejlett. Míg a lőfegyver a támadás erejének csökkentését ugyan segítette, azonban annak elhárítását nem tudta megoldani alacsony tűzereje és az időigényes újratöltés miatt. A kard inkább védekező fegyverré degradálódott. A török lovasság rohama adta a döntő támadóerőt, a gyalogság pedig a tűzerejével támogatta őket, azonban az eredményesség előfeltétele az volt, hogy a lovasok számára megfelelő terepen vívják meg a csatát. Az európai hadseregek ezzel szemben jobban voltak csoportosítva. Gyalogosaik meg tudták fékezni a rohamokat és a lovasság számára kedvezőtlen terepen is jobban manővereztek, mint a janicsárok, akik fő rohamozó eszközökkel, a hosszú szálfegyverekkel nem rendelkeztek. Az ellenséges támadásokat különböző alakzatok alkalmazásával tudták megállítani (a lovasrohamok ellen négyszög alakzatba rendeződtek), de ehhez is megfelelő terepadottságok kellettek. Amíg a nyugati tűzfegyverek folyamatosan fejlődtek, addig a török fegyveripar továbbra is a régi típusú, csekély tűzerővel bíró fegyvereket gyártotta. Ezt a hiányosságot a rablóháborúkban zsákmányolt fegyverek sem oldották meg. ### A háború kérdése A Habsburg Birodalom, a zsitvatoroki béke óta (1606) igyekezett elkerülni a törökökkel való háborút. Ez a szultánnak sem állt érdekében, a birodalmában jelentkező, egyre fokozódó belső gyengeség miatt. #### A kérdés a Habsburg Birodalmon és Magyarországon belül A 17. század második felétől mind Magyarországon, mind Erdélyben és Horvátországban sürgették a törökök mielőbbi kiűzését. A fennálló béke alatt rendszeresek voltak a végeken a portyák, melyek tovább pusztították az országot. A törökök ráadásul a hódoltságon kívül eső, még magyar kézben levő területeket is uralmuk alá akarták vonni. Ez volt az ún. „hódoltatás”. Habár az 1606-os zsitvatoroki béke ezt szigorúan megtiltotta, a törökök ezt figyelmen kívül hagyták. A törökök a portyák során rendszeresen átlépték a határt, s támadásaikkal megfélemlítették a falvak, valamint a városok lakóit is és adófizetésre kényszerítették őket. Ha lehetőségükben állt, területileg is a hódoltsághoz csatolták ezeket a vidékeket. A többszörös adók nagyon megterhelték a népet. Magyarországon Zrínyi Miklós horvátországi bán és költő, valamint sokan mások azt várták, hogy elérkezzen a törökök elleni nagy felszabadító háború. Zrínyi művei is többek között erre buzdítanak. Ezek a művek, a dédapjának Zrínyi Miklósnak emléket állító Szigeti veszedelem, Az török áfium ellen való orvosság, vagy Mátyás király életéről írott elmélkedés voltak. Sokat vártak a Habsburg uralkodótól, aki reményeik szerint megvalósíthatja mindezt. A másik részről ott volt az erős Erdélyi Fejedelemség, ami az egyensúlyt tartotta, nehogy az osztrákok túlságosan is visszaéljenek hatalmukkal. Pázmány Péter katolikus érsek, aki a Habsburg király híve volt, de állandó levelezésben állt a református erdélyi fejedelmekkel, mint Bethlen Gáborral is. Óva intette és vigyázta a fejedelem lépéseit, mert ha nincs ez az egyensúly, akkor „gallérunk alá pökik a német.” A magyar társadalom is óhajtotta a háborút, mert a török hódoltatás, a katolikus–protestáns ellentétek és az ezzel járó vallásüldözések miatt erkölcsileg leromlott volt az ország. A háborútól azt várták, hogy ettől a romlottságtól majd megtisztítja Magyarországot. De nemcsak Magyarországról várták epekedve a török kiűzését, hanem a török által uralt balkáni népeknél is. 1648-tól Zrínyi már aktívan kezdte szervezni a török elleni harcot és 1652-ben eredménytelen csatát vívtak Vezekénynél. Zrínyi előtt ekkor világossá vált, hogy a régi vitézi portyák alkalmatlanok a kor hadakozásaira, ezért átfogó politikai programot, korszerűbb államépítést, új kormányzási módszert, s összehangoltabb cselekvést javasolt. Pálffy Pál nádorsága alatt a nemességet adófizetésre kötelezték bizonyos korlátok között, átfogó végvári reformot dolgoztak ki és együttműködést kezdtek Erdéllyel, ahol az új fejedelem II. Rákóczi György a török kiűzését szintén célul tűzte ki. Zrínyi is benne látta azt az embert, aki nemzeti királyságban egyesítheti majd a széthullott országot. Zrínyi állandó magyar hadsereg felállítását szorgalmazta, mely gyalogságból és lovasságból áll. Szerette volna megszerezni a nádori tisztséget, hogy célját így egyszerűbben érhesse el, ám a Habsburg udvarnak nem tetszett a magyarok országegyesítési terve, ezért nem járult ehhez hozzá. Emellett a török kérdés kevéssé foglalkoztatta a Habsburgokat, ők inkább nyugati ügyeikkel voltak elfoglalva. Legfőbb ellenségüknek Franciaországot tartották, amely német és itáliai területek bekebelezésére törekedet. Ezeken a területeken a Habsburgoknak szintén voltak birtokai. 1648-tól, azóta, hogy megkötötték a vesztfáliai békét egyértelművé vált, hogy a császári hatalom Németország felett formálisan érvényesül, amit vagy 360 apróbb nagyobb fejedelemség, hercegség, püspökség, érsekség, vagy városállam szabdal fel, ami miatt ott a Habsburgok nem érvényesíthették központosítási törekvéseiket. Európa szerte szórtan elhelyezkedő birtokaik különféle hatalmak ütköző pontjában feküdtek, akiktől várható volt, hogy meg akarják azokat kaparintani. Ezek megtartása mellett görcsösen és minden bizonnyal értelmetlenül ragaszkodott Ausztria, mivel közvetlen területébe tartozó tartományok és Magyar Királyság is sokkalta fontosabbnak bizonyultak, mindenekelőtt a központi országrészek ellátása és más stratégiai szempontokból. Ezekhez jóval közelebb feküdt a Habsburgok másik ellensége az Oszmán Birodalom, közvetlen fenyegetést jelentve a székhely, Bécs számára, tehát Magyarország egy ütköző terület volt, amely a székhelyet védte. Az örökös tartományok és Magyarország jelentőségét viszont csak a 18. század közepén ismerik fel a Habsburg uralkodók. 1663-ban már kialakult egy nagy török elleni háború ideológiája, amelynek gyökere egy 16. századi értekezés volt. Ez az Exclamatio sive de remilitari contra Turcam instituenda consilium Augier Ghislain de Busbecq (Busbequius) alkotása, melyet ebben az évben kiadtak. Ez a támadó háborút szorgalmazza az Oszmán Birodalom ellen. Henri de Turenne francia marsall Oratio c. alkotásában, továbbá a regensburgi francia követ, Robert de Gravel is alkalmazta. Zrínyi Az török áfium ellen való orvosság-ban is szorosan követte Busbecq elképzeléseit, de helyenként tömörítette és gyakorta hozott fel melléje még példákat a magyar történelemből és a jelenkorból, hogy ezzel kiegészítse. Turenne, Gravel és Zrínyi elképzelései mögött nemcsak keresztényi ideológia áll, mint ahogy az megszokott volt a pogány török elleni harcokban, hanem sokkal jobban előtérbe helyezik a formálódó új Európa érdekeit, a gazdasági fejlődést. Zrínyi ezek mellett még a hazaszeretetet is kihangsúlyozza, amelynek mellőznie kell mind a vallási, mind a privát ellentéteket. Épp ezért alapelve a belső viszonyok rendbe tétele, mert csak így kaphatnak külső segítséget. Első szempont: a haderőreform. Az idestova már háromszáz éve teljesen elavult nemesi szemléletű hadszervezet alkalmatlan. A nemesség ugyanakkor gyakorta kiváltságaira hivatkozva elzárkózik a harc elől, ezért a sereget közemberekre kell építeni. Rendbe kell tenni a végvár rendszert. A nemeseknek le kell mondaniuk a konok magatartásukról, amivel értelmetlenül ragaszkodnak privilégiumaikhoz. Zrínyi elveti a zsoldosság intézményét, melyet hivatásos haderővel kell felváltani, amely rendszeres fizetést és jó ellátást kap, így is alkalmassá tehető a harcra. Leszögezi, hogy ezt a haderőt közösen kell megvalósítani, s ez a rendezést a békeidőben is megköveteli. A török elleni háború kettős célt szolgál: a török kiűzését és az országok belső reformálását. Magát a Habsburg Birodalmat is társadalmilag gyengének ítéli, mely ugyanolyan beteg, mint az Oszmán Birodalom. Ha nincs újítás, akkor menthetetlenül széthullik. #### A kérdés az Oszmán Birodalmon belül Az Oszmán Birodalom, „Európa beteg embere” a 17. századtól megindult a lassú hanyatlás útján. Az ezt mutató jelenségek már I. Szulejmán halála után felléptek. Az óriási kiterjedésű birodalmat nem lehetett a megszokott módon kormányozni. A török gazdaság nagymértékben alapozódott a hódításokra, amelyek gazdag zsákmányt és még több szétosztható földet jelentettek. A ziamet és tímár birtokok voltak az egyik elitcsapat a szpáhik zsoldjai. A 16. század második felétől már egyre kevesebb volt a hódítás. A törökök a franciákkal együtt korábban ellenőrzése alá vonta a levantei kereskedelmet, de a nagy földrajzi felfedezésekkel a világkereskedelem más területekre helyeződött át, így ebből alig volt bevétel. Megpróbálkoztak a pénzrontás eszközével, ez viszont inflálta a pénzt. A másik elit csapat, a janicsárság zsoldjára sem volt pénz, így azok lázadoztak, s gyakran szultánokat tettek le a trónjukról. A válság egyre súlyosabb lett a 17. századtól, de aztán elindult a Köprülük korszaka. Az albán eredetű nagyvezírek Köprülü Mehmed hivatali idejétől kezdve felszámolták a belső viszályokat, rendezték az adózást és igyekeztek takarékoskodni az állampénzekkel. A hanyatlás kiváltó okait ellenben ők sem tudták megszüntetni. A hadsereg, amely még mindig erősnek is ütőképesnek tűnt, elavuló félben volt. Alaktalan és tudat nélküli tömeghadsereg nem volt képes a hatalmas birodalmat fenntartani. Így hát az Oszmán Birodalom szintén mindenképp békességben akart lenni a Habsburg Birodalommal az állandó belső bajok okán. Ez nyilvánvalóvá vált Zrínyi előtt is, akit annál jobban megerősített a hitében, hogy eljött a török kiűzésének az ideje. A törökök ez időben hadban álltak a Velencei Köztársasággal és Kréta ostroma nagyon elhúzódott. A birodalom nem tudott volna egyszerre két frontra összpontosítani hatékonyan. Zrínyi 1661-ben a Muránál elindította Zrínyiújvár építését, hogy hatékonyabbá tegye a Muraköz védelmét. A vár már csak azért is hasznos volt, mert védte az osztrák területeket a török portyáktól, akadályozza a Kanizsával való összeköttetést és a védelmi rendszer szerves részébe jól beleilleszkedett, sőt hosszabb távon azt is gátolta, hogy a török Itáliába nyomuljon be. A közelben fekvő Légrádot a Dráva áradásai veszélyeztették, s mivel Zrínyiújvár a közelben feküdt, könnyen átvehette a szerepét. Zrínyi úgy vélte, fontos támaszpontja lehet a későbbi török harcoknak. Zrínyi tudta, hogy az udvar nem járul a vár építéséhez, ezért engedély nélkül fogott bele, de később tájékoztatta róla a főbb minisztereket, mint Porcia hercegét. A herceg erélyesen tiltakozott, mert „rupturára való alkalmatosságnak” találta az erősséget. A bánnak emellett jó oka volt rá, hogy a várat felépítse, mert a hódoltságban az elmúlt százhúsz évben vagy nyolcvanhárom erődítést emeltek az oszmánok, míg a Királyi Magyarország és Horvátország területén egyetlenegyet sem. Az udvar annyira fenn akarta tartani a békét, hogy nem erősítette a védvonalat, noha a magyar korona területét egyfajta ütközőpontnak tekintették, ami megvédte a császárvárost és a tartományokat a törököktől, de ebben a silány állapotban ezen feladatának nem tudott eleget tenni. Köprülü Mehmed, hogy döntést csikarjon ki a velenceiek ellen háborúban, az ellenségre a közvetlen törzsterületen akart csapást mérni, Velencét pedig megostromolni és elfoglalni. Ehhez két lehetséges út volt. Az egyik Dél-Magyarországon, Krajnán, Karintián és Friulin át, vagy pedig Dalmácián keresztül. Ez előbbihez a Habsburg udvar hozzájárult volna, de ebbe ütközött bele Zrínyiújvár. Ugyanakkor Velence ostromát az erdélyiek elleni 1657–62-es háború, valamint a Zrínyi Miklós vezette magyarországi törökellenes mozgalmak is akadályozták. ### Erdély II\. Rákóczi György erdélyi fejedelem minden körültekintés és reális mérlegelés nélkül beavatkozott a lengyelek és a svédek között dúló északi háborúba. A konfliktusban egész Európa érintett volt, mert komoly gazdasági és politikai érdekek forogtak kockán. Ezek közt volt a Balti-tenger feletti teljes kereskedelmi és katonai befolyás, amit a többi országok, mint a Habsburg Birodalom nem akarta, hogy Svédország kezébe jusson. Ezért a legtöbb állam, kivétel a franciák, egységesen a svédek ellen foglaltak állást. Az akkor már egyre kiszélesedő konfliktusba rosszkor avatkozott be Rákóczi, hiába támogatta a moldvai és a havasalföldi fejedelem seregével és a kozákok néhány csoportja. Ráadásul a Török Birodalom is közvetve (a hűbéres krími kánság által) részt vett a harcokban, s nem adott engedélyt Rákóczinak a hadjárat megindítására. Rákóczi csúfos vereséget szenvedett, az erdélyi sereget teljesen elvesztette, melyet a tatárok rabságba hurcoltak. A törökök kinevezték Rhédey Ferencet az ország élére, de Rákóczi fegyverkezett és elüldözte Rhédeyt. Az így kitört török–erdélyi háború, amelyet Rákóczi ugyanakkor polgárháborúvá változtatott, mert a török által kinevezett új fejedelmet Barcsay Ákost is megtámadta. Mindenfelé követeket küldött, még a bécsi udvarba is, hogy I. Lipóttól segítséget kérjen. Más követek is biztatták, ezért reménykedett, hogy legyőzi az oszmánokat. 1658-ban a Habsburgok ellen létrejött a Rajnai Szövetség, amelynek tagjai a Napkirállyal szemben lojális német fejedelmek, köztük az egyik választófejedelemség a Mainzi Érsekség is, amelynek feje, János Fülöp érsek a szövetség vezetője lett. Továbbá három másik választó és a svéd király, X. Károly Gusztáv is csatlakozott a ligához. János Fülöp határozottan követelte Lipóttól, hogy segítse meg Rákóczit, amennyiben erre hajlandó, a császárválasztáson kész ráadni voksát. Csakhogy az udvar habozott. Az Erdélybe betörő Köprülü Mehmed rengeteg várat elfoglalt és Rákóczi csatát vesztett Szászfenesnél. Előzőleg mihelyst Lipótot német-római császárrá választották, kijelentette a Porta előtt, hogy nem akar beavatkozni a háborúba. A budai és a temesvári pasa eközben megtámadta Váradot. A török elővigyázatosságból vette ostrom alá Erdély kulcsának számító erősséget, ekkor azonban már Zrínyi sem tétlenkedett mihelyst tudomást szerzett róla, hanem rögvest körülvette a magyar–horvát sereggel Kanizsát, remélve, hogy elvonja a török sereget Várad alól. Ekkor Porcia hercege, az Udvari Titkos Tanács feje megparancsolta a bánnak, hogy vonuljon vissza hadaival, mert nyílt háborút nem kockáztat meg a törökökkel. De a főurak, az egyházi méltóságok, Wesselényi Ferenc nádor, Nádasdy Ferenc országbíró is követelték a császártól, hogy állítsa meg a szultán terjeszkedését. Közben törökök is igyekeztek elkerülni a Habsburgokkal a háborút, ezért mihamarabb egyezséget kötöttek Várad átadásáról és vilajetté szervezték. Lipótot csak ekkorra sikerült rávenni, hogy cselekedjék. ### A küszöbön álló háború A Habsburgok nehezen szánták rá magukat az erdélyi háborúba való belépésre. 1660. november 20-án Kemény János kisebb sereggel bevonult az országba és megfogadta, hogy folytatja a török elleni háborút. Újévkor a szászrégeni országgyűlés fejedelemmé választotta, de törökök követelték, hogy Barcsay kormányozza tovább Erdélyt, aki lemondott, mert nem akart újabb polgárháborút. Kemény nem hátrált meg, hanem megölte Barcsayt és több más főúrt, akikről úgy hitte konspirálnak a törökkel. Áprilisban Erdély már nyíltan szakított a szultánnal, és az osztrák császár védelmét kérte. Kemény akárcsak Rákóczi reménykedett a keresztény világ segítségében, ezenközben 1661-ben új nagyvezíre lett a birodalomnak, Köprülü Ahmed személyében, aki kemény kézzel teremtett rendet és hozzálátott Bécs ostromának előkészítéséhez, új módszerekkel, melyek joggal kecsegtettek sikerrel. Bécs kénytelen-kelletlen mozgósításra adott parancsot. A sereget ellátó raktárak már épültek Győrben, Bécsben és Komáromban, valamint egy kisebb gyalogsági erőt küldtek Erdélybe, ami azonban a hatalmas török–tatár sereg ellen kevésnek bizonyult. Valójában sem a Porta, sem Bécs nem akarta a háborút. Májusban a két hatalom olyan megállapodást kötött, amelyben többek közt az állt, hogy Zrínyiújvárat lerombolják és Lipót nem támogatja Keményt. Ennek viszont egy feltétele volt, hogy Erdély mihamarabb kapjon új fejedelmet. Komárom alól még ugyan elindul Montecuccoli egy 15 ezer fős császári sereg élén, aminek nem volt megfelelő mennyiségű élelme. Felső-Magyarországon keresztül vágva lépték át Erdély határát, de az éhezés már vagy 8 ezer katonát elvitt. Az élelmiszer hiány mellett víz- és lőszerhiánnyal is küszködött a keresztény sereg. Montecuccoli Goroszló mellett találkozott Keménnyel, aki rögvest indulni akart a törökök ellen. A generális egyelőre pihenőt rendelt. Szeptember 14-én Köprülü nagyvezír helyettese, Ali Csengizade pasa már megválasztotta az új fejedelmet Apafi Mihály személyében. Ezzel teljesítették a törökök az osztrákokkal kötött megállapodást. Egy titkos utasítás értelmében, ha ez megtörtént, Montecuccoli vonuljon vissza. Kemény nem adta fel a generális visszavonulását követően és a török ellen vezette seregét. Kücsük Mehmed jenői béggel szemben csatát vállalt 1662. január 22-én Nagyszőlősnél, ahol seregét teljesen megsemmisítették és a harcban ő is elesett. ## A háború Erdély régi státusa végül megmaradt, s úgy tűnt az őszre megkötik a békét és végre lerombolják Zrínyiújvárt, valamint Székelyhíd erősségét is, ahogy a megállapodásban szerepelt. Azonban az udvar most nem cselekedett gyorsan és határozottan. Tétovázott, amely arra engedett következtetni a Portánál, hogy időt akar nyerni. Máskor a törökök előtt úgy tűnt, hogy a bécsi udvar békéltetési kísérletei azt mutatják, hogy Lipót császár gyenge, ezért meg kell valósítani a szulejmáni tervet, a császárváros elfoglalását, hangzott később a vélekedés a Portán. Kara Musztafa nagyvezír minden alaposabb megfontolás nélkül megkezdte a támadást, ami elvezetett a végzetes kahlenbergi vereségig. A békére törekvő osztrák miniszterek ugyanakkor nem látták be, hogy az erdélyi várak megszállásával bizalmatlanná teszik a Portát, s most pedig ebben a döntő pillanatban nem tudtak gyors elhatározásra jutni. Simon von Reniger császári megbízott júliusban újabb kiegyezési tervvel állt elő, de a törökök újabb követelést terjesztettek be, amiben Székelyhíd és Hajdúság átengedését követelték, továbbá két másik várra is igényt tartottak. IV\. Mehmed szultán így elhatározta, hogy a következő évben megindítja a háborút. Köprülü Ahmed mindenképp háborút akart a Habsburgokkal, amit Bécsben nem éreztek meg. Az új nagyvezír terve az volt, hogy meghódítja a Királyi Magyarországot, amelyet első lépésnek szán a Bécs elfoglalását célzó hadjáratra. A nagyvezír szeme előtt Szapolyai egykori királysága lebegett, ami lényegében a szultánnak hódolt. A meghódított terület élére királynak Apafit akarta állítani. További lépésben Morvaország és Szilézia alávetése jött volna, ezután közvetlenül a császárvárost vette volna ostrom alá, s mellett Csehország meghódítását is tervezte. Magyarország képezte az ütközővonalat, amely nagyobb török támadásoktól védte az osztrák és cseh területeket. A várhálózat jóllehet nem volt sűrű, ezért kisebb török egységek átszivároghattak a várak között, s megtámadták Morvaországot is, de lényegében azok a területek elkerülték a nagyobb pusztítást szemben a magyarországiakkal. Morvaország gazdaságilag fejlett volt és stratégiailag is hatásosan segíthette volna Bécs ostromát. Szilézia bár lényegében távolabbra feküdt Bécstől, de természetes határai nem voltak, már más háborúkban is könnyűszerrel keresztül száguldoztak rajta az ellenséges csapatok. Ha a török megszerzi Sziléziát hatékonyan akadályozhatta volna vele a császárváros felmentését, ugyanakkor a Habsburg Birodalom gazdaságilag legértékesebb tartományához fért volna hozzá. A béketárgyalásokat állandóan folytató von Reniger támogatására egy udvari kamarai tanácsost küldtek el a Portára, de őt Köprülü nem fogadta, hanem Csengizade pasához küldte Temesvárra. 1663 elején született egy béke Csengizade és az osztrák küldöttség között, amit azonban Köprülü nem fogadott el. Magyarországon évek óta számítottak a török támadásra, elsősorban Zrínyiújvár miatt, amely a Haditanács minden tiltása ellenére felépült, hiába követelte a Porta ennek megakadályozását, mert ez felbontja a békét. Végül Köprülü előtt Zrínyiújvár lett a háborús ok. A török elleni harc megszervezésének előfeltételei rosszul haladtak még 1662-ben, a háború előestéjén. Májusban fagyhullámok voltak, melyek kárt tettek a termésben. Az idegen hadak egy része fizetetlen zsoldos volt, a lakosságtól akart rabolni, mire több helyen fegyvert ragadtak ellenük az emberek. 1663 tavaszán, a háború küszöbén országgyűlést tartottak Pozsonyban, ahol a nádor figyelmeztette a rendeket, hogy Erdély már nem áll olyan erősen mögöttük mint Rákóczi György előtt, ezért nem fognak tudni rá támaszkodni. Az erdélyi rendek úgy akarták elkerülni a Havaselvéhez és Moldvához hasonló sokkal alávetettebb állapot elkerülését, hogy rendi jogaikat megerősítették Apafival szemben. A fejedelem nem vihetett ki hadsereget az országból, a besorozott jobbágyokat köteles visszaadni, s különböző jogokat erősítettek meg vele. Apafinak országa rossz állapotát sikerült helyreállítani és lecsillapította a váradi, illetve a jenői pasát, s a még Fogarason és Görgényben maradt osztrák egységeket kivonták Szatmár területére. Apafi tárgyalt a franciákkal, hogy Magyarország egyesítését támogassák, valamint megerősítette szövetségét a románokkal, s támogatást keresett az angoloknál is, amelyek igen veszélyes lépéseknek bizonyultak. Az országgyűlés is úgy vélte, hogy nem kerülheti el az ország a török elleni újabb háborút, s a császári biztosokkal szemben úgy döntöttek, fel kell rá készülni. ### Az 1663. esztendő hadjáratai A háború abban a legrosszabb pillanatban érte a Habsburg Birodalmat, amikor a császárvárosban már teljesen a békepárt kerekedett felül. A törökök hadüzenetét megelőzően 1662-ben komoly zavargások söpörtek végig az ország több területén, melyek néhány helyen felkelésbe torkollottak. #### Vallási és paraszti zavargások Nádasdy Ferenc országbíró és Batthyány Kristóf dunántúli főkapitány között harc tört ki, s Alsó-Magyarországon is egy hasonló felkelésre került sor Balassa Imre vezetésével. Kiéleződtek a vallási ellentétek is: Thököly István főispán elfoglalta a korompai katolikus templomot. A jezsuiták a rozsnyói kálvinista templomot követelték, s követelésükkor Lippay György érsekre hivatkoztak. A magyar katonaság több egysége garázdálkodott a Dunántúl területén, bűntetteiket vallási indítékokkal leplezve! Az egyik császári biztos Johann von Rottal ajánlatot tett a nádornak, hogy a vallási ellentéteket elsimíthatja saját kezűleg, cserébe Kassára császári katonaságot vezényelhetnek az osztrákok. 1663\. április 12-én befutott a török hadüzenet Bécsbe és a nyáron elindultak a harcok. A nagyvezír mintegy 70-80 ezer főt kitevő sereggel vonult Magyarország ellen. Ezzel szemben kevesebb mint 25-30 ezer fős katonaság volt, amelynek kétharmada végvári katona volt, nyílt terepre kivezényelni nem lehetett ütőképesebb sereget, legfeljebb 7-8 ezer főt. Ezenfelül a rablások és a hadsereg ellátására kivetett adók miatti zavargások, s a vallási forrongások miatt Felső-Magyarország területén 6000-10 000 katona tartását szögezte le az Udvar. Az összecsapások a császári katonaság és a lakosság között csak súlyosbodtak 1662 óta, a Bodrogközben például nyílt fegyveres felkelés indítottak a parasztok, s a Nagybányára irányított katonaságot a polgárság visszaverte. A hadsereg ellátásának megoldására a jobbágyok házaiba szállásolták el a katonákat, akik viszont visszaéléseket követtek el. Zemplén lakossága katonaságot és főtiszteket állított ki, de nem a törökök, hanem az osztrákok ellen. A Felvidékről tizenhárom vármegye, s a bányavárosok Kassán külön országgyűlést tartottak. A jelenlevők Lipótot okolták a zavarért, valamint a korábbi erdélyi–török háborúban elszenvedett vereségekért. A Bécsbe küldött Szepesi Pál és Bay Mihály küldöttek panaszt emeltek a császár előtt és kijelentették, ha nem hajlandó orvosolni ezeket, nem ismerik el királyuknak, s elszakadnak a Királyi Magyarország területétől és a török hatalma alá adják magukat. Ugyanezzel fenyegetőzött Szatmár is, akiket már 1663 elején janicsár egységek támadtak meg. Zrínyi májusban egy ismeretlennek írt levelében ilyen formán elemezi a kialakult belső viszályt: „Európának magunk tunyaságával adtunk okot mi, az kik egymást jobban, hogysem akármely nemzet ez világon, gyülöljük... csak nem mint az ebek vagyunk, mi, kik minden nyavalyánkban csak egymásra szánkat tátjuk, egyikünk az másikra vet s mindnyájan vagyunk pedig rosszak s az vétkesek; mi az kik mindenik az maga privátumáért eleget perel és pattog, az publicumért megnémul és készek vagyunk s örömest látjuk felebarátunk házát égve látni, csak legyen annyi hasznunk benne, hogy annál melegedhessünk fél óráig.” Zrínyi tavasszal összefogásra intette az országot, mert a török ellen másképp nem lehet felvenni a harcot. Bory Mihály és Vitnyédy István tudatos munkával közben lecsendesítette a Batthyány és Nádasdy közt kialakult ellentéteket. A két politikus tovább dolgozott azon, hogy Kemény János egykori támogatóit és Apafi szűkebb kormányzatát is egy táborba vonva csatlakoztassa a török elleni liga zászlója alá. #### A birodalom válsága Nehéz helyzetben volt a Habsburg dinasztia 1663–64 fordulóján. A törökkel a háborút nem tudta elkerülni, melyre teljesen felkészületlen volt, hisz a béke megőrzésére törekedett, hogy erőit nyugaton vesse be. Annak ellenére, hogy Európa úgy értékelte ez a török elleni összefogás nagy pillanata, a feltételek és az osztrákok hozzáállása nem volt megfelelő, de az európai közhangulat miatt nem térhettek ki előle. A kormányzatnak meglehetősen nagy gondot okozott, hogy az eddigi politikáját törökellenes háborús politikává változtassa át, amelynek az volt a kockázata, hogy ebben Franciaország is részt vesz, mely a dinasztia érdekeit esetleg veszélyeztetheti. A bécsi politikai csoportok között a vélemények erőteljesen megoszlottak, s egyik csoport sem tudott a másik fölé kerekedni, s ez a bizonytalanság akkor uralkodott el, amikor a leggyorsabb döntéshozatalra lett volna szükség. Ennek eredménye mi más lehetett volna, mint egymást keresztező döntések, amik katasztrofális következményekkel jártak a hadászati szervezés szempontjából. A Magyarországon uralkodó súlyos viszonyból is nehézsége támadt a Habsburg kormányzatnak, amelyet ő maga idézett elő. A támadó hadjárat elképzelésével ellentétben Porcia hercege, a császár főminisztere 1663 decemberében azt nyilatkozta, hogy Lipót a német birodalmi segítséget csupán védekezésre akarja igénybe venni. December 31-én a komáromi osztrák parancsnok, gróf Johann Christoph von Pucheim, a Haditanács tagja javasolta, hogy ne vállalja Ausztria a háborút, mert olyan súlyos állapotok uralkodnak a haderőben, hogy azzal a birodalom inkább a teljes vereséget kockáztatja meg, ha hadat üzen az Oszmán Birodalomnak. Egyébként von Pucheim és von Reniger a bécsi udvar azon feltételezését erősítette meg, hogy Köprülü azért akar a császárváros ostromára vonulni, hogy Lipótot békére kényszerítse, míg a török hadsereg Velence és Oroszország ellen lép hadba. Porcia hercege úgy látta tehát, hogy a birodalomnak kettős érdeke, hogy megállítsa a háborút. Szükségszerű volt az is, hogy az udvar tudomásul vegye a magyarok országegyesítő törekvéseit, amiben szövetségre hívja a franciákat és a Rajnai Szövetséget. A magyar külpolitika diplomáciai és szervezeti keretei a császári-királyi hatalom tekintélye köré épültek, s a hivatalos érintkezésekben a rajnai és magyar főméltóságok mindig hivatkoztak közös uruk, I. Lipót német-római császár és magyar király tekintélyére. Épp ezért mindenről tájékoztatták az udvart. Az udvar a hadi készülődéseket nem állíthatta le, de a nagyobb szabású vállalkozásoknak a császár miniszterei mindig igyekeztek elejét venni, s ehelyett inkább védelmi háborúra berendezkedni. ##### Bécs lépése Bécsnek muszáj volt elfogadnia a francia és rajnai segítséget, mert a birodalmi és magyar hadak, valamint a német kontingensek ereje kevésnek bizonyult az oszmán-török hadigépezett ellen. A sereg éppen leszerelés alatt állt, öt ezredet Spanyolországba, vagy Itáliába vezényeltek. A spanyol uralkodó IV. (Nagy) Fülöp, s VII. Sándor pápa sem adott akár pénzbeli, akár katonai segítséget. Azzal, hogy többek közt a gyűlölt riválistól a Bourbon Franciaországtól fogadott el a segítséget az udvar, presztízs veszteséget okozott. A császári és magyar csapatok összetétele harci értékét tekintve rendkívül különböző volt. A császári haderő kötelékében álló reguláris hadak 12 gyalog-, 11 vértes- és 3 dragonyosezredből, valamint egy horvát ezredből álltak. Ehhez jött a magyar nemesi felkelés, amely a szó szoros értelmében semmit nem ért. Az Udvari Haditanács nem akarta, hogy már a háború elején kitűnjék a csapatok gyengesége, ezért olyan hadműveletekbe kezdett, hogy azok ideje alatt megfelelő létszámú sereget lehessen összetoborozni. A Dunánál olyan pontokon helyezkedtek el a keresztény csapatok, ahol jól lehetett fedezni Komárom, Győr és Érsekújvár erősségeket. A török fősereg Budán állomásozott, ahol haditanácsra ült össze a nagyvezír az alvezéreivel. Itt elhatározták, hogy beveszik Érsekújvárt. Az esőzések következtében csupán július végén kezdhette meg a török had a hadműveleteket. Annak ellenére, hogy késett, a Vág vonalán még mindig csak néhány ezred állt. Raimondo Montecuccoli generális Magyaróvár alatt állomásozott mindössze 5500 fős (1200 gyalogos, 4300 lovas) seregével, aminek rendelkezésére csupán huszonnégy könnyű ágyú állt! Apafi Mihályt is csatlakozásra kötelezték, azonban nem nagy erőkkel vonult a harcba, ténylegesen passzív résztvevője volt a hadjáratnak. Amikor Budára küldték seregével, azt az utasítást kapta, hogy a magyar főurakból szervezzen egy frakciót, amely királlyá választásában támogatja. Ekkor késlekedni kezdett, érintkezésbe lépett a nádorral és tájékoztatta a magyar rendeket mindenről. 1664-től titokban már egyre szorosabb kapcsolatot tartott fenn az udvarral, s megígérte, hogy szembeszáll a törökökkel, amennyiben Bécs biztosítja a protestánsok vallásszabadságát. De az udvar kétszínű játékot űzött vele, s megpróbálta elérni, hogy Rákóczi Ferencet tegyék a helyébe. A Pozsonyt esetlegesen fenyegető török csapatok miatt Lipót a császárvárosba akarta vitetni a Szent Koronát, de Wesselényi nádor ehhez nem járult hozzá és nem engedték az ékszert elszállítani. A magyar politikai viszonyokban ekkora már bizonyos fokú átrendeződés vette kezdetét, mely a magyar főurak javát szolgálta. Szeptember 8-án Köprülü nagyvezír felszólította a vármegyéket, hogy vessék alá magukat a szultán hatalmának. A nagyvezír ravasz húzással akarta megosztani az országot. A katolikusokkal keményen elbántak a török csapatok, míg a protestánsokkal engedékenyebbek voltak és védelmet ígértek nekik. Kihasználva a kirobbant paraszti forrongásokat, tovább lázították a jobbágyokat nemesek ellen. Ennek hatására sok javaslója lett az oszmán fennhatóság elismerésének, s számos protestáns vallású hajdú is zsoldba szegődött a nagyvezír seregébe. Egy esetleges török ostrom esetén a bécsi udvar Linzbe menekült volna. Wesselényi nádor körlevélben szólította fel a vármegyéket a közfelkelésre, s ekképp minden tizenhatodik életévét betöltött férfi fegyvert kellett ragadjon. A törökök az erdélyi segédcsapatokkal Esztergomnál keltek át a Dunán és Érsekújvár felé indultak. A vár őrsége, Forgách Ádám vezetésével megpróbált rajtaütni az oszmánokon augusztus 6-án, de megsemmisítették őket. A meggyengült őrség mellett a falak is elég gyengék voltak. A török sereg ugyan augusztus 8-án már a vár alatt volt, ám csak tíz nap múlva kezdte meg az ostromot. Montecuccoli serege ekkor már 12-15 ezer fős volt, de a generális nem akarta megkockáztatni Bécs védelmét és a nemesi felkelés többi része nem gyűlt össze. Wesselényiék elérték, hogy Zrínyi kerüljön a hadsereg élére, és Vátnál szeptember 9-én összegyűlt egy 10 ezer fős banderiális sereg, aminek a bán tartotta a szemléjét. Mielőtt azonban útnak indult volna a Felvidékre, előbb biztosítani akarta a Muraköz és Horvátország védelmét, nehogy akár a dunántúli, vagy a horvátországi hódoltságból török támadás érje. Montecuccolival Oroszváron közös stratégiát dolgoztak ki, de a császári–magyar csapatoknak annyira silány volt az utánpótlása, hogy ez akadályozta meg az Érsekújvár felmentésére tett igyekezetet, s a haderőt megfelelően nem tudták összehangolni. Zrínyi és Montecuccoli közös körülbelül 25 ezer fős hada ha egyesült volna az északnyugatról érkező francia Jean-Louis de Souches vezette másik császári sereggel, bizonyosan nagyobb eséllyel tudott volna szembeszállni az oszmán fősereggel, ám de Souchess végig a morva–magyar határon vesztegelt, mert a környékbeli német és cseh parasztok a kiadott parancsnak ellenszegülve, miszerint porcióval lássák el a hadat, elmenekültek a hegyekbe és az erdőségekbe. Október elején ért Pozsonyhoz a sereg, de Érsekújvár már szeptember 25-én megadta magát Ahmed nagyvezírnek. A császárváros védelmében Zrínyinek még itt kellett maradni október végéig, amíg a törökök vissza nem vonultak téli szállásra a Balkánra. Ez idő alatt a bán állandóan zaklatta kb. 15 ezer fős, viszonylag gyenge seregével a török hadat, ám Vízvárnál egy lélektani szempontból jelentős győzelmet aratott a törökön. A vidékeken szerterajzó török és tatár lovasság igyekezett rablótámadásaival megfélemlíteni a helyi lakosságot, hogy azok majd mégis meghódoljanak a szultánnak. Zrínyi ellentámadásaival viszont az ellenkező hatást érte el és többek szerint nagy szerepe volt abban, hogy a nagyvezír terve nem érte el a célját Magyarországon. Wesselényi is úgy jellemezte őt mint „Vitéz horvát bán, hazánk egyedüli magyar oltalma s reménye...” A vár bevételével a törökök rést ütöttek az Érsekújvár–Komárom–Nyitra–Győr védvonalon, amelyen át elindulhattak volna Bécsnek. De a harcok eléggé elhúzódtak, így nem sikerült Köprülü azon kísérlete, hogy Magyarországot meghódoltassa, s élére királyként Apafit állítsa, bár a török hadak feldúlták a Vág völgyét és betörtek Morvaországba is. Érsekújvár elestéből fakadó elkeseredettséget némileg csillapította, hogy még novemberben Zrínyiújvár alatt levertek egy tizenhatezer fős török hadat, és további sikeres portyázásokat tettek. A bán tekintélye megnőtt nemcsak a keresztény európai államok, hanem a törökök előtt is. Evlija Cselebi a híres török utazó és író is kiemelkedően okos, határozott, értelmes és éles látású politikusnak tartotta. A birodalom húzta az időt, arra hivatkozva, hogy a külföldi segítséget csak végső esetben veheti igénybe. Bécs elsődlegesen azért vonakodott akár a Rajnai Szövetség segítségül hívására is (ami egyre magához ragadta a kezdeményezést), mert Franciaország állt mögötte. Azonban a magyarországi helyzet olyan súlyos volt, hogy azt a Habsburgok még az állandó békéltetési kísérleteikkel sem oldhatták volna meg. De Köprülü ezért már Érsekújvár ostroma előtt nagy árat követelt: kétmillió forintnyi kártérítést, Apafi hatalmának elismerését Zrínyiújvár és más végvárak lerombolását. Még szeptemberben Kőszegen Zrínyi szövetségre lépett Wesselényivel és Nádasdy Ferenc országbíróval török ellen. Céljuk, hogy minden belső erőt mozgósíthassanak és a még kiaknázatlan erőforrásokat is felhasználják az anyagiak előteremtésére. Megállapodtak továbbá abban, hogy követséget menesztenek külföldre, hogy onnan is segítséget hozzanak, mert a Habsburgok sem bizonyultak Magyarországgal együttesen elég erősnek, amely így szükségessé tette hogy más országoktól is igénybe vegyenek anyagi, politikai és katonai erőket, s létrehozzanak egy nemzetközi koalíciót. A szövetséghez csatlakozott Lippay György érsek, a győri és veszprémi püspök, több főúr, Czobor Ádám, Pálffy Miklós és Batthyány Kristóf dunántúli főkapitányok, Esterházy Pál és Zichy István. Bory Mihályt Regensburgba küldték a birodalmi gyűlésre a német fejedelmekhez. Már korábban a mainzi érsek magáévá tette a háború ügyét és Wolfgang Julius von Hohenlohe generális vezetésével kb. 7300 fős sereget küldött Magyarországra, s a regensburgi gyűlés is elfogadta a támadó hadjárat javaslatát, amit Zrínyi és köre szorgalmazott. Magyarországon a hadak egyelőre téli szállásra tértek, Montecuccoli a Csallóközbe, de Souches pedig a bányavárosok vidékére. A kor hagyományos hadvezetésének megfelelően ekkor pihentetik a sereget, s nem teszik ki a téli hidegnek, amíg meg nem jön a tavasz. De Zrínyi hozzákezdett nagyszabású tervei megvalósításához. Simon von Reniger császári megbízott továbbra is a török táborban maradt a császár békeajánlatával. Wesselényi az országhoz intézett kiáltványában erélyesen felszólította az embereket, mert elérkezettnek látta az időt a török kiűzésére: „Egyenesen kényszerítem kegyelmeteket... kardot, fegyvert, bátor szívet szerezzen, s neveljen magában s mivel az idő eljött; melyben avagy ezt is elveszítsük.” Azonkívül Wesselényi a hódolás ellen szóló korábbi körlevelében úgy érvelt Köprülü felszólítása ellen, hogy az európai hatalmak a nagy háborúra készülnek a szultán ellen. #### Az európai diplomácia a török elleni szövetségért 1663 végére több évnyi diplomáciai próbálkozást követően végre eljutottak a nyugati országok ahhoz, hogy immáron effektíven szövetségre lépjenek a török ellen. Számbavették a szövetségkötés feltételeit, a támadó háború kidolgozását, a hadállításokat, a seregek megfelelő ellátását és egy sikeres haditerv kidolgozásának reális esélyeit. A Regensburgbaan most először vett részt magyar küldöttség, mivel már 1652 óta kérvényezték ennek jogát Lipóttól, melyen kizárólag a török elleni segítségért (ném.: Türkenhilfe) folyamodtak volna a fejedelmekhez. Bár Lipót megerősítette a rendek követküldési jogát, de a birodalmi gyűlésen való részvételhez nem járult hozzá. 1662-ben még azzal próbálta elodázni ezt, hogy ő intézkedik a török elleni harc szervezésében, s a magyar rendek feleslegesen fáradnak ki Regensburgba. Egyre nyilvánvalóbb volt előtte, hogy a Rajnai Szövetség a császári hatalmat veszélyeztette a Német-római Birodalomban, hanem a Habsburg Birodalomban is, így nem kért a törökellenes segélyből. Végül katonai segély helyett pénzsegélyt próbált elérni, amiből sereget állít, s annak parancsnokságát az udvarhoz hű Montecuccolira bízza majd. Ezzel szemben a német fejedelmek a katonai segélyhez ragaszkodtak, s a török kérdést egyre több állam magáévá tette, kik közül sokan őszintén óhajtották, hogy Magyarországon elinduljon a felszabadító háború. Ennek bázisai először még Franciaországban voltak, míg a fő szervező a Rajnai Szövetség lett. Mikor a Rajnai Szövetség sereget vezényelt Magyarországra, először Érsekújvár felmentésére szánta volna, a vár eleste után már új irányvonalat kellett találniuk. A külföldi segítséget a magyarok – elsősorban idegenellenességük miatt – kelletlenül fogadták. Másrészt a segélykérés részben az uralkodó beleegyezése nélkül történt, ami törvényesség és a törvénytelenség határán állt. A Magyarországra küldött rajnai csapatok parancsnokának Wolfgang Julius von Hohenlohe generális küldetésének ezek mellett kettős célja volt, az egyik hadászati a másik a magyar–rajnai szövetségről való tárgyalás, ami alááshatta volna a bécsi udvar hatalmát és keresztezné terveit. A generálisnak János Fülöp kikötötte, hogy mindenben működjön együtt a magyarokkal, mert ez a siker záloga a törökkel szemben. A mainzi érsek arra törekedett, hogy a magyar területen állomásozó rajnai csapatokat megháromszorozzák, míg a regensburgi gyűlés a küldendő birodalmi erők porciózását és utánpótlását tovább tárgyalta. A gyűlésen megvitatásra került egy névtelen előterjesztés amely a támadó háborút javasolta. Eszerint a törökök ellen végrehajtott nagyszabású akció keretében a fősereggel szemben döntő csatát kell kikényszeríteni. Ha ebben győznek a birodalom népei, még akár a muszlim bosnyákok is felkelnek a török uralom ellen. Egy ilyen széles körű háborúhoz jó támaszpontok lehetnek a tengeri hatalmak, mint Spanyolország és Velence, azonkívül ott vannak a Johanniták is, ugyanis mindhármójuk kereskedelmi és hadihajóit a török flotta kalóztámadásai állandóan fenyegetik. A török elleni háborúba bevonni szándékozták Lengyelországot és az orosz cárt is. Utóbbi esetében Moszkva és a törökök között már legalább egy évszázada állandóvá váltak az éles ellentétek, amely most is fenyegetett egy moszkovita–török háborúval, különösen Ukrajna birtoklásának kapcsán, mivel a helyi kozák vezetők egy része –meggondolatlanul –, a török szultán uralmát akarta elismerni és felhasználni a török–tatár segítséget a lengyel és az orosz uralkodó ellen. János Fülöp szeme előtt egy olyan törökellenes koalíció reménylett kialakulni, amely a most aktuális tagok mellett tömörítené Lengyelországot, Svédországot, Erdélyt, Oroszországot, a Pápai Államot és Svájcot is, a szerbekkel, bosnyákokkal és románokkal. A közép-európai államok tekintetében a szövetség kialakítása Magyarország feladata lett volna. Lipót, bár még mindig félt az esetleges francia–magyar–rajnai–német szövetségtől, ráállt minderre és november 10-én pátenseket ad ki az országos fegyverkezésről, ezután segélykérő követségeket küld a francia, svéd, angol, spanyol és olasz udvarokba. December 22-én személyesen is megjelent Regensburgban és áldozatra kérte a német fejedelmeket. Ezzel azonban olyan célja volt egyebek közt, hogy személyes irányítása alá vonja a koalíciót. ### Az 1664. esztendő hadjáratai A várat 1543-tól kezdték végvárrá átépíteni. Az itáliai hadmérnökök hatágú csillag alakúra építették át a 16. század végén. Magyarország egyik legkiválóbb fülesbástyás erődítménye volt. A balsikerekkel teli 1663-as esztendő után már komoly és megfelelő haderőt toboroztak össze. Az 51 000 fős 21 gyalog- és 19 lovasezredből álló haderő mellett már reguláris magyar katonaság állt, részben a király költségén. A német-római haderő 15 000 katonája után jött még egy 4000 fős bajor–szász–brandenburgi kontingens, valamint a Rajnai Szövetség 7300 fős serege, a francia segédcsapatok 6000 katonája (4000 gyalogos, 2000 lovas) és a Jerzy Lubomirski marsall vezette 8000 fős lengyel dandár, amit a nádor toborzott. Továbbá egyéb idegen egységek után több mint 90 ezer fős haderő gyűlt össze. Azt is tervezték, hogy orosz és zaporozsjei kozák lovasságot is szereznek be a törökök ellen. Von Hohenlohe hada a stájerországi Pettauig (Ptuj) menetelt, innen vonult Magyarországra, addig a franciák még Itáliában voltak. Az udvar ugyan folytatta, többek közt kényszerből a háborút, de közben a béketárgyalásokat is. Hogy a sereget az egész háború ideje alatt fenntartsák, megfelelő intézkedéseket hoztak Magyarországon. Először is már az előző év végén elrendelték a közteherviselést. Aki ez alól kihúzná magát, azt szigorúan megbüntetik. Másodszor a nádor pátenst adott ki, amelyben utasítja az országot a koalíciós erők élelmezésével. Ehhez hangsúlyozta, hogy „...tegyenek félre minden gyűlölködést.” A nyílt parancs meghozta hatását. Példa rá, hogy a Trencsénben felállított hadsereg ellátását biztosító raktárban napok alatt három hónapra elegendő gabonamennyiség halmozódott fel. Katonaállítási pátensek mentek szét a Királyi Magyarországon. A főurak és több egyházi méltóság 500-1200 zsoldost ajánlottak, Nádasdy 15 kompániát alakított, s jobbágyportánként 3–3 puskás gyalogost kellett kiállítani, teljes felszereltségben. A nemesség személy szerint egy lovast volt köteles kiállítani. A fizetéshez adót hajtottak be, vagy a már korábban is felajánlott kölcsönökből fedezték. Többek közt a cseh Joanelli családtól is szereztek hátralékokat. A városok és vármegyék adományaiból fizetett, reguláris lovasság felállításába kezdtek, megszervezték az ellátást és komisszáriusokat küldtek ki, hogy a kihágásokat kivizsgálják és a rendeleteket betartassák. A zavargókat is igyekeztek csatasorba állítani a török ellen. 1664\. február 15-én egy újabb hír jött, miszerint a franciák a hollandokkal és angolokkal együtt egy másik török elleni koalíciót alakítottak ki, így a kialakuló szövetségbe a oroszoktól kezdve a török uralom alatt álló népeket is csatlakoztatni próbálták, még a háborúban a szultán oldalán részt vevő román fejedelmeket is. Zrínyit egy ismeretlen arról tájékoztatta, hogy Nándorfehérvár vidékén a lakosság állítólag felkelésre készül. Wesselényi a vármegyékhez intézett dekrétumában egy nagy török elleni szövetséget ír le: „Fegyvert fogtak Istenes ligát és szövetséget tettek az egész kereszténységből álló nagy hatalmasságok.” Többen úgy vélték, hogy elérkezett a török kiűzésének ideje. A magyarországi csapatok országos főparancsnoki hatáskörét a nádor a horvát bánra ruházta, amit Lippay érsek a császár előtt igyekezett elérni. A Haditanács befolyása a bel- és külpolitikára eddigre vitathatatlanul érvényesült, s számolni kellett a tartományokból mozgósítható erőkkel. Az udvari körök előtt megnőtt Zrínyi tekintélye, míg Porcia hercegének politikája – aki Zrínyi legfőbb ellenségének számított –, megbukott az eredménytelen tárgyalások és a szövevényes diplomáciai játékok miatt, amivel úgy hitték elkerülhetik a fegyveres összecsapásokat. Lipót mást nem tehetett már, hogy jóváhagyja Zrínyit a magyar–horvát csapatok élén, amit a bán csak a sikeres cselekvést biztosító feltételekkel vállalt el. Hogy ennek a kérésnek a császár eleget tegyen megbízta a nádort azzal a feladattal, hogy biztosítsa a katonaság ellátását, tartsa fenn a belső rendet, s ráhárult a felső-magyarországi, illetve erdélyi őrségek felügyelete és kezelése. #### Az eszéki vagy téli hadjárat 1664\. január 21-én a magyar és horvát csapatok, kihasználva a telet, amikor a török sereg nagyobb erőket nem tud bevetni, a Rajnai Szövetség erőivel Zrínyi és Hohenlohe vezetése alatt (összesen 24-25 ezer fő) benyomultak a Dél-Dunántúlra. Egy sor várat, mint Berzencét és Babócsát is bevették, ezután körülzárták Pécset január 28-án. Két nap múlva Zrínyi és Esterházy Pál a horvát–magyar lovasság élén előretört Eszékig, ahol a magyar és horvát hódoltság összeköttetését és az utánpótlást biztosító fontos eszéki híd állt a Dráván. A hidat két nap alatt csaknem teljesen porrá égették. A hadjárat látványos sikerrel ért véget, amit Lipót is elismert és a francia uralkodó 10 ezer arannyal jutalmazta a bánt, míg a spanyol király az aranygyapjas rendet adományozta neki, s egész Európában híressé vált. Angol, német és francia lapok hirdették és dicsérték hadvezéri képességeit. A mainzi érsek és több olasz herceg haditettéért a horvát bánt kívánták látni az összes magyarországi had élén, s azt tervezték, hogy a birodalmi hercegek sorába választják meg. #### Zrínyiújvár ostroma és bevétele Mivel a török hadvezetés a tél miatt nem tudott komolyabb erőt bevetni, ezért is volt olyan sikeres az eszéki hadjárat. A két hódoltság továbbra is el volt vágva. A keresztény sikerek hatására végleg felhagytak a vármegyék a meghódolás gondolatával. Hozzájárult ehhez az is, hogy a katolikus János Fülöp érsek szabad vallásgyakorlatot ígért a magyar protestánsoknak, amellé védelmet az erőszakos hittérítésektől. János Fülöp március 10-én értesítette Lippay érseket, hogy a Rajnai Szövetség kibékítette Sándor pápát és a Napkirályt. Az egyházfő már csapatokat is indított Magyarországra, de ezek nem érkeztek meg a háború vége előtt. A keresztény erőknél továbbiakban el kellett dönteni, hogy ki legyen a fővezér. Hosszas vita után megosztották a hadvezetést és a hadak élére Zrínyi illetve Montecuccoli került. A generálist a bán régebben is állandóan támadta, mert szerinte hadvezéri tehetségtelenségét akarta mentegetni és őt tette felelőssé az 1661-ben történt kilengésekért, s a nagyszőlősi vereségért is. A hadműveletekben hosszabb szünet állt be, mert a Haditanács tétovázott, nem adott engedélyt Kanizsa ostromára. Ha mihamarabb megkezdték volna, akkor talán sikerült is volna bevenni, mert a török sereg még mindig telelőn volt és a várat elvágták a hódoltságtól az eszéki hadjáratban. A támadáshoz szükséges engedélyt mindössze márciusban adta ki a Haditanács, amely Zrínyi szerint már későn történt. Az Udvari Haditanács tétovasága nem kizárólag rajta múlott. Regensburgban nehezen egyeztek meg a további haditervben. Kanizsa ostromát Montecuccoli hevesen ellenezte, részben a közte és Zrínyi közötti konfliktus miatt, de részben saját stratégiája okán is. Montecuccoli szerint a harc súlypontjának északon, Felső-Magyarországon kellett volna lennie, s a Dráva mentén és Kanizsa ellen csak kisebb erőket kellene bevetni. A főgenerális lemondással fenyegetett, ha tervét nem fogadják el. Zrínyi elképzelése ennek ellenére győzött, de a hadjárat nem indult el időben. Zrínyi és von Hohenlohe vezetésével egy 20 600 főből álló keresztény had (7400 magyar és horvát, 7000 osztrák, 5000 rajnai és 1200 bajor) vonult Kanizsa felé. Április 21-én kezdték meg az ostromot, a haditanács által hozott megállapodás értelmében von Hohenlohe nyugatról, addig Pietro Strozzi generális és Zrínyi keletről közelítik meg az erősséget. Az ostrom május 30-áig tartott. Amikor a keresztény vezetés döntő rohamra szánta rá magát, megjött Köprülü Ahmed háromszoros túlerőben levő felmentő hada, mert a nagyvezírnek az elpusztított eszéki híd helyébe sikerült hajóhidat csináltatnia a Dráván. Az ostromló seregnek amúgy sem volt megfelelő számú tüzérsége és annak tűzereje is nagyon rossz volt. Ha Kanizsát bevették volna, akkor azzal egyensúlyt teremthetnek, miután Érsekújvár elveszett. Zrínyiéknek volt egy elképzelésük, hogy a nagyvezír felmentő kísérletét külsősáncokkal próbálnák meggátolni, amely mögött védekezve fedezik az ostromot. A hadsereg az éhezés és a lőszerhiány miatt demoralizálódni kezdett. A harcokban Strozzi megsebesült, Hohenlohe pedig megbetegedett. A két generális a visszavonulás mellett volt, de Zrínyi folytatni akarta az ostromot, de nem tudott gátat szabni, hogy a szövetséges seregek az övéivel együtt visszavonuljanak. #### Az udvar intrikái Bécs olyan elhatározásra jutott, hogy de Souches kezébe adja a teljes északnyugati haderő parancsnokságát és védelmi háborúra rendezkedik be. Eképp teljhatalommal bízta meg Rottalt. A gyanú elaltatása érdekében Esterházy János alezredest már február 3-án a török végvári vonalak mögé küldték, hogy biztosítsa Zrínyit egy hátbatámadás esetén. De a nemesek nem ismerték el de Souches parancsnokságát, ezért a király nemesi felkelésre felszólító pátensének nem tettek eleget. A vallási viszályok ismét kirobbantak, s Rottal április 30-án újabb királyi instrukciót kapott, ha kell erővel lépjen fel az engedetlenkedő nemesekkel szemben. A királyi utasítás több szava igaz volt. Lipót fegyveres cselekvést indítványozta, mert ezzel lehet a kereszténység és Magyarország romlását megakadályozni, de szükségeltetnek átgondolt, s a belső viszonyokkal számláló intézkedések is. A magyarok körében a tétovaság növekvő bizalmatlanságot keltett az udvarral szemben, majd eluralkodott a félelem, a zavar és fellángolt a belső viszály. Ezért János Fülöp protestánsok szabadságát biztosító kiáltványa nem hatott megnyugtatólag, s szakadatlanul ostromolták a mainzi érseket és a választók testületét biztosítékokért. Montecuccolival szemben is nagy volt a bizalmatlanság. A vármegyék szerint ha katonaságot toboroznának a számára, azzal nem a török, hanem épp fordítva, saját magyar honfitársaik ellen kellene harcolniuk, ugyanis több helyen az adók és a katonaság rablásai miatt zavargások törtek, ezért a császári parancsnokoknak a lázadók ellen is intézkedniük kellett. 1664 nyarán újabb bomlás állt be. A főurak mozgalma a török ellen, amelyet néhány konspiratív elem is átszőtt, a törvénytelenség határára sodródott. Többen távoztak a török elleni szövetségből, mint Barkóczy, Thököly és Csáky. A nádor igyekszik az egységet megteremteni. Kassán lecsillapítja az elégedetlenkedőket, felhasználva Zrínyi tekintélyét és Szendrőn hadszemlét hirdetet. Néhány főurat Rottalnak is sikerült lecsendesítenie ígéretekkel, s Nádasdy is megerősítette kapcsolatát az udvarral. Regensburg azonban tudott Bécs háborúellenes lépéseiről. Jellemzően tükrözi ezt az is, hogy amikor Lipót János Fülöptől levelében szorgalmazza a birodalmi erőket, mert Köprülü Kanizsa felmentésére indult, közli emellé még levelében, hogy a Magyarországra bevonuló seregeket nem tudja élelmezni. Tiltakozik az ellen, hogy az osztrák tartományokban állomásozó birodalmi erők visszaéléseket követnek el, nem fizetik meg a rekvirálásból szerzett élelmiszert és takarmányt, de a császári hadsereg a magyar területen is hasonlóképp cselekszik, ahol a parasztok kötelezve vannak az ingyen porciózásra. Álnok módon hamis hírek is terjengtek, hogy a magyarok „rendetlen”-nek, „megbízhatatlan”-ok és titkos törökbarát politikát folytatnak, ezzel a Napkirály bizalmát akarták megingatni a mainzi érsekkel szemben. Az érsek június 11-én manifesztumban szólítja fel a vármegyéket, hogy hagyjanak fel a viszálykodással, vállaljanak készséges együttműködést Lipóttal és harcoljanak a török ellen, mert a koalíció válságban van. Lipót méltányolta Apafi kapcsolatait a magyar főméltóságokkal és elrendelte, hogy titkos írással kezdjenek el levelezést Erdéllyel, de amíg az erdélyiek és a havasalföldiek a törökök ellen készültek, az udvar a Haditanács és Montecuccoli tudta nélkül már a békekötést szövegét fogalmazták. #### Török előretörés Bécs leváltotta a fővezéri posztjáról a bánt. A fiaskó nagy riadalmat keltett, mert a Drávánál álló török had Stájerországot fenyegette. A kialakult súlyos helyzetben tehát meg kellett indítani az északon harcoló haderő átcsoportosítását délre, a Dráva mentére, de a sereg élelemutánpótlása ezáltal megnyúlt, s az ilyen nagy létszámú sereg élelemmel való ellátását erre az időre nem készítették elő. Márpedig ha nincs élelem, a katonák az éhezéstől legyengülnek, s akkor nem lesznek képesek harcolni. Montecuccoli nem látta jónak a haderő átcsoportosítását, véleménye szerint a Dunánál kellett volna tartani, s Esztergomot visszafoglalni. Az udvar nem fogadta el javaslatát és a sereget háromfelé osztotta. A Dunához 17 ezer embert rendeltek, ezeket Zrínyi, Strozzi és Hohenlohe vezette, 8500 katonát bíztak de Souchess parancsnokságára, 12-13 katonát a várakba rendeltek, addig Montecuccoli hadereje a Mura mögé került. Az ilyen mértékű elosztástól a különféle pontokon álló, elégtelen létszámú seregekkel nem sok sikert lehetett volna elérni. Közben XIV. Lajos a Jean de Coligny-Saligny vezetésével érkező francia hadak vezetését rábízta Hohenlohéra. A délre vonuló sereg haladása ezalatt lelassult, mert nem talált elég élelmet. Június 2-án a törökök ostromolni kezdték Zrínyiújvárat, amit 1500-1900, nagyobbrészt németekből álló katonaság védett Köprülü 60-70 ezer fős seregével szemben. A Muraközbe érkező Montecuccolit kétségbejtő állapotok fogadták. A sereg éhezett, alig volt ereje akár felmentő rohamra. Montecuccolinak az udvar parancsba adta, ne tegyen semmit a várért, de ha még akarta volna, akkor sem tudta volna felmenteni legyengült katonákkal, s rossz felszereléssel. Az Udvari Haditáncs szerint a vár pusztán arra való, hogy biztosítsa a hadak összevonását, s nem szükséges a felmentése. Zrínyi tehát hiába sürgette, hogy tegyen valamit a várért a generális. A június 10-én tartott haditanácsban a többi parancsnok is ellene volt a felmentő támadásnak, mert nemcsak az élelmezési viszonyokat, de még a terepet is alkalmatlannak találták erre. Montecuccoli azt ajánlotta Zrínyinek egyik alkalommal, inkább adja fel a várat a törököknek. Június 30-án Zrínyiújvár elesett és július 7-én felrobbantották. Zrínyi felháborodásában megvált hadaitól és Bécsbe távozott, Montecuccoli akárhogy könyörgött hozzá, nem maradt a fronton. Köprülü ezután Kanizsára húzódott vissza. Mikor Zrínyi Bécsbe tért, az emberek valóságos diadalmenetben fogadták, s a szállásának számító előkelő palota előtt és hat héten át ünnepelték. A horvát bánnak az volt a célja, hogy a császár előtt érje el Montecuccoli elmozdítását. A szállásául szolgáló palota szomszédságában követségi szállások voltak, így közvetlenül tudott érintkezni a külföldi követekkel. Lipót Vilmos herceg, a pápai és a velencei követ Giovanni Sagredo, de leggyakrabban a franciák keresték föl. A királytól kért kihallgatást ellenben hiába várta, az udvar nem fogadta őt. Állandóan csak hitegették és Porcia hercege ezer arany „kárpótlást” küldött neki, talán azt vélve, ezzel megcsendesítheti. Montecuccoli az adott helyzetben nem tudta felvenni a harcot a nagyvezírrel, ezért lassan hátrált nyugatnak Vas vármegyébe, átengedve a kezdeményezést a törököknek. A Mura vonalától nem kívánt teljesen eltávolodni, egy részt az utánpótlás szempontjából, más részt erről az útról is sebezhetőnek bizonyult a magyar–stájer határ. A törökök nyugatnak indultak a Rába felé, hogy seregük onnan nyomuljék be Stájerországba és azon keresztül Bécsnek. A nagyvezír ekkora már megkapta az egyértelmű parancsot IV. Mehmed szultántól, hogy támadja meg a császári székhelyet. Magyarországra Zrínyiújvár elestét követően már megérkeztek a birodalmi és francia seregek, akikre égető szükség volt a török sereg ellen, ami további erősítések után már százezer főre emelkedett. #### A szentgotthárdi csata A Rába vonala képezte a fő akadályt, hogy a törökök betörhessenek Ausztriába. Seregükben utánpótlási gondok léptek fel, a magyar területen már nem akadt élelmiszer és takarmány. Montecuccoli is elhatározta, hogy itt vív döntő csatát a törökökkel, s Muraszombatból felfelé haladva Szentgotthárd és Körmend között vonta össze hadait, amelyhez már a francia csapatok is csatlakoztak, addig a Rajnai Szövetségből csak egy 900 fős német csapat volt a seregben. Augusztus 1-jén a törökök mintegy jelentős számú, de élelmiszer- és takarmányhinnyal küszködő serege csatába szállt Szentgotthárdnál, az egykori szentgotthárdi apátság birtokán a Raimondo Montecuccoli vezette osztrák császári, német birodalmi és a Rajnai Szövetség német és francia katonákból álló hadseregével. Egyéb egységek után a keresztény had kb. 25-30 000 főt tett ki. A törökök a folyón egy ponton próbáltak átkelni, igaz csak augusztus 2-án akartak csapást mérni a keresztényekre. Több ellentámadást követően a keresztények vagy hétórás küzdelemben visszaszorították a törököket, akik a nem megfelelő terepen és némi taktikai vétségek során vereséget szenvedtek, s vagy 20 ezer halottat hagytak a csatatéren. Mohács (1526) és Mezőkeresztes (1596) óta ez volt az első nyílt ütközet nagy létszámú török fősereggel, amely nem annak győzelmével végződött. A Rába áradása és a hiányosságok miatt azonban Montecuccoli nem gondolhatott üldözésre. Közben északon de Souches is jó pár győzelmet aratott és visszafoglalta Lévát is (lásd:Léva ostroma). A szentgotthárdi diadal híre bejárta Európát és mindenütt kitörő örömmel fogadták. A Napkirály egy újabb négyezer fős sereget indított útnak Magyarországra. De Souches körülzárta Érsekújvárt, s utasítást kért Montecuccolitól a magyar haderő felhasználására is. Augusztus 16-án Pozsonyban az Udvari Haditanács, a német fejedelmek, a Rajnai Szövetség, a magyar haderők vezérei és Montecuccoli megállapodtak, hogy a nehézségek ellenére folytatják a harcot. Augusztus 29-én már Apafi is levélben üdvözölte a győzelmet. A fegyverek még szeptember második feléig nem hallgattak el. Köprülü Sümeg ellen intézett sikertelen támadása után a körülzárt Érsekújvár felmentésére készült. A szentgotthárdi csata után Stájerország, Morvaország lakói, a lengyelek, moldvaiak és franciák úgy vélték, elérkezett a nagy támadó háború ideje, s az oszmán hatalom napjai meg vannak számlálva. Még alig néhány sejtették, hogy a háborúnak hivatalosan már rég vége szakadt. ## A háború befejezése: a vasvári béke Nem sokkal a szentgotthárdi győzelem után végig a török táborban tartózkodó Reniger császári megbízott utasítást kapott Bécsből, hogy tárgyaljon a nagyvezírrel a békekötésről. Vasváron, Vas vármegye akkori székhelyén folytak az eszmecserék, igaz az egész konfliktus ideje alatt fennállt a békéről szóló kérdés a két fél között és a Habsburg Birodalom volt az aki annyira kívánta a megkötést. Köprülü a béke szentesítésének első és fő feltételét abban látta, ha Zrínyiújvárt soha többé nem építik újjá, mert ez volt a háború ürügye. Célját sikerült is elérnie, de a békére nekik is égető szükség volt, mert a szentgotthárdi vereség miatt romlottak esélyei korábbi hódításainak megtartására. A vasvári béke a török kezében hagyta mind Váradot, mind Érsekújvárt és más szerzeményeket, azonkívül a törököknek számos engedményt tettek, mint például azt, hogy továbbra is adóztathatja azokat a falvakat, amiket a háború idején az oda benyomuló csapatok rákényszerítettek és defterbe írtak. A kedvezőtlen feltételek elfogadásával úgy tűnt, mintha a Habsburg Birodalom olyan katasztrofális vereséget szenvedett volna, amivel ilyen számára (de valójában Magyarország számára) előnytelen pontokat rá lehetett kényszeríteni. A törökök és a Habsburgok abban is megállapodtak, hogy nem támogatja egyikük se a magyarokat és tájékoztatni fogják egymást a tevékenységeikről. Akárha szövetséget kötöttek volna egymással Magyarország ellen! Néhányan, mint Nádasdy tudtak ekkor már a békéről. Mivel Bécsben számoltak az egyezség óriási visszhangjával, ezért igyekeztek eltitkolni. Montecuccoli szeptember 27-én még haditanácsot tartott, hogy a további hadműveletek stratégiáját kidolgozhassa. Európa ünnepelte a győzelmet, de végül hihetetlen módon felháborodott, amikor az Udvar nyilvánosságra hozta a békét és azok pontjait. A béke többszörösen nagyobb indulatokat kavart, mint amire Lipót számított. Magyarországon hihetetlen méretű tiltakozási hullám söpört végig. Erdélyben is óriási megrökönyödéssel fogadták a hírt. Nagy áldozatokkal megszerzett győzelmek után most mindezek értelmetlenek maradtak. A vármegyék és a nádor is erélyesen tiltakozott, mellyel egybekapcsolódott ezzel a szomszédos országok tiltakozása és elkeseredettsége is. A béke megkötése alaposan csorbított a Habsburgok európai tekintélyén és diplomáciai, valamint belpolitikai válságot idézett elő. A béke kizárólag csak Magyarországra nézve volt előnytelen, aminek területébe a hódoltság már hatalmas ékként hasított bele. Súlyos külső és belső okok, a dinasztia európai hatalmi érdekei és az arisztokrácia közvetlen igényei voltak az okai annak, hogy Bécs mindezt meg merte tenni. A magyarok a franciabarát Rajnai Szövetséggel léptek szövetségre és a franciáknál is támogatást kerestek. A Habsburg Birodalom és Franciaország között több mint egy évszázada csak feszülő ellentétek ekkor sem csillapodtak, s Bécsben úgy véltek a magyarok és a franciák közti jó viszony a dinasztia, ill. Spanyolorország megdöntésére összpontosul. Spanyolország és Ausztria a vesztfáliai béke után elég gyenge pozíciót tarthatott meg Franciaországgal szemben, amit foggal-körömmel kellett megvédenie, s megerősítenie. Emellé a franciák sikerrel kezdték a háborút, amit a Habsburgok féltékenyen figyeltek, s a franciák csalárd politikával mindig ki akarták használni a birodalmon belüli elégedetlenségeket, hogy ősi ellenfelüket gyengíthessék. Most sem történt másképp. Némileg érthető tehát, hogy az udvar mereven elzárkózott attól a gondolattól, hogy Franciaország is törökellenes szövetséges legyen. Ha valóban bekövetkezett volna, hogy Magyarország felszabadítását a magyarok, franciák és rajnaiak vezetnének, akkor az nagy politikai és anyagi veszteséggel járhatott volna. A Habsburgok tisztában voltak azzal, hogy a Török Birodalom területei nagy anyagi lehetőségeket jelentenek, de ezt 1664-ben nem ők szerezhették volna meg. A háború költséges volt abból a szempontból nézve, hogy az udvari kincstárnak nem voltak megfelelő pénztartalékai. Az államgépezet rosszul szervezettsége és a diplomácia is sokba került, ugyanakkor az udvar fényűzése és a nagyhatalmi reprezentáció nyelte a pénzt. Bécs a török kereskedelmet is kezébe akarta ragadni, amit a franciáknak a 16. században sikerült is megszerezniük. Miután a török–francia kereskedelmi szerződést felbontatták a franciáknak még maradtak első rangú kedvezményeik, de az osztrákok is számos előnyhöz jutottak, ami kecsegtetett sikerrel. A franciák őszinte felzúdulásuk mellett, most arra törekedtek, hogy ezt a maguk javára fordítsák. Porcia hercege megpróbálta olyan hazugsággal a francia követet Jacques Gremonville-t a magyarok ellen fordítani, hogy a magyar állhatatlanság vezetett a háborúhoz, s miután a magyarok nem akartak harcolni, Lipót átengedte Váradot és Érsekújvárt Mehmed szultánnak, amivel sakkban tartva őket, meggátolhatja elszakadásukat. A francia vélemény azonban védelmébe vette a magyarokat és nagy szégyennek ítélte a vasvári békét. A franciák remélték, hogy Zrínyi fel fog lázadni és valószínűleg a magyarok szívesebben látnák a trónon a Napkirályt. Lipót hosszú időn át bírálatokat kapott, amelyekben mind azonos gondolatkörben szóltak. Több ország érdekeit megsértette a császár, akik részt vettek a koalícióban, pénzt és emberi életet áldoztak és a haditerveket dolgozták ki. Annak ellenére, hogy tekintélyes részüket vették ki a háborúból Lipót véleményük kikérése nélkül zárta le háborút és mindezt eltitkolta előlük. Másrészt Lipót összeomlasztott egy évtizedek óta készülő, komoly energiával járó, nagy erőket megmozgató nemzetközi szövetséget. Ezzel a császár biztos, hogy tisztában volt, de hatalma féltése és féltékenysége erősebbnek bizonyult mint a közös érdek. Azok is akik békepártiak voltak, de a béke feladatának az európai hatalmi egyensúly és az országok közti nyugalom garanciális megteremtését óhajtották, szintén csak látszatbékének ítélték a vasvári békét, mert két évtizedre tartósította a hódoltság határán szakadatlanul zajló állóháborút és hosszú időre eltolta az európai török hatalom visszaszorítását, valamint a magyar viszonyok rendezését. Lipót nemcsak az ún. „keresztény szolidaritást” tagadta meg, hanem dinasztikus és gazdasági érdekei számára a pogány törököknél keresett támaszt a „legkatolikusabb” uralkodó, mert még mindig úgy látták, hogy szükséges az ő szerepe is ebben a háborúban. Velence is különösen tartott a béke által megteremtett helyzettől. Zrínyiújvárt lerombolták, a Muraköz védelmi rendszere is romokban hevert, akárcsak a Dráva melléké, s a török hadsereg előtt már nem állt különösebb akadály, hogy a tengeri köztársaság székhelyét megtámadja. A balkáni népek felszabadítása is beláthatatlan időre halasztódott el. Magyarországon a nagy tiltakozás ellenére még ekkor is éledni látszottak a személyes viszálykodásokat. Lippay ugyanis Nádasdyt a béke megkötése részesének tekintette. De „az békesség ellen kicsiny és nagy rend, mint szájokból kifér becstelenül szólnak.” – mondja Wesselényi. Különféle jelzőkkel illették az emberek a vasvári békét és a kassai gyűlés is elítélte. Boldvai Márton székelyhídi kapitány levelében kifejezi a végvári vitézek keservét, akik régóta gürcölnek a török betörései ellen. „alázatos főhajtásra szenvedi a két hatalmas monarcha végzését, de immáron ha Székelyhíd Váraddal együtt odalett, „édes vitéz fia” török rabságban sínylődik, ő maga bujdosó állapotba jutott.” Apafi akkor értesült a békéről, amikor kancellárját, Teleki Mihályt Bécsbe küldte követnek. A béke Erdélyt szűk határok közé szorította és fejlett területeket, valamint jelentős várakat vesztett el. Az ország területébe ugyancsak mélyen behatolt a török hódoltság és a kereskedelmi utak biztonságosan csak Lengyelországon át jutottak volna nyugatra. ### Az Oszmán Birodalom és Magyarország a háború után A törökök a béke megkötését követően ismét a velenceiekkel és szövetségeseikkel vívott kandiai háború felé fordították figyelmüket, amit 1669-ben lezártak: Krétát elfoglalták, és a Velencei Köztársaság már nem számított meghatározó hatalomnak a Földközi- és az Adriai-tengeren. A Habsburgokkal kötött béke, elvileg 1684-ig érvényben kellett, hogy maradjon, melyet állandóan csak erősítgetett I. Lipót. 1672-ben Lengyelország ellen kezdett háborúba a török, elfoglalta Podóliát és Ukrajna egyes részeit, ezzel elérte eddig legnagyobb kiterjedését. Ettől kezdve már csak területvesztés jellemezte, első ízben a lengyelek foglalták vissza alig egy év múlva az elvett ukrán területeket. Köprülü Ahemd halála után megint feléledtek a belső bajok, s a birodalom újból a hanyatlás útjára lépett. Ezt később a törökök úgy próbálták ellensúlyozni, hogy újból (és egyben utoljára) Bécs meghódítására indultak, ahol mint tudjuk, katasztrofális vereséget szenvedtek. Magyarországnak még sokáig szembesülnie kellett a béke okozta hatalmas traumával. Gazdaságilag is káros rá nézve, akárcsak Erdélyre, mert az itteni lengyel–magyar kereskedelmi utakat veszélyeztették a törökök és az ellenségnek átengedett területeket tovább szigetelték el Erdélyt a Királyi Magyarországtól. Felvetődött a kérdés, hogy mivel a Habsburg Birodalomra sem lehet számítani, Erdély és Magyarország vajon elég erős lehetne a török kiűzésére. A nagy muzulmán birodalom 1648 és 1664 között kemény válságokat élt meg, igaz még mindig volt akkora ereje és a Köprülükben annyi erély, hogy hathatós belső reformokra legyen képes. A vasvári békében adott lehetőségek birtokában magyarországi támaszpontjait meg tudja erősíteni, Magyarországon és Erdélyben 1648 után komoly belső bajokkal bír és társadalma megosztott a vagyoni és vallási különbségek miatt. Az ország katonasága nagyon leromlott, sok vitéz szélnek eresztettek, így ők bujdosónak álltak be, vagy pedig úrbéresek lettek. Erdély jóllehet elbukott, de olyan szoros együttműködés kezdett kialakulni közte és a Királyi Magyarország között mint még soha. 1650-es–60-as években erős volt az eszmei tudatosság. Irodalmi művek, mint Zrínyi művei fogalmazzák meg a régi történelmi hagyományokkal egységben az ország történelmi feladatát. 1664 utáni időszakban már viszonylagos csend uralkodott a végeken. A megterhelések ellenére Magyarországnak jutott a birodalom fejlődéséből. A döntő támadásra felkészülő török hatalom szomszédsága pedig a megnövekedett belső ellentétek viszonyai között is meglehetős kohéziós erővel hatott. Minden nehézség ellenére a magyar politika eljutott ahhoz, hogy állami szinten vegye ki a részét a török kiűzéséből és az ország egyesítéséből. Zrínyi mozgalma a magyar politikai megújulási képességét példázva bizonyította, hogy még egy rendi szerkezetű országban is képesek önmaguk megszervezésére a politikusok. A kudarcért nem tehetők kizárólagos felelőssé a magyarok közt nem ritka pártoskodások és más személyes ellentétek. Minthogy a török kérdés ügye túllépi a nemzet határait, a vállalkozás balsikere az európai hatalmi viszonyok ellentétére vezethető vissza, mint amilyen a francia–habsburg, vagy francia–spanyol ellentét. Ennek tetejébe az 1663-ban még elhanyagolt állapotú ország tetemes részt vállalt a háborúból, s ez is bizonyította a magyarok rátermettségét. De a vasvári béke az ország fejlődésében és pozíciószerzésében sok időt vett el. Eddig a magyar politikusok törvényes mezőben küzdöttek céljukért, az ország egyesítéséért, európai kapcsolatokkal és növekvő esélyekkel. A Habsburg–török béke miatt törvénytelenségbe szorult. Habár a Zrínyi által elképzelt nagy török elleni szövetség 1684-re megalakul, de a magyar politika nem kap benne akkora teret. ## Az összeesküvés kibontakozása A vasvári béke megkötése, valamint a szövetséges hadak túlkapásai miatt 1664 őszén ismét zavargások ütöttek ki az ország több pontján. A háború befejezését követően a törökök folytatták a községek, mezővárosok és kisebb városok hódoltatását és a tatár lovasság is még szórványosan pusztított. Az idegen katonaság ellen a parasztság fegyvert fogott, s több végvárban zendülés tört ki a várkatonaság részéről, akik nem bírták megemészteni azt a tudatott, hogy a háborút ily dicstelen módon zárták le. Az északnyugati országrészben, főleg a határszéli vidékeken, ahol egész eddig teljes nyugalom honolt, most a legsúlyosabb paraszt- és katonamozgalmak indultak. Az északkeleti vármegyék és fenyegetőztek, hogy külön királyt választva önálló államban szakadnak ki a Királyi Magyarországtól és azzal együtt a Habsburg Császárságtól is, s meghódolnak IV. Mehmednek, míg a nyugati vármegyék nyíltan a franciákat éltették és hozzájuk akartak csatlakozni. A helyzet súlyossága miatt a Habsburg kormányzat sürgősen országgyűlést hívott volna össze, de már az előkészítő megbeszélésen a főméltóságok megtagadták a részvételt. A külföldi követségek úgy elemezték a magyarországi forrongásokat, hogy előbb vagy utóbb az egész országra kiterjedő fegyveres felkeléssé fognak változni, melynek vezetőjét egyetértően Zrínyi Miklósban látták. Zrínyi Miklós augusztus 21-én tért vissza Csáktornyára, s eddigi politikájának alapos átváltoztatására készült a vasvári béke után. Mélységes harag és keserűség fogta el a béke miatt, aminek tragikumát történelmi dimenziókban fogta fel, s ő tudta legjobban ezzel mi veszett el, épp ezért minden oka megvolt, hogy felkelést robbantson ki. Híveivel alaposan körültekintette a helyzetet és megkezdték egy Habsburg-ellenes felkelés előkészítését. Zrínyi szerint „a császáriak a törökkel már csak egyek” meg kell hát szabadítani Magyarországot és Horvátországot mind az osztrákoktól, mind a törököktől. Az általa írt Elmélkedés, ami közvetlenül a béke megkötése után született, a helyes politika kialakításának módozatain tekint végig és alaposan számot vett a lehetőségekkel. A vasvári béke után kétségtelenül világossá lett, hogy micsoda tarthatatlan helyzetben van a magyar és horvát állam a Habsburg Birodalomban, s pusztulás szélére jutott. Zrínyi számba veszi a gazdasági, politikai és külpolitikai tényeket, s nem elemzi a gyenge kormányzás, a törvénytelenségek, a vallási sérelmek és a császári katonaság bevonulásának részletkérdéseit. Részletesen foglalkozik a Habsburgok magyarországi gazdaságpolitikájával, amely rendkívül helytelen, ugyanis elherdálják az ország jövedelmeit. A Magyar Kamarát az Udvari Kamarába olvasztották, a kereskedelmet monopolizálták és kivették az ország lakosainak kezéből és bányakincsek is külföldre kerülnek, melynek haszna szintén külföldiekre száll. A rendi állam elavult, a magyar országgyűlések és más régi hatalmi szervek legtöbbje megszűnt, a többi alkalmatlan a kormányzásra. Ami igazán súlyos, hogy az állam a szomszédaitól kezd elszigetelődni, s elidegenedni, amely együtt jár a szomszédos államokkal való viszálykodással. De a legfőbb sérelem a vasvári béke, „a gyalázatos békesség.” Ez ami Magyarországot a pusztulás szélére sodorta. De van e kiút ebből a válságból? Habár sok érv szól a fegyveres felkelés mellett, de még annál is több ellene. A magyarok és a horvátok készek fellázadni, a vasvári béke után már teljesen a Habsburgok ellen hangolódtak, s ehhez a szomszédos országok is csatlakoznának, azonkívül – írja Zrínyi –, Bécs ellenségei „cselekedetinket látván örömmel követnének.” De mégsem lehet erre az útra lépni, mert a felkelésnek nincs megfelelő háttere. A magyar katonaság nem vállalna hosszabb háborút, s a magyar csapatok nincsenek annyira kiképezve, illetve fegyelemhez szokva. A fegyverrel és porcióval való ellátás, valamint a pénzbeli források sem állnak szilárd alapokon és még a legalapvetőbb politikai feltételek sem adatnak meg. A magyar nemesség ostoba módon annyira maradi, fukar és konok, hogy nem hajlandó ősi jogainak egy részét feladni és saját vagyonából áldozni. Azonkívül ott van azon osztrák–török egyezség, ami a vasvári békében is foglalva volt, hogy a magyarok mozgolódásai ellen segítséget adnak egymásnak. Zrínyi sokkal mélyebbre tekint, mint a külföldi figyelők, akik csak a tüneteket látják, ami a felkelést eredményezheti, de ez nem következhet be az előfeltételek nélkül. Így azonnal fegyverrel nem lehetett felelni a magyarok és a többi szövetséges ország tudta, s beleegyezése nélkül kötött vasvári békére. Velence korábban pénzbeli támogatást is kilátásba helyezett. Zrínyi ellenben nem bízott sem a francia, sem a velencei segítségben, de a törökhöz sem akart fordulni, akivel október közepén még kisebb harcokat vívott. A Oszmán Birodalomtól való dotáció még csak végső megoldásként sem jöhetett szóba, s egy ilyen elgondolást megszámlálhatatlan érv képes megsemmisíteni. Nemcsak a kereszténységtől való elidegenedést jelentené, amivel kiesne Magyarország és Horvátország az európai politikai közösségből. Bécs és Konstantinápoly, egymást készek segíteni a magyarok ellen, a török pedig minden bizonnyal elárulná a magyarokat. Azonkívül ismeretes, hogy a törökök vazallusaikkal miként bánnak, a török és tatár portyák ott is rendszeresek, amit az adott országnak el kell tűrnie. A török rablógazdálkodás teljesen tönkretette a meghódított területeket és a hűbéreseket mindenféle, akár távoli területeken vívott háborúba belerángatták. Már a 14. században legnagyobb példája volt ennek Szerbia. A törökök miután leigázták a szerbeket, meghódoltatták és az ország fejedelme a török szultán hűbérese lett. Mikor a birodalmat Közép-Ázsia messzi sztyeppéiről és a Távol-Keletről érkezett mongol lovashordák akarták meghódítani, a törökök szerb katonák tömegeit hurcolták át a Boszporuszon és küldték harcolni Kis-Ázsia sivatagos pusztaságába. A franciákkal szemben a magyar politikusok részéről sok volt a fenntartás, leginkább a Rajnai Szövetségre és az egyes német fejedelemségekre lehetett volna építeni. De a németek és franciák meglehetős távolságra vannak Magyarországtól, ezért mindenekelőtt a királyságnak legszorosabbra közvetlen szomszédaival kell szorosabbra fűzni kapcsolatát, kiváltképp Lengyelországgal, azonkívül Stájerországgal, Sziléziával, Morvaországgal, Moldvával és Havasalfölddel, mert a szomszéd országok „bizonyosan confoederatioba szállnának velünk.” Közös parlamentet alkothatnának, de az ezzel járó nehézségekkel is számol Zrínyi, ennél azonban előbbrevaló az a tény, hogy csakis együttesen indíthatnak szervezkedést. Ennek tekintetében nagy hangsúlyt fektetett Erdélyre, mert ilyen konföderáció fűzné szorosabbra Erdély, Magyarország és Horvátország viszonyát. Az összefogás célját a török kiűzése alkotná, ami a János Fülöp szervezte nemzetközi segítséggel folyna. A legalapvetőbb feltétel a magyar társadalmi reform. Zrínyi védelmébe veszi a jobbágyságot, ami a reguláris haderőnek alapja lehet, s ennek anyagi fedezete a nemesség adófizetéséből is állna. A belső provinciális, patrikuláris és privát ellentéteteket fel kell számolni, s azokat, amiket vallási üggyel próbálnák palástolni, szigorúan meg kell büntetni. Utat engedne amellé a nem kiváltságosok, hogy a kereskedelembe bekapcsolódjanak, ezzel a monopóliumokat szüntetné meg. Zrínyi nem volt egyedül. Wesselényinek több teóriája az államszervezetről és 1663–64 között tett intézkedései is sok mindenben egybevágnak az Elmélkedés elképzeléseivel. Az Elmélkedés a Habsburg-ellenes felkelést is önpusztításnak ítéli, ehelyett fegyelmezett belső megújulás és átgondolt politika kell, amely épít a szomszéd országokra. Egyetlen cél a magyar államiság megőrzése lehet, így elkerülhető a törökbarátság. Mindez megtörténhet, ha képes a magyarság a reformálásra. Zrínyi vállalta ezt a nehéz munkát, még akkor is ha két ellenség közé volt szorítva. A bán hozzálátott már szeptemberben, hogy megnyerje magának a leghatalmasabb főurakat. De Wesselényi figyelmeztette ugyanakkor Zrínyit, mert a Habsburg udvar számít mindenre és a legkisebb mozgolódásra is felfigyel. A kapcsolatokat kerestek a mainzi érsekkel, de Coligny francia parancsnok helyettesével de Guitry márkival és Grémonville követtel. Zrínyi Péter felesége, Frangepán Katalin a velencei francia követet Pierre de Bonsyt Béziers püspökét is külön értesítette. Csáktornyán de Coligny és Apafi megbízásából Bethlen Miklós is jelen volt, aki előzőleg járt Thököly Istvánnál, Lippay érseknél, Vitnyédinél, s Grémonville-nél, hogy kipuhatolja a szervezkedést és tájékoztassa a fejedelmet. Az erdélyiekkel, a románokkal és a lengyelekkel még mindig jó volt a kapcsolatuk, számítottak Stájerország és Morvaország rendjeire, s szorosodott az összeköttetés Velencével is. Szervezkedésükbe még I. Rákóczi Ferencet is bevonták. Közben lábra kaptak olyan híresztelések, miszerint Zrínyi különbékét kötött a törökökkel, hogy a Habsburgok ellen fordulhasson, ami komoly félelemmel töltötte el a császárt. A Napkirály 1664 őszén még latolgatta, hogy milyen biztosíték alapján szánhatja el magát a magyar és horvát szervezkedők támogatására. Elsődlegesen anyagiak kellettek a szervezkedésre, de Zrínyiék nem számíthattak Velence pénzbeli segítségére még akkor sem, ha azt a tengeri köztársaság többször megígérte. Ez az ország ösztönzött leginkább a fegyverragadásra. De a magyar–horvát hadsereg valamennyi ezredét a háború után leszerelték, viszont a Királyi Magyarország területen negyvenezer reguláris császári–birodalmi katona, valamint a hódoltságban az oszmán hadsereg állomásozott, ami támogatta volna egymást nagyobb megmozdulás esetén. Zrínyi tízezernél több katonát nem tudott volna fegyverbe állítani, ezért sokszoros biztosítékot akart, s ki kellett kerülnie, hogy a magyar mozgalom csupán a francia, török, vagy épp velencei érdekeknek legyen alárendelve, de akkor sem hanyagolhatta el a velencei és francia segítséget. De Bonsy november 15-én tájékoztatása szerint a dalmáciai Zrínyi birtokok, néhány kikötő mint Buccari (Bakar), s Horvátország szolgálhatna támaszpontul nemcsak egy Habsburg-ellenes lázadásnak, hanem még egy újabb török elleni offenzívának is. Zrínyi és testvére memorandumukban azt kérték XIV. Lajostól, hogy ideszállítsák a francia segédcsapatokat. A Napkirály eddigre már nem nagyon bízott a vállalkozás sikerében, amiben mindössze egy Habsburgokat nyugtalanító lázadást látott már csak. Zrínyiék feltehetőleg megkísérelték azzal is megnyerni a királyt, hogy a magyar koronát csillogtatták meg előtte. Eddigi munkálatai is azt mutatják már, hogy Zrínyi a felkelés mielőbbi kirobbantásán fáradozott. Hogy az Udvar egyáltalán tudott e a szervezkedésről ekkor, az még kérdés. Az ellenben bizonyos, tartottak attól, hogy Zrínyi felkelést robbant ki, amit táplált még az a gondolat, hogy magát fogja királlyá koronáztatni. November 24-ére a császárvárosba rendelték a főméltóságokat, hogy a felkelésre készülőket valamiképp leszereljék. Mielőtt azonban erre sor került volna, váratlan és tragikus esemény történt. Zrínyi Csáktornya mellett, Kursanecban vadászott november 18-án Bethlen Miklóssal, Zichy Istvánnal és Vitnyédi Istvánnal. Később egyedül elindult az erdőbe, hogy egy megsebzett vadkannal végezhessék, de nem tért vissza. Nem sokkal ezután holtan találtak rá, szemtanú nem volt, így nem lehet tudni, hogy valóban az állat végzett vele, vagy pedig idegenkezűség van a dologban. Egész Európa úgy vélte, remek politikust vesztett el. Magyarországon mélységes volt a gyász, s megszámlálhatatlan magyar, francia, német és olasz költemény íródott a török Európai kiverésére készülő hős siratására. Zrínyi vitathatatlanul nagyszerű, aktív és előrelátó politikus volt. Rugalmas egyéniség, aki a drasztikusan megváltozott helyzetekben rögvest képes volt új válaszokra, s reálpolitikáját áthatotta az erkölcsi felelősség. Jól tudta, hogy micsoda akadályok vannak előtte belülről és kívülről egyaránt, ezeket pedig a legnagyobb gonddal kell megoldania. A magyar történelem eme válságos pillanatában kellett meghalnia. Ha ez nem történik meg, talán talpraállította volna a Mohács óta elbukott országot, s új rendszert alakíthatott volna ki. Testvérének unokája, II. Rákóczi Ferenc kísérli később megvalósítani konföderációs elképzeléseit. Korának talán legrobbanékonyabb egyénisége volt Zrínyi Miklós, de gyakorlati politikájának nem kis akadályaira, a nagy terveket meghiúsító erőkre a maga igazának hitével és a megvalósító értelemnek nyugalmával tekintett: „sokra tanít az üdő, az hova eszünk mastan nem ér.” Bécsben november 25-én a kormányzat igyekezett kimagyarázni magát a magyar rendek előtt, hogy mennyire helyes volt a vasvári béke. Sok főúr és egyházi méltóság, mint Wesselényi Ferenc (kényszerből) tudomásul vette mindezt. A nádor és az új horvát bán Zrínyi Péter, s az országbíró Nádasdy Ferenc szövetséget kötött egymással, így Zrínyi Miklós szervezkedése a Wesselényi-összeesküvéssel folytatódott tovább. Mikor Wesselényi meghalt, Zrínyi Péter már ténylegesen is a szervezkedés fő vezetője lett. Frangepán Ferenc Kristóffal úgy tervezték, hogy mégis igénybe veszik a török segítségét. 1669-ben már Rákóczi Ferencet is rávették a csatlakozásra, de 1668-ban úgy döntöttek, hogy a Porta támogatása nélkül megkezdik az osztrákok elleni felkelést. ### A szervezkedés leleplezése és megtorlása 1670 januárjában az összeesküvők jelezték a szultánnak, hogy készek meghódolni és a Királyi Magyarországot Erdélyhez hasonló státusú vazallus államként alávetni, évi 60 000 tallér adó fejében. Ezt a felajánlást a török vezetés elutasította. Ámbár korábban Ahmed nagyvezír biztatta a felkelést, hogy ezáltal elérje Magyarország meghódolását, így beszüntette a határmenti harcokat. A szervezkedés nagyon szükkörű volt, a személyes ambíciók is terhelték, mert Nádasdy a nádori címre pályázott. Vitnyédi javaslatot tett a franciákkal való szövetségre, amit sokáig napirenden tartottak, de a spanyol örökség feletti Habsburg–francia titkos megállapodás után ennek lehetősége is elszállt. A szomszédos országokkal, még az osztrákokkal is igyekeztek kapcsolatokat kiépíteni, ám az Oratio elmélkedésre c. röpirat sem tudott széles rétegeket megnyerni. Mindennek ellenére felkelést hirdettek Horvátországban Zrínyiék, de Zrínyi és Fragepán április közepén érthetetlen módon Bécsbe távoztak, hogy tisztázhassák magukat. Azonban börtönbe vetették őket családjukkal együtt, s az összeesküvést leleplezték. Zrínyit és Frangepánt felségárulás miatt fej- és jószágvesztésre ítélték. Pereket indítottak további főurak ellen, akik közül néhányra nem is volt igaz a vád, hogy részt vettek volna a szervezkedésben. Az Udvar a gazdag nemesekre akasztott, vagyonelkobzással járó felségárulási perekkel akarta megtölteni mindig üresen tátongó kincstárát, amely a költséges szórakozásokon és a rosszul működő államgépezeten állandóan kiürült. Önkényesen felelevenítették a protestánsok elleni intézkedéseket, hogy egy csapásra kiirthassák az „eretnekséget” és az egyház vagyonát is megszerezhessék. A nemesség és az ország jogainak megnyirbálásával a Magyar Királyságot teljesen a Habsburg hatalom alá akarták vetni, akárcsak a tizenöt éves háború idején. Az udvar intézkedésein megint felháborodott a kontinens, a protestánsok elleni véres intézkedéseket a „század szégyené”-nek nevezték. A végvári katonaság helyett vagy 10 ezer fizetetlen zsoldost hoztak be, akik az ország kizsigerelésébe fogtak. A kegyetlenkedésekben élen járt Johann Caspar von Ampringen a Német Lovagrend nagymestere, akit gubernátorrá (kormányzóvá) nevezett ki a császár. Megszaporodtak a szökések és a bujdosások, akiknek Erdély menedéket igen, de segítséget már nem tudott adni; mások a Török Birodalomba vették útjukat. A bujdosók Északkelet-Magyarországon, s az erdélyi határon gyűltek össze. Gyakran betörtek a Királyi Magyarországra, de akcióik nem jártak sikerrel. Végül Thököly Imre állt a szervezkedők élére aki erdélyi, lengyel és francia segítséggel kezdte megszervezni soraikat és erős hadseregbe tömörítette őket. Sajnos a török szultán mellett kötelezte el magát és seregeit és soraikat sok esetben török és tatár segédhadak egészítették ki, akik a hadjáratok során pusztították az országot. Thököly 1682-ben az elfoglalt országrészben kikiáltotta a Felső-magyarországi Fejedelemséget, amivel az ország már négy részre szakadt.

Logaritmus

jobbra\|bélyegkép\|Logaritmusfüggvény ábrázolása Descartes-koordináta-rendszerben A logaritmus két szám között értelmezett matematikai művelet, amely közeli kapcsolatban van a hatványozással. A pozitív b szám a alapú logaritmusán (ahol a egytől különböző pozitív szám) azt a kitevőt értjük, melyre a-t emelve b-t kapjuk. Például 1000-nek 10-es alapú logaritmusa 3, mert 10 harmadik hatványa 1000. A b szám a alapú logaritmusát $\log_a b\;$ jelöli, amely tehát az egyetlen valós szám, amelyre $a^{\log_{a}\,b}=b.$ Például $\log_3 81=4$, ugyanis, ha a 81-et a logaritmus alapjának, azaz a 3-nak hatványaként írjuk fel, akkor a kitevő 4 lesz: $\log_3\,81 =4 \;\;\Leftarrow\;\; 81=3^{4}$ A logaritmus képzése a gyökvonáshoz hasonlóan egy bizonyos értelemben a hatványozás megfordítása, de amíg a gyökvonás az $a=b^{c}$ összefüggés alapján az eredmény és a kitevő ismeretében keresi az alapot, addig a logaritmus az eredmény és az alap ismeretében a kitevőt határozza meg. A logaritmust John Napier vezette be a 16. század végen, hogy megkönnyítse a szorzást, hatványozást tartalmazó számolásokat. Az elnevezés a görög „λόγος” (logosz, arány) és „ἀριθμός” (arithmosz, szám) szavak összetételéből származik. A számítások megkönnyítésére logarléceket és logaritmustáblázatokat készítettek, amelyek hamarosan elterjedtek a tengerészetben, a tudományokban és a mérnökök között. Ezek az eszközök a logaritmus azonosságait használják fel. A logaritmus mai jelölése Leonhard Eulertől származik, aki elsőként kapcsolta össze az exponenciális függvénnyel. A 10-es alapú logaritmust a természettudományokban és a mérnöki tudományokban használják. Jelölése: $\operatorname{lg} x$. A természetes logaritmus alapja az e Euler-konstans (Euler-féle szám), és a matematikában széleskörűen alkalmazzák. Jelölése $\operatorname{ln} x$ (matematikai szakszövegekben sokszor $\log x$). A 2-es alapú logaritmust a számítástudományban és az informatikában alkalmazzák. Jelölése egyszerűen $\log x$, az alap kiírása nélkül. Német nyelvterületen erre az $\operatorname{ld} x$ jelet használják. A logaritmikus skálák kis tartományon széles tartományú mennyiségeket képesek ábrázolni. Így működik például a látás és a hallás. A decibel egy olyan viszonylagos egység, ami teljesítmények, vagy amplitúdók arányainak logaritmusát méri. A kémiában a pH a vizes oldatok kémhatását méri. A földrengések nagyságát is logaritmikus skálában mérik. A bonyolultságelméletben is megjelennek, például az összehasonlításos rendezések bonyolultsága legalább $\text{O}(n \cdot \log n)$. Az általánosan használt logaritmusfogalom tehát a pozitív valós számok körében érvényes, de kiterjeszthető a negatív és a komplex számokra is. A valós számokon a logaritmus – rögzített alap esetén – a hatványozás inverz művelete. Ez megmarad a komplex számok fölött is. Egy másik változat a diszkrét logaritmus, amit a kriptográfiában is használnak. ## Jellemzés Ahogy a logaritmus definíciója is mutatja, a pozitív számokon értelmezett (egytől különböző, pozitív alapú) $\log_a:\; x\mapsto \log_a x$ függvény az a alapú exponenciális függvény inverze (egészen pontosan a képlet szerint a jobbinverze), vagyis az $a^x = \exp_a(x)$ jelölést alkalmazva minden pozitív x számra $\exp_a(\log_a(x))=x\,$. Emellett a logaritmusfüggvény balinverze is az a alapú exponenciális függvénynek: $\log_a(\exp_a(x))=x\,$. Eszerint a logaritmus művelete a következő eljárással állítja elő a kimenetét. A $\log_a x$ az az utasítás, mely az x pozitív számot felírja az a alap valahányadik hatványaként, majd ennek a hatványnak a kitevőjét leolvassa és ezt adja értékül a $\log_a x$ kifejezésnek: $\log_a x=\log_a a^n=n\,$ Például log₁₀1000 = 3, log₁₀100000 = 5, log₁₀1 000 000 000 = 9, illetve log₁₀10ⁿ = n. A tízes alapú logaritmus tehát „a 0-kat számolja meg”. Így az A szám számjegyeinek száma 10-es számrendszerben az $(\lg A) + 1$ szám egészrésze. Általában c-es számrendszerben felírt A szám számjegyeinek száma: $(\log_c A) + 1$ egészrésze. ## Alternatív definíciók Egy alternatív definíció a logaritmus azonosságaira támaszkodik, de hatványsorával és a természetes logaritmus az $1/x$ integráljaként is definiálható, amiből a többi logaritmus az alap megváltoztatására szolgáló képlettel kapható. Ez az utóbbi két definíció nem vonatkoztatható a diszkrét logaritmusra. - A logaritmus egy $L:\,(\R^+\!,\,\cdot\,) \longrightarrow (\R,+)$ izomorfiasereg, és más ilyen izomorfia nincs. - A természetes logaritmus az $L:t \mapsto \int_1^t \frac 1x\,\mathrm dx$ integrállal kapható, ha t \> 0. - A logaritmus hatványsora: $\ln(1+x) = \sum_{k=1}^\infty (-1)^{k+1} \frac{x^k}k = x-\frac{x^2}2 + \frac{x^3}3 -\frac{x^4}4 + \dotsb$. Mindezekről az összefüggésekről alább bővebben is szót ejtünk. ## Jelölésrendszer A számításokban leggyakrabban a tízes és a kettes alapú logaritmust, valamint az e alapú ún. természetes logaritmust használják. Ezek jelölésére országonként és tudományáganként különböző rövidítések használatosak. Magyarországon a 10-es alapú logaritmust leggyakrabban $\mbox{lg}(x)\,$ jelöli (például középiskolai tankönyvekben is). Az angolszász mintára készült számológépeken a tízes alapú logaritmus jele log(x). A tízes alapú logaritmust még közönséges logaritmusnak is nevezik. Kézi számolásokhoz egyszerű használni a tízes számrendszerhez való alkalmazkodás miatt: $\mbox{lg}(10 x) = \mbox{lg}(10) + \mbox{lg}(x) = 1 + \mbox{lg}(x).\$ Így a 10-es alapú logaritmus kapcsolódik a decimális jegyek számához: a számjegyek száma az a legkisebb egész, ami szigorúan nagyobb a szám 10-es alapú logaritmusánál. Például $\mbox{lg}1430 \approx 3{,}15 \,$. A következő egész a 4, ami valóban megegyezik a számjegyek számával. A függvénytáblázatból a logaritmus törtrésze, a mantissza olvasható ki; a karakterisztikát a felhasználónak kell megadnia a szám nagyságrendje alapján. Általában egy számrendszerben a szükséges számjegyek száma aszimptotikusan egyenlő a szám megfelelő alapú logaritmusával. A másik gyakran használt logaritmus a természetes logaritmus, aminek az alapja az Euler-féle szám, az e. Ennek jele általában $\ln(x)\,$, ami a latin „logarithmus naturalis” (természetes logaritmus) kifejezés rövidítése. Gyakran azonban, főleg a számítástudományban log(x) jelöli a természetes logaritmust, míg a tízes alapút log₁₀(x). A matematikai analízisben széleskörűen használják kellemes analitikai tulajdonságai miatt. Elterjedt a statisztikában, a gazdaságtani elméletekben, a fizikában, kémiában és egyes mérnöki alkalmazásokban is. A kettes alapú logaritmust az információelméletben és a számítógép-tudományban használják, alkalmazkodva a kettes számrendszerhez. Az információelméletben a természetes logaritmus is előfordul. A zeneelméletben szintén eleve adva van a kettes alap, mivel egy hang és oktávjának frekvenciájának aránya 2. A cent két szomszédos, egyenletesen temperált hang frekvenciájának arányának logaritmusa 1200-zal szorozva. A fényképészetben az expozíciós időt mérik kettes alapú logaritmikus skálán. ## Tulajdonságok Alakja: ## Összefüggések A logaritmusfüggvény művelettartó leképezés a pozitív számok szorzással ellátott halmaza és a valós számok összeadással ellátott halmaza között. Az algebra szaknyelvén ez azt jelenti, hogy a $\log_a:\ (0, +\!\infty) \rightarrow \mathbb{R}$ függvény izomorfizmus a $((0, +\!\infty); \cdot)$ és az $(\mathbb{R}; +\!)$ csoport között. A szorzásból összeadást csinál, az osztásból kivonást, az 1-ből 0-t. Mondhatjuk, hogy a logaritmus függvény a hatványozást szorzásra, a szorzást összeadásra vezeti vissza. Tetszőleges a pozitív, nem 1 számra és x, y pozitív számra: $\begin{align} \log_a xy &= \log_a x + \log_a y \\ \log_a \frac{x}{y} &= \log_a x - \log_a y \\ \log_a x^k &= k \cdot \log_a x \\ \log_a \sqrt[p]{x} &= \frac{\log_a x}{p} \end{align}$ Az azonosságok a logaritmus $x = b^{\log_b(x)}$ vagy $y = b^{\log_b(y)}$ definíciójából helyettesítéssel származtathatók. Az összeg és a különbség logaritmusára ismert azonosság nem könnyíti meg a számolást: $x+y = x \left(1+\frac yx\right).$ tehát $\log_b (x + y) = \log_b x + \log_b \left(1 + \frac yx\right).$ Bármely logaritmus visszavezethető egy tetszőleges másik alapra: $\log_a b=\frac{\log_c b}{\log_c a}$ A különböző alapú logaritmusfüggvények tehát egymás konstansszorosai. A tudományos számológépek általában csak 10-es vagy természetes logaritmust tudnak számolni. Egy adott x pozitív számnak még a $\log_b x$ logaritmusa is ismert egy ismeretlen b-re, akkor a b szám így számítható: $b = x^\frac{1}{\log_b(x)}.$ ## Analitikai tulajdonságok A logaritmus mélyebb tanulmányozása a függvény fogalmára támaszkodik. Ez egy olyan reláció, ami értelmezési tartományának minden eleméhez hozzárendel egy, és csakis egy értéket. Ezekből az értékekből áll a függvény értékkészlete. A valós logaritmus, mint függvény a pozitív számokon értelmezett, és értéke befutja a teljes valós számkört. Ahhoz, hogy a logaritmusfüggvény jóldefiniált legyen, meg kell mutatni, hogy a $b^x = y \,$ egyenlet megoldható, és megoldása egyértelmű, ha b és y is pozitív, és b nem egyenlő eggyel. Ez a Bolzano-tétellel bizonyítható. Eszerint egy folytonos függvény nem ugorhat át egy értéket; ha azon az intervallumon, ahol folytonos, felveszi az a és a b értékeket, akkor minden olyan értéket felvesz, ami a és b között van. Ez megmutatható az $f(x) = b^x$ függvényre a fenti kikötésekkel. Mivel f akármilyen kicsi és akármilyen nagy pozitív értékeket is felvesz, így minden y \> 0 számhoz található $f(x_0)$ és $f(x_1)$ alkalmas x₀-ra és x₁-re. Emiatt a Bolzano-tétel szerint $f(x) = y$ megoldható. Továbbá, mivel f szigorúan monoton nő, ha b 1-nél nagyobb, és szigorúan monoton csökken, ha b 1-nél kisebb, a megoldás egyértelmű. Ez az egyértelmű megoldás y b alapú logaritmusa, $\log_b(y)$. A fenti kikötéseknek megfelelő b-vel, mint alappal az y-hoz annak logaritmusát hozzárendelő függvény a logaritmusfüggvény, vagy logaritmus. A $\log_b(x)$ függvény alapvető jellemzője a fenti szorzatképlet: $\log_b(xy) = \log_b(x) + \log_b(y).$ Pontosabban, ha b \> 1, akkor a logaritmus az egyetlen monoton növő függvény, ami eleget tesz az f(b) = 1 és $f(xy)=f(x)+f(y)$ függvényegyenlet-rendszernek. ### Inverz függvény A hatvány logaritmusára vonatkozó képlet alapján minden x számra $\log_b \left (b^x \right) = x \log_b(b) = x.$ Szavakkal: a b alapot x-edik hatványra emelve és ennek b alapú logaritmusát véve visszakapjuk a b számot. Megfordítva, ha y pozitív szám, és $b^{\log_b(y)} = y$ akkor először a logaritmust véve és erre emelve az alapot visszakapjuk az y számot. Tehát bármelyik műveletet végezzük előbb és a másikat később, mindannyiszor visszakapjuk az eredeti számot. Emiatt a b alapú logaritmus a b alapú hatványfüggvény inverz függvénye. Az inverz függvények közeli kapcsolatban állnak az eredeti függvénnyel. Grafikonjuk megkapható az x és az y koordináták felcserélésével, azaz az x = y egyenesre való tükrözéssel. A hatványfüggvény grafikonjának (t, u = b^t) pontja az (u, t = log_bu) pontot adja a logaritmus grafikonján, és megfordítva. Emiatt log_b(x) tart a végtelenbe, ha x tart a végtelenbe, hogyha b nagyobb 1-nél. Ekkor log_b(x) monoton nő. Ha b \< 1, akkor a log_b(x) függvény a mínusz végtelenhez tart. Ha x a nullához tart, és b \> 1, akkor a logaritmus a mínusz végtelenhez tart; ha pedig b \< 1, akkor végtelenhez tart. ### Derivált és primitív függvény A függvények egyes analitikai tulajdonságai átvihetők az inverz függvényre. Ilyen tulajdonság a folytonosság és a differenciálhatóság. Így, mivel $f(x) = b^x$ deriválható, ezért $\log_b(y)$ is differenciálható. Szavakkal: egy folytonos függvény ott deriválható, ahol nincs töréspontja. Továbbá, mivel $f(x)$ deriváltja $\ln(b) \cdot b^x$ az exponenciális függvény tulajdonsága alapján, ezért a láncszabály szerint $\log_b(x)$ deriváltja: $\frac{d}{dx} \log_b(x) = \frac{1}{x\ln(b)}.$ Így a b alapú logaritmusfüggvény $(x,\ log_b(x))$ pontbeli érintőjének meredeksége $1 / (x \ln(b))$. Továbbá $\ln(x)$ deriváltja $1/x$, eszerint $1/x$ határozatlan integrálja $\ln(x) + c$. Az általánosított $f(x)$ függvény argumentummal: $\frac{d}{dx} \ln(f(x)) = \frac{f'(x)}{f(x)}.$ A jobb oldalon álló hányados $f$ logaritmikus deriváltja. Az $f'(x)$ derivált kiszámítása $\ln(f(x))$ felhasználásával logaritmikus differenciálás néven ismert. Az $\ln(x)$ primitív függvénye: $\int \ln(x) \,dx = x \ln(x) - x + C.$ Más alapú logaritmusokra a logaritmus alapváltásával egy szorzótényező jelenik meg. ### A természetes logaritmus mint integrál Ha t pozitív, akkor a természetes logaritmusa megegyezik 1/x dx integráljával 1-től t-ig: $\ln (t) = \int_1^t \frac{1}{x} \, dx.$ Más szavakkal, $\ln(t)$ megegyezik az x tengely és az 1/x grafikonja között 1-től t-ig terjedő területtel. Ez az analízis alaptételének és annak a következménye, hogy $\ln(x)$ deriváltja 1/x. Az egyenlet jobb oldala a természetes logaritmus definíciója lehet. A logaritmus szorzásra és hatványozásra vonatkozó összefüggései is származtathatók ebből. Például az $1 = \ln(tu) = \ln(t) + \ln(u)$ szorzatképlet: $\ln(tu) = \int_1^{tu} \frac{1}{x} \, dx \ \stackrel {(1)} = \int_1^{t} \frac{1}{x} \, dx + \int_t^{tu} \frac{1}{x} \, dx \ \stackrel {(2)} = \ln(t) + \int_1^u \frac{1}{w} \, dw = \ln(t) + \ln(u).$ Az első egyenlet két részre osztja az integrált, míg a második elvégzi az $1 = w = x/t$ helyettesítést. A bal oldali területet felfelé megnyújtjuk t-szeresére, és vízszintesen összenyomjuk t-edrészére, akkor a terület területe változatlan. Megfelelően eltolva újra illeszkedni fog az $1 = f(x) = 1 / x$ függvény grafikonjához. Emiatt a bal terület, ami $f(x)$ integrálja t-től tu-ig, ugyanaz, mint 1 integrálja u-ig. Ez a második egyenlőséget geometriailag demonstrálja. A hatványra vonatkozó $1 = \ln(t^r) = r \ln(t)$ összefüggés hasonlóan bizonyítható: <math> \ln(t^r) = \int_1^{t^r} \frac{1}{x}dx = \int_1^t \frac{1}{w^r} \left(rw^{r - 1} \\ dw\right) = r \int_1^t \frac{1}{w} \\ dw = r \ln(t). </math> ahol a második egyenletben a változók helyettesítése: $1 = w = x^{1/r}$. A természetes számok reciprokainak összege a harmonikus sor: $1 + \frac 1 2 + \frac 1 3 + \cdots + \frac 1 n = \sum_{k=1}^n \frac{1}{k},$ szorosan kapcsolódik a $\sum_{k=1}^n \frac{1}{k} - \ln(n),$ különbséghez. Ha n tart a végtelenbe, akkor a különbség az Euler–Mascheroni-konstanshoz konvergál. Ez segít elemezni az algoritmusok bonyolultságát. A logaritmus egy másik integrál reprezentációja: $\ln(x) = -\lim_{\epsilon \to 0} \int_\epsilon^\infty \frac{dt}{t}\left( e^{-xt} - e^{-t} \right)$ Ez azzal igazolható, hogy értéke megegyezik x = 1-ben, és ugyanaz a deriváltja. ### Transzcendencia Az $y = f(x)$ egyváltozós valós függvényt algebrai függvénynek nevezzük, ha kielégíti a $a_n(x)y^n+a_{n-1}(x)y^{n-1}+\cdots+a_0(x)=0$ függvényegyenletet, ahol az egyes $a_i(x)$-ek az x változó polinomjai. Azokat a valós függvényeket, amelyek nem algebraiak, transzcendens függvénynek nevezzük. Nevezetes tény, hogy a logaritmusfüggvény transzcendens. ## Kiszámítása Bizonyos esetekben a logaritmus könnyen számítható, például lg 1000 = 3. Általában hatványsorok vagy a számtani-mértani közép felhasználásával számítják. Használhatók adott pontosságú táblázatok is a logaritmushoz. A Newton-módszer szintén alkalmazható, mivel inverz függvénye, az exponenciális függvény gyorsan számítható. Ha csak a bitenkénti eltolás és az összeadás érhető el alapműveletként, akkor keresőtáblák és CORDIC-szerű módszerek használhatók a logaritmus számítására. A bináris logaritmus algoritmus a kettes alapú logaritmust számolja sorozatos négyzetre emeléssel, ami ezt a kapcsolatot használja ki: $\log_2(x^2) = 2 \log_2 (x). \,$ ### Hatványsorok Minden 0 \< z \< 2 valós számra: <math> \ln (z) = (z-1) - \frac{(z-1)^2}{2} + \frac{(z-1)^3}{3} - \frac{(z-1)^4}{4} + \cdots </math> Mivel ez a logaritmus Taylor-sora, ezért ez értelmezhető úgy is, hogy a <math> \begin{array}{lllll} (z-1) & & \\ (z-1) & - & \frac{(z-1)^2}{2} & \\ (z-1) & - & \frac{(z-1)^2}{2} & + & \frac{(z-1)^3}{3} \\ \vdots & \end{array} </math> függvények egyre jobban megközelítik a természetes logaritmust. Például, ha z = 1,5, akkor a harmadik approximáció értéke 0,4167, ami 0,011-del nagyobb, mint ln(1,5) ~ 0,405465. A sorral a természetes logaritmus akármennyire megközelíthető, ha elég sok tagot összegezünk. Az elemi analízisben ln(z)-t tekintik a sor határértékének. Azonban a konvergencia nem érvényes mindenütt az értelmezési tartományban, ugyanis ez a sorozat a természetes logaritmus z = 1 körüli Taylor-sora, ami nem konvergálhat nagyobb sugarú körben, mert z = 0-ban a logaritmus nincs értelmezve. A Taylor-sor z = 1, \|z\| \< 1-re nyújt közelítést: <math> \ln (1+z) = z - \frac{z^2}{2} +\frac{z^3}{3}\cdots \approx z. </math> Például a z = 0,1-re az első közelítés ln(1,1) ≈ 0,1, aminek hibája kevesebb, mint 5%, hiszen ln(1,1) ~ 0,0953. ### Gyorsabban konvergáló sorok Egy másik ismert sor az area hiperbolikus tangens függvényen alapul: <math> \ln (z) = 2\cdot\operatorname{arth}\\\frac{z-1}{z+1} = 2 \left ( \frac{z-1}{z+1} + \frac{1}{3}{\left(\frac{z-1}{z+1}\right)}^3 + \frac{1}{5}{\left(\frac{z-1}{z+1}\right)}^5 + \cdots \right ), </math> minden valós z \> 0 számra. A szigma jelöléssel $\ln (z) = 2\sum_{n=0}^\infty\frac{1}{2n+1}\left(\frac{z-1}{z+1}\right)^{2n+1}.$ Ez a sor a Taylor-sorból származtatható, de gyorsabban konvergál annál, különösen, ha z közel van 1-hez. Ha z = 1,5, akkor az első három tag által a logaritmusra adott közelítés hibája megközelítően $3 \cdot 10^{-6}$. A gyors konvergencia tovább gyorsítható: Legyen y ≈ ln(z) egy pontatlan közelítés. Legyen $A = \frac z{\exp(y)} \,$. Ekkor z logaritmusa: $\ln (z)=y+\ln (A) \,$. Minél jobb a kezdeti y közelítés, annál közelebb lesz A 1-hez. Ez az A az exponenciális hatványsorral számítható, ami gyorsan konvergál, ha az adott y nem túl nagy. A nagyobb számok logaritmusa kisebb számok logaritmusának összegére bontható, például ha $z = a \cdot 10^b$, akkor $\ln(z) = \ln(a) + b \cdot \ln(10)$. Az egészek logaritmusa egy rokon módszerrel számolható. A fenti sor alapján: $\ln (n+1) = \ln(n) + 2\sum_{k=0}^\infty\frac{1}{2k+1}\left(\frac{1}{2 n+1}\right)^{2k+1}.$ Ha az n szám logaritmusa ismert, akkor ez alapján számolható $\log(n+1)$. ### A számtani-mértani közepek módszere A számtani-mértani közepek módszere egy viszonylag pontos közelítést ad a természetes logaritmusra. A következő képlet $\ln(x)$-et $2^{-p}$ pontossággal (vagy p jegy pontossággal) közelíti (Carl Friedrich Gauss nyomán): $\ln (x) \approx \frac{\pi}{2 M(1,\ 2^{2-m}/x)} - m \ln 2$ ahol $M(x,y)$ x és y számtani-mértani közepét jelöli. Ez úgy kapható, hogy először kiszámoljuk a pozitív x és y számok számtani és mértani közepét. Ezután ezt ismételgetjük a megkapott két számmal. Ezek gyorsan konvergálnak egy közös határértékhez, az $M(x,y)$ számtani-mértani középhez. Az m szám a pontosságot biztosítja. Nagyobb m-ekhez az $M(x,y)$ pontosabb értéke kell, de az eredmény is pontosabb. A π és az ln(2) konstansok más módszerekkel számolhatók. ### Határértékek Hurwitz nyomán A természetes logaritmusra teljesül: <math>\ln x = \lim\_{n \to \infty} n \left(\sqrt[n]x -1 \right) ` = \lim_{n \to \infty} n \left(1-\frac{1}{\sqrt[n]{x}}\right)`</math> ekvivalensen $\ln x = \lim_{h \to 0} \frac{x^h-1}h = \lim_{h \to 0} \int_1^x \frac{1}{t^{1-h}}\ dt$ amit a L’Hospital-szabály is megerősít. Ezen alapulnak az Adolf Hurwitz által a $a_n$ illetve $b_n$ sorozatok a természetes logaritmussal definiált határértékei <math>\begin{align} a_n&=2^n(x_n-1)\\ b_n&=2^n(1-1/x_n), \end{align}</math> ahol $x_{n+1}=\sqrt{x_n}\quad\text{ahol}\quad x_0=x$ Mivel $1-\tfrac1{x}\le b_n \le a_n < x-1$ és mert $a_n$ monoton csökken és $b_n$ monoton nő, azért mindkét sorozat konvergens. Mivel $a_n=b_n x_n$ és $x_n \rightarrow 1$, adódik az egyenlőség mindkét határértékre: $\lim_{n\to\infty}a_n = \lim_{n\to\infty}b_n = \ln x.$ Azonban az $\ln x$ kiszámítására a vészes kiegyszerűsödés (kivonáskor elvesző pontosság) miatt gyakorlatilag alkalmatlan. ### Egyes bináris jegyek kiszámítása Egy másik lehetőség a logaritmus kiszámítására, ha a számításokat kettes számrendszerben végezzük, és a jegyeket egymás után rendre számítjuk. Ez az eljárás egyszerűen implementálható, mivel elkerüli az időigényes osztásokat, és könnyen alkalmazható a fixpontos aritmetikához is. A kettes alapú logaritmus kiszámításához először leszámolják a kettes számrendszerbeli jegyeket, a számot 1 és 2 közé normálva. A művelet csak kettővel való osztásokat vagy szorzásokat igényel, ami binárisan nagyon gyors művelet. (Ezek számát meg kell jegyezni.) Ha az adott szám x, akkor logaritmusa ábrázolható, mint: <math>\begin{align} \log_2(x)&=0,b_1b_2b_3\cdots = \sum\_{k\>0} b_k 2^{-k} \text{ ahol } b_k\in\\0,1\\ \end{align}</math> amiből <math>\begin{align} \log_2(x^2)&=b_1{,}b_2b_3\cdots \qquad\text{ mivel }\quad \log(x^2) = 2\log x \end{align}</math> Az x szám négyzetre emelése tehát egy jeggyel balra tolja a kettes logaritmust. A keletkező szám egészrésze a keresett logaritmusérték következő bináris jegye. Ez a jegy akkor 1, amikor x² ≥ 2. Ha ez a feltétel teljesül, akkor x-et felezéssel újra normálják, ami nincs hatással a további jegyekre. Az algoritmus pszeudokódja: `INPUT 1 ≤ x < 2` `OUTPUT A log`_`2``(x) törtrészének b`_`i`` bitjei` `i ← 0` `LOOP` ` i ← i + 1` ` x ← x`^`2`` // A négyzetre emelés a logaritmusértéket megkettőzi. ` ` IF x ≥ 2 THEN` ` x ← x / 2 // A felezést egy bites eltolással lehet megvalósítani. ` ` b`_`i`` ← 1 // bit 1` ` ELSE` ` b`_`i`` ← 0 // bit 0` ` END IF` `END LOOP` A kezdeti normálás során alkalmazott kettővel való szorzások számát utólag ki kell vonni a logaritmusértékből, vagy ha osztásokra volt szükség, hozzá kell ahhoz adni. (Mert egy szám kettővel való szorzása a logaritmusnál 1 hozzáadásával egyenértékű.) (Az áttekinthetőség kedvéért a pszeudokód nem tartalmazza, de természetesen a ciklusból ki kell lépni; vagy adott pontosság elérésekor, vagy ami kézenfekvőbb, előre meghatározott számú logaritmusjegy létrehozásakor.) ### Analóg számológép A logaritmus analóg számológéppel is kiszámítható. Az eredmény az U_a feszültség, ami a bemeneti U_e feszültség logaritmusa. Ez a dióda áram-feszültség exponenciális karakterisztikáját használja ki. A mellékelt ábra a logaritmáló elvi felépítését mutatja be, egy D diódával és egy R ellenállással. ## Negatív és komplex számok logaritmusa A logaritmus általánosítható minden, nullától különböző komplex számra, így a negatív számokra is. Adott z komplex szám természetes logaritmusa az a komplex szám, ha $e^a=z.\,$ A más alapú logaritmusok ebből számíthatók. Ez azonban nem egyértelmű. Nézzük meg egy $z = a + bi$ komplex szám logaritmusát: $\log(z) = \ln(r) + i \cdot \arg(z)$ ahol a valós szám, $r$ a $z$ komplex szám abszolútértéke, mely a $r = \sqrt{x^2+y^2}$ képlettel számítható ki, és $\arg(z)$ pedig a $z$ és a valós tengely pozitív része által bezárt szög (radiánban). Az argumentum nem egyértelmű; ha $\varphi$ argumentuma a $z$ komplex számnak, akkor $\varphi + 2\pi$ és $\varphi - 2\pi$ is argumentuma z-nek, ugyanis a 2π hozzáadása vagy kivonása a komplex számsík egy 360 fokos forgatásnak felel meg, ami minden komplex számot önmagára képez. Az argumentum főértéke az a φ, amire $-\pi < \varphi \leq \pi$. Jelölése $\operatorname{Arg}(z)$. (Egyes szerzők ehelyett a $0 \leq \varphi < 2\pi$ megkötést használják.) A komplex szinusz és koszinusz, vagy a komplex exponenciális függvény felhasználásával r-re és φ-re rendre a következők teljesülnek: <math> \begin{array}{lll}z& = & r \left (\cos \varphi + i \sin \varphi\right) \\ & = & r \left (\cos(\varphi + 2k\pi) + i \sin(\varphi + 2k\pi)\right) \\ & = & r e^{i (\varphi + 2k\pi)} \\ & = & e^{\ln(r)} e^{i (\varphi + 2k\pi)} \\ & = & e^{\ln(r) + i(\varphi + 2k\pi)} = e^{a_k}, \end{array} </math> ahol $\ln(r)$ a valós természetes logaritmus, $a_k$ a $z$ komplex logaritmusa, és $k$ tetszőleges egész. Innen következik, hogy e a-adik hatványa z, ha $a_k = \ln (r) + i ( \varphi + 2 k \pi ),\quad$ ahol φ a z argumentumának főértéke, és k tetszőleges egész. Minden ilyen a érték logaritmusa z-nek. Ezekből végtelen sok van, szemben az egyértelmű valós logaritmussal. A logaritmus egyenletei erre a végtelen értékű logaritmusra megmaradnak. Az $\operatorname{Arg}(z) = a$-val definiált érték a logaritmus főértéke, $\operatorname{Log}(z)$. A pozitív számok argumentumának főértéke 0, így a komplex logaritmus főértéke valós szám, és megegyezik a valós logaritmussal. A főértékre szorítkozva azonban elvesznek az azonosságok, mert az egyenlőség lehet, hogy a logaritmus egy másik értékét választva teljesülne. A jobbra lent látható kép a természetes logaritmus főágát mutatja be. A negatív oldalon a szín az argumentum ugrása miatt változik meg hirtelen. Ez csak azzal kerülhető el, hogy az argumentum nagyságára nem teszünk kikötést, de ekkor visszakapjuk a végtelen értékű logaritmust. Habár a negatív számok logaritmusa is értelmezett a komplex számsíkon, a negatív számok logaritmusának nincs főértéke. - Egy komplex szám alapú logaritmust pedig kiszámíthatunk az előbbi összefüggések alapján: $\log_w(z) = \frac{\log(z)}{\log(w)}$, ahol $w$ és $z$ komplex szám. - Negatív számok logaritmusa kiszámítható az előző összefüggésekkel, ugyanis minden valós szám egyben komplex szám is. ## Más exponenciális függvények inverzei A matematikában több részterületen is használják a hatványozást, így az inverz függvények is szóba kerülnek. Például a mátrixok hatványozásának egyik inverz függvénye a többértékű mátrixlogaritmus. Egy másik példa a p-adikus számokon értelmezett p-adikus logaritmus, ami a p-adikus exponenciális inverze. Mindezeket a valós Taylor-sor alapján definiálják. A differenciálgeometriában egy exponenciális leképezés egy sokaság egy pontjabeli érintőteret a pont környezetére képezi. Ennek inverzét szintén logaritmikus leképezésnek nevezik. A véges csoportok körében egy elem hatványa az elem önmagával való szorzásával kapható meg. Mivel véges csoportban az elemek rendje véges, negatív kitevőkre nincs szükség, mivel az elemek inverze is előáll pozitív kitevős hatványként. Az x csoportelem b csoportelem alapú diszkrét logaritmusa az az egész n szám, ami megoldja az $b^n = x$ egyenletet. Jelen ismereteink szerint míg a hatványozás véges csoportokban gyorsan elvégezhető, addig a diszkrét logaritmus bizonyos csoportokban nehezen számítható. Ezt az aszimmetriát kihasználják a nyilvános kulcsú titkosírásban, például a Diffie–Hellman-kulcscsere eljárásban, ami lehetővé teszi a titkosírás kulcsának cseréjét nyilvános csatornán. A Zech-féle logaritmus véges testek multiplikatív csoportján értelmezett diszkrét logaritmus. A további logaritmusszerű inverz függvények közé tartoznak az iterált logaritmus, a ln(ln(x)) kettős logaritmus, ami a kettős exponenciális inverze; a hiper- vagy szuperlogaritmus, ami a tetráció inverze; a Lambert-féle W-függvény, ami a f(w) = we^w inverze; és a logit, ami a logisztikus függvény inverze. ## Kapcsolódó fogalmak Absztrakt algebrai szempontból a $\log(cd) = \log(c) + \log(d)$ egyenlőség csoportizomorfia a pozitív valós számok szorzásra vett csoportja és a valós számok additív csoportja között. E között a két csoport között csak a logaritmusfüggvények teremtenek csoportizomorfiát. Ezzel az izomorfiával a Haar-mérték, Lebesgue-mérték a valós számokon megfelel a dx/x mértéknek a pozitív valós számokon. A komplex analízisben és az algebrai geometriában a df/f alakú differenciálformák logaritmikus pólusokként ismertek. A polilogaritmus definíciója: <math> \operatorname{Li}\_s(z) = \sum\_{k=1}^\infty {z^k \over k^s}. </math> A természetes logaritmussal kifejezve: Li₁(z) = −ln(1 − z), továbbá Li_s(1) éppen a ζ(s) Riemann-féle zéta-függvény. ## Alkalmazások A logaritmusnak számos alkalmazása van a matematikában és azon kívül. Ezek jelentős része a skálainvarianciát használja fel. Például a nautilus héjának minden egyes kamrája olyan, mint az előző, de egy konstans tényezővel nagyobb. Emiatt a héj keresztmetszete logaritmikus spirál. Benford törvénye is a skálainvarianciára hivatkozik. A logaritmus az önhasonlósághoz is kapcsolódik, emiatt jelenik meg az oszd meg és uralkodj típusú algoritmusok műveletigényében önhasonló geometriai alakzatok fraktáldimenziójának is logaritmus használatával számítható ki. A logaritmikus skálák akkor hasznosak, ha vagy különböző nagyságrendű mennyiségeket kell egy skálán ábrázolni, vagy az abszolút különbség helyett a relatív megváltozást kell megjeleníteni. A logaritmus több tudományos képletnek is része, mint a Ciolkovszkij-egyenlet, a Fenske-egyenlet és a Nernst-egyenlet. ### Számítások A fenti tulajdonságok segítségével, ha minden szám logaritmusát tudjuk, akkor a szorzások csupán összeadás műveletével elvégezhetőek, sőt, a hatványozást először szorzásra visszavezetve szintén két összeadással elvégezhetjük. A kitevők összeadását a logaritmus értékeket skálájában tartalmazó logarléc használatakor egyszerű tologatással megoldhatjuk. A logarlécet napjainkban már nemigen használják, de az elv továbbra is használható például számológépekben. Mivel a logaritmus additívvá teszi az egymással szorzódó mennyiségeket, mint például állapotok valószínűségét, alapvető szerepet játszik a statisztikus fizikában használatos entrópia, illetve azzal gazdag analógiákat mutató információmennyiség, hírérték megadásában. ### Bonyolultság A bonyolultságelmélet a számítástudománynak az az ága, amely az algoritmusok végrehajtásának idejét vizsgálja. A logaritmusok azoknak a feladatoknak a vizsgálatában jelennek meg, amelyeket úgy oldanak meg, hogy részproblémákra osztják, azokat megoldják, majd ezekből állítják elő a feladat megoldására. Erre a módszerre oszd meg és uralkodj módszerként is utalnak. Például a logaritmikus keresés egy rendezett listában keres egy elemet. Ehhez a középső elemet vizsgálja meg. Ha ez kisebb, akkor a nagyobb, ha nagyobb, mint a keresett elem, akkor a kisebb elemek között keres tovább ugyanígy. Ha az adott elem megegyezik a vizsgált elemmel, akkor megvan a keresett elem. Ha a lista már nem osztható tovább, és nem találta meg a keresett elemet, akkor a keresett elem nincs a listában. Az esetek legalább felében ez összesen $\log_2(N)$ összehasonlítást jelent. Hasonlóan az összefuttatásos rendezés megfelezi a kapott listát, rendezi a két részt, majd összefuttatva kapja meg a teljes lista rendezését. Az egy elemű listák rendezettje önmaguk. Ez összesen $N \cdot \log(N)$. A bonyolultságelméletben rendszerint nem határozzák meg a logaritmus alapját, mert az egy konstans szorzót jelent, és ettől a bonyolultságelmélet eltekint. Ha f(x) függvény, akkor logaritmikusan nő, ha egy logaritmusfüggvény konstansszorosa. Ez azt is jelenti, hogy logaritmusfüggvény. Például egy természetes szám leírásához egy rögzített számrendszerben szükséges jegyek száma logaritmikusan nő a számhoz képest. Más szavakkal, az eltárolásához szükséges memória logaritmikusan nő a számmal. A biológiában azonban az exponenciális növekedést nevezik logaritmikusnak. ### Entrópia és káosz Az entrópia egy adott rendszer rendezettségét méri. A statisztikai termodinamikában $S = - k \sum_i p_i \ln(p_i),$ az információk elméletében $H = - \sum_i p_i \log _2(p_i).\,$ Az összeg az összes i állapotot, illetve elemet magába foglalja. Itt p_i az adott állapot vagy elem valószínűsége, k a Boltzmann-állandó. Az információelméletben az információ mennyiségét méri. Ha N üzenet mindegyike egyforma valószínűségű, akkor a kiválasztott üzenet információtartalma log₂(N) bit. A Ljapunov-kitevők dinamikus rendszerek kaotikusságát méri a logaritmussal. Például, ha egy részecske egy ovális biliárdasztalon mozog, akkor a kiindulópont kis mértékű megváltoztatása is a részecske útjának nagy mértékű változását eredményezi. Az ilyen rendszerek determinisztikusan kaotikusak, mivel megjósolható, hogy kis mérési hibák is nagy különbséget eredményeznek a végső állapotban. A determinisztikusan kaotikus rendszerekben legalább egy Ljapunov-kitevő pozitív. ### Fraktálok A logaritmus megjelenik a fraktáldimenziók definíciójában. A fraktálok önhasonló geometriai alakzatok, ami azt jelenti, hogy (legalább köznapi vagy statisztikai értelemben) hasonlók önmaguk egy részével. Például a Sierpiński-háromszög lefedhető három önmaga felére kicsinyített másolatával, így Hausdorff-dimenziója log(3)/log(2) ≈ 1,58. Egy másik logaritmuson alapuló definíció a dobozszámlálási dimenzió, ami különböző méretű dobozokkal való fedésből indul ki. ### Valószínűségszámítás és statisztika A valószínűségszámításban is megjelenik a logaritmus. A nagy számok törvénye szerint egy szabályos érmével nagyon sokszor dobva a fejek aránya megközelíti az 1/2-et. A tétel nem állít semmit sem a fej és az írás különbségéről, az a végtelenbe tartva végtelenre nőhet. Az 1/2-es arány körüli ingadozásokat az iterált logaritmus törvénye írja le. A logaritmus a lognormál eloszlásra is jellemző. Ha egy mennyiség eloszlása normális, akkor logaritmusának eloszlása lognormális. A lognormális eloszlás gyakori, és hátterében sok pozitív értékű, összeszorzódó valószínűségi változó áll. Erre egy példa a turbulencia tanulmányozása. A paraméteres statisztikai modellek egyike a maximum-likelihood becslés. Ebben a modellben a likelihood függvény legalább egy olyan paramétertől függ, amit becsülni kell. Ez a függvény ott maximális, ahol logaritmusa maximális, mivel a logaritmus monoton nő. Ennek egyszerűbb megtalálni a maximumát, különösen akkor, ha a likelihood függvény független valószínűségi változók több tényezős szorzata. Benford törvénye a számjegyek eloszlását írja le különféle adathalmazokban, például épületek magassága. Eszerint annak a valószínűsége, hogy egy számadat első jegye d, megegyezik a $\log_{10}(d+1) - \log_{10}(d)$ mennyiséggel, függetlenül a mértékegységtől. Így az adatok 30%-a 1-gyel, 18%-a 2-vel kezdődik, és így tovább. Ezt a szabályszerűséget használják például könyvelési csalások leleplezésére. ### Számelmélet A természetes logaritmus kapcsolódik a prímszámok (2, 3, 5, 7, 11 stb.) eloszlásához, ami a számelmélet egy régi nevezetes problémája. Minden x egész számhoz rendeljük hozzá a nála nem nagyobb pozitív prímek számát; ezt a függvényt π(x) jelöli. Ennek aszimptotikus közelítése a prímszámtétel szerint: $\frac{x}{\ln(x)},$ ami azt jelenti, hogy a két függvény hányadosa tart az egyhez, ha x tart a végtelenbe. Eszerint annak a valószínűsége, hogy egy x-nél nem nagyobb véletlen szám prím, közelítőleg fordítottan arányos x számjegyeinek számával. Egy jobb közelítés: $\mathrm{Li}(x) = \int_2^x \frac1{\ln(t)} \,dt.$ A Riemann-hipotézis megfogalmazható π(x) and Li(x) összehasonlításával. A számok prímtényezőiről szóló Erdős–Kac-tételben szintén megjelenik a logaritmus. Az n faktoriálisának logaritmusa ($n! = 1 \cdot 2 \cdot \ldots \cdot n$) kifejezhető, mint $\ln(n!) = \sum_{k=2}^n\ln k, \text{ ha } n \in \mathbb{N^+}$ Ebből levezethető a Stirling-formula, ami n! approximációja. ### Logaritmikus skálák A logaritmus használatával mennyiségek sok nagyságrendjét egy skálára sűríthetjük. Ennek hasznosságát gyakran a gyakorlat és természet törvényszerűségei is alátámasztják. A különböző fizikai mennyiségék (hangerősség, hangmagasság, fényintenzitás stb.) által keltett, általunk érzékelt fiziológiai érzet a fizikai jel (teljesítményének) logaritmusával arányos. Ez indokolja a logaritmussal arányos decibel-skálák bevezetését. A decibel a teljesítmény 10-es alapú logaritmusának 10-szerese, vagy az elektromos feszültség 10-es alapú logaritmusának 20-szorosa. Használják az elektromos jelek szállítása közbeni feszültségesés mérésére, a hangok teljesítményének mérésére az akusztikában, vagy a fény elnyelődésének mérésére az optikában és a spektrometriában. A jel-zaj arányt is decibelben mérik. A csúcs jel-zaj arányt használják a képtömörítés és a hangminőség mérésére. Az érzékelés leírásában gyakran jelenik meg a logaritmus. A hangmagasság érzete a hang frekvenciájának logaritmusával arányos, azaz például egyenletes léptéknek észlelt oktávok rendre a frekvencia 2-, 4-, 8-szorosát jelentik. A csillagok fényességét mérő magnitudó is logaritmikus. A pszichofizikában a Weber–Fechner-törvény szerint az inger és az érzet erőssége között logaritmikus kapcsolat van. Ez azonban kevésbé pontos, mint egyes ma használt összefüggések, mint például Steven törvénye. Hick törvénye szerint a választási idő arányos az alternatívák számának logaritmusával. Fitt törvénye szerint egy tárgy méretének és távolságának logaritmusa arányos az odasietés idejével. A matematikában képzetlen embereknél tendencia, hogy a mennyiségeket logaritmusuk szerint becsülik meg, például a 10 az 1 és a 100 között félúton van. Az alaposabb matematikai képzés ezt bizonyos körülmények esetén lineáris irányba tolja el. Logaritmikus továbbá a földrengés erősségét jelző Richter-skála is; a földrengés által kibocsátott energia 10 alapú logaritmusa. Például, ha egy földrengés erőssége 5,0, akkor 32-szer (10^1,5) akkora; a 6,0 erősségű 1000-szer (10³) akkora, mint egy 4,0 erejű földrengés. Egy további példa a vizes oldatok pH-ja, ami a oxóniumionok koncentrációjának 10-es alapú logaritmusának ellentettje. Például a semleges pH-jú vízben ez a koncentráció 10⁻⁷ mol·L⁻¹, ami szerint a pH 7. Az ecet pH-ja 3. A különbség az oldatban levő oxóniumionok koncentrációjának 10000-szeresét jelzi; eszerint az ecetben 10⁻³ mol·L⁻¹ oxóniumion található. ### Zene A hangmagasság logaritmikus észleléséhez a zenének is alkalmazkodnia kell. Az egyenletes hangolásban az egyes hangközök mérete csak a két hang távolságától függ, és nem maguktól a hangoktól. Például az a' (440 Hz) és a b' hangok (466 Hz) közötti hangköz ugyanakkora, mint a b (466 Hz) és a h (493 Hz) hangok közötti. Eszerint a frekvenciák közötti arányok megegyeznek, vagy csak annyiban térnek el, amennyiben a fül nem érzékeli a különbséget: $\frac{466}{440} \approx \frac{493}{466} \approx 1{,}0595 \approx \sqrt[12]2.$ A hangközöket az elnevezések mellett (például nagy szekund, kis terc, tiszta kvint) logaritmikusan célszerű mérni. A logaritmus alapja 2^1/12, ami az oktáv frekvenciaarányához és az oktáv által tartalmazott 12 hanghoz alkalmazkodva ez a legkisebb nem prím hangköz, a kis szekund frekvenciaaránya. Ez a száz cent. A centet a nem egyenletesen temperált hangolások beállításához használják. ### Grafikonok A szemilog grafikonok a logaritmikus skálát is szemléltetik. Az egyik tengelyen, tipikusan a függőlegesen a skála logaritmikus, Például az itt látható grafikon több nagyságrendet összenyomva mutatja be a német hiperinflációt az 1920-as években. Ezeken a grafikonokon az $f(x) = a \cdot b^x$ alakú exponenciális függvények képe egyenes. A természetben talált legtöbb összefüggés (például fizikai képlet) hatványfüggvény alakú. Ha mindkét tengelyen szereplő értékeknek logaritmusát ábrázoljuk, az ún. log-log ábrán bármely hatványfüggvény lineáris alakot vesz fel, a meredekség pedig a kitevőt adja meg: $\begin{align} y &= c x^\alpha \\ \log y &= \log c + \alpha \log x \\ Y &= \alpha X + C \end{align}$ A fenti elvet használják ki a gyakran alkalmazott különböző logaritmikus grafikonokon, például a Bode-diagram, amely egy rendszer átviteli függvényének log-log ábrázolása. ## Története ### Előzmények A babilóniak Kr. e. 2000–1600 körül kezdték el alkalmazni a negyednégyzet algoritmust szorzásra, ami csak összeadást, kivonást és egy, négyzetek negyedét tartalmazó táblázatot használt. A módszer alkalmazásához ki kell számítani a tényezők összegét és különbségét, és az összeg négyzetének negyedéből kivonni a különbség négyzetének negyedét. Mivel adott két egész szám összege és különbsége egyszerre páros és páratlan, a táblázatban az egyszerűség kedvéért elhagyták a páratlan négyzetekből adódó negyedeket, azaz minden négyzet negyedének vették az egészrészét. Azonban ez még nem volt alkalmas osztásra, mert ahhoz még a reciprokok táblázatára is szükség lett volna, vagy egy olyan eljárásra, amivel gyorsan lehetett volna reciprokot számolni. A módszert az újkorban újra felfedezték, és 1817-től kezdve egészen a számológépek elterjedéséig kiadtak negyednégyzeteket tartalmazó táblázatokat nagy számok pontos szorzásához. Az indiai Virasena azzal foglalkozott, hogy hányszor lehet elfelezni egy páros számot. 2 egész kitevős hatványaira ez a logaritmus. Ezt ardhacchedának nevezte. Továbbá foglalkozott hasonló függvényekkel 3 és 4 alapra (trakacheda és caturthacheda). Ma ezt a p-adikus számok kapcsán a számok rendjének nevezzük. Michael Stifel 1544-ben Nürnbergben kiadott Arithmetica integrája tartalmazott egy táblázatot az egészekről és 2 hatványairól, ami egy korai logaritmustáblának tekinthető. A 16. és a 17. században közelítő pontosságú szorzásra és osztásra a prosthaphaeresis algoritmust használták, ami a $\cos\,\alpha\,\cos\,\beta = \frac12[\cos(\alpha+\beta) + \cos(\alpha-\beta)]$ képleten alapulva összeadásra, kivonásra és táblázatok használatára egyszerűsítette a műveleteket. A logaritmus azonban még ezt is tovább egyszerűsítette. Az Euler-formulával kimutatható az összefüggés a két képlet között. ### Napiertől Eulerig A logaritmusok módszerét John Napier 1614-ben jelentette meg Mirifici Logarithmorum Canonis Descriptio címen. Jobst Bürgi (avagy Joost Bürgi, Justus Byrgius) logaritmustáblája 1620-ban jelent meg, de nem terjedt el széles körben. Ez egy egyhez közeli számot használt alapnak, és az 1-től 10-ig terjedő számok logaritmusát tartalmazta. Napiertől eltérően nem definiálta a folytonos logaritmusfüggvényt, és nem elemezte az interpolációk pontosságát sem. Még a használat szabályait sem írta le, bár ezt a hiányosságát később pótolta. Ezt külön adták ki. Johannes Kepler az Ephemeris fordításához logaritmustáblákat használt, ezért művét Napiernek ajánlotta. Napier rendszerének megjelenését ugyan megelőzte Jobst Bürgi, ám ő ahelyett, hogy a köz szeme előtt nevelte volna fel gyermekét, már születése után magára hagyta. Napier ismételt kivonásokkal kiszámolta (1 − 10⁻⁷)^L értékét minden egész L-re 1-től 100-ig, ahol is megközelítően 0,99999 = 1 − 10⁻⁵-t ért el. Ezután kiszámolta ezeknek a szorzatait 10⁷(1 − 10⁻⁵)^L-nel 1-től 50-ig, és hasonlókat számolt 0,9998 ≈ (1 − 10⁻⁵)²⁰-nal és \|0,9 ≈ 0,995²⁰-nal is. Mindezek a számítások 20 évig tartottak, és lehetővé tették, hogy 5 és 10 millió között minden N-hez megadja azt az L számot, ami megoldja az $N=10^7 {(1-10^{-7})}^L. \,$ egyenletet. Az L számot először mesterséges számnak nevezte, de később a logaritmus nevet adta neki, mivel a szám arányt jelöl. Napier kapcsolata a természetes logaritmussal: $L = \log_{(1-10^{-7})} \!\left( \frac{N}{10^7} \right) \approx 10^7 \log_{ \frac{1}{e}} \!\left( \frac{N}{10^7} \right) = -10^7 \log_e \!\left( \frac{N}{10^7} \right),$ ami egy nagyon pontos approximáció, és megfelel az ${(1-10^{-7})}^{10^7} \approx \frac{1}{e}. \,$ megfigyelésnek. A logaritmus hamarosan találkozott az igényekkel, és gyorsan népszerűvé vált. Bonaventura Cavalieri (Itália), Edmund Wingate (Franciaország), Xue Fengzuo (Kína) művei, és a német Johannes Kepler Chilias logarithmorum című műve segítette az elterjedésben. 1649-ben Alphonse Antonio de Sarasa, aki korábban Grégoire de Saint-Vincent tanítványa volt, kapcsolatba hozta a logaritmust a hiperbola kvadratúrájával. Rámutatott arra, hogy a hiperbola alatti f(t) terület x = 1-től x = t-ig eleget tesz a következőnek: $f(tu) = f(t) + f(u).\,$ Ennek előzményeként Grégoire de Saint-Vincent 1647-ben megjelent könyvében, az Opus geometricum quadraturae circuli et sectionum coni vizsgálta a kúpszeleteket. Ebben bizonyította, ha a pontok abszcisszái mértani arányban állnak, akkor a hiperbola íve és az abszcisszák által meghatározott görbe alatti terület számtani arányban van. Ezt felhasználva látta be Alphonse Antonio de Sarasa a fenti összefüggést, és a kapcsolatot a logaritmussal. A természetes logaritmust Nicholas Mercator 1668-ban kiadott könyvében, a Logarithmotechniában vezette be, habár John Speidell matematikatanár Napier nyomán már készített természetes logaritmus táblázatot. 1730-ban Euler definiálta a természetes alapú exponenciális függvényt és logaritmust, $e^x = \lim_{n \rightarrow \infty} (1+x/n)^n,$ $\ln(x) = \lim_{n \rightarrow \infty} n(x^{1/n} - 1).$ és megmutatta, hogy e kettő inverze egymásnak. ### Történelmi alkalmazások thumb\|360px\|right\|Az 1797-es kiadású Encyclopaedia Britannica cikke a logaritmusról A számítások leegyszerűsítésével a logaritmus hozzájárult a természettudományok, különösen a csillagászat fejlődéséhez. Kritikus fontosságú volt a geodéziában, az égi navigációhoz, és sok más területhez. Pierre-Simon Laplace szerint a több hónapos számításokat néhány naposra rövidíti, és a hibákat is csökkenti. A számológépek megjelenése előtt a logaritmust táblázatok alapján használták. Az első ilyen táblázatot Napier után nem sokkal Henry Briggs készítette 1617-ben. Ezután egyre pontosabb és egyre nagyobb számtartományokra készültek logaritmustáblázatok. Ezek a táblázatok tartalmazták $\log_b(x)$ és $b^x$ értékét, ahol az x szám egy bizonyos lépésközzel befutott egy tartományt, és b legtöbbször 10 volt a 10-es számrendszerhez való alkalmazkodás miatt. Briggs táblázata az 1–1000 egészek logaritmusát tartalmazta 8 jegyes pontossággal. A $\log_b(x)$ inverz függvényét, $f(x) = b^x$-et antilogaritmusnak nevezték. A logaritmus alapvető tulajdonságai alapján a szorzást összeadásra, az osztást kivonásra, a hatványozást szorzásra, és a gyökvonást osztásra vezették vissza. Ezután az így kapott érték antilogaritmusát keresték vissza ugyanabban a táblában. Így a c és a d számok szorzata $c d = b^{\log_b (c)} \, b^{\log_b (d)} = b^{\log_b (c) + \log_b (d)} \,$ és hányadosa $\frac c d = c d^{-1} = b^{\log_b (c) - \log_b (d)}. \,$ A 10-es alapú logaritmus nullákat számláló tulajdonságára támaszkodva egyes táblák külön adták meg a karakterisztikát (a logaritmus egészrészét) és a mantisszát (a logaritmus törtrészét). A $10x$ tízes alapú logaritmusának karakterisztikája 1-gyel nagyobb, mint x karakterisztikája, így a 10-es alapú logaritmustábla értelmezési tartománya kibővíthető. Így például, ha adva vannak az 1-től 1000-ig terjedő egész számok 10-es alapú logaritmusai, 3542 logaritmusa közelíthető így: $\log_{10}(3542) = \log_{10}(10\cdot 354{,}2) = 1 + \log_{10}(354{,}2) \approx 1 + \log_{10}(354).$ Egy másik alkalmazás a logarléc volt, amiben két logaritmikus skálát használtak a számításokhoz. center\|thumb\|550px\|Egy logarléc sematikus ábrája. Az alsó skála 2-eséhez a felső skála 3 távolságot ad, ami az alsó skálán 6-ot jelöl ki. A logarléc azért használható így, mivel minden x 1-től mért távolsága arányos x logaritmusával\|alt=Logarléc: két logaritmikusan skálázott téglalap, úgy elcsúsztatva, hogy az alsó léc 1-től 2-ig terjedő távolságához a felső léc az 1-től 3-ig terjedő távolságot adja, amivel kijelöli a 6-ot, mint szorzatot Az első logarlécet 1620–1630 körül az oxfordi Edmund Gunter készítette, és csak egy logaritmikus skálája volt. További mérőeszközökkel kombinálva szorozni és osztani lehetett vele. 1632-ben a cambridge-i William Oughtred két Gunter-vonalzó összetételével megalkotta a modern logarlécet. Ezeken a skálákon a számok logaritmusuk különbségével arányos távolságra kerültek. A felső skála elcsúsztatásával lehetett összeadni a logaritmusokat. Például a felső skálán az 1 és a 2 közötti távolságot az alsó skálán 1-től 3-ig terjedő távolsághoz adva a szorzat az alsó skáláról olvasható le. Az elektronikus számológépek elterjedéséig (1970-es évek) használták még mérnökök és kutatók is, mert a pontosság árán fel lehetett gyorsítani a számításokat. ## Fordítás [Analitikus függvények](Kategória:Analitikus_függvények "wikilink")

Sir Gawain és a Zöld Lovag

A Sir Gawain és a Zöld Lovag (angolul: Sir Gawain and the Green Knight) késő 14. századi, középangol, alliteráló verses lovagregény avagy románc, amely Artúr király és a kerekasztal lovagjának, Sir Gawainnek kalandjairól szól. A költeményben Sir Gawain elfogadja egy rejtélyes harcos kihívását, aki tetőtől talpig, ruhájától a hajáig, a szakálláig, sőt egészen a bőréig zöld. Ez a Zöld Lovag felajánlja, hogy bárki csapást mérhet rá a bárdjával, amennyiben hajlandó vállalni a viszonzást egy évvel és egy nappal később. Gawain egyetlen suhintással leüti a fejét, ám a Zöld Lovag feláll, felveszi a fejét, és emlékezteti Gawaint, hogy a megadott időpontban találkoznak. Gawain igyekezete, hogy ígéretét betartsa, valamint úti kalandjai a lovagság és hűség eszményének tükrei. Noha a szöveg 14. századi, maga a történet az Artúr-legendák egyik legrégebbike. Az elbeszélő költemény egyetlen kéziratváltozatban, az úgynevezett Cotton Nero A. x.-ben maradt fenn, amely három vallási tárgyú verset is tartalmaz, ezek a Pearl (Gyöngy), a Cleanness (Tisztaság) és a Patience (Türelem). Általános vélekedés szerint mind a négynek ugyanaz az ismeretlen „Gyöngy-költő” vagy „Gawain-költő” a szerzője. Mind a négy költemény a középangol nyelv északnyugat-midlandsi dialektusában íródott, ily módon a történet a tájegység walesi és angol hagyománykincséből merít, korábbi „lefejezősdi”-történetekből kölcsönöz, s a becsület és a lovagi eszmény által a veszélyekkel szemben megkívánt helytállást példázza. A mű bonyolult cselekménye és színpompás nyelvezete mellett elsősorban finom középkori szimbolikájával érdemel figyelmet. A Zöld Lovag, a lefejezés motívuma, az öv, amelyet Gawain a bárd elleni védelmül kap, mind-mind jelképi jelentőségű, s kelta, germán és egyéb folklórból és kulturális hagyományból táplálkozik. Maga a Zöld Lovag egyesek szerint a mitikus zöld ember megfelelője, míg mások krisztusi allúziónak vélik. A Sir Gawain és a Zöld Lovag az egyik legfontosabb példája a középkori románc műfajának, amelynek hőse valamely áhított cél elérésére törekedve teszi próbára képességeit. A költemény többértelmű befejeződése révén azonban összetettebb a műfaj más képviselőinél. A keresztény értelmezés az apokalipszis ábrázolását látja benne, és párhuzamot von Gawain és Lady Bertilak, valamint Ádám és Éva története között. A feminista értelmezések egymásnak is ellentmondóak: egyik szerint elejétől végéig a nők uralják a cselekményt, másik szerint ez merőben illúzió. Kultúrtörténészek szemében leginkább a kor és a tájegység walesi és angol lakosai közti feszült viszonyt eleveníti meg a költemény. A mű hatása mindenesetre máig érvényesül, jelentős szerzők (J. R. R. Tolkien és Simon Armitage) fordították le modern angolra, színpadi és filmváltozatok is készültek belőle. ## A cselekmény A történet újév napján kezdődik Camelot várában, ahol Artúr király és a kerekasztal lovagjai éppen lakomáznak és ajándékokat váltanak. Egy hatalmas termetű zöld lovag lép be a terembe, és fogadást ajánl. Bárki lecsaphat rá egyszer a bárdjával, de cserébe neki, a Zöld Lovagnak is jár egy ütés egy év és egy nap múlva. Sir Gawain, Artúr legifjabb lovagja s egyben unokaöccse elfogadja a kihívást. Egyetlen csapással levágja az óriás fejét, arra számítva, hogy az meghal. Ám a Zöld Lovag felkapja a fejét, emlékezteti Gawaint, hogy egy év és egy nap múlva találkoznak a Zöld Kápolnában, majd ellovagol. Az időpont közeledtével Sir Gawain útnak indul, hogy megkeresse a Zöld Kápolnát, és teljesítse a Zöld Lovagnak tett ígéretét. Számos kaland és csata után, az éhhalál küszöbén egy szépséges várra bukkan, ahol megismerkedik Bertilak de Hautdeserttel, a vár urával és gyönyörű feleségével; mindketten örülnek, hogy ilyen híres lovagot láthatnak vendégül. Gawain elmeséli nekik, hogy újév napján meg kell jelennie a Zöld Kápolnában, ezért folytatnia kell útját, mert már csak néhány nap van hátra. Bertilak nevetve közli vele, hogy a kápolna mindössze két mérföldnyire esik onnan, és arra kéri Gawaint, maradjon még a várában. Bertilak másnap, mielőtt vadászni indulna, alkut kínál Gawainnek: neki adja vadászzsákmányát cserébe azért, amire ő tesz majd szert aznap a várban. Gawain beleegyezik. Bertilak távoztával megjelenik Gawain hálószobájában Lady Bertilak, a várúrnő, és megpróbálja elcsábítani. Hiába próbálkozik azonban, a lovag mindössze egy csókot hajlandó elfogadni. Amikor Bertilak hazatérve átadja neki az elejtett szarvast, vendége a hölgy csókjával viszonozza ezt, de nem árulja el, kitől kapta. Másnap a hölgy ismét felkeresi, Gawain azonban kitér a közeledés elől, így a vaddisznózsákmányért mindössze két csókot adhat cserébe. A hölgy a harmadik reggelen is megjelenik nála, ekkor aranygyűrűt kínál neki, s mivel a vendég visszautasítja, egy zöld selyemövet tukmál rá, amely megóvja majd a fizikai veszedelmektől. Három csókot váltanak, s amikor aznap este Bertilak egy rókával tér haza, Gawain a három csókot adja érte, de az övet megtartja magának. Másnap Gawain elindul a Zöld Kápolna felé az övvel. A kápolnában ott találja a Zöld Lovagot, amint éppen a bárdját feni, s megegyezésük értelmében le is hajtja a fejét, hogy fogadja a csapást. Az első suhintásra Gawain összerezzen, és a Zöld Lovag kigúnyolja érte. Azután kétszer egymás után lesújt, de visszafogja a bárdot, s csak harmadjára ejt egy kis sebet Gawain nyakán. Ezután a Zöld Lovag felfedi magát: nem más ő, mint Bertilak de Hautdesert, a vár ura, és elmondja, hogy az egész kaland csupán játék, amelyet Artúr varázstudományú nővére, Morgan le Fay ötlött ki. Gawaint feldúlja a dolog, szégyelli is magát, de azért a két férfi szívélyesen búcsút vesz egymástól, és Gawain úgy tér vissza Camelotba, hogy rajta van az öv: szégyenbélyegként viseli, amiért nem teljesítette Bertilaknak tett fogadalmát, és nem tartotta be a játékszabályokat. Artúr azonban elrendeli, hogy Gawain kalandjának emlékére attól fogva a kerekasztal minden lovagja zöld övet viseljen. ## Gawain Sir Gawain a kerekasztal lovagjai közül is azon kevesek közé tartozik, akiket legalább egy róla szóló mű a „legnagyobbnak” nevez. A költeményben a „legfiatalabbként” is említik, és többször történik utalás heves, meggondolatlan természetére, ugyanakkor antonomáziaszerű, vagyis körülírásos ragadványneve a „hajadonok bajnoka” is, tehát minden nő védelmezője. Talán ezért ritkák a konkrét szerelmi viszonyairól szóló híradások, felesége pedig úgynevezett „csúnya nő” (loathly lady), akit az ő erényessége és nőtisztelete varázsol széppé. Több mű a grálkeresők legtisztábbjaként írja le. Artúr király unokaöccse ő, húgának, Morgause-nak fia, és csak akkor fordul szembe urával, amikor az Lancelottal folytatott viszonya miatt meg akarja égetni feleségét, Ginevrát. A halál azonban ismét Artúr táborában éri: tulajdon testvére, a trónbitorló Mordred csapatai ellen küzdve esik el, abban az ütközetben, amelyben Artúr is halálos sebet kap. ## A „Gyöngy-költő” Noha kilétét nem ismerjük, műveiből levonhatunk róla bizonyos következtetéseket. Tudományos körökben a Gawain-kéziratot Cotton Nero A. x-nek nevezik egyik hajdani tulajdonosáról, Sir Robert Cottonról, középkori szövegek gyűjtőjéről. Cotton előtt a kézirat Henry Savile Biblia-fordító birtokában volt. A korábbi tulajdonosokról keveset tudunk, s a mű jószerével ismeretlennek számított mindaddig, míg Thomas Warton Historyjának második kiadásában, 1824-ben közzé nem tette Richard Price történész. A költemény teljes, csorbítatlan szövege csak 1839-ben látott napvilágot. A kéziratot ma a British Libraryben őrzik. A művet a 14. század második felére datálják, vagyis szerzője Geoffrey Chaucer kortársa lehetett, habár nem valószínű, hogy valaha is találkoztak. A kéziratban foglalt három másik verset, a közönségesen csak Pearlnek, Patience-nek és Cleannessnek vagy Cleanlinessnek nevezett költeményt általános feltételezés szerint ugyanaz a szerző írhatta, ám ez utóbbiak szövege nem az eredeti költőtől, hanem egy másoló kezétől való. Közvetlen bizonyíték a közös szerzőségre nincs, de a dialektus, a versforma és a stílus egy szerzőre vall. A költőről igen keveset tudunk. J. R. R. Tolkien és E. V. Gordon a szöveg utalásait, előadásmódját és témáit elemezve 1925-ben az alábbi következtetésre jutott: A legelfogadottabb feltételezés szerint a cheshire-i Cottonból való John Massey lehetett a „Gyöngy-költő”. Róla tudjuk, hogy ugyanabban a dialektusrégióban élt, s valószínűleg ő szerezte a St. Erkenwald című verset, amely egyes kutatók szerint stilisztikai hasonlóságokat mutat a Gawainnel. Más elemzők ugyanakkor úgy vélik, a St. Erkenwald nem a Gawain-költő korában született, így hát John Massey szerzősége máig vitatott, s a legtöbb hozzáértő ismeretlennek minősíti a Gawain szerzőjét. ## A versforma A 2530 sorból és 101 versszakból álló Sir Gawain és a Zöld Lovag a 14. századra jellemző és a nyelvészek által „új alliterálónak” nevezett stílusban íródott. Szótagszámlálás és rímelés helyett a kor alliteráló versformája két hangsúlyos szótagot kívánt meg a sor elején, és kettőt a sor végén. Minden sorban cezúra van valahol a két-két hangsúlyos szótag között, amely így két félsort teremt. A Gawain-költő mindenesetre szabadabban bánt a formával, mint elődei, különböző hosszúságú stanzákat írt, amelyeket ötsoros rímelő szakasz, a bob and wheel zár le: a bob („orsó”) egy rövid, sokszor csupán két szótagú sor, az ezt követő wheel („kerék”) négy hosszabb sora pedig keresztrímes. ## Hasonló szüzsék A legkorábbi ismert „lefejezősdi” a 8. századi középír Bricriu lakomája. Annyiban hasonlít a Gawainre, hogy akárcsak a Zöld Lovag, Cúchulainn is háromszor színleli a csapást, mielőtt sértetlenül elengedné áldozatát. Lefejezősdi szerepel a késő 12. századi Caradoc életében, ebben az ismeretlen szerzőjű középfrancia narratívában is, amelyet Chrétien de Troyes Perceval le Gallois-jába illesztettek. Jelentős különbség azonban, hogy itt Caradocot tulajdon álruhás apja hívja ki, így akarván próbára tenni becsületét. Lancelot lovagot is lefejezősdire invitálják a kora 13. századi Perlesvausban: egy lovag arra kéri, vágja le a fejét, különben a sajátját kockáztatja. Lancelot vonakodva ugyan, de teljesíti a kérést, és beleegyezik, hogy egy év múlva ugyanott ugyanilyen veszélynek teszi ki a saját fejét. Amikor Lancelot megérkezik, a város népe ünnepelve köszönti mint igaz lovagot, addig ugyanis senki sem akadt, aki ezt a becsületpróbát kiállta volna. A The Girl with the Mule vagy The Mule Without a Bridle („Az öszvéres lány” vagy „A zabolátalan öszvér”) és a Hunbaut című történetekben Gawain csöppen hasonló helyzetekbe. A Hunbautban levágja egy ember fejét, s mielőtt az visszailleszthetné, lerántja a férfiról annak életadó varázsköpenyét, s ezzel kioltja az életét. Számos történet keringett különböző lovagokról, ezeknek el kellett hárítaniuk csábos asszonyok közeledését, akiket uruk küldött hozzájuk próbaképpen, közéjük tartozik az Yder, a Lancelot-Grail, a Hunbaut és a The Knight of the Sword („A kard lovagja”) is; utóbbi kettőnek Gawain a hőse. A csábító rendszerint a hűbérúr lánya vagy hitvese, s a lovagnak meg kell mutatnia, tiszta tud-e maradni ilyen veszedelmes helyzetekben is. A Mabinogion című középkori walesi gyűjtemény első történetcsokrában Pwyll egy esztendőre helyet cserél Arawnnal, Annwn, vagyis a Másvilág urával. Noha Arawn külsejét viseli, Pwyll ez idő alatt egyszer sem érintkezik Arawn feleségével, ezért a két férfi örökre szóló barátságot köt. Ez a történet lehet a háttere annak, amikor Gawain ellenáll a Zöld Lovag feleségének, s Gawain meg a Zöld Lovag meséje alkalmasint a kelta lefejezősdi és a kelta csábításpróba elemeit egyesíti magában. Némely elemzők azonban tagadják ezt, hiszen a kelta szüzsében Arawn elvileg tudomásul vette, hogy Pwyll engedhet felesége közeledésének, márpedig a csábításpróba lényege általában az, hogy a hűbérúr és hitvese „összeesküszik” a lovag ellen, azt a látszatot keltve, hogy a férj mit sem tud a dologról. A Sir Gawain és a Zöld Lovagot más hasonló történetek követték. A The Greene Knight vagyis „A zöld lovag” (15–17. század) rímes formában adja elő csaknem ugyanazt a történetet. Ebben a cselekmény leegyszerűsödik, az indítékok részletesebben vannak kifejtve, s egyes nevek megváltoznak. A The Turke and Gowin, azaz „A török és Gawain” (15. század) azzal kezdődik, hogy egy török lép be Artúr udvarába, és megkérdi, „akad-e ott testvér, aki ütést ad, és állja is”. Ennek a költeménynek a végén a török nem üt vissza, hanem megkéri Gawaint, hogy vágja le a fejét. Amikor Gawain teljesíti a kívánságát, a török megdicséri, és ajándékokkal halmozza el. A The Carle of Carlisle, „A carlisle-i bugris” (17. század) egyik jelenete szintén emlékeztet a Gawainre: a „bugris” vagyis a gonosz várúr egy terembe vezeti Sir Gawaint, amelynek két kard lóg a falán, és megparancsolja Gawainnek, hogy csapja le a fejét, vagy a sajátját veszti el. Gawain engedelmeskedik, ám a bugris nevetve, sértetlenül felpattan. A Gawain-verssel ellentétben itt nem kérnek és nem is adnak válaszcsapást. ## A témák ### Kísértés és próba A Sir Gawain és a Zöld Lovag veleje, hogy Gawain meg tud-e felelni a lovagi erény próbájának. A tipikus középkori kísértésmesében próbatételek egész során át kell megmutatni az erényességet. E történetekben gyakran többen is elbuknak, mire a főhős megkísértésére sor kerül. A siker sértetlenséget vagy jószerencsét hozhat. Gawain életben maradása a tétje annak, hogy kiállja-e a próbát, noha ő ezt nem tudhatja. Csakis a véletlennek vagy „ösztönös udvariasságának” (értsd: viselkedni tudásának) köszönheti, hogy sikerrel jár. A lovagi szabályokon kívül Gawainnek az Amour courtois, azaz udvari szerelem szabályait is tiszteletben kell tartania. A lovagi becsületkódex elvárja tőle, hogy a hölgy minden óhaját teljesítse. El kell fogadnia az övet a hölgytől, de azt az ígéretét is teljesítenie kell, hogy házigazdájának adja mindazt, amit napközben kap. Gawain a haláltól való féltében megtartja az övet, így megszegi vendéglátójának tett ígéretét, de megóvja a hölgy becsületét. Megtudván, hogy házigazdája valójában maga a Zöld Lovag, ráébred, hogy noha útjának végére ért, nem bizonyult erényesnek. Ez a próba a becsület és a lovagi kötelmek közti konfliktust példázza. Gawain úgy véli, azzal, hogy ígéretét megszegte, elvesztette becsületét, s egyben a kötelességét sem teljesítette. ### Vadászat és csábítás A kutatók gyakran felhívják a figyelmet a három vadászjelenet és a három csábítási jelenet párhuzamára. Egyetértés mutatkozik abban, hogy a rókavadászatnak fontos összefüggései vannak a harmadik csábítási jelenettel, amikor Gawain elfogadja Bertilak feleségének övét. A rókához hasonlóan Gawain is félti az életét, s keresi a módját, hogyan kerülhetné el a Zöld Lovag bárdjának csapását. Ellenpárjához hasonlóan ő is cselhez folyamodik, hogy a bőrét mentse. A róka annyira más taktikát alkalmaz, mint az előző két vad, s méghozzá annyira váratlanul, hogy Bertilaknak alig sikerül elejtenie. Hasonlóképpen Gawain is váratlanabbnak és nehezebben kikerülhetőnek találja a hölgy közeledését a harmadik csábítási jelenetben, mint az előzőkben. A hölgy az udvari szerelem virágos nyelvezetéből sokkal határozottabb beszédmódra vált. A korábbi jelenetekben illedelmes ruházata most érzékibb, többet mutató. A szarvas- és vadkanvadászat összefüggései kevésbé nyilvánvalóak, habár számos kutató próbálta párhuzamba állítani őket a megfelelő csábítási jelenetekkel. A szarvasvadászat és az első csábítás mutat bizonyos rokon vonásokat. A szarvasvadászatnak, akárcsak az udvarlásnak, megvoltak a szigorú korabeli szabályai. A nők gyakran részesítettek előnyben olyan udvarlókat, akik ügyes vadászok voltak, értettek az elejtett állatok megnyúzásához, sőt néha maguk is végignézték egy-egy szarvas kibelezését. A szarvasvadászat ábrázolása nem különösebben részletes, nem is véres, inkább szórakoztató és lelkesítő. Hasonló az első csábítási jelenet is, semmi különösebb testiség vagy veszély nincs benne, sőt meglehetős humorral van fűszerezve. A vadkanvadászat ezzel szemben csupa részlet. A vadkant sokkal nehezebb volt elejteni, mint a szarvast: aki egy szál karddal közelített feléje, az szinte lovagi párviadalnak nézhetett elébe. A vadászjelenetben a vadkan megfutamodik, de egy szakadék szélére ér. Szembefordul Bertilakkal, aki lováról szállva végez vele. Levágja és lándzsájára tűzi a fejét. A csábítási jelenetben Lady Bertilak is sokkal merészebb immár, kijelenti, hogy Gawain nagy nőcsábász hírében áll, és nem szeretné, ha őneki csalódást okozna. Gawain azonban sikerrel veri vissza a támadást, mondván, a hölgy bizonyára tapasztaltabb nála a szerelemben. Mind a vadkanvadászat, mind a csábítási jelenet erkölcsi győzelemnek tekinthető: Gawain és Bertilak egyedül száll szembe a veszedelemmel, és diadalmaskodik. ### Természet és lovagság Egyes vélekedések szerint a költeményben a természet kaotikus, törvényeket nem ismerő rendje áll szemben Camelot civilizációjával. A zöld ló és zöld lovasa mindjárt az elején a felbolydult természet képében tör be Artúr békés csarnokába. A természet az egész versben nyers és közönyös, állandó fenyegetést jelent az emberi rendre és az udvari életre. A narratíva összes főbb eseménye során megtámadja és feldúlja a rendet, jelképesen is és az ember belső természetén keresztül is. Ez először a Zöld Lovag benyomulásában jelentkezik, azután abban, amikor Gawain a Bertilak felesége iránti vágyával tusázik, majd pedig abban, hogy Gawain Bertilaknak tett ígéretét megszegve nem adja át a zöld övet, mert többre tartja az életét, mint az erényt. A természet jelen van a bűn szennyezte övben, aminthogy mindig jelen van az emberben is, és lovagi értelemben tökéletlenné teszi őt. Ebben a tekintetben Gawain egy szélesebb konfliktus része természet és lovagság között, annak vizsgálatában játszik szerepet, vajon az emberi rend lebírhatja-e a kaotikus természetet. Mások egészen más értelmezésre jutottak, a kor kereszténységének, közelebbről az artúri udvar keresztény lovagságának komikus kritikáját látják a műben. Szerintük a pogányság kiirtásának buzgalmában a kereszténység elvágta magát a természetben és a nőiségben megnyilvánuló élet forrásától. A zöld öv mindazt jelképezi, ami a pentagrammából hiányzik. Az artúri kísérlet kudarcra van ítélve, ha nem vallja be, hogy a kerekasztal eszményei elérhetetlenek, s a realitás és az egészség megóvása érdekében nem ismeri el és nem építi be magába a Zöld Lovag által képviselt pogány értékeket. ### Játékok A gomen (játék) szó 18-szor fordul elő a Gawainben. Hasonlósága a gome (férfi) szóhoz, amely 21-szer jelenik meg, egyes kutatókat arra indított, hogy a férfiak és a játékok közti alapvető kapcsot lássák a műben. Akkoriban a különféle játékokat próbának tekintették, például a Zöld Lovag „karácsonyi próbára” hívja ki az udvart, hogy az bizonyítsa be: méltó a híréhez. Az „ajándékváltás” játéka bevett rítus volt a germán kultúrákban. Aki ajándékot kapott, annak értékesebb ajándékkal kellett azt viszonoznia, különben elvesztette becsületét, akárcsak holmi viadalban (vagy éppenséggel „lefejezősdiben”). A költemény két játék körül forog: a lefejezéscsere és a trófeacsere körül. Eleinte úgy látszik, ezeknek nincs közük egymáshoz, ám az elsőben aratott győzelem elvezet a második megnyeréséhez. A két játék elemei más történetekben is megjelennek, de a végeredmények összekapcsolódása csak a Gawainre jellemző. ### Dátumok és évszakok A Gawainben előforduló dátumokat, évszakokat és ciklusokat az elemzők gyakran szimbolikusnak tekintik. A történet szilveszterkor kezdődik, és a következő újévkor ér tetőpontjára. Gawain mindenszentekkor indul el Camelotból, és szenteste napján ér Bertilak várába. Továbbá a Zöld Lovag arra szólítja fel, hogy „egy év és egy nap múlva” találkozzanak a Zöld Kápolnában – ez az időtáv gyakori a középkori irodalomban. Vannak, akik a téllel kezdődő és végződő éves ciklusokat úgy értelmezik, hogy a költő a minden jó és nemes dolgok elkerülhetetlen pusztulását kívánja érzékeltetni. Ezt a motívumot erősíti a trójai háború megidézése is, amelynek során egy győzhetetlennek hitt nép gőgje és tudatlansága következtében áldozatul esik a görögöknek. A trójai összefüggést erősíti Trója bukásának két gyakorlatilag egyforma említése, az első sorban: Since Troy’s assault and siege... („Trója megrohanása és ostroma óta”), a végső stanzasorban, a bob and wheel előtt pedig: After the siege and assault of Troy... („Trója ostroma és megrohanása után”). ## Szimbolika ### A zöld szín jelentősége `A költő kortársak, például Chaucer, szintén párhuzamot vontak a zöld szín és az ördög között, ami arra indította a kutatókat, hogy ugyanilyen összefüggéseket lássanak bele a Zöld Lovag alakjába. Mivel a zöld színt az idők során a legkülönfélébb s néha egymásnak is ellentmondó szempontokból értelmezték, egzakt jelentése a műben megállapíthatatlan. Az angol folklórban és irodalomban a zöld hagyományosan a természetet és társattribútumait, a termékenységet és az újjászületést szimbolizálja. Középkori történetekben a szerelemre és a férfi alantas ösztöneire is utaltak vele. Mivel a legrégebbi angol népmesékben a zöldet a tündérekkel és szellemekkel is asszociálták, a boszorkányságnak, az ördöngösségnek és a gonosznak is színe lett. Jelképezheti a pusztulást, valaminek a mérgező voltát is A kelta mitológiában a balszerencsével és a halállal társították, ezért az öltözködésben kerülték. Az eredetileg oltalomként viselt zöld öv a szégyen és a gyávaság szimbóluma lett, végül pedig a kerekasztal lovagjai a becsület jelképének, a jóból gonosszá, majd ismét jóvá válás szimbólumának fogadták el: ez a zöld szín ártó és megújító fogalmi tartalmát egyaránt jelzi.` ### A Zöld Lovag A Zöld Lovag jelképisége a költemény felfedezése óta foglalkoztatja a kutatókat. Lehet a zöld ember változata, e mitológiai-népmesei ábrázolaté, amely a természettel áll kapcsolatban a középkori művészetben, lehet keresztény szimbólum, vagy akár maga az ördög is. Clive Staples Lewis szerint ennél a figuránál „elevenebb és megfoghatóbb kevés van az irodalomban”, J. R. R. Tolkien pedig úgy vélekedett, hogy a Zöld Lovag „a legnehezebben megfejthető alak” a Sir Gawainben. Legfontosabb szerepe az Artúr-mondakörben bírói, a lovagokat próbára tevői, így egyszerre ijesztő, barátságos és rejtélyes. Csak két másik költeményben jelenik még meg: a The Greene Knightban és a King Arthur and King Cornwallban. Voltak, akik megpróbálták kapcsolatba hozni más mitikus lényekkel, például a brit május elsejei hagyomány Jack in the Greenjével vagyis fának öltöző emberével és Al-Khidrrel, de jelentős előrelépés e téren eddig nem történt. Az is elképzelhető azonban, mint Alice Buchanan felvetette, hogy tévesen ruházták fel a Zöld Lovagot a színnel, mivel a költő félreértette vagy félrefordította az ír glas szót, ami jelenthet zöldet, de szürkét is. A Curoi halálában (a Bricriu lakomája egyik ír történetében) Curoi a Bertilaknak megfelelő szereplő, s gyakran „szürke köpenyesnek” nevezik. Noha a Curoi halálában a szürkét leggyakrabban a lachtna vagy az odar jelenti (közelítő értelmük 'selyemszínű', illetve 'homályos'), későbbi művekben a zöld lovagra sokszor a glas szót is alkalmazták, ez lehetett a félreértés alapja. ### Az öv Az öv szimbolikáját a Sir Gawain és a Zöld Lovagban többféleképpen értelmezték, a szexuálistól egészen a spirituálisig. Akik szexuális jelleget tulajdonítanak neki, „szexuális trófeának” tekintik. Nem világos azonban, hogy ki a „nyerő”: Sir Gawain vagy Lady Bertilak. Utóbbi azért ajándékozza meg vele Sir Gawaint, hogy megoltalmazza a Zöld Lovaggal való találkozásakor. Amikor Lord Bertilak hazatér a vadászatból, Gawain nem fedi fel előtte, sőt elrejti az övet. Ez teszi lehetővé a spirituális értelmezést, hogy tudniillik amikor Gawain elfogadja az övet, azzal Istenbe vetett hitének gyengülését jelzi, legalábbis ami a halállal való szembenézést illeti. Egyesek szerint a Zöld Lovag maga Krisztus, aki legyőzi a halált, Gawain pedig a Minden Keresztény, aki Krisztust igyekezvén követni, a könnyebb utat választja. A Sir Gawainben a könnyebb út az öv, amely azt ígéri, amit Gawain a legjobban kíván. Az Istenbe vetett hit másfelől megkövetelheti, hogy az ember nyugodjon bele: amit legjobban kíván, nem mindig egyezik az Úr akaratával. Legcélszerűbb talán, ha nem vagy-vagy aspektusból szemléljük az övet, hanem összetett, sokrétű szimbólumnak látjuk, amely többféleképpen is próbára teszi Sir Gawaint. Noha ellen tud állni Lady Bertilak csábításának, nem képes ellenállni az öv hatalmának. Gawain viselkedését a lovagi törvények szabják meg, amelyek ellentmondásosak is lehetnek. Gawain kutyaszorítóba kerül: szeretné megtenni, amit a hölgy kér (elfogadni az övet), de szeretné megtartani az ígéretét is (átadni mindent, amit a házigazda távollétében kapott). Végeredményben nem a lovagi törvények fognak ki rajta, hanem önnön lelkiereje. Mindegy, hogy Gawainnek már csak lovagiasságból is el kell fogadnia az övet, ha egyszer az olvasó tudja, hogy önző célból fogadja el. A haláltól és a kudarctól való félelmében fogadja el, majd pedig eldugja. Illendő hát, hogy Camelotba visszatérve nyíltan viselje az övet mint szégyenbélyeget. Amikor Artúr király elrendeli, hogy attól fogva minden lovagja zöld övet hordjon Gawain kalandjának tiszteletére, az talán annak is hallgatólagos fel- és elismerése, hogy elsődlegesen mindnyájan gyarló emberek, és csak másodsorban lovagok. ### A pentagramma Gawain pajzsának pentagrammáját (korabeli angol megfelelője: pentangle) sokan Gawain tökéletességének és a gonosz feletti hatalmának jeleként értelmezik. Az egész Gawain-irodalomban csak ez a költemény tartalmazza ezt a jelképet Gawain pajzsán. Mi több, a költő teljes 46 sort szentel a pentagramma értelmének kibontására. Egyetlen más szimbólum sem kap ekkora figyelmet, sem ilyen részletes kifejtést. A költemény a hűség jelképeként és „végtelen csomó”-ként írja le a pentagrammát. A 625. sorban „Salamon jele”-ként említődik. Salamon, Izrael harmadik királya az i. e. 10. században állítólag a pentagramma jelét viselte gyűrűjén, amelyet Mihály arkangyaltól kapott. A gyűrű pentagrammapecsétje erőt adott Salamonnak a démonok fölött. Ebben a kontextusban egyes elemzők a mágikus hagyománnyal kapcsolják össze Gawain pentagrammáját. Germániában ezt a jelképet Drudenfußnak nevezték, és háztartási eszközökre helyezték, hogy távol tartsák vele a gonoszt. A szimbólumot azokkal a varázsigékkel is összefüggésbe hozták, amelyek elkántálva vagy fegyverekre róva mágikus erőket képesek megidézni. Konkrét bizonyíték azonban a Gawain ötszöge és a varázserejű pentagramma közti összefüggésre vajmi kevés akad. Gawain ötszöge avagy pentagrammája „azt a jelenséget is példázhatja, amikor anyagukban végtelen tárgyak időben végtelen minőséget szimbolizálnak”. Sok költő alkalmazza a kört mint a végtelenség jelképét, de a Gawain-költő még ennél is bonyolultabbat akart használni. A középkori numerológiában az 5 „körszám”, mivel „utolsó jegyében megtöbbszörözi magát, ha hatalma csúcsán áll”. Sőt geometrikusan is megismétli önmagát, vagyis minden ötszögben van egy kisebb pentagramma, amelybe beleágyazható egy ötszög, és „ez vég nélkül ismételhető egyre csökkenő méretű ötszögekkel”. Ekképpen, megjelenítve az 5-ös számot, amely a középkori számmisztikában romolhatatlanságot sugallt, Gawain pentagrammája viselője örök romolhatatlanságát jelképezi. ### A hölgy gyűrűje Az, hogy Gawain nem fogadja el Lady Bertilak gyűrűjét, fontos következményeket vetít előre a történetben. A mai olvasó talán fontosabb női ajándéknak tartaná az övet, ám a Gawain-korabeli olvasók azonnal megérthették a gyűrű jelentőségét, hiszen hitük szerint a gyűrűk, különösen a gyémántokkal kirakottak, talizmáni erővel bírtak. Különösen áll ez a hölgy gyűrűjére, mivel az a kutatók szerint rubin vagy karbunkulus volt, ugyanis a költő brygt sunne-ként, „fénylő napként” említi. Ha azt vesszük, milyen fontos szerep jut az Artúr-legendáriumban a varázsgyűrűknek, ez a rendkívüli példány bizonyára megoltalmazhatta volna viselőjét minden veszélytől. ### A számok A költő a számszimbolikával is igyekszik szimmetriát és többletjelentést kölcsönözni művének. Például Gawain és Lady Bertilak háromszor vált csókot, Gawaint három alkalommal kísérti meg a hölgy, Bertilak háromszor megy vadászni, és a Zöld Lovag háromszor suhint oda Gawainnek a bárdjával. Többször jelenik meg a kettes szám is: két lefejezősdijelenet, két gyónási jelenet, két vár. A pentagramma öt hegye, magyarázza el a költő, Gawain erényeit jelképezi, mert „ötször ötféleképpen hűséges”. Listába is szedi Gawain erényeit: mind az öt érzéke hibátlan, öt ujja sohasem hagyja cserben, valamint sohasem feledkezik el Krisztus öt sebéről és a Szűzanya öt örvendetes titkáról. Az ötödik öt pedig maga Gawain, aki a lovagság öt erényét testesíti meg: a barátságot, a nagylelkűséget, a tisztaságot, az udvariasságot és a jámborságot. Mindezen erények, mondja a költő, a pentagramma „végtelen csomójában” lakoznak, amely „mindörökre összefügg, és sohasem szakad meg”. Szimbólum és hit e bensőséges kapcsolata precíz allegóriai értelmezést tesz lehetővé, különös tekintettel arra a fizikai szerepre, amelyet a pajzs tölt be Gawain vándorútján. Így változtatja a költő a lovagság színe-virágává Gawaint a számszimbolika segítségével. Az ötös szám a költemény szerkezetében is megtalálható. A Gawain 101 szakaszból áll, ezek hagyományosan négy, egyenként 21, 24, 34 és 22 stanzát tartalmazó fittbe szerveződnek. Ezt a felosztást újabban vitatják, sok kutató úgy véli, nem a költő, hanem a másoló kezétől ered. A fennmaradt kéziraton egy sor nagybetű látható, amelyeket utólag adott hozzá egy másik írnok, és egyes elemzők szerint ez arra való kísérlet lehetett, hogy az eredeti felosztást helyreállítsák. Ezek a betűk kilenc részre tagolják a kéziratot. Az első és az utolsó rész 22 szakaszból áll, a második és az utolsó előtti egyből, a közbülső öt pedig tizenegyből. Más középkori művekben a tizenegyes a vétket jelképezi (mivel eggyel több tíznél, vagyis a tízparancsolatnál). Ekképpen ez az ötször tizenegy (55 szakasz) tökéletes elegyét alkotja a bűnnek és a romlatlanságnak, s arra utal, hogy Gawain hibáiban is hibátlan. ### A sebek A cselekmény tetőpontján a Zöld Lovag bárdja jelentéktelen sebet ejt Gawain nyakán. A középkori hit szerint test és lélek oly tökéletesen eggyéforrt, hogy a sebet a belső bűn külső jelének tekintették. A nyak szoros összefüggésben van a léleknek az akaratért felelős részével, mivel a gondolkodó részt (a főt) köti össze a bátor résszel (a szívvel). Gawain bűne abból fakad, hogy akaratlagosan választja szét a gondolkodást és a bátorságot. Azzal, hogy elfogadja az övet a hölgytől, a gondolkodást a bátorság ellentétének szolgálatába állítja – becstelen módon akarja elkerülni a halált. Gawain sebe tehát egy belső seb külső megnyilvánulása. A Zöld Lovag próbasorozata leleplezi Gawain előtt önnön gyengeségét: vágyát, hogy akarata dölyfös felhasználásával előnyhöz jusson, ahelyett, hogy alázatosan alávetné akaratát az Úrnak. A Zöld Lovag azzal, hogy Camelot legnagyobb lovagját hívja ki, egész Camelot vagyis értelemszerűen az egész emberiség erkölcsi gyengeségét leplezi le. Ám a sebzett testek és lelkek helyrehozására képes krisztusi sebek újra és újra való fölemlítése a versben élteti a reményt, hogy az elbukott halandókat talán mégis ki lehet gyógyítani ebből a dölyfös „makacsságból”. ## Interpretációk ### A Gawain mint középkori románc Sok kritikus szerint a Sir Gawain és a Zöld Lovagot elsősorban középkori románcnak vagyis lovagregénynek kell tartanunk. A középkori románcok általában egy-egy hős, gyakran emberfeletti képességekkel megáldott lovag csodás kalandjairól szólnak, aki a lovagság szigorú viselkedési és becsületkódexe szerint él, vándorútra indul, legyőz különféle szörnyeket, s ezáltal elnyeri valamely hölgy kegyét. A középkori románcok tehát nem a szerelemről és az érzelmekről szólnak (mint a szó mai jelentése sejtetné), hanem elsősorban a kalandokról. Gawain szerepe, mint Alan Markman középkorkutató megjegyzi, „a románchős szerepe... az emberiség bajnokaként lép fel, s miközben különös és kemény próbáknak veti alá magát, megmutatja, milyen jó és rossz cselekedetekre képes az ember”. Kalandjaiból világosan kiderül, hogy Gawain is csak ember. Az olvasó a költemény romantikája közepette is azonosul ezzel az emberi nézőponttal, közösséget tud vállalni Gawain gyarlóságával, miközben tisztelettel tekint lovagi kiválóságára. Gawain „megmutatja, milyen az erkölcsös cselekvés. Viselkedéséhez bizonyára nem tudnánk felérni, de csodálhatjuk, ahogyan utat mutat nekünk”. Lovagregényként sok elemző véleménye szerint a Térdszalagrend jegyében egyesíti a lovagság és az udvari szerelem szabályait. A rend jelszava: honi soit qui mal y pense („átkozott legyen, aki rosszat gondol”), ott áll a vers végén. Vannak, akik úgy gondolják, a tény, hogy Gawain lovagtársai is felöltik az övet, a Térdszalagrend eredetét tükrözi. Ám a társkölteményben, a The Greene Knightban a csipke fehér, nem zöld, s így inkább a Bath-rend, mintsem a Térdszalagrend eredetének tekinthetjük. A vers mottóját valószínűleg nem a szerző, hanem egy másoló írta, ám abban, hogy a másoló összefüggést látott a versmotívum és a rend között, semmi különös nincs. ### Keresztény interpretációk A költemény sok szempontból mélységesen keresztény, gyakori utalások történnek Ádám és Éva bűnbeesésére és Jézus Krisztusra is. A kutatók régóta vitáznak róla, mennyire, milyen mélységben lehet kereszténynek tekinteni egyes elemeit, s ezt úgy vélik eldönthetni, hogy megpróbálják a kor kontextusában vizsgálni a művet. Többen összevetették már e célból a Sir Gawaint a kéziratba foglalt három másik verssel. Mindegyikben erős a keresztény motívum, s ez többeket arra indított, hogy a Gawaint is ekként interpretálják. Ha például a Cleanness avagy Purity című költeménnyel hasonlítják össze, a Camelot képviselte civilizáció apokaliptikus bukását látják benne. Ebben az értelmezésben Gawain maga Noé, aki elszakad a társadalomtól, s akit a Zöld Lovag mint az Úr küldötte figyelmeztet Camelot közelgő pusztulására. Gawaint, aki a próba által méltónak találtatik, megkíméli a Camelotra lesújtó végzet. Artúr király és lovagjai azonban, félreértve Gawain élményét, maguk is övet öltenek. A Cleannessben a megmenekülő férfiak hasonlóképp hiába figyelmeztetik a társadalmat a közelgő pusztulásra. Ennek az interpretációnak egyik lényegi jegye, hogy a megváltás egyéni élmény, kívülállók számára úgyszólván átadhatatlan. Camelot ábrázolásakor a költő láthatóan aggódik társadalmáért, amelynek elkerülhetetlen bukása előrevetíti az Úr által rámérendő csapást. A Gawain a fekete halál és az 1381-es parasztlázadás idején született, s ezek az események sokakat meggyőztek arról, hogy közel a világ vége, ami azután rendre tükröződött az irodalomban és a képzőművészetben is. Más kritikusok rámutatnak az elmélet gyengéjére: a Zöld Lovagot végső soron Morgan le Fay irányítja, aki pedig a gonosz megtestesítője az Artúr-mondakörben, így hát a lovagot Isten küldöttének tekinteni legalábbis problematikus. A Zöld Lovagot nem szokás Krisztus megtestesülésének látni, bizonyos párhuzamot azonban felállítanak a kritikusok. Lawrence Besserman így fogalmaz: „a Zöld Lovag nem Krisztus áttételes megjelenítése, de Krisztus isten/ember természete megfelelő középkori fogalmi keret lehetett ahhoz, hogy a költő komoly/komikusan számoljon be a Zöld Lovag emberfeletti/emberi tulajdonságairól és tetteiről”. Ez a kettősség a krisztusi tanítás hatását és jelentőségét példázza a Gawain-költő korában. A kritikusok ugyancsak kiemelik a Krisztus töviskoronájára tett utalást a Sir Gawain és a Zöld Lovag végén. Amikor Gawain visszatér Camelotba, és előadja történetét új zöld öve magyarázatául, a vers rövid fohásszal és a „töviskoszorús Isten”-re tett utalással zárul. Besserman elmélete szerint „ezekkel az utolsó szavakkal a költő figyelmünket a körkörös női-övből-lett-derékövről (Gawain kettős "yntrawpe/renoun" képe) a körkörös töviskoronára irányítja (Krisztus diadallá váló megaláztatásának kettős képe)." Gawain számtalan megpróbáltatáson megy keresztül a költeményben, amelyek a kereszténységbe vetett hitét teszik próbára. Amikor útnak indul, hogy megkeresse a Zöld Lovagot, eltéved, s csak miután a Szűzanyához fohászkodik, leli meg ismét a jó irányt. Továbbmenve félelem tör rá a Zöld Lovaggal való elkerülhetetlen találkozás miatt. Ekkor már nem Máriához imádkozik, hanem a Bertilak feleségétől kapott övbe veti hitét. Keresztény szemszögből ez katasztrofális következménnyel jár Gawainre nézve, hiszen rá kell ébrednie hite megrendülésére, amikor a Zöld Lovag leleplezi csalását. Nyilvánvaló párhuzam vonható Gawain próbatétele és Ádám megkísértése között is. Ádám éppúgy enged Éva kísértésének, mint ahogy Gawain is behódol Bertilak feleségének azzal, hogy elfogadja az övet. Noha Gawain bűnt követ el, amikor az övbe veti hitét, és nem vallja be tettét, a Zöld Lovag megbocsát, s így lehetővé teszi, hogy Gawain hibájából okulva jobb kereszténnyé váljon. A különféle játékok és nehézségek révén Gawain végül megleli helyét a keresztény világban. ### Feminista interpretációk Feminista elemzők szerint a költemény a nők diadalát ábrázolja a férfiak felett. Morgan le Fay és Lady Bertilak talán a két legerősebb figura a műben – különösen Morgan, hiszen ő indítja el a játékot azzal, hogy megbűvöli a Zöld Lovagot. Az öv és Gawain sebe is a női hatalom szimbóluma, mert mindegyik gyengíti Gawain férfiasságát. Gawain nőgyűlölő monológja, amelyben minden bajáért a nőket okolja, és elsorolja mind a férfiakat, akik női fondorlatnak estek áldozatul, csak tovább erősíti a feminista nézetet, amely szerint a költeményben a női a legnagyobb hatalom. Mások ezzel szemben úgy érvelnek, hogy az egész költemény csakis a férfiak nézeteire, tetteire és képességeire összpontosít. Úgy tűnhet ugyan, hogy Bertilak felesége erőteljes központi szereplő, jóformán férfifunkciókat vállalva lép fel példának okáért a hálószobai jelenetben, ez azonban felszínes olvasat. Hiába kezdeményező és merész a hölgy, a fókuszban Gawain érzései állnak, ő nyerheti vagy veszítheti a legtöbbet. A hölgy teszi meg az első lépést, mégis Gawainen múlik, mihez kezd ezekkel a mozzanatokkal. Ő uralja tehát mind a helyzetet, mind a kapcsolatukat. A hálószobai jelenetben a hölgy negatív és pozitív cselekedeteit egyaránt a vágy vezérli. Érzelmei hajtják, hogy lépjen ki a tipikus női szerepből, és csak férfias szerepet öltve válhat erősebbé. Ezek a cselekedetek azonban házasságtörő színben tüntetik fel a hölgyet, egyes elemzők egyenesen a bibliai Évával állítják párhuzamba. Amikor rákényszeríti Gawaint, hogy fogadja el az övet (értsd: az almát), a Bertilakkal – értelemszerűen a Zöld Lovaggal – kötött egyezség felbomlik. Ebben az értelemben nyilvánvaló, hogy a hölgy révén „egy derék férfi esett áldozatul a csábításnak”. ### Posztkoloniális interpretációk 1350 és 1400 között – ebben az időszakban keletkezhetett a költemény – az angolok több ízben betörtek Walesbe, gyarmatosítani akarván a vidéket. A Gawain-költő az északnyugat-midlandsi dialektusban ír, amely a walesi–angol határvidéken volt használatos, vagyis a költő e konfliktus helyszínén élhetett. A posztkolonializmus lencséjén keresztül elsőként Patricia Clare Ingham vette szemügyre a művet, s azóta is élénk vita folyik arról, mekkora szerepet játszanak a költeményben a gyarmati nézeteltérések. Abban a legtöbb kritikus egyetért, hogy a nemiségnek szerepe van a Gawainben, de arról megoszlanak a vélemények, hogy a női szerep a gyarmatiakat erősíti vagy éppenséggel kiszorítja-e az angol és walesi kultúrák egymásra hatása során. Nagy vita folyik továbbá a két kultúra harcának a versben ábrázolt politikai vetületéről is. Egyesek szerint Bertilak a walesi–angol határon tenyésző hibrid angol–walesi kultúra letéteményese. Ez az irányzat egy hibrid kultúra működését látja a műben, amely a két domináns kultúrát egymás ellen kijátszva új kulturális szabályokat és tradíciókat hoz létre. Más elemzők rámutatnak, hogy sok walesi vér kiontatott a 14. században, márpedig ez aligha kedvez az Ingham által felvetett baráti hibridizációnak. Felvetik, hogy épp ellenkezőleg, a versben a „mi őellenük” szcenárió érvényesül inkább, amelyben művelt és civilizált angolok állnak szemben a civilizálatlan határvidékkel, ahol Bertilak és a Gawain útjába kerülő egyéb szörnyek lakoznak. A kolonizált területek e képével szöges ellentétben mások felvetik, hogy Hautdesertet, Bertilak uradalmát félreérti vagy egyenesen ignorálja a modern kritika. Szerintük ennek a vidéknek megvan a maga külön morális alapállása, aminek pedig központi szerep jut a műben. Bonnie Lander például leszögezi, hogy Hautdesert lakói „intelligensen erkölcstelenek”, maguk döntik el, milyen szabályok szerint éljenek, és milyeneket vessenek el, ebben pedig „a morális intuíció és a morális hit különbsége nyilvánul meg”. Lander szerint a határvidékiek a kifinomultabbak, mert nem fogadják el gondolkodás nélkül a lovagi törvényeket, hanem filozófiai, sőt Bertilak Artúr udvarában való megjelenése esetében valóságos értelemben is kétségbe vonják őket. Lander azért tartja magasabb rendűnek Hautdesert lakosait, mert a camelotiakból hiányzik az öntudat és az önismeret, márpedig a nem gondolkodó tömeg elnyomja az individuumot. E nézet szerint nem Bertilak és népe, hanem éppenséggel Artúr és udvara testesíti meg a szörnyeket. ### Gawain útja Több kutató is megkísérelte felrajzolni Gawain Zöld Kápolnához vezető útjának való világbeli megfelelőjét. A költeményben szó esik például Anglesey szigeteiről, amelyek ma egy szigetként léteznek a walesi partoknál. A 700. sorban Gawain „Holy Head” mellett halad el, amelyet némelyek Holywellnek vagy a pulfordi Poulton ciszterci apátságának tartanak. Holywell arról híres, hogy itt fejezték le Szent Winifredet. A szűz Winifredet egy helybéli vezér ölette meg, amiért visszautasította a közeledését. A leány (szintén szent) nagybátyja visszaillesztette Winifred fejét, és begyógyította a sebet, amiből csak egy fehér heg maradt. A történet párhuzama a Gawainével valószínűsíti, hogy ezen a környéken vezethetett Gawain útja. Gawaint úti célja a Gyöngy-költő dialektusrégiójába kalauzolja, itt keresendők Hautdesert várának és a Zöld Kápolnának az eredetijei. Hautdesertet általában Swythamley vidékére helyezik északnyugat-Midlandben, mert a versben található topográfiai leírásoknak is megfelel. Tudni lehet, hogy a 14. században mindazon vadak (szarvas, vadkan, róka) tenyésztek errefelé, amelyekre Bertilak vadászik. A Zöld Kápolna vagy Lud's Churchben, vagy Wetton Millben keresendő, mert ezek a tájak felelnek meg leginkább a szerző leírásának. ### Homoszexuális interpretációk Richard Zeikowitz középkorkutató szerint a Zöld Lovag veszélyt jelent középkori világának „homoszociális” barátságfelfogására. Zeikowitz azt állítja, a vers narrátorát elbűvöli a Lovag szépsége, és költőileg homoerotizálja őt. A Zöld Lovag vonzereje kihívás Artúr udvarának homoszociális törvényei ellen, sőt az életmódjukat is fenyegeti. Zeikowitz leszögezi továbbá, hogy Gawain éppolyan vonzónak találja Bertilakot, mint a narrátor a Zöld Lovagot. Bertilak azonban a homoszociális erkölcskódexet követi, és barátságot köt Gawainnel. Az tehát, hogy Gawain többször is megcsókolja Bertilakot, nem homoszexuális, hanem homoszociális megnyilvánulás. A kor férfiai gyakran ölelkeztek össze, és csókolták meg egymást, a lovagi illemnek ez tökéletesen megfelelt. A Zöld Lovag alakja azonban elhomályosítja a határvonalat homoszocialitás és homoszexualitás között, s így azt jelképezi, hogy gyakran a középkori szerzőknek is nehezükre eshetett szétválasztani a kettőt. Carolyn Dinshaw szerint a költemény mintegy válaszul született azokra a vádakra, hogy II. Richárdnak fiúszeretője volt – mintegy azt akarná megerősíteni tehát, hogy a keresztény rendben a heteroszexuális szerelem az elfogadott. A költemény keletkezésének idején a katolikus egyház már aggodalmát hangoztatta a férfiak csókváltásai miatt. Sok vallási vezető igyekezett megvilágítani a különbséget az erős bizalom és barátság meg a homoszexualitás között. A Gyöngy-költőt azonban mintha egyszerre vonzaná és taszítaná a homoszexuális vágy. Másik versében, a Cleannessben súlyos bűnökre mutat rá, ám közben nagy élvezettel és részletességgel ecseteli is őket. Ez a megszállottság a Gawainbe is átszivárog a Zöld Lovag leírásánál. Dinshaw ezen túlmenően felveti, hogy Gawain nőies alakként is értelmezhető. Passzívan fogadja Lady Bertilak közeledését, és passzív Lord Bertilakkal való kapcsolatában is, sőt egyenesen nőszerepet alakít: megcsókolja a férfit. Ám, noha a költeményben kétségtelenül vannak homoszexuális elemek, ezeket a költő csak arra használja, hogy rámutasson: Gawain világában a heteroszexualitás a bevett életforma. Az is bizonyítja ezt, hogy Lady Bertilak és Gawain csókjai erotikus jellegűek, míg a Gawain és Lord Bertilak közötti csókváltások „érthetetlenek” a középkori olvasó számára. Más szóval, férfi és nő csókját a költő úgy ábrázolja, hogy az nemi érintkezéshez vezethet, a heteroszexuális világban azonban férfi és férfi csókjában nincs ilyen lehetőség. ## Magyarul - Sir Gawain és a zöld lovag zord históriája régi angol versben a brit előidőkből; ford., utószó Vajda Miklós, jegyz. Szász Imre, ill. Reich Károly; Magyar Helikon, Bp., 1960 ## Modern feldolgozások ### Könyvek J. R. R. Tolkien és E. V. Gordon 1925-ben tette közzé a Sir Gawain and the Green Knight középangol szövegének kritikai kiadását; ennek átdolgozását jelentette meg 1967-ben Norman Davis. Ezt a középangol nyelvű, annotált művet gyakran összekeverik Tolkien fordításával, később ugyanis modern angolra ültette át a költeményt a Pearllel és egy másik névtelen középangol verssel, a Sir Orfeóval egyetemben. Ennek az először 1975-ben publikált fordításnak a borítóján utóbb gyakran szerzőként és nem fordítóként tüntették fel Tolkient. 2007-ben Simon Armitage, aki a Gawain-költő feltehető szülőföldjén nőtt fel, közzétette saját fordítását, amely nagy figyelmet keltett mind Angliában, mind az Egyesült Államokban; amerikai kiadója a W. W. Norton & Company volt. Magyarul is elérhető Tolkien egyik tanulmánya a Szörnyek és ítészek című esszégyűjteményben. ### Színház A Tyneside Theatre 1971-ben állította színpadra a Sir Gawain and the Green Knightot a newcastle-i University Theatre-ben, Michael Bogdanov rendezésében, Brian Stone fordításának alapján. A zenét és a dalszövegeket Iwan Williams szerezte középkori énekek, például a Boar's Head Carol felhasználásával; „northumbriai duda” és más népi hangszerek, sípok, dobok szolgáltatták a „nyers” atmoszférát. 1992-ben Simon Corble vitte színre szintén középkori dalokkal és zenével a Midsommer Actors' Company előadásában, amellyel több helyen is felléptek. ### Opera A Sir Gawain and the Green Knightból először 1978-ban készült opera: az oxfordshire-i Blewbury falu rendelte meg Richard Blackfordtól. A librettó John Emlyn Edwards ifjúsági író műve. Az operát 1979 márciusa és júniusa között lemezre vette és 1979 novemberétől forgalmazta a DECCA. Gawain címmel szintén operát írt belőle Harrison Birtwistle, ezt 1991-ben mutatták be először. A kritika méltatta a költemény összetettségéhez való hűségéért, ami „mégis igazi lírai zeneiségben nyert kifejezést”. Újabb operafeldolgozás Lynne Plowman Gwyneth and the Green Knightja, amelynek 2002-ben volt a bemutatója. Ebben a műben a Sir Gawain inkább csak háttér, a központban Gawain női apródja, Gwyneth áll, aki lovag szeretne lenni. A kritika javára írta, hogy széles közönség, sőt gyerekek számára is élvezhető, de megrótta modern nyelvezetéért és helyenkénti erkölcsprédikációjáért. ### Film A költeményt háromszor filmesítették meg, kétszer Stephen Weeks író-rendező: először mint Gawain and the Green Knightot 1973-ban, majd 1984-ben Sword of the Valiant: The Legend of Sir Gawain and the Green Knight („A hősök kardja: Sir Gawain és a Zöld Lovag legendája”) címmel, Miles O'Keeffe-fel Gawain és Sean Conneryvel a Zöld Lovag szerepében. Mindkét változat sok bírálatot kapott, amiért eltér a cselekménytől. Az 1973-as változatban például Gawain egy olyan kalandot is átél útközben, amely nem szerepel a költeményben, Bertilak és a Zöld Lovag összefüggésére pedig egyáltalán nem derül fény. A harmadik, legújabb feldolgozás a David Lowery által rendezett 2021-es The Green Knight. Legalább két tévéadaptáció is született: a Gawain and the Green Knight 1991-ben és a Sir Gawain and the Green Knight című animációs film 2002-ben. ### Videójáték A Fire Emblem című sorozat több darabjában (Path of Radiance, Radiant Dawn) Sir Gawain figurája is megjelenik. Gawain nagy erejű harcos, régebben egy hatalmas hadsereg vezére volt, ellensége pedig a Fekete Lovag, aki az ő korábbi beosztását bitorolja. A Fekete Lovag végül megöli Gawaint. ## Fordítás

A Szent Korona tudományos kutatásának története

A Szent Korona tudományos kutatásának története több évszázadra tekint vissza. A királyi fejék létrejöttének helyéről, idejéről írásos források nem állnak rendelkezésre, de a középkorban Hartvik püspök legendája alapján természetesnek tartották, hogy ez teljes egészében az a korona, amit az első magyar szent király II. Szilveszter pápától kapott. Azok a képi ábrázolások, amelyeken már azonosítható, mind az újkorból származnak. A 17. század óta több tucatnyi magyar és külföldi szakember foglalkozott behatóan a korona szerkezetével, művészettörténeti párhuzamaival, történetével. A tudományos kutatás megállapította, hogy a korona két részből tevődik össze. Az alsó része Bizáncból érkezett egy női korona formájában. Ezt átalakítva összedolgozták, minden bizonnyal III. Béla magyar király udvarában, a felső résszel, amit valamilyen formában Szent István személyéhez köthető elemekből alakítottak ki. ## A Hartvik-legenda a koronáról A Szent Korona minden kutatásának kiindulópontja a Hartvik-legenda vonatkozó része lett, amit Hartvik püspök 1116 előtt írt meg Könyves Kálmán parancsára. Ebben fogalmazta meg a pápától Vajk/István által kért és kapott korona történetét. A munka legfontosabb céljai közé tartozott, hogy a pápa által akkoriban a magyar királyoktól elvitatott egyházkormányzói jogokat István királyra vezesse vissza, és bizonyítsa azoknak a Szentszéktől való származását. A korábbiaknál lényegesen jobban kiemelte az első magyar keresztény király isteni kiválasztottságát. Hartvik püspök ebben azt írta: II. Szilveszter pápa István küldötteinek érkezése előtt álmot látott, ami arra utasította, hogy a már a leendő lengyel király számára előkészített koronát Magyarországra küldje el. A Hartvik-legendát III. Ince pápa megtette Szent István hivatalos életrajzának, így senkinek nem jutott eszébe kétségbe vonni azt. Később a legenda figyelembe vételével II. Szilveszter pápa nevében még egy 1000. március 27-ére keltezett dokumentumot is hamisítottak (ami nem volt ritkaság a középkorban), az úgynevezett Szilveszter-bullát, ami említi a korona adományozását is. ## A tudományos igényű kutatás kezdetei Csak a 17. században vették észre a királyi koronán a görög feliratokat. Ekkor azonosították a rajta ábrázolt személyeket, és megkezdődött az elméletek kialakítása ezen megfigyelések értelmezésére. 1613-ban jelent meg a koronával foglalkozó első könyv Révay Péter koronaőr tollából. Ő a korona görög felirataiból kiolvasta Konstantin nevét is. Ezt úgy magyarázta, hogy a fejék görög munka, amit Nagy Konstantin adományozott I. Szilveszter pápának, és a pápai kincstárból adta késői utódja, II. Szilveszter pápa István királynak. Révay elméletére hatott az úgynevezett konstantini hamisítvány is, amely szerint Nagy Konstantin a pápának adományozta Itáliát. Bár ennek a dokumentumnak a hamisságát már 1440-ben bebizonyították, Révay hitelesnek tartotta azt. II\. József magyar király halála után, 1790-ben Budán egy templomban kiállításra került a magyar korona. Több neves magyar tudós között megtekintette azt Weszprémi István, a neves debreceni orvos-tudós. Megállapította, hogy az alsó koronarészen szereplő, világi személyeket ábrázoló képek görög betűs feliratai VII. (Dukász) Mihály bizánci császárt, I. Géza magyar királyt és Dukász Mihály Konstantin nevű fiát, vagy ugyancsak Konstantin nevű testvérét nevezik meg. Ők mind az első magyar király halála után éltek, ezért a korona Szent Istvántól eredeztetését ezután már nem lehetett volna tovább tartani. Természetesen a megállapítások máig tartó nagy vitákat váltottak ki. Katona István jezsuita történész vetette fel elsőként, hogy a korona két részből állt össze. Elfogadta az alsó, görög rész Dukász Mihály általi adományoztatását, de ragaszkodott ahhoz, hogy a felső rész pántjait a Hartvik-legendának és a Szilveszter-bullának megfelelően a pápa küldte I. Istvánnak. Koller József pécsi nagyprépost ezt az elméletet fejlesztette tovább, amikor a két koronarész összeillesztését III. Béla magyar király uralkodása idejére (1172–1196) tette. ### Görög feliratú zománcképek a Szent Koronán A magyarországi cipszer születésű Schwarz Gottfried a 18. században nagy feltűnést keltett azzal, hogy az egész magyar korona születési helyét Bizáncban vélte megtalálni, és azt VII. Kónsztantinosz bizánci császár küldte volna már Géza magyar fejedelem számára. Az élesen katolikusellenes evangélikus teológus ezzel a pápa és Szent István szerepét elsőként zárta ki a történetből. ## Vizsgálatok a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt A kiegyezés után a Magyar Tudományos Akadémia Ipolyi Arnold püspök vezetésével bizottságot hozott létre, amely a Ferenc Józseftől kapott engedély alapján 1880-ban minden addiginál alaposabb vizsgálatot végzett a koronán. Ipolyi jelentése hat évvel később készült el, és abban a püspök – kételyei ellenére – a „hivatalos” álláspontnak megfelelően foglalt állást, miszerint a korona felső része lehetett az a fejék, amit Szent István kapott II. Szilveszter pápától. Meg is kísérelte rekonstruálni a latin korona képét, kiegészítve a nyolc apostolt tizenkettőre, amilyen az szerinte a görög koronával való egyesítés előtt lehetett. Ezt a rekonstrukciót több szobrász is átvette, akik az Ipolyi által elképzelt koronával ábrázolták Szent Istvánt. Legfőbb bizonyítékként a Szilveszter-bullára támaszkodott, bár azt már 1740 óta számos történész hamisnak tartotta. Ipolyi jelentése után bizonyította be végleg tanulmányában Karácsonyi János, hogy a Szilveszter-bullát a 17. században hamisította Tomko Marnavić bosnyák püspök. Sőt, Karácsonyi egy következő írásában a Hartvik-legendának a koronaküldésre vonatkozó részét is egy 1150 körül készített betoldásnak, interpolációnak minősítette. Az 1880-as nagy vizsgálat során Hampel József, az akkor még fiatal kutató is tanulmányozhatta néhány órán át a becses műtárgyat. Ő vetett fel először nyilvánosan számos olyan kételyt a pápától kapott „latin korona” elméletével szemben, ami azóta is érvényes, így azt, hogy miért törték át durván a Pantokrátor képét, ha a felső lemezek már eleve koronának készültek, miért csonkították meg Szent István állítólagos koronáját azért, hogy a fiatalabb görög koronával összedolgozzák azt. Az ilyesfajta vélemények kinyilvánítása szemben állt a hivatalos propagandában evidenciaként kezelt Szent István-i eredet elméletével, ezért mindig kemény sajtótámadásokat váltott ki. Pauler Gyula, a 19. század végének nagy történésze még tovább lépett: leszögezte, hogy a ménfői csata után III. Henrik német-római császár az addig létező koronát és a lándzsát visszaküldte Rómába, ahol az nyomtalanul eltűnt. Amellett foglalt állást, hogy a Szent Korona I. Gézának a bizánci udvarból érkezett koronájával azonos, illetve ezt az eredetileg nyílt koronát később a pántokkal lezárták. Lehetségesnek tartotta, hogy e pántok valamilyen módon összefüggtek Szent Istvánnal, de lehetetlennek, hogy e célból összetörték volna első királyunk koronáját. Az 1896-os millenniumi ünnepségek alatt három napig a nagyközönség is láthatta a koronát. Czobor Béla ez alkalommal közelről is megvizsgálhatta, és úgy foglalt állást, hogy a latin korona aranypántjainak kidolgozása a 13. századra utal. ### Zománcképek a Szent Korona latin részén ## Külföldi vélemények A vitába neves külföldi művészettörténészek is bekapcsolódtak. A 19. században Franz Johann Joseph Bock, a számos uralkodói korona tanulmányozásával híressé vált német műtörténész több munkájában is támogatta Koller meglátásait, miszerint a korona végleges alakját III. Béla magyar király idején nyerte el. Ő a korona felső részét, a „latin koronát” az 1000. év előtt keletkezett római munkaként határozta meg. Nyikogyim Pavlovics Kondakov, a zománcművészet európai hírű orosz kutatója azt vetette fel, hogy a korona felső része eredetileg egy bizánci „csillag” lehetett. (Az ortodox liturgiában a szentelt kenyeret borították be két egymást keresztező díszes pánttal, hogy a letakaró kendő ne érhessen hozzá.) Az apostolképeket a 12. századi itáliai munkákkal rokonította, és Franz Johann Joseph Bock éles kritikái ellenére kitartott a korona 11. század végi - 12. század eleji keletkezése mellett. 1907-ben Jean de Bonnefon francia tudós egyenesen hamisítványnak nyilvánította a koronát amiatt, hogy az különböző korokból származó elemekből tevődik össze. Frankhauser karlsruhei német levéltáros is úgy vélte, hogy a magyar korona felső részét azok a papi körök hamisították, amelyek a bizánci törekvésekkel szemben a pápai orientációt igyekeztek erősíteni. ## Kutatások a 20. század első felében IV\. Károly magyar király koronázása előtt újabb alapos tudományos vizsgálatra került sor. Ennek alapján Varjú Elemér, a Nemzeti Múzeum történeti gyűjteményének igazgatója újra amellett állt ki, hogy a felső koronarész Szent Istvántól származik. Érvelése számos hibát tartalmazott, de mivel akkoriban a koronát elzártan őrizték, tudóstársai sem cáfolhatták azokat. 1928-ban Otto von Falke neves német zománcművészeti szakértő megvizsgálhatta Budapesten a koronát. Véleménye szerint a zománcok 1000 körül készülhettek Milánóban. Így az az elmélet, amely a latin koronát I. István királyhoz kötötte, újra általánosan elfogadott lett. Gerevich Tibor párhuzamokra hívta fel a figyelmet a korona apostolképei és egyes Sankt Gallen-i ír miniatúrák között. Alföldi András a latin koronát egy késő római sisakformából vezette le, míg Oberschall Magda jutott először arra a következtetésre, hogy a görög korona eredetileg női fejék lehetett, a bizánci női koronatípus jellegzetes példája, és minden bizonnyal I. Géza magyar király felesége, Szünadéné (Synadene) számára készült. A második világháború előestéjén Albert Brackmann, német történész és követői Merseburgi Thietmar püspök 1010-es krónikájából azt a következtetést vonták le, hogy I. István a császártól fogadott el koronát, ezért elismerte magát annak hűbéreséül. A német hegemón igényeket alátámasztó érvelést a magyar történészek – hazafias politikai okokból – a Hartvik-legendára támaszkodva utasították el, háttérbe szorítva az utóbbival kapcsolatos szakmai kételyeiket. A magyar politikai elit azonban mégis tartott attól, hogy a pápai koronaküldés hagyományát elvetik, ezért az 1938-as tudományos szemlén csak nagyon felületes vizsgálatra adtak lehetőséget a magyar tudósok egy szűkre szabott csoportjának és a vizsgálat eredményeit nem is publikálták. ## A korona vizsgálatai a második világháború után Mathilde Uhlirz osztrák történész 1951-ben megjelent munkájában még a háború előtti német érvrendszer alapján a német császár szerepét emelte ki a magyar államalapításban. A második világháború után az amerikai kézbe került koronát Wiesbadenben több kutató is megvizsgálhatta. Patrick Joseph Kelleher amerikai tudós számos kitűnő fényképfelvételt készített róla, és Alfred Boeckler német művészerttörténésszel együtt hosszabban tanulmányozta, majd 1951-ben, illetve 1956-ban közzétették eredményeiket. Kelleher kimutatta, hogy a latin korona pántjain a rekeszzománcok nem hajlítottak, hanem egyenesek, így eredetileg nem a korona számára készülhettek. Véleményük szerint eredetileg egy kódex borítóját díszíthették Szent István kincstárában, és a Dukász-féle korona átalakításakor felhasználhatták a pántokat a nyitott korona lezárására. Ezt a nézetet támogatta Oberschall Magda is. Alfred Boeckler viszont szakított azzal a hagyományos felfogással, amely a „latin koronát” legalább alkotórészei eredetét tekintve István személyéhez kívánta kötni. Álláspontja szerint a korona tetején lévő Pantokrátor Krisztus kép a görög koronán szereplő bizánci Pantokrátornak a latin másolata, és annál később készült. Az apostolok képmásai pedig a 12. századi román stílus világába illenek. Boeckler szerint a latin korona pántjainak rekeszzománcai összefüggést mutatnak a 11. századi Monomakhosz-koronával, ezért csak ott készülhettek, ahol az hozzáférhető volt, azaz Magyarországon. Deér József alkotta talán az eddigi legnagyobb terjedelmű kötetet a magyar királyi korona létrejöttének körülményeiről. Munkája 1966-ban Bécsben jelent meg Die Heilige Krone Ungarns címmel (magyarul: Magyarország Szent Koronája. Máriabesnyő-Gödöllő, 2005). Hatalmas művészettörténeti anyag elemzése nyomán vonja le következtetéseit, miszerint a latin korona apostolképei a román stílusú művészet fejlődésének későbbi szakaszából, a 13. század első feléből származnak, és Magyarországon készültek. Az addig használatos magyar királyi koronát ugyanis IV. Béla halála után lánya, Macsói Anna elrabolta és elvitte az országból. Ezért kellett az 1270-es években új koronát készíttetni. A latin korona eredetileg szerinte sem korona volt, hanem más rendeltetésű tárgy. Az átalakításnak estek áldozatul a hiányzó apostolok képei. Deér rendkívül alapos munkája nagy hatást gyakorolt a koronakutatás egészére, de fő állításait a kutatók nagy többsége nem fogadta el. Kétségtelen, hogy minden művészettörténeti párhuzam kialakításában és elfogadásában nagy szerepet játszanak a szubjektív elemek. Vajay Szabolcs úgy nyilatkozott, hogy a 13. századi datálás „késeinek látszik, és csak az absztrakt stíluselemek spekulatív összehasonlításából adódott kombináció”. Vajay, csakúgy mint Oberschall Magda, továbbra is lehetségesnek tartotta a latin korona elemeinek István-kori eredeztetését, de megvizsgálandónak tartotta a 12. század eleji keletkezés lehetőségét is. Vajay vetette fel azt a lehetőséget, hogy nem a latin korona elemei, hanem maga a fejék tetején álló kereszt származhatott Szent Istvántól. Eszerint Aba Sámuel nem vitte magával a ménfői csatába az országalmát, így az nem is kerülhetett a vesztes csata után Rómába István eredeti koronájával és a lándzsával együtt. II. Béla alakíthatta át az országalma glóbuszát úgy, hogy bizánci trónigényének megfelelően az egyházi és a világi hatalmat egybefogó kettős keresztet tétetett rá. Az addig azon lévő római keresztet, mint István királytól származó ereklyét, a korona tetejére szereltette. A korona több kutatója jutott arra a következtetésre, hogy a latin korona Szent István egykori ereklyetartójából eredeztethető. Ehhez történelmi párhuzamot ad, hogy I. Ulászló magyar király 1440. évi koronázásakor nem állt rendelkezésre a Szent Korona, ezért a magyar egyházi és világi előkelők úgy döntöttek, hogy Szent István akkori ereklyetartójáról leveszik a koronát és azzal avatják fel az új királyt. László Gyula felfigyelt arra, hogy a Szent László hermáján elhelyezkedő korona nagyobb, mint a fejre illeszkedő korona (hiszen a koponyát tartalmazó ereklyetartón kívül helyezkedik el). A Szent Korona ugyancsak lényegesen nagyobb annál, hogy pontosan illeszkedjen egy emberi fejre. László Gyula ennek alapján felveti, hogy 1440-ben talán egy korábbi hagyományt elevenítettek fel. Hasonlóképpen Polner Ödön és Grexa Gyula is lehetségesnek tartotta, hogy a latin korona eredetileg Szent István ereklyetartójának a teteje volt. Továbbra is maradtak jelentős kutatók, akik történelmi tényként kezelték, hogy I. István II. Szilveszter pápától koronát kapott; így Györffy György is. Miután ez visszakerült Rómába a ménfői csata után, elképzelhető, hogy kegytárgy lett belőle, de az is, hogy a pápák koronaként adták tovább. 1076-ban Dmitar Zvonimir horvát király például koronát kapott VII. Gergely pápától. Ezután horvát királlyá utoljára Könyves Kálmánt koronázták 1102-ben, Tengerfehérvárott. Ez a tény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a köztudatban kialakulhatott az a nézet, hogy a Szent Korona azonos István koronájával. Dümmerth Dezső az Árpádokról 1977-ben megjelent könyvében egyedülálló módon azt feltételezte, hogy éppen a Szent Korona alsó, „görög” abroncsa lehetett azonos István király fejékével. Ezt a feltevést azonban eddig semmi nem bizonyította. ## A koronakutatás 1978 után A korona hazahozatala az Egyesült Államokból nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. Ehhez is kapcsolódva a Magyar Nemzeti Múzeumban 1981 szeptemberében nemzetközi konferenciát tartottak a korona és a többi koronázási jelvény problematikájáról. A résztvevők lehetőséget kaptak a koronázási jelvények és a Monomakhosz-korona megtekintésére is. A konferencián Hermann Fillitz neves osztrák művészettörténész a latin korona filigránjaival, azaz finom fémdíszítményeivel kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy azokat egy 12. század végi, 13. század eleji magyar műhelyben készítették. A görög koronát illetően folytatódott a vita, miszerint férfi vagy nő számára készült-e eredetileg. Győrffy György, Váczy Péter, Vajay Szabolcs a férfikorona mellett érveltek. A koronával kapcsolatos technikai kérdések közül Szvetnik Joachim a korona egészének állagával, Koch Sándor a korona drágaköveiről, Kádár Zoltán pedig a drágakövek szimbolikájáról adott elő. A konferencián felszólalt Beöthy Mihály és Ferencz Csaba, egy négytagú fizikus-matematikus csoport képviseletében, akik Pap Gábor művészettörténésszel együtt eredeti elméleteket dolgoztak ki a magyar korona kozmológiai összefüggéseire. Elképzeléseiket korábban már publikálták népszerű folyóiratokban, valamint a tudományosság igényével a Fizikai Szemlében. Arra a következtetésre jutottak, hogy a magyar korona méretarányaiban kimutatható az aranymetszés, valamint a tetején álló kereszt dőlésszöge megfelel a földtengely és az égi egyenlítő hajlásszögének. Ez és számos más általuk kimutatott matematikai összefüggés szerintük az 1000. év körül uralkodó világvégevárás idején a kor világszemléletét, kozmológiáját tükrözte. A konferencia résztevői körében ezek a számmisztikai fejtegetések nem arattak sikert, egyrészt mert különböző számítási módszerek alkalmazásával bármilyen tárggyal kapcsolatban ki lehet mutatni „érdekes” összefüggéseket, amint az például az egyiptomi piramisokkal kapcsolatban gyakran tapasztalható, másrészt pedig ez az elmélet a korona egységesen tervezett jellegét hangsúlyozza, amit minden más tudományos eredménnyel szemben áll. Ezen a konferencián lépett először a tudományos közönség elé a koronát szintén megvizsgáló aranyművesek csoportja, amely több fontos kérdésben támogatta a mérnökök elképzeléseit. A négy aranyműves, Csomor Lajos, Csontos Béla, Ludvigh Rezső és Poór Magdolna ugyancsak amellett szállt síkra, hogy a korona egységes tervezés alapján született, kivéve a Dukász Mihály, Konstantin és Géza képmásait az alsó abroncson. Csomor Lajos a 80-as években azt vallotta, hogy a korona 750 és 1000 között készülhetett. ## A Szent Korona kutatása a rendszerváltás után A magyarországi rendszerváltás után új lendületet kapott a korona kutatása Magyarországon. Létrejött a Korona Bizottság dr. Lovag Zsuzsa, Kovács Éva, valamint Péri József és Papp László ötvösművészek részvételével. A Szent Korona ötvösszakmai vizsgálata jelentős eredményeket hozott, amelyeket 1994-ben publikáltak. Eszerint a szakértők egyértelműen megállapították, hogy a korona nem egységes tervezés alapján készült. A görög részre vonatkozóan azonban azt valószínűsítették a munka gyenge szakmai színvonala alapján, hogy az nem egyben, hanem csak elemeiben (a képek, esetleg egy másik tárgyon) érkezett Magyarországra. A latin Pantokrátorról megállapították, hogy az a görög másolata. A latin koronarésszel kapcsolatban úgy vélték, hogy azt Szent Istvánnak egy korabeli hermájából alakíthatták át. ### Ezoterikus elméletek A rendszerváltás után megélénkültek a korona származásával kapcsolatos különféle ezoterikus és misztikus elméletek is. Csomor Lajos, aki eredetileg a korona avar származásából indult ki, 1996-ban már kaukázusi és hun párhuzamok sokaságára hivatkozott. Szerinte a tudomány „liberális és pozitivista képviselői” igyekeznek csak azt bizonyítani, hogy az államalapításnak nem volt köze a Szent Koronához. Csomor szerint az igazság az, hogy a Szent István és Szűz Mária közötti szerződés értelmében a Kárpát-medence ma is a Szent Korona tulajdona. Csomor álláspontját vallotta eleinte Ludvigh (Ludvig) Rezső aranyműves is, aki már 1983-ban lehetőséget kapott a korona vizsgálatára. 2010-ben azonban azt továbbfejlesztve, már a korona kopt gyökereiről beszélt a Mária Országa honlap számára. A nemzeti radikális honlap az interjút a következőképpen vezette be: #### A „szabírhunok koronája” A Szent Korona mervi eredeztetésének elméletét Varga Géza írástörténész dolgozta ki (szintén az ezredfordulóra). Az elmélet három új elemet tartalmaz a korábbiakhoz képest. Az egyik ilyen elem a Szent Korona harmadik jelrendszerének felfedezése (a latin és a görög írás mellett a későbbi székely jelek előzményét is ismerték a korona alkotói). A másik újdonság annak a helyszínnek (a mervi oázisnak) az említése, ahol e három írásrendszert a feltevés szerint egyszerre használhatták, azaz ahol az ősvallási jelképek is megmaradhattak a keresztény felszín mellett. A harmadik a szójelekkel írt rövid magyar szövegek elolvasása a Szent Koronán. Varga elmélete szerint a Szent Korona akkor készült, amikor a mervi oázis a heftalita Hun Birodalom része volt, ahová a hunoknak adózó Khoszró Anósirván iráni császár a Hun Birodalomból kivándorló szabírokat (a hunok egy csoportját) telepítette. Elméletét első ízben 1992-ben Szegeden fejtette ki egy előadásában. A történet később "A magyarság jelképei" c. kötetében is megjelent, amelyben azt az általánosan megfogalmazott tételt is kifejtette, miszerint a magyarság legfontosabb jelképei megfelelnek egy, vagy több székely rovásjelnek. Elképzelése szerint a magyar uralmi jelvényeken (a Szent Koronán, a jogaron, a koronázási paláston, az országalmán és a címerben) összesen 17 székely rovásjel párhuzama látható. Véleménye szerint a Szent Koronára azért kerültek székely jelek, mert hunok használták a székely írás elődjét, s a Szent Korona a szabírok számára készült 531 táján. Varga épít Thúry állítására, miszerint Ibrahim Pecsevi török történetíró „azt állítja, hogy ő hallotta a magyaroktól ezt a nyilatkozatot: a korona 3000 esztendős; Iszkendertől (Nagy Sándor) örökölte Nusirván (Kürosz) s ettől szállott mi reánk. Továbbá Mohammed Emin nagyvezír 1768-ban azt írta Kaunitz herczegnek, hogy az osztrák császár mint a Nusirván idejéből maradt korona örököse egyedül érdemli meg az imperator czímet.” (Thúry/1893/343, 344) Az ismert, de a koronakutatók által eddig nem hasznosított török forrásokat további kútfők is támogatják, pl. a Karnamag, a Derbend Nameh és a Tarih-i Üngürüsz. Forrás: Varga Géza: A magyarság jelképei (1999), Varga Géza: A Szent Korona születésének ideje, helye és alkalma valamint Thúry/1893/343, 344., a Karnamag, a Derbend Name és a Tarih-i Üngürüsz. ### A millenniumi összefoglalás Az új millennium, a 2000. év és ezzel Szent István megkoronázásának 1000. évfordulója közeledtével a korona vizsgálata egyre aktuálisabbá vált. A régi és új eredményeket Tóth Endre összesítette műveiben, az ezredforduló előtt megjelent, Szelényi Károly részletes és művészi fotóival illusztrált kiadványban, majd a Vatikáni Múzeumban a magyarországi kereszténység ezredéves évfordulójára bemutatott kiállítás reprezentatív, tudományos színvonalú katalógusában. Tóth Endre a Szent Korona eredetére vonatkozó jelenleg érvényes, a Magyar Tudományos Akadémia, valamint a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által is támogatott főáramlati tudományos eredményeket – hangsúlyozva, hogy a kutatást a maga részéről sem tekinti lezártnak – úgy foglalja össze, hogy a koronát valószínűleg III. Béla idején állították össze Magyarországon két részből. Az alsó rész, az úgynevezett görög korona eredetileg Bizáncból érkezhetett I. Géza görög felesége számára női korona formájában, és ezt a két rész összeállításakor dolgozták át. A felső, latin rész valamilyen módon Szent István királyhoz köthető elemekből készült. A korona tetején lévő kereszt egy fizikai sérülés nyomán ferdült el. A Párizsi Magyar Intézet 2001. november 17-én konferenciát rendezett a magyar Szent Koronáról. A konferencián neves magyar, francia és brit tudósok járultak hozzá saját eredményeikkel a korona kutatásához. A konferencia anyagát az Akadémiai Kiadó és a Párizsi Magyar Intézet a Magyar Tudományos Akadémia Acta Historiae Artium című művészettörténeti folyóiratának különszámában jelentette meg. Ebben David Buckton brit zománckutató kimutatja, hogy a „görög korona” zománcai jól megfelelnek a technikailag azonos kivitelezésű 11. századi bizánci zománcoknak. A „corona latina” zománcairól bizánci és nyugat-európai párhuzamok alapján azt állapítja meg, hogy azok a 12. században készülhettek. Szakács Béla Zsolt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kutatója a latin korona filigránjait nyugat-európai párhuzamok alapján a 11. század második felére datálja. Marosi Ernő tanulmányában a „latin korona” eredetéről megállapítja, hogy az nagy valószínűséggel Szent István fejereklye-tartójának felső része lehetett. Ennek párhuzama Szent Erzsébet Stockholmban őrzött ereklyetartója, ami szintén ebből a korból származik. Szent László fejereklye-tartója a 12. század végéről valószínűleg a Szent István-i ereklyetartó nyomán készülhetett, hasonló vonásokkal. ## A kutatás jövője 2012 nyarán a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” elnevezésű programjának keretében Pálffy Géza vezetése alatt egy kutatócsoport kezdte meg a működését, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy feldolgozza a Szent Korona, az uralkodói jelképek és a koronázások történetét a mohácsi vésztől egészen az utolsó koronázásig. A kutatócsoportnak 14 belső és több tucat külső munkatársa van a különböző szakterületekről: többek között művészettörténész, numizmata, történész-filológus tagjai is vannak. A kutatás célja az hogy az utolsó koronázás 100. évfordulójára, 2016-ra a lehető legmélyebben feltárják a korona történetének ezt a szakaszát, közzétegyék a feldolgozott új forrásokat és előkészítsék az évfordulóra megrendezendő nagy kiállítást. A kutatócsoport 2013. november 7-én az ELTE Gólyavárban „Mit keres a korona a címerben” címmel kerekasztal-beszélgetést rendezett Gaudi-Nagy Tamás, Hiller István, L. Simon László és Schiffer András képviselők részvételével. A bevezető előadásokat Pálffy Géza és ifjabb Bertényi Iván kutatók tartották a korona újkori történetével kapcsolatban feltárt új eredményeikről, megerősítve, hogy a kutatócsoport lendületesen folytatja munkáját a tervezett 2016-os események szakmai előkészítése érdekében, és ehhez kérik és várják a politika támogatását.

Farmernadrág

Az eredeti farmernadrág egy bizonyos fajta sávolykötésű pamutszövetből, a denimből (magyarul: farmerszövetből) készül, jellemzően kék színű. A magyaron kívül finnül és szerbül is farmernek nevezik; számos nyelvben ezzel szemben átvették az amerikai jeans [dʒiːnz] elnevezést, esetleg az adott nyelvben alkalmazott kiejtés szerinti átírással, vagy valami más szóval jelölik, aminek jelentése többnyire „cowboynadrág”, vagy erre utaló más kifejezés (pl. „texas”). A farmernadrág eredete a 19. századra nyúlik vissza, amikor a '70-es évektől az Egyesült Államok nyugati partján munkaruhaként kezdték hordani, de a 20. század második felében – az 1960–70-es évektől – már divatcikk lett és más ruhadarabokat (szoknyákat, női ruhákat, zakó- vagy dzsekiszerű kabátokat), sőt cipőfelsőrészt, táskát stb. is készítettek a farmerszövetből. Ma a szabadidő-ruházat és a hétköznapi viselet szerves részét képezi. Az eredeti gyártótól, a Levi's-től fennmaradt legrégebbi farmernadrág az 1880-as években készült, és 1998-ban egy ásatásnál került elő Nevadában. ## Története ### A kezdetek A ma farmernadrág néven ismert ruhadarabot eredeti formájában egy favágó megrendelésére Jacob Davis szabómester készítette 1870-ben, aki az ehhez szükséges erős pamutszövetet Levi Strauss San Franciscó-i méteráru-kereskedőtől vásárolta meg. Annak érdekében, hogy a rávarrott zsebek minél erősebben tartsanak, Davis a sarkaikat szegecsekkel erősítette meg. A nadrágnak a munkások körében olyan nagy sikere volt, hogy egyre több megrendelést kapott rá. Készítésükhöz fehér vitorlavászon-szövetet és kék színű erős vásznat használt, ezeket mindig Strausstól szerezte be. A sikeren felbuzdulva Davis San Franciscóba költözött, társult Strauss-szal és 1873-ban szabadalmaztatták a nadrág kialakítását, különös tekintettel a zsebek szegecses megerősítésére. A kereslet főleg a kék nadrágok iránt mutatkozott, így ez terjedt el „Levi’s” néven (magyarul: Levié, Levi terméke, kiejtése helyesen: [ˈlivaɪz]). Kezdetben Straussék Európából vásárolták a szövetet, később egy amerikai gyár, az Amoskeag volt az állandó szállítójuk. A farmernadrág amerikai megjelenése előtt 22 évvel, Magyarországon már sorozatban gyártottak olyan nadrágot, amely a mai értelemben vett farmernadrághoz hasonló volt. 1848-ban olaszok dolgoztak a szegedi várban. Vitorlavásznat gyártottak, amit kékre festettek, és ebből varrtak erős nadrágot a katonáknak. ### A szövet A nadrágok később „denim”-nek nevezett anyagát már a 16. században is ismerték Európában. Franciaországban, Nîmes városában „serge de Nîmes” (ejtsd: szerzs dö nim) néven gyártották és Angliában is ismert volt ezen a néven. Minden bizonnyal ebből ered a nadrághoz használt szövet elnevezése. Ez eredetileg nyersfehér fonalakból készült sűrű szövésű, sávolykötésű szövet volt, amit utólag színeztek. A Levi Strauss által kezdetben használt denim barna színű volt, csak később tért át a kékre. Egy másik szövet, amit Levi Strauss a nadrágokhoz használt, az olaszországi Chieriben készült és a genovai (angolosan: Genoa [dʒɛːnoa]) kikötőben tették hajóra, hogy Amerikába szállítsák. A feltételezések szerint e kikötőváros nevének eltorzult formája a „jean” [dʒiːn]. A denimből erősebb, tartósabb, az egyszínű jeanből olcsóbb munkaruhákat készítettek. Később a jean vesztett népszerűségéből, de neve átszállt a kék denimből készült termékekre is („blue jeans” [blu: dʒiːnz], azaz kék jeans) formában. A Levi’s nadrágok denimszövete fehér vetülék- és indigóval kékre színezett láncfonalakból, sávolykötésben készült. Fontos ismertetőjelük volt még a szegecsek alkalmazása, majd 1886-tól kezdődően a barna bőrcímke, ill. 1936-ban bevezetett piros címke is. ### Konkurencia A Levi Strauss & Co. legfőbb versenytársa a H. D. Lee cég volt, amelyet Paul David Lee alapított 1889-ben. A Lee 1913-ban „Union All” néven egybeszabott munkaruhával (kezeslábassal) jelent meg a piacon, amit a „blue jeans”-hez hasonló szövetből készített. ### A farmer a 20. században A farmernadrág a 20. század közepéig munkaruha volt, amit nők és férfiak egyaránt viseltek az amerikai gyárakban. Viselték a farmerek és a cowboyok is. A férfiakén elöl, a nőkén a jobb oldalon volt a hasíték. Az 1930-as években John Wayne, Gary Cooper és mások westernfilmjeikben mint a szabadság és függetlenség jelképét viselték. Az 1950-es években az amerikai tinédzserek és fiatal felnőttek kedvelt viseletévé vált, amivel a megszokott formális öltözködéssel szembeni ellenállásukat, a szabályok elleni lázadásukat akarták kifejezni, oly mértékben kiváltva ezzel az idősebb generáció ellenszenvét, hogy sok színházba, elegáns étterembe be se engedték a farmernadrágot viselő személyeket. Hordták tiltakozásul a fajüldözés ellen, volt a szegények és gazdagok közti ellentét, aztán a vietnámi háborúval való szembefordulás jelképe is; végül a fiatalok körében hódító új zenei irányzat: a rock szimbólumává vált. James Dean, Marlon Brando és Elvis Presley megjelenései farmernadrágban egyaránt népszerűsítette ezt a ruhadarabot. A hippik farmernadrágjaikat saját készítésű virágmintákkal, békejelekkel díszítették. Az 1960-as évek végére azonban már elfogadottabbá vált ez a viselet, Európába is eljutott és hamar nagyon népszerűvé vált. Az 1970-es évekre már széles körben elterjedt, mint szabadidő-öltözet. Az 1980–90-es években fedezték fel a divattervezők is és jelent meg a denim, mint alapanyag Calvin Klein, Giorgio Armani, Versace és mások kollekciójában. Mára a farmernadrág teljesen elfogadott viseletté vált, de jelentős mértékben át is alakult. Mind anyagában, mind formai kivitelezésében sokféle változatával találkozunk, ma már messze nem csak a hagyományos farmerszövetből készül, hanem annak korszerűsített változataiból is (pl. elasztánfonallal vagy nagy rugalmasságú, terjedelmesített poliamidfonallal rugalmassá tett változatban), és nem is mindig a klasszikus kék színben. Viselik nők, férfiak és gyermekek, minden korosztály. Bár a Levi Strauss és a Lee cég ma is létezik, és termékeik nagyon kedveltek is, rajtuk kívül még igen sok cég gyárt farmernadrágot és farmerszövetből készült egyéb termékeket. A farmernadrágok hallatlan népszerűsége vezetett oda, hogy nagyon sok ruhagyár kezdett foglalkozni ezzel a termékkel, kialakítva saját fazon-specialitásaikat. Nem egy közülük világmárkává nőtte ki magát (Diesel, Lee Cooper, Levi's, Mustang, Wrangler stb.) és szinte státuszszimbólum volt (sőt a fiatalok körében sokszor még ma is az) kifejezetten ezek „farmerjeit” keresni és hordani. A legújabb fejlesztések közé tartozik az a farmernadrág, amelynek nyersanyag-összetétele 96% pamut és 4% Dyneema®. Ez az utóbbi szálasanyag nagyon nagy molekulasúlyú polietilénből áll, és rendkívül erős. Ennek következtében az így készült farmerszövet nagyon nagy teherbírású és kopásállóságú, ami alkalmassá teszi például motorosok sportruházatainak készítésére. Napjainkban a világon évente mintegy két és fél milliárd méter farmeranyagot dolgoznak fel. A legnagyobb gyártó kapacitás Kínában van (mintegy 6000 gyártó cég), a kínai farmerruházat exportja meghaladja a világ össztermelésének 50%-át. Az Európai Unió a legtöbb farmernadrágot Indiából, Bangladesből és Törökországból importálja, 2003-ban ezek összmennyisége 94 millió darab volt. ## A farmergyártás technológiája ### A farmerszövet gyártása A hagyományos farmerszövet (denim) pamutszövet, fehér vetülék- és indigókékre színezett láncfonalakból, sávolykötésben készül. A fonal színezését kezdetben természetes indigóval végezték, később azonban áttértek a mesterséges úton előállított (szintetikus) indigószínezék használatára. A farmerszöveteknek mára különféle felhasználási célokra sokféle fajtáját fejlesztették ki (lásd az alábbi táblázatot). A ma gyártott farmerszövetek megtartották ugyan a hagyományos konstrukciót, de nyersanyag-összetételükben, kikészítésükben és színeikben is sokkal nagyobb változatosságot képviselnek. Egyes gyártók a szövet kötésmódját is módosítják, azaz eltérnek a hagyományos egyszerű 3/1-es sávolykötéstől, ezáltal tartósabb, vagy más karakterű szövetet állítanak elő. Megjelentek a vízálló, teflonnal vagy szilikonnal kezelt farmerszövetek téli sportruházati cikkekhez, a hagyományos pamutot egyes típusoknál (ingek, blúzok, könnyű szoknyák és ruhák célját szolgáló farmerszövetek esetében) felváltotta a modál- vagy a lyocell-szál. Újabban megjelent a „biofarmer” is, amelyet úgy hirdetnek, mint amit 100%-ban biopamutból gyártanak, a színezése is környezetbarát színezékekkel történik, kókuszdióhéjból készült gombok vannak rajta és hiányoznak róla a fémszegecsek, mert a gombokból és szegecsekből kioldódó nikkel allergiás kontakt dermatitiszt okozhat. A nagyon testre simuló nadrágok készítésére szolgáló farmerszövetekben rugalmas terjedelmesítésű poliamidfonalat vagy elasztánfonalat is beszőnek (SkinnyJeans), a túl szoros farmernadrág viselése azonban egészségtelen lehet. Jellegzetes kikészítési eljárás az ún. kőmosás, amelynél a szövet kikészítési folyamatába beillesztett enzimes mosás során a kifejezetten e célra szerkesztett mosógépbe horzsakő-darabokat tesznek, amelyek egyenetlenül koptatják a szövet felületét. A vegyi gyárak azonban kidolgoztak olyan színezékeket is, amelyek valódi horzsakővel történő kezelés nélkül is – jelentős költségmegtakarítást eredményezve – hasonló esztétikai hatást eredményeznek a szöveten. Ezeken kívül számos egyéb felületmódosító kikészítési eljárást is alkalmaznak, aszerint, hogy a mindenkori divat milyen hatásokat igényel. A Levi's cég 2013-ban bevezette a Dyneema szálakkal erősített farmerszövetből készült termékét. A 96% pamutból és 4% Dyneemából készült szövet 2,5-szer nagyobb kopásállóságú és 25%-kal erősebb, mint a hagyományos, 100% pamutból készült Levi's 501 farmerszövet. A Consumer Research & Testing kutatása szerint farmernadrágok előállítása során a dolgozókat – az elégtelen munkavédelmi körülmények és a helyenként alkalmazott veszélyes technológiák miatt – sok egészségkárosító hatás éri. Egyes cégek farmer termékeiben a megengedettnél több vegyszer (réz, kisebb mértékben nehézfémek) marad, mikor az üzletek polcaira kerül. A felmérés rámutatott a farmernadrágok gyártásából következő környezetterhelésre is, ilyen például a gyapot termesztése során felhasznált víz és vegyszerek, illetve a szállításhoz felhasznált energia. Mindezen veszélyek ellen biztonságot nyújt, ha a farmerszövetet olyan gyártótól vásárolják, amely azt az egészségre káros anyagoktól való mentesség tanúsítására arra illetékes vizsgáló intézettel megvizsgáltatta. A farmerszövetben esetleg bennmaradt káros anyagok viszont – hosszabb idő alatt – a ruhadarab viselőjére is veszélyesek lehetnek, ezért előnyös olyan terméket vásárolni, amelyen egy ilyen tanúsító címke fellelhető (pl. OEKO-TEX). ### Konfekcionálás, kikészítés A farmernadrágok konfekcionálása (szabása és varrása) lényegében a szokásos konfekcionálási műveletekkel történik. Vannak azonban a farmernadrágokon speciális – a szokványos nadrágoktól eltérő – megoldások, amelyekhez a varrógépgyárak célgépeket fejlesztettek ki. Egy farmernadrág alkatrészeinek egy részét – sok esetben automata gépeken – előre elkészítik (pl. a különböző zsebeket, az övtartókat, derékpántot). Korszerű nagyüzemi konfekcionálási technológia és munkaszervezés mellett egy nadrág varrása átlagosan kb. 13 perc munkaidőt (ún. normaidőt) igényel. A konfekcionálást enzimes mosás követi. Ennek célja, hogy a nadrág anyagát puhítsa, fogását kellemesebbé tegye, színét kissé világosítsa és optikailag kiemelje a jellegzetes varratokat. Gyakori eljárás, hogy a kőmosást is a már készre konfekcionált nadrágokon végzik el. Erre a célra speciális mosógépeket fejlesztettek ki, amelyekbe itt is horzsakő-darabokat raknak és amelyekben egyszerre akár 140 nadrág is kezelhető. Ha a nadrágot már új korában teljesen elhasználódottnak, rongyosnak akarják láttatni - mint ahogy ezt a divat sok esetben igényli -, különlegesen drasztikus kezeléseknek vetik alá: az eredeti szín vegyszeres fakításának, gyűrésnek, erőteljes fémtűs kefélésnek, csiszolópapírral történő dörzsölésnek, homok ráfúvásának stb. Vannak nadrágok, amelyeket előre megszaggatnak. Mindezek a műveletek természetesen jelentős munkaráfordítással járnak, időszükségletük többszörösen meghaladja a tisztán varrási munka normaidejét, így természetesen erőteljesen megemelik a késztermék árát is. ## Farmergyártás Magyarországon A farmer-divat hazánkat is elérte, de eleinte csak turista importból kerülhettek az országba ezek a nadrágok. Kezdetben rendkívül drágán lehetett csak hozzájutni egy-egy darabhoz. Az 1970-es évek végén a hazai textiliparban is megindultak a kísérletek a farmerszövet gyártására. Először a Kenderfonó és Szövőipari Vállalat szegedi gyárában kísérleteztek vele, de sikertelenül, majd a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat budakalászi gyára folytatott vele – immár sikeres – kísérleteket. A gyártás 1978-ban indult. A cég pályázatot hirdetett a szövet elnevezésére és a beérkezett javaslatokból a „Trapper” nevet választották. 450 g/m2 területi sűrűségével a szokványos farmerszövetek körébe tartozott (v.ö. a fenti táblázattal). 1979-ben a Trapper farmerszövet díjat nyert a Kiváló Áruk Fórumán. A nadrágokat a hazai konfekcióipar állította elő és azokat részben a hazai piacon értékesítették (volt olyan év, amikor több mint egy millió darabot), részben az akkori KGST országaiban, főleg a Szovjetunióban. Nemcsak a hagyományos „farmerkék” színben készítették, hanem drapp, barna, khaki és fekete színben is. Később láncirányban csíkos és keresztirányban rugalmas szerkezetű farmerszövetet is gyártottak. 1981-ben a Buda-Flax kooperációs szerződést kötött a Lee Cooper céggel, megvásárolta annak gyártási licencét és annak alapján folytatta a gyártást – akkor már nem Trapper, hanem Lee Cooper néven. A nadrágokat az EKISZ Ruházati Szövetkezet ózdi üzemében gyártották ebből az anyagból. 1993-ig állt fenn ez az együttműködés, ekkor – a rendszerváltás következtében – a Buda-Flax elvesztette kelet-európai piacait és később már itthon sem volt versenyképes a termékével. 2005-ben a Trapper farmert újra gyártani kezdték az eredeti szabásminták alapján, de már külföldről beszerzett szövetből. Azóta farmerszövet-gyártás Magyarországon nem folyik. Említésre méltó, hogy a Pamuttextilművek székesfehérvári gyára (a későbbi Alba Color) az 1980-as évek végén egy ún. „márványmosási” eljárást fejlesztett ki és szabadalmaztatott a farmerszövetek kikészítésére. Ugyanitt egy lézertechnikával működő berendezéssel mintákat tudtak a farmerszövetre „égetni”. A Május 1 Ruhagyár 1977-ben a Levi Strauss céggel kötött kooperációs szerződést eredeti farmernadrágok gyártására. A gyártás a vállalat Marcaliban létesített gyárában folyt és ott évente mintegy 800 ezer Levi’s farmernadrágot gyártottak, aminek mintegy egyharmadát belföldön értékesítették. A Levi Strauss cég később, 1989-ben Kiskunhalasra, a volt Halasi Kötöttárugyár egyik épületébe költöztette farmernadrág-gyártó üzemét és a marcali üzemet a német Mustang Jeans farmergyártó cég vette át. Itt 2008 márciusáig folyt ez a munka, ekkor a Mustang megszüntette a magyarországi gyártást és az üzemépületet eladta a Videotonnak. A kiskunhalasi gyár csak egyike volt a Levi Strauss gyárainak, ezen kívül Lengyelországban, Törökországban, Dél-Afrikában és a Fülöp-szigeteken voltak termelő üzemei. Az USA-ban az 1990-es évtized végén zárta be a gyárát, 2008-ban a Fülöp-szigeteken is megszüntette a gyártást, 2009-ben tehát csak Magyarországon, Lengyelországban, Törökországban és Dél-Afrikában készültek Levi's farmerek. A kiskunhalasi Levi Strauss Magyarország Kft.-nél a gyár virágkorában mintegy 1500-an dolgoztak és évente 2‐2,5 millió darab farmernadrágot állítottak elő, ami az európai termelés (ami a világtermelésnek kb. felét tette ki) 10–15%-át jelentette. 2009-re azonban a Levi Strauss úgy ítélte meg, hogy ‐ részben a nagyon erős konkurencia következtében is ‐ termelését csökkentenie kell, mert a világban túltermelés van a farmernadrágok terén. Ezért úgy döntött, hogy magyarországi gyárát bezárja, mert épp az itt termelt mennyiség az, amennyivel kapacitását le kell építenie. Ennek folytán Kiskunhalason 2009 júniusában sajnos megszűnt ez a nagyon korszerű gépekkel felszerelt, kitűnően szervezett, igen sokféle farmernadrág-típust előállító gyár. Ma egyébként számos magyar kis- és közepes vállalkozás foglalkozik farmernadrágok és más, farmerszövetből készült termékek gyártásával, de ehhez mindig külföldről beszerzett alapanyagot használnak. ## A farmer és a divat A 20. században viselt farmernadrágok már nem olyanok, mint amivel Jacob Davis és Levi Strauss megindította ennek a viseletnek a pályafutását, sőt ahhoz képest is sokat változtak, amit az 1950-es években a divat felkapott. Az azóta eltelt évtizedek alatt sokat változott a formai kivitele: volt csőnadrág formája, később a csípőtől lefelé bővülő ún. trapéznadrág, vagy éppen a csípőtől lefelé bővülő, majd a térdtől lefelé ismét szűkülő forma volt divatos. Volt időszak, amikor a térd fölött szoros, a térd alatt bővülő nadrágszár formát kedvelték. Egyszer a nadrág dereka feljebb került, máskor teljesen a csípőre simult. A nadrág mellett az 1970-es években megjelentek a farmerszövetből készült szoknyák, nadrágszoknyák, kötényruhák, mellények, dzsekik, sapkák, táskák, övek, cipőfelsőrészek is, amelyek nemcsak anyagukban, hanem kidolgozásukban, konfekcionálásukban, a varrások megoldásaiban, az alkalmazott díszítőelemekben is többnyire a hagyományos farmernadrágét idézték (fémgombok, fémcsatok, ringlik stb.). A hagyományos „farmerkék” mellett készülnek más színekben is, igazodva a mindenkori divat által diktált színösszeállításokhoz, bár kétségtelen, hogy változatlanul a kék szín dominál. A klasszikus farmernadrág hasítéka fémgombokkal záródott, ezt sok esetben ma is megtartják, de elterjedten használják a cipzáras záródást is. Amíg a farmernadrágokat nem kezdték el a gyártási folyamatba beépítve mosni, azok kemények, merevek voltak. Ezen a (főleg fiatal) vásárlók úgy segítettek, hogy az új nadrágban beleültek egy kád vízbe, majd onnan kiszállva hagyták magukon megszáradni a nadrágot, amely a vizes áztatástól megpuhult és egyúttal felvette viselőjének formáját, így kényelmesebbé vált a viselése. ## A farmer a popzenében Az angol beat-együttes, a The Swinging Blue Jeans a farmernadrágról kapta a nevét. Több dalszerzőt is megihletett a ruhadarab, az amerikai kultúra részévé váló farmer a popzene elengedhetetlen eleme lett. Énekelt róla Madonna, Janis Joplin, Billy Joel, Bruce Springsteen és Jon Bon Jovi is. Magyarországon Somló Tamás és Laux József „Kék farmer” és Delhusa Gjon „Mindenem a farmerem” címmel írt róla dalt. De valószínűleg még híresebb-hírhedtebb a Skorpió együttes „A folyóparton ülve” című számának ez a sora (Papp Tamástól): „Farmergatyám vége belelóg a vízbe.” ## A farmer a szépirodalomban Dániel Anna Hiányzik Szecső című 1973-as ifjúsági regényében Lujzi arról beszél Katának, hogy az apja utálja a hosszú hajú barátját, majd ezt mondja: „Egy másik srác ellen az volt a kifogás, hogy farmerben jött. Hát miben jöjjön. Frakkban?”. Vészi Endre 1983-as hangjátékának címe Jóisten farmerban. A műben valóban a farmert és piros garbót viselő Isten (a hangjátékban: fiatal férfi) jelenik meg a haldokló Róza kórházi ágyánál.

Herrerasaurus

A Herrerasaurus (jelentése „Herrera gyíkja”, az állat első fosszíliáját felfedező gazdálkodóra utalva) az egyik legkorábbi dinoszaurusz. E közepes méretű, két lábon járó húsevő minden ismert példányát a késő triász kor (a kora karni korszak) körülbelül 228 millió éves kőzeteiben fedezték fel Argentína északnyugati részén. A típusfaj, a Herrerasaurus ischigualastensis a nemhez kapcsolt egyetlen faj, melyről Osvaldo Reig készített leírást 1963-ban. Az Ischisaurus és a Frenguellisaurus nevek a Herrerasaurus szinonimái. Sok éven át a Herrerasaurus osztályozása tisztázatlan volt, mivel az állathoz tartozóan kezdetben csak nagyon töredékes maradványok kerültek elő; a feltételezések szerint bazális theropoda, bazális sauropodomorpha, bazális hüllőmedencéjű vagy egy nem a dinoszauruszok közé tartozó hüllő lehetett. Egy 1988-ban megtalált majdnem teljes Herrerasaurus csontvázat korai theropodaként vagy legalább öt újabb keletű, a theropodák evolúciójával kapcsolatos áttekintés alapján korai hüllőmedencéjűként osztályoztak. 2009-ben Nesbitt és kollégái megállapították, hogy a Herrerasauridae család bazális tagja, egy olyan csoporté, amelybe a dinoszauruszok evolúciós radiációjának legkorábbi képviselői tartoznak. ## Anatómia A Herrerasaurus egy könnyű felépítésű, két lábon járó, hosszú farokkal és aránylag kis fejjel rendelkező húsevő volt. A hosszát 3 méterre, a csípőmagasságát pedig 1,1 méterre becsülték. A tömege 210–350 kilogramm körül lehetett. Egy korábban egy másik nem tagjának hitt nagyobb példány koponyája 56 centiméter hosszúságot ért el. A kisebb példányok koponyája csak körülbelül 30 centiméter hosszúra nőtt meg. ### Koponya A Herrerasaurus hosszú, keskeny koponyájáról szinte minden olyan egyedi tulajdonság hiányzik, ami a későbbi dinoszauruszokra jellemző, sokkal inkább hasonlít az olyan korai archosaurusokéra, mint az Euparkeria. Öt pár nyílás (fenestrae) helyezkedik el rajta, melyek közül két pár a szemek és az orrlyukak számára volt szükséges. A szemek és az orrlyukak között nem található meg a két fenestra antorbitalis, sem a két apró, egy centiméter hosszú hasadékszerű lyuk, a fenestra promaxillaris. A szemek mögött a fenestrae infratemporalis foglal helyet. Ezek a lyukak a koponya tömegének csökkentését szolgálták. A Herrerasaurus állkapcsához rugalmas ízület tartozott, ami lehetővé tette a hátra és előrecsúszást, így az állat a harapásával képes volt fogni is. Ez a koponya jellegzetesség szokatlan a dinoszauruszok között, de egyes gyíkoknál független módon kifejlődött. Az állkapocs hátsó részén szintén található egy nyílás. Az állcsont nagy méretű, recés, a hús leharapására és elfogyasztására alkalmas fogakkal volt ellátva, a fejet pedig egy karcsú és rugalmas nyak tartotta. ### Lábak A Herrerasaurus mellső lábainak hossza a hátsók felét érte el. A felkarcsont és az orsócsont elég rövid volt, a kéz azonban meghosszabbodott. Az első két ujj és a hüvelykujj vége görbe, éles, a zsákmány megragadására használható karmokban végződött. A negyedik és az ötödik ujj csak kis, karom nélküli csonk volt. Kora legtöbb hüllőjétől eltérően a Herrerasaurus teljesen két lábon járt. Erős hátsó lábai rövid combcsontból és hosszú lábfejből álltak, ami azt jelzi, hogy nagy valószínűséggel gyors futó volt. A lábfej öt ujjban végződött, de ezek közül csak három (a II-es, a III-as és a IV-es számú) tartotta az állat súlyát. A külső ujjak (az I-es és az V-ös) kicsik voltak; az elsőn volt egy kisebb méretű karom is. A csigolyák nyúlványai által merevített farok egyensúlyozásra és a sebesség növelésére szolgált. ### Fejlett és kezdetleges jellegzetességek A talányos Herrerasaurus a dinoszauruszok más csoportjainál is megtalálható, illetve a dinoszauruszok közé nem tartozó archosaurusokra jellemző tulajdonságokkal is rendelkezett. Habár fellelhető volt nála a dinoszauruszok legtöbb jellegzetessége, akadt néhány különbség, főként a csípő és a lábcsontok alakját illetően. A medencéje hasonlított a hüllőmedencéjű dinoszauruszokéra, de egy csontos és csak részben nyílt acetabulum (a combcsont és a csípő találkozási felülete) tartozott hozzá. A medencecsonthoz, a medence fő részéhez bazális tulajdonságként csak két keresztcsont tartozott, a szeméremcsont azonban hátrafelé irányult, ahogyan a fejlettebb dromaeosauridáké és a madaraké. Emellett a szeméremcsont vége az avetheropodákéhoz hasonlóan csizmaszerű volt, a csigolyatest pedig az Allosauruséra jellemző óraüveg formát vett fel. ## Osztályozás Az egymáshoz hasonló és a dinoszauruszok evolúciós radiációjának legkorábbi, késő triász kori tagjaiként ismert állatokat tartalmazó Herrerasauridae család neve a Herrerasaurustól származik. Az, hogy ez a nem és közeli rokonai hol helyezkednek el a korai dinoszauruszok evolúciós fáján, tisztázatlan. Talán bazális theropodák vagy bazális hüllőmedencéjűek lehettek, de az is elképzelhető, hogy még a hüllőmedencéjűek és madármedencéjűek szétválása előtt éltek. A legújabb (Nesbitt és kollégái által 2009-ben elvégzett) elemzés szerint a Herrerasaurus és herrerasaurida rokonai nagyon bazális theropodák. A helyzetet tovább bonyolítja a szárazföldi állatok maradványait tartalmazó késő triász kori csontmedrek viszonylagos kora körüli bizonytalanság. A klád további tagjai közé tartozhat a Herrerasaurushoz hasonlóan az argentínai Ischigualasto-formációból származó Eoraptor, a dél-brazíliai Santa Maria-formációból származó Staurikosaurus, az arizonai Megkövült Erdő (Petrified Forest) felső részéről, a Chinle-formációból származó Chindesaurus, és talán a texasi Dockum-formációból származó Caseosaurus is, bár a felsorolt állatok közötti kapcsolatok nem teljesen érthetők, és nem minden őslénykutató fogadja el a besorolásukat. Az egyéb lehetséges bazális theropodák, az indiai, késő triász kori Maleri-formációból származó Alwalkeria, és a Brazíliából, a késő triász korból nagyon töredékes maradványok alapján ismert Teyuwasu talán szintén ide tartoznak. Novas (1992-ben) a Herrerasauridae-t olyan csoportként definiálta, amely tartalmazza a Herrerasaurust, a Staurikosaurust és legújabb közös ősüket. Sereno (1998-ban) újradefiniálta a csoportot, belefoglalva a H. ischigualastensist és kizárva a Passer domesticust. Langer (2004-ben) filogenetikus definíciót hozott létre egy magasabb szintű taxon, a Herrerasauria alrendág számára. A felső kladogram Max Langer 2004-es elemzése alapján készült. Ebben az áttekintésben a Herrerasaurus és a Staurikosaurus kezdetleges hüllőmedencéjűek, de nem theropodák. Az alsó kladogram Michael J. Benton 2004-es elemzésén alapul. E szerint a Herrerasaurus bazális theropoda. ## Történet A Herrerasaurust Osvaldo Reig őslénykutató nevezte el egy andoki kecskepásztor, Victorino Herrera után, aki elsőként fedezte fel az állat felszínre került fosszíliáját San Juan városa közelében, 1959-ben. Ezek a kőzetek, melyekből később az Eoraptor is előkerült, az Ischigualasto-formáció részét képezik, és a késő jura korban, a késő ladin–kora karni korszakok idején jöttek létre. Reig a Herrerasaurusról szóló publikációjában egy ugyaninnen származó másik dinoszauruszt is elnevezett; az Ischisaurus cattoit, melyről később kiderült, hogy a Herrerasaurus fiatal példánya volt, ezért a név a nem fiatalabb szinonimájává vált. Két másik, koponyamaradványokkal együtt előkerült részleges csontváz számára Fernando Novas 1986-ban a Frenguellisaurus ischigualastensis nevet adta, de ezt a fajt jelenleg szintén szinonimának tekintik. Reig úgy vélte, hogy a Herrerasaurus egy korai carnosaurus volt, ez az elképzelés azonban sok vitát váltott ki a következő 30 évben, és a nemet ezalatt többféle módon sorolták be. 1970-ben Rodney Steel a Herrerasaurust prosauropodaként osztályozta. Peter Galton 1972-ben nem diagnosztikus nemként sorolta be a hüllőmedencéjűek rendjén kívül. Később egyes kutatók kladisztikai elemzés felhasználásával a Herrerasaurust és a Staurikosaurust a madármedencéjű és hüllőmedencéjű dinoszauruszok különválása előtti fejlődési fa aljánál helyezték el. Több kutató a maradványokat a dinoszauruszok közé nem tartozó hüllőként osztályozta. 1988-ban, a Paul Sereno által vezetett őslénykutató csapat volt az első, amely teljes Herrerasaurus koponyát fedezett fel. Az új lelet alapján az olyan szerzők, mint Thomas Holtz és Jose Bonaparte a Herrerasaurust a hüllőmedencéjűek evolúciós fájának aljánál, a prosauropodák és a theropodák szétválása előtt helyezték el. Sereno azonban szívesebben osztályozza a Herrerasaurust (és a Herrerasauridae tagjait) kezdetleges theropodaként. Ez a két osztályozás vált a leginkább maradandóvá, Rauhut (2003-ban), majd Bittencourt és Kellner (2004-ben) szintén a korai theropoda elképzelést részesítették előnyben, Max Langer (2004-ben), Langer és Benton (2006-ban), valamint Randall Irmis és szerzőtársai (2007-ben) pedig a bazális hüllőmedencéjű elméletet támogatták. Ha a Herrerasaurus valóban theropoda volt, az azt jelezheti, hogy a theropodák, a sauropodomorphák és a madármedencéjűek korábban, még a középső karni korszak előtt, a herrerasauridákat megelőzően váltak külön, és ezáltal „mindhárom fejlődési vonalon egymástól függetlenül fejlődött ki több dinoszaurusz jellegzetesség, például a fejlettebb bokaízület vagy a nyitott acetabulum”. Ezt a nézetet a nagy, háromujjú és így csak a theropodákhoz köthető lábnyomokat megőrzött nyomfosszíliák is támogatták. E lábnyomok a (középső triász kori) ladin korszakból származnak az argentin Los Rastros-formációból, és 3–5 millió évvel korábbra helyezik a Herrerasaurust. A Herrerasaurushoz és az Eoraptorhoz hasonló korai dinoszauruszok tanulmányozása fontos kihatással van a dinoszauruszok monofiletikus (egy közös őstől származó) csoportként való elképzelésére. A dinoszauruszok monofíliáját egyértelműen az 1970-es években Peter Galton és Robert T. Bakker fogalmazta meg, akik összegyűjtötték a koponya és koponya alatti (posztkraniális) csontváz szünapomorfiáit (a közös őstől származó közös anatómiai jellemzőket). A későbbi szerzők további szünapomorfiákat találtak. Egy Sereno által 1992-ben készített, a Herrerasaurusról szóló átfogó tanulmány szerint a felsorolt szünapomorfiák közül valójában csak egy koponya és hét további csontvázjellemző származik a közös őstől, a többi csupán a konvergens evolúció eredménye. Sereno-t a Herrerasaurus elemzése arra vezette, hogy több új dinoszaurusz szünapomorfiát állapítson meg. ## Ősökológia Habár a Herrerasaurus és a nagy húsevő dinoszauruszok alakja hasonló, ez az állat 230 millió évvel ezelőtt élt, abban az időben, amikor a dinoszauruszok még kicsik és jelentéktelenek voltak. Ez nem a dinoszauruszok, hanem a dinoszauruszok közé nem tartozó hüllők kora volt, és egyben fontos fordulópont a Föld ökológiájában. Az Ischigualasto-formáció és a valamivel későbbi Los Colorados-formáció gerinces faunája főként különböző crurotarsi archosaurusokból és synapsidákból állt. Az Ischigualasto-formációban például a dinoszauruszok csak a fosszíliák 6%-át teszik ki. A triász időszak végére a dinoszauruszok váltak a domináns szárazföldi állatokká, a többi archosaurus és a synapsidák sokfélesége és száma pedig lecsökkent. A tanulmányok szerint az Ischigualasto-formáció őskörnyezete egy erdőkkel borított vulkanikusan aktív ártéri terület volt, melyet erős évszakonkénti esőzések áztattak. Az éghajlat nedves volt és meleg, bár az évszakok változásaitól függött. A növényzetet főként páfrányok (például a Cladophlebis), zsurlók és óriási (a Protojuniperoxylonhoz hasonló) tűlevelűek alkották. Ezekből a növényekből alakultak ki a folyókat szegélyező fennsíki erdők. A Herrerasaurus fosszíliái a leggyakoribb húsevő maradványok az Ischigualasto-formációban. Ez az állat a késő triász kori Dél-Amerika dzsungeleiben élt a másik korai dinoszaurusz, az Eoraptor, valamint az óriás szárazföldi rauisuchia (a négy lábon járó, theropodaszerű koponyával rendelkező húsevő), a Saurosuchus mellett, amely nagyjából hasonlított az ornithosuchidák közé tartozó kisebb termetű Venaticosuchusra és a ragadozó chiniquodontidákra. A húsevőknél sokkal nagyobb számban jelenlevő növényevőket a Hyperodapedonhoz hasonló rhynchosaurusok (csőrös gyíkok), az aetosaurusok (tüskés, páncélos gyíkok), az Ischigualastiához hasonló kannemeyeriida dicynodontiák (zömök, fejnehéz, csőrös, négylábú állatok) és az Exaeretodonhoz hasonló traversodontidák (a dicynodontákhoz hasonló nehéz felsőtestű, négy lábon járó, csőrös synapsidák) képviselték. Ezek a nem dinoszaurusz növényevők jóval gyakoribbak voltak az olyan korai madármedencéjűeknél, mint például a Pisanosaurus. ## Ősbiológia A Herrerasaurus a fogai alapján húsevő volt, amely a méretének megfelelően kis és közepes növényevőkre vadászott. A zsákmányai közé tartozhattak más dinoszauruszok, például a Pisanosaurus, valamint a jóval gyakoribb rhynchosaurusok és synapsidák. Az egyik példány koponyáján talált pontszerű sérülések arra utalnak, hogy a Herrerasaurusszal más állatok táplálkoztak, például az olyan óriás rauisuchiák, mint a Saurosuchus. Az Ischigualasto-formációban felfedezett, és a bőséges leletanyag alapján a Herrerasaurusénak tulajdonított ürülékfosszíliák kis csontokat tartalmaznak, növényi maradványokat azonban nem. Az ürülékfosszíliák mineralógiai és kémiai elemzése kimutatta, hogy ez a húsevő képes volt a csontok megemésztésére is. ## Fordítás

Elektron

Az elektron (az ógörög ήλεκτρον, borostyán szóból) negatív elektromos töltésű elemi részecske, amely az atommaggal együtt kémiai részecskéket alkot, és felelős a kémiai kötésekért. Szokásos jelölése: e^‒. Az elektron feles spinű lepton; a leptonok első generációjának tagja. Antirészecskéje a pozitron. Az elektron tömege a proton tömegének 1/1836 része. Az elektronok és a többi elemi részecske kölcsönhatását a kémia és a magfizika vizsgálja. Antianyagbeli párja, a pozitron tömege és spinje megegyezik az elektronéval, azonban töltése ellentétes. Ha pozitron és elektron találkozik, energia felvillanás során mindkettő szétsugárzódik, és gamma-foton jön létre. Normális körülmények között az elektronok az atomok pozitív magjához kötődnek, mivel az ellentétes elektromos töltések vonzzák egymást. Egy semleges atomban az elektronok száma azonos a mag pozitív töltéseinek számával. Egy atomon belül az elektronok szabályosan elrendezett pályákon mozognak a mag körül, a mag és az elektronok közti vonzás legyőzi az elektronok közt fellépő taszító hatást. Az elektronpályák koncentrikus héjakba rendeződnek, és a magtól kifelé haladva egyre több az alhéj. A magtól való távolságtól függően a héjakban lévő elektronok kötése egyre lazább. Az elektronok elrendeződése meghatározza az atom méretét, és hatással van arra, hogy reagál más atomokra, részecskékre és az elektromágneses sugárzásra. Az ionizáció és a részecskék közötti arány megváltozása megváltoztatja a rendszer kötési energiáját. Két vagy több atom között az elektronok kicserélése vagy megosztása kémiai kötést hoz létre. Fontos szerepet tölt be kémiai reakciók legnagyobb csoportjában, a redoxireakciókban. Mivel spinje félegész szám a ħ Planck-állandóban mérve, a fermionok közé tartozik, így a Pauli-féle kizárási elv miatt két elektron nem foglalhatja el ugyanazt a kvantumállapotot. Ahogy a többi anyagi részecskének, az elektronnak is van hullámtermészete; így ütközhet más részecskékkel, és megtörhet, mint a fény. Hullámtermészete egyszerűbben vizsgálható, mert kis tömege miatt a De Broglie-féle hullámhossza is magasabb a tipikus energiaszinteken. Több fizikai jelenségben is kulcsfontosságú, így az elektromosságban, a mágnesességben, és a hővezetésben. Továbbá hat rá a többi alapvető erő: a gravitáció, az elektromágnesesség és a gyenge kölcsönhatás. Negatív töltése miatt az elektron elektromos erőteret hoz létre maga körül. Egy megfigyelőhöz képest mozogva mágneses mezőt hoz létre. A külső elektromágneses terek a Lorentz-törvény szerint hatnak rá. Részt vesz a magreakciókban is, például a csillagokban zajló fúzióban, és radioaktív bomlási folyamatokban is létrejön, ahol béta-részecskeként ismert. Nagy energiájú ütközések is elektronokat hoznak létre, például a kozmikus sugarak, amikor elérik a légkört. Gyorsításkor fotonok formájában vesz fel és ad le energiát. Laboratóriumi eszközökben akár egyetlen elektron vagy elektronplazma is tartható és megfigyelhető elektromágneses mezővel. Teleszkópokkal a külső elektronplazma is megfigyelhető. Sok alkalmazásban felhasználják, mint az elektronikában, a hegesztésben, a katódsugárcsövekben, az elektronmikroszkópokban, a sugárterápiában, a lézerekben vagy a részecskegyorsítókban. Először Richard Laming feltételezte 1838-ban az elektromos töltés egy láthatatlan egységét, hogy megmagyarázza az atomok kémiai viselkedését. George Johnstone Stoney nevezte el elektronnak ezt az elemi töltésegységet. Az elnevezés a görög elektron szóból származik, amely jelentése borostyánkő. A görögök borostyánkövet dörzsöltek meg más anyaggal, és tapasztalták az elektromos vonzó tulajdonságát. Kísérleti kimutatása 1897-ben Joseph John Thomsonnak sikerült először. ## Története Már az ókori görögök felfedezték, hogy a borostyán vonzza az apró tárgyakat, ha bundával dörzsölik. A villámlás mellett ez az emberiség egyik legrégibb tapasztalata az elektromosságról. 1600-ban az angol William Gilbert a De Magnete című értekezésében erre a jelenségre alapozva megalkotta az újlatin electricus szót. Az 1700-as évek elején Francis Hauksbee és a francia Charles François de Cisternay du Fay egymástól függetlenül felfedezték a dörzsölési elektromosság kétféle típusát. Az egyik az üveg, a másik a gyanta megdörzsölésével hozható létre. Du Fay elmélete szerint itt kétféle elektromos folyadék van, amelyek dörzsöléssel elválaszthatók, és semlegesítik egymást, ha összeérnek. Egy évtizeddel később Benjamin Franklin szerint egyféle folyadék van, kétféle nyomással. Tőle származik a pozitív és a negatív elnevezés is. Szerinte a pozitív a töltéshordozó, de nem szólt arról, hogy melyik állapotban van hiány, és melyikben fölösleg. Richard Laming angol természetfilozófus 1838 és 1851 között alkotta meg atommodelljét, amiben az atomok magból és szubatomi töltéshordozó részecskékből állnak. 1846-tól a német William Weber szerint az elektromosságot pozitív és negatív folyadékok alkotják, és az inverz négyzet törvénye szerint hatnak kölcsön. Az ír George Johnstone Stoney 1874-ben tanulmányozta az elektrolízist; ez kialakította benne az elemi töltés gondolatát, ami megegyezik egy egyszeres töltésű ion töltésével. Mérései alapján meg is becsülte ezt a mennyiséget az elektrolízis Faraday-féle törvénye alapján. Ő azonban azt hitte, hogy ez a töltés nem távolítható el az atomból. Hermann von Helmholtz 1881-ben amellett érvelt, hogy a pozitív és a negatív elektromosság is elemi részecskékből áll, amelyek az elektromosság atomjaiként működnek. Stoney electrolionnak nevezte az elemi töltésegységet 1881-ben. Tíz év múlva a nevet electronra változtatta. Így írt erről: Becslés készült az elektromosságnak ennek a figyelemre méltó egységnek az aktuális mennyiségéről, aminek az elektron nevet javaslom. Volt egy javaslat 1906-ban, hogy a nevet elektrolionra kell visszaváltoztatni, ám Hendrik Lorentz előnyben részesítette az elektron nevet. A név az electric és az ion szavak kombinációjából keletkezett, de azóta az elektron szóból eredeztethető -on végződés más elemi részecskék nevének végén is megjelent, például proton, neutron. ### Felfedezése A német Johann Wilhelm Hittorf ritkított gázok elektromos vezetését vizsgálta. 1869-ben a katódról induló izzást figyelt meg, ami annál erősebb volt, minél ritkább volt a gáz. 1876-ban a német Eugen Goldstein megmutatta, hogy ezek a sugarak árnyékot vetnek, és elnevezte őket katódsugárnak. Az 1870-es években az angol William Crookes előállította az első katódsugárcsövet, vákuummal a belsejében. Ezzel megmutatta, hogy a fénylő sugarak a katódról indulnak az anód felé, és energiát szállítanak. Ezután sikerült mágneses mezővel meghajlítani a katódsugarakat, megerősítve, hogy a sugarak negatív töltésűek. 1879-ben kifejtette, hogy ez egy sugárzó anyaggal magyarázható. Szerinte ez az anyag negyedik halmazállapota, ami negatív töltésű összetett ionokból áll, amik nagy sebességgel vetődnek ki a katódból az anód felé. A német földön született, de az Egyesült Királyság polgárává lett Arthur Schuster folytatta Crookes kísérleteit. Két fémlapot helyezett el a katódsugarakkal párhuzamosan, és elektromos feszültséget állított elő a kettő közül. A katódsugarak a pozitív feszültségű lemez felé hajlottak el, ezzel újra megerősítették, hogy a katódsugarak negatív töltésűek. Adott erősségű áram mellett az elhajlást mérve Schuster 1890-ben megbecsülte a sugarak töltés/tömeg arányát. Mivel a kapott érték mintegy ezerszerese volt a vártnak, a legtöbben hibára gyanakodtak, és nem hitték el ezt az eredményt. 1892-ben Hendrik Lorentz azt sugallta, hogy az elektronok tömege a töltésük következménye. 1896-ban az angol J. J. Thomson, John S. Townsend és H. A. Wilson kísérleteikből arra jutottak, hogy a katódsugarakat elemi részecskék alkotják, és nem hullámok, vagy ionok, mint ahogy korábban gondolták. Thomson pontos becslést kapott mind a tömegre (m), mind a töltésre (e), ahol is a tömeg csak ezredrésze a legkönnyebb ionnak, a hidrogénnek. Azt is megmutatta, hogy az e/m arány független a katód anyagától. Továbbá a radioaktív bomlás, a hevítés és a megvilágítás hatására is ugyanilyen részecskék lépnek ki. Az ír George F. Fitzgerald újra javasolta az elektron megnevezést, és ez el is terjedt. A természetes fluoreszkáló ásványok tanulmányozása közben Henri Becquerel felfedezte, hogy sugárzást bocsátanak ki akkor is, ha kívülről nem nyernek energiát. Ezek a radioaktív anyagok az érdeklődés középpontjába kerültek. Ernest Rutherford felfedezte, hogy részecskéket bocsátanak ki. Ezeket alfa- és béta-részecskéknek nevezte, arra utalva, hogy milyen mértékben képesek áthaladni az anyagon. 1900-ban Becquerel a rádium béta-sugarait elektromos mezővel elhajlította, és kimutatta, hogy tömeg/töltés arányuk ugyanaz, mint a katódsugarak részecskéinek. Ez erősítette azt a nézetet, hogy az elektronok az atomok részei. Az elektron töltését az amerikai Robert Millikan és Harvey Fletcher mérte meg pontosabban 1909-es olajcseppkísérletükben, aminek eredményeit 1911-ben publikálták. Ebben elektromos mezővel lebegtettek egy elektromosan feltöltött olajcseppet. Az eszközzel 1-150 ion töltését tudták megmérni kevesebb mint 0,3%-os hibával. Korábban Thomson csapata is végzett hasonló kísérletet az elektrolízis által feltöltött vízcseppekből álló köddel. 1911-ben Abram Ioffe fémek elektromosan töltött mikroporával szintén hasonló kísérletet végzett, és függetlenül Millikantől és Fletchertől hasonló eredményt kapott a töltésre. Eredményeit 1913-ban publikálta. Az olajcseppek alkalmasabbak erre a kísérletre, mint a vízcseppek, mert az olaj lassabban párolog, így a hosszabb ideig tartó kísérletben pontosabb eredményekhez lehet jutni. A 20. század elején felfedezték, hogy a gyorsan mozgó részecskék bizonyos körülmények között kondenzációs csíkot húznak a túltelített vizes oldatban. 1911-ben Charles Wilson ezen az elven ködkamrát készített, amiben le tudta fényképezni a részecskék nyomait, így a gyors elektronokét is. ### Atomelmélet 1914-ben Ernest Rutherford, Henry Moseley, James Franck és Gustav Hertz kísérletek alapján belátták, hogy az atomok kicsi, de nehéz pozitív töltésű magból és könnyű elektronokból állnak. 1913-ban a dán Niels Bohr azt az elméletet javasolta, hogy az elektronok csak bizonyos energiaszinteket foglalhatnak el, ezért nem zuhannak a magba. Az ezek által meghatározott pályák között ugrálhatnak. Amikor egy magasabb szintről alacsonyabb szintre lépnek, akkor a különbség fotonként távozik. Ezzel az elmélettel sikerült megmagyaráznia a hidrogén színképét, de adós maradt a nehezebb atomok spektrumával és a színképvonalak relatív fényességével. Az atomok közötti kovalens kötéseket Gilbert Newton Lewis magyarázta azzal, hogy az atomokat egy vagy több közös elektronpár tartja össze a molekulákban. 1927-ben Walter Heitler és Fritz London kvantummechanikai magyarázatot adott erre. 1919-ben az amerikai Irving Langmuir Lewis statikus modelljével foglalkozott, és gömbhéjakon képzelte el az elektronokat, ahol egy héjon egy elektronpár osztozik. Ezzel a modellel Langmuir meg tudta magyarázni az összes elem kémiai tulajdonságait a periódusos rendszerben. Ezek főbb jellemzőikben periódusosan viselkednek. 1924-ben az osztrák Wolfgang Pauli négy paraméterrel írta le az atom héjszerkezetét, amiben minden elektron más állapotot foglal el. Ezt ma Pauli-féle kizárási elvként ismerik. Az utolsó paraméternek két állapota van. Ennek fizikai mechanizmusát a holland Samuel Goudsmit és George Uhlenbeck magyarázta. 1925-ben felfedezték, hogy az elektron pályájáinak perdülete mellett belső impulzusmomentumuk és mágneses dipólmomentumuk is van. Azóta ezt az elektron spinjének nevezik. Ez magyarázza a színképvonalak misztikus hasadását, ami nagy felbontású spektrográffal figyelhető meg. Ez a finomszerkezeti hasadás. ### Kvantummechanika 1924-ben kiadott értekezésében a francia Louis de Broglie azt az elméletét írta le, hogy az anyag részecsketermészetű elemei a fényhez hasonlóan hullámformalizmussal is leírhatók. Ez azt jelenti, hogy bizonyos körülmények között az anyagi részecskék hullámként is viselkedhetnek. Részecskeként van helye, pályája és sebessége, a hullámtermészet pedig akkor figyelhető meg, ha például réseken bocsátják át, és interferenciajelenség lép fel. 1927-ben George Paget Thomson elvégezte a kísérletet: résen át anyagi részecskenyalábot vezetett, a rés túloldalára pedig ernyőt helyezett. Az ernyőn kialakuló interferenciakép megmutatta, hogy a hullámtermészet valóban fellép bizonyos fizikai folyamatokban. Clinton Davisson és Lester Germer amerikai fizikusok nikkelkristályt használtak hasonló kísérletükben. Az anyag kettős természetére utaló kísérletek arra ösztönözték Erwin Schrödingert, hogy a mag vonzása alatt álló elektron mozgását is hullámegyenlettel írja le. Az 1926-ban közzétett Schrödinger-egyenlettel azt is le tudta írni, hogyan haladnak az elektronhullámok. Ahelyett, hogy az elektron pillanatnyi helyét, illetve klasszikus értelemben vett pályáját számította volna ki, azt határozta meg hogy a mag körül az elektron előfordulásának milyen a valószínűségi sűrűségfüggvénye. Ez a megközelítés vezetett a kvantummechanika újrafogalmazásához. A Schrödinger-egyenletből származtatott hidrogénatom-energiaspektrum jó egyezést mutatott Bohr 1913-as eredményeivel. Mivel ez a megközelítés lehetővé tette az elektronok egymás közötti kölcsönhatásainak, illetve az elektronok spinjéből származó hatásoknak a figyelembe vételét, a hidrogénnél magasabb rendszámú atomokban is meg lehetett határozni az elektronok konfigurációját. 1928-ban Wolfgang Pauli munkájára alapozva Paul Dirac egy új egyenlettel állt elő, ami az elektron egy modelljét írja le. A Dirac-egyenlet összhangban áll a relativitáselmélettel, ugyanis a Hamilton-formalizmust relativisztikus és szimmetriameggondolásokkal egészíti ki. A relativisztikus elmélet problémáját az jelentette, hogy nem volt alsó korlát az energiára, ezért némiképp a Pauli-elvre alapozva Dirac a vákuumot úgy modellezte, mint amiben negatív energiájú részecskék végtelen sokasága tölti fel a mínusz végtelentől az alapállapoti energiáig tartó energiatartományt. Ezt az elméleti koncepciót nevezik Dirac-tengernek. Ez elvezette őt az elektron antirészecskéjéhez, a pozitronhoz. A részecskét 1932-ben Carl Anderson fedezte fel, aki azt javasolta, hogy az elektront negatronnak nevezzék, és legyen az elektron a pozitron és a negatron közös neve, azonban ez a terminológia nem terjedt el. 1947-ben Willis Lamb hallgatójával, Robert Retherforddal közösen úgy találta, hogy a hidrogénatom bizonyos, elvben azonos energiájú állapotai egymáshoz képest energiában kissé eltolódnak, azaz a degenerált energiaszint felhasad. Ezt nevezik a Lamb-eltolódásnak. Ugyanekkor Polykarp Kusch és Henry M. Foley felfedezték, hogy az elektron mágneses momentuma valamivel nagyobb, mint ami Dirac-egyenletből következne. Ezt a különbséget az elektron anomáliás mágneses dipólmomentumának nevezték, melyet a többek között Tomonaga Sinicsiró, Julian Schwinger és Richard Feynman által az 1940-es évek végén kifejlesztett kvantum-elektrodinamika magyarázza meg. ### Részecskegyorsítók A részecskegyorsítók fejlődésével és az egyre nagyobb energiák elérésével a fizikusok egyre mélyebben tudták elemezni az elemi részecskék tulajdonságait. Az elektronokat először 1942-ben tudta felgyorsítani Donald Kerst mágneses indukcióval. Betatronjával 2,3 MeV-ot ért el; a későbbi betatronok 300 MeV-ig gyorsították az elektronokat. 1947-ben felfedezték a szinkrotronsugárzást a General Electric 70 MeV-os szinkrotronjában. A sugárzást a körpályára állított elektronok gyorsulása okozta: az egyenletes körmozgás során az elektronra centripetális gyorsulás hat, és a gyorsuló, töltött részecskék fékezési sugárzást bocsátanak ki. Az első részecskeütköztető az ADONE volt, ami 1968-ban kezdte meg működését 1,5 GeV energiájú nyalábokkal. Elektronokat és pozitronokat ütköztetett, amivel megkétszerezte az ütközés energiáját az álló célhoz képest. A CERN ütköztetője, a Large Electron–Positron Collider (LEP) 1989-től 2000-ig működött, 209 GeV ütközési energiát ért el, és fontos méréseket végzett a részecskefizika standard modellje számára, például 2012-ben itt fedezték fel az évtizedekkel korábban elméletileg megjósolt Higgs-bozont is. ### Egyes elektronok befogása A 2010-es évekre már megjelentek olyan eszközök, melyek egyedi elektronok viselkedésén alapulnak. Ilyenek például a 2012-ben bemutatott L=20 nm, W=20 nm csatornaméretű CMOS tranzisztorok −269 °C (4 K) és −258 °C (15 K) között. Az elektron úgy halad egy félvezető kristályban, hogy eközben a többi elektronnal és a ráccsal kis mértékben reagál, effektív tömege pedig eltérhet az elektron nyugalmi tömegétől. Az ilyen rácselektronok szilárdtestekben való viselkedésével a félvezetők fizikája és a szilárdtestfizika foglalkozik. ## Tulajdonságai ### Osztályozása A részecskefizika standard modellje szerint az elektron a leptonok részecskecsaládjába tartozik. Az elektromosan töltött leptonok között az elektron a legkönnyebb. A standard modellben az első generációs elemi részecskék közé sorolják. A második és a harmadik generációhoz sorolt leptonokkal azonos a töltése és a spinje, és azonos kölcsönhatásokban is vesz részt, azonban a müonhoz és a tauhoz képest az elektron jóval kisebb tömegű. A leptonok abban különböznek a kvarkoktól, hogy nem vesznek részt az erős kölcsönhatásban. A leptonok mind fermionok, melyet félegész spinjük is mutat. Az elektron spinje 1/2 vagy –1/2 lehet. ### Alapvető tulajdonságai Egy elektron invariáns tömege megközelítőleg 9,109×10⁻³¹ kilogramm, vagy 5,489×10⁻⁴ atomi tömegegység. Einstein tömeg-energia megfeleltetésével ez 0,511 MeV nyugalmi energiának felel meg. A proton és az elektron tömegének aránya körülbelül 1836. A csillagászati mérések azt mutatják, hogy a proton/elektron tömegarány változatlan legalább az Univerzum életének legalább a fele óta, ahogy a standard modell állítja. Az elektron töltése −1,602×10⁻¹⁹ Coulomb. Ezt elemi töltésegységnek nevezik, és a szubatomi részecskék töltésének mérésére használják. Relatív pontossága 2,2×10⁻⁸. Kísérleti pontossággal az elektron töltése ugyanakkora, mint a protoné, de ellenkező előjelű. Az elemi töltést gyakran e-vel jelölik, így az elektron jele e⁻, ahol a mínusz jel a negatív töltésre utal. Hasonlóan, a pozitron jele e⁺, mivel minden tulajdonságban egyezik az elektronnal, kivéve ellentétes töltését. Az elektron belső impulzusmomentuma avagy spinje 1/2. Erre gyakran úgy utalnak röviden, hogy az elektron félegész spinű részecske. Az ilyen részecskék spinjének magnitúdója $\frac{\sqrt 3}{2}$ħ. Ez azt jelenti, hogy a spin vetülete (és így a kvantummechanikai értelemben vett mérési értéke) bármely tengely irányában ±ħ/2. Emellett az elektronnak spintengely irányú mágneses momentuma is van, ami megközelítőleg 1 Bohr-magneton. A Bohr-magneton: $\textstyle\mu_{\mathrm{B}}=\frac{e\hbar}{2m_{\mathrm{e}}}.$ Ennek mértéke 9.27400915(23)×10⁻²⁴ Joule / Tesla. A spin momentum szerinti iránya definiálja a helicitást. Az elektronnak nincs ismert belső szerkezete, a modellek kiterjedés nélküli tömegpontnak és ponttöltésnek tekintik. A klasszikus fizikában egy test perdülete és mágneses momentuma fizikai kiterjedésétől függ. Így a pontszerű elektronmodell ellentmond a Penning-csapdákkal tett megfigyeléseknek, amik véges, de nem nulla sugárra utalnak. Ennek egy lehetséges magyarázatát rendszerint a Foldy–Wouthuysen-transzformáció figyelembe vételével adják meg. Az elektron sugara egy megoldatlan kérdés a modern részecskefizikában. A véges nem nulla sugár nem fér össze a relativitáselmélettel. Másrészt a pontszerű elektron súlyos matematikai problémákat okoz, mivel így az elektron sajátenergiája végtelennek adódik. Mindezeket részletesen elemezte Dmitrij Ivanyenko és Arszenyij Szokolov. A Penning-csapdába befogott elektron mérésével a részecske sugarára 10⁻²² méter adódik. Létezik egy klasszikus fizikai konstans, ami az elektronsugár néven ismert, ami 2,8179×10⁻¹⁵ m, így nagyobb, mint a protoné. Ez az elnevezés a kvantumfizikai hatásokat figyelmen kívül hagyó számításokból ered. Valójában ennek nem sok köze van az elektron valódi szerkezetéhez. Vannak elemi részecskék, amik spontán könnyebb részecskékre bomlanak. Erre egy példa a müon, ami elektronra, neutrinóra és antineutrinóra bomlik 2,2×10⁻⁶ várható élettartammal. Az elektron stabilitását elméleti indokok magyarázzák: mivel a legkönnyebb részecske, aminek tömege van, ezért bomlása sértené az anyagmegmaradás elvét. Az elektron élettartama legalább 6,6×10²⁸ év, 90%-os konfidenciával. ### Kvantummechanikai tulajdonságai Ahogy minden részecskének, úgy az elektronnak is van hullámtermészete, és megnyilvánulhat hullámként. Ez a hullám-részecske kettősség, és a kétnyílásos kísérlettel mutatható meg. Hullámtermészete miatt az elektron egyszerre mindkét nyíláson áthaladhat, és interferálhat önmagával. A kvantummechanika a részecskék hullámtermészetét komplex értékű függvénnyel írja le. Ez a hullámfüggvény, amit görög betűvel, ψ-vel jelölnek. Ha ennek abszolútértékét négyzetre emelik, akkor megkapjuk annak a valószínűségét, hogy a részecske mely hely közelében milyen valószínűséggel figyelhető meg. Ez a valószínűségi sűrűség.[^1] Az egyes elektronok nem különböztethetők meg egymástól belső fizikai tulajdonságaik alapján. Ez azt jelenti, hogy egy egymással kölcsönható elektronpár két tagja kicserélhető anélkül, hogy észrevehető, mérhető változás történne. A fermionok, köztük az elektronok hullámfüggvénye antiszimmetrikus, ami azt jelenti, hogy a két elektron felcserélésével a függvény előjelet vált. Azaz ψ(r₁, r₂) = −ψ(r₂, r₁), ahol az r₁ és az r₂ változók az elektronokat jelölik. Mivel ezzel nem változott az abszolútérték, ezért a valószínűségek változatlanok maradtak. A bozonok hullámfüggvénye ezzel szemben szimmetrikus. Antiszimmetrikus esetben a hullámegyenletek megoldása nulla valószínűséget ad arra, hogy a két részecske egyszerre ugyanazt a helyet vagy állapotot foglalja el. Ennek a következménye a Pauli-féle kizárási elv. Ez magyarázza az elektronok viselkedését, például hogy miért kerülnek páronként külön pályára, vagy hogy miért alakulnak ki elektronpárok. ### Virtuális részecskék Egyszerűsített kép szerint a fotonok életük egy szakaszát elektron-pozitron párként töltik, amelyek hamarosan megsemmisülnek, és energiájuk fotonná alakul. A párok létrejöttéhez szükséges energia és a pár élettartama az alábbi határozatlansági relációban áll egymással: ΔE · Δt ≥ ħ. Az összefüggés értelmében a párkeltéshez szükséges ΔE energiát a kicsi Δt idő erejéig a vákuumtól is kölcsönözheti a keltett pár, így létrejöttük bizonyos valószínűséggel az aktiválási energiát el nem érő esetben is lehetséges. Mivel ħ ≈ 6,6×10⁻¹⁶ eV·s, ezért az elektron esetén többnyire 1,3×10⁻²¹ s élettartam a jellemző. Ha egy virtuális elektron-pozitron pár egy elektron erőteréhez közel jön létre, a pár ellentétes töltésű tagjaira őket elválasztó erők hatnak: a pozitron vonzódik a külső elektronhoz, a keltett elektront pedig taszítja. Ezt a jelenséget nevezik vákuumpolarizációnak amelynek értelmében a vákuum a anyagokhoz hasonlóan dielektrikus közegként viselkedik, és egy dielektrikus permittivitással jellemezhető. A vákuumpolarizációt kialakító virtuális részecskék árnyékoló hatása miatt egy elektron töltése a mérések során kisebbnek bizonyul, mint amekkora enélkül lenne. Ezt az elgondolást 1997-ben a japán TRISTAN részecskegyorsítóval végzett kísérletek kísérletileg megerősítették. A virtuális részecskék hasonlóan árnyékolják az elektron tömegét is. A virtuális részecskékkel történő kölcsönhatás magyarázza a belső mágneses momentum 0,1%-os eltérését a Bohr-magnetontól. Ez az anomáliás mágneses momentum. A kvantum-elektrodinamika egyik legfontosabb eredménye, hogy a megjósolt eltérést mérési eredményekkel is igazolni lehetett. A virtuális részecskék segítenek megmagyarázni a pontszerű elektron „belső perdületét” (azaz az elektron spinjét) és mágneses momentumát jellemző jelenségeket. A virtuális fotonok alapján magyarázható az elektron „remegő” mozgása (azaz a zitterbewegung), amely miatt az elektron precessziós körpályán mozog. Ez hozza létre a spint és a mágneses momentumot. Az atomokban szintén a virtuális fotonok okozzák a színképvonalak Lamb-eltolódását. ### Kölcsönhatások Az elektron negatív töltésű, ezért elektromos erőtere vonzza a pozitív töltésű részecskéket (például a protont), és taszítja a negatív töltésűeket. A kölcsönhatás nemrelativisztikus esetben a Coulomb-törvény határozza meg. A mozgó elektron mágneses erőteret indukál. Az Ampère-törvény azt jellemzi, hogy milyen erősségű mágneses mezőt kelt az elektronok kollektív mozgása. Mivel a mágneses mezővel mechanikai munkát lehet végezni, így az indukció jelensége alapján magyarázható például a villanymotor működése is. A kétköznapi léptékűnél gyorsabban mozgó töltött részecskék mágneses terét a Liénard–Wiechert-potenciálokkal szokták jellemezni, melyek relativisztikus mozgású, fénysebesség közeli részecskékre is jó közelítésű leírást adhatnak. Ha egy elektron mágneses térben mozog, akkor Lorentz-erő hat rá, mely az elektron mozgási irányvektorának és a térerősségvektornak a vektori szorzatával adható meg. A gyakorlatban például egy tér nélkül egyenes pályán mozgó elektron, ha egyenletes mezőbe ér, körpályára áll, amelyhez a szükséges centripetális erőt a Lorentz-erő szolgáltatja. Az ilyen körpálya sugarát nevezik Larmor-sugárnak. A gyorsuló mozgást végző elektron úgynevezett szinkrotronsugárzást kelt. A kisugárzott energiateljesítmény az elektront lassítja. Az Abraham–Lorentz–Dirac-erő az elektron saját terének visszahatása miatt az elektronra ható erő. A kvantum-elektrodinamikában a részecskék között a fotonok közvetítik az elektromágneses kölcsönhatást. Egy állandó sebességű, egyenes vonalon mozgó elektron nem bocsátana ki vagy nyelne el fotont, amivel megsértené az energiamegmaradást és a lendületmegmaradást. A töltött részecskék közötti kölcsönhatáshoz figyelembe kell venni a virtuális fotonok szerepét: az feloldja az ellentmondást, hogy ezeket tekintik az elektromágneses kölcsönhatásban az energia- és a lendületátadás közvetítőnek. Például a töltött részecskék közötti Coulomb-erő is a virtuális fotonok közreműködésével lép fel. Ennek értelmében az elektron például energiát adhat le, ha egy proton körüli elektromos téren szóródik. Az elektron gyorsulása fékezési sugárzást eredményez. Egy szabadon mozgó elektron és egy foton rugalmatlan ütközése a Compton-szórás. Ennek eredményeképpen megváltozik a részecskék lendülete és energiája, így a foton hullámhossza a Compton-eltolással módosul. Ennek nagysága legfeljebb h/m_ec, amit Compton-hullámhossznak neveznek. Ez elektronra például 2,43×10⁻¹² m. Hosszúhullámú részecskék szóródása esetén, mint például a látható fény (0,4–0,7 μm) ez az eltolódás elhanyagolható. Ez utóbbi kölcsönhatást nevezik Thomson-szórásnak. Két töltött részecske közötti elektromágneses kölcsönhatás erősségét a finomszerkezeti állandó adja meg. Ezt a mértékegység nélküli mennyiséget két energia hányadosa adja meg: a Compton-hullámhossznyi távolságban elhelyezett töltéseken mérhető elektrosztatikus energiájának, illetve a töltött részecske nyugalmi energiájának hányadosa. Mennyisége α ≈ 7,297353×10⁻³, ami megközelítőleg $\frac{1}{137}$. Ha elektron és pozitron találkozik, akkor szétsugárzódnak (annihilálódnak) két vagy több foton (gamma-részecske) formájában. Ha lendületük elhanyagolható, akkor a szétsugárzódás előtt pozitróniumatom alakulhat ki. Az annihiláció során kisugárzott energia 1,022 MeV. Másrészt, a nagy energiájú fotonok töltött részecskék közelében elektron-pozitron párrá alakulhatnak, amely jelenséget párkeltésnek neveznek. Az elektrogyenge kölcsönhatások elméletében az elektron hullámfüggvényének balsodrású kiralitással rendelkező komponense gyenge izospin dubletet alkot az elektron-neutrinókkal. Ez azt jelenti, hogy a gyenge kölcsönhatásokban az elektron-neutrinó ugyanúgy viselkedik, mint az elektron. A kettős bármelyik tagja töltésátvitelt szenvedhet: egy W-bozon kibocsátásával vagy elnyelésével a kettős egy másik tagjává alakulhat. A töltés eközben megmarad, mert a W-bozonnak is van töltése. Ez a töltésátvitel eredményezi a radioaktív bomlás során a béta-bomlást. Az elektron és az elektron-neutrinó semleges kölcsönhatásba is folytathat, ami egy Z⁰ cseréjével jár: ez írja le például a neutrinó-elektron rugalmas szórást. ### Atomok, ionok, molekulák Az elektron egy pozitív töltésű atommag körül kötött állapotba kerülhet, mely klasszikusan a Coulomb-erő fellépésével magyarázható. Az atommag és elektronok alkotta rendszert nevezik atomnak. Ha az elektronok száma nem felel meg az atommag rendszámának, az atomot ionnak nevezik. Az atomi rendszerben kötött állapotban levő elektron hullámszerű viselkedését állapotfüggvények, úgynevezett atompályák írják le, amelyek segítségével megadható, hogy egy elektron hol milyen valószínűséggel tartózkodik az atommag körül. Minden pályát más-más kvantumszámok jellemeznek, és csak a megfelelően megadott kvantumszámok határoznak meg pályát. Mivel az elektronok fermionok, ezért a Pauli-féle kizárási elv értelmében minden pályán csupán két, ellentétes spinű elektron tartózkodhat. Az elektronok fotonok elnyelésével vagy kibocsátásával léphetnek át a különböző energiájú atompályák között. A foton energiája megegyezik a két pálya energiájának különbségével. Az atompályák közötti átlépés más részecskékkel való ütközéstől is történhet, de olyan összetett folyamatok is atomi átmenetekkel járnak, mint például az Auger-effektus. Az atomtól való elszakadáshoz az elektronnak akkora energiára kell szert tennie, amennyi eléri vagy meghaladja a kötési energiát. Azt a jelenséget, mely során az atomból fotonelnyeléssel elektron lép ki, fényelektromos jelenségnek nevezik. Az elektronok pálya-impulzusmomentuma kvantált, azaz csak véges lépésekben változhat. Mivel az elektronnak töltése van, a pályaimpulzusa következtében ezzel arányos mágneses momentuma is van. Az atom mágneses momentuma egyenlő a mag és az elektronok pálya menti és spin mágneses momentumainak vektori összegével. Az elektronpárok mágneses momentuma ellentettje egymásnak, ezért kiegyenlítik egymást. Az atomok közötti kémiai kötések elektromágneses kölcsönhatások eredményei, amelyeket a kvantummechanika törvényei írnak le. A legerősebb kötéseket az elektronok átadása (elektrontranszfer) vagy megosztása (kovalens kötés) hozza létre, ezek segítségével atomokból molekulák épülnek fel. Több atommag elektromos terében az elektronok molekulapályán mozognak. A molekulák kialakulásában döntő szerepe van az elektronpároknak, melyek azonos molekulapályán elhelyezkedő, ellentétes spinű elektronok. A különböző molekulapályák esetén az elektron megtalálási valószószínűségének térbeli eloszlása eltérő: a kötő elektronpárok többnyire a két atom között fordulnak elő, míg a nem kötő elektronpárok többnyire az atomok körül helyezkednek el. ### Vezetés Egy test elektromosan semleges, ha benne a negatív és pozitív töltések mennyisége megegyezik. Hétköznapi esetben például ez úgy teljesülhet, ha egy testen az elektronok száma megegyezik a protonok számával. Ha egy testnek több, vagy kevesebb elektronja van, mint amennyi az elektromos semlegességhez kellene, akkor a test elektromosan töltött. Ha több elektronja van, akkor azt negatív, ha kevesebb, akkor azt pozitív sztatikus töltöttségnek nevezik. A makroszkopikus testek elektromos töltést nyerhetnek például dörzsölés által, ez a dörzselektromosság. A vákuumban, szabad pályán mozgó elektronokat szabad elektronoknak nevezik. A fémes anyagokban az elektronok egy része úgy viselkedik, mintha szabad elektron lenne: a testben viszonylag nagyobb távolságot is képes ütközés nélkül megtenni. A szilárdtestekben elmozdulni képes töltéshordozókat jellemzően sávelektronoknak nevezik, melyek effektív tömege a szilárdtestbeli viselkedésük folytán különbözhet az elektronok nyugalmi tömegétől. Ha a szabad elektronok együtt mozognak, akkor kollektív mozgásuk elektromos áramot valósít meg. Az elektromos áram mágneses teret kelt, és visszafelé is: a változó mágneses tér áramot indukál. Ezeket a kölcsönhatásokat a Maxwell-egyenletek írják le. Minden anyagnak van kisebb-nagyobb elektromos vezetőképessége, mely a hőmérséklettől is függ. A jó vezetők közé tartozik a legtöbb fém, például az ezüst, az arany és a réz, míg az üveg és a teflon például rosszul vezeti az elektromosságot. A szigetelő anyagokban (dielektrikumokban) az elektronok szorosan kötődnek az atomokhoz és a molekulákhoz, ezért ezek elektromos szigetelőként viselkednek. A félvezető anyagok vezetőképessége a jó vezetők és a jó szigetelők közötti. A fémek elektron-sávszerkezete csak részben töltött sávokból áll. A sávokon belüli energiájú elektronok szabadon elmozdulhatnak az anyagban, nem egy, hanem sok atomhoz tartoznak. A delokalizált elektronok egy gáz atomjaihoz hasonlóak, melyen alapul a jellemzően vezetőkre alkalmazható elektrongáz koncepciója. A Drude-modell értelmében az elektronok és a kristálybeli atomtörzsek közötti ütközések következtében az elektronok sebessége statisztikusan állandósul. Ez a driftsebesség néhány mm/s nagyságrendű. Ezzel szemben az anyagban a változások tipikusan a fénysebesség 75%-ával terjednek. Ez azért lehetséges, mert az elektromos jelek hullámként, azaz az elektronok kollektív mozgásával terjednek, mely hullámok csoportsebessége az anyag dielektromos állandójától függ. A legtöbb fém a hőt is jól vezeti a delokalizált elektronoknak köszönhetően. Hővezetésük, szemben az elektromos vezetéssel, közel független a hőmérséklettől, amit a Wiedemann–Franz-törvény fejez ki: a hővezetés és az elektromos vezetés aránya egyenesen arányos a hőmérséklettel. Minél melegebb a fémes anyag, annál erősebbek a kristályrács rezgései, ami akadályozza az elektromos vezetést, azaz növeli az ellenállást. Egy bizonyos hőmérséklet alá hűtve az anyagok ellenállása megszűnik, és az anyag szupravezetővé válik. A BCS-elmélet szerint ennek az az oka, hogy az elektronok ezen a hőmérsékleten úgynevezett Cooper-párokat alkotnak (mely nem összekeverendő az atomfizikai értelemben vett elektronpárokkal). A Cooper-párok a hideg közegben Bose–Einstein-kondenzátumot alkotnak, a rácsrezgéseket reprezentáló fononokkal csatolva úgy képesek az anyagban elmozdulni, hogy az ütközések száma minimális, azaz az anyag ellenállása igen lecsökken. A Cooper-párok sugara nagyjából 100 nm, így átfedhetik egymást. A BCS-elmélet sikerrel magyarázza az alacsony hőmérsékletű szupravezetést, azonban az, hogy a szupravezetés magasabb hőmérsékleten hogyan jöhet létre, még további kutatást igényel. Az abszolút nulla fok közelében a becsapdázott elektron úgy viselkedik, mintha három kvázirészecske kölcsönhatásaként állna össze: tulajdonságai spinonra, orbitonra és holonra hasadnak szét, melyek közül az első hordozza a spint, a második a részecskepályát, a harmadik a töltést. ### Mozgás és energia Einstein speciális relativitáselmélete szerint, ha egy elektron sebessége megközelíti a fénysebességet, akkor a megfigyelő szempontjából megnő a relativisztikus tömege, és nehezebb lesz gyorsítani. Például egy elektron sebessége megközelítheti a vákuumbeli fénysebességet, de nem érheti el. Ha azonban közel fénysebességgel haladó elektront dielektromos közegbe, például vízbe juttatunk, az elektron egy ideig gyorsabban haladhat a közegbeli fénysebességnél. A közeggel kölcsönhatva ekkor Cserenkov-sugárzást bocsát ki. A speciális relativitáselmélet hatásainak leírásakor a Lorentz-tényezőt alkalmazzák: $\gamma = \frac{c}{\sqrt{c^2 - v^2}} = \frac{1}{\sqrt{1 - \frac{v^2}{c^2}}} = \frac{1}{\sqrt{1 - \beta^2}} = \frac{\mathrm{d}t}{\mathrm{d}\tau}$ ahol c a fénysebesség, v pedig a részecske sebessége. A v sebességgel mozgó elektron K_e mozgási energiája: $K_e = (\gamma -1)m_ec^2$, ahol m_e az elektron tömege. Például, a Stanford lineáris gyorsító az elektront 51 GeV-ra. Hullámtermészete miatt az elektronnak de Broglie-hullámhossza is van. Ennek képlete λ_e = h/p, ahol h a Planck-állandó, p a momentum. Például az 51 GeV energiához tartozó hullámhossz 2,4×10⁻¹⁷ m, ami elég kicsi ahhoz, hogy az atommagnál sokkal kisebb szerkezetek is vizsgálhatók legyenek. ## Keletkezése Az ősrobbanás-elmélet a legelfogadottabb tudományos elmélet a világegyetem keletkezésére. Az első ezredmásodpercben a hőmérséklet 10 milliárd Kelvin fölött volt, és a fotonok átlagos energiája meghaladta a millió elektronvoltot. Ez elég volt ahhoz, hogy elektron-pozitron párokat hozzanak létre. A fotonok, elektronok és pozitronok egyensúlya jellemezte az univerzumot 15 másodpercig. Ezután annyira lehűlt, hogy nem tudott több elektron-pozitron pár létrejönni. A legtöbb pár összetalálkozva szétsugárzódott, ami egy időre újra felmelegítette az univerzumot. Ismeretlen okokból a leptogenezis folyamán valamivel több elektron jött létre, mint pozitron. Így minden milliárdból egy elektron élte túl a szétsugárzódást. Ugyanez volt a hatás a bariogenezisre is, így ugyanannyi proton maradt, mint elektron, ezzel az világegyetem töltésösszege nulla lett. A megmaradt protonokból és neutronokból nukleoszintézissel a hidrogén, a hélium és nyomokban a lítium izotópjainak magjai jöttek létre. Ez 5 perccel az Univerzum keletkezése után érte el csúcsát. A kimaradt neutronok 1000 másodperces felezési idővel elbomlottak: n → p + e− + ν_e A következő – évben a fölös elektronok túl nagy energiával bírtak ahhoz, hogy atomok részeivé váljanak. Ezután jött el a rekombináció ideje, amikor semleges atomok jöttek létre, és a táguló Univerzum áthatolhatóvá vált a sugárzások számára. Az ősrobbanás után 1 millió évvel kezdődött a csillagok keletkezése. A csillagokban zajló nukleoszintézis neutronokat és pozitronokat termel. A pozitronok fogyasztják az elektronokat. Ezzel szemben a nukleoszintézis radioaktív magokat is létrehoz, amelyek egy része béta-bomlással bomlik, és elektront és antineutrinót bocsátanak ki. Erre példa a kobalt-60, ami béta-bomlással nikkel-60-ná alakul. A 20 naptömegnél nehezebb csillagok magja a külső rétegeket ledobva életük végén magába roskad, és fekete lyukat hoz létre. A klasszikus fizika szerint semmi, még elektromágneses sugárzás sem juthat ki belőle. A kvantummechanika szerint azonban a Hawking-sugárzás érkezhet az eseményhorizont mögül. Ennek a hatására szintén keletkezhetnek elektronok és pozitronok. A Hawking-sugárzás mechanizmusa a következő: A fekete lyuk eseményhorizontja közelében virtuális részecskék jönnek létre. A fekete lyuk gravitációs potenciálja pozitív energiát juttat a pár egyik tagjának, és az valódi részecskévé válik, míg a másik tagja negatív energiához jut, és csökkenti a fekete lyuk energiáját, így az lassanként párolog. A Hawking-sugárzás a csökkenéssel együtt erősödik, míg végül a fekete lyuk felrobban. A kozmikus sugarak nagy energiájú részecskékből állnak. Megfigyeltek már 3,0×10²⁰ eV energiájú részecskéket is. Ha ezek a Föld légkörének nukleonjaival találkoznak, akkor részecskezáport indítanak el, amiben többek között pionok is keletkeznek. Az esetek többségében müonok érkeznek. A müonok a pionok bomlásának termékei: π− → μ− + ν_μ A müon bomlása pedig elektront vagy pozitront termel: μ− → e− + ν_e + ν_μ ## Megfigyelése Az elektronok távoli megfigyelése többek között a kibocsátott sugárzásuk által lehetséges. Például a csillagok koronájában az elektronok plazmát alkotnak, amelyekből fékezési sugárzás érkezhet. Elektrongázban kialakulhat plazmaoszcilláció is, mely egy közeg elektronsűrűségének nagy frekvenciával, szinkronban váltakozása, és amely rádióteleszkóppal megfigyelhető. A foton energiája frekvenciájával arányos. Amikor egy kötött pályájú elektron egyik atompályáról másikra lép, akkor meghatározott energiájú (és ennek megfelelő frekvenciájú) fotonokat nyel el vagy bocsát ki. Ha például az atomokon széles spektrumú fény hatol át, akkor bizonyos frekvenciák kiszűrődnek, az áthatolás után a spektrumban elnyelési vonalak jelennek meg. Minden elemnek megvannak a karakterisztikus elnyelési színképvonalai. Ennek köszönhetően spektroszkópiai elemzéssel egy vizsgált anyagban az egyes összetevők kimutathatók. Laboratóriumi körülmények között az egyes elektronok kölcsönhatásai részecskedetektorokkal figyelhetők meg, amelyekkel mérni lehet az energiát, a spint és a töltést. A Paul-csapda és a Penning-csapda lehetővé teszi töltött részecskék hosszabb ideig tartó becsapdázását és tárolását akár hónapokon át. Ezen eszközök segítségével a részecskék tulajdonságai jól mérhetők. Az elektron mágneses momentumát 11 tizedesjegy pontossággal tudták megmérni, ami 1980-ban meghaladta a többi ismert fizikai állandó pontosságát. Az elektron energiaeloszlásának változását először a svéd Lundi Egyetemen filmezték le 2008 februárjában. A kutatók attoszekundumos fényvillanásokat használtak, így elsőként figyelhették meg közvetlenül egy elektron mozgását. Az elektronok szilárdtestbeli eloszlása például az impulzusfelbontású fotoemissziós spektroszkópia (ARPES) segítségével vizsgálható, mely a fényelektromos jelenségen alapulva képezi le a kristályos szilárdtest reciprokrácsát, melyből rácsjellemzőkre, szimmetriákra, összetételre lehet következtetni. Segítségével jellemezhetők a kristályrácsban az elektronra vonatkozó szórási jellemzők. ## Alkalmazások ### Részecskenyalábok Az irányított elektronnyaláb például alkalmazható hegesztésre. A technika lehetővé teszi a 0,1–1,3 mm foltméretűre fókuszált, 10⁷ W·cm⁻² energiasűrűségű nyalábok előállítását. A nyalábot a munkadarabhoz vákuumon át kell elvezetni, különben az elektronok reakcióba lépnének a gázzal még mielőtt a hegesztés megtörténne. Ezzel olyan vezető anyagokat is összekapcsolnak, amiket nem lehetne hagyományos módon összehegeszteni. Az elektronsugaras litográfia (EBL) félvezető eszközök mikrométernél jóval nagyobb pontosságú gyártásához használják. Az elektronsugarat vákuumtérben alkalmazzák. Az elektronok szóródása a szilárdtestekben kb. 10 nm-re korlátozza a pontosságot. A módszer lassúsága és költségessége miatt csak speciális integrált áramkörhöz, illetve alapkutatási kísérletekben használják a módszert, továbbá jellemzően elektronlitográfiával készülnek a jóval termelékenyebb fotolitográfia fotomaszkjai. Az elektronnyalábbal való besugárzást élelmiszerek és gyógyszerek sterilizálására alkalmazzák. Nagymértékben lehet továbbá módosítani például üveges anyagok mechanikai jellemzőit, így viszkozitását anélkül, hogy a folyamat aktiválási energiájának eléréséhez az anyagot magas hőmérsékleten hőkezelni kellene. A lineáris részecskegyorsítók által kisugárzott elektronsugarakkal felszíni daganatokat kezelnek. Az elektronterápiával azért kezelhetők bőrsérülések és a bazális sejtkarciómák, mert az elektronnyaláb behatolási mélysége az emberi szövetben kicsi (5–20 MeV energia esetén tipikusan 5 cm), így nem hatol mélyre. Kiegészítésként használhatják a röntgenes besugárzási kezelések után. A részecskegyorsítók által kiadott szinkrotronsugárzást a részecskefizikában, atomfizikában és kémiai alapkutatásban alkalmazzák. Ezen eszközökben a mágneses térbe vezetett, spinpolarizált elektronok bocsátják ki az elektromágneses sugárzást: ezen viselkedést nevezik Szokolov–Tyernov-hatásnak. Az így nyert elektronsugarakkal különféle kísérleteket végeznek. A szinkrotronsugárzás az elektronok lassítására is használható. Az elektronok és pozitronok ütköztetése energiát hoz létre, amit szintén tanulmányoznak. ### Képalkotás A kisenergiás elektrondiffrakció (LEED) egy olyan módszer, amely során kristályos anyagokat bombáznak elektronsugarakkal, az elektronok pedig az szilárdtest atomjain szóródnak. A visszaszórás miatt keletkező diffrakciós mintázatból következtetnek az anyag szerkezetére. Itt az elektronok energiája tipikusan 20–200 eV. A nagyenergiás elektron-visszaszórás (RHEED) előzővel rokon eljárása a szilárdtestek felületi vizsgálataira alkalmazható. Az elektronnyaláb energiája 8–20 keV, a nyaláb beesési szöge pedig 1–4° közötti. Az elektronmikroszkóp fókuszált elektronsugarakat bocsát a tárgyra. Az elektronok egy részének a vizsgált anyag atomjaival való ütközés során megváltozik a mozgási iránya, szöge, fázisa és energiája. Ezek alapján megalkotható a tárgy közel atomi felbontású képe. Az eljárás jelentőségét az adja, hogy a míg fénymikroszkópokban a diffrakciós korlát miatt kék fény használatával kb. 200 nm-es felbontás érhető el, ez a megkötés elektronmikroszkópok esetén jóval nagyobb felbontást is megenged. Ennek az az oka, hogy a képalkotásra használt elektronok de Broglie-hullámhossza a fénymikroszkópban alkalmazott detektáló fényénél jóval rövidebb, például 100 000 V-os gyorsítófeszültség esetén 0,0037 nm. A lencsehibák ellenében korrigált transzmissziós elektronmikroszkóp elvben képes 0,05 nm-nél is jobb felbontás elérésére, ami elég lenne ahhoz, hogy egyes atomokat láthatóvá tegyen, bár a gyakorlatban ennél kissé gyengébb felbontás a jellemző. Az elektronmikroszkóp hasznos képalkotó segédeszköz a laboratóriumok számára, azonban technikai nehézségek (vákuumrendszer, minta-előkészítés technikai nehézségei, stb.) és a készülék nagy beruházás- és karbantartásigénye miatt csak speciális kutatási célokra alkalmazzák. Az elektronmikroszkópnak két fő típusa létezik: a transzmissziós és a pásztázó elektronmikroszkóp. A transzmisszós elektronmikroszkóp esetén az elektronnyaláb keresztülhalad a tárgyon az áthaladt elektronokat mágneslencsével rávetítik a képalkotó felületre. A pásztázó elektronmikroszkópok a tárgy felszínéről visszaverődő elektronokkal vizsgálják a tárgyat. Mindkét típus nagyítása százszorostól egymilliószorosig, vagy akár még tovább is terjedhet. A pásztázó alagútmikroszkópok az alagúteffektus elvét kihasználva végeznek képalkotást. E módszer lényege, hogy a vizsgált minta felszíne felett, annak „domborzatát” lekövetve hegyes, gyakorlatilag egyetlen atomban végződő tűt mozgatnak. A minta és a mérőtű távolságát a kettő közötti alagútáram szinten tartásával szabályozzák. Így a felület lepásztázásával magasságtérkép alakul ki, melynek felbontása az atomi mérettartományba esik. Az eszköz a felszín atomi szintű topológiai felmérése mellett elektronszerkezeti mérésekre, sőt, a felület módosítására, bizonyos korlátokkal akár egyedi atomok elmozdítására is alkalmazható. ### Más alkalmazások A szabadelektron-lézerben (FEL) relativisztikus elektronsugár halad át egy dipólmágnesekből álló rácson (úgynevezett undulátoron), amiben a mágnesek azonos polaritással néznek egymás felé. Az elektronok szinkrotronsugárzást bocsátanak ki, amely koherensen kölcsönhat az elektronokkal, ami az eszköz rezonanciafrekvenciáján felerősíti a sugárzás intenzitását. A FEL különböző frekvencián képes koherens elektromágneses sugarakat kibocsátani, a mikrohullámoktól a lágy röntgensugarakig. Az eszközt elsősorban az iparban, a kommunikációban és a gyógyításban, és a tudományos alapkutatásban alkalmazzák. A modernebb technológiák elterjedéséig a katódsugárcsöveket széles körben használták, melyek megtalálhatóak voltak laboratóriumi berendezésekben, tévékészülékekben és képernyőkben. A fotoelektron-sokszorozó csövekben a fotókatódhoz érkező fotonok elektronlavinát indítanak el, ami detektálható áramlökést produkál. Az elektroncsövekben vezetett elektronsugarak elektromos jeleket közvetítenek, amivel a huszadik század első felében kritikus szerephez jutottak az elektrotechnikában. Idővel az elektroncsöveket felváltották a jóval nagyobb teljesítményű, kisebb méretű, csekélyebb energiafogyasztású és olcsóbb szilárdtest-eszközök, például tranzisztorok. ## Fordítás [Kémiai alapfogalmak](Kategória:Kémiai_alapfogalmak "wikilink") [A standard modell alapvető részecskéi](Kategória:A_standard_modell_alapvető_részecskéi "wikilink") [Héjfizika](Kategória:Héjfizika "wikilink") [Leptonok](Kategória:Leptonok "wikilink") [^1]: </cite>

Nyersvasgyártás

A nyersvasgyártás a vas- és acélkohászat technológiai folyamatának első alapvető fázisa. A vas a természetben nem fordul elő színfém formájában (legfeljebb a meteoritvas ilyen), ezért azt érceiből, tűzi kohászati eljárással kell előállítani. A tűzi kohászat során a vasércből – ami főleg vasoxidok elegye – az oxigént redukálással távolítják el. A redukáló anyag szén (koksz, a kohászok szóhasználatában „karbon”). A koksz nemcsak redukálja a vasérceket, de megfelelő hőmérsékletet is ennek égése biztosítja. A nyersvasat többnyire nagyolvasztóban, speciális aknás kemencében állítják elő. Vannak más eljárások is, de a nagyolvasztó a nyersvasgyártás legtipikusabb kemencetípusa: olyan, aknás kemence, amelynek működtetéséhez kisegítő egységekre (léghevítőkre, fúvógépházra, torokgáztisztítóra stb.) is szükség van. A nagyolvasztót és a kisegítő egységeket együtt nagyolvasztóműnek nevezik. A nyersvasgyártás történetét az 1300-as évektől követhetjük: a levegőfúvatás fejlesztésével ekkor sikerült a bucakemencékben elég magas hőmérsékletet elérni. Az így előállított vas ugyan nagy széntartalma miatt eleinte használhatatlan (pig iron, csugunnaja szvinka, azaz disznó vas) volt, mégis ez a nyersvas vált az ipari méretű, kétlépcsős acélgyártás első fázisává. ## A nyersvasgyártás története Nem tudjuk pontosan, hogy miként és hol nyerték ki először vasércből a vasat, de az tény, hogy a régészek Egyiptomban, el-Girzában, az i. e. 3500-tól i. e. 3200-ig terjedő időszakból származó meteoritvas anyagú gyöngyöket, a Kheopsz-piramisnál pedig vasszerszámokat találtak. Mivel a vas idővel elrozsdásodik, a maradványok elvesznek számunkra, így a vasgyártás több mint 6000 éves múltja csak feltételezés. Az első kohók voltaképpen olyan, kis gödrök voltak, amiket széljárta helyeken kapartak ki. Ezekben a vasércet faszénen izzították. A szén redukálta a vasoxidokat, azaz eltávolította az oxigént a vasércből. A gödrök egyre nagyobbak lettek, és falukat előbb-utóbb agyaggal tapasztották ki. Európában ez a fajta „közvetlen acélgyártás” az i. e. 7. században, a hallstatti kultúrával terjedt el – ekkor a vasat és a bronzot még együtt használták. Kontinensünkön a vasszerszámok az i. e. 5. században, a La Tène kultúrával szorították ki végleg a bronz eszközöket. A kohókat domboldalakba építették, így egyszerűbb volt őket kezelni, és a természetes huzatot is jobban hasznosították. A dombról – felülről – könnyen „etethették” a kemencét, a lejtő felől – alulról – pedig egyszerűbben szíthatták a tüzet. A termék alig olvadt meg, a viszonylag kis hőmérséklet miatt a vas alig ötvöződött a szénnel, ezért az ércből acélszerű – igaz, salakkal szennyezett – terméket kaptak. A salakot kovácsolással távolították el, így tették az anyagot felhasználhatóvá. A legrégibb ilyen kemencét az egykori római Noricum tartományban tárták fel a mai Ausztriában. A fejlődés eredményeként a kemencék tovább nőttek, és már a levegő befúvásáról is gondoskodtak. Ezeket a bucakemencéket évszázadokon át használták. A honfoglaló magyarok telephelyein sok ilyen kemencét tártak fel – sőt, minden nagyobb uradalomnak saját kohóüzeme volt. Magyarország területén kétféle típusú, a 10–12. századból származó kemencét tártak fel: az egyik főleg kelet-magyarországi (Imola, Trizs), a borsodi érclelőhelyek környékén gyakori kemence (imolai típus), amelyet egy műhelygödör oldalába mélyítettek és elölről fújtattak, a másik, főleg nyugat-magyarországi (Kőszegfalva, Vasvár), szintén műhelygödörbe telepített, de onnan kissé előreálló típus. Ez utóbbi oldalról is fújtatható. Az érclelőhely (ebben a korban alapvetően a gyepvasérceket dolgozták fel) és gazdag erdőség közelében épített üzemek olcsón állították elő a vasat, így eladásra, sőt exportra is termeltek. Királyaink is tudták, milyen fontos a vaskohászat, ezért a fejlett vaskultúrájú országokból hoztak be kohászokat. Amikor a kézi erővel hajtott bőrtömlős fújtatókat vízi erővel hajtottakkal váltották fel, nagyobb hőmérsékletet értek el (hazánkban ez a megoldás 1320 körül kezdett elterjedni). Az így hevített nyersvas megolvadt, és ezért több szenet (karbont) vett fel. Miután megszilárdult, ez a termék rideg, törékeny, kovácsolhatatlan volt, és nem tudták a korábbi módon felhasználni. Először rossznak, „selejtnek” tartották, innen ered a nyersvas angol neve: pig iron, orosz neve: csugunnaja szvinka, mindkettő magyar megfelelője: disznó vas – viszont felfedezték az öntöttvasat. A kohászok egy idő múlva persze megtanulták, hogyan állíthatnak elő ebből az „elrontott” vasból kiváló acélt. A bucakemencéket a 18. századig használták. Egyes vidékeken, például Stájerországban akkorára nőttek, hogy kőből rakott aknájuk volt, aminek magassága elérhette a 8 métert. Ezeket egyes szerzők gomolyakemencéknek nevezik, és a nagyolvasztó felé vezető út önálló állomásának tekintik. A hazai vasipar fejlődésében fontos állomás volt az 1700-as évek eleje, amikor a Rákóczi-szabadságharc fegyverigénye szükségessé tette a vasgyártás bővítését: elsősorban a Felvidéken és Erdélyben építettek új kohókat és hámorokat (kovácsüzemeket). Ekkor már ismerték a frisstűzi acélgyártást, és a vasüzemek némelyikét ilyennel is kiegészítették. Ez az a korszak, amitől a hazai iparosodás beindulását számítjuk. A Selmecbányán 1735-ben alapított Bányatisztképző Iskola, később Bányászati és Erdészeti Főiskola sorra bocsátotta ki a képzett bányász-kohász szakembereket, akik komoly szerepet játszottak a kohászat fejlesztésében. Az első nagyolvasztókat a 18. század húszas éveiben építették; 1800-ban Magyarországon mintegy harminc nagyolvasztó működött. Az ipari forradalom növekvő vasigényének kielégítésére kőből építettek magas aknájú kohókat. Ilyen Magyarország legjelentősebb ipari műemléke, a Lillafüred mellett álló újmassai őskohó. Ezt Fazola Frigyes építette 1810-ben, és 1866-ig működött. Ennek a kohónak az elődjét Fazola Henrik létesítette 1770-ben Ómassán, de ez nem maradt fenn. A faszenet lassan felváltotta a kőszén, majd a koksz, a befújt levegőt melegíteni kezdték a kohó hőjével, és a 19. századra nagyjából kialakult a mai értelemben vett nagyolvasztó. A hazai iparfejlesztés nagyja ekkor Széchenyi István volt, aki a Lánchíd felépítésével, a hajógyártás és a gőzhajózás beindításával a kohászati fejlesztéseknek újabb lökést adott. Sorra jöttek létre a kisebb-nagyobb kohászati gyárak (Resica, Ózd, Diósgyőr stb.), Magyarország vaskohászata rövid időn belül a leggyorsabban fejlődők közé került. Az első világháború után – a trianoni döntés eredményeként – a termelés a felére esett vissza, a hazai vaskohászat elvesztette nyersanyagforrásai és üzemei javát. A két világháború között újabb gyors fejlődés bontakozott ki, de a második világháború után a termelés csak 1948-ban érte el az 1938. évi szintet. 1950-ben új kohászati komplexum építése kezdődött el Dunapentelén, ez lett a Dunai Vasmű. A nyersvasgyártás jelentősége az évtizedek során folyamatosan csökkent azzal, hogy az acélgyártás egyre inkább áttért a hulladék bázisú technológiára. A hajdani négy nyersvasgyártó üzemből (Csepel, Ózd, Diósgyőr, Dunaújváros) mára csupán Dunaújvárosban gyártanak nyersvasat. ## A nyersvasgyártás anyagai ### Vasérc A földkéreg átlagban mintegy 6,6%-nyi vasat tartalmaz – igen változatos vegyületi formációkban és még változatosabb eloszlásban. Ezen vegyületek közül a gyakorlat számára legfontosabb ásványok: - hematit, Fe₂O₃, vastartalma 70%, - magnetit, Fe₃O₄ ill. FeO·Fe₂O₃, vastartalma 72,41%, - hidrohematit, Fe₂O₃·0,5 H₂O, vastartalma 66,27%, - goethit, Fe₂O₃·H₂O, vastartalma 62,92%, - limonit, Fe₂O₃·1,5 H₂O, vastartalma 59,89%, - sziderit, FeCO₃, vastartalma 48,28%. Vasérceknek azokat a kőzeteket nevezzük, amelyekben a vas viszonylag sok, és oxid formában van jelen (vagy könnyen alakítható oxiddá), vassal ötvöződő szennyezőanyag, meddő pedig kevés van benne. - A vörösvasércek (lilásvörös színükről nevezték el) hematit alapúak. Ezek a legfontosabb vasércek. A legjobbak 64-68% vasat tartalmaznak. - A mágnesvasércek vagy szürkevasércek magnetit alapú ércek, vastartalmuk 60% fölött is lehet. Tömörebbek, ezért valamivel nehezebben redukálhatóak. A magnetit gyakran a kova különböző, az érc minőségét rontó módosulataival (jáspis, kvarc) nő össze. - A barnavasércek alapásványai legalább részben hidroxidosak. Kötött víztartalmukat hevítés hatására elveszítik, így vastartalmuk növelhető. - A pátvasércek sziderit alapúak. Tűzi úton (ezt pörkölésnek nevezik) oxidossá kell őket alakítani. A vasérceket általában nem eredeti formájukban adagolják a nagyolvasztóba, hanem könnyebben redukálhatóvá, kedvező szemnagyságúvá és porozitásúvá alakítják, és még salakképző anyagot is kevernek hozzá. Ezt a műveletet agglomerálásnak nevezik, és zsugorító pörköléssel vagy pelletezéssel végzik. ### Salakképző anyagok Kohósítás közben a vasérc meddőtartalma is megolvad, ebből lesz a salak. A salak kémiai összetétele igen fontos, mert a metallurgus – többek között – ezzel tudja befolyásolni a kéntelenítés folyamatát. A kéntelenítés azért fontos, mert a kén a vasban és az acélban is szennyező elem. A salak kémiai összetételét salakképzők adagolásával állítják be: a salakképző anyag többnyire mészkő és dolomit. Ha olyan zsugorítványt vagy pelletet használnak, amely már tartalmazza ezeket, akkor általában nem kell külön salakképző anyag (ezek az „önjáró ércek”). ### Tüzelő-redukáló anyagok A nagyolvasztóban használatos tüzelő-redukálóanyag többnyire a koksz. A koksz egyrészt hőt, másrészt redukáló gázt fejleszt, harmadrészt karbonizálja (szénnel ötvözi) a vasat. A koksz C-tartalma több mint 85%, és annál jobb, ha minél kisebb (1% alatti) a kéntartalma. A koksz szerkezete erősen porózus, ami javítja a nagyolvasztóban elhelyezett elegyoszlop gázátjárhatóságát. Egyes esetekben brikettkokszot használnak, amit szurok kötőanyaggal állítanak elő. A kokszfelhasználás csökkentése érdekében külön redukálóanyagokat: szénhidrogéneket (földgáz, fűtőolaj), szénport stb. is használnak; ezeket a forrószélhez keverik. ### Levegő A levegőt a hőszükséglet biztosítására (a koksz égetéséhez) fúvatják a nagyolvasztóba – a kohászok ezt a levegőt fúvószélnek nevezik. Mivel a befúvott hideg levegő lehűtené az olvadékot, ezért előzőleg a nagyolvasztóból távozó gázok hőjét hőcserélőkkel hasznosítva felmelegítik. A meleg fúvószél a forrószél. A hőcserélők magas, tűzálló téglákból épített, rácsos szerkezetű oszlopok (a feltaláló Edward A. Cowper nevéből kauperek), amelyek a levegőt szakaszos üzemben 1100–1300 °C-ra melegítik fel. ## Redukciós folyamatok A nagyolvasztóban lejátszódó metallurgiai (kémiai) folyamatok meglehetősen bonyolultak és sokrétűek, még akkor is, ha „csak” a vasérc redukciójáról van szó (ezen kívül más jellegű reakciók, folyamatok is lezajlanak). A lejátszódó kémiai reakciók jelentős mértékben függenek az adott térrész hőmérsékletétől, az uralkodó nyomásviszonyoktól és a jelenlévő vegyületektől. A nagyolvasztóban a redukciós folyamatok alapvetően háromféle módon zajlanak le: - direkt módon, azaz közvetlenül szénnel (C), - indirekt módon, azaz szén-monoxid (CO) segítségével, - más redukálószerek, többnyire hidrogén (H₂) segítségével. Az aknába adagolt és lefelé haladó érc először az elegyoszlopon felfelé haladó gázokkal találkozik. Ennek a gázkeveréknek legjelentősebb alkotórésze a koksz elégetéséből származó szén-monoxid (CO) és szén-dioxid (CO₂). A redukálás szempontjából a széndioxidnak nincs szerepe, a szén-monoxid a legfontosabb összetevő, ez végzi az indirekt vagy közvetett redukciót. Az indirekt redukció akkor a leghatásosabb, ha az érc porozitása megfelelően nagy (ezt célozza például a kohósítás előtt zsugorítás). A redukciónak ez a módja azonban kis sebességű, így viszonylag kevés vasat eredményez. Az oxidok további redukálását a közvetlen vagy direkt redukciónak kell elvégeznie. A közvetett redukció az aknában, míg a közvetlen redukció a fúvósíkban vagy közvetlenül fölötte megy végbe, miközben a redukálódott vas megolvad. A vasoxid redukcióját úgy kell elképzelni, hogy az először az érc felületén indul meg, majd a darab belső részei felé haladva fokozatosan veszíti el oxigéntartalmát: : Fe₂O₃ → Fe₃O₄ → FeO → Fe. ### Indirekt redukció A vasoxid közvetett redukciója már a vörösizzás hőmérsékletén elkezdődik: : 3 Fe₂O₃ + CO → 2 Fe₃O₄ + CO₂. A képződött Fe₃O₄ tovább redukálódik: : Fe₃O₄ + CO = 3 FeO + CO₂, : FeO + CO = Fe + CO₂. A redukció folyamata azonban nem ilyen egyszerű. A fenti kémiai egyenletek ugyanis az egyensúlyi állapotot tételezik fel. Ettől eltérő körülmények között más jellegű reakciók is végbemennek, pl.: : Fe₃O₄ + 4 CO → 3 Fe + 4 CO₂. ### Direkt redukció A közvetlen vasredukció egyenletei: : Fe₂O₃ + 3 C = 2 Fe + 3 CO, : Fe₃O₄ + 4 C = 3 Fe + 4 CO, : FeO + C = Fe + CO. A két – direkt és indirekt – reakciófajta között jelentős különbség, hogy míg a közvetlen redukálás valamennyi folyamata hőfogyasztó (endoterm), addig a közvetett reakciók hőtermelők (exotermek). Ebből is következik, hogy a nagyolvasztóban törekedni kell az indirekt (szén-monoxidos) redukciókra, mert az tüzelőanyag-megtakarítással jár. ### Redukció hidrogénnel A hidrogén a levegővel, az elegy kötött víztartalmával vagy szénhidrogén adagolással kerülhet be a nagyolvasztóba. A hidrogén nagyobb hőmérsékleten kezd redukálni, mint a szén-monoxid, de sokkal gyorsabb, hatékonyabb annál. Ugyanakkor bonyolultabb is, mert a hidrogén (víz) szilárd szén és szén-monoxid gáz mellett van jelen, s ezek egymásra is hatnak. Hidrogén keletkezésére vízgőzből a következő reakcióegyenleteket lehet felírni: : C + H₂O = CO + H₂, : CO + H₂O = CO₂ + H₂, A hidrogén a redukálási sort hasonlóan végzi az előzőekkel (egyensúlyi állapotot feltételezve): : 3 Fe₂O₃ + H₂ = 2 Fe₃O₄ + H₂O, : Fe₃O₄ + H₂ =3 FeO + H₂O, : FeO + H₂ = Fe + H₂O. Az első két reakció hőfogyasztó, míg a középső enyhén hőtermelő jellegű. Az egyensúlyi állapottól eltérő körülmények között létrejöhető reakciók: : Fe₃O₄ + 4 H₂ =3 Fe + 4 H₂O, : Fe₂O₃ + 3 H₂ = 2 Fe + 3 H₂O. ## A nagyolvasztó A nagyolvasztó nyersvasgyártás legtipikusabb kemencetípusa. Aknás kemence, amelynek működtetése azonban több, egyéb feladatot ellátó egységet is igényel. Ilyenek például a léghevítők, a fúvógépház, a torokgáztisztító stb. Ezeket – a nagyolvasztóval együtt – nagyolvasztóműnek nevezik. A nagyolvasztó méreteit hasznos magasságával, medencéjének átmérőjével és hasznos térfogatával lehet bemutatni. A nagyolvasztók fejlődése során egyre nagyobb kemencéket építettek, de a méretnövekedést sokkal inkább az átmérővel érték el, mint a magasság növelésével. A legnagyobb magassági méretek a 30–35 méter körüli tartományban vannak, a hasznos térfogat pedig az 5000 köbmétert is meghaladja. ## További képek

Mindennapi élet Athénban Periklész korában

bélyegkép\|360px\|Athén központja egy 19. század eleji festményen bélyegkép\|Periklész Az ókori Athén mindennapi élete az i. e. 5. századra, Periklész korára, például szolgált a Földközi-tenger egész medencéjében létrehozott görög városállamok, illetve rajtuk keresztül a Római Birodalom, sőt későbbi korok számára is. Ekkor élte virágkorát az i. e. 7. századtól, hosszú küzdelmek során kialakult görög demokrácia társadalmi rendszere. Az athéni demokrácia a lakosság szűk körére korlátozódott, csak a polgárjoggal rendelkező szabad férfiakra. A gazdasági tevékenység nagy része a rabszolgákra hárult. A hagyományosan legfontosabb mezőgazdaság egyre kevésbé tudta kielégíteni a városlakók igényeit, ezért nőtt a szerepe a kereskedelemnek. A gazdaság szilárd támasza volt ebben a korban a közeli ezüstbányák termelése. A családokban a vezető szerep a családapáé volt, a „tisztességes” nők a háztartásba szorultak, a társadalmi életben nem vehettek részt. A középületeket, templomokat kőből, márványból emelték, de a görög polgárok lakásai túlnyomórészt vályogból épültek, döngölt, egyenetlen padlózatuk és nagyon szerény berendezésük volt. A ruházat alapja a szabás nélküli textilből készült, gondosan redőzve, csattal rögzítve magukra öltött tunika, köpeny, kendő volt. A tisztálkodásra és a szépítkezésre is ügyeltek. Az athéni polgárok többsége nem végzett fizikai munkát, napjaik nagy részét az agorán töltötték társasági élettel. Az alapvető élelmiszer a gabona és a hal volt, de a módosabbak sokféle húsételt is fogyasztottak. A gazdagabb körökben gyakori esti lakomák nem csak a szórakozás, hanem a tartalmas beszélgetések és a művelődés színterei is voltak. ## A város bélyeg\|Az ókori athéni Akropolisz bejáratának rekonstrukciója egy 19. századi rajzon A görögök az i. e. 6. századig túlnyomórészt vidékies jellegű településeken éltek; az i. e. 5. századra jöttek létre a klasszikus görög városok, de ekkor már százával az egész Mediterráneumban, valamint a Fekete-tenger partjain. Ezeket mind a tengerpart közelében lévő magaslatokon építették, a vízi közlekedés és a védhetőség szempontjait egyaránt figyelembe véve. Gyakorlatilag az összes görög város magja a vár jellegű felsőváros, az akropolisz volt. Az athéni Akropolisz már az i. e. 6. században fontos vallási funkciót is kapott, itt építették fel a legszentebb épületeket. I. e. 480-ban a perzsák lerombolták, de már az i. e. 5. század közepére újjáépítették. I. e. 447 és 406 között aztán itt hozták létre a világ egyik legnevesebb építőművészeti alkotását, a Parthenónt. Ettől kezdve a környék a korábbiaknál is nagyobb szabású ünnepségeknek lett a színtere. A görög városok mindennapi életének központját nem az akropolisz, hanem az agora képezte. Így volt ez Athén esetében is. Ezt a központi teret általában a városon áthaladó két legfontosabb út találkozásánál alakították ki. Itt jött létre fokozatosan a város kereskedelmi, társadalmi, politikai és vallási életének központja. Az agora kezdetben csak egy puszta tér volt, de fokozatosan középületeket, szentélyeket, templomokat emeltek köré. Athénban az agora egyik oldalán építették fel a Buleutériont, az államtanács, az 500 tagú bulé gyűléshelyét, amely a levéltárnak, a nyilvántartások hivatalának is otthont adott. Ugyanitt helyezték el Rhea, Zeusz anyjának szobrát is, Pheidiasz alkotását, amely ülve ábrázolta az istennőt, aki egyúttal a nyilvántartások őre is volt. A bulé tagjai közül ötvenen mindig ügyeletet tartottak, tizenheten pedig a közelben aludtak, így mindig készen állt a testület, hogy egy esetleges válságban átvegye az irányítást. A nyilvántartó hivatalban őrizték a törvényeket, a perek jegyzőkönyveit, a polgárok névsorát, a hivatalos súly- és hosszmértékeket. A hivatali és közigazgatási központ kialakulásával a kereskedők kiszorultak erről a területről. Ennek ellenére Athén fénykorában állandó volt itt a nyüzsgés: a polgárok itt jöttek össze ügyeiket intézni, pletykálkodni, beszélgetni politikáról, filozófiáról. A nagy, nyitott oszlopcsarnokok, a sztoák valamelyest megvédték őket az időjárás viszontagságaitól, a túlzott napsütéstől vagy az esőtől. Külön épületben volt itt a hivatalnokok számára egy étkezde, ahol ebédre általában sajtot, árpakenyeret, olajbogyót és póréhagymát, de néha húst vagy halat is ettek, illetve hígított bort ittak hozzá. A fekete mázas edényeken „ΔΗ” felirat jelezte, hogy köztulajdonban (δημοσίων / démoszión) vannak. A hivatal szomszédságában, a domboldalban egyfajta nézőteret alakítottak ki, ahol mintegy 200 ember fért el. A köztisztviselők itt tehették meg jelentéseiket az illetékes bizottságoknak. Az athéni agora határát, annak hivatalos szerepe miatt, márvány határkövekkel jelölték meg, amelyekre ez a felirat került: „Én jelzem az agora határát”. Az agora közelében állt a Királyi Csarnok (Sztoa Basziliké), ahol az évente választott „király”, a baszileusz székhelye volt. Névlegesen is csak az athéni kormányzat második embere volt (arkhón baszileusz), és hatásköre csaknem kizárólag vallási ügyekre korlátozódott. Viszont itt tették közszemlére a kőbe vésett törvényeket, és itt állt az úgynevezett királyi kő, egy ősi, dísztelen kőtömb is, amelyre a választott hivatalnokok letették esküjüket. A görög városok nagyrészt korábbi falvak összeolvadásából alakultak ki, Athén esetében ez magyarázza azt, hogy a város neve görögül többes számban rögzült (Athénai). A spontán fejlődés nyomán a városképben szinte áttekinthetetlen összevisszaság uralkodott. Az új házak elhelyezését, alakját mindössze az építtetőjük képzelete és anyagi lehetőségei határozták meg. Az utcák így kacskaringósak és gyakran alig másfél méter szélesek voltak. Sok volt a zsákutca és a szintkülönbségek miatt a lépcső is. Az utcákat általában nem burkolták, állapotuk az altalajtól függött. A házak között disznók, kutyák kóboroltak élelmet keresve, turkálva a szemétben. Este természetesen csak fáklyával lehetett útnak indulni. Athén korabeli városrészei közül Kollütosz, Melité vagy a kézművesek lakta Kerameikosz igen szegényes volt. Gazdagabb kerület volt Szkambonidai, itt sok kis tér lazította a beépítettséget, tette barátságosabbá a környéket. Innen körbe lehetett járni az Akropoliszt, errefelé oktatta Szókratész sétálva a tanítványait. ### Városrendezés A görög városok utcái eredetileg nagy összevisszaságban, spontán módon alakultak ki. Az utcáknak nem voltak neveik, és egyébként is nehéz lehetett volna tájékozódni, ha nem emelkedett volna a város fölé a mindenhonnan jól látható Akropolisz. Mivel azonban a város egyetlen része sem volt távolabb másfél kilométernél a hegytől, nem igazán lehetett eltévedni. Idővel azonban egyre több városban megjelentek az urbanizációs törekvések. Sakktáblaszerű rendben utcákat jelöltek ki, szétválasztották a polgári és a szakrális zónákat. A városrendezési törekvéseket legegyszerűbben az újonnan alapított gyarmatvárosokban lehetett érvényesíteni, mint a szicíliai Szelinoszban és Gelában már az i. e. 6. század elejétől. Athénban nagyobb városrendezésre akkor került sor, amikor i. e. 480-ban, majd újra 479-ben a perzsák lerombolták. Az újjáépítéskor helyenként öt méteres szélességű utcákat alakítottak ki, amiket később ki is köveztek. Ennek a munkának a felelősei az asztünomoszok, az útügyi hivatal tisztviselői voltak. Őket sorshúzással választottak meg, fizetést kaptak, és hatósági jogköreik is voltak. Az ókori görög szerzők a városrendezés atyjának a milétoszi Hippodamoszt tartották, aki sok görög városban működött, például Athén kikötővárosának, Peiraeiusznak a szerkezetét is ő alakította ki. ### Vízellátás A görög városokban már az i. e. 6. században nagy erőfeszítéseket tettek a friss víz biztosítására a lakosság számára. Sok helyen vízvezeték-hálózatot építettek ki, helyenként már a föld alatt, a természetes vizek eljuttatására a települések központjába. Athénben az Ilisszosz folyó vizét hasznosították oly módon, hogy terrakottacsöveken keresztül vezették a vizet az Akropolisz közelében kiépített ciszternáig, ahonnét azután továbbvezették azt az egyes városrészek közkútjaihoz. ## A társadalom Az i. e. 5. századra, Periklész korára teljesen kifejlődött Athénban az ókori görög demokrácia társadalmi rendszere. Az athéni demokrácia intézményei példaként szolgáltak az ókori görög városállamok hosszú sora számára, de nem egyedüliként, mert más városállamok is létrehoztak széles körben követett megoldásokat. Az ókori görög demokrácia elméletben azonos jogokat biztosított minden húsz éven felüli férfi városi polgár számára. Az athéni polgárok azonban több szempontból is különböző közigazgatási-társadalmi csoportokba kerültek, ami egyúttal bizonyos társadalmi egyenlőtlenségeket is eredményezett. A legősibb társadalmi csoportképző intézmény a phratria volt, ami azonos rangú szabadok végső soron rokonságon alapuló közösségét jelentette. A gyermekeket apjuk a megfelelő kor elérése után bemutatta a phratriának, ezzel váltak polgárrá. A másik alapvető fontosságú csoportképző intézmény a démosz volt, azaz valamely vidék, terület lakosainak összessége. A démoszhoz való tartozás szerint osztották a polgárokat phülékre, törzsekre, amik már a vérségi kapcsolatoktól független, „mesterséges” közigazgatási egységek voltak. Ezek szerint terhelték szét a lakosság között a katonai kiadásokat, az adókat, ezek szerint osztották el a köztisztviselők, tanácstagok, bírák számát. Kleiszthenész i. e. 508–507-es reformja eredményeképpen az Athént is magába foglaló attikai félszigeten tíz phülé működött, amelyeket három-három trittüszre osztottak, mégpedig úgy, hogy mindegyikben legyen városi, tengerparti és hegyvidéki elem is. Szolón az athéni polgárokat négy vagyoni osztályba sorolta. Csak a felső három tagjait lehetett megválasztani a különböző városi posztokra, de a legszegényebbek is részt vehettek és szavazhattak a népgyűléseken. Az i. e. 5. században a gazdasági fellendülés nyomán gyorsan növekedett Athén lakossága. Kleiszthenész reformjai után arra is lehetőség nyílt, hogy a városon kívülről érkezettek is gyorsan integrálódjanak az athéni társadalomba. Periklész ezt a folyamatot akarta fékezni akkor, amikor i. e. 451-ben törvényt fogadtatott el az athéni polgárjog korlátozásáról. Eszerint csak az lehetett teljes jogú athéni polgár, akinek már az apja is az volt, és az anyja is athéni polgár leánya volt. A gyakorlatban az athéniak kiváltságosnak érezték magukat a többi göröghöz képest is, nem is beszélve a nem-görögökről, barbárokról. Etnikailag jónoknak tartották magukat, és lenézték a durvának tartott dórokat. A politikai nézetek tekintetében nem mindenki volt híve a demokráciának. Az oligarchikus nézeteket vallók szerint a demokrácia az ingyenélők világa, a demokrácia hívei szerint viszont az oligarchák kapzsik és elnyomók voltak. ### A népgyűlés bélyeg\|360px\|A Pnüx domboldala a 21. században Az athéni demokratikus társadalmi berendezkedés alapvető intézménye volt a népgyűlés, az ekklészia. A népgyűlés fajtái közül az egyiken csak a lakosságra vonatkozó határozatokat hoztak, a másikon hadvezéreket választottak, illetve a hadakozás befejezése után értékelték teljesítményüket, jutalmazták vagy büntették – esetleg kivégeztették – őket. (A később esetleg megbánt kivégzések esetében azokat vonták felelősségre, akik „félrevezették a népet”). További fajta népgyűlésen a nomothenészek által előkészített törvényeket fogadták vagy vetették el. A népgyűléseken csak a húsz év feletti, szabad athéni férfi polgárok vehettek részt. Az ő számuk becslések szerint mintegy lehetett, de ennyien nem is fértek volna el itt. A gyakorlatban a várostól távol lakó parasztok csak ritkán jelentek meg a gyűléseken, azokon inkább a városi polgárok, kézművesek és kereskedők vettek részt. A részvétel ösztönzésére a megjelentek a 4. századtól napidíjat is kaptak. Átlagosan 3–4000, időnként 6000 körüli ember gyűlt össze, és így a polgárjoggal nem rendelkezőknek is jutott külön hely, hogy követhessék az eseményeket. Ez azt is jelenti, hogy a demokratikus rendszert a lakosság 5%-ának a szavazatai tartották fenn. Ezt a legmagasabb döntéshozó fórumot átlagosan negyvenszer hívták össze egy évben. A napirendről hirdetményeken előre tájékoztatta a lakosságot a bulé, azaz a tanács, aminek igen komoly volt a politikai szerepe. Hogy tagjai ne tehessenek szert túlzott hatalomra, véletlenszerűen, sorshúzással választották ki őket, és egy személy csak egy évig tölthetett be egyfajta hivatalt. A gyűlések színhelye a Pnüx volt, egy homorú domboldal, amely természetes színházi nézőtérként lehetőséget biztosított arra, hogy néhány ezer ember hallhassa a középen, lent elhelyezkedő szónokokat. A gyűlések kijelölt napjának reggelén az agórán és más forgalmas helyeken a városi rendészeti feladatot ellátó szkíta íjászok és az általuk irányított rabszolgák vörös festéktől nedves kötelet húztak ki, és elkezdték lassan terelni a tömeget a gyűlések tere felé. A kötél elől a rabszolgák és a nők kitértek, de sokan a polgárjoggal rendelkező férfiak közül is. A többiek siettek a Pnüx felé, mert akinek a késlekedés miatt festékes lett a ruhája, annak pénzbüntetés járt. A domboldalon letelepedtek, üdvözölték az ismerősöket, de hivatalnokok, papok is járták a területet, ellenőrizve, hogy a résztvevők közé nem keveredett-e illetéktelen személy. Ezután a bulé, a tanács által előkészített napirendet a gyűlés elé terjesztették, és hozzászólásokat kértek. Bárki felszólalhatott, de a szónoklásra többnyire gyakorlott, hivatásos szónokok vállalkoztak, akik fizikailag is képesek voltak hangjukat eljuttatni a több ezer hallgatóhoz. Amikor valaki fellépett a tribünre, mirtuszkoszorút tettek a fejére, és ezáltal immunitást kapott, sérthetetlenné nyilvánították. A közönség általában igen kritikusan viszonyult a felszólalókhoz, a támogatás elnyeréséhez nagy ügyesség kellett, a nem elég meggyőző szónokokat könnyen lehurroghatták – tettlegességre azonban ritkán került sor. A felszólalások után az elnök megszavaztatta a népgyűlést. A szavazás karfelemeléssel történt. Ezeket nem számolták meg, csak becslést végeztek; ha nem volt egyértelmű az eredmény, a vita folytatódott. A lezáratlan kérdések további megvitatását este folytatták, vagy – váratlan esőzés esetén – elhalasztották a következő alkalomra. ### A rabszolgák helyzete A görög társadalom gazdasági alapját erre az időre már a rabszolgatartás jelentette. A rabszolgák az átlagos polgárcsaládoknak is elengedhetetlen tartozékai voltak. Később Arisztotelész úgy fogalmazott, hogy a legkisebb társadalmi egység a család, amelynek „tagjai a férfi, a felesége és a rabszolgájuk”. A rabszolgák helyzete ugyanakkor rendkívül sokféle lehetett, a háztartásokban szinte családtagként tartott, esetleg fontos irányító feladatokkal is megbízott patriarchális rabszolgáktól a gazdasági élet sokféle ágában foglalkoztatott dolgozókon át egészen a bányák mélyén rövid életük végéig robotoló szerencsétlenekig vagy az olcsó bordélyházakban kizsákmányolt rabszolganőkig. A rabszolgákat külön piacokon árusították, ahol ugyanúgy megvizsgálták, megtapogatták őket a vásárlók, mint más árucikkeket. Nagy tömegeik a hadifoglyokból kerültek ki. Kimón i. e. 468-ban nagy győzelmet aratott a perzsák felett, ezután húszezer rabszolga került a piacra. De sok görög is rabszolgasorba került a görög államok egymás ellen folytatott harcai révén. Természetesen a rabszolgák, lehetőség esetén, tömeges szökéssel vagy felkeléssel igyekeztek kitörni helyzetükből. Sokan közülük azonban teljesen beletörődtek sorsukba, és szabadon mozoghattak. Athén kikötőjében, Pireuszban a lakosság negyede rabszolga volt. Az utcákon öltözetük alapján nemigen lehetett megkülönböztetni őket a szabad lakosság alacsonyabb rétegeitől, hacsak nem tetoválásuk alapján, ami lehetett korábbi barbár életük emléke, vagy a gazdájuk által rájuk tétetett jel. Az állami rabszolgák gyakran hivatalos feladatokat is elláttak, például a városőrség tagjai voltak. ## Vallás bélyeg\|Athén védőistennőjének egy ókori ábrázolása a Louvre-ban A többistenhiten alapuló korabeli görög vallás átfogó szerkezete általánosan érvényesülő szilárd rendszer volt az egész görög világban, egyes részei azonban meglehetős változatosságot mutattak. A városok különböző védőisteneket tekintettek fő oltalmazójuknak, és a többi istenek is gyakran más-más szerepet kaptak az egyes városok vallási életében. Athén főistene Pallasz Athéné volt. A város lakosai meglehetősen nyitottak voltak a különböző vallási, filozófiai elképzelések iránt, a mély vallási meggyőződés vagy dogmatizmus távol állt gondolkodásuktól. Minden istentől ugyanazt kérték, várták: anyagi jólétet, esőt, kenyeret, bort, egészséget, jövőbe látást, bölcsességet, békét – vagy éppen győzelmet a háborúban. A pragmatikus vallási gondolkodásra jellemző, hogy a Parthenón istenszobrain, domborművein dolgozó mesteremberek a leletekből kimutathatóan dolgoztak egyszerű emberek sírkövein is, és felhasználták korábbi mintáikat erre a célra is. Így jelenhetett meg az egyszerű mesteremberek, sőt rabszolgák, rabnők sírkövén a parthenóni istenek képmása – az elhunyt ábrázolásaként. A vallás nagy szerepet kapott a családi életben is. A szertartások fő helye a családi tűzhely volt, amelyben Hesztia istennő tiszteletére folytonosan égett a tűz. A szertartások ismerete apáról fiúra szállt. Születés, házasság vagy örökbefogadás alkalmával beavatási ünnepséget rendeztek. ## Igazságszolgáltatás Az athéniek gyakran pereskedtek. A tárgyalásokat gyakran a nyilvánosság előtt tartották, gyilkosság esetében feltétlenül. A korabeli görög drámaírók szerint könnyen lehetett hamis tanút vásárolni. Az érdekesebb pereket nagy tömeg hallgatta, a köznép szívesen követte a „sztárügyvédek” szónoklatait az esküdtszék előtt. A kisebb ügyekben ítélkező törvényszék is legalább 201 kisorsolt bírából állt. Arisztophanész komédiáiból is ismeretes, hogy az athéniek örömmel, szinte szenvedélyesen bíráskodtak, de Periklész emellett bevezette a bírák napidíját is, hogy honorálja fáradozásukat. Fejenként és naponta csak néhány oboloszról volt szó. Athénban a peiraieuszi kapu felé vezető úton volt a börtön épülete. Az athéniak – mint az ókorban és a középkorban szinte mindenütt – nem szívesen alkalmaztak büntetésként hosszú szabadságvesztéseket az őrzés nehézségei, költségei miatt, inkább bírsággal, száműzetéssel vagy halállal büntettek. Ezért ez az épület kicsi maradhatott, és még ennek egy részét is egy patika foglalta el, ahol a halálos adag bürköt készítették a halálraítélteknek. ## Gazdasági élet A korabeli görögök viszonya a fizetett fizikai munkához ellentmondásos volt. A társadalmilag hasznos tevékenységet fontosnak tartották, a munkát általában nem tartották méltóságon alulinak, ugyanakkor úgy vélték, hogy a munkával járó kötöttségek akadályozzák az emelkedett szellemi tevékenységet. A gazdag polgárok ezért sokkal méltóbbnak tartották magukhoz, hogy egész nap ettek-ittak barátaikkal, filozofáltak, politizáltak vagy háborúztak. A gazdasági élet egyik legfontosabb alapja a rabszolgák által végzett munka volt. Az Athéntól mintegy 50 kilométerre fekvő laurioni ezüstbányákban például húszezer rabszolga dolgozott. Magas volt az aránya a háztartásokban végzett önfenntartó tevékenységnek, ami soha nem került a piacra: a ruhák készítését, a szövést nagyrészt az asszonyok végezték családi használatra, általában a családi gazdaságok termelték meg az elfogyasztott élelmiszerek döntő részét, legtöbbször helyben sütötték a kenyeret is. A kézműiparban, a kereskedelemben sokféle dolgozó tevékenykedett együttműködve: szabad polgárok, idegenek, felszabadított és fel nem szabadított rabszolgák. A szabadokat napi, havi, ritkábban évi szóbeli szerződéssel alkalmazták. Keresetük alig haladta meg a létfenntartási minimumot, családot eltartani ebből nem lehetett. A legtöbb kézműves mindennel foglalkozott, amire kereslet volt, csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak a specializációt. Athénban gyakran okozott gondot a munkanélküliség. A munkára várók az agora közelében gyűltek össze. Az általuk okozott politikai és biztonsági gondok miatt Periklész megszavaztatta a lakossággal, hogy a város építse újjá szent helyeit. Ezekkel a „nagyberuházásokkal” hosszú időre munkát lehetett adni sokféle foglalkozású embereknek. A mindennapi munka nagyon korán kezdődött, a dolgozók már napfelkelte előtt keltek. A munka napnyugtáig tartott, rövid ebédszünettel, azaz általában tizenkét órát dolgoztak. Órát még nem használtak a gyakorlatban (bár a napórát és a vízórát már ismerték), az időt hozzávetőlegesen határozták meg. ### Mezőgazdaság A legfontosabb gazdasági ágazat és egyben a legmagasabb presztízsű tevékenység a földművelés volt, itt dolgozott a lakosság nyolcvan százaléka. A földbirtoklás társadalmilag is rendkívül fontos volt. Földet csak a poliszok szabad polgárai birtokolhattak, és sok városállamban csak az lehetett polgár, akinek földbirtoka volt. Athén környékén kevés volt a megművelhető földterület, ezért az i. e. 5. században a birtokok nagysága általában nem haladta meg a harminc hektárt, legnagyobbrészt öt hektár körüli méretűek voltak, amelyeket maga a tulajdonos művelt meg családjával, esetleg néhány rabszolga segítségével. Ez patriarchális rabszolgaság volt, a rabszolgák szinte osztoztak a gazda sorsában, mintegy alsóbbrendű családtagként. A sarlóval végzett aratáshoz a gazdák napszámosokat is alkalmaztak. Az idők során azonban a földtulajdon egyre erőteljesebben koncentrálódott, és az i. e. 4. századra Attika polgárainak egytizede birtokolta a művelésbe fogott területek egyharmadát. Léteztek köztulajdonban lévő és papi birtokok is; ezeket versenytárgyalásokon adták bérbe a tényleges gazdálkodóknak. A szántáshoz ökör húzta egyszerű faekét használtak. Két ökör már gazdagságot jelentett; ha így dolgoztak, az állatokat a válluknál kötötték össze, mert a jármot még nem ismerték. Ökör hiányában kapával lazították a földet. A földhiány miatt sokfelé igen intenzív gazdálkodást folytattak, teraszokat alakítottak ki, öntözőcsatornákat építettek. A szomszédok a nagyobb munkák idején együttműködtek. A kisparaszti gazdaságok szerény megélhetést biztosítottak tulajdonosaiknak, tartalékok képzéséről általában nem lehetett szó. A kis birtokokon gabonát termesztettek, szőlőt, olaj- és gyümölcsfákat telepítettek, birkát és szarvasmarhát, sertést, baromfit tartottak, elsősorban saját szükségletre; nagyobb méretű állattenyésztés Athén környékén a földrajzi viszonyok miatt nem volt lehetséges. A legfontosabb gabonafélék a búza és az árpa voltak. További szántóföldi termények voltak a köles, a nedvesebb területeken pedig a len. A földet minden második évben pihentették. Állati trágyát, sőt meszet vagy salétromot is használtak talajjavításra. A kisbirtokok termelésének jellege alapvetően önellátó, azaz naturálgazdálkodás volt. Az agyagos földből nyerték az építőanyagot, az ott növő fákból faragták a szerszámokat, agyagból készítették az edényeket, az állatbőrből a szíjakat, tömlőket. A piacra alig vittek árut, és csak a legszükségesebbeket vásárolták ott. Az i. e. 5. század végére kialakult nagybirtokokon a termékek nagy része már piacra került. A nagybirtokon rabszolgák dolgoztak, a férfiak a földeken, a nők pedig például a szövőszékek mellett. Az ideális nagybirtokos ellenőrizte a munkát, jól tartotta rabszolgáit, lehetőleg maga képezte ki őket. A legmegbízhatóbbakat vezetőnek emelte ki. A tulajdonos felesége a rabszolga-házvezetőnőt irányította, a cselédek munkáját ellenőrizte, szükség esetén kezdetleges gyógyító tevékenységet is folytatott. ### Ipar A legtöbb görög városállamban ebben az időszakban igyekeztek minden eszközzel támogatni a kézművesipart, hiszen az iparosok és kereskedők jelentették az ókori görög demokrácia bázisát. Diodórosz jegyezte fel Themisztoklészről, hogy „rávette a népet..., hogy a betelepedetteknek és a kézműveseknek adómentességet biztosítsanak, hogy így mindenfelől nagy tömeg gyűljék össze a városba, és több mesterséget űzzenek kellő jártassággal”. A tipikus kézműves kis műhelyt tartott lakóháza földszintjén, ott dolgozott, és ott is árulta a portékáit. Legfeljebb alkalmazottat vagy rabszolgát foglalkoztatott. Gyakran a görögök kettős sípja, az aulosz hangjai mellett folyt a munka, esetleg közösen énekeltek. Az i. e. 5. század végére már nagy rabszolgatartó manufaktúrák is kialakultak, több tucatnyi vagy száz fő feletti létszámmal, elnyomva a kisipart. Az iparágak között kiemelkedő jelentősége volt a fémfeldolgozásnak. A leggyakrabban bronzot és vasat dolgoztak fel. A kovácsműhelyekben kecskebőr fújtatók segítségével izzították a nyersanyagot, majd számos különböző célszerszámmal munkálták meg. A forró kovácsműhelyekben a munkások legtöbbször meztelenül dolgoztak. A legkeresettebb áruk a fegyverek voltak. A legelterjedtebb szakma a fazekasság volt. A legtöbb ilyen műhely a Kerameikosz negyedben volt. Az alapanyagot az Athéntól mintegy tíz kilométernyire található Kóliasz bányáiból szerezték be. Ehhez Kosz szigetéről importált vörös okkert kevertek. Az athéni fekete- majd vörösalakos kerámia az akkor ismert világ nagy részére eljutott, és rengeteg töredékben maradt fenn. A fazekasok és az alakokat rajzoló művészek nagyon büszkék voltak tudományukra, ezért nevüket is szívesen feltüntették műveiken. #### Építkezések, közbeszerzések A nagy állami építkezések jelentős jövedelmet biztosíthattak az építési vállalkozóknak, azonban a hatóságok szigorúan ellenőrizték őket. Az athéni népgyűlés öttagú bizottság révén felügyelte a közösségi építkezéseket. Szigorúan elvárták, hogy az állami megbízatásokat inkább a dicsőség, mint a pénzszerzés reményében vállalják el. Az építőmestereknek csak utólag fizettek, és mindennel el kellett számolniuk, a költségek listáját nyilvánosságra is hozták. Ha egy építész több mint 25%-kal túllépte az előzetes költségvetést, a többletet levonták a megbízás összegéből, azaz nem többet, hanem kevesebbet kapott az eredetileg tervezettnél. Az építkezésen nagy szükség volt szakemberekre, kőfaragókra, ácsokra, tetőfedőkre. Csapatban dolgoztak, fizetségüket természetben (ellátásban, ruházatban), illetve pénzben kapták. Először makettet készítettek a megrendelő számára, annak elfogadása után kezdődött a kivitelezés. Sokféle eszközt, szerszámot használtak: ólomsúly, szögmérő, körző, szintező, valamint daruk, csörlők is voltak köztük. ### Szolgáltatások A szolgáltatások ebben a korban még fejletlenek voltak. A pénzkölcsönző vállalkozások csak az i. e. 4. századtól indultak fejlődésnek; a leggyakoribb az egyszerű uzsorástevékenység volt, az óriási kamatra nyújtott kölcsön. Az athéni polgárok nem szívesen foglalkoztak ezzel, a korabeli „bankárok” általában betelepültek vagy felszabadított rabszolgák voltak. Hasonlóan megvetett tevékenység volt a vendéglős munkája is, mivel a görögök igen vendégszeretőek voltak, és botrányosnak tartották, hogy valaki hasonló tevékenységért pénzt kér. A rosszallás kiterjedt a vendéglők látogatóira is, ezt mutatja egy Diogenészről szóló anekdota: ### Kereskedelem, piac, pénz bélyeg\|Athéni obolosz az i. e. 5. századból A város gabonaszükségletének kétharmadát tengeren túli importból fedezték. A gabonakereskedelmet ezért államilag szabályozták, és céljaira Pireusz kikötőjében nagy átmenő raktárakat alakítottak ki. A piac, az agora fontos kereskedelmi központ volt minden görög városban, de emellett a társadalmi élet centruma is. A görög férfiak nappal nem ültek otthon, hanem a városba mentek, amíg feleségük irányította a ház körüli teendőket, a rabszolgák meg dolgoztak. A piac délelőtt volt a legzsúfoltabb, a mai szóhasználat szerint délelőtt 10 és 12 közötti időszakot úgy is nevezték, hogy a „tele piac ideje”. Az árusoknak helypénzt kellett fizetniük, piacfelügyelők őrizték a rendet, hárították el a nagyobb konfliktusokat. A piacok nyüzsgésében az árusok minden eszközzel igyekeztek becsapni vevőiket, akik ennek persze tudatában voltak. A pénzt az árusok és vevők egyaránt gyakran a szájukban tartották, mivel zsebet nem használtak, ezzel van összefüggésben a halottak szájába helyezett obolosz is. Minden városállamban saját pénzt vertek. Athénban napi egy drachma, azaz hat obolosz fizetésből már átlagosan meg tudott élni egy munkás. A vendéglőben egy adag főtt húsért fél oboloszt kellett fizetni. Egy rabszolga hetven drachmába, egy ház háromezerbe kerülhetett. Athén, a kor gazdasági és politikai nagyhatalma élénk távolsági kereskedelmet folytatott elsősorban a görög gyarmatvárosokkal, a mai francia Marseille-től Egyiptomig (Naukratisz), vagy a mai Ukrajna területéig (Olbia). ### Közlekedés Az ókori görög világ fő közlekedési eszköze a hajó volt. Az alapvetően part menti vonalakon, lehetőleg csak nappal közlekedő kereskedelmi hajók olcsón szállítottak utasokat is. A könnyű, gyors hadihajókkal szemben a kereskedelmi hajók testesek és nehezek voltak. Egy teherhajó jó széllel 12 óra alatt 34 tengeri mérföldet (mintegy 70 kilométert) tehetett meg. Minden hajó haladhatott evezőkkel is, de általában csak akkor folyamodtak ehhez, ha leállt a szél, vagy veszélyes szakasz következett, illetve ha a part közelében hajóztak. A szárazföldi utakra nem sok gondot fordítottak, azok leginkább csak kanyargó, kitaposott kőcsapások voltak. Ha nem kerülhették el az emelkedőket, a sziklatalajba lépcsőfélét vájtak. A folyókon gázlók vezettek át, esetleg tutajjellegű komp vagy fából vert gyaloghíd. Az utazók ellátását szolgáló infrastruktúra nem létezett, de a helyi lakosok mindenütt nagy vendégszeretettel fogadták a vándorokat, utazókat. A szárazföldi teherszállítás eszköze az öszvér vagy ökör vontatta nehéz szekér volt. A lovakat hadi célokra tartogatták, csak a nagyon gazdagok használták saját célra. A nehézségek ellenére a görögök szívesen utaztak városról városra. A szárazföldi utazás fő eszköze a gyaloglás volt, esetleg az öszvér vagy szamár háta, a kétkerekű személyszállító kocsi nagyon ritka volt. Az öregeket, betegeket hordszéken szállították, de egészséges férfiembernek nem illett ezt igénybe venni. Politikai ellenfelei Démoszthenészt is támadták amiatt, hogy gyaloghintót vett igénybe az Athénből Pireuszba vezető úton. ## Család, a nők helyzete, az élet szakaszai Athén és általában az ókori görög városállamok társadalmának alapja a család volt. Minden szabad férfitól elvárták, hogy megházasodjék, törvényes gyermekeket nemzzen. A szélesebb család tagjai a fontosabb családi események alkalmával összegyűltek, és – a lakomák mellett – közös szertartásokon vettek részt. A családot a szabad férfiak és nők alkották, a házi rabszolgák nem tartoztak ide, de a háztartás, az oikosz részei voltak. A rokon családok alkották a genoszt, több genosz együtt pedig a phratriát alkotta. A családfő, az apa kizárólagos hatalommal rendelkezett a családtagok felett. Ő döntötte el, hogy sajátjaként fogadja-e el a megszületett gyermeket, családtagjait el is zavarhatta a háztól. Ő kezelte a család vagyonát, beleértve felesége hozományát is. Ő döntött gyermekei házasságáról. A nők egész életükben engedelmességgel tartoztak a férfi családfőnek, aki lehetett az apjuk, a férjük vagy a legidősebb fiuk. Mindennek ellenére a görög apának nem volt annyira teljes hatalma a családtagjai, különösen a fiúk felett, mint a római pater familiasnak. A helyenként különböző szabályok, szokások szerint a felserdüléstől számított két év múlva, vagy a házasságkötéstől számítva, illetve a polgárként történt bejegyzés után az apa törvényes hatalma megszűnt fia felett. Ha nem engedelmeskedtek apjuknak, nem fenyegethette őket súlyos büntetés azon kívül, hogy elűzethettek a háztól és kizárathattak az örökségből. Az is előfordulhatott, hogy a fiú hamisan gyengeelméjűséggel vádolhatta apját vagyona megszerzése érdekében, amint – a vitatott hagyomány szerint – Szophoklész esetében történt. Az idős családtagokat tisztelték. Törvény is előírta, hogy a családfő kötelessége gondoskodni öreg szüleiről, majd haláluk után a szabályok szerint eltemetni őket. ### A nők helyzete A nők helyzete a korabeli Athénban és a görög világban általában rendkívül hátrányos volt. Jellemzőek ehhez a milétoszi Thalész szavai: A háztartás összes női tagja, fiatalok és öregek, szabadok és rabszolgák, elkülönített lakrészben (günaikeion) laktak, és csak ritkán léphettek ki onnan. Az asszonyok felelőssége elsősorban az otthon rendben tartása volt, a házon kívüli dolgokba nem volt beleszólásuk. Sok városban még az utcán való mozgásukat is szabályozták, bizonyos időszakokra korlátozták, és ennek betartására felügyelőket alkalmaztak. Az ideális, tisztes háziasszony csak az egész testét beborító peplosz nevű ruhában, fejét kendővel bekötve léphetett az utcára. A gyakorlatban azonban a piacon fedetlen karú lányok, asszonyok vidáman árusítottak, trágárul veszekedtek. Minden nőnek, a tekintélyes polgárok feleségétől a prostituáltakig, ha egyéb teendőjük éppen nem volt, „szabad” idejükben szőniük illett, kellett. Az asszonyok csak informális úton gyakorolhattak hatást férjükre, fiaikra, de ezt olyannyira megtették, hogy a férfiak állandó panasza volt: asszonyaik önkényeskednek velük. A nők egyenjogúságának teljes hiánya a házasságtörés büntetése terén is megmutatkozott: Athénban a törvény megengedte a megcsalt férjnek, hogy tettenérés esetén megölje a csábítót, illetve a házasságtörésnek mindössze a gyanúja esetén is elküldhette feleségét. Az asszonynak viszont, aki válni akart hűtlen urától, írásbeli kérvényt kellett benyújtania a városi hivatalban. A férfiaknak jogukban állt ágyast, másodfeleséget vinni a házba, aki aztán együtt élt a többiekkel a női lakrészben. Az ágyas általában más vidékről származó, vagy elszegényedett, hozomány nélküli nő volt. Gyermekei ugyan törvénytelennek számítottak, de együtt nevelkedhettek féltestvéreikkel. A lány akkor sem örökölhetett, ha apja egyedüli gyermeke volt. Ha már férjnél volt és gyermekei is voltak, akkor az utóbbiakat tekintették a nagyapa utódainak, örököseinek. Ha még nem volt férjnél, akkor férjhez kellett mennie apja legközelebbi férfirokonához, hogy az örökség ne jusson más nemzetség kezére. Helyenként ezt olyan szigorúan vették, hogy ha a lány már férjnél volt, el kellett válnia, hogy a törvény szabta férjhez mehessen hozzá. ### Házasság A házasság, különösen vagyonos családok esetében, általában a szülők megegyezése alapján köttetett. Gyakori volt a rokonházasság, az endogámia, akár féltestvérek között is. A fiúk 18 éves koruktól házasodhattak, de gyakran megvárták 30. életévüket is. A lányokat sokszor már serdülőkorukban férjhez adták. A lány apjának hozományt kellett biztosítania. A házasodás döntő eleme a szerződéskötés volt, anélkül a születendő gyermek fattyúnak számított. A házasság bonyolult rituáléja két fő részből tevődött össze: a menyasszony szülői házának elhagyásából és az új otthonba való beköltözéséből. A két helyszín között a lakodalmas nép az utcán rendezett színpompás felvonulást. A vendégeknek illett az ifjú pár közös életének megindítását segítő ajándékokat hozni. Az ifjú pár visszavonulása után ajtajuk előtt az ifjú feleség barátnői énekeltek, vagy a férfiak adtak elő trágár dalokat (epithalamion). ### Terhesség, gyermekáldás Az utódlás nagyon fontos volt a családban. Az ideálisnak azt tartották, ha egy párnak egy fiú- és egy leánygyermeke született. Meddőség, gyermektelenség esetén a házaspárok gyakran folyamodtak az örökbefogadáshoz. Vagyoni, örökösödési okokból felnőttet is örökbe lehetett fogadni, nem csak gyermeket. Szegény családokban a sok gyermek is nagy gondot okozhatott, ezért igyekeztek módot találni a születésszabályozásra is. Az abortusz teljesen legális volt, ha az apa beleegyezett, bár nagyon veszélyes. Viszonylag gyakran fordult elő ehelyett a nemkívánatos gyermekek, különösen a kislányok kitétele egy templom elé vagy az utcasarokra. Szerencsés esetben ilyenkor a csecsemőt valaki befogadta a családjába, de rabszolga-kereskedők is bővítették ilyen módon a „készletüket”. A tehetős családok fiatalasszonyairól terhességük idején a család nőtagjai és szolgálólányai gondoskodtak, ők látták el tanácsokkal. Ügyeltek rá, hogy ne végezzen megerőltető munkát, étrendjét is meghatározták, hogy ne fogyasszon ártalmasnak tekintett ételt. A szülést is a család egyik idősebb nőtagja vagy hivatásos bábaasszony vezette le. Ha a világra jött baba nem mutatott megfelelő életjeleket, rögtön sorsára hagyták. Az egészséges csecsemőt borban megfürdették, majd szorosan gyolcsba tekerték. Ha az ifjú anya úgy döntött, hogy a szoptatást dajkára bízza, elkötötték a mellét, hogy megállítsák a tej képződését. A magas csecsemőhalandóság miatt csak a születés utáni ötödik vagy hetedik napon tartották az amphidromia ünnepet, ekkor vált a kicsi a család tagjává. Áldozatot mutattak be, majd körülvitték a csecsemőt a házi oltár körül. Fiú esetében olajágat, lánynál színes szalagokat erősítettek a kapu fölé. Öt nappal később újabb szertartáson kapott nevet a gyermek, meg kis ajándékokat, szerencsepénzeket, amuletteket, hogy azok megvédjék a gonosz szellemektől. Ettől a naptól megtisztultnak tartották az ifjú anyát, folytathatta otthoni teendőit. Módosabb családokban a gyermeket első éveiben a dajka nevelte. Leggyakrabban rabszolganőt alkalmaztak, aki jó erőben volt, egy-két éven át szoptatni tudott, és értett a kicsinyekhez. Az athéniak szívesen fogadtak fel spártai nőket is dajkának, mert az volt a hírük, hogy neveltjeik soha nem féltek semmitől. A dajkák kendőt kötöttek a fejük köré, ezzel jelezték foglalkozásukat. Platón szerint „az újszülött teste lágy massza, amelyet úgy lehet formálni, mint a viaszt”. A babát szorosan bepólyázták, az egyenes tartás érdekében, viszont naponta átmasszírozták, hogy jól fejlődjön. Nem engedték túl hamar járni, mert azt tartották, hogy ettől ó-lábú lesz, hároméves koráig karban vitték mindenhová. A gyermekeket gyakran rémtörténetekkel ijesztgették annak érdekében, hogy szófogadásra bírják őket. A gyermekjátékok között sok olyan volt, ami ma is ismerős lehet (vesszőparipa, kötélhúzás). A magyar betlehemezéshez hasonlóan bizonyos időszakokban énekléssel egybekötött kéregetéssel keresték fel a szomszédokat. ### Névadás Nagy szabadság érvényesült a névadás terén. A névadás során gyakori volt a nagyapáról történő elnevezés, a messze régiségből ugyanis ismeretes volt az a hiedelem, hogy a gyermekben a nagyszülője ölt testet. Alapesetben elsőszülött fiú ezért az apai nagyapja személynevét örökölte, a lány pedig a nagyanyjáét. De gyakran választottak „beszélő neveket” is, szép jövőt ígérve a gyermeknek. Például a Kalliasz név azt jelentette, hogy „Szép”, Démoszthenész – „A nép ereje”, Periklész – „Dicsőséggel övezett”, Nikiasz – „Győztes” vagy Polükratész – „Mindenható”. Sok nevet képeztek istenek neveiből. A lányok személyneve a szépségre, bájra utalt: Phainó – „Fényes”, Khrüszisz – „Aranyos”, Melissza – „Méhecske”. A személynevekhez hozzátették az apai nevet is, ami jelezte, kinek a fia vagy lánya a gyermek. Családnév ekkoriban még nem létezett, a felnőttek megkülönböztetésül gyakran a származási helyüket jelölték meg személynevük mellett. ### Az árvák helyzete Ha a családapa korán elhunyt, az állam gondoskodott az árvákról, ha azok szabad polgárnak születtek. Az apák végrendeletükben általában közeli hozzátartozót neveztek meg gyámnak. Az állam részéről Athénban a „névadó arkhón” feladata volt dönteni az árvákról. Megerősíthette a végrendeletben megjelölt gyámot, vagy kiválaszthatta a szerinte legmegfelelőbb személyt. A gyámnak kellett gondoskodni az árvák ellátásáról, neveléséről, vagyonáról; magához kellett vennie az elhunyt feleségét is. A gyerekek nagykorúvá válásakor el kellett számolnia az örökségről. Gyakoriak voltak az ezzel kapcsolatos perek. ### Oktatás A fiúk és lányok hétéves korukig otthon nevelkedtek, együtt a női lakrészben, ahol a lányok maradtak is egészen férjhezmenetelükig. A fiúknak viszont el kellett kezdeni iskolába járni, dajkájuk helyébe a „gyermekvezető”, a paidagógosz, általában egy idős, más munkákra már nem alkalmas rabszolga lépett, akinek a feladata volt elkísérni a fiút az iskolába, tornacsarnokba. Ez nem volt általánosan kötelező, de a legtöbb módos szülő kötelességének érezte taníttatni a fiát, a görög társadalomban ugyanis megvetetés sújtotta azokat a férfiakat, akik nem tudtak legalább írni, olvasni, számolni és úszni. A kisfiúk már korán keltek, siettek az iskolába. A szerény osztálytermekben a szülők által fizetett, nem nagy presztízsű iskolamester oktatta a gyermekeket, akik zsámolyon ülve, térdükön a viasztáblával figyeltek. A paidagógosz a növendék mögött ülve követte az órákat. A fegyelmezetlenséget általában ő büntette az állandóan kéznél lévő nádpálcával, hiszen azt vallották: a jó neveléshez elengedhetetlen a verés. Az elemi iskolában a kisgyerekek az írás-olvasás és a számtan alapjait tanulták. Betűket, szótagokat, szavakat ismételtek hangosan, majd azokat a palatáblára írták. Utána kisebb idézeteket tanultak meg klasszikus szövegekből, például Homérosztól. 12 éves koruktól a gyerekek a grammatikében folytatták tanulmányaikat, ahol már zenével és sporttal is foglalkoztak. Auloszon, lírán játszani tanultak, illetve birkóztak, futottak, a távolugrást és a gerelyvetést gyakorolták. Tanulmányozták a görög költészetet, de leginkább csak megtanulták a kiválasztott szövegeket. A polgárrá avatás ünnepére készülve a fiatalok az aulosz hangjaira ritmikus mozgásokat végeztek, hogy harmóniába kerüljenek testükkel. ### Betegségek, gyógyítás A tudatosan egészséges életmód ellenére gyakoriak voltak a különböző betegségek, amik könnyen végzetesek lehettek. Sok volt a vesebeteg, gyakori a hólyaghurut, az emésztőszervi probléma. A mindennapi munkában vagy a harcokban szerzett sérülések nyomán könnyen keletkezhetett tetanusz, üszkösödés. A mocsaras vidékeken gyakori volt a malária. I. e. 430 tavaszán, a peloponnészoszi háború idején nagy járvány tört ki Athénban, a lakosság legalább egyharmada odaveszett, köztük Periklész is. A járványt okozó betegség Thuküdidész leírása alapján valószínűleg tífusz lehetett. A korábbi, szinte tisztán vallási jellegű orvoslási kísérletek mellett ebben a korban már megjelentek a tudományos gyógyítás kezdetei is. Az i. e. 5. században több orvosi iskola is megkezdte működését a kis-ázsiai Knidoszban és Kosz szigetén. Az utóbbi vezetőjét, Hippokratészt tekintjük a modern orvostudomány megalapítójának. ### Végrendelkezés, halál Az élet vége felé a gazdagok Periklész korában már szabadon végrendelkezhettek (Szolón törvényeiig a hagyatéknak a nemzetség tulajdonában kellett maradnia). A halottakat általában gondosan készítették elő a temetésre: a testet megmosták, felöltöztették, fejükre koszorút, diadémot helyeztek, majd kiterítették őket. Szájukba pénzdarabot helyeztek, hogy ezzel fizessenek az alvilág révészének, Kharónnak, aki átszállítja őket a Sztüx folyón. Egy-két napig siratták a halottat, hivatásos siratók is. A halottól búcsúzók távozóban a ház előtt egy edényben kezet mostak a megtisztulás jegyében. A következő napfelkelte előtt megindult a temetési menet, amit egy asszony vezetett, kezében vázát tartva az italáldozattal. A menetet auloszjátékosok zárták. Még napfelkelte előtt el kellett indulniuk, nehogy beszennyezze az égitestet a halott látványa. A kíséretet csak a családtagok és a legközelebbi hozzátartozók alkották. A testet általában elföldelték, többnyire fa- vagy agyagkoporsóban, ritkábban elhamvasztották. A sírba ajándékokat, személyes holmikat helyeztek. A szertartás áldozat bemutatásával ért véget. Ezután a gyászolók az elhunyt házában gyűltek össze a halotti torra. A következő hónapban a család még három alkalommal újból összejött, további áldozatok bemutatására és közös étkezésre. Athénban a legnagyobb temetőt a Kerameikosz negyedet határoló falon kívül alakították ki. A sírok feletti földhalomra vázát vagy sztélét helyeztek. A sírkövön dombormű ábrázolhatta az elhunytat, családtagja, rabszolgája, esetleg kedvenc háziállata társaságában. A gazdagok emlékművei kisebb szentélyre emlékeztettek. A törvényhozók igyekeztek elkerülni a polgárok anyagi versengését halotti szertartások költségeit illetően és maximalizálták az erre költhető összeget. A háborúkban elesetteket Athénban az állam temettette el nagy pompával, és utódaikról is gondoskodott. ## Szerelem, szexualitás, másság, prostitúció bélyegkép\|Hetéra bélyegkép\|Pán tanítja Daphniszt sípon játszani A szerelem és a szexuális kapcsolatok élénken foglalkoztatták az ókori görögöket. Rengeteg ábrázolás, szöveg maradt fenn, amelyek nyíltan tárgyalják a témát, bemutatva a közösülés sokféle formáját férfi és nő, férfi és férfi között. Platón fogalmazta meg azt az általánosan elfogadott álláspontot, amely szembeállította a testi szerelmet a testet-lelket egyaránt érintő igazi, „égi” szerelemmel. A férfiak homoszexualitásában megkülönböztették az idősebb férfiaknak a fiatal fiúk iránt érzett, ideiglenes, „nevelő jellegű” vonzalmát (pederasztia), amit természetesnek tartottak, a felnőtt férfiak közötti homoszexuális kapcsolattól, amit viszont elítéltek. A női homoszexualitással kevesebbet foglalkoztak, pedig a női lakrészek zárt világában bizonyára gyakori volt. Kivétel Szapphó, az i. e. 6. században élt költőnő művészete, aki szenvedélyesen dicsőítette a nők közötti szerelmet. Leszbosz szigetén intézetet alapított előkelő lányok oktatására, innen ered a leszbikusság elnevezése is. A nők társadalmilag alárendelt szerepe a heteroszexuális kapcsolatokban is tükröződött. Démoszthenész így írt a nők szerepéről: A prostitúció legfelső kategóriáját a szépségük mellett igen művelt kurtizánok, a hetairák vagy hetérák alkották. Ők különleges helyhez jutottak a társadalomban, mivel a „tisztességes” nők, asszonyok ki voltak zárva a közéletből. A hetérák megjelenhettek a politikusok mellett, a nyilvánosság előtt, részt vehettek a rendezvényeken, és szellemi képességeikkel is nagy befolyáshoz juthattak. A leghíresebb hetéra a milétoszi Aszpaszia volt, aki annyira meghódította „protektorát”, Periklészt, hogy a hadvezér elvált törvényes feleségétől, és az Aszpasziától született fiának polgárjogot adományozott. Számos más ilyen hölgy is jelentős közéleti szerepet játszott neves politikus pártfogója révén. Nagy szabadságot élvezhettek, amiről a többi, a háztartásokban elzárva élő görög nő nem is álmodhatott. Sajátos tisztelet övezte őket, sokuk képes volt komoly döntésekben is segíteni szeretőjét. Felhalmozott magánvagyonukból fényűző életet élhettek. A prostituáltak nagy többsége azonban rabszolgalány (vagy fiú) volt és maradt, és a még Szolón által városszerte megszervezett nyilvánosházakban kínált olcsó és gyors örömöket vendégeinek. ## Lakás A lakóházak városban és falun egyaránt nagyon szerények voltak. Az építőanyag vályog, napon szárított tégla volt, ezért a betörők át tudták fúrni a falakat. A házakat meglehetős összevisszaságban helyezték el egymás közelében. Az egyszerű emberek lakásai két-három szűk, földszinti helyiségből álltak. Az utcára nyíló helyiség gyakran műhelyként vagy üzletként funkcionált. A nagyobb családok kétszintes házakat is emelhettek, az ilyen esetekben az emeletre a ház külső oldalán, falépcsőn vagy létrán lehetett feljutni. Athén arra alkalmas szikláinak oldalában több helyiségből álló barlanglakások is voltak. A legszegényebbek a városfalként szolgáló földsánc oldalába építettek maguknak valamiféle tákolmányt. A négyszögletes ablakokat fazsalukkal lehetett bezárni. A szárazföldi görög településeken a sátortetőt falécre rakott terrakottacseréppel borították. A szigeteken a lapos tetőket kedvelték. A nyílt tűzhelyek felett csak a tehetősek komolyabb épületein volt füstkivezető nyílás, afféle kéménykezdemény. A városokban csak a polgároknak lehetett ingatlantulajdonuk, a jövevényeknek bérelniük kellett lakásukat. Ilyen célokra a gazdagok már az i. e. 4. századtól építettek bérházakat. Sokan voltak a hajléktalanok is; köztük volt Szinópéi Diogenész, a filozófus is, aki önként vállalta ezt a sorsot. Az i. e. 5. században még a tehetősebb athéni polgárok sem építkeztek hivalkodóan, mert a demokratikus poliszok társadalma nehezen viselte a hivalkodó luxust. A következő évszázadban már nőttek a vagyoni különbségek, és ez megmutatkozott az építkezésekben is. A tehetősek házait ekkoriban már szilárd kőalapra építették égetett téglából, és kívülről lemeszelték. Az ilyen előkelő házak utcai bejáratától szűk folyosó vezetett a zárt belső udvarba. Ez volt a ház központja, itt főztek, itt imádkoztak a házi istenekhez, itt folyt a legtöbb házimunka. Az udvar északi oldalát portikusz, oszlopfolyosó határolta. Itt helyezkedett el a családi ebédlő, az oikosz, és a fogadóhelyiség, az andrón, a férfiak szobája. A déli irányból érkező napsugár télen mélyen bevilágíthatott ezekbe a lakrészekbe, nyáron pedig a tető árnyékot adott a magasan álló nap ellen. Az udvar körüli kis, négyzetes helyiségek funkciója változatos lehetett. Pincét ritkán építettek. A paraszti házakhoz istálló is csatlakozott. A rabszolgák az emeleten aludtak. A városi házakban általában az emeleten volt a günaikeion, a nők lakhelye. Ablakai ugyan az utcára nyíltak, de azokon kihajolni már szemérmetlenségnek számított, amit egy fennmaradt városi rendelet is tiltott. A felső szinten gyakran teraszt is kiképeztek, ahol meleg nyári éjszakákon az egész család aludhatott. Az athéni polgárok nagy része a város környékén, saját földjének, gazdaságának központjában lakott. A vidéki lakóház is zárt belső udvar körül helyezkedett el. A főépület leginkább négy kényelmes helyiségből állt, a ház ura és családja számára. A kiszolgáló helyiségekben volt például az olajütő, a szőlőprés, valamint az ól és az istálló. A rabszolgák külön részlegben éltek. Az udvarban volt a kút vagy a ciszterna. A tanyát kívülről erős falak vették körül, kisebb támadásoknak is ellen kellett tudni állnia. Helyenként még négyzet alapú kis tornyot is építettek hozzá, ahová támadás esetén visszahúzódhatott a család. A nagyobb tulajdonosok gyakran intézőkre bízták birtokukat, maguk pedig a városba költöztek. ### Lakberendezés Az athéni polgárok lakásának belső kialakítása ebben az időben még szerénynek mondható. A padlót általában kikövezték, a falakat vakolták; a leggazdagabbak freskót is készíttettek a falakra. Ekkoriban jelentek meg a kavicsokból kirakott mozaikok a magánházakban is. A stukkók csak később terjedtek el. A szegényebb polgárok házában a falakat nem vakolták, a padlózat döngölt föld maradt, gyakran meglehetősen egyenetlenül. A tehetősebb polgárok lakásában sok volt a szőnyeg – ez elfedhette a padlózat hiányosságait is. Az ajtókat, ablakokat színes textilfüggönyök fedték, amik hidegben jó szolgálatot tettek a fatáblák résein beáramló levegővel szemben is. A díszek a lakásban inkább csak az ezt követő évszázadban jelentek meg, amikor divattá vált az étkészlet dekoratív darabjainak vagy kerámiavázáknak az elhelyezése kis asztalkákra, valamint füstölők alkalmazása. Ebben a korban a szegény emberek étkezésnél vagy egyébként egyszerűen a földre ültek, vagy egy gyékényre otthon is. A gazdagabbaknak viszont már volt többféle székük, párnájuk, zsámolyuk. Létezett összehajtható ülőke is, amit az uraság mögött vitt rabszolgája a vendégségbe is. ## Étkezés A legáltalánosabb a napi háromszori étkezés volt, de egyes források az uzsonnát is említik negyedikként. A reggeli gyakran csak borba mártott néhány falat kenyérből állt. Ebédre részben már meleg ételt is fogyasztottak, de mégis inkább könnyű, futó étkezés volt. A legfontosabb a vacsora volt napnyugta után, ami a módosabb polgárok esetében egyben társas összejövetel is volt, ivással, beszélgetéssel. A lakomákon tisztességes nők nem vettek részt, csak hetérák, fuvoláslányok, meg esetleg fiúk, akik ültek, míg a férfiak a heverőkön, párnákon feküdtek. ### A gabona fogyasztása Az alapvető élelmiszer a gabona volt, ennek 90%-a Attikában az árpa volt. Ezután következett a búza, a köles. A zabot ekkor még vadnövénynek tartották. Az étkezés legegyszerűbb formájában az érett búzaszemeket egyszerűen megpirították, és elfogyasztották. A még éretlen magvak, a zöld, zsenge árpa már városi különlegességnek számított. A gabonaszemekből frissítő italokat is készítettek. A gabona felhasználásának leggyakoribb módja a maza készítése volt. Ehhez a pirított szemeket megőrölték, és pogácsát formálva belőle kemencében kisütötték. Ilyen formában akár két hónapig is elállt. Az őrleményhez a kisütés előtt különböző folyadékokat – vizet, tejet, mézet vagy bort – keverve különböző ízű, sütés nélkül is fogyasztható pépeket kaptak. Idővel egyre inkább elterjedt az igazi liszt készítése a nyers szemekből, bár a házilagos őrlés a mozsárban nagyon fáradságos munka volt. Idővel az árpa helyett és mellett egyre több búzalisztet használtak, a pogácsaszerű száraz lepény mellett pedig sok különböző, kovásztalan és kelesztett kenyérféleséget, majd péksüteményeket készítettek. A kenyér árusítását – a gabona és a liszt kereskedelméhez hasonlóan – piacfelügyelők ellenőrizték, hogy a kenyér ára a búzáéhoz igazodjon, a kenyerek súlya pedig megfeleljen az előírásoknak. ### Halak és a tenger gyümölcsei Az alapvető élelmiszerek közé tartoztak a halak és a tenger gyümölcsei, amik nagy bőségben álltak rendelkezésre – bár a halászat Athénban nem tartozott az igazán megbecsült mesterségek közé. Az édesvízi halak közül kedvelték a csukát és a sügért, a pontyot és a márnát, az apró fürge csellét és az óriás harcsát, az angolna pedig különösen népszerű étel volt. A tengeri halak közül előkelő helyen szerepelt az étlapon a tengeri süllő, a horgászhal, az aranykeszeg, a pérhal, a rája, a sziklahal, a morgóhal, a rombuszhal, a kardhal, a macskacápa, a tengeri angolna és a muréna. A szardínia és a szardella inkább a szegények eledele volt. A legnemesebb halnak a tonhal számított. Sokféle kagylót, tengeri csigát is gyűjtöttek és fogyasztottak, például a bíborcsigát, osztrigát, csészecsigát. A puhatestűek közül népszerűek voltak a tintahalak és nyolckarú polipok, a tengerisünök, a rákok között a garnélák és a languszták, de nem vetették meg a békát sem. A nemes halakat gondosan készítették el a módos fogyasztók számára. A tonhalat szeletekre vágva pirították meg, a rombuszhalat és a tengeri angolnát rövid ideig forralták, lassú tűzön. Az édesvízben fogott angolnát mángoldlevelekbe, a bonitót pedig fügefalevélbe csavarták, mielőtt kisütötték. A ráját puhára főzték, és sajttal vagy a szilphion nevű fűszernövénnyel fogyasztották, az aranykeszeghez pedig szilvát adtak. Az athéni városi köznép legtöbbször be kellett érje a piacon vásárolt sózott, pácolt hallal, amit olajban kisütöttek és kenyérrel, lepénnyel ettek. ### Zöldség-gyümölcs Sok zöldséget fogyasztottak, fűszerekkel, mártással, főzve és nyersen egyaránt. A jól eltartható hüvelyeseket, a babot, a lencsét, a borsót olcsón be lehetett szerezni a piacokon. Fontos élelmiszer volt a káposzta, a spárga, az articsóka, az uborka, a hagymafélék, a répa, a retek, a torma és a zeller. A szegények húst alig fogyasztottak. Az olívaolaj szinte minden étkezés fontos összetevője volt. Az ínyencek édesítőszere volt a méz. A görögök sok gyümölcsöt is termesztettek és fogyasztottak. Gyakori volt a gránátalma, a cseresznye, a birsalma, a füge, az alma, a körte, a szilva, az eper és a naspolya. Sok mandulát, pisztáciát, diót, mogyorót is fogyasztottak. A fügét, szőlőt szárítva tartósították. Importáltak is gyümölcsöket, például Föníciából datolyát, Perzsiából diót. ### Lakomák Az igazi lakomák általában előételekből (halak, tenger gyümölcsei), a fő fogást jelentő húsételekből (szárnyas, disznóhús, nyúl, hal) és édességből (kalács és egyéb nyalánkságok) állt. Az étkészlet tálakból, kosarakból és csészékből állt. Evőeszközt nem használtak, kézzel ettek; a leveseket kivájt kenyérből fogyasztották, majd a kanál is divatba jött. Kezüket kenyérbéllel törölték meg, majd azt a kutyáknak dobták. Evés közben kevés, vízzel kevert bort ittak; a jóllakás után szó lehetett tiszta bor fogyasztásáról is, de ezt a többség helytelennek tartotta. Más körökben gyakori volt a féktelenebb italozás is, amikor versenyt ittak, ki tud egyszerre minél nagyobb pohárral meginni. Aki pedig elaludt, azt borral locsolták. ## Ruházkodás bélyegkép\|Görög női viselet bélyeg\|bal\|Díszes görög bronz fibula az i. e. 8. századból bélyeg\|Ókori görög férfiviseletek 19. századi rajzon Az ókori athéniak ruházata egyszerű, dísztelen volt: mindössze egyenes vonalú tunikából, köpenyből, kendőből tevődött össze. (A spártaiak pedig mindössze egyetlen lenvászon köpenyt viseltek és egy botot hordtak magukkal.) A meztelen test látványa a férfiak esetében nem keltett visszatetszést, inkább az erőt és szépséget látták benne. A nők, különösen a „tisztes polgárasszonyok” ruházata viszont igen szemérmes volt. A férfiak, fiúk a gümnaszionban meztelenül végezték testgyakorlataikat (a gümnosz jelentése meztelen). A férfiak az esti lakomákon is gyakran leoldották vállukról a tunikájukat. A férfiak legfőbb ruhadarabja az egyetlen négyszögű gyapjú- vagy lenvászon darabból készült khitón, a későbbi római vagy görög tunika elődje volt. A váll fölött gyakran fémcsattal (fibula), derékban övvel fogták össze. Az i. e. 5. századtól terjedt el egy másfajta tunikaviselet, elsősorban a dolgozók körében, az exomisz, amely szabadon hagyta az egyik vállat. Csak a bal váll felett kötötték meg, így a jobb kar szabadon maradt. Télen a hideg ellen két-három méteres gyapjúszövetet, hirnationt viseltek a tunikájuk fölött. Jobboldalt redőkbe szedték az anyagot, a bal vállon pedig visszahajtották. A gazdagok külön rabszolgát tartottak arra, hogy ruházatuk redőit megfelelően elrendezzék, mielőtt a nyilvánosság elé léptek. Esőben a szövet sarkából csuklyát lehetett formálni. A nők tunikája hasonlóan négyszögletes anyagból készült, a klasszikus változat neve peplosz volt, ami gyapjúból készült, bokáig ért, és a vállnál fibulák tartották össze. Derékban övvel fogták össze, kiemelendő a test vonalát. A fiatal lányok peplosza gyakran szabadon hagyta az egyik combot. A nők természetesen ezeket az alapvetően egyszerű ruhadarabokat is sokféleképpen variálták, díszítették az adott divatnak megfelelően. ### Lábbelik A görögök általában mezítláb jártak, legfeljebb sarut, szandált kötöttek a lábukra. Ezeket a cipész méretre készítette; a paratölgyből, fából vagy bőrből kivágott egyszerű talpat szíjakkal erősítették a bokához és a láb nagyujjához. A női szandálokat élénk színűre festették, és már sarokemelőt is alkalmaztak. ### Fejfedők A görögök általában nem viseltek fejfedőt, de az erős nap ellen szalmakalapot, a hideg ellen gyapjúsapkát, kutya- vagy rókabőrből készült sapkát hordtak. A gazdag városiak magas kalapot is viseltek. Az asszonyok gyakran a fejükre hajtották felsőruhájuk egyik sarkát. A nők körében a minél fehérebb bőr volt a divat, ezért a tehetősek mindenféle módon védekeztek a lebarnulás ellen. Kis napernyőt hordtak magukkal, vagy éppen a rabszolgájuk haladt mögöttük nagy ernyővel. ### Ékszerek A legértékesebb ékszerek aranyból készültek. Ebben a korban a filigrán kezdte kiszorítani az egyéb aranyékszereket. Készültek ékszerek ezüstből, bronzból, vasból is, drágakövekkel, üveggyöngyökkel díszítve. A női ékszerek ebben a korban is rendkívül változatosak voltak, de a férfiak is viselhettek ékszert. A gazdag férfiak gyakran hordtak pecsétgyűrűt, a fiatalemberek aranykarikát is viselhettek a bokájukon, az idős urak aranykabócát tűztek a hajukba. ## Testápolás, szépítkezés A görög nők és férfiak nagy gondot fordítottak a testápolásra és a szépítkezésre. A magyar higiénia szó, mint sok más nyelv hasonló szava, Hügieiának, a tisztaság és egészség görög istennőjének nevéből származik. A nők otthon, a férfiak gyakran a közfürdőkben tisztálkodtak. Mosdáshoz természetes szivacsot és többféle tisztítószert, fahamut, meszet, szódát, kálium-nitrátot vagy egyszerűen agyagot használtak. Bőrük kímélése érdekében a fürdés és a mosószerek alkalmazása után beolajozták a testüket. Gondosan ápolták kéz- és lábkörmeiket is. A kacérabb nők és a kurtizánok erősen festették az arcukat. Három fő színt használtak, a fehéret, a piros különböző árnyalatait és a feketét. Az alapozó fehér festék ólomtartalmú, ezért hosszú távon mérgező volt. A vörös festékek alapanyaga például a cinóber, a realgár, a vörös vasokker, a hólyagmoszat, atracélgyökér, henna, szeder vagy akantusz lehetett. A fekete kihúzó festéket koromból és antimonból készítették. ### Illatszerek A görögök ősidők óta kedvelték az illatos növényeket. Az olümpiai játékok győztesei babér-, az ifjú házasok pedig mirtuszkoszorút kaptak. Ünnepek alkalmával szívesen viseltek a nyakukban virágfüzért, rózsából, violából, liliomból, nárciszból. A virágok illatanyagával kezdődött a parfümkészítés. A növényeket préselték, áztatták, sűrítették, olajeszenciákat gyártottak belőlük. A leggyakoribb alapanyag a levendula, a nőszirom, a szittyó, a majoránna, a rózsa és a zsálya volt. Használtak egzotikus növényeket is, mint az egyiptomi kontyvirág és a kapor, a Keletről származó mirha és fahéj, a lüdiai olaj vagy a Líbiából importált ánizsgyökér. A mandula-, szezámmag- és főleg az olívaolajat avasodás ellen megsózták, és gyantákat, fixálóanyagokat készítettek belőlük. Az i. e. 4. században divatba jöttek a kevert illatszerek, mint például a mirha, a Kelet-Ázsiában honos illatos, fürtös sztórax, a fahéj, a macskagyökér és a sáfrány keverékei. Az illatszerkészítők állati eredetű anyagokat is felhasználtak, például a hódfélék, a pézsma, a cibetmacskafélék vagy a nagy ámbráscet illatanyagát. Az egzotikus, távolról szállított alapanyagok némelyike egész vagyont ért, nem is beszélve aztán a belőlük készült termékekről. Egy híres korabeli parfüm, a megaleion, egy illatszergyáros után kapta nevét. Az athéni agorán nagy parfümkereskedés is működött. A parfüm a női érzékiség jelképe is volt, a kurtizánok is bőségesen alkalmazták. A nők egy része teste különböző részeire különböző illatszereket használt. A lábára, combjára egyiptomi, a nyakára és keblére föníciai parfümöt vitt fel, szemöldöke és hajkoronája majoránnaillatú volt, tarkójára és térdére pedig kakukkfüvet dörzsölt. A szépítkezéshez használt olajat, illatszereket kis kerámiaedényekben, alabasztronokban tárolták, amelyekből sok fennmaradt, csakúgy mint a sokféle anyagból készült fésűk, valamint az egyik oldalukon csiszolt bronzlemezből készült tükrök. ### Hajápolás, szőrtelenítés Mind a férfiak, mind a nők nagy figyelmet fordítottak hajviseletükre. A hosszú haj általában a szabad emberek szimbóluma volt, a rabszolgák rövid hajat hordtak, vagy leborotválták a fejüket. A parókát is alkalmazták, a férfiak kopaszságuk, a nők az őszülés leplezésére. A sötét hajszín érdekében babér- vagy cédrusolajat is használtak. A férfiak szívesen növesztettek rövid bajuszt és/vagy szakállt. A városi hölgyek körében elterjedt volt az epilálás, szőrtelenítés, bronz- vagy obszidiánpengés borotvával vagy a kis olajlámpával történő égetéssel, akár a legérzékenyebb helyeken is. Erről tanúskodik egy fennmaradt ókori irodalmi részlet, amelyben egy nő így szól olajlámpásához: ## Ünnepek Az athéni vagy attikai naptárrendszer csak egy volt a görög városállamok számos különböző naptára közül, és ebben a korban is több jelentős változáson ment keresztül. Emiatt a modern rekonstrukciója is nehézségekbe ütközik. Annyi bizonyos, hogy az athéniak hivatalos naptára egy magas tisztségviselő, arkhón felügyelete alatt állt. Ő szabályozta pontosan a vallási ünnepek dátumát. Az arkhónnak jogában állt az ünnepek meghosszabbítása vagy lerövidítése is, ha a rendezvények érdekében ezt szükségesnek tartotta. Athénban minden hónapban hét nap állt rendelkezésre a tiszteletadásra a legfőbb istenségek előtt. Bizonyos ünnepekből mind a tizenkét hónapra jutott, de léteztek csak négy évente megtartott események is. Összességében az athéni naptár évente 120 ünnepnapot tartalmazott, de a rabszolgák munkájára ez persze nem vonatkozott. ## A szabadidő bélyegkép\|Táncosok A gazdagok körében gyakori esti lakomák az étkezés mellett a szórakozás fontos színterei voltak. A jelen lévő hetérák, auloszos és kitharás lányok nem csak a zenei, hanem a testi szükségletek kielégítéséről is gondoskodtak. A nagyobb rendezvényeken artistákat, balett-táncosokat is felléptettek. Gyakran megjelentek hívatlan vendégek is, akik bohócjelenetekkel, tréfákkal szórakoztatták a vendégeket némi étel és ital reményében. A vendégeknek maguknak is kellett szerepelniük: például a skolion-éneklés során egy mirtuszágat adtak körbe, és aki a kezébe kapta, annak egy versszakot rögtönözve kellett énekelnie. A duhajkodás vége is zajos volt: a vendégek hazafelé általában énekelve, a kapukat döngetve, verekedve járták az utcákat. Emellett azonban a lakomák gyakran emelkedett beszélgetések helyszínéül is szolgáltak, amint arról az ókori görög irodalom számos híres alkotása tanúskodik. A lakomákon, de azoktól függetlenül is, gyakran tettek fel a görögök találós kérdéseket egymásnak. Az egyszerűbbeken túlmenően sok volt az olyan fejtörő játék is, ami komoly földrajzi és/vagy irodalmi ismereteket kívánt, egyfajta műveltségi vetélkedő jellegét öltötte. Népszerűek voltak a különböző kockajátékok és táblajátékok, mint az ostábla is. A fiatal férfiak szívesen sportoltak. Fontosnak tartották az egészséges életet, és a sport fontos szerepet játszott a harcosok nevelésében is (az „atléta” szavunk a harc görög nevéből származik). Nagy kultusza volt a szép emberi testnek, így a sportot a testépítés érdekében is űzték. ### Színház A görög színház a Dionüszosz isten tiszteletére tartott ünnepségekből eredt. Ezeken az istentiszteleteken a magasztaló költeményeket szavalt egy kórus az oltár körül. Athénban az i. e. 5. század elején az Akropolisz alatti a Dionüszosz Eleutheriosz-templom mellett építették fel Dionüszosz színházát, ami húszezer nézőt fogadhatott be. Ez lett a többi görög színház mintája. Mivel az előadások kultikus eseménynek is számítottak, azokon meg kellett jelennie a város valamennyi (nem rabszolga) lakójának, a nőknek is. ### Ének, zene, tánc A görögök ünnepi és mindennapi szórakozásában egyaránt nagy szerepet kapott az ének, a zene, a tánc. Nagyon sokféle húros, fúvós és ütőhangszert ismertek, a legnépszerűbb a teknős páncéljából készült héthúros líra volt. Sokféle táncot ismertek, és gyakoroltak a vallási szertartások, az aratóünnepek, szüreti mulatságok, családi események alkalmával. A vallási táncok általában lassú, kimért jellegűek voltak. A vidám lakomákon viszont sebes, könnyed, gyakran féktelen táncokat jártak. Mindennapos volt a vándordalnokok megjelenése is a városban, akik a hősköltemények általuk előadott részleteit általában pengetős hangszeren, lírán kísérték. ### Játékok A gyermekek mellett a felnőttek is szívesen játszottak, a legnépszerűbbek persze a szerencsejátékok voltak, kockával vagy pénzérmékkel. Népszerű volt a polisz nevű stratégiai táblajáték, ami a sakkra is emlékeztet. Sokak szenvedélye volt a kakasviadal is.

Exobolygó

Extraszoláris bolygóknak, vagy röviden exobolygóknak nevezzük azokat a bolygókat, amelyek Naprendszerünkön kívül, vagyis idegen csillagok körül keringenek. Évszázadokon át az exobolygók léte csak tudományos feltételezés volt, bár a csillagászok általában hittek létezésükben, gyakoriságukat és hasonlatosságukat a Naprendszer bolygóihoz teljes homály fedte, később is inkább csak a sci-fi műfajában foglalkoztak velük. Az első megerősített felfedezéseket az 1990-es évek elején tették. Az Extraszoláris bolygók enciklopédiájának (L'Encyclopédie des Planets Extrasolaires) interaktív katalógusa 2012. február 14-i bejegyzése szerint 760 exobolygót ismertünk 609 bolygórendszerben, illetve 100 több-bolygós rendszerben. Ezek között számos magyar felfedezés is volt. A 2007-ben felfedezett 60 bolygó között például hét magyar felfedezés volt. A NASA Exoplanet Archive listája szerint az ismert exobolygók száma 5000, ez a szám a közlések alapján folyamatosan növekszik (2022. március 21.). Magyar csillagászok tervezték és üzemeltetik a HATNet távcsőhálózatot és kutatási programot, ezzel már 41 fedési exobolygót fedeztek fel. 2009-től Magyarországon kutatócsoport működik az exobolygók tulajdonságainak vizsgálatára, valamint a Piszkéstetői Obszervatórium távcsöveit korszerűsítik, alkalmassá téve őket exobolygókkal kapcsolatos észlelési munkára. 2002 óta a keresésbe amatőrcsillagászok is bekapcsolódtak, a 2008-as év júliusáig nyolc bolygót felfedezve. Eszközeink korlátai miatt évekig csak a legnagyobbak felfedezésére volt lehetőségünk, amelyek többsége a Jupiterhez hasonló gázóriás volt. 2011-ben csillagászok az exobolygók új osztályát fedezték fel, amik nem keringenek központi csillag körül. A Jupiter-méretű bolygókról úgy gondolják, hogy számuk meghaladhatja a csillagokét. Bár a magányos bolygó elképzelés már korábban megszületett, csak most sikerült ezt a gyakorlatban megfigyelni. Ez a tény befolyásolhatja a jelenlegi bolygókeletkezés modelljét is. A felfedezés egy japán-új-zélandi felmérés egyik eredményeként született, amit 2006/2007-ben végeztek a Tejútrendszer középső vidékének megfigyelésével. Ez tíz, szabadon mozgó bolygót mutatott ki, amik nagyjából Jupiter-méretűek. Az árva bolygónak is nevezett égitestek észlelése a gravitációs mikrolencse módszerével történt. A most felfedezett bolygók a Földtől nagyjából 10 000-20 000 fényév távolságban vannak. A tanulmány a Nature tudományos folyóirat 2011. május 19-i számában jelent meg. Újabb felfedezések arra mutatnak, hogy a csillagok jó része körül keringnek bolygók. A 2012-es év elején megjelent kutatási eredmények arról tanúskodnak, hogy csak a Tejútrendszert számítva 160 milliárd exobolygó kering 100 milliárd csillag körül, a Napunkhoz hasonló csillagok kb. 50%-ához tartozik bolygórendszer, valamint a magányos, Naprendszerünk bolygóihoz hasonló és nagyobb tömegű olyan égitestek számát pedig, amelyek egy csillaghoz, vagy csillagrendszerhez nem tartoznak, billiókra becsülik. Mindezek, és a Tejútrendszer bolygói óriási számának felfedezése élénkítik az azon való elmélkedést, hogy a Föld biológiai folyamataihoz hasonló élet más csillagok körül keringő bolygókon, más galaxisokban is létezhet. Az újabb felfedezések másik jellegzetessége, hogy a talált bolygók között egyre több a Földünk nagyságához hasonló vagy még kisebb bolygó. Ezek közül egy maroknyi Földünkhöz hasonló tulajdonságokkal is rendelkezik. Ezeket a gáz-óriásoknál sokkal kisebb méretű, aránylag kis, Földünkének csak annak néhányszorosával nagyobb tömegű exobolygókat, melyek száma statisztikai számítások alapján jóval meghaladja a bolygó óriások számát, Szuper-Földnek nevezték el. Azokat a Földünkhöz hasonló tömegű égitesteket azonban, amelyek fehér törpék körül keringenek, vagy a térben szabadon lebegnek, általában nem nevezzük bolygóknak. Már 2007-ben felfedeztek a Naprendszerünkhöz lényegesen közelebb, mintegy 20,5 fényévre egy, a Gliese 581 vörös törpe lakható övében keringő bolygót, majd 2011-ben tőlünk 36 fényévre a HD85512 b bolygót, valamint ugyancsak 2011-ben 600 fényévre a Kepler-22b bolygót, 2012-ben pedig, az év elején 22 fényévre a GJ 667C c bolygót, amelyek mindegyikét lakhatónak nyilvánították. Új mérőeszközök és új módszerek alkalmazásával számos hasonló felfedezésre várunk a közeljövőben (lásd az újonnan felfedezett exobolygók irodalmát). Az exobolygókat kutató Kepler űrtávcső és a Gaia űrtávcső adatainak 2018-as elemzése alapján a tudósok arra az eredményre jutottak, hogy egyes exobolygókat akár 50 százaléknyi víz is alkothatja. 2019-ben két csillagászt fizikai Nobel-díjjal tüntettek ki a 51 Pegasi b exobolygó 1995-ös felfedezéséért. Ez az elsőként ismertté vált olyan bolygó, ami (a Naprendszeren kívül) a Naphoz hasonló csillag körül kering. Ez a felfedezés a csillagászat új ágához vezetett, az exobolygók szervezett kutatásához. 2023-ban a James Webb űrtávcső révén végzett kutatás szerint a 120 fényevre lévő K2-18b jelzésű exobolygón nagy valószínűséggel dimetil-szulfid is található, amit tudásunk szerint csak élőszervezetek bocsátanak ki. ## Felfedezésük története A Naprendszeren kívüli bolygók létében a modern csillagászat megszületése óta szinte senki sem kételkedett (többek között Giordano Bruno világképében is helyet kaptak más csillagok körül keringő bolygók), de kutatásuk lehetősége egészen a 19. századig fel sem merült. 1855-ben W. S. Jacob kapitány, aki a Brit Kelet-indiai Társaság Madrasi Obszervatóriumában dolgozott, a 70 Ophiuchi kettőscsillag mozgásának zavaraiból következtetett arra, hogy nagyon valószínű egy bolygószerű test a rendszerben. Később, az 1890-es években Thomas J. J. See a Chicagói Egyetem és az Egyesült Államok Tengerészeti Obszervatóriumának munkatársa egy nem látható test jelenlétét jelentette be, mely a rendszerben, az egyik csillag körül 36 éves periódussal kering. A feltételezett pályaadatok alapján végzett számításokból Forest Ray Moulton kimutatta, hogy a feltételezett égitest pályája nagyon instabil, így valószínűtlen. Az 1950-es és 1960-as években a Swarthmore Collegeben dolgozó Peter van de Kamp végzett megfigyeléssorozatot, ezúttal a Barnard-nyílcsillagról, melynek alapján bolygó jelenlétére következtetett. Napjaink jóval érzékenyebb megfigyelései ezen észleléseket nem erősítették meg. Az első olyan észlelést, melyet (jóval) később sikerült megerősíteni, 1988-ban publikálta Bruce Campbell, G. A. H. Walker, és S. Yang. A γ Cephei feltételezett bolygóját a radiális sebesség-módszerrel mutatták ki, műszereik teljesítőképességeinek határán. Felfedezésükben nem lehettek teljesen biztosak, többek között az égitest tömegének pontos ismerete nélkül nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy bolygóval, vagy barna törpével van-e a felfedezőknek dolguk. A következő évben megerősítették a felfedezést, 1992-ben azonban újabb kételyek merültek föl. A bolygó felfedezését, jóval korszerűbb eszközökkel, 2003-ban sikerült megnyugtatóan igazolni. 1991-ben Andrew Lyne, M. Bailes és S. L. Shemar a PSR 1829-10 pulzár körül keringő bolygó felfedezését jelentették be, a pulzárról érkező rádiójelek rendszeres eltérései alapján. Bár a felfedezés nagy figyelmet kapott, állításukat hamar visszavonták. Az első olyan exobolygót, melynek létét megerősítették, 1990-ben Aleksander Wolszczan lengyel csillagász fedezte föl az Areciboi rádiótávcső adatainak elemzésével, a PSR 1257+12 pulzár körül, szintén a pulzárról érkező rádiójelek anomáliáiból következtetve. 1992-ben Dale Frail kanadai csillagásszal újabb bolygót találtak a rendszerben, hasonló módszerrel. Az első, normális csillag körül keringő bolygó felfedezését, az 51 Pegasi fősorozatbeli csillag körül 1995. október 6-án, a Genfi Egyetem csillagászai, Michel Mayor és Didier Queloz jelentették be, az Observatoire de Haute-Provence műszereit használva. A legelső közvetlen észlelést (a bolygó közvetlen megörökítése, infravörös tartományban) 2005 őszén az ESO VLT távcsövével a Gaël Chauvin francia csillagász vezette kutatócsoport végezte, a 2M 1207 barna törpe bolygójáról. 2008-ban már több csillag körül sikerült bolygót vagy bolygókat lefényképezni. A bolygók elmozdulását a központi csillag körül először 2008 novemberében sikerült kimutatni, a HR 8799 és a Fomalhaut b esetében. ## Az exobolygók keresésének módszerei Az ilyen égitestek közvetlen megfigyelése nagyon nehéz (mivel a csillag fényereje elnyomja a megfigyelt exobolygóét), ezért eddig mindössze néhány esetben lehetett az anyacsillag körül keringő bolygót lefényképezni. 2006 szeptemberéig ezek közül csak a 2M 1207 csillag körül keringő 2M 1207b kísérő bolygó mivoltát erősítették meg független megfigyelésekkel (ha a kísérő tömege nagyobb 13 Jupiter-tömegnél, akkor barna törpéről, azaz csillagról beszélünk), a másik három rendszer még várja a megerősítést (GQ Lupi b, AB Pictoris b, SCR 1845 b, 1RXS J160929.1-210524). 2008-ban már több olyan felfedezés is történt, amikor a bolygót közvetlenül is sikerült észlelni (Fomalhaut b, HR 8799, β Pictoris b). Emiatt az ilyen rendszerek felfedezésére elsősorban indirekt módszerek léteznek. ### Közvetett módszerek #### Fedési módszer Ha egy objektum (például bolygó, barna törpe) elhalad a csillaga előtt, akkor a csillag fényességében csökkenést lehet észlelni. A módszer csak akkor működik, ha a Földről a bolygót a napja előtt látjuk elhaladni. Ez a becslések szerint minden ezredik bolygórendszerben áll fent. Akkor beszélhetünk kísérő által okozott elhalványodásról, ha ez periodikusan megismétlődik. A fényességcsökkenés függ a bolygó és a csillag sugarának hányadosától, valamint a csillag hőmérsékletétől, vagyis minél hidegebb a csillag, annál kisebb az intenzitás csökkenése. A fedési fénygörbe fotometriai vizsgálatából sok mindenre választ kaphatunk: a keringési periódusára, excentricitására illetve a bolygó sugarának nagyságára, amit az alábbi képlet ad meg: $\frac {I_{\mathrm{min }} }{I_{\mathrm{max}}}=1-\frac{R^2}{R^{2}_*}$ ahol $I$ az intenzitás, R_\* a csillag, R pedig a bolygó sugarát jelöli. Átvonulás során az égitest légköre által produkált ún. kompozit spektrum is tanulmányozható, mivel a bolygó légkörének spektruma rárakódik (szuperponálódik) a csillagéra, és a bolygó színképvonalainak Doppler-eltolódásából adódóan szét lehet választani őket egymástól. Az első sikeres megfigyeléseket ezzel a módszerrel 2007 februárjában jelentették be, két, korábban felfedezett exobolygó, a HD 189733 b és a HD 209458 b színképét sikerült felvenni a jelenleg elérhető legérzékenyebb műszerrel, a Spitzer űrtávcsővel. Ennek a módszernek az adja a fontosságát, hogy ilyen módszerrel a bolygó színképe, ezáltal kémiai összetétele is tanulmányozható, ami elméletileg lehetővé teszi a felszínén az életre utaló víz, vagy szerves molekulák kimutatását – kellő érzékenységű műszerrel. A fedési módszer az infravörös tartományban is működik, de pont „fordítva”: az exobolygók a központi csillagukhoz képest infravörösben kevésbé halványak (alacsonyabb felszíni hőmérsékletük miatt elektromágneses sugárzásuk csúcsa esik az infravörös tartományba), emiatt központi csillaguk mögött eltűnve észrevehetően lecsökken a rendszer infravörös összsugárzása. Mivel az infravörös tartományban a megfigyelések végzése a földi légkör zavaró hatásai miatt sokkal nehezebb, ezért ezzel a módszerrel nem keresnek bolygókat. A Hubble űrtávcső 2006 folyamán a SWEEPS (Sagittarius Window Eclipsing Extrasolar Planet Search – „Sagittarius-ablak fedési exobolygó-keresés”) program keretében a Tejútrendszer központi vidékének egy kiválasztott területéről készített egy héten át folyamatosan fényképeket, és a területen lévő 180 ezer csillag közül az egymást követő képeken számítógépes módszerrel 16 csillag elhalványodását figyelték meg, amit exobolygók is okozhattak, ezek közül két csillag esetében sikerült az exobolygó létét az ESO VLT távcsövének megfigyeléseivel megerősíteni. #### Egyéb módszerek - Radiális sebesség-mérés: a csillag színképvonalai Doppler-eltolódást mutatnak a körülötte keringő bolygó gravitációs hatása miatt. - Asztrometriai módszer: a bolygó gravitációs hatása változásokat idéz elő a csillag sajátmozgásában. Ez az elmozdulás mérhető a háttércsillagokhoz képest. Az első ilyen módszerrel felfedezett csillag a VL–10b, melyet 2009 májusában fedeztek fel. - Gravitációs mikrolencse-hatás: a bolygó és a csillag kettős gravitációs lencseként viselkedik. - Gravitációs perturbáló hatás: a bolygó gravitációs hatása kimutatható a csillag körüli protoplanetáris korongban (mivel a bolygó kitakarítja pályájáról az ott keringő anyagot, a korong itt elvékonyodik vagy eltűnik). Ezzel a módszerrel végzett megfigyelések alapján Tejútrendszerünk Naphoz hasonló csillagainak 20-60%-a körül kering Föld típusú kőzetbolygó. - Pulzárjelek modulációja: a pulzárjelek frekvenciája periodikusan változik a bolygó gravitációs hatása miatt. - Doppler-leképzés: a csillag vonalprofiljai megváltoznak, ha a bolygó elfedi a felszínének egy részét. - Antropogén (civilizációs) hatások észlelése rádióteleszkóppal - Infravörös többletsugárzás mérése. A bolygók sugárzási maximuma az infravörös tartományba esik. Célravezető lehet a látható és az infravörös fénycentrum eltérésének vizsgálata. - Timing-effektus: Egy, már ismert bolygót tartalmazó rendszerben a bolygó pályájának zavaraiból (például fedési módszernél a csillag előtti átvonulások között eltelt idő apró változásából) következtethetnek más bolygók meglétére. - Egy 2009-es felmérés szerint a bolygórendszerekkel rendelkező nap-típusú csillagokban -a Naphoz hasonlóan- viszonylag kevesebb a lítium. ### Közvetlen módszerek - Képalkotás koronográffal. Ebben az esetben a különlegesen felszerelt űrtávcső a bolygóknál 10 milliárdszor fényesebb csillagot kitakarja. Ehhez hasonló módszereket alkalmaznak a napkorona megfigyelésekor is. - Észlelés a csillag mellett (infravörös tartományban) űrtávcsövekkel. A bolygók és csillagaik sugárzása között sokkal kisebb különbség az infravörös tartományban. - Magas kontrasztú képalkotás ### Exobolygó-keresési programok napjainkban #### Földi bázisú programok Az exobolygók keringése által kiváltott periodikus jelenségek felfedezéséhez szisztematikus keresőprogramokra van szükség, minden egyes megfigyelt csillag kiválasztott paraméterét (fényesség, radiális sebesség) folyamatosan figyelni kell, adott esetben évekig. Emiatt az ilyen programok nem használhatják a világ legnagyobb távcsöveit, ezeken ugyanis távcsőidőhöz jutni nagyon nehéz, így a megfigyelt csillagok nagy számával kompenzálják a távcsövek kisebb mérete által okozott hátrányt, a nagyszámú mintából a legkönnyebben észlelhető exobolygókat felfedezve. Mivel a tudományterület még nagyon fiatal, így viszonylag kevés, kifejezetten az exobolygók felfedezésére épített berendezés létezik. A legjelentősebb exobolygó-kereső programok a svájci Geneva Extrasolar Planet Search, az amerikai California and Carnegie Planet Search, (radiális sebesség-módszer), a Systemic (amatőrök által végzett analízisre támaszkodik), a TrES (Trans-Atlantic Exoplanet Survey), a SuperWASP (fedési), az XO Telescope és a magyar HATNet (fedési programok), az Angstrom (Andromeda Galaxy Stellar Robotic Microlensing), valamint az eredetileg a sötét anyagot esetleg alkotó égitestek felfedezésére létrehozott lengyel OGLE (Optical Gravitational Lensing Experiment, utóbbi kettő gravitációs mikrolencse-módszerrel). Az MEarth projekt földi telepítésű, kisebb teleszkópokkal a kis tömegű, M színképtípusú csillagok körül keres exobolygókat, mert az ilyen, kisebb átmérőjű és halványabb csillagok előtt átvonuló bolygókat könnyebb észlelni, így földméretű bolygók is felfedezhetőek. (Az ilyen halvány csillagokhoz a lakható zóna is sokkal közelebb van.) A Planetary Society támogatásával 2009-ben indult FINDS Exo-Earths program radiálissebesség-módszerrel dolgozik a Lick Obszervatórium 3 méteres távcsövével, az erre a célra épített műszer az 1 m/s nagyságrendű sebesség-változások kimutatására képes, a későbbiekben a Keck Obszervatórium 10 méteres távcsöveinek egyikére is fel tervezik szerelni, ebben az esetben képes lesz a 0,5 m/s érzékenységre, ami a naptömegű csillag körül keringő földtömegű bolygók észlelésére már elég. Az egyre finomodó módszerek miatt az újabb programok már nagyon termékenyek, így a közeljövőben a felfedezett bolygók számának meredek emelkedésére lehet számítani. #### Űrből végzett keresések Az exobolygó-keresés során is komolyan zavaró tényező a Föld légköre, így a legjobb megfigyelések a világűrből végezhetőek, ezért több, kifejezetten az exobolygók kutatására tervezett csillagászai műhold indítása várható a nem túl távoli jövőben. 2003\. június 30-án állították Föld körüli pályára a mindössze 52 kg tömegű kanadai MOST mikroműholdat, mely csillagok fényességének ingadozásait méri, melyet exobolygók áthaladása is okozhat. 2006\. december 27-én állították pályára a francia COROT űrtávcsövet, melynek egyik kiemelt feladata exobolygók felfedezése, és a csillagfedéseket a jelenlegi, földfelszínről végzett észleléseknél körülbelül két nagyságrenddel érzékenyebben tudja megfigyelni, ami a fedési módszerrel felfedezett csillagok számát valószínűleg megsokszorozza majd. A COROT távcső első felfedezését 2007. május 3-án jelentették be, az első eredmények alapján a tervezettnél háromszor kisebb méretű bolygók észlelésére is lehetőség nyílik, azaz tömegesen várható földméretű bolygók felfedezése. 2009\. március 7-én indították COROT-hoz hasonló, de lényegesen nagyobb teljesítményű Kepler űrtávcsövet, mely 170 000 csillagot fog folyamatosan, egyszerre figyelni, bolygófedésekre várva. A műhold segítségével az exobolygókon kívül szerencsés esetben körülöttük keringő exoholdak vagy az exobolygók gyűrűi is felfedezhetőek. ### Tervezett exobolygó-keresési programok Napjainkban az exobolygó-keresési programok csak a jupiterméretű bolygókat tudják megtalálni, a nem túl távoli jövőben azonban megkezdődik a Földhöz hasonló bolygók tömeges felfedezése, legalábbis, amennyiben a programok tervezett költségvetését sikerül előteremteni. A Sloan Digital Sky Survey programon belül 2008 és 2014 között 11.000 csillag színképének elemzését tervezik, az exobolygókat a radiális sebesség-módszerrel keresve. A Marvels programban pesszimista becslések szerint is legalább 200 bolygó felfedezése várható. 2013-ban indult a Gaia űrtávcső, ami nagyon pontos asztrometriai vizsgálatokat végez, és több száz és ezer csillag sajátmozgásából képes bolygók jelenlétének kimutatására, bár a módszer jellegéből adódóan elsősorban a nagy tömegű bolygók felfedezésére alkalmas. Mivel a műhold nagy pontosságú fényességméréseket is végez, fedési exobolygókat is találhat, bár ez nem elsődleges feladata. 2012-re tervezték felbocsátani a TESS (Transit Exoplanet Survey Satellite, azaz Fedési Exobolygó-Számláló Műhold) űrtávcsövet, melyet a Massachusetts Institute of Technology vezetésével fejlesztettek. A projektet a Google is támogatja, mind anyagi, mind technikai segítség formájában (nagy adatbázisok kezelése, indexálása és keresése). A fedési módszerrel dolgozó távcső mintegy kétmillió csillag fényerejét méri, az egész égboltot lefedve, és mintegy ezer exobolygó felfedezésére számítanak. A műhold alkalmas többek között a Naphoz hasonló csillagok körül keringő földméretű bolygók felfedezésére is. A távcső működésének érdekessége, hogy az általa rögzített tetemes mennyiségű adatnak csak egy részét (az érdekesnek gondoltakat) küldi a Földre, nagy részét három hónapig a műhold fedélzetén tárolják, majd törlik. Ezen adatok más kutatóprogramok számára is rendelkezésre állnak. Pár év múlva állítják pályára a James Webb űrtávcsövet, (a Hubble űrtávcső utódját) melynek szinte minden, napjainkban folyó program jelentős szerepet szán, mert ez a távcső lesz először képes arra, hogy földszerű bolygókról direkt képet alkosson, így a korábbi programok által felfedezett bolygók legérdekesebbjeit érdemben is vizsgálhassa. A 2016-ban indított New Worlds program egy különleges alakú űreszköz segítségével takarja ki a legkecsegtetőbb bolygók csillagait, így egy űrtávcső, valószínűleg a James Webb, színképet tud felvenni magukról a bolygókról, így kémiai összetételük részletesen tanulmányozható, az esetleg felfedezett biogén anyagok pedig a földön kívüli élet felfedezését jelentenék. 2014–2020 között több, a jelenlegi műszereknél nagyságrendekkel érzékenyebb űrtávcső indítását tervezték, a SIM PlanetQuest, a Terrestrial Planet Finder amerikai műhold interferometria-módszerrel, a New Worlds (valamint a TPF egyik változata és a 2017 után induló japán SPICA űrtávcső) pedig a központi csillag koronográfhoz hasonló módon történő kitakarásával működik. Az ESA tervezett PLATO űrtávcsöve a tervek szerint 2017-ben indult, és a Kepler űrtávcsőhöz hasonló módszerrel, annál azonban mintegy tízszer több csillagot vizsgálva keres exobolygókat. ## Az exobolygók nevezéktana Az általában elfogadott módszer szerint az exobolygókat a központi csillag neve után tett kisbetűvel jelölik, egy szóköz után, a b betűvel kezdve (az „a” a központi csillagot jelölné, de ezt sosem használják), és a felfedezés sorrendjében haladva, azaz a Gliese 581 körüli első felfedezett bolygó a Gliese 581 b, a következő a Gliese 581 c, és így tovább. Az első, így jelölt exobolygó az 51 Pegasi b volt, az ezelőtt felfedezett, néhány, pulzár körül keringő bolygót hasonló rendszerben, de a pulzároknál szokásos nagybetűvel jelölték (PSR 1257+12 B). Néhány exobolygónak nem hivatalos beceneve is van, de az IAU nem tervezi, hogy az exobolygókat – hasonlóan a holdakhoz vagy a Naprendszeren belüli kisbolygókhoz – elkeresztelje. A HD 209458 b nem hivatalos beceneve Osiris, az 51 Pegasi b neve pedig Bellerophon. ## Az exobolygók osztályozása ### Központi csillagaik A legtöbb, eddig felfedezett exobolygó a Naphoz leginkább hasonló G, K, vagy M színképtípusú fősorozati csillag körül kering. Ennek elsődleges oka, hogy a keresőprogramok elsősorban ezen csillagok körül kerestek bolygókat, mert ezt tartották a legvalószínűbbnek. A bolygók eloszlásának statisztikai elemzése, mely az ilyen hibákat kiszűri, azt mutatja, hogy a kisebb tömegű csillagok (vörös törpék, M színképtípusú csillagok) körül a bolygók kialakulásának esélyei kisebbek, vagy a körülöttük keringő bolygók mérete kisebb, így egyelőre nem észlelhetőek a földi műszerekkel (az eddig felfedezett exobolygók valószínűleg inkább számítanak különlegesek, mint átlagosnak). A Spitzer űrtávcső megfigyelései alapján valószínű, hogy az O színképtípusú csillagok erős csillagszele a körülöttük keringő protoplanetáris korongokat elpárologtatja, így akadályozza a csillagkeletkezést. A magasabb fémtartalmú (a csillagok esetében minden, a héliumnál nehezebb elemet fémnek nevezünk) csillagok (például az I. populációs csillagok) körül nagyobb a bolygók keletkezésének esélye. Ez következhet abból is, hogy a bolygórendszerek kialakulása közben sok planetezimál belezuhan a csillagába, annak légkörében elpárolog, és fémekkel telíti légkörét. A bolygókkal rendelkező ι Hoorologiiról sikerült, (többek között fémessége alapján) kimutatni, hogy az a Hyadok nyílthalmazban keletkezett, és az egyező fémesség a fémekkel feldúsuló csillaglégkör elleni érv, legalábbis ebben az esetben. Vannak ugyanakkor csillagközi bolygók is, amelyek csillagrendszereken kívül a csillagközi térben léteznek, ezek a kutatások szerint főleg gázbolygók, de kőzetbolygók is lehetnek. ### Mérhető tulajdonságok A legtöbb exobolygót indirekt módszerekkel találták meg, elsősorban gravitációs hatásuk árulta el jelenlétüket. Ilyen esetekben a bolygópálya paramétereit ismerjük (az inklinációt leszámítva, azaz nem tudjuk, hogy a bolygó pályájának síkja mennyire hajlik a látóirányunkhoz képest). A bolygó tömegét nem tudjuk pontosan meghatározni, általában erre csak alsó becslés adható. Szerencsés esetben a bolygó pályasíkja a látóirányunkba esik, ekkor a bolygó minden keringésekor elvonul csillaga előtt (csillagfedést okoz), ekkor számtalan egyéb paramétert is meg tudunk határozni, többek között a bolygó viszonylag pontos tömegét, a fedés során bekövetkező fényességcsökkenés mértékéből a bolygó látszó méretét, ebből a sugarát, valamint sűrűségét, végső soron anyagi összetételére is következtethetünk. Spektroszkópiai mérésekkel elvben kideríthető a bolygó légkörének összetétele, a másodlagos fedésekkor (a bolygó átvonulása a csillag mögött) felvett színkép segítségével előállítható a csillag színképe (a takarásban lévő bolygóé nélkül), ezt a rendszer teljes színképéből kivonva előállítható a bolygó színképe. ### Kiválasztási effektus Az exobolygók túlnyomó többségének tömege többszöröse a Jupiterének, amely a Naprendszer legnehezebb bolygója. Ennek oka a megfigyelések kiválasztási effektusa: a nagyobb tömegű, fényesebb bolygók sokkal nagyobb részét fedezik fel műszereink, mint a kisebbekét. Emiatt a bolygók statisztikai analízise meglehetősen nehéz, de valószínűnek tűnik, hogy a kisebb tömegű bolygók gyakoribbak a nagy tömegűeknél. Az pedig, hogy a Földnél néhányszor nehezebb bolygókat is sikerült felfedezni, arra utalhat, hogy ezekből még több van. Számos exobolygó kering csillagához nagyon közel. Ez is a kiválasztási effektus következménye: az általunk jelenleg alkalmazott keresési technikák nagy része a bolygót a központi csillagra kifejtett hatása alapján azonosítja, ez pedig a távolsággal nyilvánvalóan egyre csökken. A legelsőnek felfedezett bolygók nagy többsége forró jupiter típusú volt, mára viszonylag sok, a csillagától messzebb keringő bolygót is felfedeztek, de érdekes módon egy kutatási program a Jupiter 5 csillagászati egységes távolságában 54 vizsgált csillagrendszerből egyben sem talált óriásbolygót. A közvetlen keresési módszerek (például a bolygó lefényképezése), melyek alkalmazása mai lehetőségeinket jobbára meghaladja, ezzel ellentétes érzékenységűek is lehetnek, azaz a vakítóan fényes központi csillagoktól távolabbi bolygókat nagyobb eséllyel találják meg. Csillagától nagy távolságban bármilyen bolygó felfedezése elé újabb akadály tornyosul: ha fel is fedezünk egy ilyen távolságban lévő égitestet, éveknek kell eltelniük ahhoz, hogy pályaadatait akár csak közelítő pontossággal kiszámítsuk. Érdekességképpen megemlíthető, hogy a legelső exobolygó 1992-es felfedezése óta a Jupiter, melynek keringési ideje 12 év, alig tett meg egy fordulatnál többet a Nap körül, feltehető, hogy például egy fedési jellegű bolygónál két átvonulás után még be sem jelentenék a felfedezést, ehhez ellenőrzésként megvárnák a harmadik átvonulást, ami az első után 24 évvel történne meg. A Neptunusz 164 éves keringési idejét figyelembe véve a pályaadatok kiszámításához több évszázadra is szükség lehet. 2006-ban a σ Orionis és a Chamaeleon I csillagkeletkezési régióban találtak bolygó tömegű (3-12 Jupiter-tömeg) égitesteket, melyek magányosak, nem egy naprendszer tagjai. Ezen égitestek keletkezése (protoplanetáris korongból, majd a bolygórendszerből kidobódva, vagy csillagszerűen, gázfelhő összehúzódása által) egyelőre nem tisztázott, bolygó besorolásuk is vitatható. Hasonló, szabadon lebegő bolygótömegű égitesteket találtak a Kígyótartó csillagképben is. Az ilyen felfedezések felvetik a kérdést, hogy bolygók keresését esetleg nem csak csillagok körül kell végezni. ### A pályák excentricitása és stabilitása Az exobolygó-pályák nagy része meglehetősen excentrikus, azaz meglehetősen elnyúlt, eltérően a Naprendszertől, melyben, a Merkúrét kivéve, a nagybolygók pályái a körtől csak kis mértékben térnek el. Ez nem a kiválasztási effektus miatt van így, okát egyelőre nem tudjuk. Elképzelhető, hogy az ilyen rendszerekben egy láthatatlan, távoli kísérő, esetleg egy barna törpe befolyásolja a pályákat, vagy a rendszer keletkezésekor túl sok nagy tömegű bolygó jött létre, és ezek, egymás pályáját zavarva kerültek elnyúlt pályára, egy részük így kidobódott a rendszerből. Jelenlegi bolygókeletkezési modelljeink, melyek a bolygók keletkezését a csillag körüli, kör alakú protoplanetáris korongból vezetik le, a kör alakú pályák túlsúlyát jósolják. Elképzelhető azonban, hogy a Naprendszer ebből a szempontból kivételes. Kis tömegű csillagok esetén a közeli csillag által okozott árapályerő a bolygót idővel kimozdítja a körpályáról, és egyre elnyúltabb pályára állítja (ezzel esetleg kimozdítva a lakhatósági zónából, kiirtva felszínén az életet). Több esetben arra utaló jeleket találtak, hogy a bolygók pályája nagyon instabil, és egészen rövid idő alatt is drasztikusan változik. A Gliese 431 esetében például a bolygó 2004-ben még nem fedte el csillagát, 2007-től már igen, azaz a pálya síkja megváltozhatott, amit a feltételezések szerint egy másik bolygó zavaró hatása okoz. A 2M 1207B esetében pedig kimutatták, hogy felszíne meglehetősen forró, valószínűleg a nem túl régi múltban bekövetkezett ütközések miatt. Az ismert keringési irányú exobolygók között meglepően nagy a csillaguk forgási irányához képest retrográd keringésű bolygók aránya (egy 2010-es vizsgálat 27 bolygóból 6 ilyet talált), ez vagy a pályák rendkívüli instabilitására és a múltban történt átrendeződésére utal (ez esetben a több bolygó, egymással kölcsönhatva alakította ki a jelenlegi elrendezést, az észlelt bolygó inklinációját folyamatosan, végül 90 °Fölé növelve), vagy a bolygórendszerek keletkezése történt eltérő módon (nem kizárólag a központi csillag körül keringő protoplanetáris korongból, hanem a csillagokhoz hasonló módon, erre a Hubble űrtávcsővel is találtak már példát). ### Megválaszolatlan kérdések Az exobolygók számos tulajdonságát teljes homály fedi, a legfontosabb három kérdés anyagi összetételük, van-e felszínükön élet, és az, hogy keringenek-e körülöttük holdak. A bolygók anyagi összetételére sűrűségükből következtethetünk, emellett néhány szerencsés esetben sikerült a bolygó színképét (nagyon kis felbontással) felvenni. Nagyobb részük a Jupiterhez hasonló gázóriás. A Naprendszer hasonló bolygóinak mindegyike körül számos hold kering. Amennyiben a holdak képződése hasonlóan gyakori más rendszerekben, úgy a már felfedezett exobolygók körül is több ezer hold keringhet felfedezésre várva. Mivel ezen égitestek egy része a csillag körüli lakhatósági zónában kering, holdjaikon kialakulhattak az élet hordozására alkalmas feltételek, de az élet felfedezése ilyen égitesteken lehetőségeinket még messze meghaladja. ### Földszerű exobolygók A földön kívüli élet keresése szempontjából fontosak az olyan exobolygók, melyeknek fizikai tulajdonságai (felszíni hőmérséklet, anyagi összetétel, méret) hasonlóak a Földéhez, különösen, hogy az elsőnek felfedezett ilyen égitestek nagy része nemhogy a Földtől, de a Naprendszer többi tagjától is jelentősen különbözik. Az első, a lakható övezetben felfedezett exobolygó a Gliese 581c, mely a tőlünk 20,5 fényévre található Gliese 581 csillag körül kering. Átmérője 50%-kal nagyobb a Földénél, tömege a Föld tömegének ötszöröse. Felszínén valószínűleg 0-40 °C közötti átlaghőmérséklet uralkodik, így elvileg megfelelő környezet lehet az élet számára. Összesen három bolygót fedeztek fel a Gliese 581 csillag körül, a másik kettő a Gliese 581b és Gliese 581d. Ezen kettő közül a Gliese 581b óriásbolygó, a Gliese 581d viszont szilárd felszínű. Három potsdami klímakutató és egy amerikai (Arlington Texas egyetemi) fizikus 2007 májusában közölt számításai szerint Gliese 581c nem alkalmas élet számára, a gyorsuló üvegházhatása miatt. Ezzel szemben szerintük a csillagtól valamivel távolabb keringő bolygó, a Gliese 581d megfelelő lehet, annak ellenére, hogy ennek a bolygónak az elliptikus keringési pályája naptávolban rideg körülményekhez vezet, ami az életet primitív életformák lehetőségére korlátozza. Az első olyan exobolygó, melyről nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy felszíne szilárd, a CoRoT–7b, melyet 2009-ben, fedési módszerrel fedeztek fel. A bolygó méretét a csillag fedésének mértékéből, tömegét az ESO la sillai 3,6 méteres távcsövére szerelt HARPS spektrográffal, a csillagra kifejtett gravitációs hatásából számították ki, ezekből viszont következtetni tudtak átlagsűrűségére. ## Exobolygók a kultúrában Az exobolygók a kultúrában elsősorban a tudományos-fantasztikus történetekben vannak jelen, ahol idegen fajok otthonaiként vagy felfedezésre váró idegen világokként szerepelnek. A Csillagok háborúja filmekben például rengeteg idegen bolygó szerepel, rengeteg idegen fajjal, mivel a cselekmény egy egész galaxis vonatkozásában zajlik. A nagy sikerű kultuszfilm hatására nevezték el a HD 188753 Ab nevű exobolygót nemhivatalosan Tatooine-nak a filmbéli bolygó után, mivel ennek a bolygónak is több nap látszik az egén, ahogy ez a filmben látható volt. Rengeteg exobolygó szerepel továbbá a Star Trek tévésorozatok és mozifilmek által létrehozott világában is, amelyben a szereplők legtöbbször a világűr ismeretlen vidékeit, égitestjeit, bolygóit és civilizációit kutatják, ahol a bolygóknak saját nevezéktana is van. A bolygók mellett itt is sokféle idegen faj kap szerepet még a történetekben. Az exobolygók afféle passzív égitestekként, inkább csak háttérként, helyszínként szolgálnak az idegen fajokkal és felfedezésekkel tarkított kalandokhoz, de előfordul kivétel is, például Stanisław Lem lengyel író Solaris című regényében, ahol a címszereplő bolygó maga egy élő intelligencia. A történetből 1972-ben orosz, 2002-ben amerikai film is készült. Frank Herbert Dűne című regényében az Arrakis nevű bolygó van középpontban, mivel csak rajta található a „fűszer” nevű anyag, ami különleges képességekkel ruházza fel a fogyasztóját, és nélkülözhetetlen az űrutazáshoz. A Dűne történetét is többször feldolgozták filmen. Emlékezetes James Cameron Avatar című sci-fi-kalandfilmje is, ahol a Pandora nevű holdon zajló kalandok közben a gondosan ábrázolt élővilág is fontos szerephez jut. A cselekmény szerint Pandora a nem túl távoli jövőben az emberek által kolonizált egyik első égitest, ahol bányászatot kívánnak indítani a bolygón található értékes, antigravitációs hatású ércért. ## Nevezetes exobolygórendszerek ### 2000 előtt felfedezettek PSR 1257 12 (1992) Az első felfedezett exobolygórendszer. Az 1990-ben felfedezett pulzár rádiójeleinek szabálytalanságai árulták el két bolygójának meglétét, a felfedezést 1992-ben publikálták. 51 Peg b (1995) Az első csillag körül felfedezett exobolygó. A fősorozati csillag körül a Merkúr pályájánál is közelebb kering forró jupiter típusú bolygója. A felfedezésre jellemző, hogy a bolygót vizsgáló (Geoff Marcy vezette) amerikai csoport a Jupiterhez hasonló bolygókat keresett, 10 év körüli periódussal, és a felfedezett bolygó négy napos periódusát nem is vizsgálták, mert ezt elképzelhetetlennek tartották, így a bolygót a Michel Mayor és Didier Queloz vezette svájci csapat fedezte fel, az amerikaiak csak megerősítették azt, több éves adatsoruk újraelemzésével. 55 Cancri (1997) A kettőscsillag első bolygójának felfedezését számos újabb is követte, a rendszerben jelenleg öt bolygót ismerünk, ez lehetővé teszi a jobbára elvetett Titius-Bode szabály kísérleti ellenőrzését is, mely szerint a bolygók pályáinak sugara úgy aránylik egymáshoz, mint az egymást követő négyzetszámok. HD 209458 b (1999) Az első fedési exobolygó, bár eredetileg a radiális sebesség-módszerrel találták meg. A fedések felfedezése erősítette meg, hogy a radiális sebesség változásáért bolygók felelősek (a fedési módszerrel meg lehet határozni a bolygó átmérőjét, így a tömegéből átlagos sűrűségét is.) A csillagához közel lévő, mindössze 3,5 nap keringési periódusú forró jupiter a csillag erős sugárzásának hatására folyamatosan veszíti el légkörét, hidrogénburok veszi körül, emellett többek között nátriumot, elemi szenet és oxigént is kimutattak a bolygó környezetében. ups And (1999) Az elsőnek felfedezett többszörös exobolygórendszer. Az első bolygót (υ And b) még 1996-ban, a másodikat (υ And c) és a harmadikat (υ And d) 1999-ben találták. Tömegük rendre 0,687, 1,97 és 6,83 jupitertömeg, pályájuk sugara 0,0595, 0,83 és 2,54 Csillagászati egység. ### 2000-2005 között felfedezettek HD 209458 b (2001) A Hubble űrtávcső segítségével 2007-ben sikerült színképet készíteni a fedési exobolygóról, ebben kimutatták a nátrium jelenlétét. HD 28185 b (2001) Az első exobolygó, mely anyacsillaga lakhatósági zónáján belül van, azaz a bolygó olyan távolságban van csillagától, hogy felszínén a víz folyékony állapotú lehet. Bár a bolygó gázóriás, azaz nincsen szilárd felszíne, holdjain kialakulhatott az élet. ι Draconis b (2001) Az első óriáscsillag körül felfedezett bolygó. Korábban feltételezték, hogy az óriáscsillagok pulzációi elpusztítják a körülöttük keringő bolygókat, így ilyen helyeken ezek felfedezése nem várható. A bolygó maga nagy tömegű, és meglehetősen excentrikus pályán kering, melynek átlagos sugara 1,27 CsE. HD 80606 b (2001) Erősen excentrikus pályája során 0,85 CsE és 0,03 CsE közötti távolságban kering csillaga körül. Pályája következménye, hogy a napjához közeledve a hőmérséklete 800-ról 1500 kelvinre emelkedik, mindössze 6 óra alatt. PSR B1620-26 c (2003) A Messier 4 gömbhalmazban lévő pulzár körül kering a bolygó, a rendszer tagja emellett egy fehér törpe is. A legöregebb ismert bolygó, korát 13 milliárd (földi) évre teszik. HD 70642 b (2003) Csillagától 3,3 CsE távolságra keringő, két jupiter-tömegű bolygó, holdjainak felszíne alatt az Európáéhoz hasonló, felszín alatti óceánok jöhettek létre, ahol kialakulhatott az élet. μ Arae d (2004) Az egyik legkisebb tömegű bolygó, valamint az egyetlen földszerű, amely fősorozati csillag körül kering. (14 földtömeg) TrES–1 b (2004) A Trans-Atlantic Exoplanet Survey (Transzatlanti Exobolygó-felmérés), egy kis távcsövekből álló hálózat első (fedési) exobolygója. Felfedezésének idején ez volt a legkisebb, távcsővel (mintegy 10 cm átmérő) felfedezett exobolygó. 2M1207 b (2004) Az első, barna törpe körül keringő exobolygó, az első, melyet sikerült közvetlenül is megörökíteni infravörös tartományban, az ESO 8,2 méteres VLT (Yepun) távcsövével. 2006-ban a barna törpe körül porkorongot is találtak, amely valószínűsíti, hogy a bolygó a hagyományos bolygókeletkezési modelleknek megfelelően alakult ki. (Azaz nem például kettőscsillagról van szó.) Gliese 876 d (2005) A Gliese 876 vörös törpe bolygója az egyik legkisebb tömegű (7,5 földtömeg) bolygó, pályájának sugara 0,021 CsE, amit 1,94 nap alatt jár körbe. HD 149026 b (2005) A bolygó szilárd magja az eddig felfedezett legnagyobb tömegű (70 földtömeg), a bolygó teljes tömegének kétharmada. HD 188753 Ab (2005) Viszonylag tág kettőscsillag egyik tagja körül keringő bolygó, megléte részben ellentmond a hagyományos bolygókeletkezési elméleteknek, mert kettős rendszerek egyik tagja körül nehezebben alakulhat ki protoplanetáris korong a másik tag zavaró gravitációja miatt. Később a felfedezést cáfolták, a bolygó megléte ma nem teljesen bizonyos. Nem hivatalos neve a többes rendszer miatt „Tatooine”. ### 2006-ban felfedezettek OGLE-05-390L b Az egyik első gravitációs mikrolencse-hatással felfedezett bolygó, egyben a legtávolabbi is (csillaga körülbelül 21 500 fényévre van a Naptól), és az egyik legkisebb tömegű (5,5 földtömeg, így ez a legkisebb bolygó fősorozati csillagok körül). Pályájának sugara 2,6 CsE. HD 69830 Három Neptunusz-méretű bolygó által alkotott rendszer, az első, amelyben nincsen nagy, jupiter-tömegű bolygó. A három bolygó tömege 10, 12, és 18 földtömeg, és mindhárom a Föld pályájánál közelebb kering a csillaghoz, a legkülső valószínűleg a lakhatósági zónában. HAT–P–1 b Az eddigi legnagyobb sugarú és legkisebb sűrűségű exobolygót magyar csillagász, Bakos Gáspár fedezte fel, az általa üzemeltetett HATNet távcsőrendszerrel. A HAT–P–1 b exobolygó a ADS 16402 AB G0 színképtípusú kettőscsillag körül kering. Átmérője a Jupiter átmérőjének 1,36-szorosa, tömege 0,53-szorosa. A felfedezés értékét növeli, hogy a kevesebb, de alaposabb eredményt produkáló fedési módszerrel találták meg. SWEEPS-10 Az eddig felfedezett legkisebb pályasugarú bolygó, 10 óránként kerüli meg csillagát, pályájának sugara a Föld-Hold távolság háromszorosa. Felszíne a kis távolság miatt nagyon forró, körülbelül 1650 °C-os. Ilyen közel csak viszonylag kis tömegű csillaghoz keringhetnek (viszonylag nagy tömegű) bolygók, különben a csillag gravitációja szétszakítaná őket. HD 189733 b A kettőscsillag körül keringő bolygó az egyik első fedési exobolygó. Nem mindennapi tulajdonságait hosszasan lehet sorolni: központi csillaga, a HD 189733 7,6 magnitúdós, azaz kisebb távcsővel is megfigyelhető, a bolygó átvonulásai pedig mintegy 3%-os fényességcsökkenéssel járnak, ami azt jelenti, hogy nagyon tapasztalt vizuális változócsillag-észlelők szabad szemmel is észrevehetik a bolygó átvonulását. Ez volt az egyik első bolygó, amelynek sikerült a színképét rögzíteni (a HD 209458 b-vel egyetemben), valamint sikerült a bolygó vázlatos időjárástérképét is megrajzolni, közvetett észlelési módszerek segítségével. 2007 júliusában vízgőz jelenlétét mutatták ki a bolygó 1300 °C-os légkörében a Spitzer űrtávcső segítségével, majd 2008 decemberében a Hubble űrtávcső szén-dioxidot is kimutatott. 2008 januárjában jelentették be, hogy a bolygó légkörének látható fényét, a sugárzás eltérő polarizációját kihasználva, sikerült elkülöníteni a csillagétól, és ennek elemzése alapján a légkör bizonyos paramétereit meg tudták becsülni. A szokatlanul kis, mindössze 60 cm átmérőjű távcsővel végzett megfigyelés szerint a bolygó felsőlégköre a nagy hőmérséklet miatt erősen felfúvódott, vastagsága eléri a bolygósugár 30%-át. ### 2007-ben felfedezettek Gliese 581 c (2007.) A bolygó a csillag lakhatósági zónáján belül fekszik, azaz folyékony víz lehet felszínén. Később felmerült, hogy a vörös törpecsillaghoz túl közel van a bolygó, emiatt kötött a tengely körüli forgása (egy keringés pontosan egy tengely körüli elfordulás, azaz minden év egy napból áll, hasonlóan, mint ahogyan a Hold kering a Föld körül, mindig ugyanazon oldalát mutatva felé), ez nagyon felmelegíti a bolygó egyik oldalát, esetleg megszaladó üvegházhatást okozva. Gliese 581 d Ez a bolygó a csillag lakhatósági zónájának legkülsején van. Ezen lehet folyékony víz. de annak elliptikus keringési pályája miatt a bolygóév telén (naptávolban) érezhető rideg viszonyok miatt kifejlett életformákat nem várhatunk rajta. HAT–P–2 b 8,17 jupitertömegű bolygó, a HD 147506 csillagot 5,63 nap alatt kerüli meg, ezzel a leghosszabb keringési idejű fedési exobolygók között van. Pályája rendkívül elnyúlt, 5-15 millió km közötti. A rendszerben más bolygók is lehetnek. TrES–3 A Trans-Atlantic Exoplanet Survey (Transzatlanti Exobolygó-felmérés), egy kis távcsövekből álló hálózat, és a HATNet által is azonosított fedési exobolygó, két jupitertömeggel és mindössze 31 órás keringési idővel. Felszíni hőmérséklete mintegy 1500 K. CoRoT-1 b A COROT űrtávcső első felfedezése, egy 1500 fényévre lévő csillag körül kering, nagyon közel, mindössze másfél nap alatt megtéve egy fordulatot. Tömege a Jupiterének 1,3-szorosa, sugara 1,65-szerese. Felszíni hőmérséklete 1500 K körül van. 2009-ben ezen bolygó fénygörbéjénél sikerült először kimutatni a bolygó fázisának változásait: hasonlóan a Holdhoz, csillaga körül hol az egész bolygó megvilágított, hol csak az egyik oldala, ezt a rendszer össz-fényességének változásában sikerült kimutatni. HAT–P–3 b A HATNet által talált harmadik fedési exobolygó forró jupiter, mely az Ursa Maior egy fiatal, K színképtípusú csillaga körül kering, egy fordulatot 69,6 óra alatt megtéve. Tömege 0,6-szorosa, sugara 0,9-szerese a Jupiterének, azaz sűrűsége az ismert exobolygók között viszonylag nagynak számít. HAT–P–4 b és HAT–P–5 b Két újabb forró jupiter, a HAT–P–4 b a BD +36 3593 F színképtípusú csillag körül kering mindössze 3 napos keringési idővel. A HAT–P–5 b egy G színképtípusú csillag körül kering 2,7 napos periódussal, sűrűsége mindössze 660 kg/m3. HAT–P–6 b Forró jupiter, mely a Jupiterével megegyező tömegű, de nagy hőmérséklete miatt, melyet a csillagához közeli keringése (3,8 napos keringési periódus) okoz, sugara a Jupiterének 1,33-szorosa. Egy tőlünk 860 fényévre lévő, 10,6 magnitúdós, F színképtípusú csillag körül kering. ### 2008-ban felfedezettek HAT–P–7 b A HATNet által felfedezett bolygó nagyon forró jupiter, felszínén a hőmérséklet meghaladja a 2500 kelvint. F6 színképtípusú csillag körül kering, nagyon kis, 0,038 CsE sugarú pályán. A bolygó tömege 1,78-szorosa, sugara 1,36-szorosa a Jupiterének. A csillag a Kepler űrtávcső által vizsgálni tervezett égterületen van. MOA-2007-BLG-192-L b Az eddig felfedezett legkisebb tömegű exobolygó, 1,4 Föld-tömeggel. Felfedezése gravitációs mikrolencse-módszerrel történt meg. Kis tömegű csillagától körülbelül a Vénusz pályájának megfelelő távolságban kering. Az eredetileg 3,3 földtömegűnek feltételezett bolygó tömegét a megfigyelésekre vonatkozó pontosított modellek miatt lejjebb szállították. A vörös törpe körül megközelítőleg a Nap-Vénusz távolságban keringő bolygó szerencsés esetben a lakható övezetbe esik. 1RXS J160929.1–210524 b A Gemini North Observatory által a közeli infravörös tartományban, fényképezéssel fölfedezett, 8 Jupiter tömegű bolygó, mely fiatal, 5 millió éves, 500 fényévre lévő, Nap típusú, K7 színképtípusú csillagától meglehetősen távol, 330 CsE távolságra kering, az ilyen nagy távolság protoplanetáris korongból történő kialakulással viszonylag nehezen magyarázható, elképzelhető, hogy a bolygó a csillagokhoz hasonlóan, összehúzódással alakult ki. Felszíni hőmérséklete 1800 K. A felfedezés megerősítésére még várni kell, ilyen hosszú periódusú keringésnél ugyanis évekbe telik, amíg az égitest pályája pontosan számítható, és a keringés ténye (azaz, hogy nem egy távoli háttérobjektumról van szó) megerősíthető. A csillagászok szándékosan ilyen, viszonylag fiatal csillagok csoportosulásában kerestek exobolygókat (85 csillagot fényképeztek le), a fiatal csillagok bolygói ugyanis még nagyon forrók, és erősebben sugároznak. Fomalhaut b Az egyik első olyan rendszer, ahol nemcsak, hogy sikerült lefényképezni a bolygót, hanem kimutatták csillag körüli keringését is, felfedezését együtt jelentették be a HR 8799 rendszerével. A 25 fényévre lévő α Piscis Austrini körül először az IRAS infravörös csillagászati műhold fedezett fel porkorongot, ezt később a Hubble űrtávcső is megörökítette, és a porkorong egyenetlen eloszlásából következtettek bolygók meglétére. A porkorongon belüli egyik folt az egymást két évvel követő felvételeken elmozdult, az elmozdulás mért mértéke megegyezik a bolygó tömegéből számíthatóval. A bolygó keringési periódusa 872 év, csillagtól való távolsága 119 CsE, becsült tömege 0,3-2 jupitertömeg között van. A két észlelés között fél magnitúdót halványodott HR 8799; A Keck és a Gemini távcsövek közeli infravörös felvételein a 140 fényévre lévő, másfél naptömegű A színképtípusú csillag körül három bolygót és elmozdulásukat örökítették meg. A bolygók távolsága csillaguktól 24, 37, és 67 CsE, tömegük rendre 10, 10 és 7 jupitertömeg. A legkülső bolygó egy törmelékkorong belső peremén kering. A felfedezést a Fomalhaut b felfedezésével együtt jelentették be. ### 2009-ben felfedezettek CoRoT-7 b Az eddig felfedezett legkisebb exobolygó, sugara a Földének kevesebb mint kétszerese, tömege 5-10 földtömeg. Csillagához igen közel, 0,017 CsE távolságra kering, 20 óránként megtéve egy fordulatot. Valószínűleg kőzetbolygó, esetleg óceánbolygó, felszíni hőmérséklete 1000-1500 °C. A COROT űrtávcső fedezte fel, fedési módszerrel. VL–10 b A 20 fényévre lévő VL 10 M színképtípusú vörös törpe körül keringő, 6 Jupiter-tömegű bolygó. A Hale-teleszkópra szerelt 16 megapixeles STEPS (Stellar Planet Survey) CCD-vel fedezték fel. Az első asztrometriai módszerrel felfedezett exobolygó, emellett, mivel a VL 10 sokáig az ismert legkisebb tömegű csillag volt, felfedezésekor a legkisebb tömegű csillag körül keringő bolygó. A rendszer érdekessége, hogy a központi csillag élete elég hosszú ahhoz, hogy a körülötte keringő gázbolygó, mozgási energiájából folyamatosan veszítve, összeolvadjon vele, így azt üzemanyaggal töltse fel, meghosszabbítva élettartamát. GJ 1214 b Erről a 40 fényévre keringő bolygóról csak 2012 februárjában derült ki, hogy a bolygóknak egy teljesen új osztályába tartozik, mert a felületét teljesen víz fedi. A bolygó átmérője a Földünkének 2,7-szerese, tömege kb. hétszerese, és számítás szerinti fajsúlya a Földének kb. fele, vagyis kőzet-tartalma alacsony. A mért magas (232 °C) hőmérséklete nem engedi meg az élet fenntartását, tehát nem tartozik a lakható bolygók osztályába. (Forrás: Maxi Sciences, francia internetes folyóirat, 2012. február 23.) ### 2010-ben felfedezettek 2M 044144 b Barna törpe és körülötte keringő 5-10 jupitertömegű bolygó vagy barna törpe, melyet a Hubble űrtávcső WFPC2 kamerájával fedeztek fel egy, a Taurusban lévő csillagkeletkezési terület 32 barna törpéjét érintő felmérés során. A fő komponens hőmérsékletéből ítélve a rendszer mindössze egymillió éves, ezért a 3,6 milliárd kilométerre (a Szaturnusz és az Uránusz pályája közöttinek megfelelő távolságban keringő) kísérőnek nem volt ideje a bolygók keletkezésére jellemző protoplanetáris korongból kialakulni, csillagként keletkezett, vagy befogott objektum. ### 2011-ben felfedezettek HD85512 b Ezt az exobolygót, ami Földünktől 36 fényévre van, 2011 augusztusában fedezte fel egy svájci kutatócsoport. Ez egyike a Naprendszerünkhöz legközelebbi exobolygóknak. Kepler 22 b Ezt az exobolygót, ami Földünktől 600 fényévre van, 2011 szeptemberében fedezte fel a NASA. Mérete a Föld 2,4-szerese. A planéta központi csillaga ugyanúgy G típusú, mint a mi Napunk, bár valamivel kisebb és hidegebb. Bolygója 15 százalékkal közelebb van hozzá, és 290 nap alatt kerüli meg. Kepler 20 e és Kepler 20 f Ezek a NASA által felfedezett exobolygók bár nagyon hasonlítanak a Földre, mégsem alkalmasak élet fenntartására. A Kepler-20 e mérete 1,03 szorosa a Földének és hat nap alatt kerüli meg Naphoz hasonló csillagát. Keringési pályája azonban túl közel van ehhez a csillaghoz, így a bolygó hőmérséklete körülbelül 1400 °C lehet. A Kepler-20 f mérete 87 százalékra tehető a Földhöz képest, ez a bolygó 20 nap alatt kerüli meg csillagát, a bolygón a hőmérséklet körülbelül 800 °C. ### 2012-ben felfedezettek GJ 667C A Skorpió csillagképben, tőlünk 22 fényévre levő, Napunk tömegének harmadával egyenértékű M osztályú törpecsillag körül három bolygót fedeztek fel. A csillag maga egy három csillagból álló rendszer tagja (a másik két csillag GJ 67A és B, narancs színű M törpe). A GJ 667C csillag három bolygójának egyike annak lakható zónájában kering. Az exobolygó felfedezését közlő washingtoni Carnegie Institution of Science nemzetközi csillagász kutatócsoportja a chilei Európai Déli Csillagvizsgáló (European Southern Observatory, ESO) adatait analizálta a Hawaii Keck megfigyelő adataival együtt és a felfedezést az Astrophysical Journal Letters 2012. február 2-i számában hozta nyilvánosságra a kutatócsoport vezetője. A csoport új analitikai módszere figyelembe veszi a csillag keringési pályájának bolygói által okozta ingását. Érdekesnek találják, hogy a csillagok nehéz elem tartalma a mi Napunkénál lényegesen kisebb. A GJ 667C energiakisugárzása a mi Napunkénál lényegesen kevesebb, de ezt kompenzálja az, hogy a spektruma a vörös felé hajlik. GJ 667C c A bolygó átmérője a Föld átmérőjének másfélszerese, tömege a Föld tömegének 4,5-szerese, lényegében kőzetekből áll és kizárólag a GJ 667C lakható zónájában kering, de keringési sebessége a Földénél sokkal nagyobb, egy hónapnál rövidebb idő alatt ír le egy fordulatot központi csillaga körül. Alfa Centauri B b 2012 októberében vált bizonyossá, hogy a Naphoz legközelebbi csillagrendszer, az Alfa Centauri egyik csillagának, az Alfa Centauri B-nek bolygója van. A körülbelül Föld-nagyságú, tőlünk mindössze 4,37 fényévre lévő planéta felszíne túl forró ahhoz, hogy a földihez hasonló élet alakulhasson ki rajta, de jelentősége mégis óriási: korábban nem gondolták volna, hogy egy három csillagból álló rendszerben a bonyolult gravitációs hatások kereszttüzében huzamosabb ideig bolygó alakulhatott ki, amely ráadásul a legközelebbi exobolygó is egyben. Egyes fejtegetések szerint további bolygók keringhetnek az Alfa Centauriban. ### 2013-ban felfedezettek KIC 11442793 a Földtől 2500 fényév távolságra van. Különlegesnek számít amiatt, hogy hét bolygó van a rendszerben. Az utolsót 2013-ban fedezték fel. ### 2014-ben felfedezettek Kepler-186 f A Kepler-186f bolygó Földünknél csak egy tizedével nagyobb. A csillag, ami neve a hagyományos elnevezést követve Kepler-186a, a tőlünk 500 fényévre levő Cygnus csillagrendszer tagja. Ez egy M-törpecsillag (vörös törpe), ami Napunkénál előrehaladottabb fejlődési kora miatt kisebb és alacsonyabb hőmérsékletű. Öt bolygót fedeztek fel a csillag körül. Bolygói, a Kepler-186f-től eltekintve igen gyorsan keringenek a csillag körül, Kepler-186b, Kepler-186c, Kepler-186d és Kepler-186e sorban 4, 5, 13 és 25 nap alatt tesz meg egy egész 360 fokos keringési pályát; csak a -186f keringési sebessége hasonlít Földünkéhez; ez 150 nap alatt teszi meg a 360 fokos keringési pályát. Míg a többi bolygó a csillaghoz sokkal közelebb kering a -186f az energiaellátás szempontjából életfenntartásra alkalmasnak számított körzet külső részén, ahol a sugárzás gyengébb, a Földre érkezőnek kb. 30%-a. Ez még elég ahhoz, hogy azt melegen tarthassa, ugyanakkor nem túl meleg, ami megakadályozná víz folyékony állapotban való jelenlétét; ez pedig az említett folyamatok kialakulásának másik fontos feltétele. Még korai a bolygót a Föld ikerbolygójának tekinteni, mert ennek egyéb előfeltételei még bizonyításra várnak, de az eddig felfedezettek közül ez az exobolygó a legalkalmasabb a szerepre. A felfedezést két másik teleszkóp is követi a Földről. Több információra várhatunk 2018 után, amikorra a Keplernél hatásosabb James Webb űrtávcső világűrbe bocsátására várunk és ezzel a víz jelenlétének a megerősítését is. ### 2015-ben felfedezettek A Kepler teleszkópról már majdnem lemondtak, mert 2013 óta alig tudták mozgatni. Egy 2015. január eleji közleményben azonban azt közölték, hogy sikerült a távcsövet rögzíteni és ennek segítségével már két exobolygót felfedeztek: Kepler 438 b és Kepler 442 b Mindkét bolygó az élet fenntartására alkalmas keringési pályáján kering a csillaga körül, sziklás típusúak és atmoszférájuk vizet tartalmaz. Az előbbi a Földnél 12%-kal nagyobb, felületét a Föld Nap általi sugárzásának kb. 40%-ával egyenértékű sugárzás éri, az utóbbi Földünknél 33%-kal nagyobb. Annak valószínűsége, hogy az előbbin életfolyamat alakult ki, 70%, hogy pedig az utóbbin életfolyamat van jelen, az 60%. ### 2016-ban felfedezettek ### 2017-ben felfedezettek ### 2018-ban felfedezettek ## További irodalom - Almár Iván: Kozmikus Társkereső. Kossuth Kiadó, 2011. . - Carole A. Haswell: Transiting Exoplanets ("Exoplanet naming convention" szakasz), Cambridge University Press - Exoplanets - What do we really know about solar systems? - Michael Perryman: The Exoplanet Handbook, Cambridge University Press - C. R. Kitchin: Exoplanets: Finding, Exploring, and Understanding Alien Worlds, Springer [Égitestek](Kategória:Égitestek "wikilink") [ ](Kategória:Exobolygók "wikilink")

Gyémánt

A gyémánt neve (latinosan diamans) a görög adamosz szóból származik, melynek jelentése legyőzhetetlen, ami mind a keménységére utal. A terméselemek osztályán belüli széncsoporthoz tartozó ásvány és egyben a legjelentősebb drágakő is. Ezt fizikai és kémiai tulajdonságainak köszönheti, hiszen a harmadik legkeményebb, természetben előforduló ásvány, a nagyon ritka wurtzit-bórnitrid és a lonsdaleit után, átlátszósága és fénye kiváló, fénytörése és színszórása a legmagasabb fokú. Ugyanakkor rajta kívül nincs más drágakő, amely csak egyetlen elemből állna: a gyémánt szénatomokból áll, a szén egy allotrop módosulata (vö. grafit). Rendkívül nagy keménysége miatt ipari felhasználása széleskörű. Szerkezete kovalens kötésű atomok tetraéderes koordinációiból épül fel. Elemi cellája két lapon centrált kockarács 1/4 testátlónyi mélységgel való egymásba csúsztatásával állítható elő (gyémántrács). Kristályain uralkodó lapok az atomokkal legsűrűbben rakott rácssíkok, azaz az oktaéder és a hexaéder (kocka). A gyémánt a szabályos rendszerben kristályosodik. Leggyakoribb alakja az oktaéder, majd a rombdodekaéder és hexakiszoktaéder, de előfordul a deltoidikozitetraéder, tetrakiszhexaéder, triákiszoktaéder, tetraéder és hexakisztetraéder formákban is. Ezek formák egymagukban vagy különböző kombinációkban jelennek meg. Az ikerkristályok is gyakoriak. A gyémánt kristályaira jellemző, hogy az élek és lapok sokszor legömbölyödtek, ilyenkor – különösen a soklapú formák esetén – a gömbalakhoz közelednek és a lapok egyenlőtlen kifejlődése folytán gyakran előfordul az alakok eltorzulása. A kristálylapok gyakran érdesek, rostosak és növekedési, illetőleg oldási nyomokkal teltek. ## A „gyémánt” szó etimológiája Az ógörög nyelvben ezt az ásványt αδάμας (adamasz) néven ismerték, ami legyőzhetetlent jelent (az ellentétet jelölő a- előtagból és a damaó, leigáz ige származékából). Ez a latinba változatlan adamas vagy adamantis alakban ment át (kemény fém, mágneskő). A latin, szláv és germán nyelvek többségében ebből származó szóalakok találhatók. A magyar "gyémánt" szó a középfelnémet diemant, a bajor-osztrák deman, az irodalmi német Diamant és a francia diamant átvételei. Az újgörög nyelvben már a latinból visszaszármazó διαμάντι (diamándi) található. Emellett azonban a nem indoeurópai finnugor és kaukázusi nyelvekben is feltűnik, és a török–mongol nyelvek almaz–elmaz szavai is az ógörög rokonságába tartoznak. ## Ásványtani jellemzői Szerkezete kovalens kötésű atomok tetraéderes koordinációiból épül fel. Elemi cellája két lapon centrált kockarács 1/4 testátlónyi mélységgel való egymásba csúsztatásával állítható elő (gyémántrács). Kristályain uralkodó lapok az atomokkal legsűrűbben rakott rácssíkok, azaz az oktaéder és a hexaéder (kocka). A gyémánt a szabályos rendszerben kristályosodik. Leggyakoribb alakja az oktaéder, majd a rombdodekaéder és hexakiszoktaéder, de előfordul a deltoidikozitetraéder, tetrakiszhexaéder, triákiszoktaéder, tetraéder és hexakisztetraéder formákban is. Ezek formák egymagukban vagy különböző kombinációkban jelennek meg. Az ikerkristályok is gyakoriak. A gyémánt kristályaira jellemző, hogy az élek és lapok sokszor legömbölyödtek és ilyenkor – különösen a soklapú formák esetén – a gömbalakhoz közelednek, és a lapok egyenlőtlen kifejlődése folytán gyakran előfordul az alakok eltorzulása. A kristálylapok gyakran érdesek, rostosak és növekedési, illetőleg oldási nyomokkal teltek. A gyémántkristályok rendszerint kifejlett lapokkal fordulnak elő: magmából lebegve kristályosodtak ki. A gyémánt anyaga, a magmában oldott állapotban levő szén lassan hűl ki, és a gyémántkristály mindaddig növekedik, míg szénutánpótlás létezik vagy amíg a magma körül nem zárja az ásványt, és az megszilárdul. A magma újrafelhevülése során a gyémánt feloldódhat és újrakristályosodhat. Azok a kristályok, amelyeknek kialakulása növekedésük közben ért véget, teljesen sík lapokkal határoltak, az élek rendszerint élesek. Azok a kristályok, amelyek oldódási folyamaton mentek keresztül, görbült lapúak. A növekedő kristályon az oktaéderlapokon megjelenő egyenlő oldalú háromszög alakú növekedési idomok, az oktaéderlapok éleihez képest 60°-kal fordulnak el, míg az oldódási háromszögek élei az oktaéderélekkel párhuzamosak, ugyanolyanok, mint a gyémánt égése közben keletkező idomok. A kockalapokon a növekedési idomok négyszög alakúak és éleik a kocka lapjainak átlójával párhuzamosak. A gyémánt 720–800 °C-on tiszta oxigén jelenlétében szén-dioxiddá ég el. 1700 °C-on oxigénmentes környezetben vagy nitrogéngázban elektromos ív hatására grafittá alakul. Ezt Newton már 1605-ben feltételezte, de csak 1772-ben bizonyította be Lavoisier. Oxigénben a gyémánt gyenge kékes lánggal ég, és ez akkor is folytatódik, ha a hőforrást eltávolítjuk. A levegőben az égés csak 850–1000 °C-nál indul meg, és a hőforrás eltávolítása után megszűnik. Ha az égési folyamatot megszakítjuk s azután a gyémánt kristálylapjait kézi nagyítóval vagy mikroszkóppal megfigyeljük, az oktaéderlapokon szabályos háromszög alakú égetési idomok észlelhetők, amelyek oldalai egymással és az oktaéderlap éleivel párhuzamosak. ### Méret A gyémántok tömege többnyire nem éri el az egy karátot. A néhány karátos kő még elég gyakori, a 20 karáton felüliek már ritkábbak. A 100 karátos vagy ennél is nehezebb kristályok már különlegességek. ### Törés és hasadás A gyémánt törése kagylós. Már idősebb Plinius is észrevette, hogy a gyémánt keménysége miatt összetörhetetlen, de bizonyos irányokban már elég gyenge kalapácsütésre is darabokra hullik. Ez azért következik be, mert az oktaéder sima és fényes lapjai könnyen elválnak egymástól, azaz a gyémánt kitűnően hasad az oktaéder lapjai szerint. Ez a tulajdonság nagyon fontos a kövek csiszolásakor. Az ilyen tökéletes hasadás azonban csak a tökéletes felépítésű kristályokban van meg. A két vagy több kristályból összenőtt gyémánt egy irányban nem hasítható szét. Előfordul még egy kevésbé jó hasadás is, a rombdodekaéder lapjai szerint és egy még gyengébb, a kocka lapjai szerint. ### Keménység A gyémánt keménysége valamennyi természetben is előforduló ásvány keménységét messze felülmúlja, ezért csak saját porával csiszolható. A Mohs-féle keménységi skála 10. fokának képviselője és 90-szer keményebb, mint az előtte álló korund. A gyémánt keménységét csak a kristályosodott bór és a mesterségesen előállított karborundum keménysége közelíti meg, amelyek a korundnál keményebbek. Az újabb kutatások szerint azonban keményebb a gyémántnál két természetesen előforduló ásvány, a wurtzit-bórnitrid és a lonsdaleit, bár ez utóbbiak nagyon ritkák. A csiszolási keménység a legnagyobb az oktaéderlapon, legkisebb a kockalapon és közepes a rombdodekaéder lapjain. A különböző lelőhelyekről származó gyémántok eltérő keménységűek. Gyémántcsiszolók adatai szerint a legkeményebb az ausztráliai, a legkisebb keménységű a dél-afrikai gyémánt; az indiai keményebb, mint a brazíliai. Ezt a különbséget a belső felépítéssel és a zárványok milyenségével magyarázzák. ### Sűrűség A gyémánt sűrűsége kis eltéréssel középértékben 3,52 g/cm3. Az észlelhető kisebb ingadozásokat a különböző zárványok mennyiségére és minőségére lehet visszavezetni. Általában véve az ausztráliai gyémántok valamivel nehezebbek, mint a többiek, ezeknek sűrűsége 3,57-3,66 g/cm3. ### Optikai tulajdonságok Kristálytani felépítésének megfelelőleg a gyémánt egyszerűen fénytörő. Néha azonban egyes gyémántokban rendellenes kettőstörés is megfigyelhető, amit a folyadékzárványok okoznak. A gyémánt törésmutatója igen nagy: 2,4077-2,4653, ennélfogva a teljes visszaverődés határszöge kicsiny. A diszperzió erős: 0,0576. A gyémánt fénye magas törésmutatója miatt nagyon erős; fényének megjelölésére a gyémántfény kifejezés alkalmas. #### Szín A gyémánt színe változatos. A teljesen színtelen, víztiszta ásványtól kezdve előfordul sárga, zöld, barna, piros, rózsaszínű, szürke, kék és fekete gyémánt is. A szín nagy hatással van az értékre is. A legtisztábbak az indiai gyémántok, a legszínesebbek pedig a dél-afrikaiak. A színtelen kövek között a teljes víztisztaság szerint megkülönböztetnek első, második és harmadik vízű köveket. Némely teljesen színtelen és átlátszó kő kékesbe hajló fényű, ezek értéke a legmagasabb. Leginkább az indiai gyémántokra jellemző, de Brazíliában is találtak hasonló ásványokat. A színes kövek közül a legelterjedtebb a sárga, illetve ennek egész gyenge színárnyalata. A dél-afrikai kristályok nagy része ilyen, de nem ritkák az erősebb sárgaszínűek: borsárga, mézsárga, narancssárga. A zöld színárnyalatban inkább a sárgászöld uralkodik; a tiszta zöld ritka. Megfigyelték, hogy a sárga és zöld szín csiszolásnál elhalványodik. A rádiumsugárzás hatására a színtelen gyémánt sötétzöld színűvé válik; ez a szín azonban hevítéskor eltűnik. Az ilyen kövek csiszoláskor is elveszítik színüket, a színveszteséget tehát a csiszoláskor keletkezett hő okozza. Sok esetben a gyémánt nem egyenletesen színezett, és előfordulhat, hogy a színezés csak egy felületi rétegre terjed ki. Ezt szintén csiszoláskor orvosolják. A barna szín árnyalatai elég gyakoriak, a leggyengébb árnyalattól kezdve egészen a sötétbarnáig. A piros árnyalatú színek, a rózsaszín és ibolya igen ritkák. A színes gyémántok közt a leggyakoribbak a szürkék, piszkosfehértől a majdnem feketéig. A sötét színezés sok esetben csak a gyémánt felületére terjed, az ilyen köveket coated stones-nak (kérgezett kövek) nevezik. A tiszta kék színű gyémánt nagyon ritka, a gyengén kékes árnyalatúak is rendkívül értékesek. Fekete színű gyémántok különösen Borneó szigetén fordultak elő; a fekete színt a nagy számban jelenlevő grafitzárványok idézik elő. A fekete színű gyémántok neve karbonádó, míg a szürke színűeké bort. A talált gyémántoknak körülbelül csak negyede teljesen színtelen; az erősen színezett, átlátszó kövek nagyon ritkák. A színes, átlátszó gyémántokat fantázia-gyémántoknak (fancy diamond) nevezik; ezek a drágakőtől megkívánt minden tulajdonságot egyesítenek magukban: nagy keménységet, erős fényt, tökéletes tüzet, színszórást, átlátszóságot és szép színt. A színeződést zárványok okozzák, mint például a brazíliai barnás és barnás-sárga kristályokban, amelyeknek belsejében mikroszkopikus rutil- és hematitzárványok mutathatók ki. A fekete gyémántok színét hasonlóképpen grafitzárványok okozzák. A többi esetben króm-, vas- és titán-vegyületek játszanak szerepet a kő elszíneződésében. A gyémánt égési termékeiben vas és titán mutatható ki. A gyémánt színe hőemelkedésekkel, sugárzásokkal szemben nagyon állandó, de mégis vannak esetek, amikor hevítéssel és sugárzásokkal csekély színváltozás idézhető elő. A legállandóbbak a sárga és a színtelen kövek. Bizonyos zöld kövek hevítésre sárgássá, majdnem színtelenné válnak, a világosbarnák megvilágosodnak vagy rózsaszínűek lesznek, az eredeti szín azonban lehűléskor visszatér. A napfény nincs hatással a gyémánt színére, az ibolyántúli sugarak sem. A röntgensugarak hatása is csekély. A színtelen kövek nem változnak, a barnák ibolyásszürkévé, a sárgák erősebb sárgává, a zöldek kékeszölddé válnak. A katódsugaraknak alig van hatásuk. Bizonyos színtelen gyémántokon volt észlelhető, hogy barnásszínűekké váltak. A rádiumsugárzás hatására színtelen gyémántok gyengén barnás, sárgás, kékes és zöldes színeződésűvé lettek, sárgák élénkebb sárgává, zöldek kékeszölddé vagy sötétebb zölddé váltak. A rádiumsugárzással keletkezett színváltozás hevítéskor eltűnik. #### Lumineszcencia A közönséges fény hatására történő lumineszcencia általában véve igen gyenge. Bizonyos esetekben azonban erősebb világítóképességet is megfigyeltek: egy 92 karátos víztiszta kő egy óráig tartó napfény hatása után 20 percig olyan erős fényt bocsátott ki magából, hogy a melléje helyezett fehér írópapír, a teljesen sötét helyiségben egészen jól látható volt. Az ibolyántúli sugarak már erősebb lumineszcenciát eredményeznek, mint a közönséges fény; a jelenség különösen a zöld és kékesfehér ásványokon erős, a színtelen és sárga köveken gyenge vagy teljesen hiányzik. Röntgen- és katódsugarak körülbelül egyforma lumineszcenciát eredményeznek, de a röntgensugarak hatása valamivel gyengébb. A jelenség intenzitása és a kisugárzó fény színe – amely lehet sárga, zöld és kék – összefüggésben van az ásvány színével. A színtelen kövek élénkebben reagálnak. A rádiumsugárzás a legtöbb esetben jelentéktelen lumineszcenciát idéz elő. A kisugárzás kék- és zöldszínű, s a kékesfehér köveken a legélénkebb. A gyémánton tribolumineszcenciát is megfigyeltek: fával, bőrrel, posztóval, sőt fémmel való dörzsölés után a gyémánt a sötétben világított. ### Egyéb tulajdonságok A röntgensugarakat teljesen átbocsátja, úgyhogy a röntgensugárral való átvilágítás segítségével igen könnyen megkülönböztethető a topáztól vagy a kvarctól, amelyek félig, vagy az üvegutánzatoktól, amelyek egyáltalában nem bocsátják át e sugarakat. A gyémánt dörzsölésre pozitív töltésű lesz. A dörzsölés folytán keletkezett töltés különböző ideig tart. A gyémánt legfeljebb fél óráig marad töltött, ellentétben például a zafírral, ami 5-6 óráig, vagy a topázzal, ami 32 óráig. A gyémánt igen jó hővezető, ezért hideg tapintású, hidegebb, mint például a gyengébb hővezető üveg. Fázisdiagramja szerint a legalacsonyabb hőmérséklet, amelyen cseppfolyós lehet, kb. 4500 K. Ez a gyémánt–grafit–olvadék hármaspontja kb. 10 000 MPa nyomáson. Más adatok szerint ez a hőmérséklet elérheti a 4900 K-t. Feltételezések szerint a kritikus pont hőmérséklete 5800 K, nyomása pedig 2320 atm. Újabb kutatások szerint a folyadék–gőz határgörbe 4000 K-től felfelé egy feltételezett kritikus pont felé tart, amely 6000 K-nél is magasabb hőmérsékletű. A gázfázisról keveset tudunk. Az irodalom többnyire a folyadék határgörbével foglalkozik (telített gőz és folyadék egyensúlya). 100 GPa nyomáson fémes tulajdonságokat mutat, azonban 5100 K hőmérsékleten ez a jelenség már 40 GPa nyomáson létrejön. ### Zárványok A gyémántban levő zárványok legtöbbnyire ásványok, de előfordulnak folyadék- és gázzárványok is. A zárványok a gyémánt értékét nagy mértékben csökkentik, mert a kő tisztaságát és átlátszóságát zavarják. Az ásványzárványok közül leggyakoribb a grafit; ritkábban, de előfordulnak még a következő ásványok: ilmenit, hematit, kromit, magnetit s még ritkábban pirit, gránátok, cirkon, diopszid, kvarc, topáz, rutil, olivin, csillám, klorit. A zárványok néha egyenletesen oszlanak el az egész kristály belsejében, más esetekben az eloszlás teljesen egyenlőtlen. A zárványok a legtöbb esetben egész aprók, csak mikroszkóppal figyelhetők meg, de igen sokszor már egyszerű kézi nagyítóval és szabad szemmel is észrevehetők. Alakjuk és színük ásványfajok szerint igen változatos lehet. Néha határozott kristályalak ismerhető fel rajtuk, legtöbb esetben azonban szemcsék, pikkelyek, rostok, tűk alakjában jelennek meg, és sokszor nemcsak egyesével, hanem csoportosan is. A gyémántban néha gyémántzárványok is előfordulnak. A zárvány lehet ugyanolyan, de lehet különböző alakú és színű is, mint a külső kristály. A két kristály érintkezési lapja között sokszor nincs elég szoros összefüggés, és ilyenkor előfordulhat, hogy hasításkor a belső kristály teljesen sértetlenül kihull. A szilárd zárványokon kívül a gyémántban néha folyadékkal telt vagy pedig látszólag üres üregek is láthatók, amelyek azonban csak ritkán haladják túl a mikroszkopikus nagyságot. Az üregeket kitöltő folyadék minden valószínűség szerint szénsav, de lehet víz, vagy valamilyen vizes sóoldat is. ## A gyémántok keletkezése A természetes gyémánt képződése nagyon speciális feltételeket igényel. A gyémánt nagy nyomáson (4500-6000 MPa) képződik magas széntartalmú anyagokból átlagosan 900-1300 °C közötti hőmérséklet-tartományban. Ezen feltételek a földkéreg kontinentális lemezei alatti litoszférikus köpenyrészben adottak illetve meteoritbecsapódások helyén. ### Gyémántképződés kratonok vidékén A gyémántképződéshez szükséges feltételek a földköpeny kéregalatti rétegeiben teljesülnek 140–190 km mélységben, de ismertek olyan esetek is, amikor a gyémántok 300–400 km mélységben kristályosodtak ki. Mivel a Föld belső hője nem egyformán változik a különböző kéreglemezek alatt, azaz az óceáni lemezek alatt gyorsabban növekedik, és meghaladja azt a tartományt, ami gyémántképződéshez szükséges, ezért az ideális hely a gyémántok képződésére a vastag és stabil kontinentális kéreglemezek, az úgynevezett kratonok alatt van. Ez befolyásolja a kialakuló gyémántok méretét is. Ezen elsődleges származású gyémántok alakja oktaéderes, felszínük pedig fénylő. A szénizotóp vizsgálatok kimutatták, hogy a gyémánt egyaránt tartalmaz szerves és szervetlen eredetű szénatomokat. A kizárólag szervetlen eredetű szénből kialakult gyémántok (harzburgitok) anyaga a földköpenyből származik. A szerves eredetű, úgynevezett eklogitos gyémántok a szubdukció során, a felszínről mélybe kerülő anyagokból épülnek fel. A felszínre került gyémántok általában 1-3,3 milliárd évesek. ### Gyémántképződés meteoritbecsapódások helyén A meteoritbecsapódások során fellépő nagy nyomás szintén segíti a gyémántok képződését. Az ilyenkor keletkező gyémántok rendszerint kicsik, gyakran mikroszkópikus méretűek (nanogyémántok). E gyémántokat a földtörténeti impakt-kráterek beazonosításához használják. ### Földön kívüli gyémántok A gyémántképződés nem csak a Földre jellemző, ezt bizonyítják a Dél-Amerikában és Afrikában megtalált meteoritokban rejlő karbonádó kristályok. A meteoritokban talált nanogyémántok valószínűleg szupernóva-robbanások során keletkeztek. ### Gyémántlelőhelyek genetikai típusai A gyémántokat tartalmazó anyagokat rendszerint olyan vulkánok hozzák a felszínre, amelyek magmakamrája 150 km-nél mélyebben van. A földkérget ezek kürtőszerű felvezető csatornái (angolul pipe) törik át, ezeket speciális szubvulkáni kőzetek (kimberlit, lamproit) töltik ki. Típusos ásványaik, a nagy magnéziumtartalmú olivinek, piroxének és amfibolok a kitörések során keletkező vízgőz és a hő hatására gyakorta szerpentinné alakulnak át. A gyémántkristályokat nem maga az alapkőzet tartalmazza, hanem azok a mélységben megszilárdult kőzetdarabok, az úgynevezett xenolitok, amelyeket a feltörő magma magával ragad. Nem minden kürtő anyagában van gyémánt és csak nagyon kevés kürtő anyagában éri el a kitermelésre érdemes mennyiséget. A gyémántos xenolitok megtalálását jelentősen elősegítik a tipikusan rájuk jellemző ásványok (Cr-pirop, ugrandit, Cr-spinell, Cr-diopszid stb). A kimberlit-lelőhelyeket blue ground-nak (kék föld) nevezik a mélyben szerpentinesedett kőzetek miatt, vagy yellow ground-nak (sárga föld), a felszíni rétegek agyagosodása és részleges oxidálódása miatt. Ahogy az erózió, illetve defláció lepusztítja a felszínre került kőzeteket, a felszíni mállásnak rendkívül ellenálló gyémántkristályokat a víz (illetve a szél) messzire elviheti. A gyémántok elsődleges lelőhelyei tehát a kimberlittel, illetve lamproittal kitöltött vulkáni kürtők, a másodlagos lelőhelyek pedig azok a területek, amelyeken a gyémántkristályokat a víz vagy szél lerakta. A leggyakoribb másodlagos lelőhelyek a folyók medrei, az egykori partszakaszok, ritkábban (például Wisconsinban és Indianában) gleccservölgyek. ## A gyémántipar A gyémántiparnak két ága van: a drágakőnek alkalmas gyémántok értékesítése, és a gyémántok értékesítése ipari alkalmazások számára. A nemesfémekkel ellentétben (arany, ezüst, platina) a gyémántot nem értékesítik tőzsdei árucikként. A drágakőpiac nagy részét a gyémánteladások képezik, a gyémántok viszonteladása ezzel szemben elenyésző forgalmat bonyolít. A gyémántpiac egyik érdekessége, hogy földrajzi szempontból rendkívül koncentrált: 2003-ban a drágakőként hasznosítható gyémántok 93%-át az indiai Szúrat városában csiszolták. További csiszolóműhelyek üzemelnek Antwerpenben, Londonban, New Yorkban, Tel-Avivban és Amszterdamban. A világ gyémántkereskedelmét a johannesburgi és londoni székhelyű De Beers vállalat felügyeli. A gyémántkereskedelem központja Antwerpen, ahol a világ gyémánttermelésének 80, a csiszolt gyémántok 50%-a cserél gazdát. Ennek tükrében a belga város a világ gyémántfővárosa. New Yorkban értékesítik azonban a világ drágakőgyémántjainak majdnem 80%-át. A piacot egyértelműen az 1888-ban alapított De Beers vállalat uralja, amely nemcsak a kereskedelemben, hanem a kitermelésben is élenjáró. A vállalat sikeres marketingkampányt is folytatott, hiszen a 20. század közepén sikerült felélesztenie az észak-amerikai gyémántpiacot. Szlogenje A Diamond is Forever világszinten ismert. A WFDB-t (World Federation of Diamond Bourses - Gyémánttőzsdék Nemzetközi Föderációja) kisebb gyémántkereskedő-házak alapították. Az egyesület nevéhez fűződik a World Diamond Council (Gyémánt Világtanács) megalapítása 2000-ben, amelynek célja megakadályozni, hogy a gyémántkereskedelemből származó nyereségből háborúkat és embertelen tetteket pénzeljenek. Ugyancsak a WFDB támogatja a kétévente megrendezett World Diamond Congresst (Gyémánt Világkongresszus) és a gyémántok osztályozásában érdekelt International Diamond Councilt (Nemzetközi Gyémánt-tanács). Az ipari gyémántok piaca a drágakőpiactól eltérően működik. A gyémánt értékét itt keménysége és hővezetőképessége határozza meg, így a gemmológiai jellemzői (fény, szín, tisztaság) jelentéktelenné válnak. Az évente kitermelt gyémántmennyiség mintegy 80%-át (évi 100 millió karátot, azaz 20 tonnát) használják fel az iparban. A bányászott gyémánt mellett a piac fontos termékei a mesterségesen előállított gyémántok (évente 3 milliárd karát, azaz 600 tonna). Elsősorban vágásra, fúrásra, csiszolásra és őrlésre használják, mivel kicsiny méretük miatt kiválóan lehet illeszteni őket. Az ipari gyémántokat laboratóriumokban is használják (magas nyomású próbák). ### Előfordulás és kitermelés A gyémántok leggyakrabban másodlagos lelőhelyen, azon belül is inkább folyami üledékekben fordulnak elő, ahová az eredeti kőzet elmállása után kerülnek. Az első gyémántokat az i. e. 9. században találták meg a mai India területén, amely egészen a 18. század közepéig a világ egyetlen gyémántlelőhelye volt. A 18. században Brazíliában is megtalálták az első gyémántokat, és rövid időn belül ez a dél-amerikai ország vált a világ első számú gyémánttermelőjévé. Dél-Afrikában az 1870-es években indult meg a bányászat, miután felfedezték a gyémántban gazdag kimberlit és lamproit tartalmú kürtőket. 2006-ban a világ gyémánttermelése (a kibányászott karátok alapján) a következőképpen oszlott meg: Oroszország (22%), Botswana (20%), Ausztrália (17%), Kongói Demokratikus Köztársaság (17%), Dél-afrikai Köztársaság (8%), Kanada (7,5%). A fennmaradó hányad Angolából, Namíbiából, Brazíliából, Kínából, Ghánából, Guineából, Guyanából, Indonéziából, Lesothóból, Sierra Leonéból, Tanzániából és Venezuelából származik. ### Véres gyémántok Instabil politikai rendszerű afrikai országokban gyakori jelenség, hogy a gyémántlelőhelyeket felkelő csoportosulások veszik birtokba, és a kitermelt kövek eladásából származó jövedelemből saját háborús tevékenységeiket finanszírozzák. Az így eladott gyémántokat véres gyémántoknak (angolul: blood diamonds) nevezik. Ezt megakadályozandó, az ENSZ, a gyémántipar képviselői, valamint a gyémántkitermelő országok képviselői aláírták a Kimberley Egyezményt, amelynek célja felülvizsgálni a gyémántok származási helyét, és megakadályozni, hogy az eladott gyémántokból fegyveres konfliktusokat pénzeljenek. A bevezetett intézkedések csak mérsékelt eredményeket értek el, hiszen Afrikában még mindig könnyű a határokon átcsempészni a köveket úgynevezett tiszta országokba. 2006-ban a gyémántpiac mintegy 2-3%-át tette ki a véres gyémántok kereskedelme. Egyes országok, így például Kanada, külön kódrendszert vezettek be a gyémántok azonosítására. ### Kereskedelem A Diamond Trading Company (DTC) a De Beers egyik leányvállalata, ami a szintén De Beershez tartozó bányákból származó gyémántok értékesítésével foglalkozik. Az eladott nyers gyémántok csiszolóműhelyekbe kerülnek, ahol drágakővé csiszolják őket. A csiszolt kövek ezek után az úgynevezett gyémánttőzsdékre kerülnek. A világon 26 ilyen jellegű, nyilvántartott intézmény működik. Itt a viszonteladók vásárolják fel őket, ahonnan ékszerészműhelyekbe kerülnek. Itt foglalatba helyezik őket, és úgy árusítják tovább. A Riot Tinto Group 2002-es felmérése szerint a világ nyersgyémántjainak értéke 9 milliárd dollár volt, a csiszolt gyémántoké 14 milliárd dollár, a viszonteladókhoz került gyémántok értéke 28 milliárd dollár, míg a vevőkhöz került gyémántok értéke 57 milliárd dollár. ## A gyémánt értéke A gyémánt értéke nagy mértékben függ a kő minőségétől, nagyságától, színétől, tisztaságától. E tulajdonságokhoz járul még a csiszolás minősége. Az említett tulajdonságokon kívül a gyémánt árát egyéb tényezők is befolyásolják, különösen az ajánlat és kereslet kérdése. Ma a kereslet és kínálat mesterséges egyensúlyban való tartásával nagy áringadozások csak ritkán fordulnak elő. A kisebb köveknél az ártöbbletet a magasabb csiszolási költségek okozzák. Egy egykarátos kő csiszolásához sokkal kevesebb munka és gyémántpor szükséges, mint 100 olyan kisebb kő megcsiszolásához, amely összesen tesz ki egy karátot. A nyers kövek ára körülbelül nyolcada-tizede a csiszoltakénak. A drágakőként felhasznált gyémánt értékét a 4C alapján határozzák meg: - Colour (szín) - Clarity (tisztaság) - Carat (tömege karátban) - Cut (csiszolás) ### Szín (colour) Az ékszerminőségű gyémántok értékének meghatározó jellemzője a színük. Leszámítva a ritka, színes gyémántokat (rózsaszín, kék) a kövek értéke annál magasabb, minél fehérebb a színük. A gyémánt általában a sárga szín irányába tér el a fehértől, az árnyalatokat sokféleképpen jelzik, a legelterjedtebb skála az ábécé betűit használó, amely a d betűtől, a legfehérebb minőségtől indul. Többféle osztályozás létezik, például GIA, CIBJO, de ezek nagyon hasonlítanak egymásra, a kövek értékelésekor gyakorlatilag ugyanazt az eredményt adják. A kövek színének osztályozására két módszert alkalmaznak: - a gyémántműhelyekben úgynevezett mesterpéldányok (masterstones) találhatók minden színfokozatból, és az új gyémántokat ezekhez hasonlítják - a szín megállapítására használják az 1972-ben feltalált Gran kolorimétert (nevét feltalálója, Paul Gran után kapta) is, ami ±1⁄2 pontossággal megállapítja a színfokozatot. ### Tisztaság (clarity) A gyémántok tisztaságának ellenőrzését tízszeres nagyítás alatt végzik. Mindent, ami ilyen nagyítás mellett látható, zárványnak neveznek. A zárványok rontják a drágakövek minőségét, mert csökkentik az átlátszóságot és hatással lehetnek a kő színére is. Az értékcsökkentő hatás elhelyezkedésüktől, méretüktől és intenzitásuktól függ. Leggyakoribb zárvány a grafit. Egy gyémánt tisztaságát több tényező is befolyásolja: - a zárványok mérete – minél nagyobb egy kő ásványtartalma, annál kisebb a tisztaságának fokozata - a zárványok száma – minél több zárvány található egy kőben, annál kisebb tisztaságának fokozata - a zárványok helyzete – egy zárvány akkor a legláthatóbb, ha közvetlenül a fazetták alatt helyezkedik el. A pavilon zárványai többszörösen is visszatükröződnek a kövön, ezért reflektoroknak is nevezik őket. A zárványok kevésbé észrevehetők, ha a korona fazettái alatt találhatók, vagy a rundiszt mentén. - a külső és belső hibák természete – a belső hibák a zárványok, ezek változó alakúak és méretűek lehetnek. A felületi, azaz külső hibák a fazettákon megjelenő abráziók, karcok, üregek, csiszolásnyomok stb. - a hibák színe – ha a hibák (elsősorban zárványok) helyi elszíneződéseket okoznak, amelyek eltérnek a gyémánt eredeti színétől, lecsökken a kő tisztaságának fokozata. A gyémántokat többfajta nemzetközileg is használt tisztasági kategóriákba sorolják, de nagyjából hasonló besorolást jelentenek - FL (Flawless) vagy LC (Loupe Clean) - IF (Internal Flawless) - VVS (Very very slightly included) (VVS1, VVS2) - VS (Very slightly included) (VS1, VS2) - SI (Small Inclusions) (S1, S2, esetleg S3) - I (Included, I1, I2, I1) vagy P (Pique, P1, P2, P3) - P II (Pique II) - P III (Pique III) ### Méret (carat) A karát a drágakövek tömegének megadására használt mértékegység. 1 karát = 0,2 g. (Nem összetévesztendő a nemesfémek finomságát jelző karáttal.) ### Csiszolás (cut) A csiszolás és fényezés azon eljárások, melyek során a kő természetes rejtett szépségeit, tüzét, színszórását a legjobban érvényre juttatják. Különbség figyelhető meg a keleti és európai csiszolási mód között. Az európaiak arra törekednek, hogy a csiszolással a lehető legtöbb szépséget hozzák ki a kőből, így az sokat is veszít súlyából, míg a keleti csiszolási mód arra helyezi a fősúlyt, hogy a kő súlyából minél kevesebbet veszítsen. A leggyakoribb csiszolási formák : briliáns (kerek), smaragdcsiszolás (csapott sarkú téglalap), princess (négyzet), ovális, Marquise vagy navette (hegyes ovális), pendeloque (körte) vagy briolett (csepp), szív alak. Emellett úgynevezett fantázia csiszolások is léteznek, általában gyengébb minőségű gyémántok vagy különleges sajátosságok miatt alakítanak ki ilyeneket. ## Híres gyémántok A gyémántok értéke elsősorban karátban kifejezett nagyságuknak köszönhető. A természetben talált nagy, nyers gyémántok mérete általában nem ismert, hiszen a felhasználhatóság és értékesítés kedvéért rendszerint több darabra vágták szét őket. A ritkaságszámba menő nagyobb súlyú gyémántok nagy részének megtalálási körülményei kizárólag csak helyi legendákból ismertek, de a tudomány fejlődésével ma már kimutatható, hogy melyik kürtőből származnak, hiszen mindegyik egyedi geokémiai tulajdonságokkal rendelkezik. A legnagyobb gyémánt sokáig az 1905-ben, Dél-Afrikában, a Pretóriától 40 km-re fekvő Premier Mine bányában megtalált 3106 karátos kőből csiszolt 530,2 karátos Cullinan I vagy más néven Afrika nagy csillaga volt, amely nagyobb társaival együtt a brit koronaékszereket díszíti. Ugyanazon a lelőhelyen 1985-ben bukkantak egy 755,5 karátos, sárgás-barna kőre, ami rozetta csiszolással nyerte el végleges formáját. Csiszolt tömege 545,67 karát, ezzel átvette a vezetést a korábbi csúcstartó Cullinan I-től. Az új rekordert kezdetben csak Névtelen Barna-ként emlegették, végül Thaiföld királyának ajándékozták megkoronázásának 50. évfordulója alkalmából (arany jubileum), ekkor kapta a Golden Jubilee nevet. ## Mesterséges gyémántok Mivel az ipar évente jóval nagyobb mennyiségű gyémántot igényel, mint amennyit a természetes forrásokból elő tudnak állítani, kifejlesztették az úgynevezett mesterséges gyémántokat a hiány pótlására. Az első mesterséges (vagy szintetikus) gyémántokat az 1950-es években gyártották le, napjainkban a technológia fejlődése révén lehetőség nyílt drágakő minőségű kövek előállítására is. A mesterséges gyémántok rendszerint sárga színűek és leggyakrabban az úgynevezett High Pressure High Temperature - HPHT (nagy nyomás, magas hőmérséklet) technológiával készülnek. Elsődleges színét a nitrogénzárványoknak köszönheti. Más színű kövek is előállíthatók, például rózsaszín, bór hozzáadásával. Napjainkban a drágakőként felhasználható mesterséges gyémántok mennyisége eltörpül a természetes forrásokból nyert kövek mellett, viszont minőségük egyre kiválóbb, ezért a különbséget a természetes és mesterséges kövek között néha csak tapasztalt szakemberek vagy laboratóriumi vizsgálatok tudják megállapítani. Az a tény, hogy a drágakőként felhasznált gyémánt egyes fizikai tulajdonságai (például keménység) kevésbé relevánsak, számos olyan eljárás kialakulásához vezetett, amelyek során a kövek gemmológiai tulajdonságai feljavíthatókká váltak. ## Gyémántimitációk Az olyan anyagokat, amelyek gemmológiai tulajdonságai hasonlítanak a természetes és mesterséges gyémántokéhoz, utánzatoknak vagy imitációknak nevezik. Ezek közül a legismertebb a köbös cirkon, amely a kereskedelemben Matura-gyémánt vagy éretlen gyémánt név alatt van forgalomban. Ásványtani jellemzőit (szín, zárványok, törések, hasadások stb.) általában mesterséges úton feljavítják. Egy másik utánzat a moissanit, ez azonban ritkábban fordul elő a kereskedelemben. ## Gyémántok a hiedelemvilágban A történelem során a gyémántokat számos természetfeletti tulajdonsággal ruházták fel: - biztos győzelmet jelentett, ha a gyémántot a bal karon viselték - immunitást biztosít pánikbetegségekkel, pestissel és babonázással szemben - gyógyítja a kóros alvajárókat és elmebetegeket - semlegesíti a mágnes tulajdonságait, viszont az arab kultúrában úgy tartották, hogy a mágnesnél jobban vonzza a vasat - a gyémánt keménységét csak friss kecskevérrel lehet megtörni - a hinduk úgy tartották, hogy a repedezett felületű gyémánt szerencsétlenséget hoz. Különleges fizikai tulajdonságaik miatt a gyémántok több kultúrában is kiemelt jelentőséggel bírtak és bírnak napjainkban is. A hinduknál például gyakori szokás volt, hogy az istenek szobrait gyémántszemekkel díszítették. Indrát leggyakrabban fegyverével Vajraryudhammal, azaz a villámmal együtt ábrázolták. A vajra szó jelentése szanszkrit nyelven gyémánt. Egy másik elterjedt elnevezése agira, melynek jelentése tűz vagy nap. A gyémántnak összesen 14 elnevezése létezik a hagyományos hindu kultúrában. A világ egyik legrégebbi könyve a Kínában talált Gyémánt szútra, ami Buddha tanításait írja le. A könyv címe szimbolikus: egy gyémánt pengére vonatkozik, ami átvágja a hétköznapok illúzióját, megvilágítva az igazat és örökkévalót. A drágaköveknek is nagy jelentősége van a buddhizmusban: a hármas kő Buddhát, a dharmát és a sanghát szimbolizálja. A görög mitológiában Zeusz adamosszá változtatta a krétai fiatalokat, akik megzavarták. A természetfilozófusok és elsősorban Platón úgy képzelték, hogy a drágakövek a csillagokban keletkeztek és hullottak a földre. ## A gyémánt felhasználása a szépségiparban A gyémántot előszeretettel alkalmazzák a szépségiparban is luxus arcápoló termékek előállítása során. Az extra-finom (0.05 karátos) gyémántport tartalmazó krémek legjelentősebb hatása, hogy eltávolítják a bőr felszínéről az elhalt hámsejteket. ## Érdekesség - A „gyémántpor” (angolul: diamond dust) kifejezést a sarkkörök térségében kialakuló, csillogó, ködszerű meteorológiai jelenségre alkalmazzák, ami apró jégkristályokból áll. - A gyémántot mesterséges úton is elő lehet állítani és az így készített gyémánt szerkezetét tekintve megegyezik a természetessel. ## Kapcsolódó lapok - Víz-gyémánt paradoxon - V886 Centauri - Diamond District (Manhattan)

Marx fivérek

A Marx fivérek (angolul: Marx Brothers) New York Cityből származó zsidó-amerikai színészcsalád, akik először bohózatokban, énekes-zenés-táncos vígjátékokban (úgynevezett „vaudeville”-ekben) arattak sikert, majd a Broadway tekintélyesebb színházai után a film világában, az 1900-as évek elejétől egészen az 1950-es évekig. A Marx fivérek tizenhárom játékfilmje közül ötöt az Amerikai Filmintézet a legjobb száz vígjáték közé választott, az ötből kettő benne van az első tizenkettőben is. (A Kacsaleves – „Duck Soup” és Botrány az operában – „A Night at the Opera”.) A család magja a három idősebb testvér volt: Chico, Harpo és Groucho, akik mind egy-egy jól megkülönböztethető figurát alakítottak. A két fiatalabb testvér, Gummo és Zeppo nem dolgoztak ki karaktereket ilyen mértékben, és végül elhagyták a színészi pályát, hogy más foglalkozást keressenek. Gummo egyik filmben sem szerepelt, Zeppo pedig csak az első ötben jelent meg. ## Előélet A Marx fivérek New York Cityben születtek, zsidó bevándorlók gyermekeiként, akik Németországból és Franciaországból származtak. Édesanyjuk, Minnie Schönberg Dornumból való volt (Kelet-Frízföld), apjuk, Simon Marrix – akinek a neve később Sam Marx lett (beceneve „Frenchy”, vagyis francia) – elzászi volt, és szabóként dolgozott. A család New Yorkban, Manhattan akkor szegény kerületében, Yorkville-ben élt (Upper East Side) az ír, német és olasz negyedek között. ## A fivérek Volt még egy hatodik testvér is, Manfred, aki valójában az első gyermek volt; 1886-ban született, de még a többiek születése előtt, gyermekkorában meghalt. ## A színpadi kezdetek A fivérek művészcsaládból származtak, zenei tehetségük hamar megmutatkozott, amit a szülők már kora gyermekkoruktól ösztönöztek. Harpo reménytelenül tehetségtelen volt a gitárral és a zongorával (önéletrajzában bevallja, hogy zongorán csak két dalt tudott lejátszani, azokat is csak egy ujjal), azonban hárfán művészien játszott, innen kapta becenevét is (angolul a „hárfa”=harp). Chico kiváló zongorista volt, Groucho gitáron játszott és énekelt, Zeppo a háttérben vokálozott. A vidám operett műfajában kezdtek, amelyben nagybátyjuk, Albert Schönberg már ismert volt „Al Shean of Gallagher” és „Shean” neveken. Groucho bemutatkozása 1905-ben volt, főként mint énekes szerepelt. 1907-ben ő és Gummo együtt énekeltek Mabel O’Donnell-lel, mint „A három fülemüle”. A következő évben Harpo lett a negyedik fülemüle, majd 1910-re a csoport kibővült anyjukkal, Minnie-vel és Hannah nénikéjükkel. A színtársulatot átnevezték „A hat kabalá”-ra. A Marx testvérek unokatestvére Mary Livingstone (szül. Sadye Marks, 1905–1983) volt, Jack Benny komikus felesége. ### Vígjáték Egyik turnéjukon egy 1912-es előadást, ami Texasban volt és amire a közönség lóháton érkezett (Pantages Theatre, Nacogdoches, Texas), kívülről beszűrődő kiáltozás zavart meg (megvadult az egyik öszvér), a közönség pedig kisietett, hogy megfogják az elszabadult állatot. Visszatérésük után Groucho, aki dühös volt az előadás megszakadása miatt, félreérthető megjegyzéseket tett a közönségre, mint például: „Nacogdoches is full of roaches” („N. tele van csótányokkal” és „The jackass is the flower of Tex-ass” („A szamár Tex-ass virága” – ass: angolul: segg), (mindkettő lefordíthatatlan, durva szójáték). A közönség ahelyett, hogy felháborodott volna, nevetett. A család ekkor jött rá, hogy komikus előadókká válhatnak. A csoport lassan fejlődött az „éneklés és tréfa” felől a „vígjáték zenével” irányába. Egyik első jelenetükben, a „Fun in Hi Skule”-ban (szójáték a „high school” = „középiskola” kiejtés szerinti leírásával) Groucho egy németes hangsúllyal beszélő tanárt játszott, az osztályban a diákok Harpo, Gummo és Chico voltak. Az „iskolába járó” jelenet utolsó változatának címe „Home Again” volt (=Ismét otthon), amit Al Shean írt. Körülbelül ebben az időben Gummo elhagyta a csapatot, hogy az első világháború alatt katonai szolgálatot teljesítsen. Érvelése az volt, hogy „bármi jobb, mint színésznek lenni”. Zeppo helyettesítette őt a vidám operettek utolsó éveiben, a Broadwayre való ugrás során, majd a Paramount-filmekben is. Az I. világháború alatt a németellenes érzelmek megszokottak voltak, ezért a család igyekezett titkolni, hogy német eredetű. Azért, hogy elkerüljék a besorozást, a testvérek Countryside (Illinois) közelében gazdálkodni kezdtek egy farmon, de hamarosan kiderült, hogy ez nem az ő világuk. Közben Groucho elhagyta „a német” színpadi szerepet. Ez idő alatt a négy Marx fivér elkezdte egyedi stílusú vígjátékuk kialakítását és a karakterek kifejlesztését. Groucho és Harpo emlékirataikban úgy emlékeznek, hogy a később híressé váló színpadi karaktereket Al Shean alkotta meg. Groucho ekkor kezdte hordani a védjegyének számító, festékkel rajzolt bajuszt és kezdte használni a roggyantott térdű járást. Harpo abbahagyta a színpadi beszédet, ijesztő vörös parókát viselt és taxidudát (akkoriban a taxikon kívül elhelyezett dudát alkalmaztak) használt. Chico hamis olasz akcentussal beszélt, amit a színpadon kívül, a környékükön megforduló banditákkal beszélve alakított ki, míg Zeppo elfogadta a romantikus szerepét („páratlanul előkelő”, mondta róla James Agee). Groucho, Chico és Harpo színpadi személyisége ugyanakkor a meglévő, jellemző vonásaikon alapult. Bár a testvérek közül Zeppo volt a színpadon kívül a leghumorosabb, szerepe szerint udvarlókat játszott. Mint a legfiatalabb, és miután figyelte felnőtt testvéreit, utánozni tudta a többieket, ha betegség miatt nem tudtak fellépni. „Annyira jó volt mint Spaulding kapitány (az „Animal Crackers”-ben), hogy én hagytam volna játszani a végtelenségig, ha megengedték volna, hogy a közönség soraiban üljek” – emlékszik vissza Groucho. Zeppo személyesítette meg Grouchót például az „Animal Crackers” filmváltozatában is. Groucho nem volt elérhető annak a jelenetnek a felvételekor, amelyben a Beaugard-festményt ellopják, ezért a forgatókönyvet átírták úgy, hogy legyen egy áramszünet, ami lehetővé tette Zeppo számára, hogy a majdnem sötétben eljátssza Groucho helyett Spaulding kapitány szerepét. Az 1920-as évekre a Marx fivérek Amerika színházi kedvenceivé váltak. Éles és bizarr humorukkal kifigurázták a felső tízezer tagjait és az emberi képmutatást. Híressé váltak arról is, hogy létrehozták az improvizációs komédiát, ami szabadon kezelte a forgatókönyveket. Híres példa volt erre az az eset, amikor Harpo egy menekülő vokálos lányt üldözött a színpadon keresztül Groucho monológja alatt, hogy lássa, Groucho hogyan reagál erre. A közönség örömére Groucho erre úgy reagált, hogy nyugodtan megnézte az óráját és észrevételezte: „Első alkalom, amit valaha is láttam, hogy egy taxi leint egy utast”. Amikor Harpo visszakergette a lányt a másik irányból, Groucho is rögtönzött: „Bármikor beállíthatja az óráját a 6:20-ashoz”. Chico vezetése és Groucho kreatív irányítása alatt a testvérek vidám operett előadásai a Broadway csillagai közé vezették őket, ami után először egy zenés revü, I'll Say She Is (1924–1925), majd két zenés vígjáték, a Kókuszdiók (1925–1926) és az Animal Crackers (1928–1929) következett. A drámaíró George S. Kaufman dolgozott a két utóbbi darabon és segített kialakítani a fivérek jellemző vonásait. A megkülönböztető színpadi viseletek hiányában a testvérek hasonlóan néztek ki, még a hajviseletük is hasonló volt. Így fordulhatott elő, hogy Zeppo eljátszhatta Groucho fiát a „Horse Feathers”-ben. A Duck Soup (Kacsaleves) jeleneteiben már Groucho, Harpo és Chico minden híres kelléke megjelent: a festett szemöldök, a vastag bajusz, a kerek szemüveg, valamint a hálósapka. Mindhárman megkülönböztethetetlenek voltak egymástól, ami lehetővé tette, hogy a „tükrös jelenet”-et tökéletesen előadják. ## A színpadi nevek eredete A fivérek öt színpadi neve közül négyet Art Fisher talált ki egy pókerjátszma során Galesburgben (Illinois), amelyek mind a testvérek személyiségén és Gus Mager Sherlocko, the Monk című népszerű képregényén alapultak, és amelyben szerepelt egy „Groucho” nevű karakter. Chico és Harpo színpadi neveinek eredete nem vita tárgya, és a Gummo eredete is jól megalapozott. A Groucho és a Zeppo nevek sokkal kevésbé egyértelműek. Arthurt Harpónak nevezték, mert jól játszott hárfán (harp, angolul: hárfa), Leonard pedig Chico lett (eredetileg leírva és kimondva: Chick-o), mert vonzották a hölgyek (chick = tyúk). Harpo azt írta az önéletrajzában, hogy a Milton azért lett Gummo, mert úgy kúszott a színházban, mint egy detektív. Más források szerint Gummo volt a család hipochondere, minthogy a testvérek közül ő volt legbetegesebb gyermekkorában, s ezért állandóan gumi sárcipőt, úgynevezett kalucsnit viselt, mindegy, milyen idő volt. Groucho azt állítja, hogy a Gummo név forrása a (gumi) kalucsni volt. Akárhogy is, a név gumitalpú cipőre vonatkozik. Az elnevezéseknél talán a leginkább vitatott az, hogy miért nevezték Juliust Grouchónak. Erre három magyarázat létezik: - Julius temperamentuma. Maxine, Chico lánya és Groucho unokahúga azt mondta Az ismeretlen Marx fivérek című dokumentumfilmben, hogy Juliust egyszerűen azért nevezték Grouchónak, mert szinte állandóan nyűgös volt (grouchy = nyűgös). Robert B. Weide igazgató, aki jól ismerte a Marx fivérek történetét, azt mondta a Remarks on Marx című rövid dokumentumfilmben, ami szerepel az Egy éjszaka az operában DVD-je mellékletén, hogy a versengő magyarázatok közül ezt találta a leghihetőbbnek. Steve Allen a Funny People-ban azt mondta, hogy a név ilyen magyarázatának nincs értelme, mert Groucho szemtelen és pimasz volt, nem nyűgös – legalábbis amikor vele dolgozott. Élete vége felé Groucho azt mondta, hogy Fisher nevezte el Grouchónak, mert ő rosszkedvű és szeszélyes volt. - A „rosszkedv táska”. Ez a magyarázat megjelenik Harpo életrajzában, s Chico is elmondta Az ismeretlen Marx fivérek című TV-műsorban, de George Fenneman, Groucho partnere is ezt jelölte meg helyesnek saját TV-showjában, a You Bet Your Life-ban. A „rosszkedv táska” egy kis húzózsinóros zsák volt, amit a nyak köré lehetett akasztani, amelyben az utazók a pénzüket és egyéb értéktárgyaikat tartották, hogy ne tudják ellopni tőlük. Groucho legtöbb barátja és ismerőse elmondta, hogy Groucho rendkívül fukar volt, különösen azután, hogy az 1929-es tőzsdekrach során elveszítette az összes pénzét, így a „rosszkedv zsák” erre is utalhatott. Groucho első önéletrajzának hatodik fejezetében az állította, hogy nem ez történt: : Akkoriban egy kis szarvasbőr zacskót használtak a színészek, amit a nyakuk körül viseltek, nehogy a többi színész elcsenje a pénzüket. Természetesen azt lehetne gondolni, hogy innen kaptam a nevem. De ez nem így van. A „rosszkedv zacskó”-t már jóval azelőtt használták, mielőtt a Groucho név megszületett. - Groucho magyarázata. Groucho ragaszkodik hozzá, hogy ő egy képregény figurája után kapta a nevét a Knocko the Monkban, ami inspirálta az -O betűre végződő ragadványnevek őrületét. Ebben a képregényben is az egyik figura neve „Groucho” volt. Ugyanakkor ő az egyetlen Marx (vagy Marx közeli megfigyelő), aki ezt az elméletet védte, és mivel ő nem elfogulatlan, csak néhány életrajzíró veszi komolyan ezt az állítást. Groucho maga nem segített ebben a kérdésben; a Carnegie Hallban adott koncertje alatt, amikor a testvérek nevéről beszélt, a saját nevéről azt mondta: „a nevemet soha nem értettem”. Herbert nem Art Fishertől kapta a becenevét, hiszen ő csak Gummo távozása után csatlakozott a társulathoz. Mint Grouchónál, itt is három magyarázat létezik Herbert „Zeppo” nevére: - Harpo magyarázata. Harpo mondta a Harpo Speaks műsorában: A fivérek Herbertet egy Zippo nevű csimpánz után nevezték el, aki egy másik társulatban játszott. Herbertnek nem tetszett ez a becenév, és amikor eljött az ideje, hogy csatlakozzon a társulathoz, akkor a sarkára állt, és visszautasította ezt a nevet. A testvérek végül a Zeppo névben egyeztek meg. - Chico magyarázata. Chico soha nem írt önéletrajzot, és kevesebb interjút adott, mint a testvérei, de lánya, Maxine, a The Unknown Marx Brothers – Az ismeretlen Marx fivérek című könyvben azt mondta, hogy amikor a Marx testvérek Chicagóban éltek, népszerű volt a „Zeke és Zeb” stílusú humor, amely a lassú felfogású középnyugatiakat (Midwesterners) figurázta ki, ugyanúgy, ahogy a „Boudreaux és Thibodeaux” viccek a Cajuniakon és az „Ole és Lena” viccek a Minnesotaniakon gúnyolódtak. Egyik nap, amint Chico hazatért, Herbertet a kerítésen ülve találta. Herbert köszöntötte őt, mondván: „Szia, Zeke!” Chico válaszolt: „Szia Zeb!”, és a név megragadt. A testvérek ezután „Zeb”-nek hívták, és amikor belépett a társulathoz, a „Zebbo”-val próbálkoztak, amiből aztán „Zeppo” lett. - Groucho magyarázata. Egy hangszalagon rögzített interjú átirata alapján, amit Az ismeretlen Marx fivérekben közöltek, Groucho azt mondta, hogy Zeppót azért nevezték így, mert akkor született, amikor az első zeppelinek kezdték átszelni az óceánt. Ezt a kijelentést is a Carnegie Hall-beli koncertjén tette, 1972 körül, s eszerint az első zeppelin 1900 júliusában repült, és Herbert hét hónappal később született, 1901 februárjában. Valójában azonban az első transzatlanti Zeppelin repülés csak 1924-ben volt, sok évvel Herbert születése után. Maxine Marx írja Az ismeretlen Marx fivérek-ben, hogy a testvérek a számlákon és a színfalak mögött mindenhol a valódi neveiket használták (Julius, Leonard, Adolf, Milton és Herbert), míg egyszer Alexander Woollcott meghallotta ezt, és megkérdezte, hogy miért használják a saját nevüket nyilvánosan, amikor remek beceneveik vannak. Azt felelték: „Ez nem lenne méltó”. Woollcott válaszul hatalmasat nevetett. Mivel Woollcott nem találkozott a Marx fivérekkel az I'll Say She Is bemutatójáig (ami az első Broadway premierjük volt), ez azt jelenti, hogy a valódi nevüket használták végig a vidám operett időszakában, és hogy a „Gummo” név nem jelent meg nyomtatásban a társulatban való közreműködése alatt. Más források ezt azzal egészítik ki, hogy a Marx fivérek a vidám operett korszakban még nem használták a maguk által kitalált neveket, de amikor az I'll Say She Is-t bemutatták, áttértek a használatukra, mert aggódtak amiatt, hogy a Broadway közönsége elutasítana egy vidám operett társulatot, mivel azt alacsonyabb szórakozási formának tekinti. ## Hollywood ### Paramount A Marx fivérek színpadi életszakasza akkoriban lett népszerű, amikor Hollywood kezdett áttérni a hangosfilmre. Aláírtak egy szerződést a Paramount filmstúdióval, és ezzel elindították filmes karrierjüket. Az első két bemutatott filmjük Broadway-előadások átigazításai voltak: A kókuszdiók (1929) és az Animal Crackers (1930). Mindkettőt George S. Kaufman és Morrie Ryskind írta. Ezután a két egész estés film után egy rövidfilmet készítettek, ami a Paramount huszadik évfordulós dokumentumfilmjében is szerepel, a The House that Shadows Built (1931), amelyben egy az I'll Say She Is-ből származó jelenetet igazítottak át. A harmadik egész estés film, a Monkey Business (1931) volt az első, aminek nem volt korábbi, színpadi alapja, és történetesen az egyetlen olyan film, amelyben Harpo hangja hallható – ő énekli a tenort egy hordó belsejéből a nyitó jelenetben. A Horse Feathers (1932) című filmben a testvérek kifigurázták az amerikai felsőoktatási rendszert és a szesztilalmat, ez a film lett a legnépszerűbb filmjük, és megnyerte nekik a Time magazin címlapját. Ez tartalmazza azt a poént színpadi korszakukból, amikor Harpo egy csomó tárgyat a kabátjából vesz elő. A Horse Feathers különböző jeleneteiben Harpo ezeket húzza ki a kabátjából: egy fa ütőt, egy halat, egy tekercs kötelet, egy nyakkendőt, egy plakátot, ami egy nőt ábrázol alsóneműben, egy csésze forró kávét, egy kardot, és rögtön azt követően, hogy Groucho figyelmezteti rá, hogy „ne égesse a gyertyát mindkét végén”, egy mindkét végén égő gyertyát. Ebben az időszakban Chico és Groucho Marx egy Flywheel, Shyster and Flywheel című rádiós vígjáték-sorozatban szerepelt. Bár a sorozat rövid életű volt, az ötletek, amit ennek készítése során fejlesztettek ki, megjelentek az ezt követő filmjeikben is. A vázlatokat és a felvételeket évtizedekig elveszettnek hitték, mígnem az 1980-as években megtalálták ezek példányait az Amerikai Kongresszusi Könyvtárban, és közzétették egy könyvben. A BBC Rádió rádiójátékot készített belőle. Utolsó Paramount filmjüket, a Kacsalevest (Duck Soup, 1933), Leo McCarey rendezte, az a filmrendező, akit a legjobban becsültek. A filmet az Amerikai Filmintézet „100 év ... 100 film” listájában a legmagasabbra értékelte a Marx fivérek filmjei közül (a listán szereplő másik filmjük az A Night at the Opera – Botrány az operában). Ennek a filmnek kisebb volt a bevétele, mint a Horse Feathers-nek, de 1933-ban a hatodik legnagyobb bevételt produkálta a filmek között. A Kacsaleves film hatására ellentét alakult ki a Marx fivérek és Fredonia község között (New York állam), mert a filmben szerepelt egy Freedonia nevű kitalált ország, aminek a neve nagyon hasonlított a község nevére. A városatyák ezért azt kérték a Paramounttól, hogy távolítsanak el minden Freedoniára vonatkozó utalást a filmből, mert a film az országot negatív színben tünteti fel. Groucho szarkasztikus válasza az volt, hogy a város módosítsa a nevét, mert az „árt a filmnek”. A Marx testvérek később elhagyták a Paramountot a kreatív döntésekben és a pénzügyi kérdésekben felmerült nézeteltérések miatt. ### MGM, RKO és a United Artists Zeppo abbahagyta a szereplést, mert bátyjával, Gummóval, tehetségkutató ügynökséget vezetett (ami később a legnagyobbak egyike lett Hollywoodban). Olyanokat segítettek közönség elé lépni, mint Jack Benny és Lana Turner. Groucho és Chico a rádióban dolgoztak, és szó volt róla, hogy visszatérnek a Broadwayre. Irving Thalberg azonban Metro–Goldwyn–Mayer-szerződést ajánlott Marxéknak, és ők alá is írták a kontraktust, amiben úgy hivatkoztak rájuk, mint „A három Marx fivér”, vagy egyszerűen csak „A Marx fivérek” (angolul: Marx Bros.) Eltérően a Paramountnál mindenki számára hozzáférhető, laza forgatókönyvektől, Thalberg ragaszkodott az erős történetszerkezethez és ahhoz, hogy több szimpatikus karaktert formáljanak meg, a komédia fonódjon össze romantikával és legyenek nem humoros zenei számok is, továbbá a célpontjaik jól meghatározott, világosan körülírt gazemberek legyenek. Thalberg hajthatatlan volt abban is, hogy legyen a történetben egy olyan pont, ahol úgy tűnik, minden elveszett a Marx fivérek által alakított szereplők (és a romantika) számára. Egy 1969. június 13-i, Dick Cavettnek adott interjúban Groucho azt mondta, hogy az a két filmjük, ami Thalberggel készült – a Botrány az operában (A Night at the Opera) és a Botrány az ügetőn (A Day at the Races) – volt a legjobb, amit valaha is forgattak. Thalberg egy másik ötlete az volt, hogy a filmezés megkezdése előtt a Marx testvérek próbálják ki az ötleteiket egy vidám operettben a színpadon, hogy ebben a szakaszban dolgozzák ki a komikus időzítést, és lássák, min nevetnek az emberek és min nem. Az első Thalberggel együtt forgatott filmjük a Botrány az operában volt 1935-ben. A film egy szatíra az opera világából, amelyben a testvérek segítenek két szerelmes fiatal énekesnek A trubadúrban, miközben teljes káoszt okoznak. A film (van benne egy olyan jelenet, amelyben elképesztő számú embert zsúfolnak össze egy hajó piciny „luxuskabinjában”) nagy siker volt, ezt követte két évvel később a hasonlóan sikeres Botrány az ügetőn (1937), ahol a testvérek óriási felfordulást okoznak egy szanatóriumban és egy lóversenyen (ebben a filmben van Groucho és Chico híres száma, a Tootsie Frootsie Ice Cream). Az 1936-os forgatás alatt Thalberg váratlanul meghalt, és így a testvéreknek nem volt pártfogójuk az MGM-nél. Rövid RKO-s tapasztalat után (Szobaszerviz – Room Service, 1938), a Marx testvérek három nagyobb filmet készítettek, mielőtt elhagyták az MGM-et: A Circus-t (1939), a Go Westet (1940) és a The Big Store-t (1941). Azt megelőzően, hogy megjelent volna a The Big Store, a csapat bejelentette, hogy visszavonulnak a képernyőről, azonban Chico nagyon nehéz anyagi helyzetben volt szerencsejáték-tartozásai miatt, ezért a Marx fivérek elkészítettek még két másik filmet, az Éjszaka Casablancábant (A Night in Casablanca, 1946) és a Szerelmi boldogságot (Love Happy, 1949), mindkettőt a United Artists-nál. Ez utóbbiban rövid időre Marilyn Monroe is feltűnik. ### Későbbi évek Groucho és Chico röviden megjelentek együtt egy 1957-es rövidfilmben, a Saturday Evening Post promotálásaként. A film címe Showdown at Ulcer Gulch volt, Shamus Culhane animátor, Chico veje rendezte. Aztán együtt dolgoztak a The Story of Mankind című filmben (1957) is, de különböző jelenetekben. 1959-ben mind a hárman játszottak a Deputy Seraph filmsorozat bevezető epizódjában. A sorozatban Harpo és Chico voltak a főszereplők, mint kétbalkezes angyalok; Groucho pedig minden harmadik epizódban feltűnt, mint a főnökük, a „helyettes szeráf”. Az epizódot soha nem fejezték be, mert kiderült, hogy Chico súlyos érelmeszesedésben szenved, és emiatt nem tudta megjegyezni a szövegét. Chico és Harpo még ugyanebben az évben megjelent egy félórás filmben, amit a CBS készített a General Electric Theater részére. A film címe A hihetetlen ékszerrablás (The Incredible Jewel Robbery), ami egy pantomim-előadás volt, ahol a páros a majdani ékszertolvajokat játssza. Groucho is feltűnt egy rövid időre az utolsó jelenetben. 1940-től kezdődően Chico és Harpo szórakozóhelyeken és kaszinókban is fellépett, néha együtt. Chico létrehozott egy nagyzenekart, a Chico Marx Orchestrát, Groucho pedig rádiós és a televíziós szórakoztató karrierbe kezdett. 1947-től 1961-ig ő volt a házigazdája a You Bet Your Life kvízshownak az NBC-nél. Ugyanakkor könyveket is írt, ő volt a szerzője a „Groucho and Me” című önéletrajzi írásnak (1959), a „Memoirs of a Mangy Lover”-nek (1964), és a „The Groucho Letters”-nek (1967). A Newsweek 1947. szeptemberi cikke adott hírt arról, hogy Groucho, Harpo, Chico és Zeppo szerződést írtak alá egy önéletrajzi filmre, amiben saját magukat alakítják. A film címe: The Life and Times of the Marx Brothers. Azon kívül, hogy a valódi életüket játsszák, a filmben jóval korábban még filmre nem vett anyagok is megjelentek volna a „vidám operett” és a Broadway-korszakból. Ha a film megvalósult volna, akkor ez lett volna az első alkalom, hogy a testvérek mind a négyen megjelennek ugyanabban a filmben 1933 óta. Az 1957-es Tonight! – America After Dark beszélgetőműsorban Jack Lescoulie volt a házigazdája annak az egyetlen nyilvános felvételnek, amelyben mind az öt testvér megjelent. 1962. október 1-jén Groucho bemutatta a The Tonight Show új házigazdáját, Johnny Carsont. 1960 körül felmerült az elismert rendező, Billy Wilder neve, mint egy új Marx fivérek film írója és rendezője. A film előzetes címe „Egy nap az ENSZ-nél” volt, egy vígjáték nemzetközi intrikákkal az Egyesült Nemzetek Szervezete New York-i épülete körül. Wilder megbeszéléseket folytatott Grouchóval és Gummóval, de a projekt félbemaradt Harpo betegsége miatt, és végleg letettek róla, amikor Chico 1961-ben meghalt. 1970-ben a négy Marx fivér rövid időre újból összeállt, amikor az ABC televízió egy animációs filmet készített The Mad, Mad, Mad Comedians címmel a Rankin-Bass Animation produkciójában (ők a Rudolph the Red-Nosed Reindeerből ismertek). Ez egy speciális, animált feldolgozás volt különböző, akkoriban híres humoristák, W.C. Fields, Jack Benny, George Burns, Henny Youngman, The Smothers Brothers, Flip Wilson, Phyllis Diller, Jack E. Leonard, George Jessel és a Marx fivérek munkáival. A legtöbb humorista a saját hangját adta az animált figuráknak, Fields, Chico Marx és Zeppo Marx kivételével, mert az első kettő meghalt, utóbbi pedig otthagyta a szórakoztatóipart 1933-ban. Mindhármuk hangját Paul Frees szinkronszínész adta (Harpo szinkronizálására, aki szintén elhunyt, nem volt szükség). A Marx fivérek része egy, a Broadwayn játszott I'll Say She Is című darabjukból származó jelenet feldolgozása volt. A darab Napóleon paródiája volt; erről Groucho azt tartotta, hogy az egyik legviccesebb játékuk. A forgatókönyv animációkból állt, amikhez a Marx fivérek a saját hangjukat adták. Romeo Muller a forgatókönyvhöz külön erre az alkalomra szóló anyagokat írt, de a klasszikus „Napóleon jelenet” valószínűleg Groucho munkája volt. 1977\. január 16-án a Marx fivérek bekerültek a „Hírességek csarnokába” (Motion Picture Hall of Fame). Számos TV-műsor és film alkalmaz a Marx fivérekre utalásokat, hivatkozásokat. Az Animaniacs és a Tiny Toons például a Marx fivérek vicceit használja. Hawkeye Pierce (Alan Alda) a M\*A\*S\*H című televíziós sorozatban időnként hamis orrot és szemüveget tesz fel, egy szivart tart a kezében, így megszemélyesítve Grouchót, s ezzel szórakoztatja a műtét után lábadozó betegeket. Ugyancsak figyelemre méltó az a tény, hogy Harpo Marx megjelent, mint saját maga az I Love Lucy című filmben, amiben ő és Lucille Ball előadja a tükör előtti jelenetet a Kacsalevesből úgy, hogy Lucy Harpóként öltözik fel. Chico egyszer megjelent az I've Got a Secretben (Van egy titkom) Harpónak öltözve, és a titok egy feliraton volt olvasható: „Valójában Chico Marx vagyok”. ## Filmográfia A négy Marx fivér filmjei: - Humor Risk (1921) – előzetesként egyszer vetítették, de soha nem mutatták be; valószínűleg elveszett - The Cocoanuts (A kókuszdiók) (1929) – kiadta a Paramount Pictures - Animal Crackers (1930) – kiadta a Paramount - The House That Shadows Built (1931) – kiadta a Paramount - Monkey Business (Majomságok) (1931) – kiadta a Paramount - Horse Feathers (1932) – kiadta a Paramount - Duck Soup (Kacsaleves) (1933) – kiadta a Paramount A három Marx fivér filmjei (a Zeppo utáni korszak): - A Night at the Opera (Botrány az operában) (1935) – kiadta az MGM - A Day at the Races (Botrány az ügetőn) (1937) – kiadta az MGM - Room Service (Szobaszerviz) (1938) – kiadta az RKO Radio Pictures - At the Circus (Botrány a cirkuszban) (1939) – kiadta az MGM - Go West (1940) – kiadta az MGM - The Big Store (Botrány az áruházban) (1941) – kiadta az MGM - A Night in Casablanca (Éjszaka Casablancában) (1946) – kiadta a United Artists - Love Happy (1949) – kiadta a United Artists - The Story of Mankind (1957) – kiadta a Warner Brothers Egyéni megjelenések: - Groucho: - Copacabana (1947) – kiadta a United Artists - Mr. Music (1951) – kiadta a Paramount - Double Dynamite (1951) – kiadta az RKO - A Girl in Every Port (1952) – kiadta az RKO - Will Success Spoil Rock Hunter? (1957) – kiadta a 20th Century Fox (nincs jelölve a stáblistán) - The Mikado (1960), a televízió számára készült - Skidoo (1968) – kiadta a Paramount - Harpo: - Too Many Kisses (1925) – kiadta a Paramount - Stage Door Canteen (1943) – kiadta a United Artists (kameo) - Chico: - Papa Romani (1950) – bevezető tv-epizód - Zeppo: - A Kiss in the Dark (1925) – kiadta a Paramount (kameo) (forrás: ) ### Karakterek ## A filmek tulajdonjoga A kiadott filmek még mindig léteznek, bár nem mindig abban a formában, ahogy eredetileg megjelentek. Erre a legjobb példa a Horse Feathers. Mivel az idők során az egyes stúdiók eladták sok filmnek a tulajdonjogát, amelyek Hollywood „arany korszakában” keletkeztek, számos Marx fivérek film tulajdonost cserélt az évek folyamán. ### Paramount filmek A Paramount 1957-ben eladta számos, 1950 előtti filmjének hangkópiáját az EMKA Ltd.-nek (a Music Corporation of America leányvállalata). Miután az MCA egyesült a Universal Picturesszel 1962-ben, e filmek joga az Universalhoz került (jelenleg része az NBC Universalnak). ### MGM filmek Az MGM tovább megtartotta a Marx fivérek filmjeit, mint a Paramount. 1986-ban a média mogul Ted Turner kivásárolta az MGM-et. Hatalmas adósságok felhalmozása után Turner eladta a stúdiót, de megtartotta az 1986 előtti MGM filmgyűjteményt saját cége, a Turner Entertainment számára. Manapság a Turner Entertainment az egyik leányvállalata a Time Warner anyavállalatnak, és a Warner Bros.-szal közösen kezelik az értékesítést és forgalmazást. #### Room Service Mivel ez eredetileg egy RKO film, ezért a film jogainak átadása bonyolultabb volt, mint a legtöbb Marx Brothers film esetén. 1955-ben az RKO eladta sok filmje televíziós jogait a C&C Televízió számára a legtöbb piacon, és a General Tire számára azokra a piacokra, ahol annak TV állomásai voltak. A General Tire jogait végül is elárverezték, mivel a jogutód RKO General engedélyezési botrányba keveredett. Eközben a C&C 1971-ben eladta a jogokat a United Artists számára. A United Artists viszont értékesítette ezeket az MGM részére 1981-ben. Ted Turner örökölte a United Artists jogait, minthogy ez része volt a megszerzett MGM filmgyűjteménynek. Turner ezután megszerezte a televíziós jogokat azokon a piacokon, ahol az RKO-nak tévéállomásai voltak. Minden amerikai, kanadai és a 4. régió jogai most a Warner Bros./Turner kezében vannak. Másrészt, a forgalmazás jogait a világ többi részére eladták országonkénti alapon. Például a PolyGram Filmed Entertainment megvásárolta a brit jogokat a későbbi évek során, és ez továbbkerült a Universalhoz azt követően, hogy a PolyGramot értékesítették a Universal számára. #### A Night in Casablanca Ezt a filmet a Warners birtokolja, a Castle Hill Productions részeként. #### Love Happy Ezt és még sok más 1952 előtt megjelent United Artists filmet eladták a National Telefilm Associatesnek 1955-ben. 1984-ben az NTA megváltoztatta a nevét Republic Picturesre, majd az 1990-es évek közepén maga is része lett a Spelling Entertainment Groupnak. A Spelling Entertainment Groupot ezután 1999-ben eladták a Paramount jelenlegi tulajdonosának, a Viacomnak. Az 1990-es évek közepén a Republic Pictures engedélyezte az amerikai videójogokat az Artisan Entertainment számára. Az Artisant eladták a Lions Gate Entertainmentnek 2003-ban. 2006-ban az USA-beli videó jogok a Republic bizonyos tulajdonaira – beleértve a Love Happyt is – visszakerültek a Paramounthoz, aki szintén birtokában van a videó jogoknak a 4. régióban és Franciaországban. A televíziós forgalmazás most a CBS Television Distribution kezében van (korábban ismert neve: CBS Paramount Domestic Television), mivel megörökölte őket a Republictól, a Worldvision Enterprisestől és a Paramount Domestic Televisiontől. A videókkal kapcsolatos jogok a világ nagy részén országok szerint vannak megosztva (például a Universal birtokolja a brit videók jogait). ## Díjak, elismerések - A Marx fivérek az Amerikai Filmintézet „A 25 legnagyobb amerikai férfi filmlegenda” listáján az egyetlen csoport, ami a listában szerepel. - Tiszteletbeli Oscar-díj „A Marx fivérek briliáns kreativitásának és páratlan eredményeinek a filmkomédia világában” – 1973. ## Kulturális hatás A Marx fivérek kulturális hatása sok későbbi művész alkotásain kimutatható, ezt többen saját maguk is elismerik. 1937-ben Salvador Dalí Hollywoodba érkezett, ahol találkozott Harpóval. Dalí szerint ő volt a Marx fivérek közül a legszürreálisabb és a legviccesebb ember Hollywoodban. Dalí javasolta, hogy készítsenek egy filmet Giraffes on Horseback Salad címmel. A zsiráfok gázálarcot viseltek volna. Egy jelenetben Chico zongorán játszik, miközben búvárruhát visel. Évekkel korábbi előadásain Dalí zongorán játszott, miközben búvárruhát viselt. Egyik alkalommal a sisak véletlenül légmentesen lezáródott, Dalí fulladozni és vergődni kezdett, a közelben álló segítők pedig minden igyekezetükkel azon voltak, hogy levegőhöz juttassák a mestert, mielőtt az megfullad. A közönség azt hitte, hogy ez a színjáték is az előadáshoz tartozik, és hevesen tapsolni kezdtek. Dalí azt akarta, hogy Cole Porter írja meg a forgatókönyvet a Marx fivérek számára. Harpónak tetszett az ötlet, de a filmből végül nem lett semmi. Ennek ellenére a fivérek olyan hatással voltak Dalíra, hogy az 1939-ben megfestette Harpo arcképét. John Willett a Bertolt Brechtről szóló könyvében azt írja, hogy Brecht a Kaukázusi krétakör esküvői jelenetét a Marx fivérek A Night at the Opera (Botrány az operában) című filmje ihlette. 1960-ban Eugène Ionesco a The Shepherd's Chameleon bemutató előadásán elmondta, hogy munkájára legnagyobb hatással Groucho, Chico és Harpo Marx voltak. François Truffaut 1960-as klasszikus filmjében (Lőj a zongoristára) az egyik szereplőt Chico-nak hívják. A film címe utalás lehet Chico egyéni zongorajáték-stílusára. Woody Allen egyik filmje, A New Kind of Love (Egy újfajta szerelem, 1963) a Marx fivérekre való utalásokon alapul (ez az egyik szám címe a Monkey Business című Marx-filmben, amit Zeppo énekel). Ez a szám, amit Maurice Chevalier tett híressé egy évtizeddel a Woody Allen film előtt, az 1920-as évek zenés francia varietéire való utalás. Ennek a műfajnak maga Chevalier is aktív résztvevője volt Párizsban. Woody Allen filmjében az egyik jelenetben egy álarcosbált tartanak Párizsban, ahol minden szereplő a Marx fivérek kosztümjeit viseli. Az egyik szereplő a bált "Groucho parti"-nak nevezi. A szatíra és a társadalomkritika már az ókori Görögországban megjelent a színpadon, egyik fontos összetevője volt a görög drámáknak. Arisztophanész (i.e. 5. század) a szatírát használta, hogy bemutassa és egyúttal nevetségessé tegye a társadalmi és politikai visszásságokat. A szatíra meghatározása szerint „személyes vagy társadalmi kritika”. A szatíra egy kritikus állítás szórakoztató köntösben, egy személyről vagy személyek egy csoportjáról, egy társadalmi osztályról vagy egy társadalmi intézményről. Minden társadalomnak szüksége van erre a szatirikus hangra, hogy meg tudjon szabadulni a tévutaktól. A szatíra nevetségessé tesz egy dolgot vagy személyt, így a társadalom könnyebben meg tud válni tőle. James K. Feibleman azon a véleményen van, hogy a szatirikus kritika a tárgyának formális felépítésére céloz, azért, hogy változást hozzon létre ebben a felépítésben. „A formai felépítés szegényessége egyúttal megmutatja a dolog csekély értékét, és ennek a feltárásával fejezi ki a komédia az elégedetlenségét.” Ugyanakkor Feibleman figyelmeztet ennek veszélyére is: „Valaminek a nevetségessé tétele nem jelenti annak teljes elvetését. Ha a kormányt bírálják, az nem azt jelenti, hogy kormányzásra egyáltalán nincs szükség, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy jobb kormányzásra lenne szükség.” A komédia akkor a leghatékonyabb, ha régi szokásokra, beidegződésekre céloz, amik már nem hasznosak, és ezért a haladás útjában állnak. A komédia vagy nevetségessé tesz egy aktuális dolgot (szokást vagy intézményt), vagy viszonylagossá teszi annak kategóriáit, kiemelve azok jelentéktelenségét, ezzel arra a veszélyre hívja fel a figyelmünket, nehogy az adott dolgot túl komolyan vegyük. Az olyan komédiások, mint Arisztophanész, Chaplin, Daumier vagy a Marx fivérek, ezekkel a megközelítésekkel dolgoztak. Molière a Tartuffe előszavában arról ír, hogy a szatíra a társadalmi reform eszköze. Molière számára hatékonyabb volt a szatíra eszközével élni, mint írni egy komoly társadalomelemzést a változások szükségességéről. „Ha a szatíra feladata egy ember bűneinek helyrehozatala, nem látom be, miért lenne ez alól bárki is kivétel. Ez a feltétel sokkal veszélyesebb lenne, mint maga a kivételezés, és látható, hogy a színház a bűnök helyrehozatalának kedvelt színhelye. Egy komoly erkölcsi vádirat általában kevésbé hatásos, mint a szatíra; semmi nem változtat meg egy embert jobban, mint az, ha hibáit bemutatva látja.” A szatíra rámutathat a változtatás vagy tökéletesítés szükségességére anélkül, hogy közvetlen javaslatokat tenne arra vonatkozóan, hogy mit kellene az adott dolog helyett csinálni. Feladata mindössze annyi, hogy bemutasson egy abszurditást, rámutasson a fonákságára abban a reményben, hogy miután a figyelem ráirányult, a változás létre fog jönni. A változás vagy legalábbis az, hogy egy dolgot a fonákjáról látunk, magában foglalja a változás lehetőségét. Sigmund Freud a szellemesség elemzésében azt mondja, hogy a társadalmi változást nem közvetlenül, direkt módon akarjuk: „Az ellenség ócsárlásával és megalázásával, gúnyolásával és nevetségessé tételével indirekt módon megszerezzük a legyőzése feletti győzelem élvezetét...” Ugyancsak ő írja, hogy a szellemesség és a szatíra az egyik módja az erőszak megelőzésének, mivel nem kell aktívan kifejeznünk ellenséges érzelmeinket a társadalom bizonyos vonatkozásaival szemben, ezért, mint ahogy a szexualitás kifejezésében is, a szatíra és a szellemesség egy helyettesítő technika, ami az erőszak helyett áll. ### További hatások - A brit Queen rockegyüttes 1975-ben kiadott A Night at the Opera albuma a Marx fivérek 1937-es, azonos című filmje után kapta a címét. A következő albumukat (A Day at the Races) szintén egy Marx Brothers film inspirálta, 1937-ből. - A Cluster-program négy azonos tudományos műholdból áll, amik kötelékben repülnek és a földi magnetoszféra kutatását végzik. Az eredeti négy műhold nem hivatalos elnevezése Groucho, Chico, Harpo és Zeppo volt, az ötödik (tartalék) műhold a Gummo nevet kapta. - A Rob Zombie által rendezett House of 1000 Corpses és a The Devil's Rejects filmek néhány szereplőjének neve megfelel a Marx fivérek egyes karaktereinek, ezek között van Spaulding kapitány, Rufus Firefly és Otis Driftwood. - A Gummo című film (rendező: Harmony Korine) a nevét az után a Marx testvér után kapta, aki soha nem került képernyőre. - A SPEBSQSA Fodrászkvartett The New Tradition című lemeze aranyérmet kapott 1985-ben, amely a Marx fivérek munkáin alapult. A tenor Zeppo volt, a főszereplő Chico, a bariton Harpo (aki énekelt, de soha nem beszélt), a basszus Groucho. - Az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (Indiana Jones and the Last Crusade) című filmben az idősebb prof. Henry Jones, amikor ráébred, hogy fia, Indiana visszahozta a Szent Grállal foglalkozó naplóját a nácikhoz (akiktől ő a legtávolabb akarta tartani), szarkasztikusan megjegyzi, hogy „jobb lett volna, ha elküldöm a Marx fivéreknek”. - 2002-ben Billy Van Zandt és Jane Milmore megírta az A Night at the Nutcrackert, azt a színjátékot, amit a Marx fivérek ihlettek, s amiről azt mondták, hogy „az a film, a Marx fivérek soha nem készítettek el, pedig el kellett volna”. A könyvet és a dalszövegeket Van Zandt és Milmore írta, a zenét Ed Alton (és persze Csajkovszkij). A művet világszerte a Samuel French Inc. adta ki. - 2007-ben az Eva Rydberg Nöjesproduktion svéd produkciós társaság egy színpadi játékot készített (a címe Den stora premiären volt), melyben a színészek a Marx fivéreket játszották, amint más figurákat alakítanak. - A Cerebus the Aardvark képregény-sorozatban Groucho mint Lord Julius és Chico egy nemzet hatalmas uralkodójaként jelenik meg. - Az Egy rém rendes család egyik epizódjában, amikor több baleset után sem törődik senki a véleményével, Al Bandy megjegyzi: „Én vagyok az elfelejtett Marx fivér? Én vagyok Zeppo Bundy?”. - A 12 majom című filmben (rendező: Terry Gilliam) van egy jelenet, amelyben az elmegyógyintézeti betegek TV-n nézik a négy Marx fivér által játszott Monkey Business-t. - A Buffy, a vámpírok réme tévésorozat egyik epizódját (3. évad, 13. rész) „Zeppo”-nak nevezték el, mert a benne szereplő Cordelia Chase Xander Harrist olyan tagnak tekinti a csapatban, mint akinek semmi különleges tulajdonsága nincs (a csapat egyéb tagjai: egy vámpír, egy vámpírvadász, egy boszorkány és egy vérfarkas). ## Fordítás

Winston Churchill (miniszterelnök)

Sir Winston Leonard Spencer Churchill (Woodstock (Oxfordshire) (Blenheim kastély), 1874. november 30. – London, 1965. január 24.) brit politikus és történész, az Egyesült Királyság miniszterelnöke 1940–1945 és 1951–1955 között. Kiemelkedő képességű államférfi, szónok és stratéga, a brit hadsereg tisztje. Élete egyedülálló számú és mélységű kutatás tárgya a brit és világtörténelemben betöltött szerepe miatt. Rendkívül termékeny író, történeti munkáit irodalmi Nobel-díjjal ismerték el 1953-ban. Katonai pályafutása során Churchill harcolt a malakandi hadseregben az északnyugati határvidéken (India és Afganisztán határán), Szudánban az omdurmáni csatában és Dél-Afrikában a második búr háborúban. Helyszíni tudósítóként komoly hírnévre tett szert. A politikai élet élvonalában eltöltött hatvan év során számos politikai és kormányzati pozíciót birtokolt. Az első világháború előtt kereskedelmi, majd belügyminiszter volt liberális kormányokban. A háború idején több minisztériumot irányított, így volt az admiralitás első lordja, hadfelszerelési miniszter, hadügyminiszter és légügyi miniszter is. Rövid ideig katonáskodott, szolgált a nyugati fronton, ahol a Királyi Skót Lövészek 6. zászlóalját vezette. A két világháború között egy ideig pénzügyminiszter volt. A második világháború kitörése után Churchillt ismét kinevezték az admiralitás első lordjává. Neville Chamberlain lemondása után, 1940 májusában az Egyesült Királyság miniszterelnöke lett, és ő vezette a tengelyhatalmak legyőzésére irányuló brit erőfeszítéseket. Beszédei óriási mozgósító erőt jelentettek a szövetséges erők és a brit lakosság számára egyaránt. Az 1945-ben elvesztett általános választás után az ellenzék vezére lett. 1951-től ismét miniszterelnök lett, majd 1955-ben végleg visszavonult. Halála után állami temetést kapott, amelyen rendkívül sokan vettek részt a világ vezető politikusai közül. ## Ifjúkora Winston Leonard Spencer Churchill híres arisztokrata családba, a Spencerek idősebb ágába született. A családnevet George Spencer 1817-ben változtatta Spencer-Churchillre, mert hangsúlyozni akarta, hogy John Churchilltől, a spanyol örökösödési háború híres hadvezérétől származik — Sir Winston az első közismert Churchill egyenes ági leszármazottja. Már Winston édesapja, Lord Randolph Churchill, John Spencer-Churchillnek, Marlborough hetedik hercegének harmadik fia is neves politikus volt, édesanyja, Lady Randolph Churchill (lánykori nevén Jennie Jerome) pedig Leonard Jerome amerikai milliomos lánya, újvilági angol telepesek leszármazottja. Churchill 7 hónapra született az oxfordshire-i Woodstockban álló Blenheim kastélyban 1874. november 30-án. Nyolc hónappal szülei sietősen kötött házassága után érkezett a családba. Egy öccse volt, John Strange Spencer-Churchill. Churchill független és lázadó személyisége korán megmutatkozott, iskolai teljesítménye pedig gyenge volt. Büntetésül a szigoráról ismert Harrow iskolába íratták 1888. április 17-én, ahol kezdetét vette katonai karrierje, amikor néhány héttel érkezése után csatlakozott a Harrow Lövészhadtesthez. Churchill jó jegyeket szerzett angol nyelv és irodalomból, illetve történelemből; az iskola vívóbajnoka is lett. Anyja ritkán látogatta, ezért levelekben kérlelte, hogy meglátogathassa, vagy ő jöjjön el hozzá. Apjával való kapcsolata igen távoli volt, és Churchill egyszer megjegyezte, hogy szinte alig beszéltek. Szüleivel való kapcsolatának hiányosságai miatt nagyon szoros kapcsolatba került dajkájával, Elizabeth Anne Everesttel, akit leveleiben rendszerint „drága öreg nénimnek” szólított. ## Katonai szolgálat ### Sandhurst Miután 1893-ban elvégezte a Harrow-t, felvételizett a sandhursti Királyi Katonai Főiskolára, ahova azonban csak harmadik kísérletre sikerült bejutnia. Ezután azonban jól teljesített, és a 150 fős évfolyamából nyolcadik legjobbként végzett 1894 decemberében. 1895. február 20-án alhadnagyi rangban a Király Saját 4-es Huszárezredéhez vezényelték. 1941-ben megkapta a tiszteletbeli huszárezredes címet. Churchill hivatalos életrajzírója, Martin Gilbert 1991-ben egy interjúban megemlítette: Churchillt azzal vádolták, hogy szodómiát követett el Sandhurstben. Könyvében Gilbert azt írja, Churchill azonnal rágalmazási pert indított a vádló ellen, aki egy olyan fiatal tiszt apja volt, akinek az előrejutását a 4-es huszároknál Churchill és társai megakadályozták. Gilbert szerint az apa visszavonta a keresetet, és 400 font (nem csekély összeg, mai értéken kb. 20 000 font, azaz 7 millió forint) ellenében peren kívül megegyezett Churchillel. ### Haditudósítóként Churchill alhadnagyi fizetése a 4-es huszároknál évi 300 font volt, ő azonban úgy gondolta, további 500 fontra van szüksége ahhoz, hogy az ezred által elvárt színvonalon éljen. Roy Jenkins szerint ez volt az oka, hogy Churchill haditudósításokat kezdett írni. A kiképzése befejeztével Churchill azt kérte, hogy háborús övezetekbe vezényeljék, ahol, mindenféle etikettel szembemenve, többletjövedelemre tett szert a londoni lapok helyszíni tudósítójaként. Lord Bill Deedes a Királyi Történeti Társaság egy 2001-es gyűlésén kifejtette, miért törekedett Churchill a frontvonalba kerülni. „A Gránátos Gárdánál volt, akik szárazak voltak [nem ittak alkoholt] a zászlóalj főhadiszállásán. Nagyon szerették a teát és a sűrített tejet, ezek azonban különösebben nem vonzották Winstont. A frontvonalban, a lövészárkokban viszont engedélyezett volt az alkohol. Így azt sugallta ezredesének, hogy többet kellene látnia a háborúból, a frontvonalba kellene kerülnie. Az ezredes nagyon dicséretesnek találta ezt, és kitűnő ötletnek tartotta.” 1895-ben Churchill Kubába utazott, hogy megfigyelje a spanyolok és a helyi gerillák küzdelmét; egyúttal tudósításokat is írt a Daily Graphicnek. Nagy örömére huszonegyedik születésnapján átesett a tűzkeresztségen. Ez idő tájt nyert betekintést a kubai szivarok világába, ezt követően élete végéig hódolt eme szenvedélyének. Hamarosan arról értesült, hogy dajkája, Mrs. Everest haldoklik, ezért visszatért Angliába, s így egy hetet tudott vele tölteni, mielőtt a hölgy meghalt. Churchill naplójában ezt írta róla: „Ő volt a legkedvesebb barátom.” Ifjúkorom című könyvében pedig azt, hogy „Ő volt a legkedvesebb és legközelibb barátom egész addigi, húszévnyi életem során.” 1896. október elején az indiai Bombaybe vezényelték. Ezrede egyik legjobb lovaspóló-játékosának tartották, és számos elismert tornán vezette győzelemre csapatát. Nagyjából ebben az időben olvasta Winwood Reade Martyrdom of Man (Az ember vértanúsága) című művét, a viktoriánus ateizmus egyik klasszikusát, aminek révén végleg elvesztette keresztény hitét, és az a komor világnézet alakult ki benne, hogy az emberiség egy Isten nélküli világban a fejlettebb és fejletlenebb népek közötti küzdelemre van ítélve. Indiai szolgálata idején, pótlandó az elvesztegetett időt, mohón olvasni kezdett. Darwin A fajok eredete című műve rendkívül nagy hatást gyakorolt rá. Edward Gibbon A római birodalom hanyatlása és bukása művét olvasva minden esetleg megmaradt vallásos hitét elvesztette, és valami okból különösen erős ellenszenve támadt a katolikus egyházzal és a keresztény hittérítéssel szemben. Szavai szerint „a feje búbjáig materialista” lett, és hevesen képviselte ama álláspontot, hogy az emberi élet küzdelem a létezésért, melyben a legalkalmasabbak maradnak életben. Ezt az élet- és történelemszemléletet egyetlen, nem túl sikerült szépirodalmi művében, a Savrolában fejtette ki. („Mindig arra intettem barátaimat, hogy tartózkodjanak elolvasásától.”) Átmenetileg agresszív vallásellenesség jellemezte, de ezt végül felváltotta egy toleránsabb, egyfajta isteni gondviselés létét elfogadó álláspont. ### Malakand 1897-ben megkísérelte, hogy tudósítson a görög-török háborúból (illetve szükség esetén harcoljon), de a konfliktus véget ért, mielőtt a helyszínre érkezett volna. Később, miközben angliai eltávozására készült, hírét vette, hogy a brit hadsereg három dandárral hadjáratra készül egy pastu törzs ellen az afganisztáni határvidéken, ezért kérvényezte elöljárójánál, hogy csatlakozhasson az expedíciós haderőhöz. Jeffreys dandártábornok alatt szolgált Malakandban, a mai Pakisztán területén harcoló második dandárban. Jeffreys Churchillt tizenöt társával kiküldte, hogy kémleljék ki a Mamund-völgyet; innen visszatérőben belefutottak egy ellenséges törzsbe, és tűzharcba keveredtek. Egyórányi lövöldözés után erősítésként megérkezett hozzájuk a 35-ös szikh ezred, majd a tüzelés fokozatosan elült, ők pedig továbbhaladtak. Ekkor több száz törzsi harcos támadt rájuk lesből, visszavonulásra kényszerítve őket. Eközben az ellenséges tűz hevessége miatt egy sebesült tisztet hátra kellett hagyniuk. Őt Churchill szeme láttára vagdosták halálra, aki később azt írta a tiszt gyilkosáról, hogy „Minden másról megfeledkeztem abban a pillanatban, csak arra gondoltam, hogy megöljem azt az embert.” A szikhek azonban sok embert veszítettek, és a rangidős tiszt arra utasította Churchillt, hogy vigye biztonságba az embereket. Mielőtt távozott, írásos parancsot kért, hogy ne vádolhassák dezertálással. Miután ezt megkapta, riasztotta a másik dandárt, amely bekapcsolódott a harcokba. A harcok a térségben még további két hétig tartottak, mire a holttestet sikerült visszaszerezni. Churchill azt írta naplójába: „Hogy megérte-e, nem tudom.” Malakand ostromáról The Story of the Malakand Field Force (A malakandi hadsereg története) címen 1900 decemberében élménybeszámolót jelentetett meg, amelyért 600 fontot kapott. A hadjárat során a The Pioneer és a The Daily Telegraph számára cikkeket is írt. A csatáról szóló visszaemlékezés egyik első kiadott írása volt, amelyért hasábonként 5 fontot kapott a Daily Telegraphtól. ### Szudán és Oldham Churchillt (kitartó kérlelése nyomán) 1898-ban Egyiptomba vezényelték, ahol csatlakozott a 21-es ulánusokhoz, akik Herbert Kitchener tábornok parancsnoksága alatt szolgáltak Szudánban. Szolgálata idején két későbbi első világháborús katonai vezetővel volt alkalma találkozni: Douglas Haiggel, aki akkor századosi rangban szolgált, és John Jellicoeval, aki akkoriban egy folyami őrhajó hadnagya volt. A szudáni hadjárat során, az omdurmáni csatában (1898 szeptemberében) részt vett a brit hadsereg utolsó nagy lovasrohamában. A The Morning Post számára haditudósításokat írt. 1898 októberében visszatért Nagy-Britanniába, és elkezdett dolgozni kétkötetes munkáján, a The River Waron (A folyami háború), amelyben a Szudán visszafoglalása során szerzett élményeit írta meg. A könyv a következő évben jelent meg. Churchill 1899-ben a Konzervatív Párt színeiben jelöltette magát parlamenti képviselőnek az Oldhamben tartott időközi választáson, amit elvesztett, harmadik befutóként. ### Dél-Afrika A választási vereség után Dél-Afrikába utazott, hogy tudósítson a második búr háborúról, amely 1899. október 12-én tört ki Nagy-Britannia és a búr köztársaságok között. Churchillt elfogták és hadifogolyként egy pretoriai táborban tartották fogva. Később azt állította, hogy Louis Botha tábornok, a Dél-afrikai Unió későbbi miniszterelnöke fogta el, de ezt többen megkérdőjelezték, így például Churchill unokája, Celia Sandys Churchill Wanted Dead or Alive (Churchill élve vagy halva) című könyvében. Churchill megszökött a fogságból, és közel 500 km-t utazott a portugál fennhatóság alatt álló Maputóig egy angol bányamenedzser segítségével. Szökése révén egy időre kisebbfajta nemzeti hőssé vált Nagy-Britanniában, ő azonban hazatérés helyett újra csatlakozott Redvers Buller tábornok hadseregéhez, amely a Ladysmitht ostromló brit erők megsegítésére és Pretoria bevételére indult. (Hajmeresztő szökése miatt egy időben az a hír járta, hogy megkapja a Viktória-keresztet, az ellenséggel szemben tanúsított bátorságért adható legmagasabb brit kitüntetést, ez azonban végül elmaradt). Ebben az időszakban, bár továbbra is írt haditudósításokat, Churchill kinevezést kapott a dél-afrikai Könnyűlovas Ezredhez. Egyike volt a Ladysmithbe és Pretoriába bevonuló első brit katonáknak. Unokatestvérével, Marlborough hercegével a brit csapatokat megelőzve megadásra szólította fel és lefegyverezte a pretoriai hadifogolytábor 52 búr őrét. 1900-ban visszatért Angliába a Dunnottar Castle fedélzetén, ugyanazon a hajón, amelyen 8 hónappal korábban Afrikába érkezett, és két könyvet adott ki, London to Ladysmith via Pretoria (Londontól Ladysmithig Pretorián át), illetve Ian Hamilton's March (Ian Hamilton menetelése) címmel, előbbit májusban, utóbbit októberben. ## Első évei a Parlamentben Az 1899-es oldhami választási kudarc után az 1900-as általános választásokon ismét megkísérelte, hogy bejusson a Képviselőházba. Az év decemberében vacsorát adtak a háborúból frissen hazatért ifjú újságíró tiszteletére, akinek dél-afrikai kalandjai széles körben ismertté váltak. Ez alkalommal sikerrel járt a választáson, ám mielőtt elfoglalta volna parlamenti székét, nagy-britanniai és egyesült államokbeli előadókörútra indult, amelyből 5 400 font jövedelemre tett szert. (Akkoriban a parlamenti képviselők nem kaptak fizetést, és közöttük Churchill nem számított gazdagnak.) Mindkét választás során a költségeket unokatestvére, Marlborough herceg állta. A Parlamentben Churchill a konzervatív párt egyik csoportjához csatlakozott, amelyet vezetőjükről, Lord Hugh Cecilről „hughligánoknak” csúfoltak. Első parlamenti ülésszaka során Churchill vitát provokált a kormány katonai költségvetéséről. 1903-ra eltávolodott Lord Hugh nézeteitől. Szembekerült Joseph Chamberlainnel, a Liberális Unionista Párt vezérével, a konzervatívok koalíciós partnerével is. Chamberlain kiterjedt vámrendszer bevezetését szorgalmazta a brit gazdasági fölény megőrzése érdekében. Churchill ezzel saját párttársai heves ellenszenvét is kivívta, olyannyira, hogy egyik beszéde alatt kivonultak az ülésteremből. Még saját választókerületének pártszervezete is megvonta tőle a támogatást, de a következő általános választásokig Oldham képviselője maradt. 1904-re Churchill elégedetlensége a konzervatívokkal szemben akkorára nőtt, hogy a pünkösdi ülésezési szünetről visszatérve pártot váltott, és átült a liberálisok soraiba. Akkoriban azt beszélték, hogy a döntés valódi oka az volt, hogy új pártjában rendszeres fizetésre számíthatott. Liberálisként továbbra is kiállt a szabadkereskedelem mellett. Az 1906-os általános választásokon Északnyugat-Manchesterben szerzett mandátumot. (Az alkalmas választókörzetet gondos mérlegelés után pártja választotta ki számára, költségeit pedig nagybátyja, Lord Tweedmouth, rangidős liberális politikus állta.) Churchill a liberális pártban meghatározó szerepet játszott a minimálbért bevezető törvény elfogadtatásában. 1903-tól 1905-ig Churchill Lord Randolph Churchill című, édesapjáról szóló kétkötetes művén is dolgozott, amely 1906-ban jelent meg, és zajos tetszést aratott. A fiúi elkötelezettség azonban arra indította, hogy apja kevésbé vonzó tulajdonságait az indokoltnál árnyaltabban taglalja. Theodore Roosevelt, aki ismerte Lord Randolphot, ezt írta a könyvről: „egy okosan tapintatos és meglehetősen értéktelen és közönséges egoista okosan tapintatos és meglehetősen értéktelen és közönséges élete”. Egyes történészek szerint Churchill a könyvet részben arra használta, hogy elősegítse saját karrierjét, különösen, hogy igazolja átállását a liberális unionistákhoz. ## Miniszteri hivatal ### Növekvő elismertség Amikor a választások után, 1905 decemberében a liberálisok átvették a kormányzást Henry Campbell-Bannerman vezetésével, Churchill gyarmatügyi államtitkár lett, Victor Bruce miniszter alatt. Churchill foglalkozott a legyőzött búr államoknak, Transvaalnak és Orange-folyó Gyarmatnak adandó alkotmánnyal és a dél-afrikai bányákban foglalkoztatott „kínai rabszolgák” ügyével. A korábbiakhoz hasonlóan jelentős szószólója volt a szabadkereskedelemnek. Churchill volt a kormányzat legprominensebb kormányon kívüli tagja, és amikor 1908-ban Campbell-Bannermant Herbert Henry Asquith követte a miniszterelnöki székben, nem okozott meglepetést, hogy Churchillt a kormányba emelték, kereskedelmi miniszterként. Az akkori törvények szerint az új kormánytagoknak időközi választáson újra meg kellett méretniük magukat. Churchill elveszítette manchesteri képviselői helyét a konzervatív párti William Joynson-Hicks-szel szemben, de hamarosan újra mandátumot szerzett Dundeeban. A Kereskedelmi Bizottság elnökeként radikális jóléti reformokat vezetett be David Lloyd George-dzsal, az új pénzügyminiszterrel együttműködve. A legjelentősebb ezek közül az 1909-es ún. „nép költségvetése” volt, amely a szegényebb rétegek helyzetének javítása érdekében a magas jövedelműeket többletadókkal sújtotta, és – többek között – bevezette a nyugdíbiztosítás intézményét. A büdzsé körüli viták nyomán az azt (két évszázada nem látott módon) megvétózó Lordok Háza jogköreit jelentősen megnyirbáló törvényt fogadtak el 1911-ben, illetve visszafogták a Reginald McKenna, az admiralitás első lordja által szorgalmazott flottafejlesztési programot. 1910-ben Churchillt belügyminiszterré nevezték ki, amely pozícióban meglehetősen vegyes teljesítményt nyújtott. Egy akkoriban készült híres fényképen látható, amint Churchill 1911. január 11-én, a „Sydney Street-i csata” során egy ház sarka mögül kilesve figyeli a sarokba szorított anarchisták és a Skót Gárda közt zajló tűzharcot. Az eseményben játszott szerepét éles kritikával illették. Az ostromlott épületben tűz ütött ki, és Churchill támogatta ama döntést, hogy megtagadják a tűzoltók bevetését, a megadás vagy a halál közti választásra kényszerítve a bűnözőket. Arthur Balfour azt kérdezte, „Ő [Churchill] és egy fotográfus is értékes életeket [ti. például a sajátját] veszélyeztetett. Azt még értem, mit csinált a fotográfus, de mit csinált nagyrabecsült képviselőtársam?” Még abban az évben Churchill megakadályozta, hogy a tonypandyi felkelés során katonákat vessenek be a lázongó bányászok ellen. Attól való félelmében döntött így, hogy megismétlődhet az 1887-es Trafalgar Square-i „véres vasárnap”. Végül azonban mégis vezényeltek csapatokat a helyszínre, részben a bányák védelme érdekében, részben, hogy megakadályozzák a zavargások kiújulását, amikor kisebb bűncselekmények miatt bíróság elé állítottak 13 sztrájkolót. Ez megtörte ama hagyományt, hogy a hadsereget nem vonják be polgári ügyek intézésébe, és tartósan népszerűtlenné tette Churchillt Walesben. ### Az admiralitás első lordja 1911-ben Churchillt kinevezték az admiralitás első lordjává, amely tisztet az első világháborúban is viselte. Korábbi politikájához híven e téren is ösztönözte a reformokat, többek között a tengerészeti légierő fejlesztését (ő maga is vett repülőleckéket – kevés sikerrel), a tank kifejlesztését, és a hadiflotta átállítását szénről olajtüzelésre. A „tank” kifejlesztését tengerészeti kutatási forrásokból finanszírozták, és, bár egy évtizeddel később az új fegyvert, mint zseniális áttörést ünnepelték, akkor még az erre fordított összegek ablakon kidobott pénznek tűntek. A tankot túl korán és túl kis számban állították hadrendbe, Churchill nagy bosszúságára. Úgy tervezte, hogy nagy számban, füsttel álcázva vetik majd be az új fegyvert, hogy meglepjék a németeket, és a szögesdrótokon átvágva nagy réseket nyitnak a fronton, lehetővé téve az áttörést. Churchill egyike volt az 1915-ös, katasztrofális gallipoli partraszállás politikai és katonai tervezőinek. A történtekért főként őt tették felelőssé, és amikor a katasztrófa nyomán megrendült kormány megerősítésére Asquith miniszterelnök koalícióra lépett a konzervatívokkal és a Munkáspárttal, utóbbiak egyik, a részvételért cserébe szabott feltétele Churchill kormányból való távozása volt. Churchill ezután öt hónapig a Lancaster hercegség kancellárjának kényelmes, ám nem sokra tartott tisztét töltötte be, ami semmiképpen sem elégíthette ki türelmetlen tettrekészségét és befolyásos hivatalok iránti vágyát. Mivel úgy érezte, energiái nem hasznosulnak, végül le is mondott erről a posztról. Képviselői tisztét megtartva visszatért a hadsereghez, ahol a nyugati fronton elsősorban dandárparancsnoki beosztásokat szeretett volna betölteni, azonban csak zászlóaljvezetési feladatokat kapott: először a Grenadier Guards 2. zászlóaljánál szerzett csapatvezetési tapasztalatokat őrnagyi rendfokozatban, majd ideiglenesen alezredessé előléptetve 1916. január 1-jétől a Royal Scots Fusiliers 6. zászlóaljának vezetését látta el, amely a 9. (skót) hadosztály részét képezte ekkoriban. Helyettese Archibald Sinclair, a Liberális Párt későbbi vezetője volt. Feleségével folytatott levelezéseiből később kiderült, hogy szárazföldi katonai pályafutásának célja megtépázott katonai hírnevének visszaszerzése volt. Értelmetlennek tartotta a nyugati frontra ekkor már jellemző mészárszékek kialakulását (a „tank” fejlesztését ezért is tartotta fontosnak). Noha alakulatainak ploegsteerti állomáshelye ezt nem indokolta volna, számos esetben veszélyeztette testi épségét: harminchat alkalommal vezetett vállalkozást, rajtaütést raj és szakasz erővel a frontvonalak között húzódó senki földjére. ### Visszatérés a hatalomba 1916 decemberében Asquith lemondott, helyét a kormány élén David Lloyd George, Churchill régi szövetségese foglalta el. Az idő azonban még nem érett meg arra, hogy a toryk haragját kockáztatva Churchill újra kormányzati pozíciót kapjon. Végül 1917 júliusában hadfelszerelési miniszterré nevezték ki, 1919 januárjában pedig hadügyminiszterré és légügyi miniszterré. Fő kidolgozója volt a „tízéves szabálynak” (amely szerint úgy kell tervezni a hadsereg szervezését, hogy Európában a következő öt-tíz évben nem lesz jelentős háború), de fő elfoglaltsága ekkoriban a szövetséges intervenció volt az orosz polgárháborúban. Churchill rendíthetetlen szószólója volt a beavatkozásnak, kijelentve, hogy a bolsevizmust „a bölcsőjében kell megfojtani”. Egy megosztott és gyengén szervezett kormányban minden jelentős parlamenti és társadalmi csoport akaratán túlmenően és a Munkáspárt ellenségességével szemben biztosította országa részvételének elmélyítését és meghosszabbítását. 1920-ban, miután az utolsó brit csapatokat is kivonták Oroszországból, Churchill meghatározó szerepet játszott abban, hogy fegyverekkel támogatták az Ukrajnát lerohanó lengyel hadsereget. 1921-ben gyarmatügyi miniszter lett, ebbéli minőségében pedig egyik aláírója az 1921-es angol-ír szerződésnek, amely létrehozta az Ír Szabadállamot. Hogy megvédje a brit tengeri érdekeket, az egyezményben fenntartott három szerződéses kikötőt, amelyeket a Brit Királyi Haditengerészet atlanti-óceáni támaszpontként használhatott. A Churchill és mások pénzügyminisztersége alatt foganatosított megszorítások nyomán a kikötőket nem használták, és 1938-ban a két állam között létrejött kereskedelmi szerződés keretében visszakerültek Írországhoz. ## Pályafutása a két világháború között ### A második pártváltás 1920-ban, had- és légügyi miniszterként Churchill volt felelős a kurdok és arabok lázadásának leveréséért a britek által megszállt Irakban. 1922 októberében Churchill vakbélműtéten esett át. Visszatérése egybeesett a kormány bukásával, aminek nyomán általános választásokra került sor. A Liberális Pártot belső ellentétek gyengítették, és Churchill kampánya sem volt sikeres. A sajtó vitriolos cikkekben taglalta politikai helyzetét. Egy választási gyűlésen 40 perc után kifütyülték. Csak a negyedik helyet szerezte meg a választáson, és elvesztette dundee-i képviselői székét az alkoholtilalom-párti skót Edwin Scrymgeourrel szemben. Erről később maró öngyúnnyal úgy nyilatkozott, hogy „ott állt kormányhivatal, parlamenti képviselőség, párt, sőt vakbél nélkül”. Churchill az 1923-as általános választáson liberális színekben indult és veszített Leicesterben, de az azt követő hónapok során egyre közelebb került a konzervatívokhoz. Ennek jeleként „független antiszocialistaként” indult a Westminster Abbey-i időközi választáson, ahol kis különbséggel ugyan, de a második helyre szorult. Ez volt két éven belül a harmadik választási veresége. Az 1924-es általános választáson ismét függetlenként („alkotmányos” címkével) indult, de már konzervatív támogatással. Ezúttal sikerrel vette az akadályt, és Epping képviselőjeként ismét tagja lett a Képviselőháznak, és ezt a tisztét élete végéig megőrizte. A következő évben hivatalosan is visszalépett a Konzervatív Pártba. Kényszeredetten nyilatkozta: „Bárki pártot válthat egyszer, de a visszatérés bizonyos leleményességet igényel.” ### A pénzügyminisztérium élén Stanley Baldwin 1924-es kormányában pénzügyminiszter lett, és felügyelte Nagy-Britannia visszatérését az aranyalaphoz, amely katasztrofális következményekkel járt: deflációt, munkanélküliséget és az 1926-os általános sztrájkhoz vezető bányászsztrájkokat okozott. A döntést, amely az 1924-es költségvetés része volt, közgazdászokkal és a jegybankkal folytatott hosszas konzultációk előzték meg. Egy Churchill által rendezett vacsorán a kérdést többek között John Maynard Keynes közgazdásszal és Sir Otto Niemeyerrel, a kincstár pénzügyi ellenőrével is megvitatta, és bár többek – köztük maga Churchill is – kételkedtek, végül mégis az aranyalap mellett döntöttek. A döntés nyomán írta Keynes The Economic Consequences of Mr. Churchill (Mr. Churchill gazdasági következményei) című művét, amelyben azt állította: az, hogy 1925-ben a háború előtti árfolyamon (1 font = 4,86 dollár) tértek vissza az aranystandardhoz, kiváltó oka volt a nagy gazdasági világválságnak. Érdekes módon – bár, ismerve Keynes ingadozó álláspontját a döntést megelőző viták során, némileg érthetően – a pamflet nem önmagában az aranyalapot kritizálta. Végeredményben azonban a döntés kezdetben népszerű volt, mivel, úgymond, „józan gazdaságpolitikaként” tekintettek rá annak ellenére, hogy Lord Beaverbrook (Max Aitken) és a Brit Gyáriparosok Szövetsége is ellenezte. Churchill később élete legnagyobb hibájának tartotta, hangsúlyozva, hogy nem közgazdász, és hogy Montagu Normannek, a Bank of England kormányzójának tanácsát követte. Ugyanakkor már abban az időben, a korábbi pénzügyminiszterrel, Reginald McKennával folytatott beszélgetések során, Churchill elismerte, hogy a döntés és az azt követő, magas kamatokkal operáló gazdaságpolitika káros volt, és azt állította, alapvetően politikai okok álltak a háttérben – a háború előtti feltételekhez való visszatérésbe vetett hite. A törvény parlamenti vitája során azt mondta: „Megmondom önöknek, mihez fog ez [az aranyalaphoz való visszatérés] láncolni minket. A realitáshoz.” Nem ez volt akkoriban a pénzügyminisztérium egyetlen döntése, amelyet a közgazdászok és az emberek kritizáltak. Abban az időben sokkal komolyabb ellenszenv övezte a bevételnövelő költségvetési politikát annak ellenére, hogy alapvetően egyetértés volt a tekintetben, hogy a költségvetést egyensúlyban kell tartani. Azonban az emiatt a gazdaságban megnyilvánuló pénzszűke felverte a kamatokat, kedvezve ezzel az amúgy is jól menő bankoknak és a jól fizetett tisztviselői osztálynak (amelyhez Churchill és köre is tartozott), károsítva viszont az ipart és az exportőröket, akiknek amúgy is nehézséget okozott a fokozódó verseny mind belföldön, mind a hagyományos külpiacokon. A háború előtti árfolyamhoz és az aranyalaphoz való visszatérés károsította az ipart, kiváltképp a szénbányászatot. A hajózás szénről olajtüzelésre való átállítása (amelyre a haditengerészetnél épp Churchill döntése nyomán került sor), valamint a hagyományos iparágak (például pamutipar) fokozódó külpiaci verseny miatt csökkenő termelése nyomán már amúgy is hanyatló ágazatban ez az árfolyampolitika becslések szerint 10%-os költségnövekedést eredményezett. 1925 júliusában egy vizsgálóbizottság jelentése a bányászokat támogató álláspontra helyezkedett a költségcsökkentésre törekvő bányatulajdonosokkal szemben. A jelentés mellé csatolták Sir Josiah Stamp emlékeztetőjét, amely szerint a szénipar nehézségeit teljes egészében megmagyarázzák „az aranyhoz való visszatérés közvetlen és szükségszerű hatásai”. Baldwin, Churchill támogatásával, szubvenciót javasolt az ágazat számára, míg egy királyi bizottság újabb jelentést készített. Az 1926-os általános sztrájk idején elterjedt, hogy Churchill géppuska bevetését javasolta a sztrájkoló bányászok ellen. Churchill a kormányzati lap, a British Gazette szerkesztőjeként azt írta, „vagy az ország töri le az általános sztrájkot, vagy a sztrájk töri meg az országot”. Továbbá, igencsak vitatható módon, azt állította, Benito Mussolini fasiszta állama „szolgálatot tett az egész világnak”, bemutatva „a felforgató erők elleni küzdelem módját” – azaz, hogy a hatalom bástya a kommunista forradalom fenyegetésével szemben. Egy alkalommal olyan messzire ment, hogy Mussolinit úgy nevezte: „a római géniusz... az emberiség legnagyobb törvényhozója”. ### Politikai elszigeteltség Az 1929-es általános választásokon megbukott a konzervatív kormány. Churchill nem kísérelt meg bejutni a Konzervatív Ügyvivő Bizottságba (a konzervatív képviselők hivatalos vezetőségébe). A következő két esztendő során ismét elidegenedett a Konzervatív Párt vezetőségétől a védővámok és India függetlenségének kérdése miatt, amelyek közül különösen az utóbbinak volt harcos ellenzője. A párt egészétől is eltávolodott a sajtómágnásokkal, pénzemberekkel és más, megbízhatatlannak vélt személyekkel fenntartott kapcsolatai, valamint különutas politikai nézetei következtében. Amikor Ramsay MacDonald vezetésével nemzeti egységkormány alakult 1931-ben, Churchill nem kapott semmilyen tisztséget. Politikai pályája mélypontra jutott „a számkivetésben töltött évek” során. A következő néhány évben ideje java részét az írásnak szentelte, egyebek mellett az őséről, John Churchillről írott Marlborough: His Life and Times (Marlborough élete és kora), illetve Az angol ajkú népek története című műveinek (bár az utóbbi csak jóval a második világháború után jelent meg). Bár súlyosan megsérült, amikor egy egyesült államokbeli előadókörút során New Yorkban elütötte egy autó, jól jövedelmező cikket írt az esetről. Nagyrészt írásaiból tartotta fenn magát, és a maga idejében a legjobban fizetett írók közé tartozott. Politikai nézetei, amelyeket 1930-as Parliamentary Government and the Economic Problem (A parlamentáris kormányzat és a gazdasági probléma) című írásában fejtett ki (ezt újra kiadták 1932-ben a Thoughts and Adventures (Gondolatok és kalandok), illetve az Egyesült Államokban Amid These Storms (Viharok között) címmel megjelent esszégyűjteményben), magukba foglalták a nők általános választójoga támogatásának feladását, a vagyoni cenzushoz való visszatérést, a nagyobb városokban a szavazatarányos képviselőválasztás bevezetését és egy gazdasági „alparlament” felállítását. Továbbra is támogatta Mussolinit. Voltak, akik azzal gyanúsították, hogy „brit Mussolinivé” akar válni. Harold Nicholson például 1932-ben egy Churchill és Oswald Mosley (a brit fasiszta párt vezére) által vezetett Nagy-Britanniáról írt egyik novellájában. #### India függetlensége A '30-as évek első felében Churchill politikájának középpontjába az Indiának adandó domíniumi státussal való nyílt szembenállás került. Churchill egyike volt az India Védelmi Liga alapítóinak, amelynek célja a brit uralom fenntartása volt a szubkontinensen. Az ebben az időszakban mondott beszédeiben és írott cikkeiben azt jósolta, hogy Nagy-Britanniát nagy mértékű munkanélküliség, Indiát pedig belső konfliktusok fogják sújtani, amennyiben függetlenné válik. Lord Irwin, India alkirálya, akit még a konzervatív kormány jelölt posztjára, kerekasztal-tárgyalásokat kezdett 1931 elején, majd bejelentette, hogy a kormány támogatja a domíniumi státus megadását. A kérdésben a kormány élvezte a liberálisok és – legalábbis hivatalosan – a konzervatívok támogatását is. Ez, ahogy Churchill később írta „majdnem szakításhoz vezetett köztem és Baldwin úr között”. Churchill élesen támadta a kerekasztal-tárgyalásokat. 1931 januárjában, illetve februárjában Manchesterben, illetve Liverpoolban mondott beszédeiben egyaránt nagy arányú munkanélküliséget és egyéb társadalmi és gazdasági problémákat jósolt Angliában, amennyiben India önkormányzóvá válik. Bár tisztelte Mahátma Gandhit, különösen miután az „kiállt az érinthetetlenekért”, a Nyugat-Essexi Konzervatív Társaság egyik találkozóján, amelyet azért hívtak össze, hogy Churchill ismertethesse álláspontját, azt mondta „Riasztó és visszataszító látni, hogy Gandhi úr, egy zendülő angol kamarai tag ügyvéd fakírként pózol, félmeztelenül lépdel az alkirályi palota lépcsőin... hogy egyenlő félként tárgyaljon a király-császár képviselőjével.”. Az Indiai Nemzeti Kongresszus párt vezetőit úgy nevezte: „Brahmimok, akik a nyugati liberalizmus elveiről szónokolnak és fecsegnek”. A Képviselőházban 1931. január 26-án támadást intézett a kormány politikája ellen. Azt mondta, a kerekasztal-tárgyalás „rémisztő kilátás”, és hogy ő „hatékony és valódi ideiglenes és helyi kormányzati szervek létrehozását [támogatná] a provinciákban”. Március 13-án megismételte a támadást. Baldwin válaszként Churchill saját, a Lloyd George koalíciós kormányáról az amritsari mészárlás miatt folyó vitát lezáró beszédét idézte, amelyben Churchill megvédte a lefokozott és a hadseregből elbocsátott Reginald Dyer tábornokot. Ezután Baldwin felelősségre vonta Churchillt és más párton belüli kritikusait, amiért el akarták őt mozdítani a Konzervatív Párt éléről. A Churchill konzervatív pártbeli megbecsültségét talán leginkább romboló incidens az volt, amikor beszédet mondott a Westminster St George's választókerületben tartott időközi választás előestéjén. Az egyébként biztos konzervatív többségű körzetben a párt hivatalos jelöltjével, Duff Cooperrel szemben független konzervatívként indult jelöltet újságjaikon keresztül támogatták Lord Rothermere és Lord Beaverbrook sajtómágnások. Mindketten saját nézeteiket próbálták meg érvényesíteni a Konzervatív Pártban – Rothermere ellenezte az indiai önkormányzatot, Beaverbrook pedig támogatta a vámreformot a birodalmi szabadkereskedelem jelszavával. Churchill beszédét a Royal Albert Hallba szervezték, előre nem látott módon a választás napja előtti estére. Nem kísérelte meg más időpontra áthelyezni, és a beszédet a sajtómágnások Baldwin elleni kampánya részének tekintették. Ezt megerősítette Churchill Lord Rothermere-rel és Lord Beaverbrookkal fenntartott közeli barátsága. Az utóbbi azt írta: „A választás legfőbb tétje a Konzervatív Párt vezetése. Ha a független jelölt győz, Baldwinnak mennie kell.” Baldwin helyzete megerősödött Duff Cooper győzelmével, és azzal, hogy az indiai polgári engedetlenségi mozgalom a Gandhi-Irwin megállapodással véget ért. Churchill végleg szakított Baldwinnal. Semmilyen hivatalt nem kapott, amíg Baldwin a parlament tagja volt. 1947-ben Churchill azt mondta: „Semmi rosszat nem kívánok Stanley Baldwinnak, de sokkal jobb lett volna, ha soha meg sem születik.” A Gyülekező vihar (A második világháború első kötete) névmutatójában megjegyezte, hogy Baldwin „bevallottan az ország elé helyezte a pártot”, mivel állítólag elismerte, hogy nem nyerte volna meg az 1935-ös választást, ha agresszívabb újrafegyverkezési politikát folytat. Churchill részleteket idéz Baldwin egyik képviselőházi beszédéből, azt a hamis látszatot keltve, hogy az általános választásokról beszél, holott valójában egy 1933-as időközi választásról volt szó. Ezenkívül teljesen figyelmen kívül hagyja, amit Baldwin ténylegesen az 1935-ös választás kapcsán mondott: „olyasmire [egy jelentős újrafegyverkezési programra] kaptunk felhatalmazást, amiről tizenkét hónapja senki sem hitte, hogy lehetséges”. Churchill folytatta hadjáratát az indiai önkormányzatiság kiterjesztése ellen. Továbbra is vérontást jósolt Indiában és tömeges munkanélküliséget az anyaországban. Beszédeiben gyakran idézett 19. századi politikusokat, és politikájában az indiai brit uralom fenntartására törekedett. #### A német újrafegyverkezés 1932-től kezdődően, amikor szembeszállt azokkal, akik meg akarták adni a jogot Németországnak, hogy a franciával azonos nagyságú hadsereget tartson fenn, gyakran beszélt a német újrafegyverkezés veszélyeiről. Később, különösen a Gyülekező viharban, próbálta úgy beállítani magát, mint aki egyedül figyelmeztette Nagy-Britanniát, hogy meg kell erősítenie magát az ellenséges Németországgal szemben. Valójában Lord George Ambrose Lloyd volt az első, aki a veszélyre felhívta a figyelmet. Churchill hozzáállása a fasiszta diktátorokhoz nem volt egyértelmű. 1931-ben a mandzsúriai japán beavatkozást elítélő Népszövetség ellen beszélt: „Remélem, mi itt Angliában megpróbáljuk megérteni Japán, egy ősi állam álláspontját... Az egyik oldalon Szovjet-Oroszország sötét fenyegetése, a másikon a káosz Kínában, ahol négy vagy öt tartomány kommunista uralom alatt senyved.” A korabeli újságokban a spanyol köztársasági kormányzatot kommunista frontnak minősítette, Franco tábornok hadseregét pedig „vörösellenes mozgalomnak” nevezte. 1935-ben támogatta a Hoare–Laval-megállapodást, amelyben Nagy-Britannia és Franciaország elismerte Olaszország etiópiai hódítását, és 1937-ig dicsőítette Mussolinit. Az abban az évben megjelent Great Contemporaries (Nagy kortársak) című könyvében azt írta: „Lehet nem szeretni Hitler rendszerét és mégis csodálni hazafias eredményeit. Ha országunkat legyőznék, remélem találunk egy olyan csodálatra méltó bajnokot [mint Hitler], aki helyreállítja bátorságunkat és visszavezet minket méltó helyünkre a nemzetek között.” Ugyanebben a művében kifejezte reményét, hogy Hitler, nyilvánvaló diktatórikus hajlamai ellenére, hatalmát arra fogja használni, hogy Németországot a nemzetek közösségének hasznos tagjává tegye. Egy 1937-es képviselőházi beszédében azt mondta: „Nem fogom tettetni, hogy ha választanom kellene a kommunizmus és a nácizmus között, a kommunizmust választanám.” Churchill első jelentős, a védelemről szóló beszéde 1934. február 7-én hangzott el a Képviselőházban. Ebben hangsúlyozta a Brit Királyi Légierő újjászervezésének és a Védelmi Minisztérium felállításának szükségességét. Második beszédében, július 13-án sürgette a Népszövetség szerepének megújítását. E három téma 1936 elejéig meghatározója maradt politikájának. Épp Spanyolországban pihent, amikor februárban Németország megszállta a demilitarizált Rajna-övezetet. Hazatérve egy megosztott országot talált, ahol a munkáspárti ellenzék rendíthetetlenül ellenezte a Németország elleni szankciók bevezetését, a konzervatív-liberális kormány pedig megosztott volt a kérdésben, mivel egyes tagjai szerint Nagy-Britannia Franciaország támogatása híján szükségszerűen kudarcra van ítélve. Churchill március 9-i beszédét Neville Chamberlain konstruktívnak nevezte, azonban Churchill nem kapta meg a védelmi koordinációért felelős miniszteri posztot. Helyette Sir Thomas Inskip lett a miniszter, ami mindenkit meglepett (beleértve magát Inskipet is). A kinevezés annak ellenére született, hogy Baldwinnak azt tanácsolták, szélesítse kabinetje politikai hátterét. A történészek többféleképpen értelmezik a miniszterelnök döntését: mint óvatosságot, hogy elkerülje egy olyan ellentmondásos személy, mint Churchill kinevezését; mint annak elkerülését, hogy bármi olyan jelzést adjon Németországnak, hogy Nagy-Britannia háborúra készül; illetve mint egy, a Konzervatív Pártban csekély támogatással rendelkező és országszerte háborús uszítóként elutasított személy mellőzését. Bármi volt is az ok, a döntés súlyos csapást jelentett Churchill számára. Churchill hevesen bírálta Neville Chamberlain megbékítési politikáját, élére állva a Konzervatív Párt azon szárnyának, amely ellenezte a müncheni egyezményt, amelyről Chamberlain emlékezetes módon azt mondta: „békét hoz korunkra”. Churchill egy képviselőházi beszédében nyersen (és jövőbelátóan) azt mondta: „Ön háború és becstelenség között választhatott. A becstelenséget választotta, és megkapja a háborút.” #### A lemondási válság Kifejezetten támogatta VIII. Eduárdot a lemondási válság során, amelynek oka az volt, hogy a király egy kétszeresen elvált amerikai nőt akart feleségül venni. Ez olyan találgatásokhoz vezetett, hogy amennyiben a kormány lemondott volna, amiért a király elutasította Baldwin tanácsát (miszerint álljon el a házasságtól), ő lett volna az új miniszterelnök. Ez azonban nem következett be, és Churchill ismét elszigetelődött. ## Háborús miniszterelnöksége ### „Winston visszatért” A második világháború kitörése után Churchillt újból kinevezték az admiralitás első lordjának, ezzel tagja lett a háborús kabinetnek, csakúgy, mint az első világháborúban. A legenda szerint a haditengerészetnél szétküldték az üzenetet: „Winston visszatért”. E pozíciójában az egyik legfontosabb minisztériumot vezette a „furcsa háború” folyamán, amikor csak a tengeren folytak érdemi hadműveletek. Churchill javasolta a semleges Norvégiában található Narvik megszállását a németek hasonló akciójának megelőzése érdekében, amivel ellenőrzésük alá vonhatták volna kikötőjét, amelyen keresztül a svéd vasércet télen (amikor a Balti-tenger befagy) Németországba szállították. Chamberlain és a háborús kabinet többi tagja azonban ellenezte ezt, és a hadműveletet egészen Norvégia német megszállásáig halogatták. ### A háború keserű kezdete 1940\. május 10-én, mindössze néhány órával azelőtt, hogy Hitler lerohanta a Benelux államokat, megindítva a villámháborús támadást Franciaország ellen, világossá vált, hogy a norvégiai hadműveletek kudarca nyomán az ország bizalma végképp megrendült Chamberlainben, aki így lemondani kényszerült. (A sors iróniája, hogy a norvégiai harcokat megindító, azokért felelős Churchill váltotta őt a kormányfői poszton.) Lord Halifax, az eredeti utódjelölt azért utasította vissza a felkérést, mert úgy vélte, a Lordok Háza tagjaként nem tudna hatékonyan kormányozni, nem lévén közvetlen befolyása a Képviselőházra. Bár a távozó miniszterelnök a hagyományok szerint nem szokott tanácsot adni a királynak utódját illetően, Chamberlain olyasvalakit szeretett volna a poszton látni, aki mindhárom nagy párt (konzervatívok, munkáspártiak, liberálisok) támogatását bírja. Egy Chamberlain, Halifax, Churchill és David Margesson, a konzervatív pártszervező közötti megbeszélésen Churchill ajánlása mellett döntöttek, és VI. György felkérte őt a nemzeti egységkormány megalakítására. Churchill első dolga volt, hogy írjon Chamberlainnek és megköszönje a támogatását. Churchill legnagyobb eredménye az volt, hogy az elkerülhetetlennek látszó vereség küszöbén is elutasította a kapitulációt, és szilárdan ellenzett bármiféle tárgyalást a náci Németországgal a háború végéig. Kabinetje tagjai közül kevesen voltak ilyen eltökéltek. A megadás teljes elutasításával Churchill életben tartotta a demokráciát Nagy-Britanniában, és az országot az 1942–45 közötti szövetséges támadások, valamint a Szovjetunió utánpótlásának és Nyugat-Európa felszabadításának bázisává tette. Ez utóbbi révén vált lehetségessé elkerülni, hogy a szovjet érdekszféra egész Európára kiterjedjen. A korábbi kritikákra válaszul, amelyek szerint a kormányban nem volt egyértelmű felelőse a háború irányításának, Churchill létrehozta és magához vonta a védelmi miniszteri posztot, majd rögvest kinevezte barátját és bizalmasát, Lord Beaverbrookot a repülőgépgyártás felelősévé. Beaverbrook üzleti érzéke tette lehetővé, hogy gyorsan felfuttassa a termelést és a fejlesztést, ami végül döntőnek bizonyult a háború menetében. Churchill beszédei óriási hatással voltak az ostromlott Britanniára. Első miniszterelnöki beszédében hangzottak el a híres szavak: „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Ezt két hasonlóan emlékezetes beszéd követte. Június 4-én mondta el a halhatatlan mondatot: „...harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat...”. A másik, június 18-i beszéd utolsó szavai hasonlóan feledhetetlenek: „Gyürkőzzünk hát neki feladatunknak, és úgy viseljük magunkat, hogy ha a Brit Birodalom és Nemzetközössége ezer évig fennmarad is, azt mondhassák az emberek: »Ez volt a legdicsőbb órájuk«.” Az angliai csata csúcspontján, a helyzetet értékelő beszédében mondta a hősiesen harcoló brit pilótákról: „Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Egyik legemlékezetesebb háborús beszédét 1942. november 10-én a Lord Mayor hagyományos vacsoráján mondta, a második el-alameini csatában aratott brit győzelem alkalmából: „Ez nem a vége. Még csak nem is a vég kezdete. De, talán, a kezdet vége.” Jó hírek híján tudatosan vállalta a veszélyek hangsúlyozásának kockázatát. „A szónoki hatalom,” írta, „nem adomány, nem szerzett tudás, hanem kifejlesztett készség.” Nem mindenkit nyűgöztek le a szónoklatai. Robert Menzies ausztrál miniszterelnök a második világháború idején azt mondta róla: „Igazi zsarnoka a ragyogó kifejezés, amely olyan vonzó számára, hogy átveszi a kellemetlen tények helyét.” Egyik munkatársa pedig azt írta: „A szavak rabszolgája, amelyeket elméje a dolgokról kiötöl. ... Bármilyen állításról képes meggyőzni magát, ha az egyszer megkezdte vad utazását retorikai gépezetében.” ### Kapcsolatok az Egyesült Államokkal Franklin D. Roosevelt elnökkel kialakított jó kapcsolata létfontosságú volt Nagy-Britannia élelmiszer-, olaj- és hadianyag-ellátása szempontjából, ezért Churchill nagyon megkönnyebbült, amikor Rooseveltet újraválasztották 1940-ben. Az elnök rögvest intézkedett arról, hogy a Nagy-Britanniának történő segítségnyújtás a továbbiakban ne készpénz ellenében történjen (mivel ez addigra szinte teljesen felemésztette a brit tartalékokat, beleértve a likvidált külföldi befektetéseket is). Roosevelt meggyőzte a kongresszust, hogy a roppant költséges támogatás ellentételezése lényegében az Egyesült Államok megvédése; így megszültetett a Lend–lease-törvény. Churchill 12 konferencián tárgyalt Roosevelttel a háború során, az ezeken született megállapodások között szerepelt az Atlanti Charta, az európai hadszíntér elsőségének kimondása (a csendes-óceánival szemben), az Egyesült Nemzetek Nyilatkozata és egyebek. A Pearl Harbort ért támadás hírére Churchill első gondolata, az amerikai segítségre immár bizton számítva, az volt: „Megnyertük a háborút!” Majd 1941. december 26-án a Kongresszus két házának együttes ülésén azt mondta Japánra utalva: „Mit képzelnek ezek, miféle fickók vagyunk mi?!” Churchill hozta létre a Speciális Műveletek Parancsnokságát (Special Operations Executive, SOE) a Hugh Dalton vezette Gazdasági Hadviselés Minisztériumán belül. A szervezet célja titkos zavarkeltő és partizánakciók szervezése és végrehajtása volt a megszállt Európában. Ugyancsak ekkor jött létre a Brit Kommandó, amely később világszerte mintául szolgált a hasonló szervezetek számára. Churchill, törékeny egészségének jeleként, 1941 decemberében enyhe szívrohamon esett át, miközben épp a Fehér Házban vendégeskedett, majd 1943-ban tüdőgyulladást kapott. (A háború alatt, nem csekély számú utazásai – több mint 100 000 km-t tett meg – során rendszerint betegeskedett.) Biztonsági okokból általában Warden ezredes álnéven utazott. Churchill részese volt az európai és ázsiai határok átrajzolásának, amelyről már 1943 elején folytak tárgyalások. Hivatalosan a potsdami konferencián állapodott meg ezekről Harry S. Truman amerikai elnök, valamint Sztálin és Churchill. 1944-ben, a második québeci konferencián Roosevelt elnökkel kidolgozták és aláírták a Morgenthau-terv visszafogottabb változatát. (Az eredeti terv szerint Németországot a háború után mezőgazdasági állammá kellett volna visszafejleszteni – a rövidlátó terv megvalósulása esetén, a német gazdasági csoda elmaradása miatt, Nyugat-Európa aligha lett volna képes kellő gazdasági ellensúlyt képezni a szovjet fenyegetéssel szemben.) Churchill Trumannal is szoros kapcsolatot tartott fenn, és támogatta őt elnöksége első időszakában: „Olyan vezető, amilyenre a világnak szüksége van, amikor a leginkább szüksége van rá.” ### Kapcsolatok a Szovjetunióval Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, Winston Churchill, ádáz antikommunista létére, azt nyilatkozta: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.” Hamarosan megindult a brit tankok és ellátmány szállítása a Szovjetunióba. A Lengyelország határaira vonatkozó megállapodást, amely szerint a lengyel-szovjet határt a Curzon-vonalon, a lengyel-németet pedig az Odera és a Neisse mentén húzzák meg, árulásként értékelték a háború utáni Lengyelországban, mivel az a londoni emigráns lengyel kormány tiltakozása ellenére született. Churchill meggyőződése volt, hogy a népek közötti feszültségeket csak a lakosság új határoknak megfelelő áttelepítésével lehet feloldani. Ahogy 1944-ben a Képviselőházban kifejtette: „Amennyire előre látható, a kitelepítés a legkielégítőbb és legtartósabb megoldás. Nem lesznek állandó vitákat okozó, vegyes lakosságú területek. ... Tiszta helyzet áll elő. Nem tartom riasztónak az áttelepítéseket, amelyek a mai körülmények között már kivitelezhetők.” Ezzel szemben a németek szovjetek általi elűzése, illetve kitelepítése rengeteg szenvedéssel és (a nyugatnémet Menekült- és kitelepítettügyi Minisztérium adatai szerint) több mint 2,1 millió ember halálával járt. 1944\. október 9-én Churchill Eden társaságában Moszkvában tárgyalt Sztálinnal a háború utáni befolyási övezetekről. Churchill egy darab papírra felírta, hogyan képzeli a felosztást: 90%-os befolyás Sztálinnak Bulgáriában, 90% a briteknek Görögországban, és 50-50% Jugoszláviában. Molotov javaslata szerint az oroszok 75%-kal rendelkeztek volna Magyarországon és Bulgáriában, és 60%-kal Jugoszláviában. Ezt az árat kérte Sztálin, hogy lemondjon Görögországról. Eden alkudni próbált: Magyarország 75/25, Bulgária 80/20, Jugoszláviában viszont 50/50. Hosszas alkudozás után Bulgária és Magyarország esetében a britek beleegyeztek a 80/20-as arányba, cserébe az oroszok elfogadták az 50/50-et Jugoszláviában. Averell Harrimant, az amerikai nagykövetet csak utólag értesítették a megállapodásról. ### Drezda bombázása 1945\. február 13. és 15. között brit és amerikai bombázók támadták Drezdát, ahol a város lakosságán kívül sok tízezer, a szovjet előrenyomulás elől menekülő polgári személy és sebesült katona tartózkodott. A polgári áldozatok nagy száma miatt, valamint mivel a város katonailag semmilyen jelentőséggel nem bírt, a támadás a nyugati szövetségesek egyik legvitatottabb akciójává vált, amelynek végső felelőse Churchill volt, akinek súlyos kritikákkal kellett szembenéznie. Abban azonban nincs egység a történészek között, hogy vádolható-e háborús bűnökkel és a Genfi Egyezmény megsértésével. A bombázás után egy szigorúan titkos táviratban azt írta: ## A második világháború után Bár Churchill második világháborúban játszott szerepét nehéz lenne alulbecsülni, Nagy-Britanniában számos ellenséget szerzett. Elutasítóan viszonyult számos népszerű eszméhez, mint például az államilag finanszírozott általános egészségbiztosításhoz és a közoktatás fokozottabb támogatásához. Ez jelentős társadalmi ellenállást váltott ki, különösen a háborút megjártak körében. Alig ért véget a háború, vereséget szenvedett az 1945-ös általános választásokon a Clement Attlee vezette Munkáspárttal szemben. Számos történész szerint sok brit választó úgy gondolta, hogy Churchill, bár kiváló vezetőnek bizonyult a háború során, békében nem állná meg ugyanolyan jól a helyét. Mások szerint az eredmény nem Churchill személyének szól, hanem a Konzervatív Párt 30-as évekbeli, Baldwin és Chamberlain alatt nyújtott teljesítményének. Kampánynyitó rádióbeszédével Churchill számos támogatóját is megdöbbentette, amikor azt mondta, a Munkáspárt esetleges győzelmére utalva, hogy „Egyetlen szocialista kormány ... sem tűrheti el a közvélemény elégedetlenségének szabad, kendőzetlen vagy netán szélsőségesen megfogalmazott kifejeződését. Valamiféle Gestapóra lenne szükségük...” Churchill a háború alatt őszintén aggódott amiatt, hogy a bürokrácia korlátozza a polgári szabadságjogokat, és egyértelműen hatással volt rá Friedrich Hayek totalitárius rezsimek elleni műve, a The Road to Serfdom (Út a szolgasághoz). Winston Churchill az európai gondolat korai támogatói közé tartozott. A Zürichi Egyetemen 1946-ban mondott híres beszédében az „Európai Egyesült Államok” és az „Európa Tanács” létrehozására szólított fel. Részt vett az utóbbi szervezet felépítését és szerepét kidolgozó hágai konferencián 1948-ban. A szervezet végül – elsőként az európai intézmények közül – az 1949. május 5-én aláírt Londoni Szerződéssel jött létre. Bár mindezt gyakran úgy tekintik, hogy támogatta Nagy-Britannia részvételét az európai egység megteremtésének folyamatában, ez távol áll a valóságtól. Sokkal inkább francia-német ügyként tekintett az egységes Európára, ami elősegíti az európai országok és a világ többi része közötti együttműködést, és megelőzi a háborúkat a kontinensen. Ennek megnyilvánulása volt az is, hogy 1951-ben, kormányfőként elutasította országa csatlakozását az Európai Szén- és Acélközösséghez, illetve gyakran idézett szavai Nagy-Britannia európai szerepéről: Ez az állásfoglalás egyes vélemények szerint befolyásolta Nagy-Britannia hozzáállását az európai integrációhoz, és hozzájárult minden Európával kapcsolatos dologhoz való ambivalens viszonyának kialakulásához. Churchill országa helyét sokkal inkább a Nemzetközösség és a Birodalom államaival, valamint az Egyesült Államokkal fenntartott közösségben látta, amint azt a missouri Fultonban 1946. március 6-án, Harry Truman elnök vendégeként elmondott beszédében kifejtette: Ugyancsak ekkor hangzottak el azok a szavak, amelyek közismertté tették a „vasfüggöny” kifejezést. Churchill alapvető szerepet játszott abban, hogy Franciaország állandó helyet kapott az ENSZ Biztonsági Tanácsában (így ellensúlyozva a Szovjetunió állandó helyét). ## Második miniszterelnöksége A Munkáspárt 1951-es választási veresége után ismét Churchill lett a miniszterelnök. Harmadik ciklusa az ország élén – háborús miniszterelnöksége, majd 1945-ös, rövid ideig tartó ügyvezető kormányfősége után – 1955-ös lemondásáig tartott. Ez alatt az idő alatt felújította a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti „különleges kapcsolatot”, és részt vett a háború utáni világrend kialakításában. Faji kérdésekben továbbra is késő viktoriánus nézeteket vallott. Megpróbálta rávenni (sikertelenül) a kormányt, hogy szigorítsa a karibi országokból való bevándorlás feltételeit. 1955 januárjában azt mondta a kabinetnek, hogy az „Anglia maradjon fehér” jó szlogen lenne. Belpolitikai törekvéseit azonban beárnyékolták a sorozatban jelentkező nemzetközi válságok, amelyeket részben a brit hadsereg és a Birodalom presztízsének és erejének hanyatlása okozott. Miközben megpróbálta a lehető legtöbbet megőrizni a birodalomból, egy alkalommal kijelentette: „Nem fogok elnökölni a feloszlatáson”. ### A Mau Mau felkelés 1951-ben Kenyában tetőfokára hágott a földek elosztása miatti tiltakozás: a Kenyai Afrika Unió nagyobb képviseletet és földreformot követelt. Amikor ezeket visszautasították, a mozgalom radikálisai 1952-ben kirobbantották a Mau Mau felkelést. Augusztus 10-én szükségállapotot hirdettek ki, és légi úton brit katonákat szállítottak a lázadás leverésére. Mindkét oldal egyre fokozottabb erőszakossággal lépett fel, és végül az ország nyílt polgárháborúba süllyedt. 1953-ban a felkelők által a britekhez hű Lari faluban elkövetett mészárlás a közvéleményt a britek oldalára állította. Churchill stratégiája ötvözte a katonai akciókat, az erőteljes elnyomást (például nyilvános kivégzéseket), valamint az Attlee-kormány által 1951-ben visszautasított engedményeket. Fokozott katonai jelenlétet rendelt el, a csapatok főparancsnokának pedig Sir George Erskine tábornokot nevezte ki, aki az Üllő hadművelet során legyőzte a lázadókat Nairobiban, a Kalapács hadműveletben pedig vidéken vette fel velük a harcot. Churchill elrendelte a béketárgyalások megkezdését, ám azok röviddel hivatalából való távozása után összeomlottak. ### A malajziai válság Malajziában már 1948 óta zajlott a brit uralom elleni felkelés. Churchill itt is a Kenyában alkalmazott megoldáshoz folyamodott: katonai erővel lépett fel a felkelésben részt vevők ellen, ugyanakkor szövetségre törekedett a békés lakossággal. Fokozta a lakosság rokonszenvének megnyerését célzó törekvéseket, és támogatta a megerősített falvak létesítését. Ez utóbbi bevett taktikává vált a nyugati hatalmak délkelet-ázsiai katonai beavatkozásai során (például a vietnámi háborúban). Bár a válság elsősorban etnikai alapú gerillaháború volt (a felkelők főként a kínai kisebbség köréből kerültek ki), a lázadók a Szovjetuniótól is kaptak támogatást. Emiatt a britek katonai megoldást előnyben részesítő politikája jóval nagyobb nemzetközi támogatást élvezett, mint Kenya és Irán esetében. A konfliktus csúcspontján 35 000 brit katona állomásozott Malajziában. Ahogy a felkelést sikerült visszaszorítani, a helyi lakosság körében is egyre csökkent a népszerűsége. Ugyan a lázadást lassan leverték, ám világossá vált, hogy a brit gyarmati uralmat nem lehet többé fenntartani az országban. 1953-ban elkészültek a Szingapúrnak és a térség többi brit gyarmatának adandó függetlenségre vonatkozó tervek. Az első választásokat 1955-ben, alig néhány nappal Churchill lemondása után tartották, majd 1957-ben az ország Maláj Államszövetség néven elnyerte függetlenségét. ### Agyvérzése 1953 júniusában, 78 évesen, miután a Downing Street 10-ben megbeszélést folytatott Alcide De Gasperi olasz miniszterelnökkel, Churchill súlyos agyvérzést szenvedett. Ezt eltitkolták a sajtó és a Parlament elől, úgy tájékoztatva őket, hogy a miniszterelnök kimerültség miatt kényszerült pihenésre. Vidéki házába, Chartwellbe vonult vissza a lábadozás idejére. Az agyvérzés károsította beszélőképességét, és egy ideig járni sem tudott. Felépülése a korához és a betegség súlyosságához képest nagyon gyorsan megtörtént, és gyakorlatilag teljes mértékű volt, amit bizonyított, amikor októberben a Konzervatív Párt konferenciáján mondott beszéddel visszatért a közéletbe. Elhatározta, amennyiben a beszédet nem tudja megtartani, lemond a miniszterelnökségről, azonban minden nehézség nélkül teljesítette a feladatot. ## Magánélete Churchill 1908. szeptember 12-én vette feleségül Clementine Hoziert, akivel az év márciusában, egy vacsorán találkozott (korábban Ethel Barrymore színésznőnek udvarolt, de ő kikosarazta). Öt gyermekük született: Diana, Randolph, Sarah (aki együtt játszott Fred Astaire-rel a Royal Wedding (Királyi esküvő) című filmben), Marigold (1918–21) és Mary, aki könyvet írt szüleiről. Churchillt fia, valamint két unokája, Nicholas Soames (Mary fia) és Winston Churchill is követte a parlamenti képviselői székben. Clementine anyja Lady Blanche Hozier, Sir Henry Montague Hozier második felesége volt, apjának kiléte azonban máig viták tárgya. Lady Blanche közismert volt házasságon kívüli kalandjairól, ami végül váláshoz vezetett. Anyja azt állította, William Middleton, az ismert lovas volt az apa, Clementine életrajzírója, Joan Hardwick feltételezte (Sir Henry állítólagos sterilitása miatt), hogy Lady Blanche összes gyermekének apja testvérének férje, Algernon Bertram Freeman-Mitford volt. Churchill szabadidejében rendszerint kenti házukban, Chartwellben tartózkodott, amelyet feleségével 1922-ben vásároltak meg. Itt az időt írással, festéssel, falazással és fekete hattyúinak etetésével töltötte. Churchill élete jelentős részében depresszióval (esetleg mániás depresszióval) küzdött, amit „fekete kutyájának” nevezett. ### Festészete Igen termékeny festő volt, több mint 750 képet (és két szobrot) alkotott, e tevékenysége elismeréseként megkapta a Királyi Művészeti Akadémia oklevelét. Művei közül körülbelül 350 Chartwellben látható. Churchill negyvenes éveiben, a gallipoli partraszállás kudarca jelentette politikai katasztrófát követően kezdett festeni. A festő Sir John Rothensteinnek mondta: „Ha nem lenne a festés, nem tudnék élni. Nem bírnám a feszültséget.” Első kiállítását (Charles Morin álnév alatt) 1921-ben rendezték a tekintélyes Galerie Druet-ben. 1948-ban a Királyi Művészeti Akadémia a Rendkívüli Tiszteletbeli Akadémikus címet adományozta neki. Sir Hugh Casson, az Akadémia elnökének szavai szerint Churchill „jelentős tehetséggel megáldott amatőr, aki, ha ideje engedte volna, a legtöbb hivatásossal is felvehette volna a versenyt ... különösen, ami a színek használatát illeti.” Bármilyen jelentős volt is számára a festészet, a nyilvánosság előtt életének e vonatkozása sokáig rejtve maradt. Élete során alig néhány alkalommal rendeztek nagyobb kiállítást képeiből (beleértve az első, álnéven rendezettet is). Churchill műveit európai, kanadai, ausztráliai, japán és egyesült államokbeli galériákban is kiállították. Munkái a következő múzeumok állandó kiállításainak részei: a londoni Királyi Művészeti Akadémia és a Tate Galéria, a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum, a washingtoni Smithsonian Intézet, a Dallasi Művészeti Múzeum és a São Pauló-i Művészeti Múzeum. Több műve is megfordult a nagy aukciós házak árverésein: a Tirenhir látképe a várt összeg közel háromszorosáért, fontért kelt el a Sotheby'snél, a Chartwell: látkép bárányokkal című pedig még ezt is felülmúlta 1 millió fontos leütési árával. ## Klubok és az ivás Korának sok politikusához hasonlóan Churchill is több londoni klubnak volt a tagja: liberális korszakában a Reform Clubnak és a Nemzeti Liberális Klubnak, később, a konzervatívokhoz visszatérve pedig az Athenaeum Clubnak, a Boodle'snak, a Buck's Clubnak és a Carlton Clubnak. E számos különböző klubban viselt tagsága ellenére nem volt rendszeres látogatója ezeknek az intézményeknek, és kevés időt töltött ott, találkozóit inkább a Savoy és a Ritz szállóbeli, esetleg a Képviselőház étkezőjében bonyolított ebédek, illetve vacsorák keretében intézte. Közismert és jól dokumentált Churchill közeli kapcsolata az alkohollal. Indiai és dél-afrikai szolgálata idején vált szokásává, hogy a fertőző betegségek megelőzésére ivóvizéhez egy kevés whiskyt adott. Erről azt mondta: „kitartó szorgalommal megtanultam szeretni”. Élete nagy részében közel napi rendszerességgel ivott alkoholt, étkezés előtt, alatt és után. William Manchester The Last Lion (Az utolsó oroszlán) című könyve szerint kedvenc whiskyje a vörös címkés Johnnie Walker volt. Kedvelte ezen kívül a pezsgőt, a konyakot és a jó borokat. Mindazonáltal egybehangzó vélemények szerint nem volt alkoholista (még ha – a látszatra rájátszva – előszeretettel erősítette is nagyivó hírnevét). A Churchill Központ szerint 1936-ban fogadást kötött, hogy egy évig nem iszik töményet, amit meg is nyert. Patrick Buchan-Hepburn, egyik személyi titkára szerint „Valamiféle színes vizet kortyolgatott egész nap, reggeltől késő estig: éppen csak egy gyűszűnyi whiskyt adott hozzá.” Ezzel egybehangzóan nyilatkozott David Hunt, aki szintén személyi titkára volt egy ideig: „Whiskyt ivott szódával, de az az ital nem sok whiskyt látott.” Churchill az italozás mellett rengeteget dohányzott is, főleg szivarokat szívott rendszeresen. ## Visszavonulása után 1955-ben környezete (családja és a kormány tagjai) nyomásának engedve maga is elismerte, hogy fizikai és szellemi állapota már nem teszi lehetővé számára a miniszterelnöki tisztség betöltését. Helyét rég kijelölt (és joggal türelmetlen) utóda, Anthony Eden vette át. Visszavonulása alkalmából II. Erzsébet királynő hercegi címet ajánlott neki, amit azonban Churchill (részben örököse, Randolph képviselői ambícióira tekintettel) visszautasított. Néha még szavazott a Képviselőházban, de többé nem szólalt fel, bár woodfordi képviselői tisztét az 1964-es általános választásokig megtartotta. A britek szuezi válságban játszott szerepét kritizálva azt mondta: „Sosem vágtam volna bele az amerikaiakkal való megegyezés nélkül, és ha belevágtam volna, nem merészeltem volna abbahagyni.” 1959-ben a Képviselőház korelnöke lett. Szellemi és fizikai állapotának hanyatlásával depressziója egyre súlyosabbá vált. Némi megnyugvást talált a földközi-tengeri napsütésben és a táj színeiben. Sok időt töltött irodalmi ügynöke, Emery Reves (Révész Imre) villájában a francia Riviérán. Nyolc hajóúton vett részt Arisztotélisz Onászisz vendégeként annak jachtján. Egy ízben, amikor a Dardanellákon kellett áthaladniuk, Onasszisz utasításba adta, hogy éjszaka keljenek át, hogy a vendéget ne zavarják kellemetlen emlékek. 1963-ban John F. Kennedy amerikai elnök a kongresszus határozata alapján az Egyesült Államok első tiszteletbeli állampolgárává nyilvánította Winston Churchillt. Churchill egészségi állapota nem tette lehetővé számára, hogy személyesen jelenjen meg a Fehér Házban, így fia és unokája képviselte a ceremónián. Churchill utolsó évei búskomorságban teltek. Sosem rendezte ellentmondásos viszonyát fiával. Sarah lánya alkoholista lett, Diana pedig öngyilkosságot követett el 1963 őszén. Churchill több kisebb agyvérzésen esett át. 1964 novemberében egy kortól és csapásoktól megtört öregember jelent meg az őt kilencvenedik születésnapján felkereső fotósok előtt. 1965\. január 12-én újabb, nagyon súlyos agyvérzést kapott. Tizenkét nappal később, 1965. január 24-én, napra pontosan 70 évvel édesapja után hunyt el. ## Temetése II\. Erzsébet rendelete alapján nyilvános ravatalozást és állami temetést kapott. 1914 óta ez volt az első és máig egyetlen alkalom, hogy a királyi családon kívüli személy ebben a megtiszteltetésben részesült. Miközben koporsóját a Havengore fedélzetén szállították a Temzén, a londoni dokkok darui a tiszteletadás jeleként meghajoltak. A Királyi Tüzérség a kormányfőknek kijáró 19 díszlövést adott le, a RAF 16 English Electric Lightning vadászgéppel adott díszkíséretet. A temetésen jóval több mint száz állam vezetői jelentek meg. Churchillt végakarata alapján Bladonben helyezték végső nyugalomra, nem messze születési helyétől, a Blenheim-palotától. Az állomásokon, ahol a koporsót szállító vonat áthaladt, ezrek jelentek meg, hogy néma tiszteletadással búcsúzzanak. 1998-ban sírkövét ki kellett cserélni, mert a látogatók nagy száma miatt megrongálódott. Mivel a temetés január 30-án volt, az Egyesült Államokban megemlékeztek Churchill és Franklin D. Roosevelt barátságáról is, lévén az a nap egyben a néhai elnök születésnapja is. ## Történészi munkássága Churchill igen termékeny író volt, és politikai tárgyú művei mellett számos történelmi témájú írást is megjelentetett. Nem volt azonban képzett történész, ezért művei sok tekintetben hiányosságokat mutatnak. Fiatal korában (az iskolaévek alatt mulasztottakat pótlandó) sokat, de kevés szerzőtől olvasott. Gondolkodására Edward Hyde-nak az angol polgárháborúról szóló könyve, Edward Gibbon The Decline and Fall of the Roman Empire (A Római Birodalom hanyatlása és bukása) című, valamint Thomas Macaulay History of England (Anglia története) című műve hatott. Tudása és érdeklődése egyaránt hiányzott a gazdaság- és társadalomtörténet vonatkozásában, és a történelmet mint politikai és katonai események sorát szemlélte, amelyet kiemelkedő személyek irányítanak, nem pedig gazdasági és társadalmi erők. Churchill volt az egyik utolsó és legnagyobb hatású alakja a 18-19. századi „whig történetírásnak”, amely szerint a briteknek különleges történelmi hivatásuk van, és amely a történelmet mint ezen hivatás betöltésének folyamatát szemlélte. Ez a nézőpont meghatározta nemcsak Churchill politikai pályáját, de történetírói munkásságát is, és bár már ifjúkorában is meghaladottnak számított, sosem volt hajlandó felülvizsgálni. Történeti művei három fő kategóriába sorolhatók. Az elsőt ezek közül a családja tagjairól szóló művek alkotják: a Life of Lord Randolph Churchill (Lord Randolph Churchill élete; 1906) és a Marlborough: His Life and Times (Marlborough: élete és kora; négy kötet, 1933-1938). Ma is remek, olvasmányos életrajzoknak számítanak, ám kitűnik belőlük, hogy Churchill igyekezett a lehető legjobb színben feltüntetni felmenőit. A Marlborough-ról írott mű kitűnően mutatja a szerző érzékét a hadtörténetíráshoz. A második kategóriába a saját életéről írott munkái tartoznak: a The Story of the Malakand Field Force (A malakandi hadsereg története; 1898), a The River War (A folyami háború; 1899), London to Ladysmith via Pretoria (Londontól Ladysmithig Pretorián át; 1900) és az Ian Hamilton's March (Ian Hamilton menetelése; 1900). Ez utóbbi kettőt újraszerkesztett formában My Early Life (Ifjúkorom; 1930) címmel is kiadták. Ezek színes és szórakoztató művek, és betekintést adnak a brit gyarmati háborúkba, de végső soron mégis az önreklám eszközei voltak, hisz Churchill 1900-ban már parlamenti képviselőjelölt volt. Történetírói hírnevét igazán a harmadik kategóriába tartozó művek alapozták meg: az első világháborúról szóló The World Crisis (A világválság; négy kötet, 1923-1931), A második világháború (hat kötet, 1948-1953), valamint Az angol ajkú népek története (1956-1958, jelentős része a 30-as években íródott). E művekkel érdemelte ki az irodalmi Nobel-díjat. ## Kitüntetések Az Egyesült Államok díszpolgársága és az állami temetés jelentette rendkívüli elismerés mellett Churchill számos más díjat és kitüntetést is kapott, illetve számos szobrot emeltek a tiszteletére, és egyéb módokon is kifejezik iránta érzett nagyrabecsülésüket: - élete során 37 kitüntetést kapott, ezek közül húszat hazájától (főként miniszteri tevékenysége elismeréseként), hármat Franciaországtól, kettőt-kettőt Belgiumtól, Dániától, Luxemburgtól és Spanyolországtól, egyet-egyet pedig az Egyesült Államoktól, Egyiptomtól, Hollandiától, Líbiától, Nepáltól és Norvégiától - 1955-ben, visszavonulásakor felajánlották neki a hercegi címet, de azt fiára tekintettel (aki parlamenti képviselőségre törekedett) visszautasította - 1943-ban a RAF 615. századának tiszteletbeli „Air Commodore”-ává nevezték ki. (Ez a rang NATO-ban az egycsillagos tábornoknak felel meg.) - 1941-től haláláig az Öt Kikötő Lordfelügyelője tiszteletbeli címét viselte - ugyanebben az évben elnyerte a Kanadai Titkos Tanács tagságát (ekkor már – korábbi brit kormánytagsága révén – a Birodalmi Titkos Tanács tagja volt, aminek révén megillette az „igen tiszteletreméltó” megszólítás) - 1953-ban két kiemelkedő elismerés érte: megkapta a Térdszalagrend lovagja címet és ezzel a „Sir” előnevet, illetve - irodalmi Nobel-díjat kapott történetírói munkásságáért - megkapta a Bristoli Egyetem kancellárja címet (bár sosem végzett egyetemet) - 1956-ban az európai gondolat előmozdítóinak járó Károly-díjjal tüntette ki Aachen városa - az 1965-ben az egykoronás érmére vert arcképe révén az első ember lett, aki nem uralkodóként brit pénzen szerepelt - 1999-ben bocsátották vízre az Egyesült Államok haditengerészetének Winston S. Churchill rombolóját - egy második világháborús tankot róla neveztek el - számos szobra áll a világ különböző városaiban, így Budapesten is, a Városligetben - 1960-ban a Cambridge-i Egyetemen megalapították a Churchill College-t, amely többek között iratainak egyik legnagyobb gyűjteményét, a Churchill Archive-ot is gondozza - számos egyéb intézmény (így 4 főiskola az Egyesült Államokban és 7 iskola Kanadában), valamint sok közterület viseli a nevét. ## A populáris kultúrában és a médiában - 2002 novemberében a BBC szavazásán körülbelül egymillió néző szavazatai alapján a „100 legnagyobb brit” listáján „mind közül a legnagyobbnak” választották. - 2017-ben film készült Churchill miniszterelnökké választásáról és az azt követő háborús politikájáról, A legsötétebb óra címmel, melyben Gary Oldman alakította. ## Magyarul megjelent művei - Churchill nyilatkozik a Szovjetről; Stádium, Budapest, 1944 - Értekezlet a három Szövetséges Nagyhatalom, a Szovjetúnió, az Egyesült Államok és Nagybritannia vezető államférfiai között a Krimben; Konferencija v Krimu, Krim, 1945 - Nyugati szemmel. A Szovjetunióból jelentjük...; tudósítók Winston Churchill et al.; összeáll. Makai György; Kossuth, Budapest, 1958 - A második világháború, 1–2.; röv. kiad.; Kossuth, Budapest, 1972 - A második világháború, 1–2.; utószó Gyarmati György, vál. Csurdi Sándor, Gyarmati György, fordította: Betlen János, életrajzok Békés Csaba, jegyz. Csurdi Sándor; Európa, Budapest, 1989 (Emlékezések) - Nagy csaták. Híres-hírhedt szereplők. Fejezetek a második világháborúból; fordította: Etédi Péter, Uram Tamás; Magyar Könyvklub, Budapest, 1999 - Let Europe arise! Beszéd a világ egyetemi hallgatóihoz Zürichben 1946 szeptember 19-én; esszé Kertész Imre; Kranich, Zollikon, 2000 - Az angol ajkú népek története; fordította: Somogyi Pál László; Európa, Budapest, 2004 - Sohase engedjetek! Winston Churchill legjobb beszédei; vál., szerk. Winston S. Churchill, fordította: Gy. Horváth László; Európa, Budapest, 2006 - Savrola. Forradalom Laurániában; fordította: Tamás Gábor; Metropolis Media, Budapest, 2010 (Irodalmi Nobel-díjasok könyvtára) - Ifjúságom, 1874–1904; fordította: Glattfelder Béla; Saxum, Budapest, 2017 ## Fordítás

Déloszi Szövetség

Az i. e. 478-ban alapított Déloszi Szövetség 173 görög városállam társulása, koinonja volt. A vezető szerepet az athéniak töltötték be, akiknek célja az volt, hogy a görög–perzsa háborúk végét jelentő plataiai győzelem után is folytatódjon a Perzsa Birodalom elleni küzdelem. A szövetség ma használt neve a gyűlések eredeti helyének, Délosz szigetének a nevéből származik. A sziget templomában tartották a gyűléseket, i. e. 454-ig pedig a szövetség kincstárát is itt őrizték, akkor azonban Periklész Athénba költöztette. Nem sokkal megalakulása után Athén elkezdte felhasználni a szövetség flottáját saját céljaira, ami gyakori konfliktusok alapját képezte az athéniak és a kisebb tagok között. I. e. 431-ben Athén keménykezű szövetségi politikája a peloponnészoszi háború kitöréséhez vezetett. Az i. e. 404-ben Athén vereségével záruló háború egyben a szövetség végét is jelentette. ## Előzmények I. e. 550 után nem sokkal Nagy Kürosz perzsa király meghódította Kis-Ázsia görög városállamait, ami (különösen az ióniai városok elfoglalása) fél évszázaddal később a görög–perzsa háborúk kitöréséhez vezetett. Az iónok kormányzása azonban nehéz feladatnak bizonyult, ezért a perzsák végül megelégedtek azzal, hogy egy általuk támogatott türannosz álljon minden görög város élén. Habár a görög városállamokat azelőtt gyakran irányították türannoszok, a kormányzásnak ez az önkényes formája ekkorra már hanyatlóban volt. I. e. 499-re az ión városok megérettek arra, hogy fellázadjanak a perzsák ellen, amikor a régóta lappangó feszültség a sikertelen, perzsák által támogatott Naxosz elleni hadjárat után felszínre tört. Milétosz türannosza, a hadjáratban részt vevő Arisztagorasz, úgy próbálta magát elkeseredetten menteni a perzsák haragjától, hogy felbujtotta ellenük a neki alávetett iónokat, és demokráciát kiáltott ki városában. A görög városállamok követték példáját, egészen Dóriszig és Aióliáig terjedően, ezzel pedig kitört az ión felkelés. Arisztagorasz közbenjárására sikerült Athén és Erétria katonai támogatását megszerezni a felkeléshez, akik i. e. 498-ban – az egyetlen hadjáratukban – elfoglalták és felégették a perzsák tartományi székhelyét, Szardeiszt. Ezt követően a felkelés további külső segítség nélkül még öt évig tartott, amikor a perzsák könyörtelenül leverték. Azonban a perzsák királya, Nagy Dareiosz, nem tekintette ezzel lezártnak az ügyet, ugyanis a felkelést támogató Athént és Erétriát is meg akarta büntetni. Ezt a történelmi jelentőségű döntést már csak azért is meg kellett hoznia, mert ahogyan az ióniai felkelés komolyan veszélyeztette Dareiosz birodalmának egységét, úgy a tengeren túli görög államok is komoly veszélyt jelentettek, amíg nem tisztázódtak az erőviszonyok. Dareiosz tehát elkezdte szőni a terveket Athén, Erétria, majd az összes görög városállam meghódítására. A következő két évtizedben kétszer támadtak a perzsák Görögországra, és az ezekben a hadjáratokban lezajlott nagy ütközetek – a görög történetíróknak köszönhetően – minden idők leghíresebb csatái közé kerültek. Az első hadjárat során Trákiát, Makedóniát és az égei-tengeri szigeteket is sikerült a Perzsa Birodalomhoz csatolniuk, Erétriát pedig lerombolták. Az inváziónak azonban az i. e. 490-es marathóni csatában aratott döntő athéni győzelem véget vetett. A két hadjárat között Dareiosz elhunyt, így a háborúval járó felelősség fiának, Xerxésznek a vállára került, aki személyesen vezette Görögországba óriási seregét és flottáját, amelyeknek méretét a korabeli történetírás – elsősorban a görög–perzsa háborúkat megörökítő Hérodotosz – gyakran eltúlozta. Az ellenálló görög államok szárazföldön a Thermopülai-szorosnál, tengeren pedig Artemiszionnál próbálták meg feltartóztatni a perzsákat – sikertelenül. Ezzel a Peloponnészoszi-félsziget kivételével minden görög föld perzsa kézre került, akik a szalamiszi csatában az egyesült görög flottát végleg meg akarták semmisíteni, azonban vereséget szenvedtek. A következő évben, i. e. 479-ben, a plataiai csatában az addig soha nem látott méretű görög sereg újabb győzelmet aratott, ezúttal szárazföldön, ezzel téve pontot a perzsa invázió végére. A hagyomány szerint a plataiai győzelemmel egy napon a Mükalé-hegyfoknál vívott tengeri ütközetben is sikerült a görögöknek felülkerekedniük a maradék perzsa hajóhadon. Ezzel véget ért a perzsa offenzíva, és megkezdődött a görög ellentámadás. A mükaléi csata után a kis-ázsiai görög városállamok ismét sorra fellázadtak, a perzsák pedig most már képtelenek voltak leverni őket. A görög hajóhad a mai Gallipoli-félszigethez vonult, amely még mindig perzsa uralom alatt állt, ahol megostromolták és elfoglalták Szésztosz városát. A következő évben, i. e. 478-ban, a görögök megostromolták Büzantion városát is, amelynek tétje a Boszporusz ellenőrzésének lehetősége volt. Az ostrom sikeres volt, ezzel végképp kiszorultak a perzsák Európából, azonban a sereget vezető spártai hadvezért, Pauszaniaszt, a perzsákkal való állítólagos együttműködése miatt hazahívták. ## A szövetség megalakulása Büzantion bevétele után Spárta szeretett volna minél előbb kiszállni a háborúból. A spártaiak álláspontja szerint a tengeren inneni és azon túli görög városok felszabadításával a háború elérte célját. Talán azt is gondolhatták, hogy hosszú távon a kis-ázsiai görög városállamok biztonságát lehetetlen lett volna biztosítani. A mükaléi csatát követően II. Leótükhidasz spártai király azt javasolta, hogy a kis-ázsiai települések lakóit költöztessék át Európába, mivel másképp nem lehet őket tartósan felszabadítani a perzsa uralom alól. Xanthipposz, a mükaléi csata görög hadvezére azonban hevesen tiltakozott ez ellen; az ión városok ugyanis eredetileg Athén gyarmatai voltak, és ha más nem, Athén mindenképpen megvédte volna őket. Ez volt az a pont, ahol a görög városállamok szövetségének tényleges vezető szerepe az athéniakhoz került, ami a spártaiak Büzantion utáni visszahúzódásával világossá vált. A Xerxész ellen harcoló görög városállamok laza szövetségét Spárta és az általa vezetett Peloponnészoszi Szövetség dominálta. Az athéni Ariszteidész látta, hogy a spártaiakra Pauszaniasz miatt rossz szemmel néztek az ióniaiak, ezért arra biztatta őket, hogy szakadjanak el a spártai szövetségtől. Ezek után a kis-ázsiai és hellészpontoszi görög városok önként fordultak Athénhoz, és kérték, hogy vegye kezébe a háború további vezetését. A szövetségeseknek ezt az önkéntes elhatározását az athéniak később, a peloponnészoszi háború során többször hangoztatták: „Mi nem erőszakos úton jutottunk vezető szerepünkhöz! A szövetségesek maguk fordultak hozzánk, ők kértek bennünket, lépjünk egyesülésük élére!” (Thuküdidész: A peloponnészoszi háború, I.75) I. e. 478-ban összegyűltek az érintett görög városok Délosz szigetére (innen a ma használt „Déloszi Szövetség” kifejezés), hogy létrehozzanak egy új szövetséget, amelynek Thuküdidész szerint a hivatalos célja az volt, hogy a perzsa király területének pusztításával elégtételt vegyenek az őket ért sérelmekért. Azonban a történetíró szerint ez csak ürügy volt, és a szövetség már a kezdetektől fogva minden lehetséges ellenséggel szembeni segítségnyújtást jelentett, ami Spártát és a Peloponnészoszi Szövetséget is magában foglalta. A tagoknak meg kellett esküdniük, hogy ugyanazok a városok lesznek a barátaik és az ellenségeik. Ezt az esküt azzal szilárdították meg, hogy vasrögöket dobtak a tengerbe, jelezve, hogy együttműködésük addig fog tartani, amíg ezek a rögök fel nem jönnek ismét a felszínre – vagyis örökké. Déloszt jelölték ki a szövetség kincstárának, a szövetséges államok pedig Athént elismerték métropoliszuknak (szó szerint „anyaváros”). A szövetség minden tagjának ugyanolyan érvényű szavazata volt a déloszi gyűlésben, mint magának Athénnak. Azonban azt, hogy mit jelenthetett a valóságban ezeknek a nagyrészt apró szövetséges városkáknak az egyenlősége Athénnal szemben, jól mutatja annak az Antiszthenésznek az egyik állatmeséje, aki a Periklész korabeli Athénban nőtt fel. Ez nagyjából így szól: „Amikor a népgyűlésben a nyulak egyenlőséget követeltek minden állat számára, az oroszlánok azt felelték nekik: Nyulak! A ti szavaitokból hiányoznak a mi karmaink és fogaink”. A tagoknak tartózkodniuk kellett egymás megtámadásától, a közös háborúkban pedig kötelező volt részt venniük. Az erősebb városok hajókkal járultak hozzá a közös flottához, a kisebbek pedig – a városok többsége – pénzt fizettek, hogy Athén újabb hajókat tudjon építeni a védelmükre, ami kedvező volt ezeknek a poliszoknak, hiszen többe került volna saját maguknak megszervezni a védelmüket. Ezt a hozzájárulást phórosznak nevezték. Ehhez hasonló jelenségről az addigi görög szövetségekben nem tudunk, a Peloponnészoszi Szövetségben például soha nem kértek pénzbeli hozzájárulást a tagoktól, csak katonákat. Azonban az athéniak szövetsége a korábbiakkal ellentétben tengeri, nem pedig szárazföldi volt, ami másfajta szervezést igényel. Komoly inspirációt jelenthetett ennek a rendszernek a kialakításához maga az Óperzsa Birodalom, hiszen Nagy Dareiosznak nem volt elég csupán katonákat kérnie az alávetett népektől, a nyugati területek irányításához flottára is szüksége volt, ezért be kellett vezetnie a pénz formájában fizetendő adót. De nem ez volt az egyetlen közös vonás a Déloszi Szövetségben és a perzsákban: a szövetséges, illetve alávetett városok lakosai közül sokan a közös flotta hajóin szolgáltak, hogy aztán városuk abból a pénzből tudja fizetni az adót a flotta fenntartására, ami a lakosok fizetéséből neki járt. Az athéniak ún. episzkóposzokat is kineveztek a szövetséges városokba, akiknek a feladata a hozzájárulások fizetésének felügyelete, a felkelések megelőzése, valamint az Athénra leselkedő veszélyek kivizsgálása és jelentése volt. Ez gyakorlatilag megfelelt a perzsáknál a „király szemé”-nek nevezett tisztviselőnek, akinek tájékoztatnia kellett a királyt a birodalom történéseiről, a satrapánál szélesebb hatáskörrel rendelkezett, ő felelt az adott tartomány egységéért és az adók befizetéséért. További tisztviselők voltak a Déloszi Szövetségen belül a kincstárnokok (hellenotamiai) és az Athén és a tagállamok közötti jó viszonyért felelős – a mai konzulokhoz hasonló – proxénoszok. ## A lázadásokhoz vezető út ### Az első évek Amíg a perzsa támadás veszélye nem múlt el, a szövetség tagjainak jó oka volt az egység megőrzésére, azonban Xerxész belenyugodott a birodalom perifériáján elhelyezkedő országok elvesztésébe, mivel azoknak a meghódítása túl költséges lett volna. Amikor Aiszkhülosz i. e. 472-ben megírta Perzsák című drámáját, a görögök már tudatában voltak annak, hogy megnyerték a háborút. Tehát ha a szövetség megalakulásakor még nem is, de az i. e. 470-es évek végére már mindenki számára világos kellett legyen, hogy a Déloszi Szövetség célja nem csupán a perzsák elleni küzdelem volt. Athén kezdetben valószínűleg úgy kezelte szövetségeseit, mint autonóm és vele egyenrangú feleket. A Palléné-félszigetre vezető földszoroson épült például Poteidaia, Korinthosz gyarmatvárosa. Korinthosz sohasem volt tagja a Déloszi Szövetségnek, ez azonban nem akadályozta meg Poteidaiát abban, hogy az anyavárostól függetlenül csatlakozzon Athén szövetségi rendszeréhez. Ez viszont semmit nem változtatott azon, hogy a gyarmatváros továbbra is függő viszonyban maradt anyavárosával. Korinthosz évről évre ellenőrző tisztviselőket küldött Poteidaiába, Athénnak pedig semmi kifogása nem volt ez ellen. Azonban már a megalakulást követő első években kiderült, hogy a szövetség tagjai igazából nem voltak függetlenek, amikor néhányan közülük kezdték megunni vállalt kötelezettségeiket. Athén viszont erélyesen lépett fel minden egyes alkalommal, amikor késett a megígért pénz, hajó vagy katonaság. Mint Arisztotelész írja, Athén kezdett egyre inkább önkényesen bánni szövetségeseivel; legfeljebb az olyan nagyobb szövetségesekkel szemben voltak tartózkodóbbak, mint Khiosz, Leszbosz, vagy Szamosz. ### Lázadások Nem csoda, ha így aztán Athén kezdte elveszíteni népszerűségét. Hozzájárult ehhez még az is, hogy a tagállamok közül többen aligha saját jószántukból csatlakoztak a szövetséghez, mint például Androsz szigete, amely ellen perzsa érzelmei miatt Themisztoklész büntető expedíciót vezetett; vagy a Xerxésszel korábban szintén együttműködő Karüsztosz városa Euboia szigetén, amelyet Kimón fegyverrel kényszerített a csatlakozásra valamikor az i. e. 470-es években, Phaszélisz városát pedig az eurümédóni hadjárata során. Naxosz szigete már i. e. 472-ben, alig hat évvel a megalakulás után, nem tudni mi okból, de megpróbált kilépni a Déloszi Szövetségből. Az athéniak azonban rögtön hadat indítottak ellenük, i. e. 470-ben ostromzár alá vették, és erőszakkal kényszerítették a szövetségbe való visszatérésre. Ez volt az első eset, amikor egy szövetséges város a fennálló megegyezés ellenére elveszítette szabadságát. Később sorra ez történt egyenként a többiekkel is. Az elpártolások oka rendszerint az volt, hogy nem fizették meg rendesen a rájuk kivetett pénzbeli hozzájárulást, nem adtak elég hajót, vagy egyáltalán nem akartak többé hajót bocsátani az athéniak rendelkezésére. Az athéniak viszont akár kíméletlen erőszak alkalmazásával is ragaszkodtak a kötelezettségek pontos megtartásához. A katonáskodásból ugyan több részt vállaltak, mint amennyit méltányosan vállalniuk kellett volna, de éppen ez könnyítette meg számukra, hogy visszakényszerítsék szövetségükbe azokat a tagállamokat, amelyek ki akartak lépni. Ennek a helyzetnek a kialakulásáért azonban felelősek voltak maguk a szövetségesek is, mivel a legtöbben közülük nem szívesen vállalták a szolgálatot távol hazájuktól, ezért inkább a pénzbeli hozzájárulást választották. Így aztán az athéni flotta az ő rovásukra tovább erősödött, amikor pedig felkeltek ezek a városok, és megpróbáltak elszakadni a szövetségtől, Athénhoz képest felkészületlenek voltak katonai szempontból, és nem volt elegendő hadi tapasztalatuk sem. Naxoszéhoz hasonló, emlékezetes eset volt Thászosz városáé. Ez az égei-tengeri sziget gazdagságát főként a tengerpart és a Pangaiosz-hegység bányáinak kiaknázásával szerezte. A görög–perzsa háborúk idején – a szalamiszi csata előtt – a perzsákhoz való közelsége miatt nem mert csatlakozni Spárta és Athén Iszthmoszi Szövetségéhez, Szalamisz után viszont a thászosziak azonnal felismerték: érdekük, hogy csatlakozzanak Athén Déloszi Szövetségéhez. Egy idő után azonban észre kellett venniük, hogy a náluk fejlettebb athéni kereskedelmi és gazdasági virágzás már nem támogatja, hanem inkább károsan befolyásolja életbevágó érdekeiket. Az athéniak ugyanis a közeli trák partokon megalapították a később Amphipolisz néven ismertté váló kolóniájukat, amely pont azokon a területeken kívánt Athén stratégiai fontosságú központja lenni, amelyek a thászoszi érdekek középpontjában álltak. I. e. 465-ben megpróbáltak tehát elszakadni a Déloszi Szövetségtől. Az athéniak persze az esetükben is ugyanazt tették, mint Naxosz esetében. A szövetségi hűségre kényszerített Thászosznak pedig – mint ahogy korábban a perzsák ellen is – ki kellett szolgáltatnia hadihajóit, és – ugyancsak a perzsákhoz hasonlóan – az athéniak leromboltatták a városfalaikat. Naxoszon és Thászoszon kívül Athén még számos más olyan várossal is hasonlóan bánt, amely vissza akarta szerezni szabadságát. Rendszerint túszokat szedtek, és arra kényszerítették őket, rombolják le városuk védőbástyáit, adják át hajóikat, a phóroszt pedig onnantól kezdve pénz formájában fizessék, ráadásul meg is emelték a hozzájárulás összegét, ami a további elszakadási kísérleteket ellehetetlenítette, hiszen az elszakadni vágyó város maga is finanszírozta a lázadásokat leverő hadsereg fenntartását. Periklész az euboiai Khalkisz esetében megelégedett még az arisztokrácia elűzésével, Hesztiaiának azonban már az egész lakosságát elűzte, a helyükre pedig athéniakat telepített. Thuküdidész nem hagy kétséget afelől, hogy keménykezű fellépése Athént először még csak hégemónná tette a szövetségen belül, de később a Déloszi Szövetséget athéni birodalommá változtatta. ## Az athéni birodalom Athén tehát, félretéve az egyenlőség elvét, hatalmi politikába kezdett, és egyre inkább növekedett az a nyomás, amelyet a déloszi szövetségesekre gyakorolt. Együtt járt ez azzal is, hogy a megbízhatatlanság gyanújával terhelt szövetségesek területeiből kihasítottak egy-egy darabot (klérukhiák), és ennek megművelésére athéni gyarmatosokat (klérukhoszokat) küldtek. Kettős célja volt az ilyen, Athénban sorsolás útján kiosztott gyarmatoknak: egyrészt így földhöz jutottak a rászoruló vagy arra igényt tartó föld nélküli polgárok, másrészt pedig a kitelepített gyarmatosokat fel lehetett használni a szövetségesek féken tartására. Így kapott athéni gyarmatosokat nemcsak a meghódított trák terület, a Sztrümón folyó vidéke és a Gallipoli-félsziget, hanem Lémnosz, Imbrosz, Naxosz, Androsz szigete, sőt később egész Euboia is. Leghosszabb ideig azok a szövetségesek tudták megőrizni függetlenségüket, amelyeknek jelentős tengeri haderejük volt; ilyenek voltak például Leszbosz, Khiosz, és i. e. 439-ig Szamosz. A sok kisebb város előbb gazdaságilag, majd politikailag is Athéntól függővé vált. Ezzel már a kortársak is tisztában voltak, amint ezt határozottan kifejezésre juttatja az „Athéni állam” című mű ismeretlen szerzője (Pszeudo-Xenophón). Mivel Athénnak jóval több hajója volt, mint szövetségeseinek, a tengeri kereskedelem túlnyomórészt az athéniak kezében összpontosult. A szövetségesek csak Athénnak szállíthattak, vagy legalábbis aligha szállíthattak volna másnak, ha ehhez Athén nem járult hozzá. Így aztán a Déloszi Szövetség, amelyen belül Athén kezdetben csak vezető hatalom (hégemón) volt, egyre inkább az athéniak egyeduralmává alakult át. Elősegítette az athéni önkényuralom kibontakozását az is, hogy a szövetségesek sohasem tudták egyesíteni erejüket Athén ellen: ahányan voltak, annyifelé húztak. A szervezet megalakulása utáni első években valószínűleg nemcsak a pénztárukat őriztették Délosz szigetén, hanem a szövetségi gyűléseiket is itt tartották. Ezekről a gyűlésekről azonban igazából semmit nem tudunk, annyi biztos csupán, hogy – amikor a szövetség már átalakult – az athéniak arra kényszerítették a szövetséges városok polgárait, hogy még jelentősebb peres ügyeiket is Athénban tárgyaltassák. Ekkorra már a szövetségesek gyűlésének szerepét is réges-régen átvette az athéni népgyűlés. A szövetség athéni birodalommá válása i. e. 454-re teljesedett ki, amikor Szamosz javaslatára – valószínűleg athéni sugalmazásra – a nagyobb biztonság kedvéért a szövetség pénztárát Déloszról Athénba szállították. Ebből a pénztárból finanszírozta Periklész nagyratörő építkezéseit az Akropoliszon, közte a Propülaiát, a Parthenónt és Pallasz Athéné aranyszobrát is, amelyet Periklész barátja, Pheidiasz alkotott. Angelos Vlachos görög akadémikus szerint ez volt a történelem egyik legnagyobb sikkasztása, ami azonban lehetővé tette az ókori világ néhány legkiválóbb művészeti alkotásának létrejöttét. Bár a perzsák ellen már egyáltalán nem harcoltak, az athéniak továbbra is szigorúan behajtották az adót. Ez sok panaszra és szemrehányásra adott okot, de az athéniak arra az álláspontra helyezkedtek – vagy legalábbis Plutarkhosz szerint ezt sugalmazta nekik Periklész –, hogy a szövetségeseknek nincs joguk beleszólni a pénz felhasználásába, mivel Athén flottája megvédi szövetségeseit a kívülről jövő támadások ellen. Ezzel Athén teljesíti azt, amiért a szövetségesek fizetnek; a befolyt adót pedig úgy használja fel, ahogy jónak látja. Ennek azonban ellentmondott az a tény, hogy Athén szövetségeseinek hadi kontingenseit gyakran nem a perzsák, hanem saját görög ellenségei ellen használta fel, ahogyan később a peloponnészoszi háború idején is. A kezdeti szabadságból és egyenlőségből tehát szolgaság lett, Athén pedig ugyanazt – vagy talán még többet is – követelt szövetségeseitől, mint amit akkor kellett volna vállalniuk, ha a perzsáknak hódolnak be. Athén gyakran beleszólt a belügyeikbe is: mindenhol arra törekedett, hogy az oligarchia helyett lehetőleg a megbízhatóbbnak tartott demokráciát juttassa hatalomra; i. e. 465-ben pedig egyik szövetséges városára, Erüthraira, az athéni népgyűlés a legapróbb részletekig kidolgozott alkotmányt kényszerített, amely még arról is intézkedik, hogy a tisztviselőket meg kell esketni az Athén iránt tanúsítandó hűségre. ## A szövetség háborúi ### Az első peloponnészoszi háború Az i. e. 462-es helótalázadás idején a spártaiak ellenséges viselkedése elmérgesítette Athén és Spárta kapcsolatát. A két város szembenállása azt eredményezte, hogy Athén a következő évben Spárta helyett annak ellenségeivel, Argosszal, Thesszáliával, majd a Peloponnészoszi Szövetséget elhagyó Megarával szövetkezett. Az i. e. 460-ban Korinthosz és több más peloponnészoszi városállam ellen vívott ütközetek nagyrészt kedvező kimenetelűek voltak Athén számára. Spárta a háború első éveiben többé-kevésbé tétlen maradt, azonban i. e. 457-ben az első komoly Athén elleni ütközetben, a tanagrai csatában győzelmet arattak. I. e. 451-ben a száműzetésben lévő Kimónt visszahívták, aki ötéves fegyverszünetet kötött a spártaiakkal. I. e. 449-ben a spártaiak háborút indítottak a Delphoit uralmuk alatt tartó phókisziak ellen (második szent háború), és visszaadták a szentélyt a delphoiaknak. Amint azonban a spártai hadak elvonultak, Periklész megjelent az athéni seregek élén, és visszahelyezte a phókisziakat a szentély birtokába. Alig telt el azonban a Spártával kötött ötéves fegyverszünet, Athént – amint kiújultak a harcok Spártával – máris újabb összeomlás fenyegette. Az athéni sereget Boiótiában megsemmisítették, Megara elszakadt Athéntól, Euboián lázadás tört ki, a spártaiak pedig betörtek Attikába. Periklésznek azonban tárgyalással és vesztegetéssel sikerült elérnie, hogy a spártai sereg hazatérjen. A válság hivatalos végét az i. e. 446–445 telén megkötött harmincéves béke jelentette, amelyben Athén lemondott a Közép-Görögországban i. e. 460 óta szerzett érdekeltségeinek nagy részéről, hogy erejét az euboiai lázadás leverésére összpontosíthassa, valamint mindkét városállam beleegyezett, hogy nem próbálják saját oldalukra állítani a másik város szövetségeseit. ### A perzsák elleni hadjáratok #### Trákia Thuküdidész szerint a Déloszi Szövetség legelső hadjáratára a Sztrümón folyó torkolatában lévő Eión város ellen került sor, amely Xerxész hadjáratából megmaradt perzsa helyőrség lehetett. A hadjárat időpontja bizonytalan, i. e. 477–476-ra vagy i. e. 476–475-re tehetjük. Az athéni sereg Kimón irányítása alatt csatát nyert a perzsák ellen, majd amikor visszavonultak a városba, Kimón megostromolta Eiónt, és elűzte a környékről a perzsákkal együttműködő trákokat, hogy kiéheztethesse a városba menekülteket. Hérodotosz szerint a perzsák parancsnoka, Bogesz, szabad utat kapott volna Kis-Ázsiába, ha kiüríti a várost, azonban nem fogadta el a görögök ajánlatát, nehogy Xerxész gyávának gondolja. Amikor elfogyott az élelmük, kincseiket a Sztrümón folyóba dobta, alattvalóit pedig saját magával együtt egy hatalmas máglyán áldozta fel. Az athéniak ezután elfoglalták a várost, a város maradék lakosságát pedig rabszolgává tették. Az eióni eseményeket követően, talán még ugyanabban a hadjáratban, a még mindig Kimón által vezetett athéniak megtámadták Szkürosz szigetét. Azonban ez nem perzsaellenes akció volt, hanem a szigetlakók kalózkodása miatt volt rá szükség. Miután elfoglalták, athéni gyarmatosokat küldtek a szigetre, hogy megelőzzék a kalózkodás újabb megjelenését. Kimón egy évtizeddel később tért vissza, hogy a perzsákat végleg kiűzze Európából. Ez a thászoszi lázadás leverésével egy időben lehetett, i. e. 465-ben. Kétségtelen, hogy ekkor – trák segítséggel – még mindig (vagy már újra) perzsa kézen voltak a mai Gallipoli-félsziget bizonyos részei. Kimónnak mindössze négy triérésszel (három evezősoros hajóval) sikerült megszereznie a perzsák 13 hajóját, és kiűzni őket a félszigetről. Kimón ezután a félszigetet (amelynek apja, Miltiadész, a görög–perzsa háborúk előtt türannosza volt) átadta a athéniaknak gyarmatosítás céljából. #### Kis-Ázsia A kis-ázsiai Szamosz, Khiosz és Leszbosz szigetek feltehetően már a kezdetektől a Déloszi Szövetség tagjai voltak, azonban azt, hogy az ióniai poliszok vagy Kis-Ázsia többi városállama mikor csatlakozott, nem tudjuk, csupán azt, hogy felvételük biztosan megtörtént. Plutarkhosz leírása szerint amikor Kimón meghallotta, hogy a perzsa hadsereg Aszpendosznál, az Eurümédón folyónál gyülekezik, a káriai Knidoszból 200 triérésszel indult útnak, azonban amikor a lükiai Phaszélisz városához ért, megtagadták a partraszállást. Ekkor elkezdte fosztogatni a phaszéliszi partokat, de khioszi közbenjárásra sikerült rávenni őket, hogy csatlakozzanak a Déloszi Szövetséghez. Hozzájárulásként egységeket kellett küldeniük a hadjárathoz, valamint 10 talentumot fizetniük. Az athéniaknak ezzel sikerült az oldalukra állítaniuk a legtávolabbi kis-ázsiai görög városállamot, amely ráadásul az Eurümédón folyótól kevéssel nyugatra volt, és az első tengeri bázist jelenthette volna a perzsáknak, így azonban meghiúsult a hadjáratuk. Kimón ezután tovább folytatta a kezdeményezést azzal, hogy Aszpendosznál megtámadta a perzsákat. Amikor az erősítésre váró perzsákat megtámadta Kimón, a perzsák visszavonultak az Eurümédónra, azonban a görög flotta további nyomására kénytelenek voltak felvenni a harcot. A perzsa hajók vonala azonban hamar megtört, ezért a partra menekültek, hogy a közelben állomásozó sereghez csatlakozzanak. Kimón annak ellenére is partra szállt, hogy egységei az első csatában már elfáradtak, de így is sikerült szárazföldön is felülkerekednie a perzsákon. Thuküdidész szerint 200 föníciai hajót fogtak el és pusztítottak el a görögök, Plutarkhosz pedig arról ír, hogy Kimón ezek után még annak a 80 föníciai hajónak az elfogására sietett, amelyekre a perzsák a csata előtt vártak. Meglepetésszerű támadásával sikerült is elpusztítania a teljes flottát. Thuküdidész azonban nem tesz említést erről a mellékes eseményről, ezért többen kétségbe vonják, hogy egyáltalán megtörtént. Az eurümédóni csata időpontjáról megoszlanak a vélemények, egyesek i. e. 469-re, mások i. e. 466-ra teszik. Komoly jelentőségű siker volt ez a csata a görögök számára, amellyel szinte teljesen megszűnt egy újabb perzsa invázió veszélye, ahogyan a kis-ázsiai görög városok is biztonságban tudhatták magukat i. e. 451-ig. Kimón hadjáratát követően újabb kis-ázsiai – főleg káriai – poliszokat vettek fel a Déloszi Szövetségbe. #### Egyiptom Az egyiptomi hadjárat általánosan elfogadott időpontja i. e. 460–454, vagyis az első peloponnészoszi háborúval egy időben történt. I. e. 461-ben vagy i. e. 460-ban Inarosz líbiai király vezetésével a perzsa uralom elleni lázadás tört ki Egyiptomban. A felkelés gyorsan terjedt, és az ország nagy része hamar Inarosz kezére került, aki a Déloszi Szövetség segítségét kérte. Egyiptom felszabadítása az athéniaknak mind gazdasági, mind politikai szempontból komoly előnyére vált volna, ezért 200 hajót küldtek a lázadás megsegítésére, ami komoly anyagi befektetésnek számított. Miközben az athéniak csatlakoztak Inarosz seregéhez, I. Artaxerxész perzsa király összegyűjtötte seregét a lázadás leverésére. Diodórosz és Ktésziasz , illetve fősre tette ezt a sereget, de ezek a becslések valószínűleg túlzóak. Az athéniak és az egyiptomiak a Nílus-deltában lévő Pampremisz városánál csaptak össze a perzsákkal, akik bár emberfölényben voltak, vereséget szenvedtek, és Memphisz várába menekültek. A várat a lázadók ostrom alá vették, ami négy évig elhúzódott. Artaxerxész megpróbálta megvesztegetni a spártaikat, hogy rohanják le Attikát, hogy az athéniaknak haza kelljen térniük. Ez azonban nem sikerült, ezért hatalmas sereget és flottát gyűjtött, amely a négy évig tartó ostrom alól felszabadította Memphiszt: az egyiptomiak ellen csatát nyertek a perzsák, az athéniakat pedig elűzték Memphisz környékéről, akik a Nílus deltájában lévő Proszopitisz szigetére szorultak vissza. A perzsák 18 hónapnyi ostrom után csatornákkal elterelték a folyó vizét a sziget körül, hogy szárazföldön is át lehessen kelni a másik partról. Thuküdidész beszámolója szerint a perzsák ezt meg is tették, és elfoglalták a szigetet. Az athéniak közül csak kevesen tudtak elmenekülni, akik Líbián és Kürénén keresztül haza tudtak térni. Diodórosz szerint viszont az egyiptomiak megadták magukat, az athéniak pedig – az emberveszteségek elkerülése végett – szabad utat kaptak Kürénébe. Mivel azonban az egyiptomi hadjárat bukása által okozott pánik miatt szállították át a szövetség kincstárát Déloszról Athénba, Thuküdidész változata a valószínűbb. Athén összesen embert és 200 hajót veszített az egyiptomi kísérletben. #### Küprosz I. e. 460-ban, közvetlenül az egyiptomi hadjárat előtt, a szövetség flottája Küprosz szigeténél vett részt hadjáratban. Az egyiptomi kudarc végül a Spártával i. e. 451-ben kötött ötéves fegyverszünethez vezetett. Az így felszabadult haderő ugyanebben az évben a nem sokkal korábban száműzetésből visszahívott Kimón vezérletével újabb küproszi hadjáratra indult. Kimón a szövetség általa vezetett 200 hajójából 60-at az Egyiptomban a perzsákkal még mindig küzdő Amürteosz megsegítésére küldött, a maradékkal pedig megtámadta Kition (a mai Lárnaka) városát. Az ostrom során azonban – betegségben vagy halálos sérülésben – Kimón elhunyt, halálos ágyán azonban még utasításokkal látta el az athéniakat, akik Küprosz Szalamisz nevű városába vonultak vissza. Kimón halálát titokban tartották a hadsereg előtt. Így amikor i. e. 450-ben Szalamisznál a perzsák kilikiai, föníciai és küproszi hajókból álló flottája megtámadta őket, és a görögök mind tengeren, mind szárazföldön legyőzték őket, még mindig abban a hiszemben voltak, hogy Kimón vezérletével nyertek. Ezután az egyiptomi misszióból visszatérő hajókkal együtt hazatértek Athénba. Ezek a kevésbé figyelemre méltó csaták jelentették a görög–perzsa háborúk végét, nem volt több ütközet a Perzsa Birodalom és a görögök között egészen i. e. 396-ig, II. Agészilaosz spártai király rövid kis-ázsiai hadjáratáig. #### A Kalliász-féle béke A küproszi csaták után Thuküdidész nem tesz említést semmiféle békéről, csupán annyit ír, hogy a görögök hazatértek. Diodórosz azonban azt állítja, hogy a szalamiszi csatát követően teljes körű békemegállapodás köttetett a perzsákkal (Kalliász-féle béke, i. e. 449–448 körül), azonban már az i. e. 4. században is viták tárgyát képezte a békeszerződés létezése, amit a kor két szerzője, Kalliszthenész és Theopomposz is elutasít. A mai történészek között sincs megállapodás a békével kapcsolatban. Az ókori források, amelyek a békével foglalkoznak, azonban nagyrészt megegyeznek a részletekben: - Ázsia összes görög városállama saját törvényei szerint élhetett. - A perzsa satrapák (és feltehetően seregeik) nem mehetnek a Halüsz folyótól nyugatra (Iszokratész alapján), vagy lóháton egy napi útnál kisebb távolságra az Égei-tenger partjától (Kalliszthenész alapján), vagy három napi gyalogútnál közelebb az Égei-tengerhez (Ephórosz és Diodórosz alapján). - A perzsa hajók nem hajózhattak nyugatra Phaszélisztől (Kis-Ázsia déli partján) vagy a „küanaiai szikláktól” (ez valószínűleg a Boszporusz keleti végében, az északi parton volt). - Amennyiben a perzsa király és hadvezérei betartják a feltételeket, az athéniak nem küldhetnek hadsereget a perzsák uralma alatt álló területekre. ## A szövetség hanyatlása és utóélete I. e. 445-ben a harmincéves békével lezárult az első peloponnészoszi háború, a Spárta és Athén közötti viszony további elmérgesedése azonban 14 évvel később a második peloponnészoszi háború kitöréséhez vezetett. A 27 éven át húzódó végzetes kimenetelű háború az athéniak hatalmának teljes megsemmisülésével, az athéni birodalom széthullásával és a Görögország feletti spártai hegemónia létrejöttével végződött. Azonban nem csak Athén szenvedett veszteségeket, teljes Görögország jelentősen meggyengült a háborúban. A görögöktől sorozatos vereségeket szenvedő és belső lázadásokkal terhelt perzsák i. e. 450 után „oszd meg és uralkodj” alapon kezdtek politizálni: Athént és Spártát egymás ellen próbálták hangolni, gyakran a megvesztegetés eszközéhez folyamodva. Ezzel biztosították, hogy a görögöknek ne legyen kapacitásuk ellenük harcolni. I. e. 396-ig nem volt nyílt görög–perzsa ütközet, ahogy Plutarkhosz írja: „Kimón halála után egyetlen görög vezér sem hajtott végre semmilyen fényes haditettet a barbárok ellen. A görögök a demagógok és a háborús uszítók izgatásai következtében egymás ellen fordultak. Senki nem volt, aki közbenjáróként lépett volna fel, ezért belső háborúkban marcangolták egymást”. Még ha a Déloszi Szövetség háborúi a görögök felé is billentették a mérleg nyelvét, a rá következő fél évszázados belső háborúskodás visszaállította a perzsák eredeti pozícióját. A korinthoszi háborúban a Korinthosszal, Thébaival és Athénnal szemben álló Spárta a perzsák segítségét kérte pozíciója megőrzéséhez. II. Artaxerxész perzsa király az ún. Antalkiadasz-féle királybékében a kis-ázsiai görög városok uralmát kérte a spártaiaktól, és meg is kapta. Ezzel a megalázó békével a spártaiak az előző évszázad összes eredményét sutba dobták azért, hogy megtarthassák a görögök feletti hegemóniájukat. Ebben az időben kezdték el a szónokok Kalliasz békéjét (megtörtént vagy sem) a szégyenteljes királybéke ellenpontjaként emlegetni, a „régi szép idők” példájaként, amikor a Déloszi Szövetség megszabadította a perzsáktól az Égei-tenger partvidékének görögjeit. Athén i. e. 377-ben megalapította a második athéni szövetséget, azonban már nem volt képes visszaszerezni korábbi hatalmát, új ellenségei pedig sokkal erősebbek voltak a régieknél.

Osztóösszeg-függvény

A számelméletben általában σ(n)-nel jelölt osztóösszeg-függvény avagy szigmafüggvény a természetes számok halmazán értelmezett számelméleti függvény, melynek értéke az argumentum osztóinak összege (az 1-et és magát a független változóként vett számot is beleértve). Képlete tehát $\N \rightarrow \N; \ \sigma(n) \ := \ \sum_{ \begin{matrix} {d|n} \\ {1 \le d \le n} \end{matrix} } d$. Például σ(12) = 1 + 2 + 3 + 4 + 6 + 12 = 28; különleges (elfajult) esetekként σ(0) = 0; σ(1) = 1. További példákat lásd lentebb. Az osztóösszeg-, latinul summis divisorum-függvény, ∫ n-nel jelölve, már Leonhard Euler egy 1750–60-as évek-as években írt dolgozatában is szerepelt, a rá vonatkozó kanonikus képlettel együtt. ## Értékei kis számokra ## Tulajdonságok ### Algebrai-számelméleti tulajdonságok #### Értékei prímhatványokra Ha α\>0 természetes szám és p∈N prímszám, akkor $\sigma (p^{\alpha}) \ = \ \frac{p^{\alpha +1}-1}{p-1}$. Ennek speciális eseteként $\sigma (p) \ = \ \frac{p^{2}-1}{p-1} \ = \ p+1$. A második egyenlőség a prímszám definíciójának is egyszerű következménye, hiszen egy p prímnek pontosan két osztója van: 1 és p, ezek összege p+1. Az első egyenlőség a számelmélet alaptételéből következik, ugyanis p^α osztói pontosan a p^β alakú számok, ahol 0≤β≤α és β∈N; tehát az osztók rendre 1, p, p², ..., p^α, egy α+1 tagú, 1 kezdőelemű és p hányadosú mértani sorozat elemei, melynek összegképlete pont a fent írt egyenlőséget adja. #### Kanonikus kiszámítási mód A multiplikativitást és az előző tulajdonságot felhasználva, az argumentum kanonikus alakja ismeretében a szigmafüggvényt kiszámító képlet adható. Eszerint ha az n\>1 természetes szám prímtényezőkre bontása (kanonikus alakja) $n \ = \ p_{1}^{\alpha_{1}} p_{2}^{\alpha_{2}} ... p_{g}^{\alpha_{g}} \ = \ \prod_{i=1}^{g} p_{i}^{\alpha_{i}}$ (α₁, ..., α_g, g ∈N⁺ és p₁, ..., p_g prímszámok); akkor érvényes: <math> \sigma (n) = `\left( p_{1}^{0}+p_{1}^{1} + ... p_{1}^{\alpha_{1}} \right) \left( p_{2}^{0}+p_{2}^{1} + ... p_{2}^{\alpha_{2}} \right) ... \left( p_{g}^{0}+p_{g}^{1} + ... p_{g}^{\alpha_{g}} \right) = `</math> $= \prod_{i=1}^{g} \sum_{j=0}^{\alpha_{i}} p_{i}^{j} = \prod_{i=1}^{g} \frac{ p_{i}^{\alpha_{i}+1} -1 }{p_{i}-1}$. #### Multiplikativitás (Gyengén) multiplikatív, azaz relatív prím számok szorzatán felvett értéke a számokon felvett értékek szorzata. Formálisan: $\forall a,b \in \Z: \ \left( \ \ \left(a,b\right)=1 \ \Rightarrow \ \sigma(ab) = \sigma(a) \cdot \sigma(b) \ \right)$ Például: - a=4, és σ(4) = 7; - b=15, és σ(15) = 24; (lásd az Értékei kis számokra c. táblázatot) A két szám szorzata: 4·15 = 60, valamint σ(60) = 1+2+3+4+5+6+10+12+15+20+30+60 = 168, ami pontosan 7·24. Ez a tulajdonság a számelmélet alaptételének egyszerű következménye. Jelölje Σ, ahogy szokásos, egy számhalmaz vagy elemrendszer elemeinek összegét. Ekkor: 1. Ha a vagy b nulla, akkor szorzatuk is nulla, a függvény szorzatukon felvett értéke is nulla; ugyanakkor a függvény legalább egyikükön (a nulla értékűn) felvett értéke is nulla, így ez esetben az állítás igaz. Feltehető, hogy a,b\>0. 2. Jelölje A az a osztóinak halmazát, B a b osztóinak halmazát; C az ab osztóinak halmazát; ekkor a számelmélet alaptételének egyik következménye szerint relatív prím számok szorzatának osztói a tényezők osztóinak szorzatai; a szorzás disztributivitása alapján pedig ekkor Σ(A)Σ(B) = (a₁+...+a_j)(b₁+...+b_k) = a₁Σ(B)+...+a_jΣ(B) = {a₁y \| y∈B}+...+{a_jy \| y∈B} = Σ{xy\|x∈A, y∈B} = ΣC = σ(ab). ■ #### A szigmafüggvény által felvett értékek osztályzása σ(n) akkor és csak akkor 2-hatvány, ha n=1, vagy n különböző Mersenne-prímek szorzata (Sierpiński 1958–59, Sivaramakrishnan 1989, Kaplansky 1999). A függvény értéke akkor és csak akkor páratlan, ha n négyzetszám vagy négyzetszám kétszerese. Subarao egy 1974-es eredménye szerint nσ(n) ≡ 2 (mod φ(n)) akkor és csak akkor, ha n prím, vagy ha 4, 6, vagy 22. ### Analitikus tulajdonságok A szigmafüggvény növekedése szabálytalan (nem monoton, nem csak az argumentum nagyságától függ, hanem annak multiplikatív szerkezetével (prímfelbontás) is erős kapcsolatban áll). #### Alulról korlátos A szigmafüggvény triviálisan alulról korlátos és alsó határa 0, hiszen értéke bármely nemnegatív argumentumra nemnegatív, és a 0-t az n = 0 esetben fel is veszi. Vagyis min(R(σ(n))) = 0. (A fentiek következményeképp inf(R(σ(n))) = 0.) #### Felülről nem korlátos A függvény felülről nem korlátos, hiszen minden n természetes számra teljesül n ≦ σ(n) (lásd a következő bekezdést). Ha most K akármilyen valós szám és N tetszőleges, nála nagyobb természetes szám (ilyen az arkhimédeszi axióma alapján létezik), akkor K \< N ≦ σ(N), így σ nem felülről korlátos. #### Az argumentumnál nagyobb Egyszerű tulajdonság, hogy σ(n)≥n+1, amennyiben n≥2. Ugyanis maga n és 1 mindig két különböző osztója n-nek, ha n≥2, és így, ha A-val jelöljük az ezektől különböző osztók összegét (A≥0), akkor n\>2-re σ(n)=1+A+n≥n+1. Szemléletesen ez azt jelenti, hogy a függvénygrafikon az n→n+1 „diszkrét egyenes fölötti síkrészbe esik”. Megjegyezzük, hogy ha n\<2, akkor σ(n)=n, vagyis minden természetes számra csak a fenti állításnál „kevesebbet mondó” n≤σ(n) egyenlőtlenség igaz. #### Grönwall tétele A szigmafüggvény növekedését nagy vonalakban a következő határértékkel jellemezhetjük: $\limsup_{n\rightarrow\infty}\frac{\sigma(n)}{n\ \log \log n}=e^\gamma$. ahol $\gamma$ az Euler–Mascheroni-állandó. Ezt a tételt Thomas Hakon Grönwall tette közzé 1913-ban. Srínivásza Rámánudzsan tőle függetlenül egy hasonló, de gyengébb eredményt fedezett fel. #### Értékei összege és átlaga $\sum^{x}_{n=1}\sigma(n)=\frac{\pi^2}{6}x^2+O(x\log x)$ és itt $O(x\log x)$ helyett már nem írhatunk $o(x\log\log x)$-et. Erdős, Bateman, Pomerance és Straus 1980-ban publikált eredményei szerint az n szám osztói átlagának, vagyis az $A(n) \ := \ \frac{\sigma (n)}{d(n)}$ függvény folytonos összegére érvényesek a következő aszimptotikus egyenlőségek: $S_{A}(x) \ := \ \sum_{n \le x} A(n) \ \sim \ cx^{2}( \log x)^{-\frac{1}{2}}$, ahol c egy, a cikkben meghatározott konstans; míg $M_{A}(x) \ := \ \sum_{A(n) \le x} 1 \ \sim \ \lambda x \log x$, ahol λ szintén egy, a szerzők által megadott állandó. #### A szigmafüggvény és a Riemann-zétafüggvény Több tételt (Robin tétele, Lagarias tétele) sikerült bizonyítani a szigmafüggvény növekedésének és a Riemann-sejtés érvényességének kapcsolatáról, ezeket ld. ott. ## Számok számelméleti osztályzása a szigmafüggvény értékei alapján ### Tökéletes és barátságos számok Rengetegféle számosztályt vizsgáltak, közülük sokat komolyabb eredmények nélkül, melyek megkülönböztetése elemeiknek a szigmafüggvény által felvett értékei különbségén vagy azonosságán alapul. Tökéletes számok például azok, melyeken a szigmafüggvény értékként pontosan a szám kétszeresét veszi fel (n tökéletes, ha σ(n)=2n). Azokat a számokat, ahol az osztóösszeg kisebb a szám kétszeresénél, hiányos számoknak nevezzük, amelyeknél pedig nagyobb, azokat bővelkedő számoknak. Azokat a számpárokat, amelyekre igaz, hogy az egyik szám osztóinak összege a másik számmal egyenlő (és fordítva) barátságos számoknak hívjuk. Ezek az elnevezések (tökéletes szám, barátságos számok) mind az ókori görögöktől származnak, akik az ilyen számoknak különleges jelentőséget tulajdonítottak. ### Még tökéletesebb és nem-annyira-tökéletes számok Majdnem tökéletes számoknak nevezzük azon hiányos számokat, amelyek osztóösszege csak 1-gyel marad el kétszeresüktől (azaz: valódi osztóik összege eggyel kevesebb náluknál maguknál). Egyszerű számolás (ld. a prímhatványok osztóösszegére vonatkozó képletet) mutatja, hogy minden kettőhatvány majdnem tökéletes, de nem tudjuk, rajtuk kívül vannak-e majdnem tökéletes számok. Kvázitökéletes számok azok a bővelkedő számok, melyek osztóösszege 1-gyel több, mint kétszeresük, azaz valódi osztóik összege 1-gyel több, mint önmaguk. Nyitott probléma, hogy létezik-e akár egyetlen kvázitökéletes szám is, azt tudjuk, hogy 10³⁵ alatt nem található ilyen. Többszörösen tökéletes számok: m-szeresen tökéletes (vagy m-szeresen multiperfekt számok) számok azon n-ek, melyekre σ(n)=mn. A tökéletes számok kétszeresen tökéletesek. Léteznek háromszor tökéletes számok is, mint például 120. Léteznek négyszeresen, ötszörösen, hatszorosan és hétszeresen tökéletes számok is. A legnagyobb ismert multiperfekt szám kb. 1346-jegyű. ## Általánosítások Leggyakrabban előforduló általánosítása az osztóhatványösszeg-függvény, mely a független változó osztói r-edik hatványainak összege (r valós szám): $\sigma_{r}(n) \ := \ \sum_{ \begin{matrix} {d|n} \\ {1 \le d \le n} \end{matrix} } d^{r}$ A függvény σ^m(n) jelű m-edik iteráltját is vizsgálták: σ^m(n) = σ(σ(...(σ(n))...)) (m-szer) Lehetséges más konkrét algebrai struktúrákban, például kommutatív grupoidokban, félcsoportokban vagy – a legérdekesebb esetként – gyűrűkben is rákérdezni egy adott (x) elemet „osztó” más (y) elemek (az x=dy egyenlet megoldásai, ahol y és d ismeretlenek) összegére. Akadt már egy 1961-es kísérlet a függvény bevezetésére például a Gauss-egészek körében a következő módon: legyen $z = \epsilon \prod_{i=1}^{s}p_{i}^{\alpha_{i}}$ olyan Gauss-prímfelbontása a z Gauss-egésznek, ahol ε egység, p_i pedig mind az I. síknegyedbe eső prímek (tehát képzetes és valós részük egész együtthatói is nemnegatívak). A z=1 esetében félkanonikus felbontásról van szó, ahol az összes Gauss-egészekbeli prím szerepel, de 0 kitevővel. Ez esetben $\mathbb{G} \mathcal{n} \left\{ 0 \right\} \rightarrow \mathbb{G}; \ \sigma(z) \ := \ \prod_{i=1}^{s} \frac{ p_{i}^{ \alpha_{i}+1 } -1}{p_{i}-1}$. A definíció 1-re a σ(1) = 1 értéket adja. Ez azért is jó általánosítás, mivel megőrzi a multiplikativitást.

Pulykakeselyű

A pulykakeselyű (Cathartes aura) a madarak (Aves) osztályának újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes) rendjébe, ezen belül az újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjába tartozó faj. Az újvilági keselyűfélék között a pulykakeselyűnek van a legnagyobb előfordulási területe. A három Cathartes-fajból csak a szóban forgó madár található meg Kanada déli felétől egészen Dél-Amerika legdélebbi csücskéig, azaz a Tűzföldig. Számos élőhelyen képes élni, de főleg a nyílt és részben nyílt terepeket kedveli, mint például a legelőket, a sivatagokat, a cserjéseket és a bozótosokat, valamint a szubtrópusi erdőket. Mint minden újvilági keselyű, a pulykakeselyű sem közeli rokona az Európában, Ázsiában és Afrikában élő óvilági keselyűformáknak (Aegypiinae). A két csoport közötti megjelenési és életmódbeli hasonlóság kizárólag az úgynevezett konvergens evolúció eredménye. Ha két nem rokon élőlény – nemcsak az állatokat érinti ez a jelenség – két különböző helyen ugyanazt a szerepet tölti be, akkor nagy valószínűséggel hasonló testalkatot vesznek fel. A pulykakeselyű dögevő madárfaj, majdnem kizárólag csak elpusztult állatok tetemeivel táplálkozik. Táplálékát éles látásának és – a madarak között ritka tulajdonság – kiváló szagérzékelésének köszönhetően találja meg. Alacsonyan repülve kiszagolja az elbomló tetemek által árasztott gázokat. Repülés közben kihasználja a felszálló meleg légoszlopokat, az úgynevezett termikeket, emiatt ez a madár csak ritkán ver a szárnyaival. Pihenéskor nagy csapatokba verődik, gyakran hollókeselyűkkel (Coragyps atratus) társulva. Amint rokonainak, a pulykakeselyűnek is hiányzik az alsó gégefője (syrinx), emiatt alig képes hangokat kiadni. Az általa kiadott hangok főképp sziszegő- vagy mély torokhangok. Barlangokban, faodvakban vagy sűrű cserjésekben fészkel. A fészekaljban általában két fióka található; ezeket visszaöklendezett táplálékkal eteti. Csak kevés természetes ellensége van. Az Amerikai Egyesült Államokban az 1918-ban létrehozott, vándormadarakról szóló szerződés (Migratory Bird Treaty Act of 1918) szerint a pulykakeselyű védelmet élvez. ## Neve A pulykakeselyűt először 1758-ban Carl von Linné svéd természettudós, orvos és botanikus írta le, illetve nevezte meg. Leírását a „Systema Naturae” című enciklopédiájába foglalta bele. A madarat Vultur aura-ként ismertette meg a nagyvilággal. A korábbi tudományos madárnem neve a latin vulturus szóból származik, és „tépőt” jelent – táplálkozási szokásaira utalva. A tudományos fajneve, azaz az aura a madár mexikói nevének, az aurourának latinosított változata. Linné így írta le a madarat: „V. fuscogriseus, remigibus nigris, rostro albo” (barnás-szürke keselyű, fekete szárnyakkal és fehér csőrrel). A mai madárnemneve, vagyis a Cathartes, görög eredetű: kathartēs = „tisztító”, „eltakarító”. Ez a madárfaj a közönséges nevét, azaz a pulykakeselyűt a hím pulykával (Meleagris gallopavo) való hasonlósága miatt kapta; hiszen mindkettőnek csupasz és vörös a feje, illetve a nyaka; továbbá a tollazatuk sötét színű. A pulykakeselyűt egyes amerikai területeken „pulykaölyvnek” (turkey buzzard), vagy csak egyszerűen „ölyvnek” (buzzard) nevezik – az Óvilágban az angol nyelvűek a buzzard szót főleg a Buteo nembéli madarak megnevezésére használják fel -, míg a Karib-térség egyes részein „János varjú” (John crow) vagy „dögvarjú” (carrion crow) névvel illetik. ## Rendszertani besorolása és rokonsága A szóban forgó madárnak, és hat élő rokonának, azaz az újvilági keselyűféléknek (Cathartidae) a pontos rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan. Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági keselyűformák (Aegypiinae) megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot folytatják, a kettő nem áll közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat manapság is vita tárgya. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe helyezték, mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban. A közelmúltban olyan elmélet is született, mely szerint a újvilági keselyűféléket és az óvilági keselyűformákat a sólyomalakúak (Falconiformes) közé kéne besorolni, vagy új, azaz külön rendet megalkotni a számukra. Azonban a legújabb genetikai kutatások, vizsgálatok azt eredményezték, hogy az újvilági és az óvilági keselyűk nem közeli rokonai a sólyomalakúaknak, továbbá az újvilági keselyűk és a gólyafélék között sincs rokonság. Mindkét keselyű csoport a nagyobb taxonszintű Afroaves csoport bazális tagja. Az óvilági keselyűformák egyéb vágómadár-alakúakkal együtt, mint például: a sasformákkal (Aquilinae), az ölyvformákkal (Buteoninae), a kányaformákkal (Milvinae) stb., valamint a halászsassal (Pandion haliaetus) és a kígyászkeselyűvel (Sagittarius serpentarius) alkotják az Afroaves madárcsoport nagyobb részét. A testvértaxonként szereplő újvilági keselyűalakúak rendje manapság csak a 7 recens fajt foglalja magába. Az Amerikai Madarászok Egyesületének (American Ornithologists' Union) a dél-amerikai rendszertani bizottsága kivonta az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak közül és incertae sedisnek, azaz „bizonytalan helyzetűnek” minősítette ezt a madárcsoportot; de továbbá megjegyzésként odatette, hogy az újvilági keselyűfélék talán átmozgathatóak a sólyomalakúak rendjébe, vagy létrehozható számukra egy külön rend, az úgynevezett újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes). A családján belül a pulykakeselyű legközelebbi rokonai a Cathartes nembéli kis sárgafejű keselyű (Cathartes burrovianus) és a nagy sárgafejű keselyű (Cathartes melambrotus). Mint a királykeselyűnek (Sarcoramphus papa) a pulykakeselyűnek is 80 diploid kromoszómája van. ## Előfordulása A pulykakeselyű hatalmas előfordulási területtel rendelkezik, mely becslések szerint 28 millió négyzetkilométert foglal magába. Az összes újvilági keselyűfaj közül ez a faj fordul elő a legnagyobb számban. A becsült világszintű állománya – beleértve az állatkerteket és gyűjteményeket is – példányra tehető. Az Amerika szuperkontinens nyílt és ritkás erdeit választja élőhelyéül, azonban Kanada déli felétől egészen a Horn-fokig és a Tűzföld szigetvilágáig sokfelé megtalálható. Az Amerikai Egyesült Államok déli részén élő egyedek nem költöznek, egész évben ugyanazon a területen maradnak, míg az északibb példányok a hideg évszakok beálltával délebbre, akár Dél-Amerikába is elvándorolhatnak. A hollókeselyűről elnevezett uruguayi szorosban, azaz a Quebrada de los Cuervos-ban – melynek magyar neve: „a hollók szorosa” –, a névadó hollókeselyűk mellett pulykakeselyűk, és kis sárgafejű keselyűk is élnek. Mint ritka kóborló előfordulhat Bermudán, a Bahama-, az Amerikai Virgin-, a Kajmán,- a Falkland-, valamint a Déli-Georgia és Déli-Sandwich-szigeteken is. ### Alfajai Jelenleg öt elfogadott alfaja van a pulykakeselyűnek: - Cathartes aura aura (Linnaeus, 1758) – szin: Vultur aura aura. Ez a törzsalfaj. Az előfordulási területe Mexikótól délre Dél-Amerikába és a Nagy-Antillák szigeteire nyúlik le. Az összes alfaj között ez a legkisebb méretű, azonban színezetben nem különböztethető meg a C. a. meridionalis-tól. - Cathartes aura jota (Molina, 1782) – szin: Vultur jota Molina, 1782, Catharista falklandica Sharpe, 1873 és Cathartes aura falklandicus (Sharpe, 1873). A chilei alfaj, mely barna színű, de valamivel világosabb, mint a C. a. ruficollis. A másodlagos tollai és a szárnyakat fedő tollak meglehet, hogy szürke szélűek. - Cathartes aura meridionalis Wetmore, 1964 – szin: C. a. teter (ezt a taxonnevet 1933-ban Friedman alkotta meg, amikor még azonosnak tartották a C. a. septentrionalis-szal). 1964-ben, Wetmore kettéválasztotta ezt az alfajt a C. a. septentrionalis-tól. Ez az alfaj a kanadai Manitoba és Brit Columbia déli részein, Közép-Albertában és Saskatchewanban, valamint a mexikói Alsó-Kaliforniában (Baja California), az USA-i Arizona középdéli, Új-Mexikó délkeleti és Texas középdéli részein fészkel. Az összes alfaj közül ez a legvándorlóbb életmódú; akár Dél-Amerikába is elrepül, ahol a nála kisebb C. a. aura-val osztja meg a területet. A Cathartes aura meridionalist a C. a. septentrionalis-tól a színezet különbözteti meg, hiszen a kisebb szárnyat fedő tollak sötétebb barnák és keskenyebbek. - Cathartes aura ruficollis Spix, 1824 – szin: Cathartes ruficollis. Ez az alfaj Panamától délre Uruguayig és Argentínáig lelhető fel. A Trinidad nevű szigeten is megtalálható. Sötétebb és több fekete van rajta, mint a C. a. aura-n. A szárnytollak végei barna szélűek és keskenyek, egyes példánynál teljesen hiányoznak. A fej és nyak halvány vörös, sárgás-fehér vagy zöldes-fehér mintázatokkal. Általában a kifejlett madárnak a feje tetején egy sárga foltozás látható. - Cathartes aura septentrionalis Wied-Neuwied, 1839 – szin: Cathartes septentrionalis. Korábban azonosnak tartották a C. a. meridionalis-szal. Amint a másik, a szóban forgó alfaj is az északi állományokat képezi. Míg a C. a. meridionalis a nyugati állományt, addig a C. a. septentrionalis a keletit, hiszen az elterjedési területe Kanada délkeleti részétől USA keleti feléig tart. Kevésbé vándorló, mint a C. a. meridionalis; ritkán kóborol el az USA-tól délre eső területekre. ## Megjelenése Nagyméretű madárfaj, melynek szárnyfesztávolsága 160-183 centiméter, hossza 62-81 centiméter és testtömege 800-2300 gramm. Az északon élő példányok nagyobbak, mint a trópusokon élő fajtársaik. A Floridában lemért 124 egyednek az átlag testtömege 2 kilogramm volt, míg Venezuelában 65 madárnak 1,22 kg illetve 135 példánynak 1,45 kg volt az átlagos testtömege. Ennél az újvilági keselyűfajnál is jelen van a nemi kétalakúság, azonban csak csekély mértékben. Megjelenésben és színezetben a két nem majdnem azonos; érdekes módon az újvilági keselyük között a tojó valamivel nagyobb a hímnél. A testét borító tollruhája nagyjából barnás-fekete színű, de az evezőtollak alulsó részei ezüstösen-szürkék, emiatt szembetűnően elütnek a többi tollazattól. Felnőtt példány esetén a fej a testhez képest kicsinek tűnik. Feje vörös és teljesen csupasz, vagy ritkán tollazott, ami megkönnyíti, hogy fejét mélyen belerakja dögökbe és így a tollai nem ragadnak össze. Csőre eléggé rövid, de kampós, elefántcsont színű. A szivárványhártyája (iris) szürkés-barna színű. A felső szemhéján egyetlen részleges szempillasor ül, míg az alsón kettő. Szárnyai szélesek, ami a vitorlázást segíti. A rózsaszínes bőrű lábai, melyek a húgysavtól néha fehéresnek tűnnek, gyengék, ami meggátolja, hogy nagyobb testű élő állatot zsákmányoljon. Az előre mutató lábujjakból kettő hosszú, köztük pedig kis hártya helyezkedik el. A lábfejei az ujjakkal együtt nagy nyomokat hagynak, körülbelül 9,5-14 centiméter hosszúakat és 8,2-10,2 centiméter széleseket; ezekben a karmok hossza is benne van. Mint a legtöbb madárnak, a pulykakeselyűnek is három lábujja előre mutat, míg egy hátra. Lábfejei lapítottak és gyengék, fogásra alig alkalmasak. A karmok sem fognak valamilyen jól, sőt tompa, kopott végűek. A hollókeselyű farka és szárnyai rövidebbek, mint a szóban forgó újvilági keselyűé, emiatt repülés közben kisebbnek hat, bár testtömegre majdnem azonos a két faj. Amint a hollókeselyűnek, a pulykakeselyű orrlyukai között sincs orrsövény (septum nasi), emiatt oldalról át lehet látni a madár csőrén. Élőhelytől függően a különböző állománybeli példányok a tél végétől vagy kora tavasztól elkezdenek vedleni; ez a vedlés nem egyszerre történik meg, hanem eltarthat kora őszig. A még ivaréretlen fiatal madár feje szürke, csőre pedig fekete végű; csak ivaréretten éri el a felnőtt színezetet. Néha leucisztikus, azaz részben fehér színű – nem albínó – példányok is előkerülnek. Mint a legtöbb újvilági keselyűnek, a pulykakeselyűnek is hiányzik az alsó gégefője (syrinx), emiatt csak sziszegő- és mély torokhangokat képes kiadni. Akkor sziszeg, amikor veszélyben érzi magát, vagy amikor más keselyűkkel vetekszik egy dög fölött. A mély torokhangokat főleg az éhes fiókák és az udvarló felnőttek hallatják. ## Életmódja A pulykakeselyű pihenés közben nagy csapatokba verődik, de táplálékszerző útjain magányosan repül. Egy-egy pihenőhelyen akár több száz pulykakeselyű is összegyűlhet, melléjük hollókeselyűk is csatlakozhatnak. A pihenőhelyei főleg a levélzet nélküli, elszáradt fákon vannak, azonban az ember által felemelt magas építményekre, tornyokra is rászáll. Habár barlangokban fészkel, ezeket a helyeket kizárólag a szaporodási időszak alatt közelíti meg. Éjszakánként lecsökkenti a testhőmérsékletét 6 fokkal, míg el nem éri a 34 Celsius-fokot; így kissé hipotermiás tünetekkel kel fel. Amint a hollókeselyűt, a pulykakeselyűt is meg lehet figyelni széttárt szárnyakkal. A széttárt szárnytartásnak több funkciója is lehet, mint például: a Nap által a szárnyak szárítása, a test felmelegítése, valamint a baktériumok „megsütése”. Ilyen módon viselkednek a többi újvilági keselyűk, az óvilági keselyűfajok és a gólyafélék is. Ezt a viselkedést főleg a nedves, esős éjszakák után lehet megfigyelni. Szintén a gólyafélékhez és a többi újvilági keselyűhöz hasonlóan, a szóban forgó madár is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, mely a párolgás hűtő hatását kihasználva a lábra való ürítés útján hűti a testüket. E tevékenység miatt a madár lábán gyakran fehér színű húgysavréteg képződik. A kifejlett egyednek csak kevés természetes ellensége van. Az a kevés ragadozó, mely veszélyeztetheti a felnőttet, fiatalt és fiókát a következő madárfajokból kerül elő: amerikai uhu (Bubo virginianus), rőtfarkú ölyv (Buteo jamaicensis), szirti sas (Aquila chrysaetos) és fehérfejű rétisas (Haliaeetus leucocephalus). A fészekben levő fiókákra és tojásokra a mosómedvefélék (Procyonidae) és az oposszumok (Didelphimorphia) támadhatnak. A rókák is el-elkaphatnak egy-egy talajon mozgó felnőtt pulykakeselyűt, azonban a nagyobb veszélyt a fára mászó rókák, az úgynevezett szürke rókák (Urocyon) jelentik, melyek a fészekhez is hozzájutnak. A fészkének védelmében a pulykakeselyű elsődlegesen a bűzlő, visszaöklendezett, részben megemésztett táplálékot használja fel. Ez a hányás az emésztősavaknak köszönhetően, ha a szembe kerül, csípni kezdi azt. Ha egy jóllakott példány veszélyben érzi magát, és a plusz súlytól nem tud felrepülni, akkor a lenyelt táplálék egy részét visszaöklendezheti. Főleg a különböző füves puszták – prérik, pampák –, sivatagok, félsivatagok, bozótosok, ritkás szubtrópusi erdők és domboldalak lakója. Az ember kezelésébe vett legelőkön és réteken, valamint mocsarakban is fellelhető. Általában kerüli a sűrű erdőket, azonban a fák szomszédsága szűkséges számára a fészkelés miatt. A pulykakeselyű meglehetősen ügyetlenül mozog a talajon; járása ugróléptekkel történik. A levegőbe való felszállás nehéz számára; ekkor erősen ver a szárnyaival és közben ugrani kezd. De amikor végül felszállt és elérte a megfelelő magasságot, akkor a termikek – felszálló meleg levegőoszlopok – segítségével vitorlázórepülésbe kezd és szárnyaival már csak alig ver. A vitorlázás alatt a szárnyainak végei felfelé emelkednek, sekély V-alakot kölcsönözve; ilyenkor a szürke színű evezőtollai a napsütésben ezüstösnek tűnnek. Hogy benntartsa magát a termikben vagy a megfelelő szélben, vitorlázás közben köröz, vagy ide-oda dől, vagyis mikor jobb szárnya hegye van felül és a bal alul, vagy fordítva. A fogságban való élettartama még nem ismert teljesen. 2015-ben, két fogságban tartott pulykakeselyűről lehet tudni pontosan, hogy több mint 40 évesek. Az egyiket a minnesotai Minnesota Egyetem campusához tartozó Gabbert Raptor Centerben tartják; hím példány, a neve Nero; biztosan tudják, hogy 1974-ben kelt ki a tojásból. A másik példány egy tojó, mely neme ellenére a Richard nevet kapta; ez a példány is 1974-ben kelt ki a tojásból. Richard-ot a kaliforniai Walnut Creek-ben levő Lindsay Wildlife Museum-ban tartják. A legidősebb meggyűrűzött, vadon élő pulykakeselyű 16 éves volt. Ebből azt lehet következtetni, hogy a vadonban kevesebb mint 16 évet, de a fogságban több mint 30 évet is élhet. ### Táplálkozása A levegőben vitorlázva keresi a főleg dögökből álló táplálékát. A dögök lehetnek kisebb emlősök, de akár nagytestű legelőállatok is. A frissebb dögöket kedveli, a bomlásnak indulókat elkerüli. Ritkán, ha dög sincs a közelben, megelégszik a növényi eredetű táplálékkal, mint például a partra vetett algákkal, tökfélékkel, kokuszdióval, egyéb termésekkel, rovarokkal és egyéb gerinctelenekkel. Dél-Amerikában lefényképezték amint a betelepített olajpálma (Elaeis guineensis) termésével táplálkozott. Az emlősökből álló táplálékát igen ritkán öli meg ő maga. Gyakran látható, amint az utak szélén levő elütött dögökből vagy a folyók, tavak mentén szárazra került halakból táplálkozik. A halat a sekély vízből ki tudja fogni. Mint minden dögevő állat, a pulykakeselyű is fontos része az ökoszisztémának, mivel az elpusztult állatok felfalásával gátat szab a betegségek terjedésének. Jó szeme mellett, kitűnő szaglása – mely ritkaság a madarak körében – is segíti a dögök megtalálását. A talajhoz közel repülve megérzi a szétbomló dögökből áradó etil-merkaptán nevű gáz szagát. Az agyában a szaglásért felelős agyrész jóval nagyobb, mint más ugyanakkora méretű állatoknál. Ennek a jól kifejlett érzékének köszönhetően ez a keselyűfaj a fák lombkoronái fölött repülve, anélkül, hogy látná a dögöt, pontosan be tudja határolni. Mivel a pulykakeselyű annyira sikeres a dögök felkutatásában, más újvilági keselyűk – melyeknek nincs vagy csak kevésbé fejlett a szagérzékük – gyakran a nyomába szegődnek, ilyen például a királykeselyű, a hollókeselyű, az andoki kondor (Vultur gryphus) és a kaliforniai kondor (Gymnogyps californianus). A jó szaglásának köszönhetően, a dögökhöz először általában a pulykakeselyű, vagy a két, szintén kiváló szaglással rendelkező rokona, a nagy sárgafejű keselyű és a kis sárgafejű keselyű érkezik meg. Mivel a pulykakeselyű nagyobb, mint a két sárgafejű keselyűfaj, gyakran elriasztja őket a tetem mellől, őt pedig a királykeselyű, illetve a két kondorfaj tessékeli arrább. Ez részben nem is baj, mivel csak a nagyobb újvilági keselyűknek van annyira erős csőrük, hogy fel tudják bontani a nagyobb emlősök kemény bőrét, viszont a legjobb részeket ezek fogyasztják el. A Cathartes-fajok és a hollókeselyűk kénytelenek megelégedni a maradékokkal. E fennállás szerint a nagyobb és a kisebb méretű újvilági keselyűk között kölcsönös függés, azaz egyféle szimbiózis jött létre. ## Szaporodása A költési időszaka a szélességi köröktől függően változó. Az Amerikai Egyesült Államok déli felén márciusban kezdődik, de a csúcs – amikor a legtöbb pár egyszerre költ – áprilisban és májusban van; a lemaradottak júniusban is rakhatnak fészket. Az északabbra levő szélességi körökön a költési időszak később kezdődik, és akár augusztusban is folytatódhat. Az udvarlási szertartáshoz a madarak kiválasztanak egy helyet, ahol részben széttárt szárnyakkal és ugróléptekkel, néhány példány körbejár. A levegőben az egyik madár megközelíti a másikat és repülési mutatványokat, illetve bukásokat mutat be. A fészek a sziklaperemére, barlangba, sziklamélyedésbe, üregbe, faodúba vagy a sűrű cserjésbe épülhet. A fészek gyakran csak néhány gallyból áll, egyes példányok nem is építenek fészket, hanem a kopár talajra tojnak. A fészekalja általában 2 tojásból áll, néha egy is lehet, ritkábban három. A tojások krémszínűek, vastagabb végükön barna vagy levendulakék pontozással. A tojásokon mindkét szülő kotlik, a kotlás általában 30-40 napig tart. Kikelésükkor a fiókák magatehetetlenek, szüleik gondoskodására és oltalmára vannak utalva. 10-11 hétig a fiókákat mindkét szülő eteti, visszaöklendezett, félig megemésztett táplálékkal. Ha a felnőtt veszélyben érzi magát kotlás közben, elrepül, lehányja az ellenségét vagy halottnak tetteti magát. Ha a fiókák érzik magukat veszélyben, akkor sziszegnek vagy amint szüleik, ők is az ellenség felé öklendeznek. A fiókák 9-10 hetesen tollasodnak meg, azonban a család együtt marad egészen őszig. ## A pulykakeselyű és az ember A szarvasmarhatenyésztők a pulykakeselyűt gyakran a lépfene, más néven anthrax és a sertéspestis terjesztésével vádolják; szerintük, mivel ez a dögevőmadár az ilyen betegségek által elpusztult állatok tetemeit is elfogyasztja, a csőrén és a lábain jelen vannak ezek a kórokozók. Valójában a sertéspestis kórokozója elpusztul, amint bekerül a pulykakeselyű emésztőrendszerébe. A farmerek azért sem kedvelik, mivel hasonlít a hollókeselyűre, amely keselyűfajról tudott, hogy ha alkalma adódik, rátámad és megöli az újszülött borjakat. A szóban forgó keselyű nem csinál ilyet, viszont részt vesz a lakmározásban, miután a borjú elpusztult. Ebből, tévesen a farmer arra következtet, hogy a pulykakeselyű ölte meg a jószágát és veszélyt jelent a többiekre is. A pulykakeselyű és más újvilági keselyű felhalmozódott ürüléke elpusztítja a fákat és a többi növényzetet. Az 1918-ban, USA-ban létrehozott, vándormadarakról szóló szerződés (Migratory Bird Treaty Act of 1918) szerint ez a madárfaj védelmet élvez és csak akkor tartható fogságban, ha meg van sebesülve vagy már nem alkalmas a vadonban levő élethez. Fogságban friss hússal is etethető, a fiatalok pukkadásig tömhetik magukat, ha alkalmuk adódik, emiatt figyelni kell az etetésükkel. Az összes Cathartes-faj részesül az 1918-ban, USA-ban létrehozott, vándormadarakról szóló szerződésben lekötött védelemben. Továbbá Kanada (Convention for the Protection of Migratory Birds in Canada) és Mexikó (Convention for the Protection of Migratory Birds and Game Mammals in Mexico) is átvették ezt a védelemről szóló szerződést és beiktatták a saját állatvédelmi törvényeikbe. Az USA-ban törvénytelen befogni, megölni vagy engedély nélkül tartani pulykakeselyűt. A törvényszegők 15 ezer amerikai dolláros bírságot kell kifizessenek, továbbá 6 hónapos börtön is járhat. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja nyilván. Az előfordulási területe nagy és az állományok stabilak; a felmérések szerint az elkövetkezendő 10 évben, azaz a pulykakeselyű szinten három nemzedéken keresztül, nem fog az állomány 30%-kal csökkenni, vagyis nem éri el a mérsékelten fenyegetett faj státuszt.

Havasi csóka

A havasi csóka vagy sárgacsőrű csóka (Pyrrhocorax graculus) a madarak (Aves) osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozó faj. Két alfaja a magashegységekben költ Spanyolország keleti részeitől kezdve, Dél-Európán át, Észak-Afrikáig, Közép-Ázsiáig, egészen Kína és India magashegységeiig. Képes nagyobb magasságokban költeni, mint más madárfajok. Tojása is alkalmazkodott a ritkás levegőjű környezeti viszonyokhoz. Ez abban mutatkozik meg, hogy nagyobb az oxigénfelvétele és kevesebb vizet veszít. Tollazata fényes, fekete színű, csőre sárga, lába vörös, hangja jellegzetes. Könnyed, akrobatikus röpte van, mely során teljesen kitárja szárnytollait. Egy életre együtt marad párjával és fészkelőhelyéhez is ragaszkodik, ami igen gyakran egy üreg, vagy nagyobb repedés a meredek sziklafalakon. Fészkét gallyakkal béleli, melybe a tojó három-öt fehéres alapszínű, barna pöttyös tojást rak le. Többnyire csapatban jár táplálékért a lelegeltetett füves rétekre, ahol nyaranta főleg gerinctelen állatokat, míg télen növényi eredetű táplálékot fogyaszt. Szívesen megjelenik a turisták által látogatott helyeken, ahol akár további élelemforráshoz is juthat. Ragadozónak és élősködőnek tartott faj. A mezőgazdasági technológiák változása egyes populációinak csökkenését eredményezte, de mindazonáltal kiterjedt élőhelye és jelentős állománya miatt globális szinten nem veszélyeztetett. A klímaváltozás azonban veszélyt jelenthet a havasi csókákra, mivel felfelé tolódik a számára szükséges alpesi élőhelyek határa. ## Előfordulása A havasi csóka Spanyolország hegyvidékein, és azoktól kelet felé haladva Dél-Európa hegységeiben és az Alpokban, Közép-Ázsián át a Himalája hegyvonulatáig és Nyugat-Kínáig fészkel. Vannak állományai Marokkóban, Korzika szigetén és Krétán. Egész elterjedési területén állandó lakónak számít, nem vándorol, bár a marokkói állománya Málagánál, Dél-Spanyolországban hozott létre egy kisebb csoportot, valamint kóborló egyedeik felbukkanhatnak Csehország, Gibraltár, Lengyelország, Magyarország, Portugália és Szlovákia, valamint Ciprus területén. Magyarországon az első és eddig egyetlen példányt Molnár Lajos fogta be, és preparálta ki. Ez bizonyítja, hogy a madárfaj időnként előfordul hazánkban is. Élőhelyét tekintve a magasabb hegyvidékek lakója. Általában 1200-3000 méter tengerszint feletti magasságokban költ Európában, 2900-3900 méteres magasságban fészkel Marokkóban és 3500-5000 méteres magasságokban fészkel a Himalája vidékén. Fészkét feljegyezték már 6500 méteres tengerszint feletti magasságon is, magasabban, mint bármely más madárfajét, amellyel még a havasi varjút is lekörözi, amelynek étrendje kevésbé alkalmazkodott a magaslati körülményekhez. A Csomolungma közelében is megfigyelték hegymászók mintegy 8200 méteres magasságban. Sziklaüregekben, repedésekben, hasadékokban fészkel olyan sziklafalakon, melyek javarészt megközelíthetetlenek, bár egyes helyeken előfordulhat, hogy mezőkön, a föld üregeiben ver tanyát. Nyílt terepeken szeret táplálkozni, mint amilyenek például az alpesi rétek, a köves vízfolyások, egészen az erdősültség határáig, vagy lejjebb és telente gyakran emberi településeknél, síközpontoknál, hoteleknél és egyéb, turisták által látogatott helyek közelében verődik csapatokba. A vendégek körében igen népszerű az a szokása, hogy a hotelek ablakában várakozik táplálékra, ám ezt a hotelek tulajdonosai nem igazán kedvelik. ## Rendszertana A havasi csókát Carl von Linné írta le először, 1766-os kiadású Systema Naturae című művében, Corvus graculus néven. Jelenlegi nemzetségébe (Pyrrhocorax) Marmaduke Tunstall angol ornitológus helyezte át Ornithologia Britannica című művében a nem egyetlen másik fajával, a havasi varjúval (P. pyrrhocorax) együtt. Korábban úgy gondolták, hogy a havasi csókák legközelebbi rokonai a varjak (Corvus), azon belül is Coelus alnembe tartozó csókák, ám a DNS-vizsgálatok és a citokróm-b analízis azt mutatja, hogy a Pyrrhocorax nem a Temnurus temnurus madárfajjal együtt igen korán levált a varjúfélék Corvidae családjáról. A nem neve a görög πύρρος (pürrosz) szóból ered, melynek jelentése láng színű, valamint ennek második tagja a görög κόραξ (korax), azaz holló szóból ered. A faj nevét adó graculus utótag a latin csóka jelentésű szóból ered. Jelenlegi tudományos elnevezését régebben gyakran használták a havasi varjakra is. A havasi csókáknak két alfaja létezik: - A P. g. graculus, mint névadó faj, mely Európában, Észak-Afrikában, a Kaukázus vidékén és Irán északi részein őshonos; valamint a - P. g. digitatus, melyet Wilhelm Hemprich és Christian Gottfried Ehrenberg német természettudósok írtak le először 1833-ban, P. alpinus var. digitatus néven; ez a madárfaj nagyobb testalkatú és erősebb lábú, mint a névadó faj. Ázsiában költ, a Himalája vidékén. A morvaországi Ferdinand Stoliczka, cseh paleontológus különválasztotta a Himalája vidékén élő madarakat egy harmadik alfajra, melyet P. g. forsythi néven nevezett el, ám ezt nem ismerték el szélesebb körben és gyakorta csak a digitatus alfaj szinonimájaként emlegették. A pleisztocén kori rétegekben talált leletek közül a havasi csókához hasonló maradványokat időnként P. g. vetus néven kategorizálják be. Az Ausztráliában élő szarkavarjú (Corcorax melanorhamphos) csőrének hasonló alakja és fekete tollazata ellenére csak nagyon távoli rokona a valódi varjúféléknek. ## Megjelenése A havasi csóka felnőtt egyedének fényes, fekete tollazata, írisze sötétbarna, rövid sárga csőre és vörös színű lába van. Némileg kisebb, mint a havasi varjak, testhossza 37-39 cm-es, ebből 12-14 cm hosszúságú a farktolla, szárnyfesztávolsága 75-85 cm. A havasi varjúnál hosszabb farka van, ugyanakkor szárnya rövidebb, de hozzá hasonlóan lendületes és könnyed röptű madár. A hímek és a tojók megjelenése hasonló, ám a hímek egy kicsivel nagyobb testűek. A fiatal példányok tollazata fakóbb, csőrük halványsárga, lábuk barnás színezetű. A havasi csókákat aligha lehet összetéveszteni más hasonló kinézetű madárfajokkal, ugyan elterjedési területük közös a csókákéval és a havasi varjakéval, ám a csókák kisebbek, tollazatuk szürkés színezetű, a havasi varjaknak pedig hosszú vörös csőrük van. A P. g. digitatus alfaj némileg nagyobb, mint a névadó faj, és 191-244 gramm testtömegű, szemben a P. g. graculus 188-252 grammos testtömegével, továbbá lába erősebb. Ez az úgynevezett Bergmann-szabállyal vág egybe, amely szerint a nagyobb madarak nagyobb magasságokban élhetnek, hidegebb és szárazabb körülményeket is képesek elviselni. Végtagjaik, csőrük és lábuk hosszabb lenne a melegebb éghajlatú területeken, az Allen-szabály szerint. A hőmérsékleti különbségek azok, amelyek a havasi csókák eltérő testméretét befolyásolják. A havasi csókák röpte gyors és akrobatikus, ritkább, de nagyobb szárnycsapásokkal. Nagyobb manőverezőképességet érnek el farktollaik kitárásával és szárnyaik behajlításával, valamint kihasználják a sziklafalak közelében felfelé áramló légáramlatokat. Repülés közben is megkülönböztethető a havasi varjaktól, mivel kevésbé szögletesek szárnyai, és hosszabb farktollai kevésbé négyszögletűek. ## Életmódja Rovarokkal, pókokkal és apró gerincesekkel táplálkozik, de megeszi a magvakat és gyümölcsöket is. Állandó, nem vonuló madár, de élelemhiány vagy nagy hideg esetén lehúzódik az alacsonyabb részekre és a lakott helyeket sem kerüli el. Turisták által gyakran látogatott helyeken az emberrel barátságos és akár kézből is elfogadja a táplálékot. ### Táplálkozása Nyáron a havasi csókák főleg gerinctelen állatokkal táplálkoznak, melyeket az alpesi réteken, legelőkön gyűjtenek. Ilyenek például a Selatosomus aeneus nevű és az Otiorhynchus morio bogárfaj tagjai, melyeket a csókák köpeteiből sikerült kimutatni. Ezen kívül a havasi csókák csigákat, szöcskéket, hernyókat és legyek lárváit fogyasztják. Étrendjük ősszel, télen és tavasszal főleg gyümölcsökből áll, mint amilyen a déli ostorfa (Celtis australis) termése és a homoktövisfélék, valamint a csipkebogyó. Szívesen fogyasztják az ember által termesztett gyümölcsfák terméseit is, ahol az elérhető, mint amilyen például az alma, a szőlő, vagy a körte. Megfigyelték, hogy havasi varjak fogyasztották a kárpáti sáfrány porzóit, feltehetően a benne található kartenoidok miatt. A havasi csókák szívesen fogyasztanak olyan eredetű élelmet is, amelyek a turisták után maradtak hátra például síterepeken, szeméttelepeken és piknikező helyek közelében. Ahol az ember által hátrahagyott élelemmel tudják kibővíteni téli étrendjüket, ott a havasi csókák nagyobb csapatokba tömörülnek telente, ezekben túlnyomórészt fiatalabb madarak vannak. A fiatal egyedek a leggyakoribb látogatók azokon a területeken is, ahol nagyobb mennyiségben van ennivaló, mint például szeméttelepek közelében. Hasonlóan a többi csókához és egyéb varjúfélékhez, a havasi csóka is elrejt ennivalót hasadékokban és repedések mélyén, hogy később ezen élelemraktárából tudjon táplálkozni. E madárfaj mindig csapatokban táplálkozik, melyek nagyobb létszámúak télen, mint nyaranta, és mindig állandó összetételűek. Azokon a helyeken, ahol az élelem forrásai korlátozottak, ott a felnőttek dominálnak a fiatal egyedek felett és a hímek jutnak előbb élelemhez a nőstények előtt. A táplálkozási területek magassága az év folyamán állandóan változik, melyet éghajlati tényezők, valamint a táplálék mennyisége és minősége befolyásol. A költési időszak alatt e madárfaj egyedei inkább a fahatár fölött maradnak, ugyanakkor igénybe veszik azon élelem forrásokat, melyeket a turisták hagytak hátra táborhelyeiken alacsonyabb szinteken, vagy szemétlerakókban. Az alsóbb részekre való ereszkedés az első havazásokat követően következik be és a hóvastagság növekedésével egyre inkább a völgytalpak felé húzódnak, jóllehet éjszakára visszatérnek fészkeikre. Márciusban és április során a havasi csókák gyakori látogatók a falvakban, vagy a nagyobb hómentes területeken, mielőtt visszatérnének a magasabban fekvő alpesi rétekre. A havasi csókák táplálékszerző körútjai átlagosan 20 kilométert tesznek ki és eközben mintegy 1600 méteres szintkülönbséget érintenek e madarak. Az Alpokban a 3000 méter feletti síelés egyre nagyobb elterjedése miatt vannak olyan egyedek, melyek télire is fenn maradnak nagyobb magasságokban. Ahol az élőhelyeknek átfedései vannak, ott a havasi csókák gyakran a havasi varjakkal együtt táplálkoznak, bár a két faj között csak korlátozott verseny van az élelemért. Egy olasz tanulmány kimutatta, hogy a havasi varjak téli étrendje főleg a tyúktaréj (Gagea) növénynemzetség hagymáinak föld alóli kiásására és elfogyasztására épül, míg a havasi csókák csipkebogyót és más bogyókat is fogyasztanak. Júniusban a havasi varjak főleg hernyókkal táplálkoznak, míg a havasi csókák a lószúnyogok bábjait is elfogyasztják. Később a nyár folyamán a havasi csókák jelentős mennyiségű szöcskét fogyasztanak, míg a havasi varjak ekkor térnek rá a lószúnyogok bábjaira, valamint egyéb bogarak fogyasztására. A Himalája keleti részén a havasi csókák novemberben megjelennek a borókaerdőkben és a borókák bogyóival táplálkoznak, mellyel eltérnek az ugyanazon vidéken élő és ugyanabban az időszakban mással táplálkozó havasi varjaktól, melyek a falvak körüli teraszos legelőket túrják fel élelem után kutatva. ### Természetes ellenségei A havasi csókákra vándorsolymok, szirti sasok, és uhuk vadásznak, míg a fiókákat hollók ejtik el. Az a viselkedése, amely szerint több madár csapatokba verődik, vélhetően amiatt alakult ki, mert így jobban képesek megvédeni a tojásokat és a fiókáikat. A havasi csókákat számos bolhaféle választhatja gazdaállatnak, mint például a Ceratophyllus vagabunda és a Frontopsylla frontalis, valamint a F. laetus is. Galandférgek is megtelepedhetnek bélrendszerükben, mint például a Choanotaenia pirinica, valamint rágótetvek is élősködhetnek a havasi csókákon, például Brueelia, Menacanthus, vagy Philopterus. ## Szaporodása A havasi csóka monogám típus, párjához hűségesen ragaszkodik és évről évre együtt maradnak. A költési időszak általában május elején kezdődik. A havasi csóka nem kolóniákban fészkel, de, amennyiben a környezeti sajátosságok lehetővé teszik, akkor egymás közelében építenek fészket. Nagy méretű fészkét sziklapárkányokon, üregekben, sziklák repedéseiben, mélyedéseiben, vagy elhagyatott épületeken készíti el, gyökerekből, ágakból és elszáradt növényi részekből építi, és fűvel, apró gallyakkal, vagy szőrrel béleli azokat. A fészekalj 3-5 fényes, piszkosfehér vagy krémszínű, zöld és barnás pettyekkel tarkított tojásból áll, melyek 3,4 cm hosszúak és 2,5 cm átmérőjűek. A tojó 14-21 napig kotlik a tojásokon, mielőtt a fiókák kikelnének. A frissen kikelt fiókáknak sűrű pelyhes tollazatuk van, ellentétben a havasi varjak fiókáival, melyek csaknem csupaszon kelnek ki. A fiókáknak a kikeléstől számított 29-31 nap alatt fejlődik ki tollazatuk. A fiókákat mindkét szülő táplálja, ám ebben segíthetnek nekik olyan fiatal, már kiröpült egyedek is, melyek csatlakoznak hozzájuk. A magasabb területeken azért tudnak költeni a havasi csókák, mert tojásaik héja kevesebb pórust tartalmaz, mint az alacsonyabb térségekben élő madárfajok tojásai és a kisebb párolgás miatt így kevesebb vizet veszítenek az alacsony nyomású környezetben. Az embriók vérében már ilyenkor is megtalálható a hemoglobin, amely elősegíti az oxigénfelvételt. Az olasz Alpok nyugati részén a havasi csókák többféle helyen fészkelnek, mint a havasi varjak, mert a sziklapárkányokon, hasadékokon és üregeken kívül igénybe veszik az elhagyatott épületeket is, míg az ezen a területen élő havasi varjak kizárólag természetes eredetű fészkelőhelyeken költenek, jóllehet elterjedési területének más részein viszont a havasi varjak is fészket raknak az elhagyatott épületeken. A havasi csókák mintegy egy hónappal később rakják le tojásaikat, mint a havasi varjak, bár a költés sikere és a párosodási viselkedés hasonló mindkét fajnál. A hasonlóságok e két madárfaj közt feltehetően onnan erednek, hogy ugyanazon környezeti korlátok között kénytelenek párosodni. Egy tanulmány azt vizsgálta, hogy az Európa különböző pontjain élő állománya a havasi csókáknak fészekaljak tekintetében milyen téren tér el, és megállapították, hogy az átlagos fészekalj 3,6 tojásból áll, melyből átlagosan 2,6 fióka kel ki és csak 1,9 egyed éli meg tollazata teljes kifejlődését. A felnőtt egyedek túlélési arányai 82 és 92 százalék közt mozognak, melynél nem mutatkozik különbség a nemek között. Az első éves fiatal egyedek túlélési aránya 77 százalék, ami alacsonyabb, mint a kifejlett példányoké. A turisták által és az emberi közreműködésből származó élelmiszertöbblet nem befolyásolja érdemben a költés sikerét. ## Védettsége Az IUCN Vörös Listáján szerepel, mint nem veszélyeztetett faj. Európában biztos állományú faj. Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 25 000 Ft. A havasi csókának kiterjedt, ám helyenként igencsak tagolt elterjedési területe van, melyet 1 és 10 millió négyzetkilométerre becsülnek, azonban mintegy 3 540 000 négyzetkilométernyi területen fordulhat elő. Populációját mintegy 390 000 és 930 000 egyed közé teszik csak Európában. Világszerte összesen 796 000 és 3 720 000 egyed közé teszik a szakértők a havasi csókák számát. A Korzika szigetén élő népességét mintegy 2500 példányra becsülik. Elterjedési területének mérete, valamint becsült populációjának egyedszáma miatt a faj nem veszélyeztetett státuszú az IUCN Vörös listáján (melynek feltétele lenne, többek közt, hogy egyedszáma 10 éven, vagy három generáción belül 30 százaléknál nagyobb mértékben csökkenjen.) A jégkorszaki jégtakaró legnagyobb kiterjedése idején, azaz mintegy 18 000 évvel ezelőtt Dél-Európát hideg éghajlatú, nyitott élőhelyek borították és a havasi csóka megtalálható volt egészen a mai Olaszország legdélebbi részein is, jóval mai elterjedési területén kívül. Néhány populáció ezek közül a periférián élő, történelem előtti madárcsoportok közül csak az utóbbi pár száz évben pusztult ki. A lengyel Tátra vidékén, ahol népessége túlélte az utolsó jégkorszak óta eltelt időszakot, a 19. század után már nem találták meg, mint fészkelő madarat. Bulgáriában költőhelyeinek száma 77 darab volt az 1950 és 1981 közti időszakban, ám ez 14-re csökkent az 1996-2006 közti periódusban és a kolóniákban élő párok száma is jelentősen visszaesett. Az egyedszám csökkenésének oka feltételezhetően a nyílt, füves térségek csökkenése volt, mivel a legeltető állattartás csökkenése miatt a korábban rövidre legelt területeket visszahódították a bokros-bozótos növénytakarók. A táplálkozási helyeit az emberi tevékenységek is veszélyeztetik, mint például a síközpontok építése, vagy egyéb idegenforgalmi, vagy más célú beépítése a korábbi alpesi réteknek. Azokon a helyeken, ahol a hagyományos alpesi legeltetés napjainkban is fennmaradt, ott állománya stabil, vagy növekedésnek indult, ugyanakkor azokon a területeken, ahol az extenzív mezőgazdasági termelés tért hódít, ott helyi állományai csökkenésnek indulnak, vagy akár teljesen el is tűnnek. Ilyen terület például Bretagne, Skócia, vagy Délnyugat-Portugália. A havasi csókák állományait veszélyezteti a rovarölő szerek és a nehézfémek felgyülemlése testükben, valamint a heves esőzések, a kilövés, valamint a különböző zavaró emberi tevékenységek. Hosszabb távon fenyegetést jelent az állomány számára a globális felmelegedés, amely az alpesi klímát kedvelő fajok számára életterük csökkenését hozhatja el azáltal, hogy egyre magasabbra kerül a hegyvidéki éghajlat határa a melegedés miatt, vagy akár helyenként meg is szűnik. A Kanári-szigetek hegyvidékein minden csókaféle kövületei előkerültek, így például a havasi csóka leletei is. A havasi varjú élőhelyének csökkenéséhez, valamint a havasi csókák ottani kipusztulásához feltehetően az éghajlat megváltozása, valamint az emberi tevékenységek is hozzájárultak. ## Fordítás

Scarborough, Hartlepool és Whitby elleni rajtaütés

A Scarborough, Hartlepool és Whitby elleni rajtaütés során három kelet-angliai város, Scarborough, Hartlepool és Whitby katonai jelentőségű célpontjai ellen hajtott végre támadást 1914. december 16-án a Német Császári Haditengerészet egy nagycirkálókból (csatacirkálókból) álló hajóraja Franz Hipper tengernagy irányításával. A rajtaütésszerű akció során számos partvédelmi üteg, gyárépület, hajógyár, kereskedelmi hajó, jelzőállomás, vasútvonal és egyéb infrastrukturális építmény semmisült vagy rongálódott meg. Ezeken kívül több mint 300 civil épület is megsérült, közte több templom és hotel is a célt tévesztett lövedékek miatt, aminek következtében 120 civil életét veszítette és csaknem 600-an megsebesültek. A támadás nagy közfelháborodást keltett Nagy-Britanniában, egyfelől a német haditengerészet ellen a civil célpontok szándékosnak vélt támadása miatt, másrészt a brit haditengerészet tehetetlensége miatt, amiért nem volt képes megakadályozni a támadást. Ez volt az első alkalom a 17. századi angol–holland háborúk óta, hogy angol katonák veszítették életüket hazai földön ellenséges harctevékenység következtében. A támadással egy időben jelentős hadmozdulatok zajlottak a nyílt tengeren is. A rajtaütést végrehajtó egységeket a Nyílttengeri Flotta egésze kellett volna, hogy biztosítsa a Dogger-pad közelében pozíciót foglalva. A támadás napjának éjszakáján a csatahajóflottát kísérő erők azonban több alkalommal tűzharcba kerültek brit rombolókkal, amiből a német flottaparancsnok, Friedrich von Ingenohl tengernagy tévesen azt a következtetést vonta le, hogy az egész brit flotta a közelben tartózkodhat, és a császár utasításait szem előtt tartva, miszerint nem veszélyeztetheti a flotta meglétét egy, a túlerőben lévő brit flotta egészével vívandó csatával, a visszavonulás mellett döntött. Ezzel páratlan esélyt szalasztott el Németország számára, mivel a brit hírszerzés csak a Hipper tengernagy felderítőerőinek bevetéséről szerzett előzőleg tudomást és ezért csak 10 kapitális hadihajót küldtek ki ezek elfogására csekély kísérettel. Ingenohl így nagy túlerővel szállhatott volna velük szembe, ha folytatta volna az eredetileg kijelölt útját és sikere esetén kiegyenlíthette volna a két szemben álló flotta közötti különbséget a kapitális hadihajók (csatahajók és csatacirkálók) terén. Hasonlóan a britek is nagy lehetőséget szalasztottak el, mikor az angol partoktól az aknamezők közötti szűk átjárón át távozni igyekvő német hajókat kommunikációs problémák miatt nem sikerült elfogniuk, így azok szabadon térhettek haza honi kikötőikbe. A német támadást a polgári áldozatok okán a brit propaganda a németek barbarizmusaként igyekezett tálalni, a német tengerészeket maga a brit haditengerészeti miniszter, Winston Churchill „csecsemőgyilkosoknak” (babykillers) nevezte. A brit polgári áldozatok magas számához valójában nagy mértékben járult hozzá, hogy Hartlepoolban felelőtlen módon a britek partvédelmi ütegeket helyeztek el sűrűn lakott településrészeken, közvetlenül lakóházak közelében, így azok leküzdését a polgári lakosság óhatatlanul megsínylette. A „Remember Scarborough” (Emlékezz Scarborough-ra!) szlogennel indított toborzási kampány eredményeként a támadás utáni hetekben több ezer brit lépett be önként a fegyveres erőkhöz, megbosszulandó a történteket. Ugyanakkor az objektívebb brit lapok felhívták arra a figyelmet, hogy mind a három településnek voltak katonai fontosságú létesítményei, ami miatt a németek jogszerűen indíthattak ellenük támadást. Előzőleg pedig a brit hadihajók is intéztek hasonló támadást a megszállt Zeebrügge ellen, ahol a britek által kilőtt lövedékek is követeltek halálos áldozatokat a belga polgári lakosság körében is, ami miatt hiteltelenné vált a brit tiltakozás. ## A német haditerv Az első világháború elején a Német Császári Haditengerészet (Kaiserliche Marine) északi-tengeri stratégiájának lényege abban állt, hogy igyekezett a túlerőben lévő brit flotta (Royal Navy) kisebb kötelékeit kicsalogatni a kikötőkből, és csapdát állítva nekik, megsemmisíteni őket, hogy így egyenlítsék ki az erőviszonyokat, ami után már a főerők összecsapását is vállalhatták volna. Nem sokkal korábban a yarmouthi rajtaütés során, bár csekély eredményeket értek el, de a hadművelet megmutatta az angol partok elleni gyors támadásokban rejlő lehetőségeket. Franz Hipper tengernagy, a német csatacirkálókat tömörítő I. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe I) parancsnoka november 16-án meggyőzte feljebbvalóját, Friedrich von Ingenohl tengernagyot, hogy a császárnál kérjen engedélyt újabb rajtaütés végrehajtására, amit II. Vilmos meg is adott. Yarmouth után arra számítottak a németek, hogy erősebb lesz a brit fellépés, és lehetőségük lesz kisebb egységeik megsemmisítésére a fő stratégiának megfelelően. A németek esélyeit javította, hogy ezekben a hónapokban az Északi-tengeren szembenálló erők között kisebb különbség volt, mint bármikor a háború folyamán. Nagy-Britannia a háború későbbi szakaszában több hajót épített, mint Németország és ezzel tovább javított a helyzetén. Főleg a nagyobb ütközetek során döntőnek tekintett Dreadnought-típusú modern csatahajókból építettek többet. Ráadásul 1915 elejére az orosz Balti Flottának is átadták a Gangut-osztály négy dreadnought-típusú csatahajóját, ami tovább növelte az antant erejét a kapitális hadihajók terén. Ennek tekintetében a német flottának ekkor volt a legnagyobb esélye a háborúban arra, hogy kiegyenlítse a brit flottával szembeni számbeli hátrányát. ### A német információk a brit partvédelemről A támadásra az Admiralstab azt a partszakaszt szemelte ki, amelyhez a britek által aknagyanúsnak jelentett területek közötti szabad sáv vezetett, Scarborough és Hartlepool városok magasságában. A két város közötti partszakaszt számos ponton a helyi népfelkelők egységei (Territorials) védték, míg a két település erődítményei gyengének minősültek. A Hartlepool melletti Heugh-üteg két 152 mm-es és két 76 mm-es gyorstüzelő ágyúból, a Cemetery-üteg alkalmasint csak két 120 mm-es löveggel vagy tarackkal rendelkezett. A Light House-ütegről annyi volt tudható, hogy lövegállásokkal rendelkezik, de az nem volt ismert, hogy milyen lövegek vannak idetelepítve. Scarborough védelméről már a háború előtt ismert volt, hogy egy üteg védelmezi, mely hat 152 mm-es löveggel rendelkezik és további három hasonló kaliberű lövege volt elraktározva békeidőben. Scarborough-ban emellett a brit haditengerészet rendelkezett egy 1912-ben létrehozott rádióállomással, amelynek a háború kitörése után a fő feladata a német rádióforgalom megfigyelése volt. A briteknek ez volt a legnagyobb ilyen jellegű létesítményük, amely közvetlenül a városközpont mellett kapott helyet. Whitbyről annyi volt tudott, hogy csak egy tengerészgyalogosok által kiszolgált parti őrállomása van. Értesüléseik szerint a háború kitörése óta számos partmenti erődítményt – mint pl. Plymoutht vagy Bristolt – jelentősen megerősítettek, így feltételezték, hogy a német támadásoknak jobban kitett keleti partot még ennél is nagyobb mértékben megerősítették. A németeket ebben az is megerősítette, hogy a Reuters egyik közreadott információja szerint West-Hartlepoolt a brit hatóságok törölték a kikötők azon listájáról, melyben a semleges hajók legénységének tagjai partra léphetnek. A partok előtt több kémjelentés alapján felfegyverzett halászhajókra, jachtokra és vitorlásokra lehetett számítani, egyes kikötők előtt tengeralattjárókra és rombolókra. A yarmouthi rajtaütés után nyilvánvalónak tűnt, hogy ezek számát megnövelték. Más jelentések szerint azt sem lehetett kizárni, hogy ezeket a partvédő egységeket nehéz erők támogatják. Már október közepén érkeztek jelentések ilyenek feltűnéséről a Tyne, a Humber és a Firth of Forth vizein. Egy-két csatahajóból vagy páncélos cirkálóból és néhány rombolóból álló csoportok végeztek egy-két napos felderítőtevékenységet ezeken a területeken. Az erről szóló jelentések azonban többé-kevésbé bizonytalanok voltak. ### Az aknamezők kérdése és az U 27 felderítő útja Nagy volt a bizonytalanság afelől, hogy a partszakasz mentén telepített német aknazárak megvannak-e még, illetve hogy a britek telepítettek-e itt víziaknákat a november 4-ei bejelentésüknek megfelelően. Szeptember 8-ikai holland információk szerint a Tyne torkolatától keletre hosszan elnyúlóan egy 20-30 tmf távolságra illetve az északi szélesség 53° 40’ és 54° 15’ között a partoktól 8-30 tmf hosszúságban húzódó aknazárak voltak. Ezek a megjelölések vonatkozhattak akár az augusztus 25-26-ika éjszakáján az Albatroß és a Nautilus német aknarakók által telepített aknazárakra is éppúgy, mint új brit aknamezőkre. Ezzel szemben október végén és november elején dán és holland gőzhajók kapitányai arról számoltak be, hogy a Tyne-tól délre az egész angol partvonal mentén a 3-mérföldes sávon kívül brit aknamezők vannak és nagyon nehéz ezen a brit hatóságok által vörös bójákkal megjelölt, a 3-mérföldes határon belül lévő folyosón éjszaka vagy borult időben közlekedni, főleg úgy, hogy közben a világítótornyok többsége el van sötétítve. Német részről ezeket az információkat kétkedve fogadták, mivel a britek nyilvánvalóan nem rendelkeztek megfelelő számú aknával ilyen méretű aknamezők telepítéséhez, és nem is állhatott szándékukban a saját erőik mozgásterének korlátozása ilyen kiterjedt aknamezőkkel. Azt azonban elképzelhetőnek tartották, hogy a fontosabb megközelítési pontokon (Ansteuerungspunkte) és kikötők bejáratánál aknamezőket hozhattak létre. Más hajóskapitányok arról számoltak be, hogy a brit tájékoztatás blöff csupán, és kiváltképp a Scarborough és Hartlepool közötti területen nincsenek aknák. A hajóskapitányok benyomása a brit tájékoztatással kapcsolatban az volt, hogy ezzel is azt akarták elérni, hogy a kereskedelmi hajók minél jobban közelítsék meg a partokat, ezzel is megkönnyítve az átvizsgálásukat. Ezt erősítette meg az is, hogy svéd hajók, amelyek a hivatalosan aknamezőként megjelölt területeken áthaladva közelítették meg a Tyne-t és Hartlepoolt, nem ütköztek aknának. Biztosabb információk beszerzése érdekében a flottavezetés november 21-én a flandriai partoknál már kiemelkedő felderítési tevékenységet felmutató U 27 jelű tengeralattjárót (Wegener sorhajóhadnagy) küldte ki a Scarborough és Hartlepool hivatalosan erődített városként (fortified town) megjelölt települések partvédelmének felderítésére. A csatacirkálók számára kijelölni szándékozott útvonalon kellett dél-délnyugatnak tartva megközelítenie a Whitbynél lévő világítótornyot és onnan a part mentén haladva Hartlepool, és Scarborough irányába a bójákat és az általuk jelzett aknamezőket megfigyelnie, valamint információkat gyűjtenie a várható ellenállásról. A küldetés céljáról a legénység nem tudhatott, annak legkésőbbi november 26-ai visszatérésük után is teljesen titokban kellett maradnia. Az Admiralstab vezetője a Balti-tengeren gyakorlatozó IV. és V. csatahajóraj feltűnésmentes átvezénylését szükségesnek gondolta, hogy az Elbához a visszatérő flotta elé kifuthassanak biztosításul, azonban a flottaparancsok jóval nagyobb veszélyt látott a hadműveletre tekintettel arra, hogy az ellenség kémjei ezt az átcsoportosítást felfedezhetik, és ezáltal a britek megneszelhetik a készülő rajtaütést, ezért lemondtak ezeknek az erőknek a bevonásáról. Az U 27 november 26-án terv szerint visszaérkezett a felderítő bevetéséről. Megfigyelései alapján, bár a hajóforgalom főként a biztonságosként feltűntetett 3-mérföldes sávon belül bonyolódott, számos gőzös és vitorláshajó volt megfigyelhető a partoktól akár 12 tmf távolságra is, melyek zavartalanul közlekedtek az aknamezőként feltűntetett területeken keresztül, még éjszaka is. A területen csupán néhány romboló őrjáratozott, ellenben a part közelében és főként a Dogger-pad felett számos halászgőzös volt megfigyelhető. A németek úgy számoltak, hogy az itteni támadás elhárítására elsőként bevethető két brit csatacirkáló (Invincible, Inflexible) Dél-Amerikába való áthelyezése révén, kedvező alkalom kínálkozott egy rajtaütés végrehajtásához. ### Időpontválasztás A hadművelet megindítását ezután némileg hátráltatta, hogy egyes német újságokban cikkek jelentek meg egy Kelet-Anglia ellen készülő német támadásról. A Hamburger Nachrichten hasábjain november 24-én megjelent cikk arról számolt be – brit távirati forrásokra hivatkozva–, hogy a britek a közeljövőben jelentős német hadműveletekre számítanak partjaik mentén, miután a Balti-tenger befagyása miatt ottani erőik nagy része felszabadult, és az Északi-tengerre helyezhetik át őket. Ezt támasztotta alá számukra a Kielben és Hamburgban megfigyelhető előkészületek lezárulta. Egyes brit tengerészeti szakírók azt sem tartották kizártnak, hogy a németek partraszállást kísérelnek meg Anglia keleti partjain és azt követelték a kormányzattól, hogy ebben az esetben kíméletlen partizánháborút hirdessen az inváziós erőkkel szemben. November 27-én pedig a Weserzeitung írt arról, hogy 23–24-ike éjszakáján órákig tartó erős ágyúdörej volt hallható Hartlepool előtt, és emiatt jelenhettek meg brit rombolók másnap Helgoland előtt. A flottavezetésnél nagy riadalmat keltettek ezek a cikkek, és az Admiralstab megjelenésük után e – látszólagos összefüggések miatt – az egyik kódkulcs megváltoztatását kérte a flottavezetéstől, mivel valószínűnek tűnt, hogy az ismertté válhatott az ellenség előtt. Mire a flottavezetés és az Admiralstab arra a következtetésre jutott, hogy az újságcikkekben megjelenteknek a forrása nem kiszivárgott információkon, hanem inkább a yarmouthi rajtaütés utáni spekulációkon alapszik, november 29-én szabad utat adtak a már elhalasztott hadműveletnek. Ekkor New Yorkból Karl Boy-Ed haditengerészeti attasétől érkeztek olyan hírek, miszerint a britek támadást terveznek a német partok ellen. A német hadvezetés a saját támadását még ez előtt végre akarta hajtani, ezért az első kedvező időjárású napon meg kellett indítani, amikor a holdfényes éjszaka lehetővé tette a navigálást. A kazáncsövei kicserélése céljából a hajógyárba távozott von der Tann csatacirkálónak parancsba adták, hogy mielőbb állítsa helyre hadrafoghatóságát, és amint az időjárás engedi, induljon útnak Hamburgból Wilhelmshavenbe, még ha az erős hullámok miatt a rombolókíséretét hátra kell is hagynia. A terv végrehajtása mellett szólt az is, hogy egyre megbízhatóbb források tudósítottak arról, hogy a britek jelentős erőket, közte csatacirkálókat vezényeltek a dél-atlanti vizekre a Spee gróf vezette Kelet-ázsiai Hajóraj feltartóztatására. Ezen erők pontos összetétele ismeretlen volt, de távollétük a hazai brit flotta jelentős meggyengülését jelentette, amit nem akartak kihasználatlanul hagyni. Korábban az egyetlen Yarmouth elleni rajtaütést leszámítva nem történt semmilyen érdemleges hadművelet Spee hajórajának megsegítésére az által, hogy a Nyílttengeri Flotta a hadműveleteivel megnehezítse a britek számára jelentősebb erők elkülönítését az ellene való harcra. December 10-én öt német könnyűcirkálót küldtek ki két romboló-flottilla kíséretében 100 tmf-re Helgolandtól északnyugatra, hogy felmérjék, a britek milyen mértékben tartják megfigyelés alatt a Német-öblöt, eközben a csatacirkálók a Jade-öböl előtti Schillig-réven indulásra készen várakoztak. A kiküldött könnyű erők csak három holland halászhajót és egy Hollandiába tartó svéd hajót találtak, amelyek átvizsgálásuk után ártalmatlannak bizonyultak. Másnap az U 28 és U 32 tengeralattjárókat indították útnak a Humber torkolatához, hogy a hadműveletre válaszul innen kifutó hajókat jelenthessék és támadhassák. A két tengeralattjáró azonban hamarosan nagy viharba került, 9-10-es erősségű szélrohamokkal. Az emellett hajtóműgondokkal is küszködő U 32-nek már 13-án vissza kellett fordulnia. Helyette az U 30-at küldték a Humberhez. Közben Wegener az U 27-tel ismét felderítette a kérdéses partszakaszt ugyanazzal az eredménnyel, mint előző alkalommal. Wegener visszafordulva azonban a Dogger-pad felett erős viharba került, ami miatt csak lassan tudott haladni, és a szikratávírója antennája is meghibásodott, így nem tudta jelenteni december 12-én a megfigyeléseit az előzetes utasítások szerint. Wegener abban bízott, hogy már másnap összetalálkozhatnak az egyik német őrhajóval, mely továbbíthatja az információt a flottaparancsnokság felé, de egyre se bukkantak rá. Emiatt az észleléseit csak december 14-ei visszatérte után jelenthette. Ezt követően Hipper tengernagy parancsot kapott arra, hogy a december 15-ére való éjjel megkezdje a hadműveletet. Az U 27 jelentős késedelme miatt a hadműveletet már csak újhold idején tudták megindítani, amikor a nagy sötétség már hátrányos volt. A kísérő rombolók figyelmét nyomatékosan felhívták arra, hogy ne közelítsék meg az éjszaka folyamán a csatahajókat, mert tűz alá fogják venni őket amennyiben nem tudják azonnal saját egységekként azonosítani őket. ## A hadművelet kezdete ### A német flotta kifutása December 15-én hajnali háromkor, még szürkület előtt Hipper ellentengernagy terv szerint kihajózott erőivel a Jadéról, és előbb északnak vette az irányt 15 csomós sebességgel egy Helgolandtól észak-északnyugatra 170 tmf távolságra lévő pont felé. Az I. felderítőcsoport öt nagycirkálója (a Seydlitz, von der Tann, Moltke, Derfflinger csatacirkálók, és a tőlük valamivel kisebb Blücher páncélos cirkáló), a II. felderítőcsoport négy könnyűcirkálója (Straßburg, Graudenz, Kolberg, Stralsund) valamint az I. és IX. rombolóflottillák voltak a parancsnoksága alatt. Hajnalban két félflottilla foglalt helyet a csatacirkálók előtt és egy-egy a két oldalukon a tengeralattjáró-elhárítás céljából. A könnyűcirkálók közül a Straßburgot ugyanakkor északnyugatra, a Stralsundot nyugatnak, a Graudenzt északnak küldték előre, a 100 aknával felszerelt Kolberg pedig a csatacirkálók mögött haladt. A hadművelet titokban tartásának érdekében az első napon nem tartóztattak fel egyetlen semleges kereskedelmi hajót sem, és lehetőség szerint inkább kikerülték őket. Helgolandtól 40 tmf-re észak-északnyugatra találtak rá a sérült „76” sorszámú hidroplánra, amit a Stralsund a fedélzetére vett. Ezzel egyidőben a Straßburg két holland zászló alatt hajózó halászgőzöst és ezzel egyidőben holland rádióforgalmat jelentett. Aznap több holland halászhajóval találkoztak még, melyek egy részét irányváltoztatással sikeresen kikerülték. 14:30-at követően a rombolók félflottillánként (8-8 egységgel) beálltak a Straßburg, a Stralsund illetve a Graudenz mögé és 4 tmf-re a Seydlitz előtt illetve attól jobbra és balra hat vonásnyira (67,5°-ra) helyezkedve alkották az elő- és oldalvédet. Közben a Derfflinger és a Blücher helyet cserélt, hogy a parti célpontok lövetéséhez megfelelő csoportjukhoz csatlakozva együtt haladhassanak. Eddig a horizont erősen párás volt és gyenge déli szél fújdogált. A hajók 18:00-kor nyugat-délnyugati irányra álltak, hogy a Dogger-padot északra megkerülve haladhassanak az angol partok felé. Ekkor a megerősödő széllel megjelenő esőfelhők az időjárás erőteljes megváltozását jelezték előre. Az ellenséges rádióforgalom megfigyelésének feladatát a Moltke csatacirkáló kapta. A kihajózás közben az ellenségnél nem volt rádióforgalom, 19:00 körül ellenben élénk rádióforgalom volt megfigyelhető a 600 és 900 méteres hullámhosszon, ami 20:30-ig fennmaradt. Hipper úgy vélte, hogy ezt egy ellenséges tengeralattjáró válthatta ki, amely a kihajózáskor vette őket észre és ekkor tudta jelenteni az észlelést. Míg a IV. csatahajóraj az Elbán horgonyzott, az I. és III. csatahajórajok már 16:00-kor elhagyták a Jadét, és a II. csatahajóraj is kifutott az Elbáról. A csatahajóflotta bevetett három raja azonban csak 21:00 körül egyesült Helgolandtól 20 tmf-re északra. Az összesen 85 egységből álló flottában 14 modern és 8 régi csatahajó volt. Három modern csatahajó maradt távol a bevetéstől: a Markgraf és a Kronprinz még próbajáratait végezte Kielben, a König pedig egy a tatját ért sérülés miatt január 1-ig a wilhelmshaveni hajógyárban kellett maradjon. A König-osztályból így egyedül csak a Großer Kurfürst vett részt a hadműveletben és emiatt a III. csatahajóraj csak öt egységből állt. Az egyesülés után a kötelék nyugat-északnyugati irányt vett fel, a Dogger-pad keleti csücskét megcélozva, 150 tmf-re lemaradva Hipper erőitől. Az éjszaka folyamán feltűnően jó volt a rádiójelek vételezhetősége. A Moltke megfigyelése szerint Bergen, Karlskrona és Madrid rádióadóinak jeleit is tisztán lehetett venni az élénk francia rádióforgalom és egy orosz szárazföldi állomás jelei mellett. A brit forgalom ezekkel szemben hamarosan ismét alábbhagyott, és reggelig nem mutatott semmi feltűnőt. ### A brit ellenlépések A britek nagy előnye volt, hogy a német tengerészeti rádióforgalom három fő kódkönyvének egy-egy példánya (két haditengerészeti és a kereskedelmi flottáé) a tulajdonukba jutott elsüllyesztett vagy elfogott hajókról. Ezek közül a legfontosabbakat, a zátonyra futott Magdeburg cirkáló kódkönyveit orosz búvárok hozták felszínre a Balti-tengeren. Segítségével a brit kódfejtők pár óra alatt meg tudták fejteni a német üzenetek tartalmát. December 14-én a britek tudomására jutott egy olyan információ, miszerint másnap hajnalban egy német haderő el fogja hagyni az Emst, így tudtak a tervezett német előretörésről. A britek először azonban azt feltételezték, hogy a németek szárazföldi csapatokat akarnak partra tenni – annak ellenére, hogy a brit és a német flotta egymáshoz viszonyított ereje valójában kizárt egy ilyen lehetőséget. Ennek megfelelően az admiralitásnál december 15-én komoly vita tárgyát képezte, hogy a küszöbön álló német hadműveletben részt vehetnek-e csapatszállító gőzhajók is. Számoltak azzal, hogy a falklandi csata révén a németek addigra már bizonyosan tudomást szereztek arról, hogy csatacirkálók lettek átvezényelve az Atlanti-óceán déli részére, és ki akarják használni azt az időt, míg ezek visszatérnek a hazai vizekre. Erre úgy készültek fel, hogy az erők partvonal menti elaprózása helyett a flottával a visszavonuló német haderő útját elvágva csapnának le rá. Anglia keleti partját két biztosítási területre osztották fel. Flamborough Headtől délre Tyrwhitt sorhajókapitány a Harwichban állomásozó két rombolóflottillával és az Arethusa, Aurora és Undaunted könnyűcirkálóval (Harwich Force) a németek első part előtti észlelésére reagálva, azonnal kifut, és a part mentén közelíti meg a támadókat, míg az V. csatahajóraj a Temze torkolata felől érkezve biztosítja őket. Tyrwhitt december 15-én 15:00-kor kapta meg az ennek megfelelő parancsait, amelyek szerint Yarmouth előtt kellett összpontosítania az erőit 16-án hajnalra. Innen kellett továbbhaladnia oda, ahol épp szükség lesz rá. Amennyiben a csatahajók harcba keveredtek volna és a rombolók a viharos tenger miatt nem tudtak volna vele tartani, úgy pusztán a könnyűcirkálóival kellett volna csatlakoznia hozzájuk és ezekkel ellátni a biztosításukat rombolók hiányában. A Flamborough Headtől északra lévő partszakasz védelmét a Scapa Flow-ban állomásozó főerőket tömörítő Grand Fleet (Nagy Flotta) látta el. Ehhez tartozott Beatty altengernagy kéznél lévő négy csatacirkálója (Lion, Queen Mary, Tiger, New Zealand) és a IV. rombolóflottilla két divíziója is. Hozzá kellett csatlakoznia Goodenough sorhajókapitány 1. könnyűcirkálórajának (Southampton, Birmingham, Falmouth, Nottingham) Scapa Flow-ból érkezve. Ezeket az alakulatokat az Orion- és King George V-osztályú egységekből álló 2. csatahajórajnak (King George V, Ajax, Centurion, Orion, Monarch, Conqueror) kellett támogatnia. A csatahajóraj csak hat egységből állt, mert a Thunderer csatahajón javításokat végeztek, az Audacious pedig korábban elsüllyedt miután aknára futott Írország északi partjainál. Ezt az erőt azon a ponton kellett összevonni a nyílt tengeren, ahonnan a legjobb lehetőség kínálkozott az ellenség hazavezető útjának elvágására, függetlenül attól, hogy hol hajtja végre a támadást. Az admiralitás továbbá megbízta a tengeralattjáró erők parancsnokát, Keyes sorhajókapitányt, hogy nyolc tengeralattjárót (hét brit mellett egy franciát) tartson készenlétben, hogy a német támadás (még nem ismert) napján hajnalban kiküldhesse őket Terschellinghez, hogy a holland szigettől északra foglaljanak állást. A partvédelem az „őrjáratok tengernagya” (Admiral of Patrols), Ballard tengernagy alá tartozott, aki csak nagyon gyenge erők felett rendelkezett. Ezek közül a mostani a hadműveletekben csak a Hartlepoolban állomásozó Patrol és Forward könnyűcirkáló és egy szintén itt lévő tengeralattjáró kapott csekély szerepet. Mivel a hatásos cirkálófelderítés előfeltétele volt a sikernek, Jellicoe a Rosythban állomásozó 3. cirkálóraj páncélos cirkálóit (Devonshire, Antrim, Argyll, Roxburgh) is kirendelte. A gyors üzenetközvetítésnek köszönhetően a bevont cirkálórajok hamar kifuthattak és már december 15-én 15:30-kor találkoztak Aberdeentől 60 tmf távolságra keletre, ahonnan együtt vonulhattak a kijelölt gyülekezőhelyre. Scapa Flow-ból 06:30-kor (05:30 GMT) kifutva azonban a 2. csatahajóraj egy már elült vihar erős hullámaiba került a Pentland Firth vizein és a melléje rendelt Boadicea és Blanche könnyűcirkálóknak vissza kellett fordulniuk. Az előbbiről egy nagy hullám sodorta le a parancsnoki hidat több embert is magával ragadva, és utóbbi is jelentős sérüléseket szenvedett. A rombolók egyáltalán nem tudtak kifutni Scapa Flow-ból, ezért a Cromartyban lévők kaptak parancsot az 1. csatacirkálóraj védelmének ellátására. Cromartyban azonban csak hét bevethető romboló volt, és a rossz időjárás miatt az is kérdéses volt, hogy tudják-e tartani a lépést a 06:00-kor (05:00 GMT) szintén Cromartyból elinduló csatacirkálókkal. Jellicoe értesülve a rendelkezésre álló rombolók csekély számáról a Harwich Force azonnali kiküldését kérte a Scarborough-tól keletre kijelölt gyülekezőhelyre, amihez viszont az admiralitás nem járult hozzá, és előbb csak Yarmouthig való felhajózást engedélyezte az alakulatnak, valószínűleg azért, hogy legyen mivel fellépni egy esetleges német partraszálló erővel szemben a partoknál. Közben Warrender küldött egy a német erők összetételére vonatkozó, meglehetősen pontos üzenetet Beattynek, 4 csatacirkálót, 5 könnyűcirkálót valamint 3 rombolóflottillát említve támadó erőként. A brit kötelék az 54° 10’ É 3° 0’ K találkozási ponthoz december 16-án 08:30-ra tervezett érkezni. Ez csak 30 tmf távolságra volt délre attól a helytől, ahol a Nyílttengeri Flottának ugyanebben a pontban Hipper erőinek felvételéhez pozíciót kellett foglalnia és az útvonala már éjfélkor keresztezte az angol partok felé tartó Hipper útvonalát. Hipper vélhetőleg éjjel 01:00 körül mindössze 10-15 tmf-re hajózott el a brit cirkálók előtt. (Lásd: Groos 5. sz. térképmelléklet (Karte 5)) ### Az S 33 kiválása és észlelése Az éjszaka szokatlanul sötét volt, ami miatt a Straßburgból és a IX. flottilla hét rombolójából álló elővédnek nagy nehézséget okozott a csatacirkálók előtti pozíciójukat tartani. Ezt tovább nehezítette, hogy többször is halászgőzösöket kellett kikerülniük. A rombolók közül leghátul haladó S 33-nak különösen nagy figyelemmel kellett szemmel tartania a Seydlitzet, hogy a kellő távolságot tarthassa tőle. Ez a romboló – melynek Buddecke fregatthadnagy személyében egy megbízott parancsnoka volt – azonban éjjeli 01:00 körül szem elől vesztette a Seydlitzet és a kifejezett tiltás ellenére szikratávírón gyenge jelekkel hívni kezdte a Straßburgot. Groos szerint a hívás azért sem volt indokolt, mert a cél és az útirány ismert volt számára, így a kapcsolatot hajnalban helyre lehetett állítani. A többszöri hívását a brit részről azonban nem fogták, így nem veszélyeztette végső soron a hadműveletet. Mivel optikai eszközökkel nem lehetett vele kapcsolatba lépni, a Straßburg alacsony intenzitású jelekkel szólította fel az S 33-at a rádiócsend betartására. Az S 33 ezután feladta azt a szándékát, hogy nagy sebességgel a megadott irányban csatlakozzon és 03:00 körül Sylt szigete felé vette az irányt, mivel nem volt tudomása arról, hogy a Dogger-padnál fog pozíciót felvenni a csatahajóflotta. 03:25-kor kondenzátorszivárgás miatt a V 29 is kivált a kötelékből és a csatahajóflotta felé vette az irányt. A britek alig egy órával előtte haladtak el a németek mögött. A Stralsund hajónaplójában fel is jegyezték, hogy 02:45-kor egy 30 tmf távolságban leadott brit üzenetet fogtak el. 05:00-kor a keletnek tartó S 33 észlelte az ellenséges köteléket, amikor hirtelen 150 m távolságra négy alacsony sebességgel délnek tartó rombolóra akadt. Az S 33-on németeknek vélték őket, ezért azonnal besoroltak mögéjük. A britek is saját egységnek vélték a jövevényt, így egészen 05:20-ig a sor végén haladhatott, amikor a tévedésüket észlelték a németek, és az S 33 ekkor lassan keletnek fordulva kivált a kötelékből, majd rádión jelentette az ellenséges erőket. Később heves ágyútűz volt megfigyelhető nyugati irányban a rombolóról. ### A V 155 harca a brit rombolókkal Az S 33-on észlelt torkolattüzek a német csatahajóflotta jobb oldali elővédjének és a brit rombolóknak az összecsapásából származtak. A V 155-öt a Roon páncélos cirkáló egy gőzhajó ellenőrzésére küldte, és ehhez kivált a félflottillájának kötelékéből. A társait keresve 06:15-kor egy vonással (11,25°) jobb oldalt elöl néhány hajót észlelt, amelyek délkeletnek tartottak. A hajók brit rombolók voltak, melyekkel harcba keveredett (Lásd: Groos 7. sz. térképmelléklet/bal oldali vázlat). A romboló parancsnoka, Carl fregatthadnagy az ezután történteket így írta le: „A V 155 előbb lassan, majd csekély sebességre váltott és jobbra kanyarodott. Az észlelt naszádok [rombolók] a bal oldalon haladnak el csekély sebességgel. A „V 155” fényjelzésekkel leadja a azonosító jelet; az ellenség az Ä F J J jelzésekkel válaszol. Eközben a „V 155” 300 méterre átlósan az utolsó naszád mögé kerül. Az ellenség sorban halad, a naszádok közötti távolság 200 m. 12-16 naszádot számolunk össze. A tatjukon erős a jelzőfény. A „V 155” megállt, mivel a naszádokat, még mielőtt a formációt és a számukat megállapíthatta volna, a saját keresett naszádjainak vélte. Ezenkívül a „V 155” kérdésére adott válasz is megtévesztette. A „V 155” ekkor észak-északkeleti irányra állt és félgőzzel haladva az új eljárás szerinti azonosítójelzést adja le. Nincs válasz! A „V 155” teljes sebességre [„Äußerste Kraft!”] vált. D.e. 6.25 órakor az „Ellenséges torpedónaszádok észlelve.” üzenetet adja le. A távolság 2000 m. A „V 155” felére csökkenti a sebességét, hogy csökkentse a füstképződést. Keleti irányra áll. A harmadik naszád keresőfényekkel kutat sikertelenül a „V 155” után, majd ismét elsötétít. Az ellenség egyik naszádja azonban tüzet nyit. Ekkor az összes naszád a „V 155” után fordul nagy sebességgel és láthatóan piros-fehér jelzőfényeket gyújtanak, horizontális elrendezésben. Az ellenség félkört formál előretolt jobbszárnnyal és gyorsan közeledik, tüzet nyit minden irányból; a „V 155” a tatlövegével válaszol, beállítás 20 hm, öt lövés leadva. D. e. 6.48 órakor a következő üzenet leadva: „Rombolók üldöznek a 154 β négyzetben.” Teljes sebesség. Északnak szorítanak ki. Az ellenség gyorsan közeledik, a tatlöveg élénken viszonozza a tüzet. Beállítás 8 hm. Az ellenség sortüzei jól ülnek. Emiatt kitérés északkeletnek. „V 155” mindkét lövegéből tüzel. Az első löveg negyedik lövésével eltalálja az élen haladó naszádot a jobb oldalán a híd közelében. Ez a naszád beszünteti a tüzelést és lemaradozik. A „V 155” most keleti irányra állhat. Ennek megfelelő üzenet leadva. A tatlöveg a harmadik naszádot eltalálja a jobb oldalán a hajóorr alatt. Az összes naszád lemaradozik. Tűz beszüntetve. Hirtelen hátulról saját füstből egy ellenséges romboló tűnik fel 2 hm távolságra. A tatlöveg gyorstüzeléssel lő. 6.57 órakor üzenet küldése: „Ellenséges rombolók üldöznek.” A tűz nagyon hatásos. Találat megfigyelve. Az ellenség lemaradozik. Látókörön kívül kerül. A „V 155” déli irányra áll. 7.38 órakor üzenet leadva: „Ellenséges rombolók felhagytak az üldözéssel, látótávolságon kívül vannak. Délnek tartok.” Felhasznált összes lőszermennyiség 40 lövedék. D. e. 8.30 órakor a II. csatahajórajhoz csatlakozva. Ezután a flottillánál gyülekeztem.” A parancsnok által említett jó tucatnyi rombolóval szemben valójában csak a Beatty kíséretéhez tartozó hét rombolóval állt harcban. Ezek a Lynx, Ambuscade, Unity, Hardy (1. divízió); Shark, Acasta, Spitfire (2. divízió) voltak. A britek jelentős tüzérségi fölényben voltak, mivel a németeknek csak két 8,8 cm-es lövege volt, addig mindegyik brit rombolónak három 102 mm-ese. Míg a német romboló sértetlen maradt, addig az üldözők élén haladó Lynx több találatot is elszenvedett és 06:41-kor a kormánymű meghibásodása miatt ki kellett válnia. A mögötte haladó Ambuscade-et a vízvonala mentén érte egy találat még ez előtt, ami miatt szintén ki kellett válnia az üldözésből és ezután még a saját társai tüzébe került. Négy brit romboló ugyanis 06:37-kor tőlük balra egy újabb német rombolót véltek feltűnni és tűz alá vették. Ez valójában a sérült Ambuscade volt. A V 155 amellett, hogy súlyos károkat okozott a hétszeres túlerőben lévő ellenségnek és a nehéz helyzetéből sértetlenül ki tudta vágni magát, még idejében értesíteni is tudta a saját erőket az ellenséges rombolók jelenlétéről is, így a német zöm ki tudott térni előlük. ### A Hamburg harca a brit rombolókkal A V 155 06:15-kor leadott első jelzésére a hozzá legközelebb lévő Hamburg könnyűcirkáló (von Gaudecker korvettkapitány) a mellé rendelt két rombolóval, a (V 158, V 160) azonnal teljes sebességre kapcsolva a torkolattüzek irányába indult meg, hogy megsegítse a bajba került rombolót és távoltartsa a zömtől az ellenséget. (Lásd: Groos 7. sz. térképmelléklet/középső vázlat.) A brit leírás szerint a V 155-tel szembeni küzdelemből délnek kiváló Lynxet követte a többi hajó is, az Ambuscade-et leszámítva, mely a sérülései miatt nem tudta tartani velük a lépést. A Lynx az éj múltával a csatacirkálókhoz szándékozott csatlakozni a három másik rombolóval. A Hardy és Unity rombolók között nagyobb lett a távköz a szándékozottnál, mivel mikor a Hardy bal oldalán 06:35-kor (avagy: 06:53-kor) feltűnt a Hamburg, addigra a Lynx és a Unity már látótávolságon kívül volt délnek. A kialakuló harc során a négy brit romboló balra tért ki a Hardy-ra kis távolságból (500–700 m) tüzet nyitó Hamburg elől. A Hamburg súlyosan megrongálta a Hardy rombolót, de mindjárt a harc elején maga is találatot szenvedett, amely az elülső keresőfények platformjának talapzatát érte. A felrobbanó lövedék repeszei érték a bal oldali elülső keresőfény kábeleit és ellenállásdobozát, a bal oldalon számos jelzőzászló használhatatlanná vált. Többen megsebesültek a hídon és az elülső lövegek kezelői közül. Egy második találat a 15-ös és a 16-os borda között hatolt be a 3-as részlegbe egy 73×75 cm-es lyukat ütve a hajótesten 1,6 méterrel a vízvonal felett. A hajótesten robbanó lövedék repeszei az egyik helyiség berendezéseit és a köztes fedélzeten álló akkumulátorszekrényt tönkretették. A minden irányba szerteszálló repeszek megsebesítették a jobb oldali ötödik, pajzzsal el nem látott löveg kezelőit. A Hardy elülső lövegét kilőtték, a hátsó lövegekhez vezető kommunikációs összeköttetés megszakadt, a kormányszerkezet megrongálódott. Ezután a hajtóművekkel próbálták manőverezni és balra tért ki a támadás elől a többi rombolóval együtt. A sérülései miatt a többi romboló mögé igyekezett besorolni. Rövid időre sikerült látótávolságon kívül kerülnie, de a Hamburg szemből érkezve hamar ismét belebotlott. A németek azt gondolták, hogy egy ez már egy másik romboló, nem az, amelyikkel az imént vívtak tűzharcot, abból pedig hogy a két hajó a második találkozáskor egymással szembe haladt, azt a téves következtetést vonták le, hogy a britek ellentámadásba mentek át. A Hamburg mögött haladó V 158 és V 160 is időnként ellenséges tűzbe került. A lövegeikkel azonban csak átmenetileg tudtak bekapcsolódni a harcba, mert a cirkáló többnyire köztük és a britek között volt. A tűzharc kis távolságból (150 m) folyt. A Hardy kilőtt egy torpedót, de a Hamburgon erre számítottak, és még idejében kitértek előle, ezután pedig a zöm felé vették az irányt. A kontaktus elvesztésével a harc megszakadt. A Hardynak a hajócsavarjaival kormányozva magát sikerült a Spitfire mögé besorolnia és a négy romboló, miután feladta a Lynx-szel és a Unityvel való egyesülés reményét, igyekezett csatlakozni a csatacirkálókhoz. A Hamburgnak így a V 155-tel közösen legalább sikerült az ellenséges rombolókat távotartania a flottától, még mielőtt annak jelenlétét felfedezték volna. ### A Hochseeflotte visszavonulása Mikor 05:24-kor az S 33-tól beérkezett az első jelentés az ellenséges erők feltűnéséről, még két óra volt a napfelkeltéig, és addig kedvező volt a lehetőség a rombolók számára torpedótámadás indításához. Az ezt követő megfontolások a Nyílttengeri Flotta parancsnokságánál (a Friedrich der Große zászlóshajón) egy december 18-ai jelentés szerint a következők voltak: „Először is hiányoztak az adatok a rombolók pontos útirányáról és arról, hogy a jelentő naszádot észlelték-e. Az sem volt nyilvánvaló, hogy milyen okból kifolyólag maradt le egy a felderítőcsoportok vezetőjének parancsnoksága alá tartozó torpedónaszád; ez kétséget vetett fel a megadott négyzet helyességét illetően; lehetséges volt azonban, hogy a zöm által is nagy számban észlelt járművek átvizsgálása tartotta fenn.” Ezt a bizonytalanságot csak a V 155-től egy óra múlva érkező jelentés oldotta fel. Habár ekkor már hamarosan kivilágosodott és így a rombolók torpedótámadásainak is jóval kisebb volt az esélye. Ennek ellenére a flottaparancsnok úgy döntött, hogy kitér az ellenség elől és 06:30-kor nagy sebességgel délkeletnek kanyarodott. Ezzel egyidőben az ellenséges rombolók erősen zavarni kezdték a rádióforgalmat, így a kanyarodási parancshoz leadott jelzést csak 06:40-kor sikerült eljuttatni a többi hajóhoz. A kanyarodás közben a jobb oldalon elől torkolattüzeket lehetett látni is hallani. Ennek okát 06:59-kor jelentette a Hamburg. 06:52-kor a csatahajóflotta előtt haladó Roon páncélos cirkáló (von Karpf sorhajókapitány) a VI. flottilla vezérhajójával, a V 161-gyel és a 11. félflottilla egységeivel is felvette a délkeleti irányt. 20 perccel később bal oldalt előttük két délnek tartó romboló tűnt fel mindössze 1200 m távolságra. (Lásd: Groos 7. sz. térképmelléklet/jobb oldali vázlat). Mivel úgy tűnt, hogy a német zöm irányából érkeznek, kétséges volt, hogy saját vagy ellenséges egységek. Az azonosítójelre nem adtak választ, viszont a menetirányuk keresztezte a Roonét és perceken belül a páncélos cirkáló azok torpedóinak hatósugarán belülre kerülhetett. Ezért mielőtt a keresőfényeit a célzáshoz rájuk irányította volna, kitért előlük déli irányba. Az ezután bekapcsolt keresőfények azonban az egyre fokozódó világosság miatt nem voltak képesek kiemelni a célpontokat, ezek nélkül pedig az öreg cirkáló lövegeinek gyenge fényű távcsövei sem tudták a célpontokat meghatározni. Közben a VI. flottilla naszádjai csak azért vártak a tűz megnyitásával, mert nem akarták a páncélos cirkáló számára megnehezíteni a célzást. Emiatt azonban a brit rombolók megsemmisítéséhez kedvező pillanat elillant. Mikor a Roon teljes sebességre kapcsolva feléjük kanyarodott, azok már felgyorsítottak és hamar látótávolságon kívülre jutottak. A rádión segítséget kérő Ambuscade-nek segíteni igyekvő Lynx és Unity voltak azok a rombolók, melyeket a Roon üldözőbe vett. 07:20-kor a csatahajórajok Ingenohl tengernagy parancsára még keletibb irányra álltak három vonásnyit tovább kanyarodva balra. A flottaparancsnok napkeltére össze akarta vonni őket arra az esetre, ha a Hamburg által jelentett ellenséges rombolók mögött nehéz egységek is lennének. A Roon közelében zajló események ismeretlenek maradtak a flottavezetés előtt, mivel annak parancsnoka (von Karpf sorhajókapitány) úgy ítélte meg, hogy az ellenséges rombolók nem jelentenek veszélyt már a zömre, ráadásul fél órán belül kivilágosodik már. 07:20-kor érkezett a V 155 jelentése, miszerint az ellenséges rombolók feladták az üldözést és látótávolságon kívülre kerültek. Valójában ezek közül némelyik még a Roonnal való találkozás után is az elővéd és a zöm között volt. Az nem volt ismert, hogy a saját erőiket keresték, avagy felderítést végeztek-e számukra. 08:12-kor a Roon mögött haladó hátsó csoport négy ellenséges rombolót jelentett, melyek baloldalt hátul 6 km-re párhuzamosan haladtak velük és fényjelzésekkel szólítottak fel azonosításra. Ez a Shark vezette divízió volt. (Lásd: Groos 8. sz. térképmelléklet.) Miközben a német rombolók úgy manővereztek, hogy a Roon számára szabaddá tegyék a kilövést, két gránát 400 méterrel a V 153 mögött csapódott be a farvizébe. Alig ismerték fel azonban a brit rombolók a páncélos cirkálót, máris nagy sebességgel északnak tértek ki. A németek egy rövid ideig egy cirkálót véltek észlelni a brit rombolók mögött, de ez valójában a Stuttgart volt (Friedrich Richter fregattkapitány), ami a rombolók ellen indult meg. Ezt jelezte a München könnyűcirkálónak és a Roonnak optikai jelekkel. Erre ez a kettő egység is a rombolók után indult, ami addig tartott, mígnem ismét látókörön kívül kerültek. Közben a Stuttgarton 16 km távolságra az üldözött rombolók között egy tengeralattjárót véltek felismerni és röviddel rá az északról biztosító Rostockról is jelentés futott be a tengeralattjáró észleléséről. 09:07-kor ezt a tengeralattjárót a II. csatahajóraj záró egységei is észlelni vélték és tőle elkanyarodva tüzet nyitottak rá. 09:20-kor a cirkálók felhagytak az üldözéssel és visszasoroltak a flotta hátvédjeként elfoglalt helyükre. A brit rombolódivízió vezetője számára már a V 155-tel való találkozáskor kétségen felül állt, hogy egy nagyobb német erő elővédjével van dolga. Ezért mikor a rombolók 07:50-kor ismét német hajókat észleltek, azonnal nagy sebességgel igyekeztek fenntartani velük a kapcsolatot. A fokozott sebességet még a sérült Hardy-nak is sikerült tartania. Hamarosan ki tudtak venni öt német rombolót és épp tüzet nyitottak rájuk, mikor ki tudtak venni egy páncélos cirkálót (a Roont) és ezért a támadást azonnal feladták. A flottilla vezetője a Sharkon nagy távolságból továbbra is szemmel akarta tartani a németeket, de közben hiába próbálkozott a nagy fontosságú észlelésének közvetítésével Warrender tengernagy felé. A látási körülmények közben egyre romlottak, 1 és 4 tmf között váltakozva. Eközben a brit rombolók 08:40-kor nagy veszélybe kerültek, mert hirtelen a három német könnyűcirkáló vette őket üldözőbe, melyek kiszorították őket a Roon közeléből, és nem tehettek mást, minthogy 30 csomós sebességgel északi irányba kitérjenek, majd nyugati irányba próbálják meg maguk után vonni az üldözőket. A súlyos sérülést szenvedett Hardy 09:15-tól nem tudta már tartani a sebességet, de szerencséjére ezzel egyidőben a német cirkálók elkanyarodtak keleti irányba. A brit rombolók nem próbálták meg utánuk fordulva a kapcsolatot tartani velük. Közben a Lynx és a Unity hiába próbálkozott rátalálni a saját csatacirkálókra, mivel még kivilágosodáskor sem tűntek fel. Mivel sérülten ezek támogatása nélkül nem érezte magát alkalmasnak egy újabb összecsapáshoz, a Lynx a Unity támogatásával elhagyta a veszélyeztetett területet és Leith-be hajózott. A Lynx biztonságos távolba kerülése után a Unity visszatért és az Ambuscade-et kísérte el a honi kikötőbe. A német észlelésekkel szemben azonban nem tartózkodtak brit tengeralattjárók a rombolóik közelében. Ingenohl már ez előtt elrendelte a visszavonulást, amit a következőképpen magyarázott: „Számolni kell azzal, hogy a zömöt észlelték; az előretörés nagy sebességgel, 15 csomóval való végrehajtása miatt hatalmas füstfelhő képződött a flotta felett, amit messziről látni lehetett és mindenképpen nagy számú német hajó jelenlétére lehetett belőle következtetni. A saját biztosító erők, a III. és a IV. felderítőcsoport gyenge erőt képviseltek és az ellenség modern felderítőerőinek kapcsolatfenntartását nap közben nem tudták megakadályozni. A következő éjjel így nagy volt a valószínűsége annak, hogy angol torpedónaszádok a Német-öbölbe visszatérő zömöt támadás alá vennék, ami a kimondottan sötét éjszaka okán vélhetőleg hajóveszteségekkel járt volna. A zöm előretörése nap közben a felderítőhajók parancsnokának erőihez való csatlakozás érdekében kényszerítő ok nélkül nem felelt meg a legfelsőbb helyről érkezett, a Nyílttengeri Flotta alkalmazására vonatkozó parancsoknak. Az egyesülést normális körülmények között d. u. 1 óra körül lehetett volna végrehajtani egy a Jadétól mintegy 250 tmf távolságra lévő ponton. – A folyótorkolatokat így 15 csomós sebességgel haladva csak a következő nap d. e. 7 óra körül lehetett volna elérni. Ehhez jött még, hogy a meglepetésszerű fellépésünk az angol partok mentén a könnyű erőink fölényben lévő ellenséges erők általi veszélyeztetettségét valószínűtlenné tette. Ez a feltételezés azonban nem bizonyult helytállónak.” A háború utáni német történetírás erős kritikával illette Ingenohl ezen értékelését. Groos szerint ez ellentmond még a 07:00 körüli megfontolásoknak is, mikor a nehéz egységek jelenlétének lehetősége is nyitott volt a jelentett rombolók mögött, de a felderítőerők parancsnoka sem küldött afelől jelentést, hogy a feladatát sikeresen elvégezte-e. Csekély volt annak a valószínűsége, hogy a zömöt észlelték, ellenben a zöm felderítőerői 2 páncélos cirkáló, 8 könnyűcirkáló és 4 rombolóflottilla révén kellő erővel rendelkezett ahhoz, hogy felderíthesse az ellenséges erők nagyságát és összetételét, nem pedig ehelyett feltételezésekre alapozva döntéseket meghozzon. Ingenohl tengernagy a mozgásterét korlátozó iránymutatások és a brit rombolók őt nyugtalanító fellépése alapján hozta meg döntését, annak ellenére, hogy a brit rombolókat mindenütt visszaszorították. Ezzel a lépésével nem csak Hipper erőit sodorta nehéz helyzetbe, hanem megfosztotta magát egy biztosnak tűnő győzelemtől is, amihez a brit hadmozdulatok alapján nem is kellett volna mást tennie, mintsem a Hipper erőinek felvételére kijelölt területen maradnia és kitartania az ezután kialakuló harcban. Ingenohlt az sem késztette visszafordulásra a felvételi pozícióhoz, hogy Hipper 09:32-kor arról tájékoztatta, a vele lévő könnyűcirkálókat és rombolókat ide küldte el, hogy csatlakozzanak az ő erőihez. A flottaparancsnok egyébként nem látta okát annak, Hipper miért küldi vissza hozzá a könnyű egységeit, mivel nála – ellentétben az angol partokhoz – az időjárás nem romlott el jelentősen. Ezt csak a cirkálók hajónaplóiból tudta meg utólag. Az időjárás és a brit 1. csatacirkálóraj bal oldalát biztosító rombolók találkozása a német elővéddel a brit megállapítás szerint is meghatározó jelentőségűnek bizonyult, ugyanis amennyiben erre nem került volna sor, úgy pirkadatkor a britek és a számbeli fölényben lévő németek között minden bizonnyal harcra került volna sor. Feltűnő volt, hogy míg a V 155 minden probléma nélkül tudta jelenteni az észleléseit, a britek erre nem voltak képesek. A brit történetírás ezt egy flottilla-vezérhajó hiányával magyarázza. Még ha adtak is le jelzéseket egyáltalán, a németek zavarása olyan hatásos volt, hogy azok alapján sem Warrender, sem Beatty zászlóshajóján nem tudtak képet alkotni az eseményekről és ezért a rombolóknak sem küldtek támogatást. ### A brit hajórajok manőverei a Hochseeflotte egységeinek észlelése után Corbett leírása szerint Beatty zászlóshajóján, a Lionon 07:30-tól fogták a német szikratávírók jeleit és északi irányban látták a torkolattüzek felvillanásait és a fényszórók fényeit, de 08:00-ig Beatty-hez más információ nem jutott el azon kívül, hogy a Lynx egy német rombolót üldöz és az Ambuscade-nek segítségre van szüksége. Ezek az információk azonban meglehetősen bizonytalannak tűntek számára, másrészt hasonlóan Ingenohlhoz, ő sem akarta a saját kapitális hadihajóit kitenni egy éjszakai torpedótámadásnak. Ezért a rombolóinak üzeneteit figyelmen kívül hagyva folytatta az előre meghatározott útját és 08:30-ra mind a négy brit raj elért a kijelölt találkozási ponthoz. Tyrwhitt flottillái azonban nem érkeztek meg ide, mivel ekkor 100 tmf-re voltak Yarmouth előtt az admiralitás utasításainak megfelelően. Warrender csak ekkor kapta meg az ellenség észleléséről szóló üzenetet, melyet a Shark 07:50 óta hiába próbált meg eljuttatni hozzá. Warrender ezután cikkcakkban haladva indult meg keleti irányba. A csatahajórajt épp ekkor észlelő Beatty értetlenkedve szemlélte ezt a manőverezést, mivel még ekkor nem jutott el hozzá a Shark üzenete. Warrender első üzenetében megkérdezte Beatty-t, hogy a Roont üldözi-e és csak az ezutáni üzenetváltásokból jutott Beatty tudomására a Shark korábbi észlelése. Beatty a hírre azonnal 24 csomós sebességgel kelet-északkeleti irányba indult, hogy a Roon útját elvágja a csatacirkálóival, miközben a könnyűcirkálók tőle északra ugyanerre az irányra álltak. Ennek révén egy 12 tmf szélességű felderítővonalat hoztak létre, mely keleti irányba fésülte át a területet. Warrender azonban meghagyta, hogy a könnyűcirkálók ne távolodjanak el túlságosan, mivel 15:30-kor meg akarja kezdeni a visszavonulást északi irányba. Ezután a csatahajókkal délnek kanyarodott, hogy a 3. cirkálórajjal egyesítse erejét. A németek üldözőbe vételére csekély maradt az esély a Shark észlelésről szóló üzenetének megkésése miatt. Az újabb üzenetében azt jelentette, hogy 54° 34’ É és 3° 48’ K koordinátákon három ellenséges cirkáló nyugatnak üldözi. Azonban hamarosan a rombolódivíziója összetalálkozott a Falmouth könnyűcirkálóval és csak ekkor derült ki, hogy a kapcsolatot a németekkel már jóval korábban elvesztette és az utóbbi üzenetét is eleve már jókora késéssel adta le. Beatty-nek fogalma sem volt arról, hogy az egész német flotta nyomában van. A brit elképzeléseket még jobban összezavarta egy 09:50-kor 150 tmf távolságból sugárzott üzenet, melyben a Hartlepoolban állomásozó flottilla vezérhajója, a Patrol könnyűcirkáló arról számolt be a Tyne-on lévő őrhajónak, a Jupiter csatahajónak, hogy két ellenséges csatacirkálóval áll harcban. Rögtön ezután újabb zavarodottságot keltő üzenet érkezett, mikor egy Jellicoe tengernagynak címzett üzenetet dekódoltak a brit hajókon, melyben az állt, hogy Scarborough-t bombázták. ## A partok elleni rajtaütések ### A célpontok megközelítése Mindeközben Hipper köteléke elérte az angol partokat. Még a Dogger-pad elhagyásakor, 05:00 körül a szél északnyugati irányúra fordult és olyannyira felfrissítette a levegőt, hogy kérdésessé vált a rombolókíséret szükségessége. Mivel az S 33 jelentése alapján ellenséges erők tartózkodtak Hipper és Ingenohl erői között, a rombolókat sem indíthatták vissza cirkálók támogatása nélkül, mert a készülődő vihar miatt könnyű prédái lehettek volna az ellenségnek. Az elővéd 07:00-kor tett jelentése megkérdőjelezhette volna a rajtaütés végrehajtását, a Straßburg ugyanis azt közölte, hogy a partok előtt az erős hullámzás miatt a tüzérséget lehetetlen lesz bevetni. Az irányt ő maga sem tudta tovább tartani és ezért a kísérő rombolóival keletnek kanyarodott el. Nyugati irányban bár láthatók voltak fények, de a part nem volt kivehető a jelentése szerint. Hipper ellentengernagy és törzstisztje, Erich Raeder korvettkapitány nehéz döntés előtt állt, mivel dönteniük kellett afelől, hogy megszakítják-e a hadműveletet, avagy csak a könnyű erők részvételéről mondanak le. Ezekre nagy szükség volt a célravezetésben, valamint a tengeralattjárók elleni védelemben és az aknamezők felderítésében, amikhez majdhogynem nélkülözhetetlen lett volna a közreműködésük. Hipper végül a rajtaütés végrehajtása mellett döntött, mivel már második alkalommal szelték át hajói az Északi-tengert és nagy csalódást okozott volna a tengerészeinek, ha most sem tudtak volna eredményeket felmutatni. A rajtaütés végrehajtása melletti döntést nagy örömmel fogadták a hajókon. A csatacirkálókat egyedül a Kolbergnek kellett követnie, hogy az aknáit telepíthesse. A másik három cirkálót és a két rombolóflottillát 07:35-kor közvetlenül Whitby előtt elbocsátották azzal az utasítással, hogy a Stralsund vezetésével a zömmel való találkozáshoz 07:00-ra a kijelölt helyre hajózzanak. A zömöt azonban csak akkor lehetett erről tájékoztatni, ha a csatacirkálók már megkezdték a célpontok lövetését és ezzel a német hadihajók jelenlétét így nem lehetett már tovább titokban tartani. Hipper azonban arról nem kapott tájékoztatást, hogy a zöm nem fog megérkezni a kijelölt találkozási helyre. Amennyiben erről tudomása lett volna, úgy nem küldte volna vissza egymagukban a könnyű erőit sem. A könnyűcirkálók és rombolók már visszafordultak, mikor a csatacirkálókról ki tudták venni előbb Middlesbrough nagykohóinak kéményeit, majd a hajnal első fényeinél 07:40-kor bal oldalt elől a Whitby Headtől északra lévő magaslatokat. Hipper ekkor a von der Tann és a Derfflinger csatacirkálókat a Kolberggel együtt a tervnek megfelelően délnek küldte, míg ő az erősebbik csoporttal, a Seydlitz-cel, a Moltkéval és a Blücherrel északnak vette az irányt. A hajók erősen küzdöttek a hullámokkal és a széllel. A partok előtti pára erősen korlátozta volna a helymeghatározást, ha pár jól kivilágított helyiség nem segített volna a navigálásban. Ebben nagy segítségre volt a területet korábbi bevetésein felderítő von Ahlefeld főhadnagy az U 27-ről, aki Hipper tengernagy zászlóshajóján, a Seydlitzen tartózkodott. Az aknaveszély miatt folyamatosan a part mentén maradva a hajók 08:14-kor észlelték azt a félszigetet, melyen Hartlepool északi városrésze volt. A part mentén gőzhajók voltak kivehetők, kijjebb a tengeren volt néhány halászhajó. A németek először 08:45-kor érzékelték úgy, hogy a szárazföldön felfigyeltek a közeledő hajóikra, mivel egy a város déli kijáratánál lévő jelzőállomásról ekkor szólították fel őket azonosításra, majd röviddel rá a kikötőbejárat világítótornya mellett lévő jelzőállomásról is. A partról eleinte a brit hadilobogót és a brit zászlót vélték felfedezni rajtuk és ezért előbb brit hajókként jelentették őket. ### Harc a River-osztályú rombolókkal Időközben a vihar teljes erejére fokozódott és a tenger irányába is egyre rosszabbak lettek a látási viszonyok. Röviddel mielőtt Hartlepoolhoz értek volna és a partvonal vizsgálata kötötte le a figyelmüket, a németek meglepetésére 09:00-kor északi irányból négy River-osztályú romboló indított ellenük támadást. A rombolók a Doon, a Waveney, a Test és a Moy voltak, melyek a partvédő parancsnokság utasításainak megfelelően, hogy pirkadatra már készültségben legyenek a partok előtt, már 06:30-kor kifutottak. Ahogy napfelkeltekor, 08:55-kor északnak tartva 5-6 tmf-re voltak északkeletre Hartlepooltól, maguk mögött hirtelen három hajót vettek észre, melyek a partok felé tartottak. A füst és vízpára miatt ekkor még nem lehetett megállapítani, hogy ezek milyen hajók. A rombolók megfordultak, hogy teljes sebességre kapcsolva a közelükbe hajózzanak és megállapítsák a kilétüket. Ahogy ezek hirtelen előtörtek a párából, előbb a Seydlitz, majd a Moltke 7000 és 5000 m távolságból tüzet nyitott rájuk. Túl korán fedezték őket fel ahhoz, hogy torpedók indításával próbálkozhattak volna, ezért elkanyarodtak és szétszóródva cikkcakkban haladva északnak hajóztak. De még mielőtt a párában eltűnhettek volna, hármójukat gránátszilánkok érték. A németek két-három sortűz leadása után az elől haladó rombolóról úgy vélték, hogy elsüllyedt és a Moltkét megközelíteni igyekvő másodikon is találatot észleltek, ami után ez is a tatjával süllyedni kezdett megfigyelésük szerint. Ez a Doon volt, mely míg a három társa egyből kitért, 4600 méterre megközelítette a németeket és egy torpedó kilövése után visszavonult. A rádiójeleket, melyeket a támadás ideje alatt leadni igyekeztek, a Seydlitz hatásosan zavarta. A németek azt is megfigyelték, hogy az egyik brit rádióállomás hirtelen elnémult, amiből arra következtettek, hogy az egyik rombolót eltalálták vagy az egyik elsüllyedt. A Doon 3 halottat és 6 sebesültet veszített. A rossz látási körülmények miatt hihették a németek azt, hogy kettő közülük el is süllyedt és emiatt látták úgy tévesen, hogy ezek torpedókat lőttek ki feléjük, szám szerint hármat is. A britek szerint azonban nem került sor torpedók kilövésére. A rombolók lövetése mindössze hét percig tartott. A Seydlitz ez idő alatt 100, a Moltke 54 darab 15 cm-es lövedéket lőtt el. A Moltke a nehéztüzérségét is bevetette 38 lövedéket ellőve. Az egyikkel eltalálta a Doon hátsó kéményének hátsó peremét, a lövedék egy mentőcsónakot elsodorva csapódott a vízbe és robbant ekkor. A német értékelés szerint az erős hullámzásnak valamint a nehéz megfigyelési körülményeknek tulajdonítható a találatok elmaradása, de az üldözés folytatása ezen értékelés szerint valószínűleg mind a négy romboló elsüllyesztésével járhatott volna, mivel az erős hullámzásban lassan tudtak csak haladni. Hipper tengernagy azonban úgy vélte, hogy a partok lövetése már így is jelentősen megkésett és ezt a feladatot igyekezett előbb teljesíteni, annak ellenére, hogy a hadműveleti parancsok értelmében a hadihajók megsemmisítése magasabb rangú feladatot képezett, mint a szárazföldi célpontok leküzdése. Utóbbiak célba vétele mellett szólt az a feltételezése, hogy a visszaúton jóval jelentősebb hadihajókkal is összefuthat, melyeket lesz módja elsüllyeszteni. ### Hartlepool lövetése Hartlepoolnak kiterjedt dokkjai, gyárai voltak és három tengerre néző 6 hüvelykes (152 mm-es) Mk VII típusú ágyúval rendelkezett, ebből kettő a Heugh Battery, egy pedig a Lighthouse Battery ütegállásban volt elhelyezve. A Heugh ütegnek volt még három 76 mm-es ágyúja valamint a Cemetery ütegnek két 120 mm-es ágyúja. Az ágyúk mellé 11 tiszt és 155 helyi lakos volt beosztva a Durham Royal Garrison Artillery-ből (kb. Durhami Királyi Helyőrségi Tüzérségből). A Tees torkolatában lévő partvédelmi üteg, a South Gare Battery a közeledő hajókon a német hadilobogót tévesen a britnek hitték, sőt egyértelműen Indomitable-osztályú csatacirkálókként azonosították őket és ezért nem nyitott rájuk tüzet. Mikor észrevették, hogy ezek brit rombolókra nyitottak tüzet, már túlságosan eltávolodtak északi irányba az ütegtől és ezért nem tudtak rájuk tüzet nyitni. Hipper a csatacirkálóknak 09:21-kor az előzetes terveknek megfelelően a Heugh-világítótorony köré félkörívben való felállást adta parancsba. Északkeletről a Seydlitz a Cemetery üteget és a mellette lévő drótkötélgyártó üzemet, keletről a Moltke a Light House és Heugh ütegeket valamint a partvédelmi jelzőállomást Town Moornál, a Blücher pedig délkeletről a két kikötő északi felén lévő gépgyárat, a Middelton-dokkot, a Central-dokk létesítményeit a gázművekkel vette tűz alá, ezt részben segédcélok segítségével. A Blüchert leszámítva csak a közepes és könnyű tüzérség lépett akcióba a hajókon, míg a nehézlövegek kis kivetőtöltettel a felbukkanó tengeralattjárókra nyitottak volna tüzet azonnal. A nehéztüzérség csak akkor lépett volna akcióba szárazföldi célpontok ellen, ha eddig ismeretlen elhelyezkedésű nehéz lövegek nyitottak volna tüzet. A brit helyőrség 11 tisztből és 155 legénységi állományú katonából állt, de már éjfélkor értesítést kapott arról, hogy egy német hajóraj támadása várható és ezért már – a szabályzatnak megfelelően – egy órával pirkadat előtt a harcálláspontján volt mindenki. Ahogy a Blücher elsőként balra kanyarodva a partok felé vette az irányt és 5-6000 méterről lőni kezdte a neki kijelölt célpontokat, már heves tűz alá is került. Ez eleinte eredmény nélküli volt, ezért a Blücher nem is szentelt figyelmet a partvédelmi ütegeknek, már csak azért sem, mert ez a két másik csatacirkáló feladataként lett megszabva és nem akarta a saját tüzével zavarni azok lövegeinek belövését. Mielőtt azonban ezek elhallgattatták volna az ütegeket, a Blüchert négy találat érte. Elsőként a parancsnoki híd alatt a jobb oldalon a 3. és 4. 8,8 cm-es löveg lett kiiktatva. Ezek kezelői közül kilenc fő vált harcképtelenné, ketten súlyosan megsebesültek. Repeszek érték a készenléti lőszert, de ezek nem kaptak lángra. A második gránát az egyik 21 cm-es lövegtorony tetejét érte. A repeszek tönkretették a torony irányzékát és távolságmérőjét, de a torony személyzete sértetlen maradt. A harmadik gránát károkozás nélkül robbant szét az oldalpáncélzaton, a negyedik az előárbócon lévő megfigyelőállás felső szélét érte és szétszaggatta a szikratávíró antennáit néhány más jelzőkészülék és a keresőfények több berendezésével együtt. A Blücheren azonban az elszenvedett találatok ellenére minden rutinszerűen működött tovább, így a parancsközvetítés is, és a kijelölt célpontok a szárazföldön tűz alá lettek véve. Időközben a Seydlitz és a Moltke északkeletről felvették a harcot az ütegekkel. Míg a Cemetery üteg lövedékei 100-200 méterrel folyamatosan röviden érkeztek le és a lövegei hamarosan elhallgattak, addig a csatacirkálók irányváltásakor a Heugh üteg gyors egymásutánban három találatot ért el a Seydlitzen. Az első a hajóorrt érte és több szellőzőaknát és csörlőt tönkretett. A lövedék által ütött lyukon sok víz ömlött be, azonban ezt hamar be sikerült tömni. A második gránát az elülső kémény külső köpenyét ütötte át két méterrel a fedélzet felett és a belső köpenyben robbant fel egy 4–5 m2 nagyságú lyukat ütve, míg a harmadik a hátsó felépítményen néhány szellőzőaknát, keresőfénykábelt és távhajtást (Fernantrieb) tett tönkre. Néhány mentőmellény lángra kapott és repeszek hatoltak le egészen az alacsony nyomású turbinák termeiig, de csak egy ember szenvedett tőlük könnyebb sérüléseket. Mikor a Moltke is kapott egy találatot és ez a hajó első részén több kabint megrongált, rendelte el a csatacirkáló parancsnoka, von Levetzow sorhajókapitány a nehéztüzérség bevetését. Ezen lövedékek becsapódásait jóval könnyebben meg lehetett figyelni, mint a közepesekét. Hamarosan több találat is érte az erődöt, ami után a lövegei hamar elhallgattak. A brit leírás szerint három 152 mm-es ágyú vett részt a védelemben, melyek közül egy a világítótoronynál, kettő másik attól délre a Heugh ütegben volt felállítva. A brit lövegeket akadályozta a német tüzérségi tűzben mögöttük összeomló házak porfelhője mellett a talapzatuk miatti korlátozott pásztázási szögük is. A fő telefonvezetéket már az első német lövedék megszakította, a távolságmérőt a rázkódás tette használhatatlanná, ezért a lövegek önállóan tüzeltek. A hiányosságok miatt összesen csak 123 lövedéket lőttek ki. A lövegkezelők és az őket biztosító gyalogság 9 halottat és 12 sebesültet veszített, de a lövegeket közvetlen találat nem érte. A németek a páncélzattal ellátott hajók elleni, késleltetett gyújtós lövedékekkel lőttek a parton lévő célpontokra. A brit ütegparancsnok meglátása szerint amennyiben szárazföldi célpontok ellen használatos repeszgránátokat vetettek volna be, úgy az állások területét ért találatok nagy száma alapján ez megsemmisítő hatású lett volna. Különösen nehéz helyzetbe kerültek a belső kikötőben horgonyzó Patrol és Forward könnyűcirkálók és a C9 jelzésű tengeralattjáró. A 06:30-kor kifutó rombolók olyan erős hullámzást jelentettek, hogy a cirkálók számára veszélyes lehetett az alacsony vízállás mellett a kifutás a kikötő előtti homokpad miatt. Emiatt a kikötőben maradtak és csak akkor próbálkoztak a kijutással, mikor a német ágyúk megszólaltak. Ezt azonban a folyamatosan becsapódó lövedékek jelentősen megnehezítették, főleg miután a kikötőbejáratot érte különösen heves zárótűz. A Forward mögött kifutó Patrolt a Blücher két nehézgránátja is eltalálta, 4 ember halálát és 7 sebesülését okozva. A nagy vízbetörés miatt a kapitányának partra kellett futtatnia, hogy így kerülje el az elsüllyedést. A szorult helyzetbe került Patrolt német részről viszonylag későn észlelték és csak a Seydlitz és a Moltke elülső megfigyelőkosaraiból volt megfigyelhető, de máshonnan nem lehetett látni a hajókról a nagy pára miatt. Az akkori tűzvezetési rendszerekkel ilyen esetben nem lehetett megoldani célba vételét. A Patrol farvizében a cirkálót követő tengeralattjárónak sikerült alámerüléssel megóvnia magát. Bár beleütközött a homokpadba 5,5 méteres mélységben, de így is hamar ki tudott jutni a nyílt tengerre. A németek 09:46-kor felhagytak a Hartlepool elleni támadásukkal és keleti irányba távoztak. Mindössze 16 percen át tartó támadás alatt összesen 1150 darab gránátot lőttek ki. A brit leírás szerint a németek még épp időben távoztak ahhoz, hogy a C9 ne tudjon támadást indítani ellenük. A tengeralattjáró 10:00-kor már 4 tmf távolságra volt kelet-északkeletre a Heugh ütegtől. Annak ellenére, hogy a legtöbb lövedéket az ütegek ellen lőtték ki, a célba vett ipari létesítmények közül is csak kevés maradt sértetlen. Három gazométer gyulladt ki, a víztorony és a gázművek gépháza is részben leomlott. Hasonlóképpen a kikötőben lévő falerakat és egy értékes nyersanyagokat tartalmazó tároló is kigyulladt. Különösen súlyos károkat szenvedtek a Richardson, Westgard, Ropner and Co. hajógyárak valamint az Irwing Shipbuilding Co. Súlyosan megrongálódtak rajzoló- és ügyintéző termek, esztergályosüzemek és összeszerelőcsarnokok is, a lángok jó részüket teljesen elpusztították. Az utóbbi hajógyár területén épülő két hajót is találatok érték, az egyik fartőkéjét teljesen leszakította egy lövedék. A hajógyár közelében horgonyzó új építésű Sagoma River gőzös, valamint a Fair Field és City of Newcastle gőzhajók is súlyosan megsérültek, a dokkikötőben lévő Denebola gőzöst szintén találat érte. Két a kikötőben horgonyzó halászhajó, a Wayside Flower és a Constance elsüllyedt. Az állomás körzetébe is számos, különböző kaliberű lövedék csapódott be, az egyik lövedék egymaga 10 sínt szakított el. 300 lakóház kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett. Számos német lövedék nem robbant fel, aminek az volt az oka, hogy a német hajók nem rendelkeztek kifejezetten szárazföldi célpontok támadására alkalmas lövedékekkel vagy ezekhez alkalmazható speciális gyújtószerkezetekkel, mivel a német flotta teljes egészében a tengeri harcra volt kiépítve és felszerelve. A lövetés súlyos emberáldozattal is járt. 86 ember veszítette életét, 424 sebesült meg – köztük számos nő és kiskorú. A német történetírás szerint ezek az emberek valójában egy olyan kormányzat áldozatai voltak, mely úgy hitte, az angol partok elérhetetlenek lesznek a német hadihajók számára és a partvédelmi ütegeket – hanyag módon – közvetlenül a sűrűn lakott városrészek mellé telepítették. ### Scarborough lövetése Eközben a Tapken ellentengernagy vezette déli csoport is végrehajtotta a küldetését. A part mentén délnek tartva több elsötétített világítótorony is volt, de a Robin Hood’s Bay nevű halásztelepülést körbefogó magaslatok megkönnyítették a navigálást, így a rossz látási körülmények ellenére 1 tmf-re meg tudták közelíteni a partot. (Lásd: Groos 10. sz. térképmelléklet.) A magas parton velük párhuzamosan haladt egy erősen kivilágított vonatszerelvény és röviddel az állomásra való megérkezése után érkeztek Scarborough-hoz a hadihajók is. 09:00 körül hagyták el a Scarborough Rockot, a várostól északra a tengerbe nyúló hegyfokot, majd ott is kezdetét vette az ágyúzás. A hajókról jól kivehetők voltak a sáncok és a sziklákon lévő barakkok elé kihelyezett szögesdrótok, de meglepő módon a partokról nem viszonozták a tüzet, holott feltételezésük szerint több partvédelmi ágyúval rendelkezett a város South-Steal ütege, melyet korábban a brit partok legnagyszerűbb partvédelmi ütegeként is emlegettek és amit a háború kitörése óta német feltételezések szerint még meg is erősíthettek. Ezeket a lövegeket azonban nem sokkal a háború kitörése előtt leszerelték a talapzatukról és elszállították. A németek várakozásával szemben repülőgépek sem jelentek meg, melyek felbukkanását a város és a délebbre lévő Filey településének öble felől is vártak, ahol volt egy hangár vízi repülőgépek számára. A brit leírások szerint azonban ezek bevetésre kerültek és rombolók vették fel őket miután a nyílt tengeren szálltak le. A Derfflinger közepes és könnyű tüzérségének első sortüze, melyet 2500 méterről adott le, a sziklákba csapódott. A második azonban már a sziklák felett átrepülve a katonai létesítmények közepén csapódott be. A laktanya épületét két találat érte, melyek közül az egyik telibe találta a rádióadót megsemmisítve azt. A fegyvermester közelben lévő házát egy lövedék rombolta le. Ezzel egyidőben a valamivel délebbre álló von der Tann 15 cm-es lövedékeinek becsapódásai a 150 m magas Oliver-hegy (Oliver Mount) gerincén váltak láthatóvá magasra szálló fekete füstjükkel. A térképek tanúsága szerint itt kellett lennie a vízműveknek, de ez nem volt látható a tengerről, ezért a célzást egyéb tereptárgyak alapján végezték. A két hajó 09:10-kor ellentétes irányra állt, nehogy a kiugró sziklákra ráfussanak. A von der Tann közepes tüzérségének az 550 méterrel az Oliver Mount mögött lévő gázművek voltak ezután a célpontjai. Egy a közvetlen rálátást akadályozó erdő fölött közvetett célzással vették tűz alá 4500 méteres távolságból. Amennyire a németek a hegygerinc lába mögötti becsapódások alapján meg tudták ítélni, legalább a lövedékek egy része talált. A könnyűtüzérség célpontjaként meghatározott vasútállomást sem tudták a város feletti pára miatt kivenni, hanem csak egyéb tereptárgyak alapján lehetett tűz alá venni. 4200–3800 m távolságból 18 percen át lövették és az előárbócban lévő megfigyelő jelentése szerint eközben egy sor közvetlen találatot szenvedett el. A parti őrség Grand Hotel melletti állomása, a Scarborough Rockon lévő jelzőállomás és a sziklán lévő többi létesítmények eközben a Derfflinger hatásos tüze alatt voltak. Néhány röviden leérkező sortűz a móló felett elszállva a halászhajókkal teli kikötőbe csapódott. A német hadihajók 09:23-kor szüntették be a tüzelést. Összesen 333 darab 15 cm-es és 443 darab 8,8 cm-es űrméretű robbanógránátot lőttek el. A brit tudósítások szerint a lövetés hatása leírhatatlan volt. A Grand Hotelt több mint 30 találat érte, megrongálódott még másik hét hotel valamint három templom is. Az emberek a hajóikról és a házaikból kirohanva megrohamozták a pályaudvart, hogy az épp befutott vonatszerelvénnyel elhagyhassák a borzalom színhelyét. A támadásban nyolc (má források szerint 18-19) ember veszítette életét és nyolcvanan megsebesültek. A szárazföldi célpontok lövetése elvonta a figyelmet a tengerről és ezt kihasználva a Kolberg a csatacirkálókon túlmenve 3,6 tmf-re délre Scarborough-tól hozzálátott az aknatelepítéshez. A könnyűcirkáló az erősen hullámzó tengeren 12 fokra kilengett mindkét irányba, emiatt az aknazár telepítésének irányát a tengerjáráshoz kellett igazítania úgy, hogy az aknazár hatásossága jelentősen ne csökkenjen. 09:14 és 09:41 között mind a 100 akna telepítésre került. A parancsnak megfelelően mind 10 tmf távolságon belülre került a parttól és csaknem teljesen elzárták a part és a Humber előtti állítólagos aknamező közti szakaszt. A 2 méteres mélységre beállított aknák között vízfelszínre felúszó nem volt megfigyelhető. ### Whitby lövetése Míg a Kolberg a feladata elvégzése után a zömmel való találkozási pont felé vette az irányt, a von der Tann és a Derfflinger 23 csomóval északnak hajózott, hogy a Whitby-nél lévő őrcélpontokat megsemmisítsék. Röviddel 10:00 után elérték a pozíciójukat, és már 10:06-kor, a von der Tann közepes tüzérségének második sortüze kettétörte a jelzőárbócot a brit hadilobogóval a csúcsán és lerombolta a jelzőállomás épületét, melyek Whitby magas partjától délkeletre álltak. Ezután a könnyű tüzérség 3800–4400 m távolságból a nyugati móló mögött található jelzőállomást vette tűz alá. A Derfflinger is csatlakozott ebben hozzá. Összesen 106 darab 15 cm-es és 82 darab 8,8 cm-es űrméretű lövedék érte a Whitby-nél lévő célpontokat. Tapken tengernagy hajói 10:13-kor szüntették be a tüzet és indultak meg a Hipperrel egyeztetett gyülekezőhely felé. A két csoport 10:30 után egyesült, míg a Kolberg tőlük délkeletre már a zömmel való találkozási helyre tartott. 11:00-kor jelentette Hipper a feladat sikeres elvégzését a helyzetének, útirányának és sebességének adataival a találkozási (felvételi) pont felé Ingenohlnak. Arról azonban nem volt tudomása, hogy közte és a zöm között tekintélyes méretű ellenséges csoportosulás ékelődött be, mint ahogy arról sem, hogy a zöm még a találkozási hely elérése előtt visszafordult. ## A rajtaütések után ### Brit hadmozdulatok a támadók elfogására Habár a brit admiralitás már 20 órával korábban tudomást szerzett a német haderő kifutásáról, mégis elkövette ugyanazt a hibát, mint a helgolandi csata idején, mivel értékes egységekkel került úgy a német zöm közelébe anélkül, hogy a flotta zöme támogatta volna. Jellicoe tengernagy egyetlen ellenintézkedése az volt, hogy a Rosyth-ban lévő 3. csatahajórajnak magas készültségi fokot rendelt el, így azonnal ki tudott volna futni, amivel 16:00-tól a Tyne-nál lévő aknazártól északra elzárhatta a kijáratot. A déli kijárat lezárásához Tyrwhitt már az első riasztáskor, 09:40-kor kifutott. Alig hagyta el azonban a Haisborough Gat-nál lévő homokpadokat, az erős hullámzás miatt egyből vissza is kellett küldenie a rombolóit Yarmouthba és az útját csak a négy cirkálójával folytathatta. A Grand Fleet Scapa Flow-ban minden korábbi figyelmeztetés ellenére csak 13:15-re lett menetkész. Ilyen körülmények között a legfontosabb döntések meghozatala Warrender és Beatty tengernagyokra maradt. Warrender amint megkapta 09:54-kor a Patrol jelzését, azonnal északnyugati irányra állt és a legrövidebb úton a legnagyobb sebességével a Tyne és a Humber előtti aknazárak közötti kijárat lezárására indult. A Lionon is vételezték ezt az üzenetet, de Beatty a tartalmát túl bizonytalannak vélte ahhoz, hogy a Shark jelentése alapján még elérhető közelségben lévő Roon üldözését azonnal feladja. Még 10:00-ig északi irányon maradt, aminek oka volt az is, hogy a Scarborough lövetéséről szóló üzenetet jóval később kapta meg, mint Warrender. Csak erre az üzenetre reagálva fordította a haderejét, melyhez közben a Shark vezette négy romboló is csatlakozott, felderítéshez szétbontakoztatva nyugati irányra. Épp ekkor kezdte meg a von der Tann és a Derfflinger Whitby lövetését. A brit és német csatacirkálók között azonban még 150 tmf volt és a két brit rajparancsnok közül egyik se tudott Hartlepool lövetéséről. Emiatt Goodenough parancsot kapott arra, hogy abban az esetben, ha a Shark által keleten jelentett német cirkálók ismét feltűnnének, úgy ezeket lehetőség szerint rázza le, hogy a nehéz brit hadihajók jelenléte az aknazárak közötti átjárónál ne tudódjon ki. Ekkor úgy tűnt, a britek által felállított csapdába bele fognak futni a németek, de az ezután Scarborough lövetéséről szóló üzenet, melyet könnyűcirkálóknak tulajdonítottak – miközben a Hartlepool elleni támadást kapitális hadihajóknak tulajdonították – más fénybe helyezte a történteket. Láthatóan így már az ellenség nagyobb hadműveletével álltak szemben, mint amire eredetileg számítottak. A legutóbbi jelentések szerint a német hadművelet északi irányba folytatódott a partok mentén. Ez a körülmény a meghozott intézkedések célszerűségét kétségbe vonta. A főparancsnoktól 11:10-kor bejövő jelzés azt mutatta a tengernagyoknak, hogy az átjáró felé haladva Jellicoe kívánságainak tesznek eleget, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy az ellenség minden valószínűség szerint az aknamezők közötti résen át próbál majd visszavonulni. Épp keletre ettől a réstől volt a Dogger-pad délnyugati része, ahol még erős lehetett a hullámzás és emiatt a csatacirkálók számára járhatatlanná vált. Ezért a csatacirkálók a könnyűcirkálókkal a Dogger-pad ezen részét északról, a csatahajók és a páncélos cirkálók délről kerülték meg, így Warrender és Beatty erői között maradt egy 13 tmf széles sáv. Északra a csatacirkálóktól és délre a csatahajóktól a cirkálórajok bontakoztak szét felderítővonalban és az említett rést leszámítva egy 35 tmf széles sávot lefedve haladtak előre. Az eddigi jelentések alapján a két tengernagy még mindig kétségek között volt afelől, hogy az eddigi rendelkezések valóban megfelelnek-e a helyzetnek. Csak amikor 11:55-kor érkezett egy kifejezett parancs, hogy az ellenséget az átjáró előtt várják, mivel a partok elől visszavonult és valószínűleg Helgoland felé tart, oszlódtak szét az utolsó kétségek is. Miután Tyrwhittet is arra utasította Warrender tengernagy, hogy az 54° 20’ É, 1° 30’ K koordinátákon, azaz közvetlenül a rés déli részén őmellé helyezkedjen, úgy tűnt minden meg lett téve a menekülő útvonalak lezárására. Beatty délben elhagyta a Dogger-pad északi csúcsát és csökkentette a sebességét, hogy a tőle északra lévő cirkálók felderítővonalat tudjanak képezni az ő ék alakzata előtt, míg ő maga a rés közepe felé vette az irányt. Ekkor a látótávolság csak pár mérföldet tett ki és a heves esőzések ezt ideiglenesen még tovább korlátozták. A fedélzeten átcsapó hullámok miatt várható volt, hogy főleg a kisebb járműveken korlátozott lehet a lövegek bevethetősége. 12:30-kor a Liontól 3-4 mérföld távolságra a bal oldalon elől álló Southampton (az egyetlen a csatacirkálóktól délre álló) könnyűcirkálón hirtelen torkolattüzek felvillanását látták, amit a még nem látható ellenség sortüzének tompa döreje kísért. Beatty számára ekkor úgy tűnt, sikerrel járt az ellenség feltartóztatására végrehajtott manőver. ### Hipper könnyű erőinek áttörése A Hipper által 07:40-kor elbocsátott könnyűcirkálók és rombolóflottillák a viharos tengeren olyannyira hánykolódtak, hogy több romboló elveszítette az árbócát és még a könnyűcirkálók hátsó felépítményén és orrán lévő készenléti lőszert is lesodorta a víz annak ellenére, hogy bilinccsel rögzítették. A középső fedélzetek két láb mély vízben álltak és a korábban az aknaveszély miatt leürített torpedóvető csöveket nem lehetett ismét harckésszé tenni. Ez a rossz idő azonban csak a part mentén volt megfigyelhető, ezért a könnyű erők bevárhatták volna a csatacirkálókat az aknazárak közötti kijárat végén. A Stralsund parancsnoka, Harder sorhajókapitány azonban tartotta magát a kiadott parancshoz és igyekezett csatlakozni a 100 tmf távolságra keletre lévő zömhöz. Attól eltekintett, hogy a három külön lévő csoportját még pirkadat előtt összevonja, mivel ez meglátása szerint időveszteséggel járt volna. Ráadásul az egyre fokozódó ellenséges rádióforgalomból arra lehetett következtetni, hogy ellenséges kötelékek folyamatosan közelítenek a Hartlepool–Helgoland vonalhoz, ami avval fenyegetett, hogy elvágják a visszavonulási útvonalát. Emiatt teljes sebességgel igyekezett felvételi pontot minél hamarabb elérni. 10:00-ra a Graudenz-cel és a Straßburggal létrejött az optikai kapcsolat. 10:20-kor egyeztették helyzetüket és jelentették Hippernek, majd egy órával később, 11:15-kor a két könnyűcirkáló a rombolóikkal lassan besorolt a Stralsund mögé. (Lásd: Groos 12. sz. térképmelléklet.) Közben a Beatty tengernagy nyugatnak tartó köteléke előtt biztosító 1. könnyűcirkálórajból Goodenough sorhajókapitány zászlóshajójáról, a Southamptonról 12:25-kor egy német cirkálót és 7-8 rombolót látott keresztezni az útját (az elől haladó Stralsundot és a vele lévő 2. félflottillát). A Southampton előbb északnak fordult, mielőtt a rá tüzet nyitó és délnek kitérő németeket üldözőbe vette. Az erős hullámverésben hazatartó német kötelék 12:30-kor jobb oldalon elől észlelte a Southamptont (öt perccel a britek után). Először halászgőzösnek vélték, majd hadihajónak, végül csatacirkálónak gondolták, mert háromlábú árbócot véltek felfedezni rajta. Az azonosítójelre háromszor is téves azonosítójellel (K. F.) válaszolt. A Stralsund ezután élesen jobbra kanyarodva tüzet nyitott a 4800 m távolságra, 260°-ra lévő ellenségre. A Southampton utánuk kanyarodott délnek, közben a többi könnyűcirkálónak gyülekezésre adott utasítást és jelentette Beatty-nek, hogy egy könnyűcirkálóval és rombolókkal áll harcban. A vele szomszédos Birmingham azonnal felzárkózott, azonban a távolabb, 6–10 tmf-re északra lévő Nottingham és a Falmouth cirkálók már nem tudtak bekapcsolódni a harcba. Az első német sortűz hosszúnak bizonyult, a brit hajó csak a negyedik után viszonozta a tüzet. Röviddel rá egy második hajó is felbukkant az első mögött (a Birmingham), és ekkor mindkettőt sikerült helyesen Town-osztályú könnyűcirkálóként azonosítania a németeknek. A Stralsund ekkor összezárásra utasította a többi hajót, a rombolóknak pedig meghagyta, hogy mesterséges ködfüggönnyel rejtsék el a köteléket az ellenség elől. Hipperrel ezután közölte, hogy ellenséges páncélos (sic!) cirkálókkal futottak össze. Az augusztus 28-ai tapasztalatok alapján Harder sorhajókapitány – helyesen – azzal számolt, hogy az ellenséges könnyűcirkálók mögött csatacirkálók lesznek ismét és ezért megtartotta a déli menetirányt. A Stralsund mögött a jobb oldalon az 1. félflottilla hat rombolója és a V 191 az I. flottillából haladt. Ezeknek az egységeknek nem volt egyből ismert a Stralsund éles kitérésének oka, ezért automatikusan lekövették az irányváltást. Csak mikor 4 vonásnyit (45°) elkanyarodtak, akkor észlelték az első brit cirkálót a bal oldalukon. A torpedók kilövéséhez eddigre a rombolók már túlságosan elkanyarodtak. A lövegeikkel 2500 m távolságra tüzelve a saját megfigyeléseik alapján az első cirkálón két találatot értek el a híd alatt és a hajóorrban, de valójában nem érte találat a brit cirkálót. Időközben a Stralsund 13:12-ig újabb rádióüzeneteket küldött Hipper ellentengernagynak, amikben a könnyű-, páncélos- és csatacirkálók összekeverését a korábbi üzeneteiben nem korrigálta. (A két észlelt ellenséges egység könnyűcirkáló volt, a Southampton és a Birmingham. Lásd: Groos 12. térkép) A hátrébb helyezkedő Straßburg és Graudenz számára sem volt nyilvánvaló a Stralsund éles kitérőjének az oka, de ezek is lekövették a manővert. Csak a torkolattüzekből vették észre az ellenséges cirkálókat, melyek szemből érkezve, velük párhuzamosan haladva 12500–11000 m távolságból vívtak velük harcot. A Graudenz mellett lévő rombolók teljes sebességgel haladva bontakoztak szét, hogy kisebb célpontot nyújtsanak. A V 189 üzemanyaghiány miatt azonban nem tudta tartani a sebességet. A parancsnoka, Metzger sorhajóhadnagy ezért irányváltoztatás nélkül a brit cirkálók mögött haladt el és 13:40-kor veszítette őket szem elől. A kelet-délkeleti irányt tartva 14:20-kor csatlakozott a saját erőkhöz. A brit cirkálók viszonylag összehangolatlan tüze elsősorban a Stralsund és a 2. félflottilla ellen irányult, de a célpontelosztás hiányának is köszönhetően csekély hatású volt. A V 191 antennáját ellőtték, minden más hajó sértetlen maradt a szorosan mellettük becsapódó lövedékek ellenére. A Stralsundtól keletre és mögötte haladó rombolók közül némelyik viszonozta az ellenséges cirkálók tüzét, míg mások sikeresen eregettek füstfelhőket az olajkazánjaikból ezek és a Stralsund közé. A cirkáló közelében ezért csak 8-10 gránát csapódott be, melyek kb. 25 m magas, világoszöld színű füstfelhőket létrehozva robbantak fel (a lyddite töltetnek köszönhetően). A Stralsund a mintegy 20 percig tartó tűzharcban csak 38 darab lövedéket lőtt ki távolodva az ellenségtől 4800–9000 m távolságokból. Néhány löveget az útnak indulás után fedélzetre vett hidroplán („76” jelű, lásd feljebb) akadályozott, a többi számára a célratartást a nagy sebesség, a heves hullámzás és a kéményfüst nehezítette. 12:55-kor dördült el az utolsó sortűz az összecsapás során. A rombolók számára újabb lehetőség nem adódott az üldöző cirkálók ellen torpedók bevetésére. A hátul tovatűnő brit cirkálók a lövegeiket ezután a Straßburgot kísérő 17. félflottilla egységeire fordították. Főként a V 25-öt és a V 26-ot lőtték, melyek 7500 m távolságra 30 lövéssel viszonozták a brit tüzet. A német csoportok lassan összezártak és a nagyobb sebességüket kihasználva a külső íven lassan déliről délkeleti irányra álltak. Ekkor tört át a IX. flottilla vezérhajója, a V 28 a keleti szárnyon állva, saját maga és az ellenség közé füstfelhőt eregetve keleti irányba, miközben a többi romboló a Straßburg előtt haladva tovább hajózott délnek. A németek számára meglepő módon a brit hajók hirtelen elkanyarodtak és nyugati irányra álltak. Goodenough rejtélyes kiválásának oka a harcból a brit kommunikáció hibáiban rejlett. A Lion számára az előtte balra helyezkedő Southampton már az ütközet elején alig volt látható. A szikratávírón leadott jelzések alapján azonban Beatty úgy gondolta, hogy a könnyűcirkáló a partokat lövő német csatacirkálókat biztosító előretolt egységekkel került harcba. Ezért nem kanyarodott előbb délnek, hogy a Southamptont és a hozzá csatlakozó Birminghamet támogassa a Goodenough által jelentett egyetlen cirkáló ellen, hanem nyugati irányon maradt, hogy az onnan várt csatacirkálókat meglepetésszerűen csatára kényszerítse és a 2. csatahajóraj beérkeztéig lekösse őket. Mivel nem rendelkezett rombolókkal az ellenséges rombolók támadásának kivédésére, ezt a feladatot a könnyűcirkálóknak szánta. Mikor az egyik a csatában részt nem vevő könnyűcirkálója, a Nottingham északról délnek tartva előbukkant útban a Southampton megsegítésére, Beatty azt maga elé akarta rendelni, hogy felderítést végezzen a csatacirkálói előtt. Az utasítást, hogy álljon be a csatacirkálók elé, fényjelzésekkel adták le neki. Egy alacsonyabb beosztású tiszt azonban nem tudta, hogy a Nottingham vagy a Birmingham a kérdéses cirkáló, ezért egyszerűen könnyűcirkálóként szólította meg. Az üzenet azonban általánosan a könnyűcirkálóknak küldött volt. Ennek megfelelően a Birmingham és a Nottingham is továbbította Goodenough-nak a Southamptonra, mely hajót a Lionról azonban már nem láttak. Goodenough eleget tett a parancsnak és még elkanyarodás közben az eddig észlelt német egységek között megpillantott még egyet, melyet a Prinz Adalbertnek vélt. (Ez valójában a Graudenz könnyűcirkáló volt.) Ezt az észlelést azonban már nem tartotta fontosnak külön jelenteni. A Southampton nyugatnak kanyarodását látva a német cirkálók velük ellentétes, keleti irányra álltak, hogy a szemből érkező ellenséggel egymás mellett elhaladva vívjanak velük tűzharcot (Passiergefecht). A Graudenz 13:09-kor nyitott tüzet 9400 m távolságból. A tengerrel szembe futva a brit cirkálók fedélzetét erősen mosták a hullámok, ami miatt nem tudták az összes lövegüket bevetni. A Graudenzen is csak az előárbóc megfigyelőállásából tudták kivenni a lövedékek leérkezését. A harmadik sortűzzel így is sikerült belőni a célpontot, de találatot nem értek el. A britek végül már csak a torkolattüzeik alapján voltak kivehetők és a 2000 méterrel az élen haladó Stralsundról egyáltalán nem voltak már láthatók, ezért jobbra elkanyarodva visszafordult, hogy a Graudenzhez csatlakozzon. Közben 12:54-kor Beatty tengernagy a csatacirkálókkal délnek fordult, hogy egy halászflottilla elől kitérjen, mivel úgy gondolta, hogy német szolgálatban lévő aknarakók lehetnek, de már 13:05-kor ismét nyugati irányra állt. Tíz perccel később a Southampton is feltűnt és Goodenough csak ekkor tudta meg, hogy a visszahívást az északra lévő Nottinghamnek és Falmouth-nak szánták. A németek eddigre azonban már látótávolságon kívülre kerültek. Ezzel a Stralsund vezette kötelék megmenekült. Bár Hipper könnyű erői így kicsúsztak Beatty kezei közül, arra még megvolt az esély, hogy a partoktól visszatérőben lévő német hajókkal összefut és harcra bírja őket. Ettől azonban Warrender tengernagy 13:25-kor beérkezett üzenete térítette el, melyben azt közölte, hogy a csatahajóraja ellenséges cirkálókat és rombolókat – az imént Beatty elől megmenekülő Stralsund vezette köteléket – észlelt és ezeket északkeleti irányba üldözi. Warrender a páncélos cirkálóit a déli felderítővonalból épp északnyugatnak akarta küldeni a csatacirkálókhoz, hogy az átjáró déli részén nyomuljon előre, de 13:15-kor a jobb oldalon hirtelen feltűntek ezek a Beatty-nek hamarosan jelentett cirkálók és rombolók, melyek velük szembe haladtak. Warrender üzenetére Beatty is keletnek kanyarodott vissza, hogy az említett német hajók útját a szél felőli oldalon tartva elvágja. A német hajók egyik esőfüggönytől a másikig haladtak, ezért Warrender hajóiról nem lehetett pontosan kivenni sem a típusukat, sem a pontos számukat megállapítani. A német cirkálók a jobb oldalukon 500–4000 m hosszúságban elnyúlva haladó flottillák egyes hajóiról a brit könnyűcirkálók elkanyarodásával egyidőben a jobb oldalon elől észleltek füstfelhőket, melyek Warrender 2. csatahajórajának egységeitől származtak és amiket a megfigyelések szerint könnyűcirkálók és rombolók kísértek. Az erős hullámzás és a kedvezőtlen taktikai helyzet miatt nem lehetett a 6000–9000 m távolságra lévő csatacirkálók elleni torpedótámadással próbálkozni. A csatahajókhoz legközelebbi Stralsund 5000–6000 méterre kanyarodott el tőlük. Harder sorhajókapitány nagy lélekjelenléttel éles kanyarodást rendelt el és hajójával egy teljes kört írt le, miközben a jelzőtiszt a korábban látott brit azonosítójelet (K. F.) villogtatta feléjük háromszor. A V 191 is így tett. A német történetírás szerint ezzel ha csak pár percre is, de meg tudták téveszteni a briteket és ez elég volt ahhoz, hogy a nagy kaliberű ágyúik hatótávolságán kívülre kerüljenek és 13:20-ra már el is tűntek a párában. A hazaút során a V 28 14:30 körül megállította a Manx Queen halászhajót és legénységének átvétele után elsüllyesztette azt. A csatacirkálók később két halászhajót is észleltek, de békén hagyták őket. bélyegkép\|jobbra\|300px\|Az Orion csatahajó A brit leírás szerint az Orion kapitánya, Frederic Charles Dreyer a Stralsundra irányíttatta az ágyúit és engedélyt kért a felettesétől, Sir Robert Arbuthnot ellentengernagytól a tűz megnyitására. Arbuthnot ehhez nem kívánt hozzájárulni, míg Warrender engedélyt nem ad rá. Warrender is látta a német hajókat és bár a brit tengernagy a csatahajóit és a még nyugati irányba haladva, felderítővonalban lévő páncélos cirkálókat északkeletnek küldte, hogy legnagyobb sebességükkel haladva érjék be a német cirkálókat, a Devonshire-osztályú páncélos cirkálókból álló 3. cirkálóraj csekély sebessége miatt ez nem sikerült. A német hajók körvonalait egyre kevésbé lehetett kivenni, míg végül a párás levegőben teljesen eltűntek. A rövid üldözés alatt annyit sikerült megállapítaniuk a briteknek, hogy az üldözöttek között nem volt csatacirkáló, tehát ezeknek még nyugatnak kellett lenniük. Warrender a jelentésében azt írta, hogy a Stralsundot és vele lévő többi hajót is egyből ellenséges egységekként azonosították be. Ez alapján nem járt sikerrel a németek megtévesztése. A britek is nagy veszélybe kerülhettek volna ezen találkozás folyamán, mivel ha egy kevéssel keletebbre és északabbra álltak volna, akkor rombolók biztosítása nélkül és még az előtt, hogy a nehézlövegeiket elsüthették volna, számos torpedótámadásnak tették volna ki magukat. A német csatacirkálók elfogására a 2. csatahajóraj 13:40-kor ismét nyugati irányra állt és újra a kijárat déli részére helyezkedett, miközben Beatty a Dogger-padtól északra szintén ide igyekezett azt gondolva, hogy a német csatacirkálók, miután az elővédjük értesítette őket a 2. csatahajóraj jelenlétéről, most ezen az útvonalon fognak megpróbálni kijutni. Az időpont alapján, amit a szárazföldi állomások megadtak a távozásuk időpontjaként, bármikor felbukkanhattak előttük. A német torpedótámadás esélyei a könnyű erők áttörése során A fentebb említett okokon túl a németek a torpedóikat azért sem lőhették ki, mert az éjszakai beállítás (nagy sebesség, rövid, 3500 m hatótávolság) és a viharos tenger miatt nem tudták őket kivenni a csövekből az átállításhoz, emellett a parancsnokok is úgy gondolták, hogy ez a beállítás a párás nappali látási körülményeknek is jobban megfelel. A német cirkálóknak ezért le kellett mondaniuk a torpedótámadásról és ehelyett keletnek fordulva törtek át. Ez volt az első alkalom a háború során, hogy brit csatahajók német rombolók torpedóinak hatósugarán belülre kerültek. Ezt az északon álló brit haderő manőverei tették lehetővé. Ezek a 2. csatahajórajjal való találkozáskor 11500 méterre voltak a Graudenztől, de csaknem a déli hajók felbukkanásával egyidőben (13:05) kanyarodtak el és tűntek el 13:28-kor. Ez volt az első alkalom, hogy brit csatahajók német rombolók torpedóinak hatósugarán belülre kerültek. Harder sorhajókapitány azonban a durva hullámzás mellett és széllel szemben való támadás sikerét kilátástalannak ítélte meg úgy, hogy a csatahajókat nem korlátozta semmi a manőverezésben, így szabadon kitérhettek a torpedók elől bármelyik irányba. Ezért egyetlen célnak a sikeres áttörést tekintette. A német értékelés szerint a könnyűcirkálók jól jártak el akkor, mikor a támadás helyett a kitérés mellett döntöttek, mert az északabbra lévő csatacirkálók hamar felőrölték volna őket. A sikeres áttörés után a cirkálók tovább haladtak északkeleti irányba, 20 perccel később egy kiterjedt ködfelhő rejtekében keleti irányra álltak. Az áttörés azonban csak azután lett sikeres, hogy a csatahajók elkanyarodtak és az út így szabaddá vált. ### Hipper csatacirkálóinak hazatérése #### A Hipper csatacirkálóinak elfogására tett brit kísérlet A németek angol partoktól való távozásával kapcsolatos információ 13:40-kor érkezett a járőregységek tengernagyától (Admiral of Patrols), aki a Humber-flottillát azonnal az első riadó után kiküldte a tengerre, de a rombolókat azonnal vissza is kellett hívnia a rossz idő miatt. Ezután a vezérhajójával, a Skirmisherrel egyedül haladt a part mentén északi irányba. 14:18-kor fogta a csatacirkálóraj azt a jelentését, hogy Whitby elől 10:00 körül keleti irányba távoztak a német hajók. Beatty 10 perccel később közölte Goodenough-fal, hogy 15 csomós sebességgel tovább halad előre északnak, míg el nem hagyja a Dogger-pad területét, hogy aztán ismét nyugatnak kanyarodjon és a könnyűcirkálóknak emiatt már ekkor ebbe az irányba szét kellene bontakozniuk. Azonban 14:43-kor az admiralitástól érkező üzenet újabb kétségeket vetett fel az elképzelésével kapcsolatban. Ebben a német csatacirkálók egy 13:15-kor elfogott és megfejtett üzenetét közölték és ebben az állt, hogy az adott időpontban a csatacirkálók már csak 12 tmf távolságra voltak nyugatra az aknamezők közötti rés külső oldalától, kelet-délkeleti irányban, 23 csomós sebességgel haladva. Ez Beatty tengernagynak nem tűnt hihetőnek, mivel épp a homokpad délnyugati részén (Süd-West-Flach) vezetett át az útja. Amennyiben az irány nem egyezett, a helyszín azonban igen, akkor az ellenség délkeleti irányba kitörhetett, mivel ha északnak fordult volna, akkor a könnyűcirkálóknak már látniuk kellett volna őket. A németek hadmozdulatai felett érzett Ilyen bizonytalanság esetén a cirkálóhadviselés régi szabályai szerint az volt a legmegfelelőbb lépés, ha mindenképp az ellenség és a honi kikötője között vesznek fel pozíciót. Ilyen megfontolásból 14:55-kor keletnek fordult és amint eltávolodott a Dogger-padtól, délkeletnek (Süd 60° Ost) fordult, hogy 24 csomóval haladva amilyen gyorsan csak lehet a kijárat déli része és Helgoland közötti vonalat elérje. Míg Beatty az admiralitás üzenetéből arra következtetett, hogy a német csatacirkálók délkeletnek törnek ki, addig Warrender ugyanebből az üzenetből az ellenkező következtetést vonta le. Meglátása szerint miután hiába kereste az átjáró déli részén az ellenséget, annak északra kellett kitérnie. Ezért a páncélos cirkálókat felderítővonalba rendezve északnyugati irányba küldte előre, keresztben az átjárón. A koordináció ekkor tapasztalható hiánya Beatty és Warrender között jelentősen megkönnyítette a német csatacirkálók számára az áttörést. #### Hipper áthaladása az aknamezők között 12:30-kor, mikor a Stralsund és Beatty elővédje között sor került az összecsapásra, még csak 50 tmf-re voltak keletre Hipper csatacirkálói Whitby-től és 40 tmf-re a nyugatra a könnyű erőiktől. Másfél órával korábban Hipper tengernagy rádión azt üzente a flottaparancsnoknak, hogy a csatacirkálók elvégezték a feladatukat és a Kolberggel kelet-délkeletnek tartanak 23 csomóval. 12:00 körül érkezett be hozzá az flottavezetés által a hadművelet során küldött első üzenet: „Zöm d.e 11 órakor 007 δ 7 [négyzet] jobb felső részén állt, irány KDK1/2K, sebesség 15 csomó. Ma reggel ellenséges rombolókat jelentettek 051 δ 7 és hozzávetőlegesen 150 β 5 [négyzetekben]. 139 δ 7 aknagyanús.” Ezt az üzenetet a csatacirkálókon meglepődve fogadták, mivel azzal számoltak, hogy a flotta minden körülmények között a 07:00 órára megbeszélt helyen fogja várni őket, annál is inkább, mert a flottaparancsnoknak 09:23-kor azt jelentették, hogy a Stralsund, a Straßburg és a Graudenz a torpedóflottillákkal a zömhöz lettek küldve, míg a csatacirkálók csak a bombázás végrehajtása után indultak volna utánuk. Hipper tengernagy az üzenet alapján felismerte, hogy a saját zöm 11:00-kor már 150 tmf-re keletre volt a csatacirkálóktól és azonnal felismerte, hogy a Stralsunddal lévő erők ilyen körülmények között nagy veszélyben vannak, de ahhoz már túl késő van, hogy visszahívja őket. Ebben nehezítette volna őket az is, hogy a széllel szemben kellett volna haladniuk. Azon a helyen ahol éppen akkor álltak, nem lehetett volna őket várakoztatni, mivel megengedhetetlenül sokáig elhúzta volna időben a veszélyes vizeken való tartózkodást, ezért nem maradt más lehetőség, mint hagyni őket nagy sebességgel továbbhaladni kelet felé. A Stralsund már 12:39-kor ellenséges egységek észlelését jelentette, mégpedig azt, hogy egy ellenséges zömmel találkoztak, mely a Dogger-pad délnyugati részén üldözte a őket dél-délnyugatnak (lásd feljebb). A Stralsund 13:11-kor 5 csatahajót jelentett 25 tmf-re innen, ami nagy zavart keltett a németeknél, mivel így nem tudták eldönteni, az ellenséges zöm hol tartózkodik. Hipper első benyomása az volt, hogy a könnyűcirkálóit egy látszólag tőlük északra lévő ellenség délnyugati irányba akarja szorítani és ezért a hajóival előbb délkeleti, majd dél-délkeleti irányra állt. Miután azonban az északi brit zömről nem érkezett újabb hír, 13:23-kor Hipper kelet-délkeletnek fordult, mely iránnyal előbb érhetett a könnyűcirkálókhoz és amivel az öt csatahajót – a taktikailag kedvező – szélvédett oldalára vehette. A 2. félflottilla egyik egysége 13:32-kor észlelte Warrender hat nyugatnak tartó csatahajóját maga előtt északnak, és úgy tűnt, ez már a második brit zöm lesz. A német történetírás megjegyzése szerint érdekes módon mind a két, északabbra zömről szóló jelentésben szereplő koordináták megfeleltek a brit csatacirkálók helyzetének, holott azok jelenléte mindegyik német hajó számára ismeretlen volt. Az ellentmondások tisztázására 13:35-kor a Stralsund és a Graudenz utasítást kapott Hippertől az észlelt hajók típusának és számának ismételt elküldésére. A Stralsund ekkor két Chatham-osztályú könnyűcirkálót és a 2. csatahajóraj 6 egységét jelentette, míg a Graudenz a menetirányától északra egy Town-osztályú cirkálót és egy Essex-osztályú páncélos cirkálót, attól délre pedig 5 csatahajót jelentett. A Graudenz parancsnoka, Püllen fregattkapitány ilyen módon igyekezett tisztázni azt a téves feltevést, hogy az ellenség két zöméről lenne szó. Az általa választott megfogalmazás azonban akkor lett volna Hipper segítségére, ha a Graudenz a Stralsund farvizében haladt volna. Mivel azonban nem ez volt a helyzet, a közlés ezen módja nem érte el a célját. Hipper és a csatacirkálóinak parancsnokai úgy vélték továbbra is, hogy két külön csatahajósorról van szó, azaz jelentős túlerővel kerülnének szembe harc esetén. Az időjárási viszonyok ez esetben nem lennének segítségükre, mert a nagyobb sebességük jelentette előnyt nem tudnák kihasználni az ellenség kikerülésére a kis észlelési távolságok miatt. Ez a megfontolás azonban nem ingatta meg azt a döntést, hogy a könnyűcirkálóknak olyan gyorsan segítségére siessenek, ahogy csak lehet. Csak amikor a Stralsund azt jelentette, hogy az ellenség látótávolságon kívül került és a cirkálók a flottillákkal zártan haladnak, tűnt úgy, hogy nem lesz szükség a támogatásukra. Miután Hippernek az ellenség számos kapitális hadihajóját jelentették, a célja az volt, hogy kikerülje őket. A kapcsolatot tartó ellenséges haderő megtévesztéséhez 21 csomós sebességgel haladva előbb északnak vette az irányt. Az irányváltás helye csak 15 tengeri mérföldre volt nyugatra attól a helytől, amelyiken a brit csatacirkálók velük szembe hajózva megfordultak, hogy a keletnek tartó könnyűcirkálókat üldözőbe vegyék. Még 14:52-kor is nagyjából 25 tmf volt mindössze a távolság a Hipper, Beatty és Warrender rajai között. Beatty ekkor végrehajtott újabb keleti irányú elkanyarodása révén kezdett el nőni gyors ütemben a távolsága Hippertől, míg a Warrendertől való távolság csökkent. Lehetséges, hogy a Kolberg által 15:10-kor a jobb oldalon észlelt négy füstfelhő a 2. csatacirkálóraj előtt északnyugatra haladó 3. cirkálórajtól eredt, mivel ezeknek 15-20 tmf távolságra kellett lenniük ebben az irányban. A Kolberg ez idő alatt messze lemaradt, mivel északi irányba, a hullámokkal szemben nem tudott gyorsabban haladni 12 csomónál. Csak miután 15:00 körül a csatacirkálók északkeletnek fordultak, tudott 23 csomóval csatlakozni hozzájuk. A Dogger-pad északi végét 18:00-kor érték el, majd innen 20 csomóra mérsékelt sebességgel a Horns Rev felé vették az irányt. A két brit tengernagy 13:15-től fogva várta az ellenség mozgásáról szóló információkat. Bár már 13:45-kor több megfejtett német üzenet alapján tudtak arról az admiralitásnál, hogy a németek az aknamezők közötti átjáró keleti kijáratának déli részén északi irányba kanyarodtak el, de ezek az információk csak 16:20-kor értek el Warrenderhez és Beattyhez. Hipper tengernagy ekkor 20 tmf távolságra haladt el északra Warrender erőitől, míg Beatty 60 tmf-re volt Hippertől délkeleti irányban. Habár Beatty az új információ hatására azonnal északnak fordult, de ezután már nem akadtak Hipper hajóinak a nyomára. A keresés kilátástalanságát felismerve Warrender 16:47-kor minden alá beosztott egységet arra a pontra irányított, ahol másnap reggel a kifutó Grand Fleethez kellett csatlakozzanak. Keyes a hírre, hogy a német csatacirkálók Scarborough előtt bukkantak fel, a Terschellingnél álló tengeralattjáróit a Német-öböl felé szerette volna küldeni, de mire ehhez megjött az admiralitástól az engedély (16:35), addigra már túl késő volt. ### A német erők hazatérése A német csatacirkálókon egyedül az élénk brit rádióforgalom utalt arra, hogy az ellenség kapcsolatot tart velük. Emiatt azt hitték, hogy rombolókat vezetnek rájuk, vagy aknákat terveznek telepíteni az útjukba. Különösen a röviddel 19:00 után észlelt élénk rádióforgalom bonyolódott a közvetlen közelükben. 20:12-kor ennek a rádióállomásnak a forgalma hirtelen megszakadt, ami után az ellenséges rádióforgalom is gyorsan visszaesett. A Stralsund által vezetett könnyű erők 18:00-kor a csatacirkálóktól kelet-délkeletre voltak 85 tmf távolságra. Éjfél körül értek Helgolandhoz és két óra múlva horgonyoztak le a Weser-torkolatban. Ingenohl a 3. csatahajórajjal a Wilhelmshaven előtti Schillig-révnél kötött ki pár órával korábban, még 16-án 22:00 körül, míg az 1. és 2. csatahajórajok Helgolandot északról megkerülve az Elbához hajóztak. A visszaúton – pontosabban az Elbától a Jadéhoz való áthajózás közben – egyedül a Posen csatahajó ellen jutott kilövéshez az E11 jelű tengeralattjáró december 17-én 08:20-kor, de a 350 m távolságból kilőtt torpedója célt nem talált – valószínűleg túl mélyre merülve haladhatott el a csatahajó alatt. Hipper cirkálói december 17-én 07:00 körül érkeztek meg a Jadéhoz. A német veszteség élőerőben 9 halott és 12 sebesült volt. Kisebb károkat a Hamburg, a Seydlitz, a Moltke és a Blücher szenvedtek, de pár nap alatt kijavították mindet. Kijavítása alatt egyedül a Kolberg került ki a hadra fogható állományból. ### A brit erők hazatérése Keyes a hírre, hogy a német csatacirkálók Scarborough előtt bukkantak fel, a Terschellingnél álló tengeralattjáróit a Német-öböl felé szerette volna küldeni, de mire ehhez megjött az admiralitástól az engedély (16:35), addigra már túl késő volt. A brit flottát az Aberdeen-Hanstholm vonal közepére vonták össze, hogy onnan bármiféle újabb német próbálkozást meghiúsítsanak. December 17-én 07:00-kor zárt alakzatban innen indult meg déli irányba. A német adóállomások megfigyeléséből derült ki a britek számára, hogy a Nyílttengeri Flotta eddig jelentett egységei mind befutottak már a kikötőikbe. Ezzel egyidőben jelentették, hogy Yorkshire partjainál nagy számú német aknát találtak és több brit illetve semleges kereskedelmi hajó már rajta is veszett. Emiatt a Tyne és a Flamborough Head közötti szakaszt lezárták a hajóforgalom előtt. Jellicoe tengernagy kihasználva a ritka alkalmat, hogy a Grand Fleet és a Harwich Force egyszerre vannak a tengeren, hadgyakorlatot tartott az egyesített erőkkel. Ennek során a Bellona könnyűcirkáló összeütközött a Broke flottilla-vezérhajóval és előbbit súlyos sérülései miatt a Devonshire cirkálónak kellett elkísérnie Rosyth-ba. Alkonyatkor Tyrwhitt erői Harwichba, a 3. csatahajóraj és a 3. cirkálóraj Rosyth-ba, a 2. csatahajóraj és a 2. flottilla Scapa Flow-ba hajózott. A maradék haderő december 18-án tért vissza a támaszpontjaira, leszámítva azokat az egységeket, melyek a blokád fenntartásában vettek részt. ## Elszalasztott lehetőségek A hadműveletek során mindkét fél előtt fennállt annak lehetősége, hogy jelentős károkat okozzon a másiknak. A britek előtt mindvégig rejtve maradt a német csatahajóflotta bevetése. 15:00 körül, mikor egy brit tengeralattjáró észlelte északnyugatra Helgolandtól a Hochseeflotte főerőit, azt gondolták brit oldalon, hogy ekkor futott ki, pedig ekkor már visszatérőben volt. Ennek megfelelően a Grand Fleet sem vett részt a német rajtaütés elhárításában, így az értékes erők biztosítás nélküli kiküldését a britek még nagyobb mértékben végezték, mint a németek. Habár Jellicoe az első riasztáskor azonnal kifutott az 1. és 4. csatahajórajokkal, a 2. flottillával és az 1., 2., és 6. cirkálórajokkal, így sem került 250 tmf-nél közelebb a kritikus órákban az előretolt erőihez. Így a kialakult harcokba való beavatkozása is kizárt volt a brit főerőknek. A német zöm számára ez a lehetőség nagyon is fennállt volna, amennyiben Ingenohl az eredeti tervéhez ragaszkodott volna és – a császári parancsokra való hivatkozással – a korai visszafordulással nem adta volna ki a kezéből. Még akkor sem érezte úgy, hogy a csatacirkálók felvételére vissza kellene fordulnia, mikor 14:00-kor egy ellenséges csatahajórajt jelentettek, hanem már hat perccel később elrendelte a flotta rajokra való széttagolását, hogy külön útvonalakon érkezhessenek haza. Ingenohl és törzse téves módon úgy hitte, hogy a csatacirkálók nincsenek veszélyben, mivel gyorsabbak a csatahajóknál, ellenséges csatacirkálóktól pedig nem kell tartani, mert ilyeneket nem jelentettek. Habár a német flotta mozgási szabadságát megkötő parancsokat számos tiszt kritizálta és Hugo von Pohl tengernagy sem osztotta a flottaparancsnok hozzáállását, a hadműveleti parancsok módosításának ötletét nem vetette fel a császárnál és a haditengerészeti kabinet vezetőjével ellentétben nem lépett fel a flottaparancsnok leváltása érdekében. A főparancsnokság megelégedett egy írással, melyet az Admiralstab főnöke intézett a flottaparancsnokhoz. Ez így hangzott: „Őfelsége ezen lehetőség kapcsán hangsúlyozta, hogy a flotta vagy annak egyes részeinek megtartása iránti törekvés semmilyen körülmények között nem mehet el addig, hogy a sikerre való kedvező kilátásokat ne használják ki azért, mert ez veszteségek elszenvedésével jár. Ha a bevetés várható sikere kedvező, úgy a helyzetet teljes mértékben ki kell használni minden egyéb mellékes szempont figyelmen kívül hagyásával.” ## Az aknazár áldozatai A Kolberg által telepített aknazár súlyos károkat okozott a part menti hajózásnak a következő napokban, sőt hónapokban. Az admiralitás feltételezte, hogy a yarmouthi rajtaütéshez hasonlóan a németek ezt az akciójukat is aknatelepítési művelettel kötötték egybe, ezért egyből felhívták a Grimsby-ben és South Shiledsben lévő aknakereső egységek parancsnokainak figyelmét azoknak a vizeknek az átfésülésére, melyeken a németek hajók megfordultak. Már a rajtaütés napján, december 16-án 20:20-kor (19:20 GMT) aknára futott és elsüllyedt az aknazáron a Princess Olga () gőzhajó. A legénységéből mindenki életben maradt, őket másnap reggel hozta be egy halászhajó Scarborough-ba. Ez volt az első konkrét jele annak, hogy valóban sor került aknák telepítésére előző nap. De nem ez volt az első hajó, amelyik aknára futott, mivel az Elterwater () szénszállító előtte egy órával már ráfutott itt egy aknára és három perc alatt elsüllyedt. Legénységéből öt fő veszett oda. A Princess Olga aknára futása után egy órával egy harmadik gőzös, a norvég Vaaren () is aknának ütközött és három perc alatt elsüllyedt, a 17 tagú legénységéből 13 veszett oda. A partokon egyik detonációt sem hallották meg annak ellenére, hogy csak pár mérföldre történtek Scarborough-tól. Az admiralitás az első veszteség hírére figyelmeztetést küldött minden hajónak, miszerint a három támadott város előtt aknákra lehet számítani, egyúttal felfüggesztette a Flamborough és Newcastle közötti hajóforgalmat, amíg egy sávban meg nem tisztítják az aknáktól a vizeket. Mivel a forgalmas vízi utat nem lehetett sokáig lezárva tartani, már december 18-án este az admiralitás úgy döntött, hogy nappal engedélyezi a kereskedelmi hajók áthajózását a Flamborough Head és Newcastle között, amennyiben nem távolodnak el 2 tmf-nél messzebbre a partoktól. A terület átfésülését három ágyúnaszáddal kezdték meg és az első nap két aknát találtak, a következő nap halászhajók bevonásával újabb 18-at, melyeket mind hatástalanítottak. Eközben két halászhajó is aknára futott és az egyikük elsüllyedt, több másik szintén megsérült. December 19-én az Orianda aknaszedő süllyedt el mindössze 1,5 tmf-re a Scarborough Castle-től és további aknákat találtak a partokhoz 2 tmf-nél közelebb, ami az admiralitás számára azt mutatta, hogy a közlekedés nem lesz biztonságos, addig, amíg megfelelően át nem fésülik a part menti sávot. December 20-án a Sheernessből Scapa Flow-ba tartó Garmo felfegyverzett halászhajó veszett oda hat fővel együtt, röviddel ezelőtt a Valiant felfegyverzett jacht propellereit és kormánylapátját robbantotta le egy akna. Két halászhajó még be tudta vontatni Scarborough-ba az aknaveszéllyel nem törődve. Bár december 22-én a norvég Boston gőzös () robbant fel az aknazáron, két nappal mégis engedélyezték a kereskedelmi hajók forgalmát szorosan a part mentén. A következő három napban három kereskedelmi hajó futott aknára – Gem (), Gallier és a norvég Eli (). Az aknakereső Night Hawk a ködben sodródott ki az aknamentesített sávból és robbant fel egy aknának ütközve, legénységének hat tagja veszett oda. December 26-án a holland Leersum () és a brit Linaria () futott aknára, ekkor két ember veszítette életét. Az aknával szennyezett területet december 30. és január 5. között bójázták ki. Közben a dán M. C. Holm () január 2-án süllyedt el az aknazáron. Ez a gőzhajó gyapotot szállított Koppenhágába és ezt Skóciát északról megkerülve tette volna, azonban a brit járőrhajók arra kényszerítették, hogy a kelet-angol partok mentén hajózzon délnek. A dán tulajdonosok emiatt kártérítést követeltek, mire az admiralitástól azt a választ kapták, hogy ilyen kérelemmel a német kormányzathoz forduljanak. Az aknazárt 1915 áprilisára sikerült felszámolni, közben további aknakeresésre használt halászhajók vesztek oda. A Kolberg által telepített 100 aknából 69-et találtak meg. ## Következmények A december 16-ai német rajtaütések következménye volt a brit oldalon, hogy Beatty javaslatára a csatacirkálóraját Scapa Flow-ból Rosyth-ba helyezték át december 20-án, hozzá csatolva a 3. cirkálórajt. A brit csatacirkálóknak ezután a háború végéig Rosyth lett a fő támaszpontja. Ettől Beatty még Jellicoe parancsnoksága alá tartozott, ugyanakkor kaphatott parancsokat közvetlenül az admiralitástól is. A Hipper utáni vadászat kudarcának okait keresve először Goodenough sorhajókapitányt érte kritika, amiért könnyűcirkálói feladták a harcot, de ez nem fért össze a korábbi teljesítményével, ezért végül a zavaros jelzés-leadást tették meg a fiaskó okozójának, melyért Ralph Seymour korvettkapitány (lieutenant commander) felelt. Seymour azonban továbbra is Beatty zászlóshajójának parancsnoka (flag officer) maradt és hasonló teljesítményt nyújtott a doggerbanki és a skagerraki csatákban is. A parancsnokok számára új utasítást adtak ki, mely szerint minden olyan parancsot kétszer is ellenőrizni kellett, mely egy nyerhetőnek ítélt összecsapás során elszakadásra ad utasítást. A keleti grófságok a támadások hatására rendelkezéseket adtak ki, amikkel meg akarták előzni a polgári lakosság körében a pánikot. A rendelkezések tartalmazták, hogy jövőbeni támadások esetén melyik irányba hagyják el az emberek a lakóhelyüket. Ezen felül figyelmeztettek minden olyan személyt aki nem tagja egyik hivatalos fegyveres testületnek sem, hogy invázió esetén óvakodjanak a lakhelyük védelmében elkövetendő háborús cselekedetektől, mivel ez megtorlást és büntetőintézkedéseket vonhat maga után vétlen lakókörzetek esetében is. A rajtaütés és a telepített aknazár jelentős gazdasági hatása volt, hogy következtükben sokszorosan megnőtt a keleti part hajóforgalmának biztosítási rátája. A morális hatása azonban ennél jóval nagyobb volt. ## Brit propagandahadjárat A támadást követő “Remember Scarborough” propaganda-hadjárat során a plakátok az üdülőváros elleni támadás megbosszulásával toborozták a brit férfiakat a seregbe és ennek hetekig erős hatása volt. A támadásra emlékező emléktárgyak, képeslapok, sőt még a Hartlepool, Whitby és Scarborough városnevekkel ellátott vaskeresztek készítésére egész kis iparág épült. A hartlepooli Wykham Street 2, ahol egy család négy tagja veszítette életét, a megrongált világítótoronnyal a támadás szimbólumaivá lettek. Már a támadást követő napokban nagy számban érkeztek a pusztításra kíváncsi turisták – mai szóval élve katasztrófaturisták – az érintett városokba. A brit propaganda megpróbálta az eseményeket a maga javára fordítani. December 18-án a Reuters azt jelentette, hogy „nyílt, megerődítetlen helyeket a nemzetközi jogot és az emberiességet megsértve lövettek”, egyúttal felszólították a semleges országokat, hogy nyilvánítsák ki tiltakozásukat, mivel az ő városaik és falvaik sincsenek biztonságban, amennyiben Németország épp ellenük kívánna fellépni. A németellenes hangulat szításában Winston Churchill ment el a legmesszebb, aki Scarborough polgármesterének írt nyílt levelében a német cirkálók legénységét „csecsemőgyilkosoknak” (babykillers) nevezte, utalva a támadások legfiatalabb áldozatára, egy 14 hónapos scarborough-i csecsemőre. Ezzel egyrészt igyekezett felkorbácsolni a németellenes érzelmeket – másrészt tompítani a haditengerészetet érő bírálatokat. Ezért hazájában számos kritikával illették, főként a Királyi Haditengerészet berkein belül, mivel ez a testület – a német történetírás megfogalmazása szerint – ekkor még őrizte a tisztességes harc iránti egészséges érzékét. A Morning Post és a Globe újságok is felhívták a figyelmet arra, hogy a haditengerészeti miniszter túl sokat tiltakozik és nem nyeri el az angol nemzet tetszését, hogy a hatalmas, ámde némán meglévő flotta első vezetőjeként szitokszavakkal hadonászik. A The Economist 1915. január 2-ikai számában a következő tényfeltárással sokkolta a brit közvéleményt: „A mi újságíróink még csak a fáradságot sem vették ahhoz, hogy fellapozzák a hivatalos katonai iratokat. Ez a dokumentum West-Hartlepoolt a védett kikötők (defended ports) közé sorolja, amit egy királyi nehéz tüzérüteg legénysége véd. A dokumentum tanúskodik arról is, hogy Scarborough sokkal több, mint pusztán egy üdülőhely. Az Egyesült Királyság összesen hat lovassági raktárral rendelkezik, és közülük egy – az észak-angliai raktár – Scarborough-ban található. Ezen felül a Királyi Tábori Tüzérség „North” lovassági tüzérütege a városban állomásozik, továbbá a Northshire-ezred 5. (népfelkelői) zászlóalja is. A hágai egyezmény értelmében ezek a katonai létesítmények az ellenséges ágyúk jogos célpontját képezik.” A cikk ezután kitér Zeebrügge és más partvidéki belga települések brit hadihajók által végrehajtott lövetésére, melyek során szintén sok polgári lakás megsérült és békés civilek veszítették életüket. A lap megállapítása szerint a brit hadihajók is hasonlóan sértették a polgári lakosság jogait, ha a katonai helyzet ezt megkövetelte. A Naval Staff Monographs – némileg meglepő módon – annyi megállapítást tesz Scarborough-val kapcsolatban, hogy nem volt „védett város”, de az Economistban megjelenteket nem említi. Bob Clarke scarborough-i archeológus 2010-ben könyvet jelentetett meg az eseményekről Remember Scarborough: A Result of the First arms race of the Twentieth Century címmel. Ebben felhívta arra a figyelmet, hogy ebben az időben Scarborough-t a haditengerészetnél védett városként (defended town) tartották számon, főként az erődítménye miatt. Ezenkívül a városnak volt három rádióállomása is, melyek akkor a legmodernebb technikát képviselték a Királyi Haditengerészetnél. Elemzése alapján a lövedékek becsapódásainak mintázata azt mutatta, hogy a december 16-ai támadás fő célpontjai ezek voltak, nem pedig a város polgári lakossága, ahogy azt a brit propaganda állította és állítja azóta is. Scheer a háború után írt könyvében Scarborough-t illetően a következőt jegyezte fel: “Miután nem volt ellenállás, feltételezhető, hogy a scarborough-i üteg nem volt időben ellátva legénységgel vagy evakuálta őket a helyőrség.” A semleges országok sajtója a történteket főként német sikerként értékelte. A New York Sun például megállapította, hogy a britek nemhogy az Északi-tengerről nem tudták kiszorítani a német hajókat, de még a saját partvonalukat sem képesek megvédeni. ## Fordítás ## Linkek - A hadműveletekhez kapcsolódó térképek találhatók itt - Gary Staff (ford.): The Thrust of the German High Sea Fleet Against Hartlepool, Whitby and Scarborough on 15th and 16th December 1914 – segment from the Kriegsmarine's Official History (Krieg zur See) (Az irodalomban megadott forrás – a hivatalos német történetírás – angol fordítása) - Bob Clarke: Remember Scarborough: A Result of the First Arms Race of the Twentieth Century – részletek - Reinhard Scheer: Deutschlands Hochseeflotte im ersten Weltkrieg – Persönliche Erinnerungen, 1919 – részletek [1914 hadműveletei](Kategória:1914_hadműveletei "wikilink") [Csaták az első világháború északi-tengeri frontján](Kategória:Csaták_az_első_világháború_északi-tengeri_frontján "wikilink") [Németország csatái az első világháborúban](Kategória:Németország_csatái_az_első_világháborúban "wikilink") [Az Egyesült Királyság csatái az első világháborúban](Kategória:Az_Egyesült_Királyság_csatái_az_első_világháborúban "wikilink")

Török függetlenségi háború

A török függetlenségi háború (törökül: Kurtuluş Savaşı vagy İstiklâl Harbi) (1919. május 19. – 1923. október 29.) török forradalmárok politikai és katonai ellenállása volt az antanthatalmak ellen, amelyek az első világháború után eldöntötték az Oszmán Birodalom feldarabolását is. A török nemzeti mozgalom tagjai Anatóliában megalakították a Török Nemzeti Országgyűlést, amely Musztafa Kemal tábornok vezetésével katonai műveleteket rendelt el az ott élő görögök, örmények, angolok és franciák ellen, ezzel kényszerítve a nyugati csapatokat Törökország területének elhagyására. A háború eredményeképpen a nyugati szövetségesek kénytelenek voltak felülbírálni a sèvres-i békeszerződést és elfogadni a lausanne-i békeszerződést 1923 júliusában, majd október 29-én kikiáltották a Török Köztársaságot. Atatürk reformjai révén az ország modern, demokratikus, szekuláris, mind politikai, mind társadalmi szempontból a nyugat-európai értékekhez közeledő köztársaság lett. ## Előzmények, 1918. október – 1919. május Az antanthatalmak 1918. október 30-án a mudroszi fegyverletétellel elkezdték megvalósítani azt, amiről korábban titkos egyezményekben állapodtak meg, vagyis az Oszmán Birodalom felosztását maguk között. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződésekben ezek a korábban kötött titkos szerződések is érvényesültek. A szövetségesek céljai között szerepelt David Lloyd George terve, amely egy új görög birodalom megalapítása volt, emellett Nagy-Britannia saját területeket is kívánt szerezni. Arábia, Palesztina, Jordánia és Irak ekkor már az ő befolyásuk alatt állt; ezen felül felügyelni akarták a Boszporusz-szorost is. Olaszország Anatólia déli részét követelte magának az 1917-ben Nagy-Britanniával és Franciaországgal kötött St. Jean-de-Maurienne-egyezmény alapján. A franciák a titkos Sykes–Picot-egyezményben foglaltak szerint Hatayt, Libanont és Szíriát, valamint Délkelet-Anatólia egy részét is szerették volna megszerezni. 1916-ban megígérték az örményeknek egy független Örményország megalakítását, és létrehozták a francia-örmény légiót. Isztambul szövetséges megszállásának idején, az akkor még oszmán hadsereg tisztjei, Musztafa Kemal, Kâzım Karabekir, İsmet pasa és mások még nem tértek vissza a fővárosba. A britek a Fekete-tengeri régióban megpróbáltak kapcsolatba lépni az Örmény Demokratikus Köztársasággal. Az angol megszálló erők megszüntették a Kars városában 1918. december elsején létrejött Délnyugat-Kaukázusi Köztársaságot. 1919 májusában az örmények lerohanták Karsot. A franciák a francia-örmény légió segítségével Adanában szálltak partra 1918. december 21-én. A szultán és kormánya képtelen volt a szövetségesek követeléseit teljesíteni, vagy a megszállást megakadályozni. A szövetségesek isztambuli főbiztosa Sir Somerset Arthur Gough-Calthorpe admirális lett. Calthorpe 1919. január végén az Egység és Haladás Mozgalma több tagját is letartóztatta; Musztafa Kemal tábornok maga nem volt közöttük, egyik barátja, Dr. Tevfik Rüştü azonban igen. Az ellenállás akkor kezdődött meg, amikor a szövetségesek elküldték első parancsaikat az oszmán kormánynak. Ekkor alakultak meg az úgy nevezett „rendőregyletek” (Karakol Cemiyeti), amelyek az ellenállókat látták el fegyverekkel, felszereléssel és információkkal. Eközben Ali Fuat Cebesoy tábornok Szíriából Angora felé vezényelte csapatait, megkezdődött az ellenállócsoportok szervezése, kaukázusi népcsoportok részvételével, Cserkesz Ethem irányítása alatt. Mivel Anatólia déli partvidékeit brit hadihajók, valamint egymással vetélkedő görög és olasz csapatok ellenőrizték, a török nemzeti mozgalom főhadiszállását Közép-Anatólia hegyekkel védett területére helyezték át. ## Előkészületek, 1919. május – 1920. március 1919 márciusában Pontoszban súlyos zavargások törtek ki. A görögök elhatározták, hogy megalapítják saját államukat, amit a környéken élő lázok megpróbáltak megakadályozni. A harcokba partizáncsapatok élén rablóvezérek is bekapcsolódtak. A helyzetet tovább rontotta, hogy az angolok 200 katonát szállítottak partra Samsunnál, hogy megakadályozzák a török hadseregben orosz mintára alakulóban lévő katonatanácsok (szovjetek) létrejöttét. A szultán kormányának belügyminisztere, Mehmed Ali azt javasolta, küldjék Mustafa Kemal dandártábornokot a helyszínre, rendteremtés céljából. Ali úgy gondolta, hogy a Gallipolinál nevet szerzett háborús hős a legalkalmasabb erre a feladatra, és Vahideddin szultán beleegyezett. Kemalt Erzurumba nevezték ki a 9. oszmán hadsereg felügyeletére, feladata többek között szovjetek alakulásának megakadályozása és a görög kisebbség zaklatásának megállítása volt. Hatáskörébe tartozott a kelet-anatóliai területek polgári közigazgatása is; gyakorlatilag teljes hatalommal bírt. Elutazása előtt nem sokkal, Kemal titokban több katonatiszttel is megállapodott, hogy fegyvert csempésznek ki Anatóliába Konstantinápolyból. Anatólia feldarabolása Szmirna elfoglalásával, a görög hadsereg bevonulásával kezdődött 1919. május 15-én. Néhány nappal később olasz katonák szálltak partra Antalyában. Szmirnában zavargások törtek ki, a görög katonák megöltek és megsebesítettek mintegy 400 törököt, de legalább 100 görög is megsebesült, a városban kihirdették a statáriumot. Szmirna elfoglalása általános felháborodást váltott ki a törökökben, ezt az eseményt tartják a török függetlenségi háború előestéjének, amikor a török lakosság is csatlakozni kezdett a Kemalhoz húzó, titokban szervezkedő katonatisztekhez. Tiltakozó tüntetéseket tartottak az ország több pontján, az isztambuli Kék mecset előtt a feminista írónő, Halide Edib Adıvar kétszázezer ember előtt mondott beszédet. Musztafa Kemal az izmiri megszállás tudatában utazott, május 15-én, a Bandırma nevű hajó fedélzetén Samsunba. A szorosokat felügyelő szövetségesek akadékoskodása miatt titokban, civil ruhában volt kénytelen utazni. Május 19-én érkezett az anatóliai kikötőbe, ezt a dátumot tartják a függetlenségi háború kezdetének. Azonnal megkezdte az ellenállás szervezését, kihasználva, hogy a szultán által jóváhagyott pozíciója miatt nem kellett engedélyt kérnie a különböző hadtestekkel való kommunikációhoz, nem is ellenőrizték cselekedeteit. Sikerült elterelnie az angol titkosszolgálat figyelmét is. ### Az erzurumi kongresszus Kemal Samsunból Havzába, majd Amasyába utazott, ahonnan köriratot küldött szét Anatóliában, felszólítva az egyes tartományokat, hogy küldjenek delegációt a Sivasban megrendezendő kongresszusra, amelynek előkészítésében Ali Fuad tábornok, Hüszejin Rauf volt haditengerészeti miniszter és Refet Bele, a 3. hadtest parancsnoka is részt vett. A körlevelet aláírta Kâzım Karabekir tábornok és több más magas rangú tiszt is. A szervezkedés hírére a szultán követelte, hogy hívják vissza a lázadó Kemalt, aki válaszul lemondott felügyelői tisztségéről és kilépett a hadseregből is. Ekkor Erzurumban tartózkodott, ahol már szervezték a sivasi kongresszust megelőző Erzurumi kongresszust, amelyet 1919. június 23-án nyitottak meg. Az 54, főként a környező településekről érkezett delegált Musztafa Kemalt választotta meg elnöknek. Erzurumban fogalmazták meg először hivatalosan a függetlenségi háború alapjául szolgáló két elvet, a nemzet függetlenségét, és a nép saját akaratának érvényesítéséhez való jogát. Ekkor még nem volt szó köztársaság alapításáról és a kalifátus felszámolásáról, csupán az országot megszálló szövetséges alakulatok ellen kívántak fellépni az összegyűltek, mivel úgy gondolták, a szultán és kormánya túl gyenge az ellenálláshoz. Megszületett a Nemzeti Egyezmény (Misak-ı Milli), amelyben célul tűzték ki az ország török-lakta területeinek megtartását, új, választott ideiglenes kormány létrehozását és a kapitulációk eltörlését. A Nemzeti Egyezmény szövegét kiáltvány formájában terjeszteni kezdték Anatóliában. A kongresszus nyomán a szultán elrendelte Kemal letartóztatását, de parancsát nem teljesítették. ### A sivasi kongresszus Az amasyai körlevélben meghirdetett Sivasi kongresszus megakadályozására Damad Ferid nagyvezír választásokat írt ki, és új kormányt alakított, a kongresszust azonban, kis létszámban ugyan, de megtartották, 1919. szeptember 4-én. A szervezőknek sikerült elhitetniük a szultán kormányával, hogy a delegáltak valóban az egész országot képviselik, a forradalom elindításához ugyanis szükség volt arra, hogy a „zendülés” ne csupán egy területre korlátozódjon, hanem a teljes országra kiterjedjen. A mindössze 39 fő jelenlétében, Musztafa Kemal elnökletével megnyitott kongresszuson megerősítették az Erzurumban hozott határozatokat, és kinyilvánították, hogy a nemzeti mozgalom a szultanátus védelmét is célul tűzte ki, a nép akaratának érvényesülése mellett. Ez tulajdonképpen alkotmányos monarchia megteremtése volt, a szultán azonban hallani sem akart ilyesmiről. Halide Edip Adıvar és más Amerika-párti delegáltak szorgalmazták, hogy kérjenek segítséget az Egyesült Államoktól, és Törökország legyen Amerika mandátumterülete, ezt azonban a kongresszus elutasította. Kijelentették, hogy gazdasági vagy morális támogatást elfogadnak, nemzeti egységüket azonban nem hajlandók alárendelni más országnak. A szultán kormánya úgy döntött, véget kell vetni a közvéleményt egyre inkább maga mögé állító sivasi kongresszusnak, és arra utasították Ali Galipot, Elazığ kormányzóját, hogy tartóztassa le Kemalt. Galip az angol Edward Noel hírszerző kapitánnyal közösen próbálta meg Sivas ellen küldeni a kurd lovasságot, ám Kemal értesült a tervekről, és Ali Fuad parancsnoksága alatt török lovascsapatokat indított útnak Noelék ellen. Galip és a kurd csapatok Szíriába menekültek, az ugyancsak Kemal letartóztatására Sivasba küldött angorai kormányzót pedig még útközben elfogták. Patrick Kinross történész a sivasi konferencia sikerét a hatékony kommunikációban látta, Kemal és társai távíróberendezés használatával mindössze fél óra alatt összeköttetésbe kerültek Erzurummal, Erzincannal, Diyarbakırral, Moszullal, Samsunnal, Trabzonnal, Angorával, Malatyával, Konyával és Bursával, és értesítették őket a nemzeti mozgalom ellen hozott szultáni döntésekről. Konya kivételével, ahol a megszálló olasz seregek miatt kénytelenek voltak semlegesek maradni, minden megkeresett tartományból felhatalmazták Musztafa Kemalt, hogy „döntsön belátása szerint”. A kongresszus követelte a nagyvezír lemondását és új kormány alakítását. Mivel Konstantinápolyból nem érkezett válasz, a nemzetiek megszakítottak minden kommunikációs csatornát a kormány és az ország többi része között. A sivasi kongresszus küldötteiből megalakult az átmeneti kormány, amelynek feladata az ország kormányzása volt „a szultán nevében” mindaddig, amíg szabad választásokat nem lehet kiírni egy új kormány létrehozásához. A küldöttség vigyázott, hogy ne sértse meg a szultánt muzulmán vallási vezetőjüknek tekintő tömegeket. Damad Ferid nagyvezír a szövetségesekhez fordult, akik azonban a békeszerződésekre hivatkozva nem voltak hajlandók beavatkozni, az angolok még a katonáikat is kivonták a belső-anatóliai területekről, aminek következtében egész Nyugat-Anatólia nemzeti kézre került. Damad Ferid lemondott, helyére Ali Riza pasa került, akit utasítottak, hogy írjon ki szabad választásokat, és szüntesse meg a sajtócenzúrát. ## Konstantinápoly angol kézen ### Angora, az új központ A nemzetiekkel jobban szót értő Ali Riza küldötte, Salih pasa haditengerészeti miniszter Amasyában találkozott a nemzetiekkel, ahol megegyeztek arról, hogy a közeledő békekonferenciára a szultáni kormány csak olyan képviselőket küldhet, akiket a nemzeti mozgalom is elismer, illetve megállapodtak, hogy az új parlamenti választásokon az egykori ifjútörökök közül nem juthatnak be olyanok, akik részt vettek azok bűntetteiben. Az új parlament központjának megválasztásakor Kemalnak sikerült meggyőznie Salih pasát, hogy Konstantinápoly – a későbbi Isztambul – nem megfelelő helyszín, hiszen külföldiek gyakoroltak felette ellenőrzést, és Angorát (Ankara) vagy Eskişehirt javasolta új központnak. Mindkét fél a saját szakállára cselekedett, Salih nem egyeztetett a kormánnyal, Kemal pedig a nemzetiek konstantinápolyi szárnyának jóváhagyása nélkül nyilatkozott. Ali Fuad azon a véleményen volt, hogy nem szabad Anatóliába összehívni az új parlamentet, mert ezzel még nagyobb ellenállást váltanának ki az antanthatalmakból, és újabb okot szolgáltatnának a nemzetiek amúgy is rossz külföldi megítélésének fokozására. Kemal végül beleegyezett, hogy a parlament Konstantinápolyban üljön össze. A találkozó után a nemzetiek úgy döntöttek, hogy székhelyüket a távol eső Sivasból átteszik az Isztambulhoz közelebb fekvő, de biztonságosabb (hegyekkel védett) Angorába, amely vasúti összeköttetésben volt az ország többi részével. A nemzetieket valóságos örömünnepély fogadta a kisvárosban, összegyűltek a hegyekből a nemzeti mozgalomhoz csatlakozott, egyébként törvényen kívüli bandavezérek; cserkeszek, kurdok, lázok, csecsenek, abházok és mások. ### Szövetséges beavatkozás 1919 őszén tartották meg a kétfordulós választásokat, ahol a nemzetiek elsöprő győzelmet arattak. A parlament 1920. január 12-én ült össze. Ekkor azonban az angol vezetés úgy döntött, beavatkozik, és követelte, hogy azonnal mondassák le Cevat vezérkari főnököt és Cemal hadügyminisztert, akik szerintük összejátszottak a nemzetiek katonai vezetésével és fegyvereket juttattak a nemzeti mozgalmon belül szerveződő gerillacsapatoknak. Ali Riza beleegyezett lemondatásukba, mindazonáltal a nemzetiek mégis elkönyvelhettek egy sikert: a parlament áldását adta Kemal Nemzeti Egyezményének végső verziójára, így az hivatalosan is elfogadott dokumentum lett. Musztafa Kemal ekkor úgy döntött, eljött az ideje csapást mérni a szövetségesekre, akik éppen a világháborút lezáró békeszerződést készítették elő. Fegyveres összecsapások robbantak ki Kilikiában, kemalista gerillacsapatok felszabadították Maraş városát, meghátrálásra kényszerítve a területet ellenőrzése alatt tartó francia egységeket. A környék franciákat támogató örmény lakossága (közöttük számos gyermek, nő és öreg) menekülni kényszerült, sokakat közülük a török csendőrséggel egyesülő partizáncsapatok és az idegen elnyomás ellen fellázadó helyi muzulmán lakosok meggyilkoltak, a visszavonuló franciák pedig nem segítettek a korábban pártfogolt keresztény kisebbségnek. A törökök Urfa városát is felszabadították, a franciák 1920 májusában kénytelenek voltak fegyverszünetet kérni, ami alatt Musztafa Kemal átszervezte a déli csapatokat. A franciák kiszorítása mutatta meg a nyugati hatalmaknak, hogy az addig figyelmen kívül hagyott, alábecsült nemzeti erőket komolyan kell venniük. Szövetségesük veresége láttán az angolok úgy döntöttek, véget vetnek a nemzeti mozgalom felkelésének. Korábban Edwin Montagu indiai államtitkár tanácsára nem vonultak be Konstantinápolyba, aki ellenezte a megszállást, mivel szerinte az indiai és arab muszlimokat felháborítaná, ha a kalifát eltávolítanák sok évszázados székhelyéről. De Robeck admirális, a konstantinápolyi főbiztos véleménye az volt, hogy ha a békeszerződés feltételei szigorúak lesznek (mint ahogy Lloyd George miniszterelnök hajthatatlanul ragaszkodott hozzájuk), akkor jobb lenne angol csapatokat állomásoztatni az oszmán fővárosban, az ellenállás megelőzése érdekében – és nem utolsósorban erődemonstráció végett. 1920. március 16-án angol fegyveres erők elfoglalták a rendőrőrsöket, főbb katonai állomásokat, állami épületeket és minisztériumokat, a távíróállomásokat; hadihajók jelentek meg a Galata hídnál. Az angolok felügyeletük alá vonták a nyomdákat és a sajtót. A brit katonák félbeszakították a parlament ülését, letartóztatták Kemal barátját, Rauf bejt és egy másik mozgalom-vezetőt, Kara Vasifot, majd más fogvatartottakkal (közöttük parlamenti képviselőkkel) együtt Málta szigetére szállították őket. A nagyvezíri székben Ali Rizát követő Salih pasa megtagadta Kemal és a nemzeti vezetők kiadását, és lemondott. A szultán ismét Damad Feridet nevezte ki nagyvezírnek és április 11-én feloszlatta az utolsó oszmán parlamentet. A jól működő nemzeti távíróhálózaton keresztül mindenről azonnal értesülő Musztafa Kemal Angorába hívta össze az új parlamentet, a konstantinápolyi képviselőket egy üsküdari derviskolostor szerzetesei álruhában csempészték ki a városból, Halide Edib Adıvar írónő és férje, Dr. Adnan is hasonló módon jutottak el Angorába. Ekkor érkezett ide İsmet pasa és a korábban a szultánt támogató Fevzi Çakmak hadügyminiszter is. Összehívták az új parlamentet Angora mezőgazdasági iskolájában. Damad Ferid hivatalosan is kijelentette, hogy nem ismeri el az angorai parlament létjogosultságát. Kemal ebben az időszakban intézte híres kiáltványát a török néphez és a világ muszlimaihoz: ### Fetvaháború A konstantinápolyi parlament feloszlatása után Vahideddin szultán olyan lépésre szánta el magát, ami nehéz helyzetbe sodorta a függetlenségi mozgalmat. Damad Ferid és a szultán javaslatára Dürrizade Abdullah sejhüliszlám (muszlim főpap) vallásjogi véleményt, azaz fetvát bocsátott ki, amelyben hitetlennek nyilvánította a kemalistákat, és a nemzeti mozgalom tagjainak meggyilkolására buzdította a hithű lakosságot. A szövetségesek repülőgépekről szórták szét a fetva szövegét tartalmazó szórólapokat az országban. Erre válaszul az angorai mufti, Rıfat Börekçi ellenfetvát fogalmazott meg, amely kijelentette, hogy az idegen megszállás alatt kiadott konstantinápolyi fetva érvénytelen, hiszen a kalifa külföldiek foglya, és felszólította a lakosságot a vallási vezető „kiszabadítására”. A szöveg megfogalmazásakor gondosan ügyeltek arra, hogy ne a szultán, hanem Damad Ferid ellen irányuljon, és 250 anatóliai muszlim pap is aláírta. A szultáni fetva szavát azonban sok helyen komolyabban vették, atrocitások törtek ki, Nyugat-Törökországban a cserkeszek és lázok fogtak fegyvert a nemzetiek ellen. Damad Ferid reguláris katonaságot („a kalifa serege”) is bevetett a kemalisták ellen. A partok mentén előrenyomuló vallásos csapatok megfékezésére a nemzetiek az ugyancsak gerillaharcos Cserkesz Ethem csapatait vetették be sikerrel, ennek ellenére a lázadások terjedésének következtében Angora kemalista léte is veszélybe került. ## Nagy Török Nemzetgyűlés, 1920 A történtek ellenére 1920. április 23-ra összehívták a nemzetgyűlést, a sietség egyik oka Kemal azon véleménye volt, miszerint a nemzetgyűlés megnyitása megfékezheti a kalifa fetvájának hatására kitört lázadásokat. A fetva a nemzetiek hitetlenségére alapozta létjogosultságát, így ezt cáfolandó a kemalisták nagyszabású vallási ceremóniát tartottak az ülés megnyitásakor, előtte két napig recitálták a Koránt, és gondoskodtak arról, hogy a ceremónia híre az ország minden részébe eljusson. Április 24-én Mustafa Kemal Atatürköt elsöprő többséggel megválasztották a nemzetgyűlés elnökévé, aki levelet címzett a szultánnak, biztosítva őt arról, hogy az angorai nemzetgyűlés, a mozgalom célja a kalifátus és a szultanátus megőrzése és idegen uralom alóli felszabadítása. A nemzetgyűlés gyakorolta a törvényhozó és végrehajtó hatalmat és választotta meg a kormányt, a kabinet meghatározásakor Kemal kínosan ügyelt arra, nehogy a „köztársaság” szót használja, ezért lett a megnevezése inkább Nagy Török Nemzetgyűlés. A májusban megalakult első kormány elnöke Musztafa Kemal lett, Fevzi Çakmak hadügyminiszteri, İsmet pasa vezérkari főnöki posztot kapott. Halide Edib Adıvar férje, Dr. Adnan egészségügyi miniszter lett, a belügyminiszteri széket Dzsámi bej, a külügyi tárcát Bekir Szami, a pénzügyit Hakki Behics, a gazdaságit Juszuf Kemal kapta; mindannyian a nemzetiekhez tartoztak. Kemal a miniszterelnöki posztról később Fevzi javára lemondott. A kormány minden kapcsolatot megszakított Konstantinápollyal, még a levelezéseknek is cenzúrán kellett átesniük. Kijelentették, hogy nem ismernek el semmiféle olyan dokumentumot, amit a szultán ír alá a nyugati hatalmakkal; törvényt hoztak, miszerint hazaáruló mindenki, aki nem hajlandó elismerni a Nemzetgyűlés törvényességét, és mint hazaárulók halállal büntethetők. ## Háború a szultánnal Miközben Angorában szerveződött a parlament, az ország területén tovább folytak a szultáni fetva által kiváltott lázadások, és a VI. Mehmed szultán serege is útnak indult. A fetva leginkább a vallási fanatikusokat buzdította a nemzetiek ellen, a lázongókat brit kereskedők látták el fegyverrel. A zavargások elfojtásához az új kormány radikális eszközöket vetett be, gyorsan ítélő, ún. független bíróságokat állítottak fel (hasonlóak voltak a francia forradalom idején alkalmazottakhoz), amelyek nem a helyi hatóságoknak, hanem közvetlenül a nemzetgyűlésnek feleltek. Az elfogott lázadókat gyorsított eljárásban elítélték és felakasztották. A nemzetiek hadserege kétféle alakulatból állt: egyfelől a sorozott reguláris katonaságból, amelyet Ali Fuad és Refet Bele vezetett, másfelől a gerillacsapatokból Arif ezredes vezetésével, hozzá tartoztak Cserkesz Ethem partizánalakulatai is. A „kalifa serege” és a nemzetiek legnagyobb ütközete İzmit és Bursa között zajlott le 1920 júniusában. A szultán 4000 fős serege az anzavuri lázadók megsegítésére indult, ám Cserkesz Ethem csapatai elfojtották a lázadást. A nemzeti sereg csapást mért a szultáni hadra, ennek következtében a szultáni sereg egy része átállt a nemzetiek oldalára, a többiek az angolok felügyelte területekre menekültek. Néhány nappal később a szultán serege feloszlott. Ezután a kemalista csapatok elkezdtek benyomulni Konstantinápolyba, először Tuzla kerületét foglalták vissza. Az angolok felkészültek a visszavonulásra, felrobbantották a lőszer- és fegyverraktárakat. Angol hajókról és repülőgépekről tüzet nyitottak a nemzetiekre, erre azok ideiglenesen visszavonultak. Eközben pedig a Yozgatban kirobbant lázadással is foglalkozniuk kellett, amelyet Ethem vert le sikeresen. ## Háború a szövetségesek ellen Kemal csapatai ellen fellépő szövetségesek eleinte jelentős fölényben voltak. A britek az indiai gyarmatról vetettek be katonákat, a törökök ellen összesen 38 ezer angol és indiai katona vett részt. Franciaország 59 ezer katonával, köztük nyugat-afrikai (főleg a mai Algéria és Szenegál területéről származó) gyarmati katonákkal vett részt a háborúban. Olaszország közel 18 ezer főnyi hadsereggel folytatott hadműveleteket főleg Dél-Törökországban. Grúzia, mely szintén a szövetségeseket támogatta aránylag változó számú, 30-50 ezer fő közötti fegyveressel segítette a Kemal elleni harcot, a grúz haderő többnyire irreguláris egységekből tevődött össze. Örményország főleg a mészárlásokat megbosszulandóan harcolt a törökök ellen mintegy 30 ezer fővel, ebből katona délen, míg 20 ezer északon harcolt. Görögország vett részt a legnagyobb számmal a török függetlenségi háborúban: 1919-ben még 80 ezer, míg 1922-re már negyedmillió görög katona harcolt a török fronton. Az Amerikai Egyesült Államok is támogatta a szövetségeseket, jóllehet egyetlen amerikai katona sem harcolt törökök ellen a háború folyamán, helyettük logisztikai támogatás, fegyver- ill. gyógyszerszállítmányok érkeztek. 1922. június 7-én az amerikai flotta tűz alá vette Samsunt, ez volt az egész háború egyetlen amerikai harci cselekménye. Katonai tanácsadóként Mark Lambert Bristol amerikai admirális működött közre a törökök elleni harcban. ### Görög invázió Amikor a nemzetiek elhatározták, hogy visszaszerzik Konstantinápolyt, George Milne, a városban állomásozó angol haderők főparancsnoka segítséget kért a szövetségesektől, akiktől elutasító választ kapott, mondván, hogy nincs annyi felszabadítható erejük, és Milne már csak a térségben tartózkodó görög katonákra számíthat, akik több mint 460 év után most lehetőséget láttak az elrabolt területeik visszahódítására. (A Bizánci Birodalom 1453-as bukása után a görögség nagy része ui. oszmán-török uralom alá került.) Ezt az alkalmat megragadta Venizélosz görög államfő, aki a görögbarát Lloyd George, illetve a franciák támogatását elnyerve hadjáratot indított a törökök ellen. A görögök három vonalon támadtak egyszerre, Aydın, Afyon és a Márvány-tenger irányában nyomultak előre, a kevés és rosszul felfegyverzett emberrel rendelkező nemzeti sereg Ali Fuad vezetésével képtelen volt feltartóztatni a görögöket, ráadásul az offenzíva idején Cserkesz Ethem ütőképes gerillacsapata éppen a yozgati felkelés leverésével volt elfoglalva. A görögök elfoglalták az Égei-tenger partvonalát és a Márvány-tenger déli partvonalát is. Megszállták Bursát, Uşakot, egészen Eskişehirig benyomultak, Trákiában elfoglalták Edirnét, pár nappal később már egész Thrákia görög ellenőrzés alatt volt. A Yozgatból visszatérő Ethem Uşak előtt csapást mért a görögökre, ám ez nem segített sokat a nemzetiek helyzetén, akiknek figyelmét ismét lázadások vonták el, ezúttal Konya esett áldozatul a szultán vallási fanatikus híveinek, a hadsereg egy részét ide kellett vezényelni a zavargások megfékezésére. A kurdok is lázadni kezdtek, Kilikiában a francia haderő talált magára újra. A nemzetiek szinte kilátástalan helyzetbe kerültek, erőiket megosztották a görögök és a lázadók. ### Sèvres-i békeszerződés Miközben a nemzeti erők a görögökkel és a lázadókkal küzdöttek, 1920. augusztus 10-én a szultán küldöttei és az antanthatalmak aláírták a sèvres-i békeszerződést, amely megfosztotta az Oszmán Birodalmat területei nagy részétől. Kelet-Trákia és Szmirna környéke a szerződés szerint a görögöket illette, Kelet-Anatóliában létrejött egy független örmény állam, Szíria és Libanon francia mandátumterület lett, a Boszporusz nemzetközi ellenőrzés alá került, a britek kapták a mandátumjogot Palesztinában, Transzjordániában és Irakban. Moszultól északra a kurdok autonóm területet kaptak, azzal az ígérettel, hogy egy éven belül elszakadhatnak az anyaországtól. Az olaszok kapták Anatólia déli részét. Augusztus 19-én a nemzetgyűlés határozatban hazaárulónak ítélte a békediktátum oszmán aláíróit, és kijelentette, hogy nem hajlandó elfogadni annak egyetlen tételét sem. A békeszerződés hatályba lépéséhez törvénybe kellett iktatni azt, a szultán azonban korábban feloszlatta a parlamentet, így a szövetségesek most arra kérték, alakítsanak ki olyan parlamentet, amely meg tud egyezni a választásokon mindenképpen fölényesen győző kemalistákkal egy új parlament létrehozásáról, amely beiktatja a békediktátumot. Ennek hírére Damad Ferid lemondott, helyére Tevfik pasa került, aki azonnal felvette a kapcsolatot a nemzetiekkel, megszüntette az ellenük zajló eljárást. Ennek ellenére a nemzetgyűlés nem volt hajlandó többé a szultáni vezetéssel való együttműködésre. Nyugaton sem fogadták pozitívan a békeszerződést, Anglia és Franciaország egyes politikusai szerint is túlságosan kemények voltak a feltételek, amik szerintük a Szovjetunió karjába taszíthatja Törökországot. ### Inönüi csata 1920 októberében Görögországban váratlan fordulat következett be. I. Sándor királyt megharapta kedvenc majma, és az uralkodó belehalt a vérmérgezésbe. Venizélosz miniszterelnök választásokat írt ki, amelyet elvesztett, így az 1917-ben lemondatott I. Konstantin visszakerülhetett a trónra. A helyzetet kihasználva a franciák és az olaszok visszavonták a görögöknek tett ígéreteiket, Lloyd George angol miniszterelnök azonban kitartott grekofil álmai mellett. Bár Venizelosz eltűnt a politikai színtérről, a görögök folytatták politikáját, és elhatározták, hogy újabb támadást intéznek a törökök ellen. Tervbe vették Eskişehir és Afyonkarahisar vasúti csomópontjainak elfoglalását, elvágva a török kommunikációs vonalakat, s ezzel visszaszorítva őket Angorába és Konyába. A görögök négy oldalról támadtak, a fő attak Bursa felől érkezett. A török sereg İsmet ezredes vezetésével az İnönü-völgyben találkozott a görög haderőkkel 1921. január 10-én. A görögök arra számítottak, hogy könnyen átverekszik magukat a rosszul felszerelt törökökön, ám meglepetésükre egy harcképes erővel találták szembe magukat. Mivel Venizelosz bukásakor a királypártiak lecserélték az Anatóliában állomásozó haderőik Venizelosz-párti vezetőit, az új tisztek nem rendelkeztek tapasztalatokkal a számukra teljesen ismeretlen fronton. A görögöknek nem sikerült előrenyomulniuk, másnap visszavonultak Bursa felé. Az inönüi csatát a nemzetiek úgy állították be, mint első nagyszabású győzelmüket az idegen seregek ellen, nem utolsósorban a katonaság és az emberek lelkesítése érdekében, valamint orosz segítség reményében. İsmet ezredest dandártábornokká léptették elő, amivel együtt járt a pasa megszólítás. Később, 1934-ben, Atatürk a családnév-törvény bevezetésekor a csata emlékére az „İnönü” családnevet javasolta İsmetnek, amit fel is vett. Az inönüi csatát haditudósítóként szemlélő Ernest Hemingway amerikai író így fogalmazta meg élményeit: ### A londoni konferencia A görög–török harcok nyomán a szövetségesek elhatározták, hogy békekonferenciára invitálják a két félt, amelyet 1921. február 21-én szándékoztak megtartani Londonban, Lloyd George elnökletével. A meghívóban szerepelt, hogy az angorai kormánytól is várnak küldötteket, nemcsak a szultántól. Tevfik nagyvezír távírón keresztül hívta meg Musztafa Kemalt a delegációba, aki azt válaszolta, hogy nem neki kell mennie, hanem az angorai parlament képviselői közül kell küldötteket választani, ami egyet jelentett volna a nemzeti kormány hivatalos elismerésével. (Azzal, hogy a szövetségesek meghívót küldtek Angorába, de facto elismerték a nemzeti kormányt, és ezt Kemal ki akarta használni.) Mivel Tevfik ezt visszautasította, Kemalék külön delegációt küldtek Londonba Bekir Sami külügyi főtitkár vezetésével. A delegáció nem Konstantinápolyon, hanem Antalyán és Rómán keresztül érkezett az angol fővárosba, és a szállodában is külön emeleten helyeztették el magukat, távol a szultáni képviselőktől. A török oldalt Sami vezette, a rossz egészségi állapotban lévő Tevfik teljesen átengedte neki a vezetést. A török delegáció az ország 1913-as határainak visszaállítását, Szmirna evakuálását, a szövetséges csapatok Konstantinápolyból való kivonását és a Boszporusz feletti teljes felügyeletet követelték. A görögöket külön hallgatták meg, mert nem voltak hajlandók egy asztalhoz ülni a törökökkel, és elutasították azok minden követelését. A konferencia eredménytelenül zárult, ennek ellenére nagy lépést jelentett a nemzetiek számára, hiszen nemzetközi fórumon beszélhettek az ügyükről, és elérték, hogy a Nyugat komolyan vegye őket. ### Eskişehir eleste Míg a törökök a sikertelen londoni konferencia után a szövetségesek által javasolt változtatásokon gondolkodtak és Kemal átszervezte a hadsereget, a görögök márciusban támadást indítottak Bursa felől, ismét Eskişehir és Afyon ellen vonulva. A második inönüi csatában İsmet ismételten visszaverte őket. A görögök újra próbálkoztak. Úgy tervezték, hogy nem szemből, hanem délről megfordulva veszik be Eskişehirt. Elfoglalták Uşakot, Afyonkarahisart és Kütahya felé menetelve körbevétellel fenyegették a várost. Kemal, mint a kormány és így a hadsereg feje, július 18-án visszavonulót parancsolt a Sakarya folyó mögé, İsmet egy kisebb alakulattal fedezte a visszavonulást; a város pedig görög kézre került. A rendkívüli veszélyre való tekintettel Kemal kineveztette magát teljhatalmú legfőbb parancsnoknak, és három hónapig katonai diktátorként vezette az országot. Drasztikus rekvirálás következett, a lakosságnak be kellett szolgáltatnia minden használható fegyvert, ruhaneműk, élelmiszerek és egyéb meghatározott tárgyak, valamint igásállatok és szekerek bizonyos százalékát. Felszólította a nőket, hogy segítsenek ott, ahol nincs elég szekérvonó igásállat. A török nők fontos szerepet játszottak a háború folyamán, ők húzták a frontra – gyakran nagyon nehéz, hegyes terepen át – a fegyvereket és utánpótlást szállító szekereket, lőszert gyártottak és fegyvereket kovácsoltak, a hátországban maradt nők vették át a férfiak helyét a földeken. Az angorai vasúti javítóműhelyeket fegyvergyárrá alakították át, ahol bajonetteket és kardokat kovácsoltak. Törökország Musztafa Kemal parancsára hosszútávú háborúra rendezkedett be. A görögök Angora felé fordultak. ### Sakaryai csata A győzelemtől mámoros I. Konstantin Angora meghódításával Nagy Sándor nyomdokaiba kívánt lépni. Célja az volt, hogy kiszorítsa a nemzeti kormányt Angorából Kayseribe vagy Sivasba, miközben felkeléseket robbant ki Konya körzetében, és így a nemzetiek hitelüket vesztve elbuknak. A király, tábornokai javaslata ellenére, Angora felé vezényelte a hadsereget, akik a forró nyári szárazságban meneteltek a végeláthatatlan anatóliai sztyeppén, vízutánpótlás nélkül. Kemal serege a Sakarya folyó mögött várta a támadást, saját, különleges fekete-tengeri testőralakulatával körbevéve, akik külön egységet alkottak a hadseregben. Az első támadás augusztus 23-án kezdődött meg, a görögök a török sereg bal szárnyát vették célba, ahol a törökök visszavonulót fújtak. Kemal menesztette az egység parancsnokát a parancs nélküli visszavonulás miatt, és kijelentette, hogy a meghátrálást szigorúan fogják büntetni. A görögöket vezető Papúlasz tábornok úgy vélte, a törökök a balszárnyra súlyozzák erőiket, így észak felé irányította a hadsereget, hogy szemből, középről támadjanak. Azt azonban nem tudta, hogy kommunikációs hiba miatt rossz információkat kapott, mivel a törökök éppen a középső fronton csoportosították erőiket. A harc 22 napig tartott, a görögök előrenyomultak, a törökök helyzete súlyosbodott. Már csak a Çal-hegység választotta el a görögöket Angorától, de sikerült visszaszerezni. Véres küzdelemben sikerült csak megfékezni az ellenséget, és a táj dombos-hegyes jellege sokat segített a törököknek ebben. A görög katonák egyre inkább kezdték elveszteni a hitüket. Végül szeptember 12-én Athén kiadta a parancsot a visszavonulásra. A harcokban 3700 török és 4000 görög katona esett el, 15 ezer görög katona eltűnt vagy fogságba esett. A nemzetgyűlés ovációval fogadta a visszatérő Kemalt, és neki adományozta a Gazi, azaz „hős” címet. ### Külföldi támogatás A sakaryai csata nyomán az angorai vezetés több oldalról is morális illetve anyagi támogatást kapott, anélkül, hogy kérte volna. A legnagyobb anyagi segítség India muszlimjaitól érkezett, a 125 ezer dollárnyi adományból a hadsereget támogatták. A kemalisták ügye több keleti országban is lángra lobbantotta a nemzeti érzelmeket, még Kínáig is eljutott a híre. Mindazonáltal Musztafa Kemal eltökélt célja az volt, hogy az országot a nyugathoz hozza közelebb, és nem a kelethez. Ennek egyik megnyilvánulása volt az 1921. október 20-án a franciákkal aláírt szerződés, amelyben szerepelt Kilikia kiürítése, a kilikiai-szíriai határ módosítása a törökök javára, és egy olyan török bizottság kihelyezése Alexandrettába, amely biztosíthatta az ott élő törökök jogait. Cserébe a franciák bizonyos előjogokat kaptak a bagdadi vasút fölött. A franciák elsősorban azért igyekeztek megegyezni a törökökkel, mert a sakaryai csata meggyőzte őket arról, hogy a sèvres-i békeszerződést már nem lehet rákényszeríteni az országra. Ugyancsak szerepet játszott a közeledésben az, hogy a franciák nehezményezték a közel-keleti brit dominanciát. A szovjetek is üdvözölték a kemalista győzelmet, gratulációk hada árasztotta el Angorát, és 1 millió aranyrubel értékben anyagi támogatást is kaptak tőlük, ám az angolok feltételezései ellenére Kemal nem volt elragadtatva a szovjet segítségnyújtástól, sokkal inkább kereste a nyugati hatalmak, például Olaszország segítségét, amelyet egy, a franciákéhoz hasonló szerződés aláírásával meg is kapott. Az immáron nyugati és keleti támogatással is megerősödött angorai kormány visszautasította az angolok újabb béketárgyalásokra tett kísérletét, miután elfogadhatatlannak tartották Lord Curzon külügyminiszter feltételeit. A törökök csak akkor egyeztek volna bele a fegyverszünetbe, ha a görögök azonnal kivonulnak Anatóliából, ezt viszont az angolok utasították vissza. Mivel a békére tett kísérletek kudarcba fulladtak, Kemalék felkészültek a görögök elleni végső csatára. ### Dumlupınari csata A békeajánlat elutasítása nehéz helyzetbe hozta Kemalt a nemzetgyűlésben, ahol sokan zúgolódni kezdtek. A képviselők egy része úgy gondolta, súlyos hiba volt elutasítani a nyugati közeledést, és feleslegesen ontani tovább a török katonák vérét, ha békésen is le lehetne zárni a konfliktust, annak ellenére, hogy a nyugati ajánlat korántsem felelt meg a Nemzeti Egyezményben foglaltaknak. Kemal ragaszkodott ahhoz, hogy most vigyék dűlőre az ügyüket, mielőtt a nemzetgyűlés megosztottsága a hadsereget is eléri. Körútra indult a fronton, ahol a katonákat motiválta a háború folytatásában. Időközben a parlamentnek újra szavaznia kellett Kemal katonai parancsnoki jogairól, amelyet végül harmadszorra is meghosszabbítottak. Ez sokaknak nem tetszett, úgy gondolták, bár a háborúra való tekintettel a Gazinak meg kell ugyan kapnia a kizárólagos parancsnoki címet, abban azonban nem voltak biztosak, hogy mi lesz majd a háború végeztével. Kemal néhány barátja, köztük a miniszterelnöknek kinevezett Rauf is aggódtak, hogy a friss demokrácia egyetlen ember diktatúrájába csaphat át. Végül a görögök lépése döntött: miután Angorát nem sikerült bevenniük, Konstantinápoly felé fordították figyelmüket és két hadosztályt léptettek partra Trákiában, készen arra, hogy bevonuljanak a fővárosba. A nemzetieknek lépniük kellett. A görögök fő arcvonala a Márvány-tengertől a Menderes völgyéig húzódott, Eskişehirnél és Afyonkarahisarnál. A törökök támadásra készültek, amelynek pontos idejét Kemal teljes titokban tartotta. 1922. augusztus 25-én átköltöztette főhadiszállását a Koca Tepe-hegy mögé, majd parancsot adott, hogy minden kommunikációs vonalat vágjanak el Anatólia és a külvilág között. A katonák másnap hajnalban a következő parancsot kapták: „Célotok a Földközi-tenger!” A szemközti hegyvonulat délelőtt fél tízre a meglepetésből támadó törököké lett. Mire a görögök felocsúdtak, a török lovasság felszabadította a Szmirnába vezető vasútvonalat. A következő két napban a törökök rendületlenül nyomultak előre, visszafoglalták Afyonkarahisart, amit a görögök egyetlen lövés leadása nélkül adtak át nekik. Kemal katonái már Szmirna előtt, Dumlupınar völgyében jártak, ahol augusztus 30-án bekerítették a görögöket, erre azok a tenger felé próbáltak menekülni. Visszavonulásuk közben falvakat égettek fel, az útjukba kerülő török lakosságot legyilkolták. A dumlupınari csata napja Törökországban nemzeti ünnep, a Zafer Bayramı, azaz „a győzelem ünnepe”. ### Szmirna lángba borul Miután a görög hadseregre megsemmisítő csapást mért, Kemal Szmirna felé vette útját, célja a város felszabadítása lett. A görögök szeptember első napjaiban erősítést küldtek a mai İzmirbe, ám a katonák lázadni kezdtek, nem akarták folytatni az értelmetlen háborút, s szeptember kilencedikén átadták a várost a törököknek. A városban élő görögök vonakodva bár, de beszolgáltatták fegyvereiket a török katonáknak, az örmény kisebbség azonban nem volt erre hajlandó, több helyen pokolgépes merényletet hajtottak végre a törökök ellen. Megtorlásul a törökök a tengerbe kergették az örmény lakosságot, ismét csak tekintet nélkül gyermekre, nőre, aggastyánra, amit az öbölben állomásozó angol hadihajók legénysége tétlenül nézett végig. Szeptember 13-án Szmirnában hatalmas tűz ütött ki, ami porig rombolta az egykor virágzó kikötővárost. Patrick Kinross szerint legvalószínűbb, hogy a tűz véletlenül tört ki, miután török katonák megpróbáltak fegyvereket rejtegető örmény lázadókat kifüstölni egy épületből, mire válaszul az örmények másutt tüzeket gyújtottak, hogy eltereljék a katonák figyelmét, a szerencsétlen széljárás miatt pedig a lángok gyorsan átterjedtek a környező negyedekre. Mustafa Kemal Atatürk szerint örmények gyújtogattak szándékosan, és erre a papok buzdították őket a templomokban. Egy amerikai megfigyelő szerint viszont a török katonák szándékosan és előre eltervezetten, szervezetten gyújtották fel a várost. A lakosság a tűz elől az öbölbe menekült, ahonnan külföldi hajók próbálták őket – elsősorban a külföldieket – kimenekíteni. A görög Szmirna hamvain később egy igazi világváros épült fel İzmir néven, amelyet „az Égei-tenger gyöngyének” is neveznek. ### Az angolok meghátrálnak Miután Szmirna török kézre került, Kemal katonái Bursát is elfoglalták, majd a Gazi Konstantinápoly és Trákia felé irányította a csapatait, hogy átvegye az ellenőrzést a Boszporusz felett, ahogy azt a Nemzeti Egyezmény szövege is megkövetelte. Lloyd George elfogadhatatlannak tartotta, hogy a törökök átkeljenek a semleges zónává nyilvánított szorosokon, miközben Kemal katonái rendületlenül meneteltek felfelé a Dardanellák ázsiai oldalán. Az eddig a miniszterelnök görögpárti politikáját ellenző Winston Churchill vesztét érezve átpártolt Lloyd George-hoz, és hivatalos közleményben kijelentette, hogy Kemalékat meg kell állítani, nem szállhatnak partra az európai oldalon. A hirtelen kiadott közleményről az ország külügyminisztere, Lord Curzon és a gyarmatok vezető politikusai is csak az újságokból értesültek. A felháborodott franciák és olaszok erre visszavonták a korábban Çanakkalénál, erődemonstráció végett állomásoztatott csapataikat, kijelentve, hogy ők nem akarnak háborút a törökökkel. Nemcsak a szövetségesek, az angol közvélemény is háborgott. Kemal, kihasználva a helyzetet és a kormányváltást Görögországban, gyors erődemonstrációba kezdett. Mintegy negyvenezer katonája tartott Çanakkale felé, ötvenezer vonult İzmit irányába, negyvenezer állomásozott Konstantinápoly közelében, újabb húszezer Thrákiában. Az angol kormány – Curzon heves tiltakozása ellenére – ultimátumot akart küldeni Angorának, aminek továbbítását az anatóliai angol erők parancsnoka, Harington tábornok bölcsen halogatta, míg Kemal el nem fogadta a meghívást a békekonferenciára, amelynek feltételéül a Gazi Kelet-Thrákia visszaszolgáltatását szabta. Az ultimátumot így Harington sosem továbbította. A béketárgyalások előzetes megbeszéléseit Mudanyában tartották. A három napig tartó tárgyalásokat a török oldalról İsmet, a szövetséges oldalról Harington vezette. A tárgyalások végeztével a törökök megkapták, amit akartak: Kelet-Thrákiát. Az ott élő görögök felpakolták ingóságaikat és elkezdtek Nyugat felé vonulni. A brit konzervatív párt képviselője Andrew Bonar Law rávette pártját, hogy szakítson a koalícióval, mivel sokan úgy vélték, hogy Lloyd George és Churchill veszélyes külpolitikája újabb háború szélére sodorta az országot. Lloyd George lemondott, és Bonar Law lett az új miniszterelnök. A kemalisták megnyerték a háborút, hozzájárultak az angol kormány összeroppanásához, és győztes pozícióból várhatták a lausanne-i békekonferenciát. ## A szultanátus eltörlése A békekonferencia előtt a szövetségesek elkövettek egy hibát, ami kiváló okot szolgáltatott Mustafa Kemal Atatürknek arra, hogy véglegesen megszabaduljon a szultántól. A szövetségesek ugyanis két meghívót küldtek a konferenciára: egyet Vahideddin szultánnak és egyet Angorának. Az angorai kormány képviselői heves tiltakozásba kezdtek, azzal vádolva a szultánt, hogy megosztja az országot és megszegi a mudanyai egyezményt. Az ellenzék meggyőzésére Kemal muszlim hodzsák, vallásjogi tudósok segítségét is igénybe vette, kijelentve, hogy volt már példa az iszlám történelmében a szultanátus és a kalifátus szétválasztására. Két rendeletet fogalmaztak meg, az egyik szövege szerint a szultanátus megszűnt 1920. március 16-án, Konstantinápoly angol megszállása idején; a másodikban pedig kihirdették, hogy a nemzetgyűlés fog a hithű muszlimok lelki vezetésére alkalmas kalifát választani az Oszmán-házból. A szultánt a hívei teljes titokban, Harington egyik hajóján, a HMS Malayán menekítették ki az országból Málta szigetére. A nemzetgyűlés II. Abdul-Medzsidet választotta kalifává, szultáni címet azonban már nem kapott, a szultanátust 1922. november 1-jén végleg eltörölték. ## Végső győzelem Lausanne-ban A lausanne-i konferencia három fő kérdése a Boszporusz felügyelete, Moszul problémája és a nyugati hatalmaknak az oszmánok által biztosított kivételező gazdasági szerződések, az úgynevezett kapitulációk helyzete volt. A törökök teljes felügyeletet akartak a szorosok felett, a szövetségesek azonban nemzetközi zónává akarták nyilvánítani, de végül a török álláspont nyert. A kisebbségek kérdésében Lord Curzon – nem utolsósorban a Szovjetunióval szemben az egyensúly megtartása érdekében – azt javasolta, hogy Törökország legyen tagja a Népszövetségnek (az ENSZ elődjének), és a szövetség előírásainak megfelelően kezelje a kisebbségek kérdését. Curzon legnagyobb meglepetésére a törököket képviselő İsmet pasa elfogadta a javaslatot. Megállapodás született a kötelező lakosságcseréről, aminek következtében néhány hónappal később szinte az összes görög elhagyta Anatóliát. Norman M. Naimark, a Harvard Egyetem professzora szerint az áttelepítésre szánt népesség nagyobb részét már 1923 előtt elűzték, ennek során a kisebbségekhez tartozó több százezer embert meggyilkoltak. Észak-Thrákia határait a Nemzeti Egyezménynek megfelelően jelölték ki. Az egyik legproblémásabb pont Moszul kérdése volt. A törökök azzal érveltek, hogy határaik védelme szempontjából fontos kikötőállomásnak számít. A török lakosság aránya azonban nem volt döntő többségű, a területen túlnyomóan arabok és kurdok éltek. Moszult végül kénytelenek voltak feladni, de sikerült elérniük a kapitulációk eltörlését. A békeszerződést végül 1923. július 24-én írták alá, ez volt az első világháborút követő egyetlen olyan békeszerződés, amelyben nem a szövetségesek akarata érvényesült. A békeszerződést több kritika is érte, elsősorban az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok részéről. George Curzon brit külügyminiszter azon a véleményen volt, hogy a lausanne-i szerződés messzemenően rossz megoldás, amely miatt a világnak a következő száz évben még súlyos jóvátételt kell fizetnie. James W. Gerard, Németország volt amerikai nagykövete szerint Lausanne-ban feláldozták a keresztény civilizációt az olaj-spekulátorok érdekeinek oltárán; véleményét magas rangú harvardi és columbiai professzorok támogatták. Más egyetemek történészei és magas pozíciót betöltő állami hivatalnokok viszont védelmükbe vették a békeszerződést. ## Következmények Tíz nappal a békeszerződés aláírása után a szövetséges csapatok kivonultak Konstantinápolyból, majd az ország teljes területéről is. A függetlenségi háborúban elérték, hogy a nyugati hatalmak komolyan vegyék a születő Törökországot, és az ország elindulhatott a nyugatosodás útján. Az Oszmán Birodalom összeomlott, 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot. 1924-ben végleg eltörölték a kalifátust, megalapozva a szekuláris, vallástól függetlenített államot és megkezdődtek Musztafa Kemal drasztikus reformjai az ország nyugathoz történő felzárkóztatására.

A Magyar Királyság az első világháborúban

A Magyar Királyság az első világháborúban a központi hatalmak oldalán és az Osztrák–Magyar Monarchia részeként vett részt, nem külügyeiben független hatalomként. Hadicélja az ország területi integritásának megőrzése volt, amit az Orosz Birodalom expanzív, törekvéseibe a Szerb Királyságot is bevonó pánszláv politikája veszélyeztetett. Az első világháború 1914-től 1918-ig tartó hadműveletei néhány alkalommal a történelmi Magyarország területét is érintették: az 1914–15-ös orosz betörések során, 1914 őszén egy rövid szerémségi szerb támadással, majd a román hadsereg 1916-os erdélyi betörésekor. Ezeket a magyar haderő szövetségesei segítségével sikeresen elhárította, és az ország integritását a háború végéig biztosította. Az antant országaihoz képest csekélyebb gazdasági potenciállal rendelkező, több fronton lekötött, nemzetiségi problémákkal terhelt, a háború során egyre inkább a Német Birodalom alá rendelődő kettős monarchia azonban az első világháború végére szétesett, átadva helyét több (önmagát nemzetállamnak minősítő, de heterogén összetételű) utódállamnak. A front és a hátország összeomlása 1918 októberében következett be. Az osztrák–magyar küldöttség 1918. november 3-án írta alá a padovai fegyverszünetet, amely azonban nem tartalmazott Magyarországra vonatkozó katonai és területi rendelkezéseket. Magyarország Ausztriától való függetlenségét kihangsúlyozandó, az 1918 őszén létrejött polgári demokratikus kormány miniszterelnöke, Károlyi Mihály magyar részről külön fegyverszünetet kötött, az ország déli és keleti határait rögzítő belgrádi katonai konvenciót. Ennek folytán a szerbek, a románok, majd az egyezményben nem említett csehek Magyarország általuk megszállt részén bevezették a saját közigazgatásukat. Mivel az Antant hatalmak jóindulatában bízó, pacifista Károlyi-kormány leszerelte, majd feloszlatta a frontokról rendezetten hazaszállított magyar hadosztályokat, az országba benyomuló viszonylag kis létszámú szerb, román és cseh kötelékek akadálytalanul foglalták el az ország újabb és újabb területeit. Ezen a Károlyi-kormányt felváltó, rövid életű kommün is képtelen volt változtatni. Magyarország teljes területét megszállták, és a román erők 1920-ban, a szerb csapatok pedig csak 1921-ben hagyták el a megcsonkított Magyarországot. A Párizs környéki békeszerződések (ezeken belül a Magyar Királyság számára súlyos feltételeket megfogalmazó trianoni diktátum) a második világháború kitöréséhez vezettek. Magyarország 1918–1920 közötti külpolitikai és védelmi lehetőségei és az egyes politikai erők felelőssége mindmáig közéleti- és történészviták tárgya. ## Magyar belpolitika a háború előtt A dualizmus korára mindvégig a kiegyezés mellett álló, mindenkori 67-es kormánypárt választási győzelme volt jellemző, tehát nem jött létre a nyugat-európai értelemben vett politikai váltógazdálkodás, másrészt az alkotmányos, parlamentáris berendezkedésű országok közül Magyarországon volt ez egyik legalacsonyabb a politikai joggal bírók aránya (a lakosság 7%-ának volt szavazati joga). A közjogi vita mellett az 1900-as és az 1910-es években meghatározókká váltak egyfelől a Tisza István által fémjelzett liberális politikai osztály, másfelől a polgári radikálisok és szocialisták közötti ideológiai törésvonalak, melyek nemcsak választójogi és társadalompolitikai kérdésekről szóltak, hanem a tradicionalizmushoz való viszonyról is. Tisza elvetette az általános és egyenlő választójogot, ugyanakkor távol állt tőle az antiszemitizmus. A baloldal jelentőségének megnövekedése mellett a 19. század végétől jelentkeztek az újkonzervatív, agrárius, klerikális és antiszemita pártszerveződések is. A fenti politikai erők vitái és a nemzetiségi törekvések ellenére a Magyar Királyság belpolitikai szempontból szilárdabb volt, mint a vele perszonálunióban lévő Osztrák Császárság, ugyanakkor a demokratizálódás elmulasztása és az ellenzéki áramlatok integrálásának hiánya jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy 1918–1919 kritikus éveiben ne jöhessen létre hatékony nemzeti összefogás. 1914-ben Tisza István miniszterelnök a háborúban való részvétel ellen szavazott, tartott ugyanis Oroszország Szerbia melletti kiállásától, továbbá a magyar–román határt sebezhetőnek tartotta. A hadüzenet után a korábbi álláspontját feladva Tisza mindvégig kitartott a háború végsőkig való folytatása mellett. 1917-re – szemben a háborút pártpolitikai különbség nélkül támogató irányzattal – négy politikai vonal alakult ki: az egyik a Tisza-féle Nemzeti Munkapárt álláspont volt, mely a háború folytatásához ragaszkodott. Andrássy Gyula és Apponyi Albert szintén háborúpártiak voltak, de mérsékelt (választójogi) reformokat is szorgalmaztak. A radikális ellenzék, élén a Justh Gyulát felváltó Károlyi Mihállyal – szövetségben a parlamenti képviselettel nem rendelkező szociáldemokratákkal és polgári radikálisokkal – komoly reformokat, földosztást, teljes körű választójogot és békekötést követelt. A negyedik áramlat a klerikális, antiliberális jobboldalé volt, melyet Prohászka Ottokár és Bangha Béla képviselt. A fenti politikai irányzatokkal szemben az 1910-es választási győzelemtől kezdve 1917-ig a magyar politikai életet Tisza István programja határozta meg. ## A Monarchia külpolitikai nehézségei Az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területekre négy szomszédos állam tartott igényt: a cári Oroszország, Szerbia, Románia és Olaszország. Nehezítette a dolgot, hogy a politikai szempontból ellenségesnek számító (Olaszország és Románia esetében szövetségesből semlegessé, majd ellenségessé váló) államok kultúrdiplomáciájukat és tudományos életüket is a területi követelések szolgálatába állították. Mivel a Távol-Keleten Japán, Közép-Ázsiában Nagy-Britannia állta útját, az orosz politika érdeklődése a világháború előestéjén újból Közép-Európa és a Balkán felé fordult. Az orosz hadicélok közé tartozott a Monarchia meggyengítése és a tengerszorosok megszerzése. A 19. századi magyar politikai és szellemi elit aggodalommal kísérte az orosz terjeszkedést és a pánszlávizmust, ezeket erősítette a ruszinok közötti orosz agitáció is. (Ebben nemcsak a magyarországi szláv lakosság átpolitizálódásának elutasítása látható, hanem a liberális magyar elitnek az autoriter berendezkedésű keleti nagyhatalomtól való félelme is.) Ugyanakkor az orosz–japán háborúban elszenvedett vereséget követően és saját belső problémái miatt 1908-ban, Bosznia-Hercegovina osztrák–magyar annektálása idején Oroszország nem tudott a Balkánon hatékonyan fellépni. Az 1903-as politikai változások után orosz támogatást élvező Szerbia Bosznián kívül az Osztrák–Magyar Monarchia valamennyi délszláv-lakta területére igényt formált, ugyanakkor a szerb területi követelések Szegedet, Baranyát és a teljes Temesközt is magukban foglalták; utóbbi esetben Romániával, Dalmácia esetében Olaszországgal ütköztek az érdekeik. Bár némely vélekedés szerint 19. században kialakult illirizmus számított a Balkán-félsziget legveszélyesebb nemzeti radikalizmusának, a szerb területi igények nyugati tudományos körökben is támogatókra találtak. Jóllehet Románia 1882-ben csatlakozott a hármasszövetséghez (ebben az orosz fennhatóság alatt álló Besszarábia megszerzésének vágya motiválta), mindvégig a tervei között szerepelt Erdély és Bukovina megszerzése, sőt a román területi expanzió végső célja a Tisza vonala volt. A román politika arra is építhetett, hogy a román haderő egyedüliként került ki veszteség nélkül a balkáni országok első világháború előtti összecsapásából. Ugyanakkor mind a román, mind az osztrák–magyar külpolitikát a visszafogottság jellemezte az első világháborút megelőző években. Olaszország a 19. századi országegyesítés következő felvonásának tekintette az első világháborúban való részvételt. Az olasz területi igények Tirolra, Isztriára és a dalmát partvidékre vonatkoztak. A Franciaországgal való ellentéteket (Nizza és Savoya 1860-as átengedése óta álltak fenn) 1900 után sikerült rendezni, így megvoltak a feltételei Olaszország antanthoz való csatlakozásának. Emellett az 1911–1912-es olasz–török háború egyértelműen rámutatott arra, hogy a nyugati hatalmak által gyengének ítélt Olaszországtól nem áll távol a katonai megoldás. A hanyatló és a Balkánról mindinkább kiszoruló Oszmán Birodalom a cári Oroszországot tekintette fő ellenségének, de a 20. század elején diplomáciai síkon szembekerült a Monarchiával. Az 1878 óta megszállt Bosznia-Hercegovina 1908-as osztrák–magyar annexiója tüntetésekhez, az osztrák és a magyar áruk bojkottjához vezetett, ami a Monarchia számára nem elhanyagolható kereskedelmi veszteséget okozott. A Német Birodalom az első világháború során katonapolitikai szempontból aktívan támogatta a Monarchiát, összeomlását sok esetben német alakulatok akadályozták meg. Azonban német oldalról többen felvetették egy német dominanciájú Közép-Európa (Mitteleuropa) létrehozásának tervét, miközben Ausztriában létezett az alldeutsch mozgalom, amely Ausztria–Magyarország megszüntetését és egy egyértelműen német vezetésű birodalom létrehozását tervezte. ## Magyarország katonai potenciálja A négyéves háború ideje alatt a Monarchia területéről összesen 9 millió katonát szereltek fel, köztük 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. A 3,4 milliós embertömegből 530 ezer esett el a harctéren, 1,4 millió sebesült meg és több mint 830 ezer esett fogságba. A mozgósításokra jellemző, hogy az 1914-ben fős magyar királyi csendőrség legnagyobb részét is a frontokra vezényelték. Az is szembetűnő, hogy Magyarország, azon belül is a magyar származású katonaság jóval nagyobb arányú veszteségeket szenvedett el, mint a Monarchia többi népe (hasonlóan magas halálozási ráta a Lajtán túli osztrákok között fordult elő). Ennek oka az lehetett, hogy a magyar és az osztrák katonák motiváltabbak, képzettebbek és megbízhatóbbak voltak, mint a szeparatizmusra hajló nemzetiségek. A Monarchia hadseregének etnikai és vallási megoszlása emellett még azzal magyarázható, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó vidéki lakosságot nagyobb arányban mozgósították, mint a városiakat. ## A háború kirobbanása Jóllehet Conrad von Hötzendorf osztrák–magyar vezérkari főnök már 1906-ban megelőző csapást fontolgatott az 1903-as királygyilkosság óta orosz- és franciabarát politikát folytató Szerbia ellen, valamint a Monarchia ebben az évben kitiltotta területéről a szerb mezőgazdasági termékeket, 1914-ig nem került sor konfrontációra a két ország között. 1914\. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba (mindez a szerbek érzékenységét sértette, mivel a rigómezei csata évfordulójára szervezték). A hadgyakorlattal a Monarchia demonstrálni kívánta az erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ő maga sértetlenül túlélt, de kíséretének egyik tagja megsebesült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a tisztet, ám útközben Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal agyonlőtte őt és feleségét. Mivel a szálak a szerb titkosszolgálathoz vezettek, Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárnak jelezte, hogy kizárja a Szerbiával való békés megegyezést. Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak, mert Oroszország kibővíti vasútvonalait, mozgékonyabbá téve hadseregét. A Monarchia hadba lépését siettette, hogy a német vezetés ígéretet tett, miszerint a német haderő Franciaország gyors legyőzése (Blitzkrieg) után, már 1914 szeptemberében Oroszország ellen fordul majd. A helyzet diplomáciai úton való megoldása nem sikerült, mivel Szerbia elutasította, hogy az osztrák–magyar hatóságok a területén nyomozzanak a merényletért felelősnek tartott nagyszerb mozgalom után. (A Fekete Kéz irányítóját, Dragutin Dimitrijević szerb vezérkari ezredest később a szerbek végezték ki, 1917-ben). A július 23-i ultimátumra adott „nem kielégítő” szerb válaszjegyzék miatt az osztrák–magyar követ elhagyta Belgrádot, ezt követte a részleges mozgósítás és a hadüzenet. Egy hónappal a merénylet után, július 28-án – a Temes-folyónál történt határincidenst követően – Bécs hadat üzent Szerbiának, és az osztrák–magyar csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, augusztus 3-án pedig Franciaországnak. Augusztus 5-én a Monarchia is hadat üzent Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak. Augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, augusztus 23-án pedig belépett a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget kötött Németországgal, majd elzárta a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lépett be a háborúba). Jóllehet, a háború kétségkívül a Monarchia hadüzenetével kezdődött, szükséges volt hozzá a német jóváhagyás is, ugyanis Berlinben a szerbeknek küldött osztrák–magyar ultimátum előtt dönthettek a balkáni konfliktus kiszélesítéséről, s a Franciaország elleni támadásról. ## Keleti front Az orosz front vagy keleti front a központi hatalmak és Oroszország összecsapásának fő hadszíntere volt, Kelet-Európa jelentős részét magában foglalta. A keleti front harcaira mindvégig a nyugatinál jóval jelentősebb arcvonal-eltolódások voltak jellemzőek. A hadműveletek 1918-ra a központi hatalmak katonai sikereivel záródtak, ez azonban – elsősorban az orosz forradalom és az Egyesült Államok hadba lépése miatt – nem hatott végül a háború végkimenetelére. ### 1914 A háború elején a Monarchia hadseregének hadiállománya főt, az oroszoké főt tett ki. Oroszország mozgósításokkal 4,5 millió főre emelte hadserege létszámát, ami nagyobb volt a konfliktusban részt vevő többi ország haderejénél. Mivel a Monarchia megosztotta erőit a keleti és a szerbiai front között, az osztrák–magyar haderő kezdeti sikeres támadó fellépése ellenére sem tudott hatékony ellentámadást indítani a túlerőben lévő, a második lembergi csatát követően Galícia jelentős részét elfoglaló, Krakkót és Magyarországot fenyegető orosz erők ellen. A németek Franciaországban vetették be főerőiket, majd a kelet-poroszországi orosz betörés felszámolása kötötte le csapataikat, így nem érkezett meg a szeptember közepére ígért német erősítés. Az oroszok, kimeríthetetlen ember- és hadianyag-tartalékaik lévén, 1914. szeptember végéig a przemyśli erőd kivételével elfoglalták Galíciát, sőt november 23-án Homonnát, december 1-jén Bártfát is megszállták, Eperjest pedig megközelítették. 1914\. november 28. és december 18. között zajlott a limanovai csata, melynek során az osztrák–magyar csapatok, főleg honvédhadosztályok és huszárezredek, véres harcokban megállították, majd a Dunajec folyó mögé vetették vissza a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat, valamint az Uzsoki-hágó kivételével visszafoglalták a Kárpátok hágóit. A Franz Conrad von Hötzendorf által elrendelt támadás és maga a csata a háború során először megállította az „orosz gőzhengert", valamint időt adott a Monarchia számára az erőgyűjtéshez. A Kárpátok vonalát elérő, Magyarországot fenyegető orosz támadássorozatoknak azonban csak a következő évben, 1915-ben sikerült véget vetni. ### 1915 Az osztrák–magyar csapatok sikeres téli védekezése ellenére, elsősorban az élelem- és a lőszerhiány miatt 1915 márciusában a másodjára is bekerített Przemyśl elesett. Mivel a Kárpátok irányából az oroszok bármikor előretörhettek Magyarország területére, az osztrák hadvezetés 1915 márciusáig több támadást rendelt el, amelyek a téli időjárás és az oroszok kemény védekezése miatt nem vezettek sikerre. A Monarchia 1915. január 1-jétől április végéig 800 ezer embert vesztett halottakban, eltűntekben, foglyokban és sebesültekben. Egyedül a przemyśli erődben 120 ezer osztrák–magyar katona esett fogságba. A Monarchia közelgő vereségének megakadályozása érdekében a Német Birodalomból átcsoportosították a Mackensen vezette 11. hadsereget, utóbbi alárendeltségébe került az osztrák–magyar 4. hadsereg. 1915. május 2-a és 5-e között zajlott a gorlicei áttörés, az osztrák–magyar és német szövetséges csapatok által végrehajtott frontáttörés. A központi hatalmak visszaszerezték Przemyślt, Lemberget, sőt bevették Varsót is. Mindez jelentősen csökkentette a Monarchiára nehezedő katonai nyomást, ugyanakkor az oroszok pótolni tudták az emberveszteségeiket, a visszavonulás során rendezték hadsoraikat, ráadásul 1915-ben lépett be területszerzési céllal a korábbi szövetségeseit megtámadó Olaszország a háborúba az antant oldalán. ### 1916 1916 során Oroszország növelte hadianyag-termelését, továbbá számos taktikai változtatás történt az orosz seregben. A Bruszilov által 1916. június 4-én négy orosz hadsereggel megindított támadás (Bruszilov-offenzíva) meglepő sikereket ért el, hatására az orosz vezérkar a keleti front déli, osztrák szakaszára csoportosított át további erőket. Bruszilov elfoglalta Bukovinát, illetve Kelet-Galíciából kivetette az osztrák–magyar erőket, megközelítve a Kárpátokat. Mindezért azonban nagy árat fizetett: az oroszok katonánál is többet veszítettek, kétszer annyit, mint a központi hatalmak, ráadásul a front ezen szakaszán is állóháború alakult ki. Jóllehet az offenzíva sikerei miatt háborúba lépő Románia seregeit legyőzték, valamint az Orosz Birodalom is igen magas árat, milliós nagyságrendű emberveszteséget fizetett a győzelemért – ez a hatalmas veszteség egyik kiváltója lett az 1917. februári orosz forradalomnak –, az Osztrák–Magyar Monarchia haderői pótolhatatlan élőerő-veszteséget szenvedtek el. A Monarchia hadereje az összeomlás szélére jutott, haderejének irányítását fokozatosan a németek vették át. Komoly kritikák érték Hötzendorfot, mivel az itáliai front megerősítése érdekében erős hadosztályokat és tüzérütegeket vont el a keleti fronttól a Bruszilov-offenzíva előtt, továbbá nem készült fel a várható orosz támadásra. ### 1917–1918 1917\. február 24-én zavargások törtek ki Szentpétervárott, ami csakhamar II. Miklós lemondásához vezetett. A cári rendszer helyébe lépő Ideiglenes Kormány és az antant a háború folytatásában voltak érdekeltek, azonban az orosz kormánynak komoly nehézséget okoztak a dezertálások és a csapatok felbomlása, a hatalom nyílt megragadására törő munkás- és katonatanácsok (szovjetek), valamint Oroszország nemzetiségeinek szeparatista mozgalmai. Ebben a légkörben került sor Kelet-Galíciában 1917. június 18-án (a Gergely-naptár szerint július 1-jén) a Kerenszkij-offenzívára, az orosz haderő utolsó nagyobb támadó hadműveletére, amely tíz napon át tartó előrenyomulás után kifulladt. Július 3-án a német és az osztrák alakulatok ellentámadást indítottak, majd a Zbrucs-folyóig előretörtek Galícián és Ukrajnán át. Az orosz vonalakat két nap múlva áttörték, és július 8-ig az oroszok 240 kilométert vonultak vissza. A gazdasági és belpolitikai válságban lévő keleti nagyhatalom az októberi forradalom után már nem tudott ellenállni a központi hatalmaknak. A cári haderő és az azt felváltó bolsevik kormányzat tehetetlen volt a német előrenyomulással szemben, a további kelet-európai német előretörésnek egyesek szerint kizárólag logisztikai korlátai voltak. 1917\. december 5-én létrejött az oroszok és németek közötti fegyverszünet. Némi ellenkezés után a Trockij vezette szovjet delegáció március 1-jén újra asztalhoz ült, majd március 3-án elfogadta a németek által kidolgozott breszt-litovszki béketervet. Az osztrák–magyar küldöttség vezetője Ottokar Czernin gróf volt. A diplomáciai tárgyalásokon a Monarchia lényegében a német háborús célkitűzéseket támogatta, miközben egyre világosabban kirajzolódtak az Ausztria–Magyarország szétesését előrevetítő nacionalizmusok: Galícia egészére a lengyelek és az ukránok is igényt tartottak. ## Balkáni front A balkáni front az első világháború egyik frontvonala volt, mely a Balkán-félsziget területén húzódott, ahol a hadviselő felek 1914-től a háború végéig harcoltak váltakozó sikerrel. Bulgária a központi hatalmak mellett, Szerbia, Montenegró, Románia, utóbb Görögország az antant hatalmak oldalán kapcsolódott be a küzdelembe. A Balkánról indult az antant 1918-as offenzívája a bolgár és az osztrák–magyar fegyverszünethez vezetett. ### 1914 A Balkán-félsziget, Európa nagyhatalmainak fő rivalizálási területe és a helyi kisállamok nacionalizmusa lett az első világháború kirobbanásának egyik oka. A Szerbia elleni osztrák–magyar hadjárat augusztus 12-én kezdődött, amikor a Monarchia seregei átlépték a határt a Drina-folyónál. Bár a Monarchia erői jobban felszereltek voltak, az Oskar Potiorek tábornok által elkövetett hadvezetési hibák miatt nem tudták a keményen védekező és két háborús év után harci tapasztalatokban gazdagabb szerb haderőt térdre kényszeríteni. A szerb csapatok több sikertelen támadást indítottak Bosznia felé, egy alkalommal betörtek a Szerémségbe is. Az év végére a frontvonalak megmerevedtek: az osztrák–magyar erők számára az Orosz Birodalom támadásainak kivédésén volt a hangsúly, a szerbek kisebb hadiipari kapacitásuk miatt voltak hátrányban. Jellemző, hogy szerbek katonák zöme hagyományos opanakot (bőrpapucs) viselt, szemben az osztrák–magyar katonák vízálló bőrcsizmájával. ### 1915 Míg a Monarchia számára Oroszország jelentette a fő fenyegetést, addig a szerb front felszámolását elsősorban a német vezérkar sürgette. Szerbia elfoglalása esetén közvetlen vasúti összeköttetés jött volna létre a Német Birodalom és az Oszmán Birodalom között. Az orosz és az olasz hadszíntéren is lekötött Habsburg-állam támogatására a németek átdobtak néhány hadosztályt és óriási diplomáciai sikerük volt, hogy oldalunkon bevonták a Szerbiával korábban két alkalommal hadakozott Bulgáriát a háborúba. A központi hatalmak August von Mackensen vezetésével teljes győzelmet arattak; a 42-es mozsárágyúkat és Zeppelin-léghajókat is bevető egységeik október és november folyamán megszállták Szerbiát. Az osztrák–magyar, illetve német veszteség nem volt nagyobb néhány ezer főnél, míg legkevesebb 100 ezer szerb elesett vagy megsebesült, 160 ezer pedig fogságba került. A két francia hadosztály által támogatott szerb hadsereg vereséget szenvedett, a maradék szerb erő több tízezer hadifogollyal együtt Albánia és a montenegrói hegyvidék felé vonult vissza. ### 1916–1918 1915-ben a Monarchia erői megtámadták Montenegrót. 1916-ra a központi hatalmak csapatai bevonultak Montenegróba és Albánia északi részébe. Jóllehet a szerb haderő Korfu szigetére való menekülése Görögországot az antant oldalára állította, a német vezetés nem akart újabb frontot nyitni, így sem az osztrák–magyar, sem a bolgár hadvezetés nem vállalkozott Görögország megtámadására. Görögország 1917-ig tartó semlegességének tiszteletben tartása és a központi hatalmak arcvonalának Macedóniában és Észak-Albániában való megszilárdítása utóbb nagy árat követelt. Az antant egy expedíciós hadereje Szalonikiben alakított ki támaszpontot, majd Louis Franchet d’Espèrey tábornok vezetésével francia–brit–szerb–görög koalíciós haderő állt fel, mely létszámfölényben volt a központi hatalmak csapataival szemben. Ez a haderő 1918 októberére legyőzte a bolgár csapatokat, visszafoglalta Szerbia területét és megközelítette Magyarország déli határait. Mivel a padovai fegyverszünet nem rendezte a balkáni front kérdését, az őszirózsás forradalom utáni magyar politikai vezetés aláírta az ország déli és keleti határait rögzítő belgrádi katonai konvenciót, melynek folytán a szerbek, a románok, majd az egyezményben nem említett csehek Magyarország területének nagy részén bevezették a saját közigazgatásukat. ## Olasz front Az olasz front az első világháború egyik hadszínterének számított, ahol 1915-től 1918-ig egyrészről Olaszország és más antant egységek harcoltak az Osztrák–Magyar Monarchia és az idevezényelt velük szövetséges német segédcsapatokkal. Olaszország korábban a hármasszövetség tagja volt, de kivált onnan, majd az antant oldalán lépett be a konfliktusba, 1915. május 23-án. Az antant – a londoni egyezmény alapján – Olaszországnak ígérte Dél-Tirolt, Triesztet és az isztriai partvidéket, egyes kisebb szigeteket Dalmáciában és az Albánia fölötti protektorátust. Az olasz haderő támadó fellépése ellenére azon a fronton is állóháború alakult ki, bár ez már nem érte váratlanul az osztrák–magyar hadvezetést. ### 1915–1916 Az olasz támadást követően az Osztrák–Magyar Monarchia háromfrontos háborút volt kénytelen vívni, ugyanis a balkáni fronton a szerbek, a keleti fronton az oroszok ellen küzdött. Mivel Olaszország csapatai túlerőben voltak, a Monarchia hadvezetése a jól védhető Isonzó-folyónál és Júliai-Alpoknál akarta az olasz támadást megállítani, ennek érdekében az 5. hadsereget és két másik hadtestet csoportosított az Isonzó vidékére. A Dolomitok előterét feladták, Tirol védelmét jól kiépített magashegyi erődláncba vonták vissza. Az olasz hadsereg létszámfölénye ellenére a felszereltség és a hadvezetés színvonala tekintetében alulmúlta az Osztrák–Magyar Monarchia csapataiét. A harcokban az olaszok másfélszer annyi embert vesztettek, mint a Monarchia csapatai. Svetozar Borojević kiváló stratégiájának köszönhetően a Monarchiának ez a határa volt a legjobban megszervezett frontvonal. Német részről az Alpenkorps hadtest támogatta az itt harcoló Monarchia erőit. Olaszország a hadüzenet után támadást indított az Isonzónál, megkezdve ezzel az isonzói csaták (I–XII.) hosszú sorát. A fő cél Trieszt elfoglalása volt, azonban a határmenti Görz is csak a hatodik csatában került olasz kézre. 1916-ban a Monarchia „büntetőtámadást” kísérelt meg az olasz fronton Dél-Tirol térségében, Asiago városánál. A 15 monarchiabeli hadosztály áttörte az olasz vonalakat és Verona irányába vonult. A gyors olasz átcsoportosítás, valamint a Bruszilov-offenzíva akadályozta csak meg, hogy ne omoljon össze 1916-ban az olasz front. 1916-ban folytatódtak a harcok az Isonzónál, ám áttörést nem sikerült elérniük az olasz csapatoknak. Csekély jelentőségű területeket foglaltak el, emellett a görzi hídfőt végleg sikerült ellenőrzésük alá vonni. A VI. isonzói csata az olasz front egyik legnagyobb véráldozatú csatájává vált, de stratégiai előnyt továbbra sem tudtak a támadó olasz csapatok elkönyvelni. ### 1917 A Kerenszkij-offenzíva összeomlása után nem kellett jelentősebb orosz támadásoktól tartani, ezáltal az osztrák–magyar hadvezetés csapatokat vezényelt át a keleti frontról az olasz frontra. Az osztrák–magyar erők támogatására német egységek érkeztek, továbbá taktikai változásokat vezettek be (rohamcsapatok), ezek segítségével sikerült áttörni az olasz frontot. A német és a monarchiabeli csapatok előrenyomultak, átkeltek a Tagliamento-folyón és a Piave-folyóig nyomultak előre. Az olaszok harci morálja nagyon alacsony volt, a központi hatalmak 300 ezer hadifoglyot ejtettek. Az olasz hadsereg megsegítésére friss angol és francia csapatok érkeztek. A sikeres offenzíva később caporettói áttörés néven került be a történelembe. A Monarchia és Németország a tervezett caporettói támadással célját elérte, sőt túl is teljesítette, az olasz hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, a Monarchia elfoglalta csaknem egész Veneto tartományt, 100 km-re megközelítve Velencét. A döntő győzelmüket azonban nem tudták kiaknázni; a tél beállta, az antant segédcsapatok (hat angol és francia hadosztály) érkezése és az utánpótlási nehézségek miatt a további támadást leállították és védekezésre készültek fel. Mivel a németek a nyugati fronton terveztek csapást mérni, a osztrák–magyar erők a következő harcokban nélkülözni kényszerültek a német támogató egységeket. ### 1918 A keleti front megszűnése és az 1917-es frontáttörés ellenére a Monarchia erői már nem tudtak további sikeres támadó hadművelet végrehajtani az időközben újjászervezett és megerősített olasz erők ellen. Miközben a német alakulatok zömét kivonták erről a frontszakaszról, az olaszok támogatására a brit és francia hadosztályok mellett az Egyesült Államokból is érkeztek egységek. Olaszország jelentős hadianyag-szállítmányokat is kapott szövetségeseitől, így az olasz haderő utánpótlása kiegyensúlyozottabb lett, lett, mint a Monarchiáé. A dél-tiroli hadszíntéren 1918-ra az antant légiereje légifölényre tett szert. A Monarchia nemzetiségi ellentétektől is megosztott hadereje a második piavei csata során kudarcot vallott a támadás helyét ismerő olasz haderővel szemben, véres veszteségek után vissza kellett vonulnia, az offenzíva a támadók 80 ezer emberébe került. Végül az olasz hadvezetés akkor tett kísérletet 1918 októberében a frontvonal áttörésére, ezáltal az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverszünetre kényszerítésére, amikor a Monarchia de facto már nem is létezett. A Vittorio Veneto város közelében megindított roham a Monarchia egységeinek felbomlásához, katonáink dezertálásához és fogságba eséséhez vezetett. 1918. november 3-án aláírták a padovai fegyverszünetet a Monarchia formális katonai megbízottjai, a Monarchia fegyvertelen katonái tömegesen estek olasz hadifogságába a háború utolsó napján. A fegyverszüneti kötelezettségek közé tartozott az olasz flotta ellen mindvégig helytállt osztrák–magyar flotta átadása is, amely nem az olaszoké, hanem a Délszláv Nemzeti Tanácsé lett. A világháború itteni frontjának utolsó akciójaként olasz harci búvárok aknával elsüllyesztették a Viribus Unitist. ## Román front ### 1916 Miután a Bruszilov-offenzíva visszaszorította a Monarchia erőit, Románia hajlandó volt az antanthoz csatlakozni. 1916. augusztus 17-én az antant és Románia vezetői titkos szerződést írtak alá, amely a Tisza vonaláig a románoknak ítélte a Monarchia és Magyarország területeit és a háború végéig kizárta a különbékét. 1916. augusztus 27-én este kilenc órakor került sor a román hadüzenetre az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. A román hadsereg már fél órával a hivatalos hadüzenet előtt támadást indított a magyar határőrök ellen. A mozgósított román haderő háromnegyede megkezdte Erdély elfoglalását, ám az előrenyomulás mértéke sehol sem haladta meg a 70 km-t, és a megkezdett támadó hadművelet hamar kifulladt. Az ellentámadást indító osztrák–magyar csapatok német segítséggel kiszorították a románokat Erdélyből, ezzel egyidejűleg bolgár, német és oszmán alakulatok nyomultak be Dobrudzsába. 1916 decemberére a központi hatalmak elfoglalták Bukarestet, bár az oroszok és franciák által támogatott románok a francia és angol fegyverszállítmányokkal stabilan megvetették lábukat Moldvában. ### 1917–1918 1917 folyamán a román haderő elhárította a központi hatalmak áttörési kísérleteit, a front a Szeret vonalán stabilizálódott. Azonban a keleti fronton elszenvedett orosz kudarcok, az 1917-es bolsevik hatalomátvétel majd a breszt-litovszki béke után Románia az orosz szövetséges elvesztése miatt egyedül maradt és rákényszerült a békekötésre. A bukaresti békében több területi veszteség is érte Romániát: 5,6 ezer km2 Kárpátok menti gyéren lakott területet és egész Dobrudzsát át kellett adnia a Monarchiának és Bulgáriának, valamint Románia kénytelen volt lemondani minden további területi követeléseiről. (Ugyanakkor hallgatólagosan elismerték Románia egyesülését Besszarábiával.) Románia hatálytalanította korábbi titkos szerződését az antanttal, emellett a teljes kőolajtermelés német kézbe került volna. A román parlament által 1918. június 28-án ratifikált békeszerződést Ferdinánd király nem írta alá. Miután a Németország letette a fegyvert az antant előtt 1918. november 11-én, érvénytelenné nyilvánították a békét, majd a román haderő újból betört Erdélybe. Utóbbi támadás az 1919-es magyar–román háborúhoz, Magyarország jelentős részének román megszállásához és kirablásához vezetett. ## Közel-keleti front A Monarchiát legkisebb méretekben érintő háborús hadszíntér az Oszmán Birodalom és a Brit Birodalom közel-keleti összecsapása volt. Az oszmánok 1914-es hadbelépésük után a Szuezi-csatorna megszerzése érdekében indítottak offenzívát. fegyverest, köztük 1500 német és 1000 osztrák–magyar katonát csoportosítottak erre a sikertelenül végződött támadásra. 1916 őszén az oszmán hadvezetés kérésére két magyar tüzérüteg (összesen 800 ember) érkezett Palesztina területére. A magyar alakulat az 1917. októberi frontáttörésig csekély veszteségek mellett sikeresen hárította el az angolok támadásait, majd Aleppó irányában elhagyta Palesztinát. A jelképes osztrák–magyar katonai részvételen kívül még két dolog érdemel figyelmet. 1916-ban egyes magyar egyházi és politikai körök megbízásából Kmoskó Mihály Kis-Ázsiába és Palesztinába utazott abból a célból, hogy felmérje a terepet, hogy a központi hatalmak misszionáriusai mennyiben képesek átvenni az elűzött antant országbeliek helyét a török birodalom területén. Emellett egyes magyar szellemi körök – a magyar–török szövetséghez és a turanizmus ideológiájához illeszkedve – a török lakta térségekben a magyar gazdasági jelenlét megerősítését tervezték. ## Nyugati front A német kérések ellenére mind IV. Károly, mind az osztrák–magyar vezetés elzárkózott attól, hogy a Monarchia hadosztályait a keleti front megszűnését követően a nyugati frontra irányítsák, holott az egyes vélekedések szerint ez hozzájárulhatott volna a háború sikeres befejezéséhez. Míg az osztrák–magyar erőket támogató német alakulatok, fő- és altisztek szerepe történetileg jól feltárt, addig a nyugati front harcaiban valóban részt vevő osztrák–magyar elit kötelékek szerepe kevéssé ismert. Mindez azonban az 1918-as német tavaszi offenzíva sikerét és magát a háború végkimenetelét nem befolyásolta: a nyugati frontra áthelyezett egységeknek jelentős túlerővel, anyagi fölénnyel, bombázásokkal és gáztámadásokkal kellett szembenézniük. Érdekesség, hogy a későbbi hungarista politikus Szálasi Ferenc 1918-ban Verduntől északra rohamzászlóaljat vezetett főhadnagyi rendfokozatban. ## A Monarchia felbomlása A piavei kudarc és a bolgárok 1918. szeptember végi fegyverszünete siettette a Monarchia háborús vereségét. Tény, hogy az 1918. április 8-ai római konferencián az antant elfogadta az Osztrák–Magyar Monarchia emigráns nemzetiségi politikusainak azon követelését, hogy a Monarchia helyén francia orientációjú nemzetállamok jöjjenek létre. 1918. október 16-án IV. Károly magyar király a Lajtán túlon kiáltványt bocsátott ki, amelyben engedélyezte a császárság konföderációvá való átalakulását. 1918. október 24-én a császári kormány elveszítette a hatalmát Bécs felett, a Császárság részei is kiválásra készültek. A harmadik Wekerle-kormány október 31-ével felmondta az 1867-es megállapodásokat, ezzel megszűnt az Ausztria és Magyarország közötti perszonálunió. Október 28-án Prágában kikiáltották a csehszlovák államot, Galícia csatlakozott az újjáalakuló Lengyelországhoz, Zágrábban pedig kikiáltották a Szlovén–Horvát–Szerb Államot. November 11-én Bécsben Heinrich Lammasch miniszterelnök (október 26-án ő vezette az aznap megalakult Likvidációs Minisztériumot) menesztette a császárt. Másnap kikiáltották Német-Ausztria Köztársaságot. Az eckartsaui nyilatkozatában I. Károly császár (Magyarországon IV. Károly néven királyként uralkodott) is lemondott az államügyek intézéséről és uralkodói jogairól. Jóllehet az Amerikai Egyesült Államok támogatta a Monarchia fennmaradását, de a többi antant tagállam (Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország) nem osztotta az USA ezen nézetét, így a Monarchiát feloszlatták. Ausztria és Magyarország viselte a politikai felelősséget a háborúért. A saint-germaini békeszerződés és a trianoni békeszerződés által lefektetett új határok szétszabdalták a korábbi jól működő gazdasági egységet és új nemzetiségi problémákat keltettek Közép-Európában, amelyek a versailles-i békével együtt hozzájárultak a második világháború kitöréséhez. ### A Monarchia megszűnésének vitatott kérdései A szakirodalomban mindmáig vitatott kérdés a Monarchia felbomlása. A dualista állam két független államból állt, az Osztrák Császárságból és a „Magyar Szent Korona országaiból”, vagyis a magyar jogfelfogás szerint a Monarchia jogi értelemben nem volt állam, 1918 őszén a két birodalom közötti kapcsolat bomlott fel. A Magyar Köztársaság a Magyar Királyságot tekintette jogelődnek, míg Német-Ausztria nem tekintette jogelődnek az Osztrák Császárságot. A perszonálunió megszűnése ugyanakkor további kérdéseket is felvetett, mint példának okáért a padovai fegyverszünet Magyarországra való értelmezése, a Monarchia külföldi követségeinek kérdése, a magyar vonatkozású, Bécsben maradt levéltári anyag hovatartozása vagy Arthur Arz von Straussenburg nyugdíjának fizetése. További viták tárgya, hogy a kettős Monarchia szétesése mennyiben volt szükségszerű, továbbá az, hogy a háborús összeomlás és Trianon milyen mértékben állott összefüggésben a kiegyezéssel és a dualizmus kori magyar politikával. Egy elterjedt történeti analízis szerint – mely Kossuth Lajostól Németh Lászlón és A Habsburg-monarchia felbomlása c. művet megíró Jászi Oszkáron át Bibó Istvánig ívelt – Magyarország egy életképtelen, hanyatló birodalommal kötötte össze a sorsát, a háborús vereség a kiegyezésnek és a történelmi vezetőrétegnek köszönhető. Ez az analízis figyelmen kívül hagyja, hogy a háború kimenetelét végül az USA hadbalépése döntötte el, melyhez a kiegyezésnek, a magyar történelmi vezetőrétegnek nem sok köze volt, a Monarchia feloszlatására pedig az antant hatalmak politikai döntése következtében került sor. Egy másik álláspont a nemzetiségieket, a pacifistákat, a szocialistákat, a zsidóságot és a sajtót hibáztatta vereségért, a hátország összeomlásáért. Ugyanez a koncepció a német nyelvterületen a tőrdöfés (Dolchstoß) nevet kapta. Vitatott, hogy a háborús vereség nélkül az Osztrák-Magyar Monarchia egyáltalán felbomlott volna-e és sor került volna-e Magyarország feldarabolására. Kérdéseket vet fel a világháború utáni forradalmak és az azt követő berendezkedés legitimitása is. Az őszirózsás forradalomtól a Forradalmi Kormányzótanács leköszönéséig tartó időszak, illetve a „vörösterrort” követő „fehérterror” értékelése máig tartó vitákat generál. Romsics Ignác a következőt írja: „A két forradalom közötti másik fontos különbség, hogy míg az első győzelmét elementáris erejű tömegmozgalmak előzték meg és kísérték, addig a másodikra néhány vezető kulisszák mögötti megegyezésének eredményeként, szinte puccsszerűen került sor, amely úgy a főváros, mint a vidék lakosságát meglepetésként érte.” ## A Monarchia háborús vereségének okai ### Redl ezredes árulásának katonai következményei A háború első évében az Osztrák–Magyar Monarchia hadereje számottevő veszteségeket szenvedett a szerbiai és az orosz frontokon. Tény, hogy Szerbia a vártnál keményebben védekezett, valamint az orosz haderő Galícia teljes területét megszállta. Azóta bizonyítást nyert, hogy az osztrák–magyar kémelhárítás fejeként dolgozó, de az orosz titkosszolgálattal egészen 1913-ig együttműködő Alfred Redl az oroszoknak átadta az Osztrák–Magyar Monarchia mozgósítási és felvonulási terveit, Oroszország pedig feltehetően Szerbiával, majd Olaszországgal is megosztotta információit. Ugyanakkor tény az is, hogy a cári orosz hadvezetés nyilvánvalóan megbízott a Redltől megvásárolt osztrák felvonulási tervek változatlan érvényességében, emiatt váratlanul érte őket, amikor 1914-ben a Monarchia főerejének támadó előrenyomulása mégis a terv szerintinél 100–200 km-rel nyugatabbra kezdődött el. Az orosz haderőnek a krasznyiki és komarovi csatákban elszenvedett komoly vesztesége talán ezzel magyarázható. ### Nemzetiségi problémák Az első világháború során mindkét szövetségi rendszer kapcsolatok kiépítésére törekedett a szemben álló nagyhatalmak lázadóival, melynek talán legismertebb példája a német vezérkar Lenin 1917-es hazatérését lehetővé tevő támogatása vagy az arab törzsek felkelését segítő brit diverzió. Ausztria–Magyarország esetében a probléma hatványozottan jelentkezett, hiszen a nemzetiségi szeparatizmust támogató országok a szomszédai voltak, emellett már a világháború előtt figyelemreméltó nemzetközi propagandát fejtettek ki a területi változások érdekében. A történészek véleménye megoszlik, hogy a Monarchia szétesése mennyiben tudható be a szomszédos kisállamoknak vagy a nemzetiségeknek. A megbízhatatlan nemzetiségiek – elsősorban papok, értelmiségiek több százas nagyságrendű – internálása és a hadbírósági ítéletek ellenére a Monarchia hadseregeiben rendkívül magas volt a megadások és dezertálások száma (leszámítva a német–osztrák és magyar alakulatokat, bár 1918-ra őket is elérte a frontbomlás). A neves történész, Szekfű Gyula szerint „nem kevesebb mint három imperialisztikus gépezet működött, megkenve szilárd akarat, erőszak és kész hazugságok minden olajával; cseh, oláh és szerb egyesületek százai vitték szét a tömegekbe az imperialisztikus gondolatot, cseh és oláh bankok és pénzintézetek készítették elő a nagy harcot, sőt az imperialista katonaság is készen volt, kiképezve ártatlan testgyakorló egyesületekben.” Ugyanakkor nem egy nemzetiségi mutatott lojalitást a Monarchia iránt és tüntette ki magát a harcokban. A legismertebbjük Svetozar Borojević horvát tábornagy, az Ausztria mellett, az oroszok ellen küzdő lengyel alakulatok vagy a nyugat-magyarországi felkelésben is részt vett bosnyák egységek. ### Gazdasági háttér A nagymértékű sorozások súlyos munkaerőhiányhoz vezettek, a nők munkába állítása ellenére a termelékenység csökkent. A kenyérgabona termelése a békeidőkhöz képest 1916-ra a kétharmadára, 1918-ra a felére esett vissza. 1915-ben bevezették a kenyérjegyet, 1916-tól rekvirálások folytak, a háború végére pedig 900 üzem katonai irányítás alatt állt. Az infláció nőtt, a feketézés elképesztő méreteket öltött, a reálbérek pedig 50–70%-kal csökkentek – mindez leginkább a kiskeresetűeket, a munkásokat, mesterembereket és a kishivatalnokokat sújtotta. Mivel az osztrák–magyar vezérkar nem számolt a háború elhúzódásával, a hadigazdaság szempontjából fontos gyárakat csak a háború első megrendítő csatái után vették katonai ellenőrzés alá. A háború második évében, 1915-ben tört ki a hadiszállítási botrány: a Monarchia kimerült tartalékai miatt a helyi szállítók kétes színvonalú árucikkeire kellett támaszkodni (papírtalpú bakancsok ügye). A központi hatalmak vereségének egyik legfőbb okát a nyersanyaghiányban és a hadipari termelés korlátaiban jelölik meg. ### A hadvezetés hibái és a felkészületlenség Az Osztrák–Magyar Monarchia háborúra való felkészületlenségét, a magas harctéri veszteségeket, az irreális katonai célkitűzéseket számos történészi kritika érte. Az első kritikák a kortársaktól valók, akik törekvéseikkel nem segítették a háborús felkészülést (példa erre a véderő-vita). Megjegyzendő, hogy a Monarchia (és a Német Birodalom) hadserege nem állt a polgári kormányok szoros kontrollja alatt, sőt maga a hadvezetés számított rendkívül fontos politikai–társadalmi tényezőnek. A vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf nagyszabású haditervei nem mindig jártak eredménnyel, míg a személyi veszteségek óriásiak voltak. Hötzendorf téves helyzetértékelései súlyosan meggyengítették az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének ütőképességét. A szerb fronton a támadások erőltetése hozzájárult ahhoz, hogy a legképzettebb katonaanyag már a háború első évében felmorzsolódott. A 19. századi stílusú hadvezetés és a véres tömegrohamok valamennyi hadseregre rányomták a bélyegüket, tehát nemcsak a vezérkar által elkövetett hibák okozták a kudarcokat, ugyanakkor egyes osztrák parancsnokok hozzáértése már a korban vitákat váltott ki. Ilyen volt József Ferdinánd főherceg megítélése, akit finoman fogalmazva „balesetek sorozata sújtott.” Felmerülhet ugyanakkor, hogy a Monarchia serege műszaki, logisztikai és hadigazdálkodási szempontból nem készült fel megfelelő mértékben a háborúra. Az osztrák–magyar katonaság a tüzérséggel és munícióval való ellátottság, a kiképzett tartalékok mennyisége, valamint a repülőgépek száma alapján az angol, francia és német sereg színvonala alatt maradt (ugyanakkor az orosz és az 1918 előtti olasz felszereltséget meghaladta). A vasútvonalak nem minden esetben érték el az országhatárokat, a szállítási kapacitás nem mindig tette lehetővé meg a csapatok és az élelmiszer időben való frontra juttatását. További gondot okozott, hogy a bevonulások miatt a mezőgazdasági és ipari termelés pótolhatatlanul visszaesett, 1918-ra a harcoló csapatok élelmezése is gondot okozott. Az olasz fronton a hegyi terepen 1918-ban is ökör- és lófogatok szállították az utánpótlást. ### Az USA hadbalépése Az USA hadbalépésének 1917-ben háborút eldöntő jelentősége volt. A Központi Hatalmak a háborút a keleti fronton megnyerték, 1918 közepén csapataik megszállva tartották Ukrajnát, Romániát, Szerbiát. Az USA hadbalépése nélkül a nyugati fronton patthelyzet alakult volna ki. Németország az amerikai partraszállás miatt 1918-ban komoly haderőátcsoportosítást hajtott végre, ennek következményeképpen omlott össze az olasz és a balkáni front. Az USA hadbalépése nélkül a fentebb felsorolt okok nem vezettek volna szükségszerűen a Monarchia széteséséhez. A háború végére valamennyi európai hadviselő fél rendkívül ki volt merülve. A monarchia nemzetiségeit képviselő politikusok álláspontjára döntő hatással volt a hadihelyzet alakulása. ## Propaganda és háborús bűnök A közgondolkodással ellentétben nem a második világháború után merült fel először a háborút kirobbantó körök és a háborús bűnösök felelősségre vonásának a szándéka. Ismeretes, hogy az első világháború után egyes török politikusok, hadvezérek és értelmiségiek ellen nemzetközi pereket kezdeményeztek. Az antant háborús propagandájának fontos részét képezte a központi hatalmak által elkövetett vélt vagy valós atrocitások felemlegetése (annak ellenére, hogy lényeges elvi és morális különbség húzódott az első és a második világháború hadvezetése között). Ilyen háborús propagandának számított például Belgium németek általi „megerőszakolása”, mely a semleges országok támogatását akarta megnyerni. Bár a németekénél csekélyebb számban, de több esetben kapott sajtónyilvánosságot az osztrák–magyar alakulatok kivégzéseinek említése (elsősorban az 1915-ben megszállt Szerbiában). Ezzel szemben az osztrák–magyar propaganda a cári hadsereg atrocitásaival foglalkozott; többek között az ausztriai zsidó újságok tárgyalták az oroszok erőszakos galíciai viselkedését. A háborús bűnösök 1920-ban összeállított névsorában Szakáts Gábor volt az egyetlen magyar; a lángszóró feltalálásáért Franciaország akarta nemzetközi törvényszék elé állítani. Németország azonban vonakodott kiadni bárkit is a listáról; az ügy iránt a franciák sem mutattak túl nagy érdeklődést, így jogi értelemben a magyar mérnök nem tekinthető háborús bűnösnek. Nincsenek arra utaló dokumentumok, hogy a feltaláló ügyében bírósági tárgyalást tartottak vagy ítéletet hoztak volna. Amennyiben francia törvényszék elé állt volna, valószínűleg 7–8 évig terjedő börtönbüntetés várt volna rá. ## Az első világháború magyarországi következményei ### Magyarország embervesztesége 1927-ben a Hadtörténelmi Levéltár munkatársai megpróbálták felbecsülni a történelmi Magyarország háborús emberveszteségét. E szerint a számadatok a következőképpen alakultak: az 5,5 millió hadköteles személyből katona vonult be (ugyanakkor nem mindegyikük vett részt harci tevékenységben). A fenti számból épségben hazatért, fogságba esett. katona sebesült meg és személy halt hősi halált. A háború végén 15 hadosztály maradt harcképes, melyeket Károlyi Mihály kormánya nem tartott tovább fegyverben. Más források szerint 660 821 fő halt meg. További veszteséget okoztak a katonaságot és a civil lakosságot egyaránt sújtó spanyolnátha- és tífuszjárványok és az éhínség. Bár osztrák és magyar városokat több esetben értek olasz légitámadások, ezek a kor technológiája miatt kevés kárral jártak. Magyarország első világháborús veszteséglistájának szomorú részét képezték a magyar hadifoglyok százezrei, akik nem minden esetben megoldott élelmezési és egészségügyi feltételekkel és időnként ellenséges érzületű államhatalommal néztek szembe. A szerb fogságba esett, majd Szerbián és Albánián végigvonultatott magyar hadifoglyok vesztesége nem volt elhanyagolható, emellett még az Oroszországban tartózkodó magyar katonák voltak nehéz helyzetben, akik részint a közlekedési vonalak szétzilálódása és a polgárháborús helyzet, részben a bolsevik kormány magatartása miatt nem térhettek haza a fogságból. A szovjet-orosz kormány – válaszul az 1920-as népbiztos-perekre – magyar hadifogoly tiszteket vett őrizetbe, és csak a Tanácsköztársaságot működtető személyek szabadon bocsátásáért cserébe engedélyezte hazatérésüket. ### Területi következmények A trianoni békediktátum következtében Erdély, a Partium és a Temesköz keleti fele Romániához került , a Magyar Királyság 31,78%-a lett Románia része, nagyobb terület, mint a megmaradt Magyarország. Románia további területekre is igényt tartott, a Tiszántúlon katonai közigazgatást vezetett be, a megszálló román csapatok csak 1920 márciusában vonultak ki Magyarország tiszántúli területeiről. Horvátország, Szlavónia, a Szerémség, a Bánság nyugati része, Bácska, a Drávaköz, a Muraköz és a Muravidék Szerbiához került. A megerősödő délszláv állam azonban a belgrádi egyezmény (1918) során szerb megszállás alá került Baranya vármegye egészére is igényt formált, így alakult meg 1921-ben a tiszavirág-életű Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság. Északon a főleg ruszinok által lakott Kárpátalja, a főként szlovákok lakta Felvidék és a szinte csak magyarok lakta Csallóköz, együttesen mintegy Csehszlovákia része lett. Egy nyugati területsáv Burgenland néven Ausztria része lett. Fiume városát Olaszország szerezte meg, kisebb szepességi és Árva megyei területek Lengyelországhoz kerültek. A békeszerződés eredményeképp a összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát (az ország Horvátország nélküli területe -ről -re csökkent), lakosságának több mint a felét, az 1910-ben még fős ország lakossága főre esett vissza. A korabeli magyar közvélekedést jól tükrözte Bethlen István nyilatkozata: „Mi nem tartományokat vesztettünk el. Bennünket földaraboltak. A mi esetünk nem Elzász-Lotharingia esete. A miénk Lengyelország esete. Németország lemondhatott egy tartománytól, de mi fajunk egyharmadáról örök időkre le nem mondhatunk.” ### Katonai következmények Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés nemcsak az ország területét szaggatta szét, hanem a haderejét is. A hadseregre vonatkozó rendelkezéseket az 5. fejezetben helyezték el, precíz táblázatokban határozták meg a haderő nagyságát. A fegyveres erők összlétszámát 35 ezer főben határozták meg, emellett megtiltották az általános védkötelezettséget (azaz a hadsereg csak önkéntes alapon szerveződhetett). A tisztikar és a legénység arányát is meghatározták: 1750 tiszt és 1313 altiszt volt kinevezhető. A fegyvernemek közül csak a gyalogságot és a tüzérséget engedélyezték, jelentős korlátozásokkal: meghatározták a fegyverek és a tárolható lőszer mennyiségét. Páncélos és légi egységek felállítását, illetve gyártását nem engedélyezték, a flottát három folyami naszádra korlátozták. A rendelkezések végrehajtását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság ellenőrizte. A gazdasági helyzet és Bizottság jelenléte 1927. március 31-ig nem tette lehetővé a hadsereg fejlesztését. Az ország védelméhez szükséges fegyveres erőt ezekben az években az úgynevezett „rejtett alakulatok” biztosították: a belügyi illetve a pénzügyi tárcához tartozó vámőrség, csendőrség, határőrség, folyamőrség és a rendőrtartalékok. Magyarország az 1920-as évek végétől titokban olasz segítséggel kezdte el az újrafegyverkezést, majd az 1938-as bledi egyezmény és a győri program lehetővé tette a magyar hadiipar kiépítését. ### Külpolitikai következmények Az első világháború következményeként Magyarország nemzetközileg elszigetelődött, négy szomszédja közül egyedül Ausztriával nem voltak nagyobb ellentétei. A háborút követően Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Román Királyság részvételével megalakult a kisantant, amelynek legfőbb célja a Párizs környéki békék rendszerének fenntartása volt. A kifejezés maga egy magyar újságírótól ered, aki „apró antant”-nak nevezte a szövetséget. A Magyarországot gazdasági és diplomáciai szempontból egyaránt elszigetelő kisantant többször gyakorolt katonai-politikai nyomást Magyarországra: először IV. Károly visszatérési kísérleteikor (mely a Habsburg-ház visszatérésével fenyegetett) rendelt el a kisantant mozgósítást. 1928-ban a szentgotthárdi fegyverszállítási botrány miatt a kisantant a sajtón és a Népszövetségen keresztül támadta a magyar politikát. 1934-ben a magyar–jugoszláv határon háborús felvonulás kezdődött, mivel a Marseille-ben I. Sándor jugoszláv király és Barthou francia külügyminiszter megölésével végződött merénylettel Magyarországot gyanúsították. A merénylet megszakította a magyar–jugoszláv közeledést és hozzájárult Magyarország külpolitikai mozgáskörének beszűküléséhez. ### Belpolitikai következmények Az első világháborút Európa számos országában baloldali és nacionalista tömegmozgalmak kísérték. A frontról visszatérő katonák és elégedetlenkedő civilek forrongásai több államforma- és rezsimváltással jártak együtt, mint az 1918. októberi őszirózsás forradalom, míg a Magyarországi Tanácsköztársaság esetében megkérdőjelezik a hatalomátvétel támogatottságát. A háború és a forradalmak hosszú távú hatásai közé sorolható még a hivatásos katonatisztek politikai életbe való bekapcsolódása. A magyarországi antiszemitizmus megerősödése azonban nemcsak a forradalmak következménye volt: a zsidóság csekélyebb harctéri vesztesége – mely társadalomtörténeti tényezőkre és magára a közös hadsereg összetételére volt visszavezethető – és a Galíciából érkező menekültek a zsidóellenes hangokat növelték. Az 1919–1920-ban hatalomra kerülő ellenforradalmi, jobboldali rendszer az előző két forradalommal szemben határozta meg önmagát, ugyanakkor Tisza István liberális konzervativizmusától is eltért. Magyarország 1919–1945 közötti történelmének korábbi sommás elítélésével szemben azonban figyelembe kell vennünk, hogy a Károlyi-kormánytól sem állt távol az erőszakos rendteremtés, másfelől Európa más részein nagyobb méreteket ölthetett a zűrzavar és a politikai erők közötti kölcsönös megtorlás. Bár formálisan újra királyság lett az ország államformája, de az ország élén a kormányzó állt; ezt a tisztséget Horthy Miklós töltötte be egészen 1944-ig. A magyar belpolitikai élet az 1920-as években Bethlen István miniszterelnöksége alatt konszolidálódott. A korlátozott parlamentáris demokrácia konzervatív ideológiáját Szekfű Gyula Három nemzedék című munkájában találhatjuk. ## Az első világháború értékelése és emlékezete ### Magyarország első világháborús szerepének megítélése A dualizmus kori magyar politikai elitnek az első világháború kirobbanásában és hosszú távon Magyarország összeroppanásában játszott szerepe nem annyira történelmi, hanem politikai viták tárgya. Az Osztrák–Magyar Monarchia és azon belül Magyarország harcát két oldalról ítélték el: egyfelől a háborúban győztes antanthatalmak képviselői a központi hatalmakat nyilvánították a háború felelőseivé (a békeszerződések megszövegezésében is), másfelől a nemzetközi marxista baloldal – melynek nézete az 1945 utáni időben a magyar történelmi diskurzust is meghatározta – az első világháborút igazságtalan, imperialista konfliktusként írta le. Sokan személy szerint gróf Tisza István miniszterelnököt tették felelőssé Magyarországnak a dualizmus és a német szövetség melletti elköteleződéséért, míg a másik vele szemben felmerülő kritika szerint a világháborúba való bekapcsolódás is Tisza felelőssége. Tiszának a Német Birodalommal való szövetséget választó külpolitikája utólag valóban elhibázottnak tűnhet, azonban a századforduló utáni orosz törekvések Magyarország területi integritását fenyegették, míg Németország a kortársak nézőpontjából Európa legerősebb nagyhatalmának számított. A Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet után, 1914 júliusában nyilvánvaló volt, hogy Bécs nem mond le a Szerbia elleni támadásról, melyhez Tisza csak annyit tudott hozzátenni, hogy július 14-én feltételül szabta: a Monarchia jelentse ki előre, hogy a Szerbia ellen indítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik. Charles Tisseyre, a francia parlament képviselője a háború kitörésének körülményeiről írott könyve szerint: „Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen.” A merényletet követő koronatanácson azonban azok az – akkor még osztráknak számító – nemzetiségi politikusok szavazták le, akiknek hazája később a győztes államok között szerepelt, és Magyarország háborús szerepének a világ közvéleménye előtti félreértelmezésében aktív szerepet játszottak. Tisza elítélte Szerbia annektálását, és Vilmos császárral is szembeszállva a szerbekkel kötendő különbéke mellett érvelt, míg Románia legyőzése és a bukaresti béke aláírása után csak stratégiai jelentőségű határmódosításokra került sor. Gróf Károlyi Mihály emlékiratai szerint: „1916 végén, amikor a harctereken a legjobban álltunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.” Tisza a Monarchián belüli délszláv egységet, illetve a szlávokat az osztrákokkal és magyarokkal egyenrangú politikai entitássá emelő trialista megoldást mindvégig elutasította. Különösen az antant és a nemzetiségek propagandájában terjedt el a Monarchia „népek börtöneként” való bemutatása. Az ilyen vélekedésekkel szemben a Monarchia jogállam volt, ahol a parlamentáris rendszerben nemzetiségi vezetők is szerepet kaphattak (több cseh és lengyel közös miniszteri tisztséget töltött be). A dualizmus korabeli liberális törvénykezéssel magyarázható, hogy a trónörököst meggyilkoló Gavrilo Princip 20 év, míg Friedrich Adler, Karl von Stürgkh osztrák miniszterelnök merénylője 18 év – az 1918-as változások fényében nem letöltött – börtönbüntetést kapott. Mai napig viták tárgya a Monarchia antantnak tett 1917-es békeajánlata és a birodalom lehetséges föderalista vagy trialista átalakítása. Emellett IV. Károly személyisége és politikája is kérdéseket vetett fel. ### Az első világháború emlékezete Magyarországon Az első világháború magyarországi emlékezete és forrásoltsága ellentmondásos. Egyfelől az 1920-as és az 1930-as években a legtöbb osztrák és magyar katonai vezető megjelentette háborús visszaemlékezését, nem kevés iratanyag és fond kutatása ellenben máig nem történt meg. A kérdés magyar vonatkozásainak feltárását sokszor nehezítette mind az osztrák és egyéb külföldi kutatóknak a magyar csapattestek háborús szerepéhez való közömbös hozzáállása, mind az 1945 utáni kommunista történetírás. Utóbbira sokszor volt jellemző a források figyelmen kívül hagyása és a szubjektivitás, példának okáért a cattarói matrózlázadást és annak „megtorlását” aránytalanul túlértékelték, míg a Császári és Királyi Haditengerészet felépítéséről és adriai harcairól a korban nem készült átfogó munka. A közvélekedés az első világháborúra mint egy aránytalanul nagy emberveszteséggel leírható, különösen véres összecsapásra emlékezik, mely Európa-szerte általánosnak mondható (többek között a konfliktust győztesként befejező francia katonák „vérivónak” nevezték parancsnokaikat), és a fentiek jellemezték a művészeti életet is. Ady Endre az első világháború kitörését a magyarság tragédiájaként élte meg, „véres, szörnyű lakodalom” néven utalt a háború apokaliptikus pusztításaira. Az Adyval hazafias alapon szembeállított Gyóni Géza kezdetben a háborút dicsőítette, azonban fogságba esése után eljutott annak teljes tagadásáig. Más kérdés, hogy az 1945 utáni diskurzusokban – a heroikus áldozatvállalás és a több fronton aratott siker helyett – az első világháború háborúellenes, elítélő narratívája kapott helyet. Az első világháborút végigharcoló személyek, elsősorban tisztek megítélését kedvezőtlenül befolyásolta, hogy közülük sokan az ellenforradalmi, legitimista vagy fajvédő erők oldalán kapcsolódtak be a politikai életbe, illetve a második világháború magyar katonai elitje is az első világháborúban szocializálódott. A Horthy-rendszer egyoldalúan Magyarország áldozat-szerepét hangsúlyozó nézőpontja nem maradhatott fenn, mivel a magyarországi kommunista vezetőkre nem volt jellemző a környező „testvéri” országok nacionalizmusa.

Valentino Mazzola

Valentino Mazzola (Cassano d’Adda, 1919. január 26. – Superga, 1949. május 4.) olasz válogatott labdarúgó, a Venezia és a Torino játékosa. Sokan a labdarúgás történetének egyik legjobb tízes posztján szereplő játékosának tartják, mások szerint a valaha volt legnagyobb olasz labdarúgó. Karrierje nagy részében a Torino FC Grande Torino elnevezésű generációjának tagja, melynek később csapatkapitánya is volt, ezt a csapatot tartják a negyvenes évek legerősebb csapatának a világon. A Grande Torino, többek között Mazzolával a csapatban, egymás után ötször nyert bajnokságot, ezt rajtuk kívül csak a Juventus és az Internazionale tudta megismételni, előbbi egy bő évtizeddel korábban, utóbbi közel hatvan évvel később. A válogatottban nem sokat szerepelt, rövid élete miatt mindössze tizenkét mérkőzés adatott neki, ezeken négy gólt szerzett. Teljes pályafutása során balösszekötőként játszott, karrierje utolsó éveiben Európa egyik legjobb játékosaként tartották számon. Harmincévesen, a teljes Grande Torino életét követelő Superga-tragédiában vesztette életét. Fiai, Sandro és Ferruccio ugyancsak labdarúgók lettek. ## Élete, családja Cassano d’Adda városában született, a Ricetto negyedben. Családja átlagos húszas évekbeli olasz család: apja, Alessandro a torinói ATM cégnél volt munkás, 1940-ben egy balesetben halt meg, elütötte egy teherautó. Anyja, Leonina Ratti, négy fiútestvére pedig Piero, Silvio, Carlo és Stefano. 1929-ben a nagy gazdasági világválság őket sem kímélte, az apát elküldték munkahelyéről, így a fiatal Valentinónak is dolgoznia kellett, hogy segítse családját. Előbb egy péknél, majd a Cassano d’Adda-i szövőgyárban inaskodott. 1929-ben, tízéves korában találkozott először egyik későbbi nagy ellenfelével, a nála négy évvel fiatalabb Andrea Bonomival, akit az Adda folyó vizéből mentett ki. Bonomi később az AC Milan legendás játékosa és csapatkapitánya lett. A Juventus-drukker Mazzola a „Tulen” becenevet kapta, ez a piemonti megfelelője az olasz „tola” szónak, amelyhez magyarul a „bádogdoboz” jelentés áll a legközelebb. Ezt a némileg fura becenevet akkor kapta, amikor a szövőüzemben dolgozott, és folyton bádogdobozokat rugdosott, gyakran a teljes útvonalon otthona és a gyár között. Amikor a település egyik csapatában, a Tresoldiban (Három garas) játszott, játéktudására felfigyelt az Alfa Romeo aresei gyárának egyik helyi munkatársa, akinek révén játszhatott a cég csapatában, ezzel együtt autószerelői állást is kapott az Alfánál. 1939-ben a királyi haditengerészetnél szolgált néhány hónapig a Confienza nevű torpedórombolón, így életének ez a szakasza Velencéhez és annak kikötőjéhez kötötte. Itt végezte el az általános iskolát, esti tagozaton. Ismerősei szerint Mazzola visszafogott, szűkszavú ember volt. 1942. március 15-én nősült meg először, Emilia Ranaldit vette el. Tőle két gyermeke született, később mindkettejükből – apjukhoz hasonlóan – labdarúgó lett: Sandro 1942-ben és Ferruccio három évvel később. Sandro futott be nagyobb karriert, az Interben és a válogatottban is számos hazai és nemzetközi sikert ért el, míg Ferruccio – aki a Torino elnöke, Ferruccio Novo után kapta a nevét – inkább kisebb csapatokban játszott. Fennmaradt adatok szerint Mazzola lakhelye a Torricelli utca 66. alatti kis lakás volt. A második világháborúban közvetlenül nem vett részt, a hátországban dolgozott a Lingotto és a FIAT munkásaként. Annak ellenére, hogy elismert labdarúgóként rendkívül jól keresett, a korszakban nem meglepő módon, kortársaihoz hasonlóan mással is foglalkozott, vagyis tulajdonképpen nem volt a szó szoros értelmében profi, avagy hivatásos labdarúgó. A sport melletti kevés szabadidejében sportszerüzletet működtetett, többek között saját készítésű termékekkel is. Mazzola saját magát is magányosként, visszafogottként jellemezte. Életében a futball volt a legfontosabb, ez életvitelén is látszott, ugyanis a sportot minden más fölé helyezte, akár a társadalmi élete kárára is. Maximális szórakozása néhány tekemérkőzés volt, ezen kívül már szinte túlzó módon a labdarúgás volt az előtérben minden előtt. Élete percre pontosan meg volt szervezve, végül ez a túlzott fegyelem vezetett a válásához első feleségétől. A válást 1946 őszén mondták ki, második feleségét, az akkor mindössze 19 éves Giuseppina Cutronét 1949. április 20-án, Bécsben vette el. 1949. május 4-én, a Superga-tragédiában vesztette életét, amikor a csapat Portugáliába tartó repülőgépe a rossz időjárási körülmények miatt a Superga-dóm tornyának csapódott. A fedélzeten tartózkodó összes ember meghalt. Saját halálát rendkívüli módon megérezte, ugyanis úgy vélte, hogy vagy háború, vagy szerencsétlenség miatt fog meghalni. További érdekes egybeesés, hogy nagyon félt a repüléstől, és végül ez okozta a halálát. ### A házasságaival kapcsolatos kétes ügyek Válását első feleségével egy romániai bíróság mondta ki, mivel Olaszországban akkoriban a válás még nem volt engedélyezett. A válás hivatalos indoka a nő által elkövetett több erőszakos cselekmény volt, vagyis hogy verte a férjét. A válást végül a Cassano d’Adda-i városházán véglegesítették. Mazzola ezt követően már 1948 februárjában megpróbált összeházasodni Giuseppina Cutronéval. Ezt a tervét az első felesége megtámadta, és kérte a romániai ítélet érvénytelenítését. A hosszas huzavona végén mintegy ötmillió lírát volt kénytelen fizetni, részben a milánói, részben a torinói bíróságnak, mivel előbbi a romániai rendelet érvénytelenítésére, utóbbi pedig a második házasság elfogadására hajlott. Immár hivatalosan is egyedülállóként, a torinói városházán próbálta elérni, hogy végre feleségül vehesse Cutronét. Ezt elsőre az állam képviselője megvétózta, Ranaldi kérésére. Ezt követően a másodfokú bírósághoz fordult, ahol ismét neki adtak igazat, ám ezzel egy időben egy másik milánói bíróság újfent érvénytelennek nyilvánította a román rendelkezést, vagyis Mazzola családi állapota szerintük még mindig házas volt. Az ügy hivatalosan csak márciusban zárult le, ekkor nősülhetett meg másodszor. A botrány véglegesen 1949. július 22-én, vagyis nyolcvankilenc nappal Mazzola halála után zárult le, ekkor mondta ki a goriai bíróság, hogy Mazzolának volt igaza korábbi feleségével szemben. Házasságát Giuseppina Cutronéval visszamenőleg április huszadikával regisztrálták. ### További botrányok Emilia Ranalditól való válása után mindketten szerették volna megkapni a két gyermek felett a felügyeleti jogot. Ezzel szemben mindkettejükhöz egy-egy gyerek került a válás után: Mazzolával maradt a nagyobbik fiú, Sandro, míg Ranaldihoz Ferruccio került. Sandro felett, apja halála után, mindkét nő szerette volna megkapni a felügyeleti jogot, azonban néhány napig a család régi ismerőséhez, Bruno Gandinihez, egy Borgo San Martinó-i gyártulajdonoshoz került. Amikor Ranaldi Torinóba ment, hogy magával vigye Sandro Mazzolát, elhunyt férje kérésére a második feleség, Cutrone elrejtette a fiút. Ranaldi néhány nap múlva egy milánói ügyvéd és egy csendőr segítségével kiderítette a fiú tartózkodási helyét, és magával vitte Cassano d’Adda-i lakhelyére. Még Mazzola holtteste is vita tárgyát képezte a két nő között. Ranaldi, valamint Silvio, Mazzola testvére és a távolabbi rokonok azt szerették volna, hogy a temetés Cassano d’Addában legyen, míg a másik három testvér, Cutrone és Mazzola anyja Torinóban temették volna el. A kérdést végül Mazzola édesanyja döntötte el, aki elmondta, hogy fiától azt az utasítást kapta, hogy esetleges halála után Torinóban legyen a temetés. A huszonkétmillió líra értékű örökség háromfelé oszlott: egyharmadát a második feleség, Giuseppina Cutrone kapta, míg a maradék kétharmad a két fiú, Sandro és Ferruccio birtokába került. ## Játékstílusa, fizikai adottságai Kortársai elmondása szerint Mazzola a pályán igazi vezéregyéniség volt, erős felépítéssel, mégis átlagon felüli sebességgel, így ha a helyzet úgy hozta, gyorsaságát kamatoztatta, más szituációkban pedig állóképességét; egyszerre rendelkezett egy sprinter gyorsaságával és egy hosszútávfutó kitartásával. A legendás edző, Enzo Bearzot fizikai tulajdonságai miatt a korszak egyik legnagyobb sztárjához, Alfredo Di Stéfanóhoz hasonlította, csekélyebb játékintelligenciával. Azok szerint, akik látták őt játszani, minden idők legkomplettebb olasz futballistája volt. Gyakorlatilag a pálya bármely pontján használható volt: számtalan alkalommal ő akadályozta meg pontos becsúszásaival az ellenfelet a gólszerzésben, lehetett rá számítani a támadásépítésben és az irányítói szerepkörben is, legtöbbször azonban ő maga volt a támadások utolsó embere. Pályafutását szélsőként fejezte be, leggyakrabban azonban balösszekötőként játszatták, de volt támadó középpályás, vagy ahogy akkoriban a magyar sportnyelv hívta, irányító és előretolt ék is. Alkalmanként feltűnt védőként és visszavont csatárként is, de volt olyan mérkőzés, amikor a kapuba is be kellett állnia. Megtörtént vele az is, hogy egy mérkőzésen számos poszton is feltűnt a 90 perc során. A meccset eredeti posztján, balösszekötőként kezdte, majd fedezetként játszott, aztán hátrakerült a védősorba, hogy végül a támadások befejezésében kelljen szerepet vállalnia. Erős testfelépítésű lévén, nehezen lehetett elnyomni a test-test elleni csatákban. Ez az előnye főleg a rossz minőségű, adott esetben rendkívül mély talajon érvényesült, amikor a csapattársai és az ellenfelek is nehezen találták az extrém körülményekre a megoldást. A legkisebb helyeken is minden nehézség nélkül átjutott, köszönhetően váratlan megoldásainak. Legnagyobb erényeként a kétlábasságot és a kiváló lövőerőt tartották számon, aminek nagy hasznát vette a büntetők elvégzésekor. Sauro Tomà, a Superga-tragédia egyetlen túlélője szerint Mazzola lövéseinek különlegessége abban állt, hogy „képes volt teli rüszttel megrúgni a labdát”, miközben a Juventus akkori legnagyobb sztárjáról, Giampiero Bonipertiről úgy vélekedett, hogy „olyan jól rúg mindkét lábbal, hogy nem lehet eldönteni, hogy az ballal vagy jobbal történt”. Igen nagy fantáziával bírt, jól cselezett. Alacsony termete ellenére is sokszor jött ki győztesen fejpárbajokból, köszönhetően bravúros emelkedésének. ## Karrierje ### A kezdetek Annak ellenére, hogy már nagyon fiatalon munkát kellett vállalnia, nem adta fel a labdarúgást sem, bár eleinte csak a környék mezein tudott játszani. Itt fedezte fel őt a Cassano d’Adda-i csapat, a Tresoldi egyik tagja, és hívta őt a csapathoz játszani. 1934-ben került az ifjúsági csapatba, majd innen kezdte végigjárni a különböző korosztályos csapatokat. Később rövid ideig játszott a város egy másik negyedének a csapatában, a Fara d’Addában is, majd visszatért a Tresoldihoz. Eleinte fedezetként számítottak rá, bár már akkor feltűnt sokoldalúsága, már pályája kezdetén sok más poszton is játszott. Első felnőtt meccseit az 1935–36-os szezonban játszotta, majd a következő idényben már az első csapat tagja volt. 1938-ban már a harmadosztályban szereplő Alfa Romeo csapatának tagja volt. Ekkor környékezte meg először őt igazán nagy csapat: a Milan szerette volna szerződtetni. Sokáig hezitált egy esetleges váltással kapcsolatban, ám végül elmondása szerint a magasabb fizetés ellenére sem szerződött Milánóba, mert biztosabbnak érezte, hogy a futball mellett van egy fix munkahelye is. Az Alfánál egyetlen szezont játszott, minden valószínűség szerint szélsőként, ám egyes forrásokban jobbösszekötőként szerepel. Mivel le kellett töltenie kötelező sorkatonai szolgálatát, egy, a csapat lehetőségeihez mérten rendkívül sikeres szezon után, a közönség egyik kedvenceként távoznia kellett a csapattól. A katonai szolgálat Velencébe szólította. ### Venezia #### Az első szezon a Serie A-ban Mazzolára a Venezia játékosmegfigyelői 1939-ben figyeltek fel, amikor a még katonai szolgálatát teljesítő játékos a katonacsapatban játszott. Itt annak ellenére nyújtott nagyon jó teljesítményt, hogy a beszámolók szerint a testsúlya kilencven kiló körül mozgott, vagyis több mint 10 kiló súlyfelesleg volt rajta. Némi vita után a hivatalos szervekkel, sikerült elintézni, hogy Mazzola próbajátékon vehessen részt a Veneziánál. Más források szerint az egyik Venezia-drukker főnöke volt, aki beajánlotta őt a csapathoz, látva a játékát és képességeit. A Giuseppe Girani edző vezette stábot már önmagában a játékával meggyőzte, ezen kívül azzal is mély benyomást tett rájuk, hogy ezt a teljesítményt mezítláb érte el. Ennek oka ugyanis az volt, hogy a mindig óvatos és körültekintő Mazzola a sportcipőjét nem vitte magával, nehogy túl hamar tönkremenjen. Néhány hónap után, miután az akkor a harmadosztályban szereplő tartalékcsapatnál jó teljesítményt nyújtott, 1940. január elsején ötvenezer líra ellenében szerződtették. Első mérkőzését az első osztályban 1940. március 31-én, az SS Lazio elleni 1:0-s vereség alkalmával játszotta, Francesco Pernigo helyére beállva. Innentől a hátralévő öt mérkőzés mindegyikén játszott, leggyakrabban középcsatárként. Egy gólt is szerzett, az utolsó előtti mérkőzésen, az AS Bari ellen, ami a Venezia számára a bennmaradást jelentette. Egyszer a kupában is betalált, a nyolcaddöntőben, a Modena ellen. #### Az első Coppa Italia 1940 augusztusában Mazzola előszerződést írt alá a Bari csapatával. Bár a Venezia játékosaként kezdte meg az 1940–41-es szezont, egy ideig fennállt a lehetősége, hogy délre szerződik. Ezt végül a FIGC és a velencei tengerészgyalogság közösen akadályozta meg, így maradt a zöld-feketéknél. Eleinte még csak kiegészítő emberként számítottak rá, ebben az időben a támadósor gyakorlatilag minden pozícióját végigjárta: jobbszélsőként feledhető teljesítményt nyújtott, azonban amikor először középcsatárként játszott, látványosan javulni kezdett a játéka, és rendszeresen be is tudott találni, ennek a javuló tendenciának esett áldozatul a Triestina, a Torino, az Atalanta és a Juventus is, utóbbinak pályafutása egyik legszebb gólját lőtte, két védőt is kicselezve. Már ekkor is megmutatkozott egyik legnagyobb negatív tulajdonsága: a mindenáron lőni akarás, adott esetben még helyzet nélkül is, amiből bár viszonylag sok gól született, a hibaszázalék is nagy volt. Időközben a csapat élén is változás történt, az addigi vezetőedző Girani helyére Giovanni Battista Rebuffo került, aki korábban az ificsapat vezetőedzője volt. Rebuffo volt az, aki megtalálta Mazzola igazi helyét a pályán, ő vitte át a pálya bal oldalára, és ez egész pályafutását tekintve meghatározó döntés volt. Mazzola több sportlap szerint a szezon felfedezettje volt. Miután a bajnokságot csak a tizenkettedik helyen zárta, a Venezia a szezon befejeztével a kupa küzdelmeire koncentrált. Ez olyan jól sikerült, hogy a csapat május–június folyamán kiharcolta a döntőbe jutást, ahol az AS Roma volt az ellenfele. A döntőt kétmeccsesre tervezték, és Mazzola nyíltan kimondta, hogy az első összecsapást érzi fontosabbnak, azt veszi komolyabban. A június nyolcadikán, Rómában lejátszott első mérkőzésen hiába vezetett a hazai együttes már húsz perc után 3:0-ra, a Veneziának végül hatalmas bravúrt bemutatva sikerült egyenlítenie, az első gólt Mazzola szerezte. A 3:3-as első összecsapás után az egy héttel később megrendezett visszavágó 1:0-s hazai győzelemmel zárult, ez pedig elég volt a Veneziának a kupagyőzelemhez. Az 1940–41-es idényt, harminchárom mérkőzésen játszva, kilenc góllal fejezte be, ebből hatot a bajnokságban, hármat a kupában jegyzett. #### Az utolsó velencei szezon Utolsó szezonjában a Veneziánál (amit egyébként az időszak egyik legjobb csapatának tartottak) több sérülés is hátráltatta. Még az ősz folyamán többször problémája akadt a bal lába különböző részeivel, főleg a bokájával, ezért többhetes kihagyásokra kényszerült. Érdekesség, hogy Mazzolát ekkor már többen is – fiatal kora ellenére – az ekkor már kétszeres világbajnok, nála kilenc évvel idősebb Giuseppe Meazzához hasonlították a teljesítményét. A szezon nagy részében a Venezia vezette a bajnokságot, azonban az idény vége felé elszenvedett vereségek hatására végül meg kellett elégednie a harmadik hellyel. Ez az időszak Mazzola gyengébb játékáról szólt, ugyanis új volt még számára a kétfrontos helytállás, vagyis egyszerre kellett eleget tennie válogatottbeli és a klubcsapata által szabott kötelességeinek. Leszámítva az első szezonját, ahol még kevés mérkőzésen lépett pályára, ez volt Mazzola legkevésbé sikeres szezonja, mindössze öt góllal. ### Torino #### Az első bajnoki cím és a második kupagyőzelem 1942 júliusa elején Mazzola egy és negyedmillió líráért a Torino játékosa lett. Ez volt egyébként az első transzfer az olasz labdarúgás történetében, amikor az átigazolás díja elérte az egymillió lírát. A Venezia végül ebből a pénzből fizette ki gyakorlatilag az összes tartozását. A Torino egyébként alaposan bevásárolt ezen a nyáron, ugyanis szerződtette Mazzola korábbi csapattársát, az ekkor a Milanban játszó Ezio Loikot is. Érdekesség, hogy mindkét játékost a városi rivális Juventus is szerette volna megszerezni. Mazzoláért cserébe a Venezia két játékost kapott Raúl Mezzadra és Walter Petron személyében. A „granata” mezében hivatalosan 1942. szeptember 30-án, az olasz kupa nyolcaddöntőjén, az Anconitana Bianchi ellen játszotta első mérkőzését. Az összecsapás 7:0-s hazai sikerrel végződött, köszönhetően többek között a két Mazzola-gólnak is, aki ezzel rögtön a közönség egyik kedvencévé vált. Október negyedikén, az Ambrosiana-Inter elleni első bajnokin a Mazzola–Loik kettőst tették sokan felelőssé az Inter 1:0-s győzelméért, vagyis a bajnokság Mazzoláék számára igencsak nehézkesen indult. Amikor a Torino a Livornótól is kikapott, ráadásul otthon, a sportmédiák már azt is megkérdőjelezték, hogy Mazzola (és Loik) egyáltalán beleillik-e a Torino játékrendszerébe, fő negatívumként felhozva Mazzoláék helyezkedését. Még akkor is sok kritika zúdult Mazzolára, amikor a Torino hihetetlen győzelmi sorozatba kezdett, többek között az ő hathatós közreműködésének is köszönhetően. Az első bajnoki gólra a harmadik fordulóig, a Juventus 5:2-es kiütéséig kellett várni. Mazzola a szezon második felére lendült igazán játékba, amikor is bár gólt nem sokat szerzett, ennek ellenére sokszor illették teljesítményét a médiában a kivételes és a lenyűgöző jelzőkkel. Az igazi erődemonstráció ideje a bajnokság legvége volt, ekkor ugyanis az utolsó négy játéknapon háromszor is kapuba talált, többek között Bariban, ahol győztes gólt szerzett, és ennek köszönhette a Torino a bajnoki címet, ami végül mindössze egy ponton múlt a végig szívós ellenfélnek bizonyuló Livornóval szemben. Tavasszal, amikor folytatódtak a Coppa Italia küzdelmei, Mazzola a kupában talán még a bajnokságnál is jobb teljesítményt nyújtott. A negyeddöntőben egy eredetileg rangadónak induló Torino–Milant rendeztek, azonban a vége sima 5:0 lett, Mazzola két gólt szerzett. Komoly ellenfélnek végül sem a Roma, sem korábbi csapata, a Venezia sem bizonyult, előbbit 2:0-val, utóbbit 4:0-val intézték el, és ezzel Mazzola pályafutása második kupasikerének örülhetett. Ezzel a teljesítményével a Torino lett az első olasz csapat, amely duplázni tudott, vagyis megnyerte a bajnokságot és a kupát is. Mazzola mindkét sorozat összes mérkőzésén pályára lépett, utóbbinak gólkirálya is lett öt találattal. 1943 első felében Mazzola többször is meghívást kapott a haditengerészet válogatottjába, amely ekkor viszonylag komoly sportértéket képviselt, ugyanis a felnőtt válogatott ekkor már jó ideje nem játszott egyetlen összecsapást sem. A szurkolók körében is népszerű gárda szinte összes mérkőzését a római Stadio Olimpicóban játszotta, ezek közül Mazzola valószínűleg ötön szerepelt. #### A háború alatti szezonok 1943-ban, amikor javában zajlott a második világháború, és a csapat neve Torino FIAT-ra változott, minden jel arra mutatott, hogy az országban semmilyen szervezett bajnokság nem lesz. 1943 novemberében a csapat már néhány hónapja csak barátságos mérkőzéseken és kevés csapat részvételével megrendezett felkészülési tornákon szerepelt. A keret legnagyobb része ekkor hazatért szülővárosa csapatához, és ott játszott, ellentétben Mazzolával, aki – néhány csapattársával egyetemben – Torinóban maradt. Mivel a keret legnagyobb része hiányzott, ezért az említett barátságos összecsapásokon a csapat felállása igencsak esetleges volt. A káoszban az első szervezett bajnokság a „Campionato Alta Italia” elnevezésű, északolasz liga volt, amit a résztvevők elég „szegényesnek” ítéltek meg. Ennek megfelelően jutott tovább a Torino a selejtezőcsoportból, amelyben Liguria és Piemonte régiók csapatai kaptak helyet, 78:19-es, imponáló gólaránnyal. A 78 gólból Mazzola tizennégyet vállalt magára, köztük kétszer hármat-hármat, az elsőt az Asti, a másodikat az Alessandria ellen, előbbi végeredménye 6:1, a másodiké 7:0 lett. A már nagyobb területeket felölelő elődöntőben oda-visszavágós rendszerű csoportköröket rendeztek, ahol a Torino FIAT ellenfelei a Juventus (ekkor Juventus-Cisitalia), az Inter (Ambrosiana-Inter) és a Varese voltak. Itt Mazzola újabb hat gólt jegyzett, köztük két duplát a Juventus és az Inter ellen. Érdekesség, hogy mindkét találkozó végeredménye 3:3 lett. Mazzola Inter elleni második gólján múlt, hogy a Torino tovább tudott jutni, ugyanis a találat előtt a két torinói klub ugyanannyi ponttal és ugyanolyan gólaránnyal állt, míg végül Mazzola találatának köszönhetően a Torino másodikként továbbjutott a csoportból. A hármas döntőben a Torino végül a második helyet szerezte meg, a Vigili del Fuoco La Spezia előtt. A szezon végén, mivel a válogatott még mindig nem játszott, a régiók saját „válogatottakat” alakítottak ki a helyi játékosokból. Mazzola két ilyen meccsen szerepelt, Lombardia és Venezia–Giulia ellen. A kettő közül az elsőn, Lombardia ellen ő szerezte csapata első gólját. Bár a bajnokság még a következő szezonban sem a Serie A nevet használta, a helyzet a labdarúgás terén a háborús időszakhoz képest többé-kevésbé stabilizálódott, ugyanis már a szezon viszonylag korai szakaszában szervezett bajnokságok indultak. Eleinte a Torino jótékonysági meccseken szerepelt, ahol az ellenfele kétszer is a Juventus volt. Ezt követően szerveztek egy négycsapatos tornát, ahol az ellenfél a Juventus, a Filiale Italia és az Ispettorato del Lavoro voltak. A tornát egyébként nem fejezték be, ugyanis a Torino–Juventus mérkőzést a bíró félbeszakította, kiállítva három játékost, köztük Mazzolát is. A végeredmény 3:1-es Juventus-győzelem lett, de a félbeszakított találkozó után a tornát már nem fejezték be. Hogy formában maradjanak, Mazzola és társai – az előző idényhez hasonlóan – most is részt vettek tiszavirág-életű csapatok mérkőzésein, ugyancsak jótékony célból. A szezon legrangosabb szervezett bajnoksága a Divisione Nazionale volt, amelynek megnyerésében Mazzola kulcsszerepet játszott, sokak szerint pályafutása egyik legjobb teljesítményével. Tizenhat gólt szerzett, köztük öt duplát. Az elsőre a Sampierdarenese ellen került sor, amikor kétszer is mattolni tudta Luigi Carzino kapust, a másodikra egy hónappal később, a Milan elleni 4:0-s győzelem alkalmával. Ekkoriban több helyről kapta meg azt a kritikát, hogy elég önző játékos, aki nem működik együtt a csapat többi tagjával, és ez a kritikusok szerint jó néhány gólban is megmutatkozott. A harmadik és negyedik dupláját március-április folyamán, a Bologna és az Andrea Doria ellen szerezte, előbbit 4:0-ra, utóbbit 5:0-ra győzte le a „granata”. Amikor a bajnokság vége felé a Romát 7:0-ra verte a Torino (Mazzola hat góljával), akkortól kezdtek a Torinóra a „világ legjobb csapata”-ként hivatkozni, a csapatot pedig „Grande Torino”-ként emlegetni. #### A harmadik scudetto és a gólkirályi cím Amikor a bajnokság az 1946–47-es szezontól kezdve ismét a Serie A nevet kezdte használni, Mazzola a szezonnak csapatkapitányként vágott neki. Ennek megfelelően ismét elévülhetetlen érdemeket szerzett csapata újabb, immár harmadik bajnoki címében, valamint huszonkilenc találattal ebben a szezonban a gólkirályi trófeát is magáénak tudhatta. Az őszi idényben tizenegy gólt szerzett, hozzá hasonló hatékonysággal a csapatból csak Guglielmo Gabetto bírt, ám ő csak öt találatig jutott ősszel. Két legjobb őszi mérkőzése a november 16-i, Brescia elleni 4:0, valamint a december 29-i, Atalanta elleni 3:0 volt, mindkettőn kétszer sikerült betalálnia. Tavasszal még az őszi, egyébként szintén klasszis teljesítményét is túlszárnyalta, ugyanis ekkor tizennyolcszor is megrezgette az ellenfelek hálóját. Négy alkalommal szerzett egy meccsen három gólt, több lap a teljesítményét a „spettacolosa”, vagyis a „látványos” jelzővel illette. Egy Vicenza elleni 6:0 alkalmával három perc alatt (29–31. perc) szerzett három gólt, ez azóta is a Serie A történetének leggyorsabb mesterhármasa. A Torino két legnagyobb erőssége ekkor már egyértelműen ő és Ezio Loik volt, ugyanis ha a két szélső-összekötő játszott, a csapatnak láthatóan jobban ment, míg ha sérülés, eltiltás vagy bármilyen egyéb ok miatt kimaradtak a csapatból, a Torino is rosszabbul szerepelt. A szezon legsikeresebb hónapja Mazzola számára a június volt, amikor a harmincharmadik fordulóban előbb az Atalanta, majd egy héttel később a Genoa ellen szerzett mesterhármast. A szezon végén az olasz játékosok közül elsők között írt alá reklámszerződést a svájci Obenauch céggel, amely egy fotósorozatot készített róla, valamint néhány kortársáról, többek között a csapattárs Marosóról vagy a Juventusos Paroláról, de a cég fotóin szerepeltek olyan korszakos kerékpáros egyéniségek is, mint Fausto Coppi, Gino Bartali vagy Olimpio Bizzi. #### Bajnoki cím a rekordok jegyében, a „Mazzola-ügy” és a brazíliai turné Mazzola az 1947–48-as szezont is ragyogó formában kezdte, az első hét forduló után nyolc találattal ő állt a góllövőlista élén. Október ötödikén az év egyik (Torino-szempontból) legjobb meccsét játszották a Roma ellen. Az összecsapás nem indult jól, a Roma ugyanis 45 perc játék után 1:0-s előnnyel vonulhatott az öltözőbe. Ezt követően a második félidő elején a Torino első osztályú bajnokságokban alighanem példa nélküli tettet vitt véghez: a második játékrész első huszonöt percében hétszer is mattolták a Roma kapusát, ebből Mazzola hármat vállalt. Amikor a harmadik gólja után sérülés miatt le kellett jönnie a pályáról, az egész stadion részéről vastaps kísérte. A sérülések az egész hátralévő naptári évben végigkísérték, emiatt a szokásosnál sokkal gyengébb teljesítménnyel tudott csak kirukkolni, a korabeli sportsajtó szerint sokszor csak „bóklászott” a pályán, mint aki nem találja a helyét. Az ellenfelek védői tudván Mazzola nem tökéletes állapotáról, modern kifejezéssel élve úgymond „utaztak rá”, ezért több meccs végén zúzódásokkal jött le a pályáról. Részese volt, és egy góllal hozzá is járult a Serie A történetének legnagyobb különbségű győzelméhez, amikor a Torino 10:0-ra verte az Alessandriát. A 34. játéknapon két gólt vállalt az Atalanta 4:0-s legyőzéséből, ezek közül az első igen látványosra sikerült, ugyanis igen kiszorított helyzetből, kis szögből sikerült betalálnia (hasonlóan az 1988-as Eb-hez, ahol Marco van Basten lőtt nullszögből gólt a szovjeteknek). 1948\. május 23-án gól nélküli Triestina–Torino mérkőzést rendeztek, ami után Mazzola egy ideig nem mutatkozott együtt a csapattársaival. Sokféle magyarázatot adtak erre, a legegyszerűbbnek az tűnt, hogy egyszerűen csak fáradt, és pihenőt kapott. A legvalószínűbb azonban az volt, hogy a csapattársai nem voltak hajlandóak eltűrni gyakran túlzó megnyilvánulásait a meccseken, illetve a tréningeken. A legvadabb elképzelések szerint még az is előfordulhatott, hogy Mazzola azon sértődött meg, hogy az Olaszország–Anglia válogatott találkozót nem az ő labdájával játszották le. Így született meg a legtöbb helyen „Mazzola-ügy”-ként emlegetett történet. A botrányt még az is tetézte, hogy Mazzola ez idő tájt gyakran látogatta az Inter edzéseit, miután az elnök több kísérletet is tett arra, hogy Milánóba csábítsa. Mindezt akkor, amikor a Torino már öt fordulóval a zárás előtt elkönyvelhette újabb bajnoki címét, a Lazio elleni 4:3 alkalmával maga Mazzola lőtte a győztes gólt. A Torino az egy meccsen elért rekordgyőzelmen kívül egy újabb rekordot megdöntött, ugyanis a szezon során 125 gólt rúgott, erre sem előtte, sem utána egyetlen más csapat sem volt képes. Ezekből a találatokból Mazzola huszonötöt, vagyis a gólok kereken egyötödét szerezte. Ezzel második lett a góllövőlistán a városi rivális juventusos Giampiero Boniperti mögött. A bajnokság végeztével a Torinót világ minden tájáról hívták barátságos mérkőzésekre, végül a csapat a brazil sportszövetség ajánlatát fogadta el, és négy találkozót játszott brazil csapatok ellen. Az indulás előtt Mazzola egy interjúban elmondta, hogy távozni szeretne a csapattól, majd elbúcsúzott a Torinótól és annak szurkolóitól, ezt néhány nappal később egy újabb kérdés alkalmával meg is erősítette, valamint azt is megemlítette, hogy ha megegyezik az átigazolásáról a két csapat, az átigazolás díja tízmillió líra lesz. A brazil túrán már-már csodálattal fogadták az európai labdarúgás egyik legerősebb csapatát, a Torinót. A négy ellenfél a Palmeiras, a Corinthians, a Portoguesa és a São Paulo volt. A túra végén a Torino egy győzelemmel, két döntetlennel és egy vereséggel utazott haza Brazíliából. #### A végzetes utolsó szezon Néhány nappal az 1948–1949-es szezonkezdet előtt hat Torino-játékos, köztük Mazzola, nem tudott megegyezni a csapattal, így kihagyták az első, Pro Patria elleni bajnokit. A Torino, az esetleges hosszabb kihagyásból adódó problémákat elkerülendő, több játékost is igazolt, ilyen volt Federico Zanolla, Rubens Fadini és Domenico Gambino. A vita a pénzen folyt, ugyanis Mazzolának például az Inter elnöke, Carlo Masseroni tízmillió lírát ajánlott fizetségül. Vele egyébként hiába voltak korábban erre utaló dolgok, végül nem sikerült megegyeznie, ugyanis Mazzola többszöri telefonhívására sem volt elérhető. A Torino első embere, Ferruccio Novo, bár egy ideig határozottan ellenezte a fizetésemelési követeléseket, mivel nem lehetett abban biztos, hogy például Mazzolát az Inter nem fogja még keresni, így kénytelen volt ebbe belemenni, annak ellenére, hogy nem akart így különbséget tenni játékosai között. Miután Mazzola is megegyezett az anyagiakat illetően, szeptember huszonharmadikán már vissza is térhetett, ami jól sikerült, ugyanis gólt szerzett az Atalanta ellen, bár csapata végül 3:2-re kikapott. Mazzola elmondása szerint egyébként a meccs előtti éjjel kis híján gondatlanságból a saját életét veszélyeztette, amikor – mivel nem tudott aludni súlyos fejfájása miatt – igen erős fájdalomcsillapítót vett be, ami miatt szívritmuszavara lett. Október elején újabb „Mazzola-ügy” pattant ki. Kis híján hosszabb eltiltást szerzett magának, amikor egy, a Tuttosportban megjelent cikkre reagált a szerzőnek, egy „sportemberhez méltatlan stílusú” levélben, amit a beérkezés után javítások, kommentár és minden egyéb nélkül eredeti formájában, teljes egészében közreadtak az újságban. Az olasz sportközvélemény két csoportra oszlott, azonban valamivel többen voltak, akik Mazzola mellé álltak, és végül megúszta a büntetést. A szezon során többször képes volt meglepően gyors gyógyulásokra, akkor is, amikor már mindenki azt hitte, hogy egy soron következő összecsapást biztosan ki fog hagyni. Hasonló szituáció volt, amikor a Juventus elleni derbi és más nagyobb rangadó előtt mindenki azt várta, hogy nem fog játszani, de ezúttal ő maga „rendezte meg” a saját betegségét, elhitetve még a legfelkészültebb újságírókkal is, hogy nem lesz a pályán a hétvégén. Ezen a mérkőzésen egyébként főszereplő volt, ugyanis előbb egy bravúros mentés mutatott be a saját kapuja előtt, amikor az egyébként extrém méretekkel rendelkező kapus Valerio Bacigalupo már verve volt, majd nem sokkal az ellenfél kapusát, Sentimenti IV-et mattolta. Hasonlóan jó teljesítményt nyújtott a Calcio Padova ellen, amikor, bár a három gólból csak egy fűződött az ő nevéhez, a másik kettőben is olyan szerepe volt, hogy mondhatni ő egyedül biztosította a Granata győzelmét. A szezon első felét végül nyolc góllal zárta, és a télen olyan csapatoktól is ajánlatot kapott, mint például az argentin Huracán. 1949-ben az első néhány hónapban több kisebb sérülés hátráltatta, ami miatt kevesebb edzésen tudott részt venni, így felszedett jó néhány kilót, azonban így is volt négy egymást követő forduló, amikor fájdalmai ellenére mindegyiken be tudott találni az éppen aktuális ellenfél kapujába. Utolsó bajnoki gólját a harmincharmadik fordulóban, a Bari ellen szerezte. Az utolsó játéknapon, az Inter ellen betegség miatt nem tudott ott lenni a pályán, így csapata nélküle játszott 0:0-s döntetlent, azonban ez is elég volt a generáció ötödik, utolsó bajnoki címéhez. ### Válogatott Előbb a második világháború, majd tragikusan korai halála megakadályozta Mazzolát abban, hogy valaha világbajnokságon játsszon. Így mindössze barátságos összecsapások jutottak neki, abból is csak tizenkettő. Első meghívója még a Venezia-korszakra esett, 1942. február 23-án. A tényleges bemutatkozására végül 1942. április ötödikén került sor, Horvátország ellen. Érdekesség, hogy ugyanezen az összecsapáson mutatkozott be a nemzeti csapatban klubtársa, Ezio Loik is. Maga a meccs egyébként nem volt a legemlékezetesebbek közül való, a heves esőzések által feláztatott pálya alkalmatlan volt a színvonalas játékra, így a kilátogató nézők igen gyenge meccset láthattak mind Mazzola, mind az egész csapat részéről. Ennek ellenére az olaszok végül érvényre tudták juttatni a két csapat közti tudásbéli különbséget, és sima, négygólos győzelmet arattak. Két héttel később Olaszország egy újabb 4:0-s győzelmet aratott, ezúttal Spanyolország felett. Mazzola, amellett, hogy a meccs embere lett, megszerezte első gólját a válogatottban. Második és harmadik válogatottbeli szereplése között több mint három év telt el a háború miatt. Ez egy Svájc ellen elért 4:4 volt Zürichben. 1947-ben négy mérkőzésen kapott lehetőséget, amelyeken mindegyiken viszonylag szürke játékot nyújtott. December 14-én először viselhette a válogatott színeiben a kapitányi karszalagot, miután az akkor már korosodó és ráadásul gyengén is teljesítő addigi csapatkapitányt, Silvio Piolát a szakvezető Vittorio Pozzo nem hívta be többé. 1949. május huszonhetedikei, utolsó válogatott mérkőzése sikerült a legjobbra: legnagyobb részt az ő jó játékának köszönhetően sikerült legyőzniük Spanyolországot, ráadásul annak hazai pályáján, Madridban. A covercianói futballmúzeumban Mazzola gránátvörös, 10-es számú meze az egyetlen olyan mez, amit nem a válogatottban használtak. ## Halála Május elsején a Torino gálameccsen vett részt Lisszabonban, amelyet a Benfica nyert 4:3-ra. A mérkőzést Mazzola szervezte, és egy afféle búcsúmeccs volt a portugálok egyik játékosa, Francisco Ferreira tiszteletére. Vele egyébként Mazzola a februári olasz–portugálon barátkozott össze. Maga a találkozó ötlete egyébként a 4:1-es olasz győzelem után, egy étteremben született, és abban egyeztek meg, hogy a bevételt egyfajta elismerésként Ferreira kapja majd. Mazzola útja egyébként sokáig bizonytalan volt, ugyanis nem volt tökéletes állapotban, és még az utolsó pillanatokban is fennállt annak az esélye, hogy otthon marad, ám végül megtartotta ígéretét, és ő is elutazott Lisszabonba. A visszaúton, május negyedike délutánján a Fiat G.212 típusú repülőgép, fedélzetén a csapattal, a teljes stábbal és több újságíróval, a Superga-bazilika tornyának ütközött, aminek következtében a fedélzeten lévő összes ember szörnyethalt. A tragédia oka a sűrű köd és az ebből következő minimális látótávolság volt. A holttestek azonosításában Vittorio Pozzo segédkezett. A temetést május hatodikán tartották, amin több mint félmillió ember vett részt. Ugyanazon a napon a szövetség, bár még négy forduló hátra volt a bajnokságból, kihirdette a Torino újabb, utolsó győzelmét. ## Pályafutása statisztikái ### Mérkőzések és gólok klubcsapataiban ### Válogatott statisztikái A korszak miatt, amelyben játszott, egyetlen tétmérkőzésen sem szerepelt. Az 1938-as világbajnokságon még nem szerepelt, az azt követő legközelebbi tornát, az 1950-est pedig már nem érte meg, Európa-bajnokságot pedig csak 1964 óta rendeznek. ## Sikerei, díjai ### Klub - Bajnokság: - Győztes: 1942–43, 1945–46, 1946–47, 1947–48, 1948–49 - Kupa: - Győztes: 1940–41, 1942–43 ### Egyéni - A bajnokság gólkirálya: 1946–47, 29 gól - A Coppa Italia gólkirálya: 1942–43, 5 gól - Olasz labdarúgó-hírességek csarnoka-tag: 2012 ## Fordítás

Restaurálás (festészet)

A restaurálás legfontosabb célja a műalkotások állapotának megóvása, élettartamának meghosszabbítása és esztétikai értékének a megőrzése. Régen a festők, szobrászok foglalkoztak restaurálással, mert ők ismerték az anyagokat, a művészi technikákat, és megfelelő művészi adottságokkal rendelkeztek a feladat ellátásához. Mára a restaurátorok feladatköre rendkívül kiszélesedett, így a szakemberek az alkalmazott anyagok és technikák szerint szakosodtak. Eszerint a klasszikus restaurátori területek – festő-, fa- és kőszobrász-restaurátorok – mellett vannak textilek, könyvek, bútorok, ékszerek, kerámiák területére és még számos más szakágra specializálódott szakemberek is. A restaurálást végző szakember, a restaurátor, munkája végzése során több, a művészeteken túli tudományág segítségét is igénybe veheti. Feladata rendkívül összetett: egyszerre kell művészeti, technikai és tudományos kérdéseket megoldania. A restaurálás mai elvei több évszázados fejlődés eredményeként alakultak ki, és ez a fejlődés elsősorban a festészet területén játszódott le. A szakterület mára „tudományosan meghatározott, módszertanában kidolgozott, és művészeti egyetemen oktatják”. ## A restaurálás története Restaurálásról voltaképpen azóta lehet beszélni, mióta emberi alkotások, műalkotások születnek. Krétán már az i. e. 2. évezredben tisztították és karbantartották a kultikus és felajánlási tárgyakat. A régi művek iránti érdeklődés azonban igazán csak a reneszánsz idején jelentkezett. Kerestek, találtak régi művészeti alkotásokat, csodálták azokat, arról azonban nincs forrás, hogy konzerválási szándék is megjelent volna. Michelangelóról például tudjuk, hogy ókori töredékeket egészített ki, nyilván saját művészi elképzelése alapján. Máskor ókori utánzatát öregítés céljából elásta, majd ókoriként tárta fel, hogy bebizonyítsa, maga is tud a régiek színvonalán faragni... A mű eredetiségének sokáig nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget: a korabeli restaurátor egyszerűen ráfestett, kipótolt, vagy éppen letakart részeket. Szemléletes példa erre Masaccio Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból című falfestménye, amelyen a szégyenlős utókor letakart részeket. Egy másik eset történt például Hubert és Jan van Eyck genti oltárának 1550-es felújításakor, amikor arra Jan van Scorel és Lancelott Blondell, karbantartási szándékkal, új részleteket festett. Az eljárást a korabeliek elismeréssel fogadták, ma önkényes beavatkozásnak tartják. Más esetben előfordult, hogy ha egy kép nem felelt meg egy főúri gyűjteményben a falon lógó szomszédos képek méreteinek, arányainak, a szimmetriának, akkor egyszerűen levágtak belőle, vagy hozzátoldottak. Például Giorgione da Castelfranco Judit című képét eredetileg fatáblára festette, de 1813-ban áttették vászonra, és ekkor a két széléből levágtak, így 13 centiméterrel lett keskenyebb a kép. A megrongálódott, elöregedés miatt romló alkotások minden korlátozás nélkül javíthatók voltak. Ezt fogalmazta meg Filippo Baldinucci művészeti író 1681-ben, a „restaurare et ristaurare” kifejezés magyarázataként: „Megcsinálni egy tárgy hibás részeit, amit öregség vagy más dolog elrontott; és amit szintén mondunk, de csak mellékesen: helyrehozni, felújítani.” A restaurálás konzerváló-helyreállító gyakorlata meglehetősen nehezen alakult ki. A restaurátorok sokáig elzártan, titokban dolgoztak, eljárásaikról, módszereikről többnyire nem számoltak be. Csak a 18. században kezdett lassan megjelenni a törekvés, hogy a restaurálást az alkotás szolgálatába állítsák. Olyan módszereket kerestek, kísérleteztek ki, amelyekkel az elöregedés, szállítás stb. okozta károkat helyre tudják állítani. Ebben az időszakban születtek meg a konzerválás ma is alkalmazott módszerei, például a dublírozás (új vászonnal való megerősítés), a parkettázás (a fatáblák vetemedésének csökkentése) és az átültetés (többnyire fatáblára festett kép vászonra való átvitele). - A dublírozást (a francia doubler – megkettőz szóból ered) először 1660-ban említették, de csak mintegy száz év múlva írták le. Az eljárás során egy új vászonréteget ragasztottak az eredeti hátoldalára. Keményítőből vagy lisztből készítették a ragasztót, amit bőrenyvvel, melasszal és fokhagymával gazdagítottak. A módszert Kákay Szabó György írta le a Képzőművészet iskolája (1957) című könyvében. A festett oldalra előbb selyempapírt ragasztottak csirizzel, hogy a festékréteg töredezését megakadályozzák. Ezt követően a festményt óvatosan lefejtették a vakkeretről, és színével lefelé fordítva a vászon hátoldalát alaposan megtisztították a portól és más szennyeződésektől. Megfelelő méretű vakkeretre (hamis keretre, azaz „battériára”) az eredeti vászontól körülbelül 5–5 centiméterrel nagyobb új vásznat feszítettek ki. Ragasztóval (könyvkötő csirizzel, halenyvvel vagy viaszgyantával) bekenték a kép hátoldalát, majd ráfektették a vakkeretre erősített új vásznat, végül langyos vasalóval levasalták. Van olyan eljárás, amelynél nyomófával vasalnak, és csak másnap alkalmazzák a vasalót, de akkor forró vasalót, és a kép színéről vasalnak. Ilyenkor gyakran kell emelgetni a vasalót, és több réteg papírt használnak. A viaszos dublírozást holland módszernek is nevezik, 1851-ben a híres Hopmann ezzel a módszerrel kezelte Rembrandt Éjjeli őrjárat-át. - A parkettázást fatáblára festett képek hátoldalának megerősítésére használják. A módszert a 18. század elején már alkalmazták, és számos változata alakult ki. Egy 1770-ben írt levél szerint a vezetősínes parkettázást egy Jean Louis Hacquin nevű restaurátor fejlesztette ki, aki felismerte, hogy a fa szálirányára merőleges lécek a táblák hasadását idézhetik elő, míg ha ezeket csak vezetősínként alkalmazzák, a lapok síkban tarthatók anélkül, hogy méretváltozásuk lényegesen korlátozva lenne. - Az átültetés nagy újítás volt, azt szolgálta, hogy a vetemedésre, repedésre hajlamos fatábláról lefejtsék a festményt, és a jóval rugalmasabb tulajdonságú vászonra vigyék át. Felfedezőjének egyesek a nápolyi Alessandro Majellót tartják, de más forrás szerint a francia Robert Picault, a versailles-i gyűjtemény restaurátora találta ki. Utóbbi sok fatáblára készült képet ültetett át vászonra, például Raffaello Szent Mihályát, vagy Andrea del Sarto Caritas-át. A fent említett Jean Louis Hacquin úgy végezte az eljárást, hogy a fatáblát – a festékréteg megfelelő rögzítése után – hátulról legyalulta az alapozásig, majd rögzítette a vászon hordozón. Az eljárás gyorsan elterjedt, sőt divatossá vált. Az esetek többségében persze ne gondoljunk ilyen kíméletes megoldásra, gyakran a vásznat – a festett oldalon megerősítve – egyszerűen letépték a felületről. Az átültetéseknek – a mai felfogás szerint – akkor van létjogosultsága, ha a fatábla már annyira zsugorodott vagy károsult, hogy a festékréteg emiatt sérül. A pottendorfi Esterházy-képtárban 1850 körül dolgozó Erasmus Engert munkamódszerét a következőként írták le (némi feltételezéssel): „a lakkot le kell venni, tisztítani, a régi – az eredetit hátrányosan befolyásoló – retusokat eltávolítani, a sérült részeket kiegészíteni, új lenvászonra húzni, a fatáblákat parkettázni, lakkozni.” 1770-ben Velencében alakult meg az első restaurátor műhely (Laboratorio di San Giovanni e Paolo) Pietro Edwards irányítása alatt. A műhelyben évente mintegy tizenhat képen dolgoztak, és igyekeztek átgondoltan, az akkori viszonyokat tekintve korszerű módszereket alkalmazva foglalkozni a képekkel. A kiegészítésekhez masztixos lakk kötőanyagot használtak, a célkitűzésük pedig az volt, hogy a javított részek megegyezzenek az eredeti felülettel. Az idő múlásával egyre több festménynél tapasztalták a festmény felületét borító lakk sötétedését, ami sokszor szinte teljes „sötétségbe borította” a képet. Rembrandt híres műve, az Éjjeli őrjárat is onnan kapta közkeletű nevét (eredeti címe A lövészegylet kivonulása), hogy a lakkréteg sötétedése miatt a későbbiekben éjszakai jelenetnek gondolták a kép témáját. Gyakran megtörtént, hogy amikor eltávolították a besötétült lakkot, akkor annyira más képet mutatott a festmény, hogy szakszerűtlenséggel vádolták a restaurátorokat (előfordult, hogy joggal). A kor neves restaurátora volt Max von Pettenkoffer, akinek fontos szerepe volt a restaurálás tudományossághoz való közelítésében. Ő a konzerválást tudományos és technikai oldalról közelítette meg, a figyelmet a kép anyagaira irányította, és fontosnak tartotta az alkalmazott módszerek nyilvánosságát. Szabadalmaztatott egy regeneráló ládát is, amelyben alkoholgőzöket áramoltatott, és ezek alkalmazásával – ígérete szerint – nem kellett eltávolítani a lakkréteget, a festmény eredeti ragyogása visszaáll. A módszer azonban nem volt hatásos. A restaurálás menetébe fokozatosan vonták be a különböző természettudományokat. A restaurálás folyamata két jól elkülönített részre osztódott: a konzerválásra és az esztétikai helyreállításra. A két fázis közül a konzerválást tartják fontosabbnak: a műtárgyat előbb a pusztulástól, a további romlástól kell megvédeni, és csak ezután következhet a tisztítás és kiegészítés (bár a két rész nem mindig válik el ilyen élesen, és néha még a sorrend is fordul kicsit). A festmények restaurálásának elveit először 1930-ban rögzítették egy párizsi konferencián. Itt mondták ki, hogy a konzerválás fontosabb, mint a tisztítás. Az is fontos alapelvvé vált, hogy a restaurátornak minden rendelkezésre álló eszközt felhasználva a lehető legteljesebb képet kell alkotnia a tárgyról, annak állapotáról, és azt részletesen dokumentálnia is kell. A művelet során az eredeti mester szellemében kell munkálkodnia, és kerülnie kell minden olyan beavatkozást, ami veszélyeztetné a műtárgyat. A restaurálás sokszor már egyre inkább nem egyéni döntés kérdése, hanem szakértő csoport, szakmai bizottság hoz meg egy-egy fontos döntést. Ezért is válhatott szükségessé a restaurátorok „etikai kódexének” a megfogalmazása, amit Magyarországon a Magyar Restaurátorok Egyesülete foglalt össze. Ebben fontosnak tartották kiemelni, hogy „Restaurátorok azok a szakemberek, akik a restaurátori-konzervátori feladatok biztonságos végzéséhez nélkülözhetetlen művészi, technikai, módszertani és tudományos képzésben részesültek.” A restaurátor szakma mára kétségtelenül nagyot fejlődött, tudományossá és technikájában fejletté vált. Ennek ellenére – főleg nagyobb szabású, nemzetközi érdeklődésnek kitett munkák kapcsán – nagy vitákat váltanak ki egyes restaurálási események. Ilyen viták valószínűleg mindig is kísérni fogják a restaurátorok működését. „Kevés vitathatóbb kérdés van a világon, mint egy festmény restaurálása. Sosem találkoztam olyan szakmabelivel, aki elégedett volt a többiek munkájával” – írja Bernard Benson. A vita sokszor összefügg azzal, hogy a művészettörténész és a restaurátor szakma nézetei folyamatosan változnak. Az utóbbi évtizedekben például fokozottabban került előtérbe a műtárgyak integritásának megőrzése, ami azt jelenti, hogy „a korábbiaknál jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a muzeológusok a műtárgyon található „szennyeződések”, használati nyomok információ-hordozó szerepének, és jobban törekszenek ezek megtartására, mint azelőtt”. Például ma senkinek nem jut eszébe a Szent Korona vagy a koronázási palást korábbi javításaihoz – bármily kezdetlegesek is voltak – hozzányúlni és „visszaállítani” azokat. Hasonló véleményt képviselt James Beck és Michael Daley is, akik erőteljesen támadták – több más példa mellett – a Sixtus-kápolna freskóinak restaurálását, és felvételekkel igazolták, mennyi részlet veszett el Michelangelo falfestményeiről (erről a bal oldali kép és szócikk végén található néhány felvétel segítségével ugyan nem lehet képet alkotni, de a restaurálás hatását egyértelműen érzékeltetik). Másik példájuk Masaccio Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból című freskójának restaurálásához fűződik: az Ádám nemi szervét takaró lomb eltávolítását hibásnak tartják, mert nem látják minden kétséget kizáróan bizonyítottnak, hogy az későbbi beavatkozás eredménye volt. A leírtak nem bizonyítanak mást, mint hogy a restaurátor szakma folyamatos fejlődésben van, tudományos eredmények folyamatosan gazdagítják. A restaurálás mára – noha kétségkívül igényel kreativitást és kézügyességet – interdiszciplináris tudománnyá fejlődött, ami felhasználja a fizika, a kémia és a biológia eredményeit, ugyanakkor a restaurálás alapvető kérdéseiben segítségül hívja a filozófia és az etika tudományát is (és ez végső soron minden restaurátori tevékenységet megelőz). ## A restaurálás segédtudományai A restaurátoroknak sokoldalú tudással, tehetséggel kell rendelkezniük, ők ugyanis művészek, művészettörténészek és műtárgyvédelmi szakemberek is egyben. Természetesen nem kell mindenhez érteniük, munkájukhoz számos tudományág segítségét kérhetik, ez napjainkban már követelményszerűen megfogalmazott gyakorlat. „Ez a közreműködés annak érdekében szükséges, hogy a beavatkozásokat előzze meg alapos történeti és természettudományos diagnosztikai vizsgálat, mely hozzájárul a szakszerű konzerválás és a hiteles helyreállítás megvalósításához.” Nem véletlenül nyilatkozott így egy restaurátor: „Sokan azt hiszik, a restaurátor csak javítómester. A munkánk ennél sokkal szerteágazóbb, már-már 'fehérköpenyes'. Órákig tudunk vizsgálni egy festményt: a vászon szövését, a festékrétegek állapotát, a kép sérüléseit – szinte háttérbe szorul, amit a kép ábrázol. Valóságos nyomozati munkát végzünk UV lámpával, infrakamerával, mikroszkóppal." A restaurálás egyik legfontosabb eszköze a látható fény tartományában végzett fényképezés, amely egyrészt alapja a fotográfiai vizsgálatoknak, másrészt a dokumentálás alapvető eszköze is. A normál, diffúz megvilágítás mellett készített felvételek a műtárgy állapotának, a munka közben készített felvételek pedig fázisállapotok rögzítésére alkalmasak. Ha a fényforrás helyzetét változtatja a restaurátor, akkor a súrolófény a kép fraktúrájáról, a festő alkotási, ecsetkezelési módszeréről adhat felvilágosítást (ezért a művészettörténészek is alkalmazzák). A súrolófény segítségével a restaurátor a vászon, a fatábla sérüléseire, torzulásaira, a festékréteg hibáira deríthet fényt. A látható fénytartományon belül felvételeket lehet készíteni különböző additív színszűrők alkalmazásaival is. A rövidebb hullámhosszú kék például kevésbé hatol át a lakkrétegen, mint a vörös, így utóbbival a kép viszonylag mélyebb rétegeit is lehet vizsgálni. A fényképezés speciális alkalmazásának tekintendő a makro- és mikrofotográfia. Előbbi a fényképészet eszközeivel elérhető nagyított felvételek készítését jelenti, míg az utóbbi esetén mikroszkóp segítségével készítenek erősen nagyított felvételeket. A nagyított képrészletek megfigyelése számos érdekes következtetésre adhat lehetőséget. A restaurátori gyakorlatban általában a polarizációs és a sztereó mikroszkópot használják. A mikroszkópos vizsgálat során be lehet tekinteni például egy festékrepedés alá, képet lehet kapni a szerkezet felépítéséről, a rétegek számáról és vastagságáról, az alkalmazott pigmentekről. Gyakran előfordul, hogy egyes kényes részek tisztítását mikroszkóp alatt végzik. Az ultraibolya fényben készített felvételek során hasznosíthatják a felületről visszavert, vagy a felületen, az egyes anyagoknak megfelelő mértékű gerjesztett sugarakat rögzíthetik. Előbbi esetben az objektív elé az UV-sugárzást áteresztő szűrőt, míg a második esetben azt elnyelő szűrőt helyeznek. A felvételeken mutatkozó sötétebb foltokból a későbbi javításokra lehet következtetni: az első esetben a lakkozás fölötti javításokat lehet kideríteni, míg a második, lumineszcenciás felvételek sötét foltjai a lakk alatti beavatkozásokat mutatják meg. A kétfajta felvétel együttes alkalmazásával lehet kialakítani a javítási módszert. Az infravörös fény segítségével készített felvételekkel a kép mélyebb rétegeibe lehet betekinteni. A felvételeket nem befolyásolják a színezett lakkok, így a lakkréteg esetleges eltávolítása előtt lehet képet alkotni a festményről. Az infravörös fényképezés felvilágosítást ad a festékréteg alatti korábbi kompozíciós változatokról és a festő rajzvázlatáról, a sötét lakkréteg által elfedett szignatúrákról, a hátoldalon lévő elhomályosodott feliratokról stb. Ilyen értelemben az infrafelvétel a művészettörténeti kutatásoknak is fontos eszköze. A radiográfia alkalmazása a restaurálás során rengeteg hasznos információt nyújt a műtárgyról, bár néha csak más vizsgálatokkal együtt ad kielégítő eredményt. A klasszikus röntgenfelvételek segítségével derült fény néhány érdekes művészettörténeti jelentőségű felfedezésre. Például így derült ki, hogy Goya a Korsós lány című művét egy virágcsendéletre festette rá. De röntgenvizsgálat során jöttek rá arra is, hogy Giorgione da Castelfranco rejtélyes festményén, A viharon, a bal oldali ifjú helyén eredetileg egy női akt állt. A felvétel készítésekor a filmet a kép felületére helyezik, a sugarakat pedig alulról bocsátják rá. A felvétel azonos méretű a festménnyel, így a restaurátori munkához fontos gyakorlati segítséget nyújthat. A röntgensugárzás tartományából a nagyobb hullámhosszú, „lágyabb” sugarakat használják, mert így gazdagabb tónusú felvételeket lehet készíteni. A felvételek nem a kép rétegeiről adnak információt, hanem egy „összesített”, mindent tartalmazó képet kapunk. Lehet látni az alapozás mikéntjét, a hordozó hibáit, a fatábla erezetét, rovarjáratait, az esetleges tömítőmasszás helyeket stb. A kémiai analitika módszereivel az alkalmazott anyagokat lehet kideríteni, bizonyos alapozó- és festékanyagok meghatározása a műalkotás kormegállapítását is segítheti. Röntgendiffrakciós vizsgálatokkal kristálytani elemzéseket lehet végezni, színképelemzéssel a különböző festőszerek anyagára lehet következtetni. A restaurátorok által alkalmazott tudományágakról, részletes példákkal bemutatva, Tímárné Dr. Balázsy Ágnes számolt be egy konferencián. Mikroszkópos és elektronmikroszkópos felvételek segítségével vizsgáltak például történeti textíliákon alkalmazott fémszálakat. Ugyancsak mikroszkópos vizsgálatok derítettek fényt egy csalásra: egy „régi” perui babán szintetikus fonalat fedeztek fel. Elektronsugaras mikroanalízis, röntgenemisszió, gyorsított ionsugaras analízis és gázkromatográfiás vizsgálatok segítségével derítették ki egy avar kori fémtárgy kezelési módját. Rétegcsiszolat mikroszkópos és röntgendiffrakciós vizsgálatával derítettek fényt egy középkori szobor festékanyagára. Biológiai vizsgálatok segítségével sikerült kideríteni egy oklevélen megtelepedett egysejtű gomba fajtáját. A magyar koronázási palástot elektronmikroszkóppal vizsgálták, majd az így felfedezett gomba spóráit biológiai eszközökkel határozták meg. ## A festményrestaurálás módszerei Már korábban volt arról szó, hogy a modern restaurálás menete két részre osztható: a konzerválásra és az esztétikai helyreállításra. A két fázis között nincs éles határvonal, de egyértelmű hogy a konzerválás a fontosabb és elsőrendűbb. A műtárgyat előbb meg kell védeni állapota további romlásától vagy esetleges a pusztulástól, majd ezt követheti a tisztítás és a helyreállítás (ami egyébként néha el is maradhat). ### Konzerválás A konzerválásnak alapvetően két válfaja van: a megelőző és a beavatkozó konzerválás. A megelőző konzerválás esetén nem nyúlnak a műtárgy anyagához, „csupán” a megfelelő környezet kialakításával igyekeznek biztosítani az alkotás állapotának megőrzését. A módszer számos megoldást jelenthet: a megfelelő világítás, hőmérséklet, klíma biztosítását, sőt esetenként inert gázok segítségével elzárhatják a tárgyat az oxigén, a kén-hidrogén, a savképző anyagok és károsító élőlények (gombák, baktériumok, rovarok) hatásától. A Magyar Nemzeti Galériában például hűtött tárlókban mutatják be Munkácsy Mihály aszfaltalapozású festményeit, vagy az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát argon atmoszférában tárolják. A beavatkozó restaurálás konzerválási fázisában általában a hordozóanyag javítását, megerősítését és a festékréteg rögzítését végzik el. Minthogy a hordozó állapota a meghatározó, a munkálatok általában ehhez igazodnak. A festmények hordozója nagyjából a reneszánsz időkig alapvetően fatábla volt, ezt követően fokozatosan fa vakkeretre feszített vászonra kezdtek festeni a művészek. A fatáblákat több deszka egymás mellé illesztésével alakították ki. Alapanyagnak többnyire nyár-, tölgy-, dió- és gesztenyefát használtak, de egzotikus fa alapanyagok is előfordultak. Magyarországon a hársfa és a fenyőfa táblák voltak a gyakoribbak. A fa a klíma, a levegő nedvességtartalma hatására változtatja térfogatát, hosszát, a lap pedig görbül, vetemedik. Ez a vetemedés nagy mértékben függ attól, hogy a deszkát a fatörzs melyik részéből metszették ki. A fa alapanyagból kimunkált deszkákat egymás mellé illesztették, ragasztották, hátsó oldalukon pedig keresztirányú hevederlécekkel merevítették. A hevederléceket fecskefarok alakú nútokban helyezték el, így a vetemedést jórészt sikerült megakadályozni, ugyanakkor a lap mozgására megmaradt a lehetőség. A vetemedés elleni küzdelem következő lépcsője a „parkettázás” megjelenése volt, amikor a szálirányra merőlegesen vezetőléceket fektettek fel, amiket ezekre merőleges rögzítőlécekkel odaszorították, így egy négyzethálós merevítő rendszer jött létre. A parkettázásnak az idők folyamán számos változata terjedt el, amelyek a kép egyenesen tartását voltak hivatottak megoldani. A teljes merevítést kerülték, bizonyos mozgást minden megoldásnál biztosítani kellett, egyébként a falap hasadhatott. A restaurátorok a fatáblák merevítő rendszerét vizsgálják meg, szükség esetén kiegészítik, javítják, az elmozdulásokat igyekeznek különböző megoldásokkal elősegíteni (például a fa erezetét követő rögzítőlécekkel, támasztó- vagy nyomókeret alkalmazásával stb). A vetemedés mellett a másik gondot a fatáblák rovar- és gombafertőzöttsége szokta okozni. A rovarkárok ellen többnyire gázosítással védekeznek, a járataikat pedig például valamilyen műgyantával telítik. A telítést lehet légritka térben gyorsítani. Ha a faanyag már annyira károsult, hogy nem lehet a festményt az eredeti táblán megőrizni, ebben az esetben választhatja a restaurátor a korábban már ismertetett átültetést. A festékréteget selyempapír és esetleg vászon ráragasztással rögzítik, majd a fatáblát – fokozatosan finomodó szerszámokkal, az utolsó stádiumban már szikével – lemunkálják az alapozásig, majd rögzítik az új hordozón. A vászonra való áthúzás mára gyakorlatilag megszűnt, a festményt általában rétegezett falemezre, szendvicspanelre ültetik át. A fatáblák kiszáradás miatti zsugorodásának gyakori következménye, hogy a festékréteg felhólyagosodik, néha háztető formában kicsúcsosodik. Ilyenkor a festékréteg alá ragasztót juttatnak, és védő papírréteg védelme alatt langyos vassal levasalják a felületet. A lenvászonra festett képek a 16. századtól kezdték kiszorítani a fatáblákat. A vászon anyaga, szövése, az alapozás módja mind segítséget nyújt a kor megállapításában. A vászon természetes öregedésén kívül komoly gond a páratartalom és a hőmérséklet változásai miatt bekövetkező méretváltozások. A méretváltozások szükségszerűen együtt járnak az alapozó és a festékréteg repedezésével, rosszabb esetben pikkelyesedésével. A vászonra festett képek restaurálásának első lépése a festékréteg és a vászon hordozó megerősítése (dublírozás). A műveletet a festékréteg felületének rögzítésével kezdik: selyempapírt ragasztanak a kép színére. Száradás után a vászon hátsó felületét alaposan megtisztítják (ha korábban már dublírozva volt, eltávolítják a dublírozóvásznat), és folyékony viasz–gyanta keverékkel bevonják. A keverék beitatódik a vászonba, amely beitatódást vákuumasztal alkalmazásával lehet segíteni. A festékréteg megerősítése után a vászon megerősítése következik. Ehhez az egyenletesen szőtt lenvásznat dublírozómasszával fölragasztják az eredeti vászon hátuljára, majd a képet – még a teljes száradás előtt – felszögelik a vakkeretre, hogy a száradási feszültség is segítse a kép kifeszülését. Előfordul, hogy az eredeti vakkeret annyira rossz állapotban van, hogy új vakkeretet kell készíteni. ### Tisztítás A műtárgyak tisztítása a beavatkozó konzerválás talán legkényesebb fázisa, visszafordíthatatlan folyamat. A festmények tisztítása során többnyire a festmények felületén lévő besötétedett, porral, korommal, piszokkal szennyezett lakkréteg eltávolításáról van szó. A művelet nagy tapasztalatot és figyelmet igényel, és ismétlődően fel-felvetődik a kérdés: eltávolítható-e a lakkréteg a festékréteg károsodása nélkül. A művelet megkezdése előtt ismerni kell, ki kell deríteni az alkotás korát, meg kell tudni az alkalmazott lakk anyagát. De még ilyenkor is próbatisztítást végeznek a festmény kevésbé frekventált, piciny, 1 négyzetcentiméternél nem nagyobb részén. A tisztítás végső soron három réteg, a felületi piszok, a lakkréteg és a régi retusálások nyomainak eltávolításából áll. A lakk eltávolításának alapja az, hogy a bevonat általában sokkal jobban oldódik, mint a festékréteg. A tisztítást oldószerbe mártott kis vattacsomóval, vattapálcikával vagy pálca végére tekert szövetdarabbal, míg az oldószer semlegesítését (tulajdonképpen hígítását) terpentinbe vagy lakkbenzinbe mártott vattacsomóval végzik. Az oldószer általában alkohol, benzin és éter meghatározott arányú, az adott festményhez kialakított keveréke, de természetesen más oldószerek is használatosak. A műveletet négyzetcentiméternyi, vagy még kisebb felületen végzik egyszerre. Más tisztítási módszereket is alkalmaznak, előfordul például, hogy a kikísérletezett oldószert rápermetezik a festmény felületére, majd terpentinnel eltávolítják a felpuhult lakkréteget. ### Kiegészítés A restaurálás nagy dilemmája, hogy mi történjen a tisztítás után, akkor, amikor a restaurátor megközelítette a műalkotás azon állapotát, amikor az elkészült – azzal a megjegyzéssel, hogy az az állapot, ami akkor volt, amikor a művész befejezte a munkát, soha nem állítható vissza. A festmények nagy részén különböző jellegű és nagyságú hiányok vannak. A restaurálás korábbi időszakaiban ezeknek a hiányoknak a „tökéletes” kijavítására törekedtek, hogy azt ne is lehessen észrevenni. A mai gyakorlat a hiány jellegétől teszi függővé a kiegészítést, úgy, hogy a kiegészítések mértéke sohasem kerülhet túlsúlyba az eredetivel szemben. A hiányok pótlását a felület egy szintbe hozásával kezdik, amelyet tömítőmassza alkalmazásával érnek el. Ezután kapja meg a kép az első átlátszó, színtelen lakkrétegét. Ezt követi a hiányzó részek retusálása. Ez – leegyszerűsítve – alapvetően kétféle módon történik: a megkülönböztethető retusálásnál az eredetitől jól megkülönböztethető festőstílust alkalmaznak, a beilleszkedő retusálásnál pedig illeszkednek az eredeti stílushoz. Megkülönböztethető retusálás esetén a hiányokat függőleges vonalkázással egészítik ki, természetesen a szükséges színezéssel. E módszer révén, megfelelő távolságból szemlélve a képet, egységes benyomást kaphatunk a festményről. A 16. századtól kezdődően vászonra festett képeknél viszonylag ritkán használják ezt az eljárást, mert az ezeken alkalmazott festői eljárást a vonalkázás nem tudja megfelelő módon közelíteni. Ilyenkor a beilleszkedő retusálás módszerét alkalmazzák. A retusált festményeket újralakkozzák. Először általában egy vékony masztixréteget hordanak fel, hogy elérjék a megfelelő színmélységet, majd egy második lakkréteggel (általában viaszlakk) a kép felületének a levegőtől való elzárását biztosítják. Az így lakkozott kép felülete kevésbé csillogó, ami a festmény műélvezetét segíti elő. ### Állapotrögzítés bélyegkép\|jobbra\|Az Éjjeli őrjárat állapotrögzítése Amszterdamban A festmény tisztítása, hozzáférhetővé tétele után feladata a restaurátoroknak, hogy a festmény beavatkozás előtti állapotát rögzítsék. ## A restaurálást kísérő vitákról A restaurálás körüli viták minden fontosabb, a közérdeklődés központjában álló, nagyobb jelentőségű műalkotás körüli munkálatokat végigkísérik. Ezek a viták esetenként igen hevesek lehetnek (akár jogi következményekkel is), így a legkörültekintőbb restaurálási esetek is mindig megkérdőjeleződnek. Ezért látszik kialakulni az a felfogás, hogy megőrizni, konzerválni, de ne felújítani. Más kérdés, hogy a közönségben viszont erős az igény az „eredeti” műalkotás megtekintésére, a közvélemény ezért a frissítést, a felújítást támogatja. Az utóbbi időszak egyik legnagyobb vihart kiváltó restaurálási munkálatai Michelangelónak a Sixtus-kápolnában lévő freskóit érintették. A munkálatok 1984-től 1994-ig tartottak. A legnagyobb gondot és aggodalmat a mennyezeti freskók kezelése jelentette, de az Utolsó ítélet is nehéz feladat volt. A munkálatokat hosszas tudományos vizsgálatok előzték meg és – természetesen – heves viták kísérték. Az eredmény láttán az elismerések mellett a támadások csak kiéleződtek. A restaurálás hatását szemléltetik az alábbi képek.

Selyem

A selyem a köznyelvben általában a hernyóselymet, a selyemlepke (Bombyx mori) hernyójának mirigyváladékát jelenti, amely fontos textilipari nyersanyag. Tágabb értelemben azonban a selyem minden olyan állat mirigyváladékát jelenti, amely bizonyos hasonlóságot mutat a hernyóselyemmel. Ilyen például a vadselyem vagy a pókselyem. Selyemnek csak azt a szövetet nevezik, amelyet a selyemhernyó gubójából nyernek. A selyemszövet típusai: taft, kreppdesin, kreppzsorzsett, kreppszatén, düsessz, organza, szatén, pongé, twill, bourette. Vadselyemből készül a doupion-, honan-, vagy a santung-selyem. A selyem feldolgozása az ókori Kínából ered, ahol évezredeken át őrizték a titkát. A kínai selyemárut az Ázsián átvezető selyemutakon szállították a kereskedők Európába, ahol igen nagy becsben tartották. Csak 552-ben sikerült két Kínában járt szerzetesnek Európába csempésznie selyemhernyó-petéket, ezzel itt is megalapozták a selyemhernyó-tenyésztést, ami aztán számos országban elterjedt. A selyemruházat Európában mindig is luxuscikknek számított. Magyarországon 1680-ban honosította meg Passardi Péter János a selyemhernyó tenyésztését. Ezt követőleg számos selyemmanufaktúra működött az országban. Óbudán 1783-ban létesült az első gyár, a Filatórium (Selyemcérnázó), amit 1785-ben – ugyancsak Óbudán – a Selyemgombolyító követett. Kossuth és Széchenyi is szorgalmazta a selyemhernyó-tenyésztést, de ezt végül csak 1880-ban Bezerédj Pál valósította meg Tolnán. Később Magyarország számos városában alakultak selyemgyárak, amelyek az 1990-es évekig működtek. A selyem termesztése körülményes és feldolgozása munkaigényes. A selyemhernyó által képzett két fonómirigy váladéka alkotja a gubót, a kettős szálból a hernyó betokozza magát. A feldolgozás kezdetén forró levegővel kiölik a bábot, majd forró vízben megpuhítják a gubó anyagát és ebből lefejtik magát a selyemszálat. Ezt azután textilipari műveletekkel fonallá alakítják és teszik alkalmassá a további feldolgozásra (szövés, kötés, hímzés stb.). A szintetikus szálasanyagok előretörésével jelentősége csökkent, az összes textilnyersanyag-felhasználásnak mindössze körülbelül 0,2%-át teszi ki. ## A hernyóselyem A hernyóselyem, a selyemhernyó mirigyváladékából keletkezett finom, fényes, rugalmas szál, egyike a textiliparban felhasznált állati eredetű szálasanyagoknak. Szövésre való alkalmasságát a kínaiak ismerték fel már időszámításunk előtt 3000 évvel. 2007-ben találtak egy Csianghszi tartományban folyó ásatásnál egy régi sírban olyan színes selyemszövet-darabot, amelynek korát 2500 évesre teszik. Feldolgozásának titkát 25 évszázadon át megőrizték. Igen fontos kereskedelmi cikk volt, amelyet a híres selyemúton (ami valójában több ágon is haladt Ázsián és Európán át) szállították egészen Rómáig. Ma is Kína a legnagyobb selyemtermelő ország: a világ összes hernyóselyem-termelése 2006-ban kb. 145 ezer tonna volt, ennek mintegy 72%-a Kínából származik. ### Történeti áttekintés A selyem története a Kr. e. 3. évezredre nyúlik vissza. A legenda szerint ugyanis Hszi Ling-si kínai császárné, aki i. e. 2640 körül élt, véletlenül beleejtett a forró teájába egy selyemgubót, ami a hőtől meglágyult és hosszú, finom fonalat eresztett le. Ennek a véletlennek köszönhetően fedezték volna fel a hernyóselymet és kezdtek belőle ruhákat készíteni. 2009-ben Harappában, Pakisztánban találtak radiokarbon-módszerrel Kr. e. 2450–2200 közöttinek datált olyan selyemszálakat, amelyek más lepkefajok (Antheraea assamensis, Antheraea mylitta) szálai, ez azt bizonyítja, hogy az Indus-völgyi civilizáció Kínától függetlenül ismerte a selymet. A különböző fajok szálainak feldolgozása is kis mértékben eltér egymástól. Ezeknek a lepkéknek a selymeit napjainkban nem használják. Tény, hogy a selyem Kína kultúrájában évezredeken át igen fontos szerepet töltött be, mély nyomot hagyott a népszokásokban és a vallási szertartásokban is. Az ókori Kínában könyveket is írtak selyemszövetre. Az íráshoz kezdetben feltehetően ugyanazt a selyemfajtát használták, mint amiből ruhát is készítettek. Már az ókorban, a római patriciusok és a japán császárok is selyemöltözeteket hordtak, de a kelme elkészítésének módját 3000 éven keresztül szigorúan őrizték Kínában. Halálos bűnnek számított egy selyemhernyót vagy akár egy petét kivinni az országból. A selyem kereskedelmének első nyomaira utalnak egy Kr. e. 1070-ből származó egyiptomi múmia hajában talált selyemszálak. Bár a kínaiak nagyon szigorúan őrizték a selyem titkát, időszámításunk szerint 200 körül az mégis eljutott Koreába, 300-ban pedig Indiába is. A Kr. e. 2. századtól Kínából a selyemutakon szállították a selymet a kereskedők. A Kelet-Római Birodalomban Justinianus császár (527–565) korában terjedt el a selyemhernyó-tenyésztés, miután 552-ben két térítő szerzetes bambuszbotokban Bizáncba csempészett néhány selyemhernyópetét. A bizánci és mór selyemszövők révén Itáliában is ismertté vált ez a technika. A 13. századra Firenze és környéke az európai selyemgyártás fontos központja volt. Franciaországban is itáliai mesterek honosították meg. A lyoni selyemgyárak hagyományos kínai és perzsa díszítőmintákkal készült kelméi hamarosan meghódították nemcsak az európai királyi udvarokat, hanem a világpiacot is. A 15. században kialakultak az európai selyemgyártás önálló jegyei. Indiában nagy hagyománya van a selyemnek és ma is ez a második legnagyobb selyemtermelő ország. Eredetileg az előkelő társadalmi osztályokhoz tartozók viseltek selyemből készült ruhákat, a szegényebb néposztály pamutruhát hordott. Ma a selyemgyártás központjai: Dél-Indiában Bhúdhan Pócanpalli (amit Silk City, azaz Selyemváros néven is ismernek), Káncsipuram, Dharmávaram, Maiszúr, Észak-Indiában Banárasz és Szárisz. A történelmi időkből ismert "Mursidábád-selyem" főleg Maldában és a nyugat-bengáliai Mursidábád kerületben készülnek. Ugyancsak a selyemgyártásáról nevezetes hely Bhágalpur. A káncsi selyem híres jellegzetes mintázatáról és tartósságáról. Ugyancsak jól ismert az Északkelet-Indiából származó Assam-selyem (Asszám-selyem). Indiában is hagyományosan kézi szövőszékeken készítik és kézi eljárásokkal színezik a selyemszövetet, amibe gyakran ezüstfonalakat is beleszőnek. Leginkább élénk színű, drága szárikat készítenek belőle. A selyemből készült ruházat szorosan hozzátartozik a hagyományos indiai ünnepi viselethez. Thaiföld jó klimatikus viszonyai kedveznek a selyemhernyó-tenyésztésnek és a vadselyem előállításának. A nők szövőszékeken készítik a selyemszövetet, a készítésmód mesterfogásai generációról generációra hagyományozódnak. A lányt akkor tekintik házasságra érettnek, amikor már elsajátította ezt a mesterséget. A thaiföldi selyemszövetek gyakran bonyolult mintázatúak, sokszínűek, és a legtöbb tájegységnek megvan a maga jellegzetes mintázata és színösszeállítása, mint a népművészetekben általában. A 20. század elején a thaiföldi selyemgyártás csaknem teljesen megszűnt, ugyanis a buddhista vallás tiltja minden élőlény elpusztítását, beleértve a selyemhernyó bábjait is. Ugyanis amíg a gubó ép, a gubót alkotó selyemszálat is le lehet fejteni, ha viszont az imágó már kirágja a gubót, akkor a selyemszálakat nem lehet legombolyítani. A probléma orvoslása miatt az amerikai Jim Thomsonnak a thai király, Sirkit segítségével a második világháború után néhány nem buddhista család révén sikerült újraélesztenie ezt az ipart. A muszlim vallás tiltja, hogy a férfiak selyemből készült ruhadarabot viseljenek, a nőknek azonban szabad, ezért a selyem az iszlám országokban is elterjedt. A selymet a mórok vitték el Spanyolországba is, ahonnan azután egész Európában elterjedt. Nagy selyemkereskedelmi központok alakultak ki Észak-Itáliában, Firenze és Lucca városában. I. Ferenc francia király a 16. században olasz selyemkészítőket hívott be országába, ők alapították meg a híres lyoni selyemipart. Angliában, a 17. században I. Jakab akarta meghonosítani a selyemhernyó-tenyésztést, de az ottani klíma nem kedvezett ennek. Észak-Amerikában Virginia, Dél-Karolina és Georgia államban foglalkoztak selyemgyártással a 17. századtól, Kaliforniában a 19. századtól. Magyarországon a selyemhernyót (korabeli elnevezése a „selyemszaró bogár” volt) Passardi Péter János olasz telepes honosította meg 1680-ban. A 18. században hazánkban számos selyemmanufaktúra működött. P. Facchini II. József engedélyével Óbudán selyemcérnázót (filatóriumot) alapított. A gyár 1783-ban kezdte meg működését, a gépeket vízikerékkel hajtották. Ez az gyár azonban 1789-ben csődbe ment, megszűnt, épülete az elkövetkező évtizedek alatt összedőlt. (Erről a gyárról kapta ma is ismert nevét az óbudai Filatorigát.) 1786-ban kezdett dolgozni ugyancsak Óbudán az Agostino Mazzucato (Mazzucato Ágoston) által 1784-ben alapított és 1785-ben épült Selyemgombolyító, amely részben a Filatoriumnak, részben Valero Antal pesti selyemgyárának szállította termékét. 1840-ben Kossuth és Széchenyi célul tűzték ki a selyemhernyó-tenyésztés fellendítését. A selyemipar csak 1880-tól, Bezerédj Pál munkássága nyomán indult fejlődésnek, aki Tolnán jelentős selyemgyárat létesített. A szekszárdi selyemgyár eredetileg az apátsági uradalom kezében volt, de a 20. század elején ez is Bezerédj Pál érdekeltségévé vált. Foglalkoztak selyemtermeléssel a 18. században Békéscsabán is. 1955-ben megalakították a Magyar Selyemipar Vállalatot, amely az akkor működött tíz selyemfeldolgozó gyárat egy szervezetbe tömörítette és 1991-ig, felszámolásáig állt fenn. Nagy munkaigénye miatt a hazai selyemgyártás 1971-ben megszűnt. A tolnai volt selyemgyár épületeiben ma is működő Tolnatext Bt. textilgyár (ami azonban nem hernyóselyem-feldolgozással foglalkozik) egy házi múzeumot tart fenn a hajdani selyemfeldolgozó gépekből, korabeli publikációkból, gyári események képeiből stb. A legnagyobb magyar selyemszövőgyárat, a volt Szentgotthárdi Szövőgyárat a privatizáció során egy olasz cég vette meg és Lurotex Kft. néven működteti tovább, mesterséges szálasanyagokból készült, selyem jellegű termékek gyártására. ### A hernyóselyem előállítása A selyemszál az eperfalevéllel táplálkozó, majd begubózó selyemhernyó (Bombyx mori) váladékából képződik, alkotóeleme a fibroin, amit a szericin tart össze. Kémiailag mindkettő a fehérjék csoportjába tartozik. A selyemhernyó fejlődésének egy bizonyos szakaszában (begubózáskor), a szája melletti két mirigyből váladékot bocsát ki, s a mirigyváladékából gubót készít maga köré és ebben a kapszulában bábbá változik. Mintegy 15 nap alatt a bábból alakul át imágóvá, amely a gubó falát kirágja és meglazítja, majd a keletkezett lyukon kibújik és selyemlepkévé változik. A gubót alkotó selyemszálat le lehet fejteni, amíg a gubó ép és még nem rágta szét az imágó a gubót falát alkotó selyemszálat. Ennek érdekében a begubózást követő 8–10. napon a gubóban lévő hernyót forró levegővel elpusztítják, majd a gubót 90 °C-os vízben főzik, ahol a szericinréteg megpuhul és így a selyemgubóból kb. 400–600 méter hosszú selyemszál fejthető le. 1 kg gubóból – ami kb. 3000 darabnak felel meg – kb. 250 g szálat nyernek. Egy-egy gubószál nem lenne elég erős, ezért 3–8 gubó szálát egy fonallá egyesítik, ez a grège (ejtsd: grezs). 1 kg gubóból 8–10 óra alatt kb. 300 g grège fejthető le. A gubóról lefejtett selyemszálról szappanoldatban leoldják a szericinréteget (ez a hámtalanítás művelete). Ez tömegveszteséggel jár, amit a selyem nehezítésével (fémsós kezelésével) pótolnak. A grège sodrat nélküli szál, amit közvetlenül is fel lehet használni, de igen gyakran több grège összecérnázásával állítják elő az iparban használatos selyemfonalakat (lásd alább). ### A hernyóselyem tulajdonságai A selyemszál keresztmetszete lekerekített sarkú háromszögre hasonlít, ennek következtében a szál szinte lapos oldalai sok fényt vernek vissza, az adja a szálak fényét. A selyem puha, lágy fogású. A nyers gubószál sűrűsége 1,37 g/cm3, hámtalanítás után 1,25 g/cm3. Viszonylag igen erős, a hámtalanított selyem szakítóhossza (azaz az az elméleti hosszúság, amely alatt saját súlya alatt elszakadna) 25–44 km, nagyjából a nejlonéval egyezik meg. Nedves állapotban azonban szilárdságának mintegy 20%-át elveszíti. Szakadási nyúlása száraz állapotban 3,5%, nedvesen 12%. Erősen nedvszívó, saját tömegének akár 30%-át kitevő vizet is meg tud kötni. Nedves állapotban megduzzad, átmérője akár 16–18%-kal is megnövekszik. Jó elektromos szigetelő. Híg savak nem károsítják, sőt savazással javítható a fogása és a fénye, de savakkal szemben általában kevésbé ellenálló, mint a gyapjú. A lúgokat azonban kissé jobban bírja a gyapjúnál. A szerves oldószereknek ellenáll. A klór erősen károsítja. Igen jól színezhető. Mikroorganizmusokkal szemben ellenálló. ### A hernyóselyem mint textilipari nyersanyag A sodrat nélküli grège alkotja a textilipar által használt különböző cérnák alapanyagát. (A cérna a textilipari szaknyelvben több fonalág összesodrásával készült képződmény.) - A grège önmagában is használható különféle rendeltetésű selyemszövetek lánc- vagy vetülékfonala céljára. Az ilyen szövetek nagyon puhák, „selymes” fogásúak. - A muszlin erősen sodrott grège, sodratszáma 1500/méter. - A tráma 2–4 grège szál viszonylag kis sodratszámú (80–150/méter) összecérnázásával készül és szövetek vetülékfonalaként használható. - Az organzin úgy készül, hogy grège-t méterenként 300–600 S irányú sodrattal összecérnáznak (lásd: fonás), majd 2–3 ilyen ún. előcérnát méterenként 400–600 Z (azaz az előbbivel ellenkező) irányú sodrattal ismét összecérnáznak. Ezzel az eljárással jelentősen megnövelik a termék szakítóerejét. - A grenadin hasonlóképpen készül, mint az organzin, de nagyobb sodratszámmal, emiatt még erősebb annál. - Az ondulé egy fajta díszítő cérna. 3 grège szálat S irányú 1500/méter sodratszámmal összecérnáznak, majd egy negyedik grège szálat adnak hozzá és Z irányban 1000/méter sodratszámmal hozzácérnázzák. A cérna ezáltal csavarmenetszerű lesz, ami a belőle készült szövetnek jellegzetes felületet ad. - A kreppfonal 2–10 grège szál egyesítéséből áll, úgy, hogy a szálak felét S, a másik felét Z sodrattal cérnázzák nagy (2000–3000/méter) sodratszámmal, majd ezeket egyesítik. A nagy sodratszám miatt a szövet felülete szemcsés, „krepp" jellegű lesz. A selyemhulladékot is hasznosítják: - a chappe (ejtsd: sapp) selyem a nem lefejthető iker- és egyéb gubók és az egyéb selyemhulladékok feltépésével, fésülésével és az így kapott rövid szálak megfonásával készül; - a burett selymet a chappe-fonodában keletkező hulladékból fonják; - újabban a selyemhulladékot nemszőtt kelmék készítésére is felhasználják, műszaki textíliák céljára. ### A hernyóselyem felhasználása Jóllehet a világ selyemtermelése (évente kb. 145 ezer tonna) az összes szálasanyag-termelésnek (71,6 millió tonna/év) mindössze 0,2%-át teszi ki, a selyem mégis nagyon fontos szerepet tölt be a textiltermékek körében. Viszonylagos ritkasága, előállításának nagyon munkaigényes volta miatt drága luxuscikknek számít. A legnemesebb, legtartósabb természetes alapanyagnak tartott, puha fogású selymet mindenki ismeri, öltözködési célra ruha, szári, kimonó, nyakkendő, sál, legyező készül belőle. Régebben – a szintetikus szálasanyagok megjelenése előtt – jelentős műszaki felhasználása is volt, elektromos szigetelő bevonatok, malomipari szitaszövetek készültek belőle, és a nejlon feltalálását megelőzően ebből készítették az ejtőernyőket. A hernyóselyem fontos alkalmazási területei közé tartoznak az ágyneműk is; reneszánszát éli ágyneműben paplantöltetként, plédként és huzatként egyaránt. Paplantöltetek a fonalkészítésre nem alkalmas, fellazított gubók kellő méretre történő szétterítésével és több réteg egymásra fektetésével készülnek. Selyemszövetekre képzőművészeti alkotásokat is festenek. Számos lakás falait és ablakait díszítik selyemből készült faliszőnyegek és függönyök. A híres perzsaszőnyegek készítéséhez is felhasználnak selyemszálakat. A selyemfonalak és -kelmék a kozmetikai iparban és a gyógyászatban is alkalmazásra találtak. ## Vadselymek A tenyésztett selyemlepke (Bombyx mori) hernyójának selymén kívül a textilipar egyes vadon élő lepkefajok hernyóinak gubószálait, az ún. vadselymet is felhasználja. Ez általában durvább és sötétebb színű a tenyésztett selyemhernyó selyménél. A legnagyobb jelentősége a tussah selyemnek van (nevét Kína egy hasonló nevű körzetétől kapta, ahol a legnagyobb mennyiségben található). Hasonlóképpen dolgozzák fel, mint a selyemhernyó gubóját. Ez rendkívül tartós és rugalmas szál, bár jóval vastagabb, mint a selyemhernyóé. ## Pókselyem Már mintegy 300 éve kísérleteznek a pókselyem textilipari hasznosításával. Egy francia tudós 1710-ben pókszálakból kesztyűt és harisnyát készített. A pókok tenyésztése azonban igen nagy akadályokba ütközött, és megállapították, hogy 450 pók egész évi szálhozama volna szükséges 1 méter selyemszövet előállítására. 1900-ban a párizsi világkiállításon bemutattak egy kis vég ilyen szövetet, amihez 25 000 pók száltermelését használták fel. A Nephilia rendszertani nemhez tartozó pókok jellegzetessége, hogy aranyszínű pókselymet bocsátanak ki magukból, amiből újabban luxustextíliákat is készítettek. A műszeripar korábban szálkeresztek gyártására felhasznált pókselymet. A 21. században nagyon megélénkült a kutatómunka a pókselyem reprodukálására és tömeggyártásának megalapozására, mert kiváló fizikai és mechanikai tulajdonságai miatt (nagy szakítószilárdság, hajlékonyság, rugalmasság, szívósság, jó hővezető képesség) nagyon alkalmas lehet műszaki és gyógyászati textíliák készítésére. Többféle próbálkozás is ismeretes: - A keresztespókfélék közé tartozó Nephila clavipes selyemszálának húzószilárdsága azonos nagyságrendű a szintetikus kevlárszáléval. A textilipari hasznosítás céljából a Nephila clavipes pókselyemgénjét kivonták, és házi kecskébe (Capra aegagrus hircus) klónozták. Ennek az eljárásnak az eredményeként a kecsketejből viszonylag jelentős mennyiségű, 1–2 g/liter pókselyemproteint tudtak kinyerni, amelyből nedves szálhúzási eljárással BioSteel néven szálakat lehetett előállítani. A kísérlet valószínűleg nem járt sikerrel, mert újabb eredményekről 2002 óta nem olvashatunk a szakirodalomban, és a cég 2006-ban tönkre is ment. - Baktériumok segítségével sikerült előállítani a spidroint, a pókselyem fő proteinjét, és ezt pókselyemmé átalakítani. A kísérletek 2011-ben kezdődtek, 2013-ban sikerült az első ilyen anyagú, a selyemhez hasonlóan folytonos szálat előállítani, 2014-ben megkezdődött a próbagyártás, és 2015-ben megkezdhették a tömeggyártást. A Biosteel szintetikus pókselyem teljes mértékben rekombinált selyemproteinből áll, és sikerére jellemző, hogy az Adidas sportszergyár próbaképpen ebből a mesterségesen előállított pókselyemből készült sportcipő-felsőrészt készített kipróbálásra. - Az egyik legígéretesebb fejlesztés az, amelynél pókok selyemfehérjéjét fuzionáltatták a selyemlepke selyemproteinjével. Ez tehát valójában egy hernyóselyemszálat eredményezett, amely pókselyem proteinjét is tartalmazza, és a pókselyem előnyös tulajdonságait hordozza. Textilipari feldolgozása lényegében megegyezik a selyemfonal készítésével. Az eljárás olyannyira sikeresnek ígérkezik, hogy az USA hadserege szerződést kötött a céggel az ilyen pókselyemből készült golyóálló mellények kipróbálására. - Más kutatók azzal kísérleteznek, hogy mesterségesen állítsák elő a pókselyem proteinjeit, és ezekből alkossanak gyakorlati felhasználásra alkalmas szálat. Ezek a próbálkozások több kutató-fejlesztő cégnél sikereseknek is bizonyultak, és termékeik már megjelentek lehetséges alkalmazóknál kipróbálásra. Amennyiben ezek a kísérletek sikerre vezetnek, a mesterségesen előállított pókselyem szintetikus szálasanyagokat válthat fel több alkalmazási területen. ## Kagylóselyem Egyes kagylók szakállszerű „lábaikkal” (bisszusz-szálakkal) rögzítik magukat a talajhoz. Ezek közül a 40–80 cm-re is megnövő, a Földközi-tengerben élő nagy sonkakagyló (Pinna nobilis) bisszusz-szálai fonallá fonhatók és használhatók textília előállítására. A kagyló hegyes végén 3–20 cm hosszú, több száz szálból álló szálköteget ereszt ki magából. A szálak rendkívül erősek, rugalmasak és nyúlékonyak, anyaguk kollagén fehérje, a végükön apró ernyőszerű talpacska van, amivel a talajba kapaszkodnak. Az ókorban a görögök és rómaiak zsinórokat, kesztyűket, zoknit készítettek kagylóselyemből. Ez az anyag rendkívül drága volt, mert 200 g kagylóselymet 1000 kagylóból lehetett kinyerni. Antik szövegeben több helyen is előfordul a "bisszusz" (βυσσός, byssus, byssos) kifejezés, azonban ez ott nem kagylóselymet, hanem finom lenfonalat jelent. A legrégibb, igazoltan kagylóselyemből készült szövetdarab Aquincumban került elő egy 4. században élt nő sírjából. Egyiptomi múmiákon is találtak olyan szövetmaradványokat, amelyekről azt gondolták, hogy kagylóselyemből készültek, de később bebizonyosodott, hogy nagyon finom lenfonalakból szőtték őket. A kagylóselymet rendkívül nagy szakítóereje és rugalmassága miatt a sebészetben is használják sebészeti varrófonal gyanánt és sérült inak pótlására. ## Állati jogok A hernyóselyem előállítása közben a báb elpusztul, emiatt sokszor érték támadások a selyemipart állatvédők részéről. Ezek az ellenhangok különösen felerősödtek a mesterséges szálasanyagok elterjedése után. Vannak, akik szerint a selyemhernyók már kipusztultak volna, ha az ember nem hasznosította volna őket. Mahátma Gandhi szintén ellenezte a selyemgyártást az ahimsza tanítására hivatkozva, amely tiltja, hogy követői bármely élőlényben kárt tegyenek. Ezen érvek tekintetbe vételével alkották meg azt a szövőszéket, amelynek első darabját ma a Gandhi Intézetben tekinthetik meg az érdeklődők. Az ahimsza-selymet (megvárják amig kirágja magát a hernyóból lepkévé átalakult rovar a bábból és csak utána dolgozzák fel az üres selyemgubót) vad és félvad selyemhernyók gubóiból készítik. Különösen India déli részein elterjedt azok körében, akik nem szeretnének a hernyók elpusztításával gyártott ruhadarabokat hordani. A kagylóselymet adó nagy sonkakagylót – amelynek bisszusz-szálait fonalgyártásra lehet felhasználni – a 13/2001. (V. 9.) KöM rendelet a védett és a fokozottan védett növény- és állatfajokról, a fokozottan védett barlangok köréről, valamint az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növény- és állatfajok közzétételéről c. rendelet 8. sz. melléklete Az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős állatfajok körébe sorolja.

Szerb nyelv

A szerb nyelv (szerbül cirill ábécével српски jeзик, latin ábécével srpski jezik) az indoeurópai nyelvcsalád szláv ágának délszláv nyelvcsoportjához tartozik, annak is a nyugati alcsoportjához. A szociolingvisztika szempontjából egyrészt a hagyományosan szerbhorvát nyelvnek nevezett, a szerbek, a horvátok, a bosnyákok és a montenegróiak közös abstand-nyelvének egyik változata, másrészt különálló, saját sztenderddel rendelkező ausbau-nyelv. A szerb hivatalos nyelv Szerbiában, Koszovóban, Montenegróban és Bosznia-Hercegovinában. Szerb nemzeti kisebbségek beszélik Montenegróban, Horvátországban, Szlovéniában, Észak-Macedóniában, Romániában és Magyarországon. Nagyszámú szerb ajkú kivándorolt él Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában is. ## A beszélők területi eloszlása és a nyelv státusza A szerb nyelvet beszélők számát 8-9 millióra becsülik. Az alábbi adatok csak akkor tükrözik a szerb nyelv beszélőinek számát, ha ez külön meg van említve, ugyanis a legtöbb statisztika a szerb nemzetiségűekre vagy a Szerbiából származó személyekre vonatkozik. Ezek közül nem tudni, hányan beszélnek szerbül, és azt sem, hogy mennyi közöttük a nem szerbül beszélők száma. Azt sem tudni, a Szerbián kívül tartózkodók közül, mennyi az ott véglegesen letelepedettek, és mennyi az ideiglenesen tartózkodók száma. A szerb népesség eloszlása a világban a következő: A szerb nyelv hivatalos Szerbiában, Koszovóban, Bosznia-Hercegovinában és Montenegróban. Továbbá elismert kisebbségi nyelv, azaz hivatalosan használható országtól függő keretek között Horvátországban, Észak-Macedóniában, Romániában, Magyarországon, Szlovákiában és a Cseh Köztársaságban. ## Nyelvjárások A hagyományosan szerbhorvátnak nevezett, az élettelen dologra vonatkozó kérdő névmás alany- és tárgyesete (’mi?’ ’mit?’) alapján megállapított három nyelvjárása közül, egy vonatkozik a szerb nyelvre is, a štokavski. Szerbül a kérdő névmás šta, što pedig ennek vonatkozó névmásként használt változata. Ezt a nyelvjárást beszélik csaknem egész Szerbiában, és rajta alapszik a szerb nyelv sztenderdje. Egyesek az ún. „torlak” (torlački) nyelvjárást is szerbnek tekintik. Ezt Délkelet-Szerbiában (Niš és Vranje környékén), Koszovó és Észak-Macedónia egyes részein, továbbá Északnyugat-Bulgáriában beszélik. A nyelvjárás jellemzője a nyelvtani esetek teljes hiánya (a bolgár és a macedón nyelvhez hasonlóan). E nyelvjárás sajátosságait nem veszi figyelembe a sztenderd. A štokavski nyelvjárás egyik további felosztása az ószláv eredetű jat (fonetikai jele ĕ) továbbfejlődésén alapszik, három nyelvjárás-csoportra: - A legelterjedtebb az ekavski. Ebben a jat e lett, például a čovek ’ember’ és a reka ’folyó’ szavakban. Ezek közép-, kelet- és dél-Szerbiában honosak. - Az (i)jekavski kiejtés Užice környékére, a Szandzsákra, valamint a Bácska keskeny nyugati és északnyugati sávjára jellemző, valamint a bosznia-hercegovinai és a montenegrói szerbekre is. Ebben a területi változatban a jat egyes szavakban je-be ment át (čovjek), másokban ije-be (rijeka). - Az ikavski nyelvjárás-csoport, melyben a jat-ból i lett (čovik, rika), horvátországi hasonló kiejtésű nyelvterületekkel határos néhány kis szerb területre korlátozódik. A torlak változatot is figyelembe veszi a szerb nyelv öt nyelvjárás-csoportra való felosztása: vajdasági-šumadijai, kelet-hercegovinai, zeta-lovćeni , kosovo-resavai és prizreni-timoki. Ez utóbbi egyezik meg a torlakkal. A sztenderd elfogadja az ekavski és az (i)jekavski kiejtést, valamint ezek átírását, de a média nagy többségében az ekavski változat használatos. ## Külső nyelvtörténet A szerb nyelv története szorosan kötődik a szerb irodalom kezdeteihez és fejlődéséhez. Az első szerb nyelvűnek tekinthető dokumentumokat a cirill ábécével írták, és a 11–12. századra datálják. Közülük a legjelentősebb Miroslavljevo jevanđelje (Miroslav-evangélium) Ekkortól két egyidejű folyamat indul el: egyrészt a beszélt nyelv a maga természetes módján fejlődik és nyelvjárások alakulnak ki, másrészt az írástudók a nyelv sztenderdizálására törekednek. Tulajdonképpen a szerb irodalmi nyelv több sztenderdizáláson ment keresztül a történelem során. ### Az első sztenderdizálások Az első sztenderdizálás a 13. század elején, az első szerb király, Nemanjics István uralma alatt valósul meg. Ezt a király testvére, Rastko Nemanjić (ismertebb nevén Szent Száva), a független szerb ortodox egyház megalapítója végzi el, 1220 körül. Ekkor a szerb nyelv írása megváltozik, eltávolodik az addig használt óegyházi szláv nyelvétől, ezáltal jobban megfelel a közben végbement fonetikai változásoknak. Az így keletkezett nyelvváltozatot szerb-szláv nyelvnek nevezik, írását pedig raškai írásnak. Nyelvi szempontból Szent Száva legjellegzetesebb műve a Karejski tipik (Kariészi tipikon) ). Ugyanezen a nyelven íródik a 14. század első felében keletkezett Dušanov zakonik (Dusán Törvénykönyve) (1349–1354). A következő nyelvi reform már a Török Birodalomnak való behódolás után, Stefan Lazarević 1393 és 1427 közötti uralkodása alatt megy végbe, 1400 körül. Ezt egy bolgár írástudó, Filozófus Konsztantin vezette iskolában hajtják végre, a Manasija kolostorban, amely a Resava folyó partján fekszik. A resavai iskola reformja archaizáló és a görög nyelv hatása érződik rajta. Tulajdonképpen az akkori bolgár normához közelíti a szerb normát. Ebben a nyelvváltozatban jelenik meg, például, Stefan Lazarević Slovo Ljubve (A szeretet szava) (1409) című írása és Filozófus Konsztantin Žitija despota Stefana Lazarevića (Stefan Lazarević despota élete). A 16. és a 18. század között a szerb írásbeliség csaknem elhal. A középkori szerb kultúra egyetlen jelentős maradéka a dél-bácskai Beočin kolostorában él tovább. Ide a nyugat-szerbiai Rača kolostorból, a török hódítás elől idemenekült szerzetesek hozzák, akik kéziratok másolásával foglalkoznak. A račaiak legfontosabb képviselője Gavrilo Stefanović Venclović (1680–1749), akit különös kétnyelvűség jellemez: a szent könyveket a resavai iskola normái szerint írja, de prédikációit a nép nyelvén. 1680 és 1690 között nagyszámú szerb népesség menekül el a török uralom alatt sínylődő Szerbiából a Habsburg Birodalom területére, főleg a mai Vajdaságba és a Bánságba, III. Arsenije Čarnojević (mai szerb nyelven Crnojević) pátriárka vezetése alatt. Az osztrákok megpróbálják a katolikus hitre téríteni a szerbeket, és ugyanakkor egy egységes délszláv nyelvet rájuk kényszeríteni, a Dalmáciában, Boszniában és Szlavóniában virágzó horvát nyelv alapján. Megpróbálják a szerbek iskoláiban használt cirill írást is helyettesíteni a latinnal. Ezt a kísérletet a szerbek vallási és nemzeti létük elleni támadásként értelmezik, és a szerb klérus segítséget kér I. Péter orosz cártól, aki könyveket és tanítókat küld. Abban a tévhitben, hogy az óegyházi szláv nyelv orosz változata régebbi ugyanazon nyelv szerb változatánál, a papság az előbbit veszi át. Ez a nyelvváltozat a szerb ortodox egyház liturgikus nyelve. Az egyházi nyelv hatására az ekkori világi irodalmi nyelv a vajdasági nyelvjárások, az oroszos óegyházi szláv nyelv és az orosz világi irodalmi nyelv elemeinek keveréke. ### Vuk Karadžić reformja A 19. század első felében korabeli élenjáró bölcsészek, mint a Grimm fivérek, és az osztrák hatalom segítségével, amelyet Jernej Kopitar szlovén nyelvész képvisel, Vuk Stefanović Karadžić alapvetően megreformálja a szerb nyelv normáját. Az 1818-ban először kiadott, de csak 1852-ben széles körben elterjedt Srpski rječnik (Szerb szótár) című munkájával, az 1847-ben megjelent Újszövetség-fordításával és más munkákkal megalapozza a 21. században is érvényes szerb sztenderd nyelvváltozatot. Ennek alapja Karadžić nyelvjárása, a Délnyugat-Szerbiában is beszélt kelet-hercegovinai nyelvjárás, amely štokavski, ijekavski kiejtéssel. Az akkori nyugat-európai romantika hatására, az irodalmi nyelv modelljeként Karadžić a népköltészetet ajánlja és elveti az addigi oroszos normát, amely nem felel meg a szerb nyelv fonetikai és nyelvtani szerkezetének. Ugyanakkor a lehető legjobban leegyszerűsíti a helyesírást, a fonéma-graféma megfelelés elve alapján. Horvát irodalmi művek is befolyásolják Karadžić reformját. Egyébként tevékenysége nagyjából egybeesik a horvát nyelv sztenderdizálásával, amelyet ugyancsak az ijekavski štokavski nyelvjárásra alapoznak. Sőt, közvetlen egyeztetések is történnek a két nyelvi norma kidolgozói között, például az úgynevezett „Bécsi megegyezés”-ben, amelyet hét horvát és szerb értelmiségi (köztük Vuk Karadžić is) ír alá 1850-ben, Franc Miklošič szlovén nyelvész kezdeményezésére. Később a vajdasági és a szerbiai polgárság ekavski kiejtése is meghonosul a sztenderdben, sőt túlnyomó lesz, de nem iktatja ki az ijekavski kiejtést. A Karadžić-féle sztenderdet 1868-ban hivatalosan is bevezetik Szerbiában. ### A sztenderdizálástól a 21. századig A 19. század közepétől kezdve a nyelvészet és a politika tere egybefonódik. Időszakról időszakra a szerb és a horvát nyelv közötti viszony a kettő egysége és különálló jellege között ingadozik, a beszélőik által átélt történelmi eseményektől függően. Már a sztenderdizálás időszakában a szerbek is egyre inkább használják a latin írás horvát változatát. Đuro Daničić ettől valamivel eltérő latin ábécével kezdi szerkeszteni a csak az 1970-es években befejezett Jugoszláv tudományos és művészeti akadémia szótárát. A szerb és a horvát nyelv közötti közeledés folytatódik az első világháború után, ezúttal a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság keretén belül, amelyből később Jugoszlávia lesz. Ez az állam a háborúban győztes Szerbia égisze alatt keletkezett, és a belgrádi hatóságok megpróbálják uralkodóvá tenni a szerbhorvát nyelv eszméjét. A háború utáni kommunista Jugoszláviában, a horvát és a szerb nyelv egymáshoz közelítése a párt- és állampolitika részévé válik, mint ahogy az 1954-ben elfogadott „Újvidéki megegyezés”-ből is kitűnik. Ezt 25 nyelvész és író írja alá, 18 szerb és hét horvát. Abban egyeznek meg, hogy a szerbek, horvátok, montenegróiak és bosnyákok közös nyelve a szerbhorvát, amit horvátszerbnek is lehet nevezni, és amelynek két irodalmi változata van, a szerb és a horvát. Ugyanakkor elhatározzák egy közös szótár kiadását is. Ebben az időszakban a szerb nyelv részben eltávolodik Karadžić ma már falusiasnak ható nyelvezetétől. Az urbanizáció velejárójaként elterjed egy ún. „belgrádi stílus”. Jugoszlávia szétesése után a szerb és a horvát nyelv újra eltávolodnak egymástól. A szerbben ez úgy nyilvánul meg, hogy az irodalmi nyelvbe visszakerülnek az egyházi nyelvezet egyes elemei. Ami az írást illeti, jelenleg a cirill ábécét kötelező használni a hivatalos dokumentumokban, de nem hivatalosakban a cirill és a latin írást egyaránt használják. 1997-ben megalakult A szerb nyelv sztenderdizálásának a tanácsa, amely a szerbhorvát sztenderd helyettesítésén dolgozik anélkül, hogy nyelvtisztítást gyakorolna a horvát szavakkal szemben, melyeket jövevényszavaknak tekint. Ugyanakkor támogatja a cirill ábécé használatát, melyet a latin ábécéé veszélyeztet, és szorgalmazza a növekvő számú anglicizmusok helyettesítését szerb szavakkal. ## Hangtan Ez a szakasz röviden foglalja össze a szerb nyelv fonológiai, fonetikai és prozódiai vonásait. ### Magánhangzók A szerb nyelv öt magánhangzó fonémával rendelkezik: ### Mássalhangzók A szerb fonémák között 25 mássalhangzó van: Megjegyzések: 1. A magyar nyelvtől eltérően, az r szótagalkotó is lehet, két mássalhangzó között vagy szó elején, mássalhangzó előtt. Ilyenkor kiejtése erősebben pergetett magyar [r]: prst ’ujj’, rvanje ’birkózás’. Ugyanígy nyilvánul meg az r a francia nyelvből átvett mássalhangzó + re csoportra végződő szavakban is, pl. žanr ’nem, zsáner’, masakr ’tömeggyilkosság’. 2. Az /n/ palatális vagy veláris hang előtt [ŋ]-ként realizálódik: Anka, tango. ### Kiejtés és írás Megjegyzések: 1. A v betű nem az /f/ zöngés párját írja át, hanem a labio-dentális approximáns /ʋ/-t, amely semleges a zöngésség szempontjából. Nem vált [f]-re zöngétlen mássalhangzó előtt (példa: ovca [oʋt͡sa] ’juh’), és előtte lehet úgy zöngétlen, mint zöngés mássalhangzó: tvoje ’tiéd’ (semlegesnem), dvoje ’ketten’. 2. A szerb nyelvet hagyományosan az úgy átalakított ciril ábécével írják, hogy mindegyik beszédhangnak csak egy betű feleljen meg. Ezt az ábécét használják az összes hivatalos dokumentumban Szerbiában és a bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságban. A diakritikus jelekkel is ellátott latin ábécében két írásjelet is használnak némely beszédhang átírására. Ez az abécé túlnyomó a nem hivatalos szövegekben, és használata egyre inkább terjed. Például az országos terjesztésű napilapok többsége ezt használja, és csak kettő a ciril ábécét. 3. A szerb helyesírás a fonéma-graféma megfelelés elvén alapszik, más szóval fonemikus, ami odáig megy, hogy az idegen személyneveket is úgy írják, ahogy szerbül ejtik, beleértve amikor a latin ábécét használják. Például Shakespeare nevét Шекспир-nek vagy Šekspir-nek írják. Vannak azonban eltérések is a fonematikus elv alkalmazásától (lásd a következő szakaszt). ### Hangváltozások #### Mássalhangzó-hasonulás Ha egy toldalék szóhoz való hozzátevésekor vagy összetett szó keletkezésekor egy zöngés és egy zöngétlen mássalhangzó találkozik, az első a másodikhoz hasonul. Ilyképpen: Példák: - zöngés → zöngétlen: a rob ’rab’ főnévből, a -stvo képzővel a ropstvo ’rabság’ főnév keletkezik; - zöngétlen → zöngés: s Bogom ’Istennel’ → zbogom ’Isten veled/magával/önnel’. Olyan hasonulás is előfordul, amely a képzés helyének a változásában áll. Például s š-re vált ć, dž, č, đ, lj és nj előtt: paziti ’figyel → pažljiv ’figyelmes’, nositi ’visel’ → nošnja ’viselet’. Egy másik mássalhangzó, az n, m-re vált b előtt: stan ’lakás’ (a helyiség) → stambeni ’lakásügyi’. A fonematikus elv alapján a mássalhangzó-hasonulásokat a szerb írás általában visszaadja, de vannak kivételek. Például nem tükrözi szó végén (Šef bi voleo da radimo ’A főnök azt szeretné, ha dolgoznánk’, Ostao je bez [bes] kaputa ’Kabát nélkül maradt’), a d-re végződő előképzők és az s-szel kezdődő szavak között (predsednik ['pretsednik] ’elnök’), szerb előképzővel viszonylag nem régen ellátott idegen szavakban (podtekst ['pottekst] ’alszöveg’), viszonylag nem régen átvett idegen szavakban dragstor ['drakstor] ’drogéria’. #### Mássalhangzó kiesése Amikor szóképzéskor, szóösszetételkor vagy ragozáskor két azonos mássalhangzó kerül egymás mellé, általában az egyik kiesik. Gyakran fordul elő, hogy az azonosság hasonulás következménye. Példák: - előképző és szó között: bez stida ’szégyen nélkül’ → \*besstidan → bestidan ’szégyentelen’; - összetett szó elemei között: : pet ’öt’ + deset ’tíz’ → \*peddeset → pedeset ’ötven’; - szó és utóképző között: Rus ’orosz’ (főnév) + -ski → \*russki → ruski ’orosz’ (melléknév), vest ’hír’ + -nik → vesnik ’hírmondó’; - rag hozzáadásakor: otac ’apa’ + -a → \*otca → oca ’az apa (vmije/vkije)’ (birtokos eset). Van írásban nem tükrözött mássalhangzó-kiesés is, általában viszonylag nem régen képzett szavakban: - szerb előképzővel: preddržavni ['predrʒavni] ’államalakulás előtti’; - idegen előképzővel: transsibirski ['transibirski] ’transzszibériai’; - szerb utóképzővel: azbest + -ni → azbestni ['azbesni] „azbesztből való”. #### Palatalizáció Toldalékoláskor sokszor előfordul, hogy a toldalék előtti mássalhangzó palatalizálódik, olyan értelemben, hogy képzési helye a szájpadlás legmasabb része felé tolódik. Gyakoribb esetek: - E előtt a k, a g és a h posztalveolárisokká válnak: \* k → č – vojnik ’katona’ → vojniče! (megszólító eset) \* g → ž – drug ’társ’ → druže! \* h → š – duh ’lélek’ → duše! - I előtt ugyanazok a mássalhangzók alveolárisok lesznek: \* k → c – radnik ’munkás’ → radnici ’munkások’ \* g → z – snaga ’erő’ → snazi ’az erőnek’ \* h → s – siromah ’segény’ → siromasi ’szegények’ - A j előtti változást lágyításnak is nevezik. Ennek következtében: \* a d és a t alveolo-palatálisokká válnak: d → đ, t → ć \* az l és az n palatálisok lesznek: l → lj, n → nj \* a z és a s posztalveolárisokba mennek át: z → ž, s → š Néhány példa a lágyításra: tvrd ’kemény’ → tvrđi ’keményebb’, lju't ’mérges’ → ljući ’mérgesebb’, brz ’gyors’ → brži ’gyorsabb’. #### L ~ o váltakozás A szerb nyelv története során egyes esetekben az [l] mássalhangzó [o]-vá fejlődött, de bizonyos grammatikai alakokban ez visszavált [l]-re. Ez történik például az -ao-ra és az -eo-ra végződő főnevekkel és melléknevekkel, valamint az -o végű igékkel (a cselekvő melléknévi igenév alakja) (pl. posao ’dolog’, veseo ’vidám’, radio ’dolgozott’). Ez az o l-re vált, amikor nincs szó végén: a posla birtokos esetű alak, a vesela és a radila nőnemű alakok. Ez a váltakozás bizonyos szavak belsejében is előfordul, például a -lac képzővel ellátottakéban, amelyekben az l csak az alanyeset egyes szám és a birtokos eset többes szám alakban van meg, a többi esetalakban o lesz: nosilac ’viselő’, nosilaca ’a viselők (vmije/vkije)’, viszont nosioca ’a viselő (vmije/vkije)’, nosioci ’viselők’ stb. #### A ~ ∅ váltakozás A szerb nyelvre nem jellemző szó végi mássalhanzó-csoport tagjai közé általában az a magánhangzó kerül, például a hímnemű főnevek és melléknevek alanyeset, egyes számú alakjába, amelynek nulla ragja van, és ilyen mássalhanzó-csoporttal végződne. Ilyen szó például a borac ’harcos’. Ragozásakor az a eltűnik ott, ahol a szóban forgó mássalhanzó-csoport kiejtését egy őt követő magánhangzó könnyíti meg. Ilyképpen például ennek a szónak a birtokos eset és tárgyeset egyes számú alakja borca. Az a olyan elöljárószó és szó közé is beékelődik, amelyek együtt olyan hangtani szót alkotnának, amely nehezen kiejthető mássalhangzó-csoporttal kezdődne. Például a s ’-val/-vel’ elöljárónak sa az alakja olyan szó előtt, mint škola: sa školom ’az iskolával’. Az a megjelenik esetalakokat megkülönböztető funkcióval is. Ez különbözteti meg a mássalhangzó-csoportra végződő tövű nőnemű főnevek alanyeset egyes számú alakját a birtokos eset többes számú alakjuktól [sestra ’nővér’ – sestara ’a nővérek (vmije/vkije)’] és az alanyeset egyes számban ilyen a-val rendelkező hímnemű főnevek birtokos eset egyes számú alakját a birtokos eset többes számú alaktól [borca ’a harcos (vmije/vkije)’ – boraca ’a harcosok (vmije/vkije)’]. Ez az a van meg az olyan hímnemű jövevényszavak birtokos eset többes számú alakjában is, amelyeknek nincs meg az alanyeset egyes számú alakjában, bár két mássalhangzóra végződnek: student ’egyetemista’ – studenta ’az egyetemista (vmije/vkije)’ – studenata ’az egyetemisták (vmije/vkije)’. #### Szó végéhez hozzáadott magánhangzók Egyes szavaknak két alakja van, az egyik mássalhangzóra végződik, a másikban ehhez hozzá van adva egy magánhangzó: 1. időhatározószók: kad(a) ’mikor’; 2. a nek(a) ’hogy, hadd’; 3. a melléknevek, névmások és számnevek hímnem birtokos eset egyes számú alakja: dobrog(a) ’a jó (vmije/vkije)’, mog(a) ’az én vmim/vkim’, svakog(a) ’mindegyik (vmije/vkije)’, jednog(a) ’egy / az egyik (vmije/vkije)’; 4. az előzőek hímnem részes és határozói esetű alakja: \* e az -om ragváltozathoz illesztve: dobrom(e) ’a jónak’, o dobrom(e) ’a jóról’; \* u az -em ragváltozathoz illesztve: vašem(u) ’a ti vmi/vkijének, a tiéteknek’, o vašem(u) ’a ti vmi/vkijéről, a tiétekről’. A szó végéhez hozzáadott magánhangzó nem kötelező az 1. és a 2. esetben, de olykor kötelezővé válik a többi esetben, mégpedig a főnévként használt melléknevek és a determinánsként is használható névmások hímnem birtokos eset egyes számú alakjában: Obraćam se dobrim ljudima, a ne lošima ’A jó emberekhez szólok, nem a rosszakhoz’, U jednim slučajevima uspeva, u drugima ne ’Egyes esetekben sikerül, másokban nem’. #### Magánhangzó-elhasonulás A hímnemű főnevek eszközhatározói esetének egyes számban két ragváltozata van, -om és -em. Az -om változat más tővégi mássalhangzók után jelenik meg, mint c, z, č, dž, š, ž, ć, đ, nj, j és lj, például a sa čovekom ’az emberrel’ szóban. Az -em változatot szabályszerűen az említett mássalhangzók után használják (például a bičem ’ostorral’, s mišem ’az egérrel’, spanaćem ’spenóttal’, s kraljem ’a királlyal’ szavakban), de ha ilyen mássalhangzó előtt e van, általában a ragbeli e elhasonultőle, és o-ba megy át, olyan szavakban, mint mesecom ’a holddal’, s Bečom ’Béccsel’ s koledžom ’a kollégiummal’, s muzejom ’a múzeummal’. ### Hangsúly A szerb nyelvben a hangsúly nemcsak erősségi (mint a magyarban), hanem egyben zenei is, azaz a hangsúlyozott magánhangzót a hanglejtés egy tónussal feljebb vagy lejjebb viszi a szó többi magánhangzójához képest. A hanglejtés ereszkedő vagy emelkedő volta és a magánhangzó rövidsége vagy hosszúsága négyféleképpen társulhatnak, négyféle hangsúlyt határozva meg: - hosszú ereszkedő: pîvo ’sör’; - hosszú emelkedő: písati ’ír’; - rövid ereszkedő: vȅtar ’szél’; - rövid emelkedő: òtac ’apa’. Szokás szerint a hangsúlyt írásban csak a nyelvészeti munkákban, a szótárakban és a nyelvtankönyvekben jelölik, valamint akkor, amikor összetéveszthetők olyan szavak, amelyeket csak a hangsúly jellege vagy helye különbözteti meg. Ilyenek például a grâd ’város’ és a grȁd ’jégeső’ szavak. A hangsúly egyazon szó grammatikai alakjait is megkülönböztetheti: ȉmena ’a név (vmije)’ vs. imèna ’nevek’ vs. iménā ’a nevek (vmije)’ (lásd még A melléknevek ragozása). A hangsúly helyét és jellegét a következő szabályok határozzák meg: 1. Többszótagú szavakban a hangsúly akármelyik szótagon lehet, az utolsón kívül. Ez az idegen szavakra is vonatkozik. Az olyan szavak esetében, amelyeket eredeti nyelvükben az utolsó szótagon hangsúlyoznak, a szerbben a hangsúly az utolsó előtti szótagra esik: Marseille (szerbül átírva Marsej) kiejtése ['mar.sej]. 2. Az egyszótagú szavak hangsúlya csak ereszkedő lehet: rövid (kȍnj ’ló’) vagy hosszú: znâm ’tudok/tudom’. 3. Többszótagú szavakban ereszkedő hangsúly csak az első szótagon lehet. Hangsúlytalan magánhangzó is lehet rövid vagy hosszú. A hosszúkat ̄-vel jelölik (nem szokványos írásokban). (žèna ’nő’ – žénā ’a nők vmije/vkije’). Hangsúlytalan hosszú szótag csak hangsúlyos szótag után következhet. Bizonyos szavakat, az úgynevezett simulószókat vagy klitikumokat általában nem hangsúlyozzák. Ilyen a viszonyszók többsége. Egyesek hangsúlyos szó után (enklitikumok), mások ilyen szó előtt állhatnak (proklitikumok). Az első csoporthoz tartozik a li kérdő partikula, a személyes névmások rövid alakjai [például ga ’őt’ (hímnem), mi ’nekem’], a se visszaható névmás, a segédigék rövid alakjai, például ću ’fogok’, a jövő időé. A második csoportban az egyszótagú és némely kétszótagú elöljárószó, és a ne tagadó partikula van. Hangsúlytalan szó egyetlen hangtani szót alkot az előtte, illetve az utána álló hangsúlyos szóval. Vannak olyan esetek, amikor ilyen szóban a hangsúly az előtté álló, egyébként hangsúlytalan szóra kerül: - az elöljárókra a ja ’én’ névmás előtt, eszközhatározói esetben: sȁ mnom ’velem’; - a tagadó partikulára, olyan ereszkedő hangsúlyos igealakok előtt, amelyekben ez az első szótagon van: dâm ’adok/adom’ – nè dām ’nem adok/adom’. ## Grammatika alaktani szerkezetére nézve a szerb az ún. flektáló (hajlító-ragozó) típusú nyelvek közé tartozik. Viszonylag magas fokú szintetizmus jellemzi, azaz viszonylag fontos szerepe van benne a toldalékolásnak, valamint fuzionális, ami azt jelenti, hogy egyetlen toldalék egyszerre több nyelvtani kategóriát is kifejezhet. A legtöbb indoeurópai nyelvhez hasonlóan a szerbben is megvan a nyelvtani nem (hím-, nő- és semlegesnem) és az elöljárószók használata. ### Alaktan #### A főnév ##### A főnevek neme és száma A hímnemű főnevek többségét arról lehet felismerni, hogy alanyeset egyes számú akakjuk mássalhangzóra végződik, pl. jelen ’szarvas’. Ugyancsak hímneműek az -ao-ra és az -eo-ra végződő szavak, amelyek o-ja valamikor l volt (lásd fentebb L ~ o váltakozás): orao ’sas’, pepeo ’hamu’. Ezek alanyeset többes számú alakja -i-re végződik: jeleni ’szarvasok’. A hímnemű egyszótagú szavakban és sok kétszótagú szóban az -ov- (posztalveoláris, alveolo-palatális vagy palatális mássalhangzó után -ev-) képző van az -i előtt: stanovi ’lakások’ orlovi ’sasok’, muževi ’férfiak’. Vannak a nőnemre jellemző -a végződésű hímnemű főnevek is: keresztnevek (Nikola), foglalkozásnevek (sudija ’bíró’), de ezekkel is hímnemben történik az egyeztetés. A nőnem jellegzetes végződése alanyeset egyes számban -a (ruka ’kéz’), de vannak mássalhangzóra végződő nőnemű szavak is: radost ’öröm’, stvar ’dolog’. Az -a végződésűek alanyeset többes számban -e-re végződnek (ruke ’kezek’), a mássalhangzósok pedig -i-re: radosti ’örömök’, stvari ’dolgok’. A semlegesnem az alanyeset egyes számban -o-ra (az -ao és az -eo-sokon kívül) vagy -e-re végződő életteleneket megnevező szavaké: kolo ’kör’, polje ’mező’. Alanyeset többes számban -a-ra végződnek: kola ’körök’, polja ’mezők’. Egyes és többes számon kívül a szerb nyelvben vannak a kettős számnak is maradványai. Ezt a dva ’kettő’ (hímnem és semlegesnem) dve ’kettő’ (nőnem), tri ’három’, četiri ’négy’, oba ’mindkettő’ (hn. és sn.) és obe ’mindkettő’ (nn.) számnevek követelik meg. Kettős számban a hímnemű és a semlegesnemű szavak alanyesetének a ragja -a (azonos a birtokos eset egyes szám ragjával), a nőneműeké pedig -e (azonos az alanyeset többes szám ragjával). Példák: dva metra ’két méter’, obe mačke ’mindkét macska’. ##### Főnévragozás A főnevek hét esetben állhatnak és három vagy négy ragozási osztályba vannak csoportosítva az alanyeset egyes számú alakjuk végződése szerint. Az első osztály a hímneműeké (az -a-ra végződőeken kívül) és a semlegesneműeké. A második osztály az -a végződésű nőnemű és hímnemű főneveket foglalja magába. A mássalhangzóra végződő nőneműek a harmadik osztályt alkotják. Van számos rendhagyó ragozású főnév is. Íme három szabályos ragozású főnév, az első két, a legtöbb főnevet tartalmazó ragozási osztályból: Megjegyzések: 1. A hímnemű élőlények neveinek tárgyeset egyes számú alakja azonos a birtokos eset egyes számú alakjával, miközben a hímnemű életteleneké az alanyeset egyes számú alakjával azonos. Például miközben a jelen ’szarvas’ tárgyeset egyes számban jelena ’szarvast’ az izvor ’forrás’ szó ugyanabban az esetben izvor ’forrást’. 2. A növényneveket és az élőket megnevező kollektív főneveket, például narod ’nép’ és čopor ’nyáj’, úgy ragozzák, mint az életteleneket. 3. A birtokos eset többes szám ragja hosszú -a. Ez különbözteti meg a hímneműek és a semlegesneműek birtokos eset többes számú alakját a birtokos eset egyes számútól, valamint a nőneműek birtokos eset többes számú alakját az alanyeset egyes számútól. 4. A posztalveoláris, alveolo-palatális vagy palatális mássalhangzóra végződő tövű hímnemű főnevek eszközhatározói esete -em ragos, megszólító esetük pedig -u ragos: nožem ’késsel’, prijatelju! ’barátom!’ 5. Egyes hímneműek (például sok népnév) egyes számú alakja az -in képzővel végződik, és ehhez adják hozzá az esetragokat, de többes számban ez a képző nincs meg. Példa: Srbin ’szerb (férfi)’ – Srbina ’a szerb (vmije/vkije)’ – Srbi ’szerbek’ – Srba ’a szerbek (vmije/vkije)’. 6. Az -e végződésű semlegesneműek között vannak olyanok, amelyek töve és legtöbb esetragja közé az -n- vagy a -t- mássalhangzó kerül. Ez többes számban minden esetre vonatkozik, egyes számban pedig a birtokos, a részes, az eszköhatározói és a határozói esetre. Példák: ȉme ’név’ – imèna ’nevek’, uže ’kötél’ – užeta ’a kötél (vmije)’. A -t--s főnevek többes számát inkább az ezekből képzett kollektív főnév fejezi ki, amely hímnemű. Ilyen például az uže-ból képzett užad ’kötélzet, kötelek’. 7. A mássalhangzó-csoportra végződő tövű -a végződésű nőneműek birtokos eset többes számú alakjában a csoport mássalhangzói közé -a- kerül [pl. pesma ’ének’ – pesama ’az énekek (vmije)’], de sok ilyen főnévben, főleg idegen eredetűekben az -a- nincs meg, és birtokos eset többes számú alakjuk -i ragos: molba ’kérelem’ – molbi ’a kérelmek (vmije)’, bomba – bombi ’a bombák (vmije)’. 8. A -ska, -čka vagy -ška végződésű ország- és régiónevek eredetileg nőnemű melléknevek, ezért részes és határozói esetük olyan, mint ezeké: Francuska ’Franciaország’ – Francuskoj ’Franciaországnak’ – u Francuskoj ’Franciaországban’. A harmadik ragozási osztályhoz tartozó főnév: ##### Az esetalakok használata - Az alanyeset, mint a magyar nyelvben, a mondat alanyának az esete, valamint a mondaton kívül használt főneveké, például címekben és feliratokban. - Az elöljáró nélkül használt birtokos eset főleg a birtokost kifejező jelzőé, különböző elöljárokkal pedig többféle más jelzőké és határozóké. - Az elöljáró nélküli részes eset a részeshatározót fejezi ki, de kifejezhet mozgás célpontját kifejező helyhatározót is, főleg a k(a) és a prema ’felé’ elöljárókkal. - A tárgyeset csak elöljáró nélkül fejezi ki a tárgyat. Amikor elöljárókkal használják, egyes határozókat fejez ki, mint például a hely felé való mozgást kifejező igéknek alárendelt helyhatározót: On ide u grad ’A városba megy’. - A megszólító esetű főnévnek nincs mondattani funkciója, csupán a megszólított vkit/vmit fejezi ki. - Az eszközhatározói eset csak elöljáró nélkül fejezi ki az eszközt (pl. nožem ’késsel’), de a s(a) elöljáróval a társhatározó esete (pl. sa suprugom ’a feleséggel’), más elöljárókkal vagy elöljáró nélkül pedig másféle határozókat is kifejez. - A határozói eset mindig elöljáróval használatos. Főleg a nem hely felé való mozgást kifejező igék helyhatározójának az esete: On živi u gradu ’A városban él’. Másféle határozót is kifejez, például az o elöljáróval a magyar ’-ról/-ről’ ragos képes helyhatározó megfelelőjét: o jelenu ’a szarvasról’. #### A melléknév ##### Melléknév-kategóriák A szerb nyelvben vannak: - minősítő melléknevek: dobar ’jó’; - viszonyító melléknevek: jutarnji ’reggeli’; - birtokos melléknevek: čovekov, -a, -o ’az ember (vmije/vkije)’, babin, -a, -o ’a nagymama (vmije/vkije)’. Ezek főnevekből képzettek, hímneműekhez az -ov/-ev, nőneműekhez az -in képző hozzáadásával. ##### Rövid alak és hosszú alak A mellékneveknek kétféle formája létezik, a rövid és a hosszú. A rövidre a hímnemben mássalhangzóra végződő alanyeset egyes számú alak jellemző. A hosszú a rövid alakhoz hozzáadott -i-vel képződik: bogat → bogati ’gazdag’. Ezek esetében a rövid alak határozatlan, a hosszú pedig határozott. Ennek a magyarban a határozott névelővel használt melléknév felel meg. Példák kontextusban: Videsmo tu dva čoveka, jedan je bio siromašan, a drugi – bogat; siromašni je ćutao, dok je bogati mnogo pričao. ’Láttunk itt két embert, az egyik szegény volt, a másik gazdag; a szegény hallgatott, viszont a gazdag sokat beszélt’. A birtokos mellékneveknek csak rövid alakja van (bratov ’a fivér (vmije/vkije)’), a -ski, -nji és -ji-re végződőeknek pedig csak hosszú. Ide tartoznak általában a viszonyító melléknevek, pl. beogradski ’belgrádi’, valamint a minősítő melléknevek középfokú és felsőfokú alakja (lásd a következő szakaszt). A csak rövid és a csak hosszú alakú mellékneveket határozatlanokként is, és határozottakként is használják. ##### Fokozás A középfokot a következő végződésekkel fejezik ki: - -ji, -ja, -je, amely a melléknév végső mássalhangzóját palatalizálja: - egy szótagú, hosszú magánhangzós melléknevek: mlad ’fiatal’ → mlađi ’fiatalabb’; - két szótagú, -ak, -ek, -ok végű melléknevek: kratak ’rövid’ → kraći; - -iji, -ija, - ije: - egy szótagú, rövid magánhangzós melléknevek: star ’öreg’ → stariji - két és több szótagú melléknevek: hrabar ’bátor’ → hrabriji ’bátrabb’, jednostavan ’egyszerű’ → jednostavniji; - -ši, -ša, -še – három egy szótagú melléknév: lep ’szép’ → lepši, lak ’könnyű’ → lakši, mek ’puha’ → mekši. Rendhagyóan fokozzák a következő mellékneveket: - dobar – bolji ’jobb’; - mali – manji ’kisebb’; - veliki – veći ’nagyobb’; - zao – gori ’rosszabb’. Alanyesetű főnév vagy névmás összehasonlítására más főnévvel/némvással kétféle összehasonlító szerkezet van: - az od elöljáróval + birtokos esetű főnév/névmás: Jagode su skuplje od malina ’Az eper drágább a málnánál / mint a málna’; - a nego kötőszóval + alanyesetű főnév/névmás: Jagode su skuplje nego maline. Ha a melléknév segítségével két határozót hasonlítanak össze, akkor csak a második szerkezet lehetséges: U samoposluzi jagode su skuplje nego na pijaci ’Az önkiszolgálóban az eper drágább, mint a piacon’. A hasonlító felsőfok alakját a középfokú alak elé tett naj- előképzővel alakítják: poznatiji ’ismertebb’ → nâjpoznàtiji ’a legismertebb’. Az előképző magánhangzója hosszú és mindig hangsúlyos, és ha a melléknév viszonylag hosszú, mint ez a példa, az alapfokú alakja tövén is van hangsúly. ##### Melléknévragozás A melléknevek ragozása a következő. Hosszú alak: <table> <thead> <tr class="header"> <th><p>Eset</p></th> <th colspan="2"><p>Hímnem</p></th> <th><p>Semleges nem</p></th> </tr> </thead> <tbody> <tr class="odd"> <td><p>egyes szám</p></td> <td><p>többes szám</p></td> <td><p>egyes szám</p></td> <td><p>többes szám</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><center> <p>A.</p></td> <td><p>zèlenī ’a zöld’</p></td> <td><p>zèlenī</p></td> <td><p>zèlenō</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><center> <p>B.</p></td> <td><p>zèlenōg(a)</p></td> <td><p>zèlenīh</p></td> <td><p>zèlenōg(a)</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><center> <p>R.</p></td> <td><p>zèlenōm(e)</p></td> <td><p>zèlenīm(a)</p></td> <td><p>zèlenōm(e)</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><center> <p>T.</p></td> <td><p>zèlenōg(a) (élő), zèlenī (élettelen)</p></td> <td><p>zèlenē</p></td> <td><p>zèlenō</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><center> <p>M.</p></td> <td><p>zèlenī</p></td> <td><p>zèlenī</p></td> <td><p>zèlenō</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><center> <p>E.</p></td> <td><p>zèlenīm</p></td> <td><p>zèlenīm(a)</p></td> <td><p>zèlenīm</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><center> <p>H.</p></td> <td><p>o zèlenōm(e)</p></td> <td><p>o zèlenīm(a)</p></td> <td><p>o zèlenōm(e)</p></td> </tr> </tbody> </table> Rövid alak: <table> <thead> <tr class="header"> <th><p>Eset</p></th> <th colspan="2"><p>Hímnem</p></th> <th><p>Semleges nem</p></th> </tr> </thead> <tbody> <tr class="odd"> <td><p>egyes szám</p></td> <td><p>többes szám</p></td> <td><p>egyes szám</p></td> <td><p>többes szám</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><center> <p>A.</p></td> <td><p>zèlen ’zöld’</p></td> <td><p>zelènī</p></td> <td><p>zelèno</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><center> <p>B.</p></td> <td><p>zelèna</p></td> <td><p>zelènīh</p></td> <td><p>zelèna</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><center> <p>R.</p></td> <td><p>zelènu</p></td> <td><p>zelènīm(a)</p></td> <td><p>zelènu</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><center> <p>T.</p></td> <td><p>zelèna (élő), zèlen (élettelen)</p></td> <td><p>zelène</p></td> <td><p>zelèno</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><center> <p>M.</p></td> <td><p>zèlenī</p></td> <td><p>zelènī</p></td> <td><p>zelèno</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><center> <p>E.</p></td> <td><p>zelènīm</p></td> <td><p>zelènīm(a)</p></td> <td><p>zelènīm</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><center> <p>H.</p></td> <td><p>o zelènu</p></td> <td><p>o zelènīm(a)</p></td> <td><p>o zelènu</p></td> </tr> </tbody> </table> Megjegyzések: 1. A rövid alak alany eset többes számát gyakorlatilag csak a hangsúly helye különbözteti meg a hosszú alak alanyeset többes számától: az első szótagon a rövid alak esetében, a másodikon a hosszú alak esetében. 2. Akárcsak a főnevek esetében, a melléknevekében is a kettős szám használatos a dva ’kettő’ (hímnem és semlegesnem) dve ’kettő’ (nőnem), tri ’három’, četiri ’négy’, oba ’mindkettő’ (hn. és sn.) és obe ’mindkettő’ (nn.) számnevek után: Došla su četiri nova učenika ’Négy új tanuló jött’. 3. A posztalveoláris, az alveolo-palatális és a palatális mássalhangzóra végződő tövű mellékneveknek o-s ragváltozatok helyett e-s ragváltozataik vannak, tehát -e (semlegesnem, alanyeset egyes szám), -eg(a) (hímnem és semlegesnem, birtokos eset, egyes szám), -em(u) (hímnem és semlegesnem, részes és határozói eset, egyes szám). Példa: vrućega ’a forró (vmije)’, vrućemu ’a forrónak’, o vrućemu ’a forróról’. 4. A raghoz hozzáadott magánhagzó a főnévként használt melléknevekkel használatos (mint a fenti példa). #### Névmások ##### Személyes névmások és visszaható névmás A személyes névmások és a visszaható névmás ragozása a következő: Megjegyzések: - A., M., E. és H. esetben a személyes névmásoknak csak hangsúlyos alakjaik vannak, B., R. és T. esetben pedig hangsúlyosak és hangsúlytalanok. Ez utóbbiak hangsúlyos szó után használatosak egyetlen hangtani szót alkotva velük. Példák: Dajem ti ovaj novac ’Neked adom ezt a pénzt’, Ja ti dajem ovaj novac ’Én neked adom ezt a pénzt’. - A hangsúlyos alakokat a következő helyzetekben használják: – elöljárók és kötőszók után: Od njih je stiglo mnogo pisama, ali ništa za mene ’Sok levél érkezett tőlük, de semmi sem nekem’; – amikor a szóban forgó személy először jelenik meg a közlésben; – amikor nyomatékosítják a személyt: Ovaj novac dajem tebi ’Ezt a pénzt neked adom’ (azaz nem másnak); – mondatszóként párbeszédben: – Kome je upućeno ovo pismo? – Vama. ’– Kinek van címezve ez a levél? – Önnek.’ - A magázó/önöző forma a többes szám második személyű Vi, akkor is, ha csak egy személyhez szól. Az igét ekkor is többes számban egyeztetik vele. Általában nagy kezdőbetűvel írják. - Birtokos esetű személyes névmás csak vonzatként használatos, az ezt az esetet igénylő elöljárók után: On je došao posle mene ’Ő énutánam jött’. - A mnom alakot csak elöljáróval használják, és a hangsúly erre kerül át, miközben a mnome alak elöljáró nélkül használatos. - B., R. és T. esetben a hangsúlyos alakok abban is különböznek a hangsúlytalanoktól, hogy két szótagúak, a nas és a vas alakokon kívül. Szokványos írásokban ezek hangsúlyos vagy hangsúlytalan jellege csak a kontextusból derül ki. - Nőnem tárgyeset egyes számban két hangsúlytalan alak van: a je alak általánosan használt [pl. On je vidi ’Ő (hímnem) látja őt (nőnem)’], ju pedig a je szótag szomszédságában, azaz a je segédige előtt (On ju je video ’Ő látta őt’) és ennek tagadott alakja után: Nije ju video ’Nem látta őt’. - A sebe visszaható névmás. Mindig a mondat alanyára utal, akármilyen nemű, számú és személyű lenne is az: Ona radi za sebe i ja radim za sebe. Zašto ti ne radiš za sebe? ’Ő saját magának dolgozik, és én is magamnak dolgozom. Te miért nem dolgozol saját magadnak?’ Csak tárgyesetben van hangsúlytalan alakja: On ide da se šeta. Ja idem da se šetam s njim. Hoćes li da se šetaš sa nama? ’Ő sétálni megy. Én is sétálni megyek vele. Akarsz-e velünk sétálni?’ ##### Birtokos névmások/determinánsok A szerb birtokos névmások a következők: - moj, -a, -e ’az enyém’, moji, -e, -a ’az enyéim’; - tvoj, -a, -e ’a tiéd’, tvoji, -e, -a ’a tieid’; - njegov, -a, -o ’az övé’, njegovi, -e, -a ’az övéi’ (hímnemű birtokos); - nje(zi)n, -a, -o ’az övé’, nje(zi)ni, -e, -a ’az övéi’ (nőnemű birtokos); - naš, -a, -e ’a miénk’, naši, -e, -a ’a mieink’; - vaš, -a, -e ’a tiétek’, vaši, -e, -a ’a tieitek’; - njihov, -a, -o ’az övék’, njihovi, -e, -a ’az övéik’; - svoj, -a, -e, -i, -e, -a. Megjegyzések: 1. A szerb birtokos névmások nemben, számban és esetben egyeznek azzal a birtokot kifejező szóval, amelyre utalnak. Ezért vannak megadva fentebb a nő- és semlegesnemű végződések is. 2. Külön névmás van egyrészt az egyes számú hím- és semleges nemű birtokosra, másrészt a nőneműre: pisac i njegovo delo ’az író és műve’ (hímnemű birtokos), odluka i njene posledice ’a határozat és annak következményei’ (nőnemű birtokos). 3. Az egyes számú nőnemű birtokosra utaló névmásoknak két alakja van, a rövidebb njen, -a, -o, -i, -e, -a és a hosszabb njezin, -a, -o, -i, -e, -a. Az utóbbi ritkábban használt. 4. A szerb birtokos névmásokat ugyanabban az alakban determinánsokként is használják, tehát például moj, -a, -e nemcsak azt jelenti, hogy ’az enyém’, hanem a magyar -m birtokos személyjelnek is megfelel. 5. A svoj, -a, -e, -i, -e, -a névmás csak arra a tárgyra vonatkozik, amelyet az alany birtokol, ennek személyétől, nemétől és számától függetlenül. Például a Direktor je u svojoj kancelariji mondatot is, a Direktor je u njegovoj kancelariji mondatot is úgy lehet lefordítani, hogy ’Az igazgató az irodájában van’, de az első azt jelenti, kontextus nélkül is, hogy a sajátjában van, a második pedig azt, ugyancsak kontextus nélkül is, hogy más férfi irodájában. 6. A birtokos névmásokat általában úgy ragozzák, mint a mellékneveket, és a névmásoknak is van hozzáadott magánhangzójuk hím- és semlegesnem B./A. és R./H. eset egyes számban akkor, amikor nem determinánsként használják. Ezen kívül a moj, tvoj és svoj névmásoknak egy rövidebb és egy hosszabb változatuk van, melyek közül a rövidebbek a gyakoribbak: : \* mojeg(a) vagy mog(a), mojem(u) vagy mom(e); : \* tvojeg(a) vagy tvog(a), tvojem(u) vagy tvom(e); : \* svojeg(a) vagy svog(a), svojem(u) vagy svom(e). ##### Mutató névmások/determinánsok A szerb mutató névmások három távolsági fokot fejeznek ki: - Ovaj, ova, ovo ’ez’, ovi, ove, ova ’ezek’ arra vonatkoznak, ami a beszélő mellett van: Daću ti ovaj članak da ga pročitaš ’Oda fogom adni neked ezt a cikket, hogy olvasd el’. - Onaj, ona, ono ’az’, oni, one, ona ’azok’ arra vonatkoznak, ami távol van a beszélőtől is, és a címzettől is, például egy harmadik személy mellett: Šta je ono na krovu? ’Mi az ott a háztetőn?’ - Taj, ta, to ’ez/az’, ti, te, ta ’ezek/azok’ arra vonatkoznak, ami közepes távolságban van, például a megszólított mellett: Lepo ti stoji ta haljina ’Jól áll neked ez a ruha’. Ezt a névmást használják olyasvalamire utalva is, amiről előbb volt szó: Priča se da je izbio štrajk, ali ja o tome nisam obavešten ’Azt mesélik, hogy sztrájk robbant ki, de én erről nem értesültem’. A biti létigével szerkesztett névszói állítmány alanyaként a mutató névmás nem egyezik sem nemben sem számban az állítmány névszói részével, hanem semleges nem egyes számban használatos: Ovo je moj sin / moja ćerka ’Ez itt a fiam/lányom’, To je bila nesreća ’(Az) szerencsétlenség volt’, To su bili uspesi ’Azok sikerek voltak’. A mutató névmásokat úgy ragozzák, mint a mellékneveket, beleértve azt is, hogy nem determinánsként használva nekik is van hozzáadott magánhangzójuk, pl. ovog(a) ’ez (vmije/vkije)’. A fenti mutató névmásokon kívül vannak még a következők: - ovakav, ovakva, ovakvo: Želim ovakve rukave ’Ilyen kabátujjakat szeretnék’ (ügyfél szabóhoz szólva, miközben a saját ruhadarabja ujjait mutatja); - takav, takva, takvo: Želim takve rukave ’Olyan kabátujjakat szeretnék’ (mint amilyen a szabó kezében van); - onakav, onakva, onakvo: Želim onakve rukave ’Olyan kabátujjakat szeretnék’ (az ügyféltől is, a szabótól is távolabbra levő ruhadarabra mutatva); - ovoliki, -a, -o: Riba je bila ovolika ’A hal ekkora volt’ (Személy kezeit széttartva mutatja egy hal hosszát.); - toliki, -a, -o: Šta ćeš raditi s tolikim novcem? ’Mit fogsz csinálni annyi pénzzel?’ (a pénz a címzettnél van); - onoliki, -a, -o: Šteta nije onolika kao pre dve godine ’A kár nem olyan nagy, mint két évvel ezelőtt’ (múltbéli mennyiségre való utalás). ##### Kérdő névmások és determinánsok Csupán kérdő névmások azok a szók, amelyek személy vagy élettelen azonosságára kérdeznek: ko? ’ki?’, illetve šta? ’mi?’ Ezeket a következőképpen ragozzák: Egyéb kérdő névmások lehetnek determinánsok is: - koji, -a, -e, -i, -e, -a: Koju košulju hoćeš? ’Melyik inget akarod?’, Koju hoćeš? ’Melyiket akarod?’; - kakav, kakva, kakvo, kakvi, kakve, kakva: Kakvu košulju hoćeš? ’Milyen inget akarsz?’, Kakvu hoćeš? ’Milyet akarsz?’; - čiji, -a, -e, -i, -e, -a: Čije su ove naočare? ’Kié ez a szemüveg?’; - koliki, kolika, koliko, koliki, kolike, kolika: – méretre kérdező: Kolika je tvoja soba? ’Milyen nagy a szobád?’; – mennyiségre kérdező: Gledaj koliko je ljudi došlo ’Nézd meg, hány ember jött el’. Ezek ragozása a melléknevekével azonos, beleértve a hozzáadott magánhangzót hím- és semlegesnem B., R. és H. eset egyes számban akkor, amikor nem determinánsok. Koji-nak lerövidített alakjai is vannak ezen esetekben: kog(a), kom(e). ##### Vonatkozó névmások és determinánsok A következő szavak, amellett, hogy kérdő névmások/determinánsok, lehetnek vonatkozó névmások/determinánsok is: - koji, -a, -e, -i, -e, -a: Imam muža koji me voli ’Olyan férjem van, aki szeret’; - kakav, kakva, kakvo, kakvi, kakve, kakva: To je pejzaž kakve je Rubens slikao ’Ezek olyan tájképek, amilyeneket Rubens festett’; - čiji, -a, -e, -i, -e, -a: Bio je tamo sto, čije su noge bile zabijene u zemlju ’Volt ott egy asztal, amelynek lábai a földbe voltak verve’. Csak névmás a što szó. Használatai: 1\. Változatlan alakban a koji névmást helyettesítheti: Gledaj ove ljude što / koji prolaze ’Nézd azokat az embereket, akik ott mennek’. 2\. Ragozottan két tárgyesetű alakja van, az egyik az alanyesetűvel azonos, što, amikor elöljáró nélkül használják, a másik šta, elöljáróval. Utalhat: - egész előbbi mondatra: \* alanyesetben: Bolesnik je počeo da jede, što je dobar znak ’A beteg enni kezdett, ami jó jel’; \* tárgyesetben: : – elöljáró nélkül: Otpustili su vratara, što ja ne odobravam ’Elbocsátották a kapust, és én ezt nem helyeslem’ (szó szerint ’... amit én nem helyeslek’); : – elöljáróval: Ona tvrdi da je požar odmetnut, za šta nema dokaza ’Ő azt állítja, hogy a tűzvészt okozták, de erre nincs bizonyíték’ (szó szerint ’... amire nincs...’); - semlegesnemű mutató névmásra: Reći ću vam ono što znam ’Megmondom nektek azt, amit tudok’, Nema toga o čemu se ne bi moglo razgovarati ’Nincs olyasmi, amiről ne lehetne beszélgetni’; - a sve ’minden’ határozatlan névmásra: Uzmite sve što želite ’Vegyetek el mindent, amit kívántok’. ##### Határozatlan névmások és determinánsok A legtöbb határozatlan névmás kérdő névmásokból ered a ne-, sva-, ni- és i- előtagok hozzáadásával, és belőlük az alábbi rendszer keletkezik: A 3., a 4. és az 5. oszlopbeli szók lehetnek névmások is, determinánsok is, viszont az elsőben és a másodikban levők csak névmások lehetnek. Ragozásuk azonos azoknak a kérdő névmásoknak a ragozásával, amelyektől származnak. A ni- és az i- előtagokkal képzett szók jellegzetessége az, hogy majd minden velük használt elöljáró az előtag és az alapszó közé kerül: ni iz čega ’semmiből’, ni s kim ’senkivel’. A ni- előtaggal képzett szók tagadóak és tagadott igével használatosak (kettős tagadás): Ne vidim nikoga ’Senkit sem látok’, Ova zemlja nije ničija ’Ez a föld senkié’. Az i- előtaggal képzett szók jelentése magába foglalja a korlátozott mennyiség fogalmát. Általában kérdő mondatokban és mellékmondatokban használják: Jeste li išta našli? ’Találtatok legalább valamit?”, Ima li ikakvog rezultata? ’Van-e legalább valamilyen eredmény?’, Da je iko dolazio, ja bih to znao ’Ha valaki is jött volna, én azt tudnám’. Nem használhatóak tagadószót tartalmazó egyszerű mondatban, de jelen lehetnek olyan összetett mondat tagmondatában, amelynek más mondata tagadó: Ne želim da iko pomisli da sam se uplašio ’Nem kívánom, hogy valaki is azt gondolja, hogy megijedtem’. A ne- előtaggal képzett szókhoz hozzáadható a po- előképző, amely azt fejezi ki, hogy kis számú vagy ritkán előforduló személyekről vagy dolgokról van szó: Ponešto je tačno u ovom članku ’Itt-ott valami pontos is van ebben a cikkben’, Poneko se neće složiti sa mnom ’Egyesek nem fognak egyetérteni velem’. Ugyanaz a jelentése a -god utóképzőnek is: štogod = ponešto ’valami itt-ott, kogod = poneko ’valaki itt-ott’. Vannak kérdő névmásokból és a magyar ’akár-’ előtag jelentésével bíró partikulákból alkotott határozatlan szókapcsolatok is. E partikulák helye különbözik: - A god partikula a kérdő névmás mögött áll, és jelentése különbözik a -god képzőjétől: Ko god dođe, recite mu da nisam tu ’Akárki is jönne, mondja neki, hogy nem vagyok itt’. - A ma és a makar partikulák a kérdő névmás előtt állnak: ma šta ’akármi’, makar koji ’akármelyik’. - A bilo partikula állhat a kérdő névmás előtt vagy mögött: bilo ko vagy ko bilo ’akárki’. #### A számnév ##### Tőszámnevek A jedan (hímnem), jedna (nőnem), jedno (semlegesnem) ’egy’; dva (hn. és sn.), dve (nn.) ’kettő’; tri ’három’ és četiri ’négy’ számneveket ragozzák, beleértve amikor szám utolsó számjegyei. A többi számjegy neve (pet 5, šest 6, sedam 7, osam 8, devet 9) és a deset 10 számnév változatlan alakú. Jedan ragozása a rövid alakú melléknevekével azonos. Többes számú alakja is van, amelyet a csak ilyen alakú főnevekkel használnak: jedne makaze (nn.) ’olló’, jedna vrata (sn.) ’ajtó’. A többi számjegy-név ragozása a következő: A 11–19 számoknak megfelelő számnevek eredetileg szószerkezetek, melyek képlete számjegy-név + na elöljáró + deset 10. Így keletkeztek a jedanaest 11, dvanaest 12 stb. számnevek. A 20, 30, 40, 50, 60, 70, 80 és 90 számoknak megfelelő számnevek összetett szavak, például dva ’kettő’ + deset ’tíz’ → dvadeset ’húsz’. Néhány esetében az első tagban hangváltozás ment végbe, például šest ’hat’ + deset → šezdeset ’hatvan’. A százas számoknak megfelelő számneveknek két változata van. Az egyik a sto ’száz’ számnévvel összetett szó. A sto ezen alakkal marad meg a 400–900-nak megfelelő számnevekben: četiristo, petsto stb., de sta az alakja két számnévben: dvesta 200 és trista 300. A másik változat két szóból álló szókapcsolat, amelyben a második a sto-ból képzett stotina főnév. A következő szakaszbeli szabályok alapján stotina alanyeset kettős számban áll a dve stotine 200, tri stotine 300 és četiri stotine 400 szókapcsolatokban, valamint birtokos eset többes számban a többiben: pet stotina 500 stb. Főnevek felelnek meg az ’ezer’-nek – hiljada (nn.), a ’millió’-nak – milion (hn.) és a ’milliárd’-nak – milijarda (nn.). A stotina, hiljada és milijarda sajátossága az, hogy akkor, amikor magukban alkotják a számnevet, tárgyeset egyes számban állnak az összes többi esetalak helyett: Postoji stotinu razloga za to ’Száz ok van erre’, Reč je o hiljadu dolara ’Ezer dollárról van szó’, Milijardu ljudi gladuje ’Egy milliárd ember éhezik’. ###### Tőszámneves szerkezetek Tőszámnév + főnév vagy/és melléknév - A nulla mennyiséget a főnév/melléknév birtokos eset többes számú alakjával fejezik ki: nula / ništa listova (szó szerint ’nulla / semmi lapok’). - Jedan, jedna, jedno ’egy’ és az ezzel végződő számnevek úgy egyeznek a csoportbeli főnévvel, mint a melléknévi jelző + főnév csoportban általában: jedan metar ’egy méter’, dvadeset jedan metar ’21 méter’. - Dva, dve ’kettő’, tri ’három’ és četiri ’négy’, valamint az ezekkel végződő számokat alanyeset kettős számú főnév/melléknév követi, akármi is lenne a szókapcsolat mondattani funkciója: dva metra ’két méter’, trideset tri metra ’33 méter’. - Az 5, 6, 7, 8 és 9 számjegyekkel, valamint az ezekkel végződő számokkal a főnév/melléknév birtokos eset többes számban áll: pet metara ’öt méter’, trideset osam metara ’38 méter’, trideset dobrih ljudi ’30 jó ember’. Tőszámnév + személyes névmás. Ebben a szerkezetben a személyes névmás birtokos esetben áll minden számnévvel, a jedan, -na, -no kivételével: nas tri ’mi hárman’, ih deset ’ők tízen’. Alany + állítmány Amikor az állítmányt melléknévi igenév nélküli igealak adja, ez többes számú, ha a dva, dve, tri, četiri vagy ezekkel végződő szám van az alany szócsoportjában (Dve knjige nedostaju ’Két könyv hiányzik’), de egyes számú a többi számjegy (beleértve a 0) és az ezekkel végződő számok esetében: Dvadeset pet knjiga nedostaje ’Huszonöt könyv hiányzik’. A melléknévi igenévvel alakított összetett igealakok esetében két helyzet lehetséges: - A dva, dve, tri és četiri számnevekkel a melléknévi igenév alanyeset kettős számban áll, -a raggal, ha az alany csoportjában a főnév hím- vagy semlegesnemű, és -e raggal, ha ez nőnemű: Stigla su dvadeset četiri autobusa (cselekvő melléknévi igenév) ’24 autóbusz érkezett’, Dve radnice su otpuštene (szenvedő melléknévi igenév) ’Két dolgozónőt bocsátottak el’. - A többi számjeggyel a melléknévi igenév semleges nem egyes számban áll az alany nemétől függetlenül: Stiglo je pet autobusa ’Öt autóbusz érkezett’, Dvadeset radnica je otpušteno ’Húsz dolgozónőt bocsátottak el. ##### Sorszámnevek A sorszámnevek a tőszámnevekből képződtek, és ezzel a hosszú alakú melléknevekkel azonos végződéseik lettek. Ragozásuk is azonos az ilyen melléknevekével. A peti ’ötödik’ šesti ’hatodik’, deveti ’kilencedik’-től dvadeseti ’huszadik’-ig, a 30., 40., 50., 60., 70., 80., 90. számnevekben az alapszóban nincs változás. A sedmi ’hetedik’ (← sedam), osmi ’nyolcadik’ (← osam), stoti ’századik’ (← sto), hiljaditi ’ezredik’ (← hiljada), milioniti (← milion) és milijarditi (← milijarda) szavakban vannak kisebb hangtani változások (a kiesése, t kötőhang stb.). A treći ’harmadik’ (← tri) és četvrti ’negyedik’ (← četiri) alapszavai nagyobb változásokat szenvedtek, jedan-nak és dva-nak pedig más tövű sorszámnevek felelnek meg: prvi ’első’, illetve drugi ’második’. Két vagy több számjegyű szám utolsó számjegy-nevének ugyanaz az alakja, mint az egyedülálló számjegy-névnek: dvadeset prvi ’huszonegyedik’, trideset drugi ’harminckettedik’. ##### Gyűjtőszámnevek Az első két ilyen számnév dvoje ’kettő, ketten’ és troje ’három, hárman’, a többi az -oro képzővel alakul a tőszámnevekből: četvoro ’négy(en)’, petoro ’öt(en)’ stb. Használják: - kollektív főnevekkel: troje dece ’három gyerek’; - különböző nemű személyek csoportjának a létszámát kifejezendő: nas dvoje ’mi ketten’ (egy nőnemű és egy hímnemű személy), osmoro učenika ’nyolc tanuló’ (fiúk és lányok). A gyűjtőszámnevekkel a főnév/melléknév birtokos eset egyes számban áll. ##### Szám-főnevek A „szám-főnevek” terminus a szerb brojne imenice-nek felel meg. Ezek közé háromféle, a tőszámnevekből, a sorszámnevekből, illetve a kollektív számnevekből képzett főnév tartozik. Hozzávetőleges számot kifejező számnevek alakulnak az -ak képzővel a 10, 12, 15, a kerek tízes és a kerek százas számoknak megfelelő tőszámnevekből. Ilyenek desetak ’kb. tíz’, dvanaestak ’tucat’, petnaestak ’kb. tizenöt’, dvadesetak ’kb. 20’, stotinak ’kb. száz’, dvestotinak ’kb. 200’ stb. Utánuk a főnév/melléknév birtokos eset többes számban áll. A törtszámneveket a sorszámnevekből képezik az -ina képzővel: trećina ’harmad’, četvrtina ’negyed’, petina ’ötöd’ stb. ’Fél’-nek a polovina szó felel meg. Az -ica képzővel alakulnak a kollektív számnevekből a dvojica, trojica, četvorica stb. főnevek. Csak hímnemű személyeket megnevező főnevekkel vagy ilyenekre utaló névmásokkal használják: nas dvojica ’mi ketten’ (férfiak) vs. nas dvoje ’mi ketten’ (egy férfi és egy nő). Használhatóak a tőszámnevek helyett, melyek többsége nem ragozható. Ellenben az -ica képzős szókat úgy ragozzák, mint akármelyik 2. főnévragozási osztályhoz tartozó főnevet. A személyes névmás előttük áll birtokos esetben, a főnév/melléknév pedig mögöttük birtokos eset többes számban: Došao je s petoricom drugova ’Öt barátjával jött el’. ##### A számjegyek neve Minden számjegynek van egy nőnemű főnév adta neve: jedinica, dvojka, trojka, četvorka, petica stb. Példa mondatban: Dobio sam dvojku iz matematike ’Kettest kaptam matematikából’. #### Az ige ##### Igeszemlélet Mint a szláv nyelvekben általában, a szerbben is jellemző az igére a formailag rendszeresen kifejezett igeszemlélet. Folyamatos szemléletű ige azt fejezi ki, hogy a cselekvés tartós, ismétlődő, fokozatosan végbemenő, többirányú, azaz befejezetlen a jelenben, hogy ilyen volt a múltban, hogy ilyen lesz a jövőben, avagy hogy ilyennek kívánt. Példák: - Učenici pišu zadatak ’A tanulók feladatot írnak’ – folyamatban lévő cselekvés a jelenben; - Pio sam kavu i gledao prema moru ’Kávét ittam, és a tenger felé néztem’ – kontextustól függően, múltbéli folyamatos vagy ismétlődő cselekvések; - Pisaću ti svakog dana ’Írni fogok neked minden nap’ – jövőbeli ismétlődő cselekvés; - Hoću da gledam televiziju ’Tévét akarok nézni’ – folyamatosnak vagy ismétlődőnek kívánt cselekvés. Befejezett szemléletű ige azt fejezi ki, hogy a cselekvés be volt vagy be lesz fejezve. Ilyen igék több alkategóriába sorolhatók: - trenutno-svršeni glagoli, amelyek pillanatnyi időben elvégzett cselekvést fejeznek ki, pl. udariti ’üt’, skočiti ’ugrik’; - početno-svršeni glagoli „inkoatív igék”, amelyek a cselekvés kezdetét fejezik ki, pl. zaspati ’elalszik’, zapevati ’énekelni kezd’; - završno-svršeni glagoli, amelyek azt fejezik ki, hogy a cselekvést véghez vitték vagy fogják vinni, pl. pojesti ’megeszik’, napuniti ’megtölt’, pročitati ’elolvas’, izgoreti ’kiég’; - intenzivni glagoli „intenzív igék”, pl. zaigrati se ’belefeledkezik a játékba’, uležati se ’sokáig fekszik’; - sativni glagoli, amelyek a lehetséges korlátaiig vitt cselekvést fejeznek ki, pl. najesti se ’jóllakik’, naspavati se ’kialussza magát’, naigrati se ’kimerülésig játszik’. Befejezett szemléletű igét csak kivételesen használnak jelen idejű alakban egyszerű mondat vagy főmondat állítmányaként. Ilyen ige jelen idejű alakja mellékmondatban használatos, valójában a jövőre utalva: Oni traže da pročitam knjigu ’Ők azt kérik, hogy olvassam el a könyvet’, Ako pročitam knjigu, javiću vam ’Ha majd elolvastam a könyvet, közölni fogom önnel’. Egyes igék ugyanabban az alakban lehetnek folyamatos vagy befejezett szemléletűek, pl. videti ’lát’: Pred sobom je video beskrajnu ravnicu ’Maga előtt végtelen síkságot látott’ (folyamatos), Obradovao se kad me je video ’Örvendett, amikor meglátott’ (befejezett). Ilyenek főleg idegen eredetű igék, mint organizovati ’szervez’, formirati ’alakít’ stb. Ezzel szemben az igék többsége folyamatos–befejezett párokat alkot. Befejezett párja folyamatos igének, illetve folyamatos párja befejezettnek különféle módszerekkel alakítható. Olykor folyamatos ige azonos lexikális jelentésű befejezett párja keletkezik: - a -nu- képző hozzáadásával: dremati ’bóbiskol’ → dremnuti ’elbóbiskol (egy pillanatra)’; - magyar igekötőkkel analóg előképzők hozzáadásával: \* na-: pisati ’ír’ → napisati ’megír (vmit)’; \* o-: stariti → ostariti ’megöregszik’; \* od-: igrati ’játszik’ → odigrati ’lejátszik’ (például egy partit); \* po-: gledati ’néz’ → pogledati ’megnéz (vmit)’, ránéz (vmire); \* pro-: čitati ’olvas’ → pročitati ’elolvas (vmit)’; \* sa-: kriti ’dugdos (vmit)’ → sakriti ’eldug (vmit)’; \* u-: pitati ’kérdez’ → upitati ’megkérdez (vmit)’; \* za-: čuditi se ’csodálkozik’ → začuditi se ’elcsodálkozik (vmin)’. Máskor az előképzővel alakított befejezett szemléletű igének többé-kevésbé eltérő a lexikális jelentése az alapigéjétől: - pisati → dopisati ’odaír (vmit)’, prepisati ’átír, lemásol (vmit)’; - seći ’vág’ → odseći ’levág (vmit)’. Folyamatos szemléletű ige befejezett szemléletűből általában a következő módszerekkel alakul: - az -ati, -iti vagy -eti főnévi igenévi végződések -avati, -ivati, illetve -evati végződésekre váltása: obećati ’megígér (vmit)’ → obećavati ’ígér’, prepisati ’átír, lemásol (vmit)’ → prepisivati ’írást másol’, uspeti → uspevati ’sikerül’; - a -ja- szótag beékelése a főnévi igenév képzője elé: ustati ’felkel’ → ustajati; - az i magánhangzó beékelése az igetőbe: ubrati → ubirati ’szed’; - a tőbeli o magánhangzó a-ra váltása, ami a főnévi igenév képzője előtti magánhangzót is megváltoztatja: stvoriti ’megalkot (vmit)’ → stvarati ’alkot’. Egyes igepárokban az igető különbözik, miközben az előképző(k) ugyanaz(ok): - dolaziti ’jön’ – doći ’eljön’; - nalaziti ’talál’ – naći ’megtalál, rátalál’; - nadolaziti ’nő, duzzad’ – nadoći ’megnő, megduzzad’ (két előképzős); - izlaziti – izaći ’kimegy’. ##### Igekategóriák A szerb nyelvben a cselekvő igék analóg módon nyilvánulnak meg a magyar cselekvő igékkel. Vannak tárgyas cselekvő igék, pl. prati ’mos (vmit)’ és tárgyatlanok, pl. cvetati ’virágzik’. A szenvedő igék alakja a biti ’lenni’ segédigéből, amely az igemódokat és az igeidőket fejezi ki, és a lexikális jelentést hordozó ige szenvedő melléknévi igenevéből alakul. A cselekvőt ritkán fejezik ki, többnyire akkor, ha élettelen, elöljáró nélküli eszközhatározói esetben: Grad je pogođen zemljotresom ’A várost földrengés sújtotta’ (szó szerint ’Város van sújtva földrengéssel’). A visszaható névmással használt igék között meg lehet különböztetni több igefélét. Egyesek esetében a visszaható névmás a tárgy, azaz magára a cselekvőre hat a cselekvés. Példa ilyen igére prati se ’mosakszik’. Másoknak két vagy több cselekvője van, és cselekvésük egymásra hat. Ilyen a voleti se, amely jelentheti azt is, hogy ’szereti saját magát, és azt is, hogy ’szeretik egymást’. Az úgynevezett mediális igék is a visszaható névmással használtak. Azt fejezik ki, hogy az alannyal jelölt szereplő nem szándékosan végzi a cselekvést, de az igealak mégis az alany valamiféle önállóságát sugallja. Ilyen a roditi se ’születik’ ige. Egyes igék csak a visszaható névmással használatosak. Főleg érzelmeket (nadati se ’remél, reménykedik’), viselkedést (smejati se ’nevet’), az alanyon kívül más cselekvőt is megkívánó cselekvést (boriti se ’harcol’) fejeznek ki. Ide tartoznak a színeződést kifejező igék (beleti se ’fehéredik’), valamint a na- előképzős, a lehetséges korlátaiig vitt cselekvést kifejező igék (najesti se ’jóllakik’) is. Az igék többsége úgy válhat személytelenné, hogy a visszaható névmással használják. Példák: Videlo se da je umoran ’Látszott rajta, hogy fáradt’, Priča se da je zaljubljen ’Azt mesélik, hogy szerelmes’. Különösebb esete az ilyen alakú személytelen igének a részes esetű határozós: Detetu se spava ’A gyerek álmos’ (szó szerint ’Gyereknek alussza magát’), Jedu mi se bombone ’Cukorkát ennék’ (szó szerint ’Esznek nekem magukat cukorkák’). A személytelenül visszaható névmással használt tárgyas igéknek lehet szenvedő jelentésük is. Ez esetben jelen kell lennie alanyi funkcióval annak a főnévnek, amelyre a cselekvés hat: Ova knjiga se lako čita ’Ez a könyv könnyen olvasható’ (szó szerint ’Ez a könyv könnyen olvasódik’), Čarape se peru u mlakoj vodi ’A harisnyát langyos vízben mossák / kell mosni’ (szó szerint ’Harisnyák mosódnak langyos vízben’). ##### Igeragozás A szerb igék ragozási osztályokba sorolása vitatott. Például Moldovan 1996 hetet tart számon, Jolić 1972 pedig nyolcat. Egyes osztályokon belül alosztályok is vannak, melyek olykor jelentősen különböznek egymástól, ezért egyes grammatikák, mint Klajn 2005, úgy tekintik, hogy nem lehet a szerb nyelvre vonatkozóan úgy beszélni igeragozási osztályokról, mint például az újlatin nyelvek tekintetében. Klajn a szabályos ragozású igéknek 29 típusát határozza meg a főnévi igenevük végződése és a kijelentő mód jelen idő egyes szám 1. személyű alakjuk szerint. Példa szabályos ragozású igére a leggyakrabban használt igemódokban és igeidőkben: | Mód/Igenév | Idő | Alak | |----------------------------|--------------|--------------------------------------------------------------| | Főnévi igenév | | tresti ’rázni’ | | Kijelentő mód | jelen idő | tresem ’rázok’ | | | | treseš | | | | trese | | | | tresemo | | | | tresete | | | | tresu | | | múlt idő | tresao, tresla, treslo sam ’ráztam’ | | | | tresao, -la, -lo si | | | | tresao, -la, -lo je | | | | tresli, -le, -la smo | | | | tresli, -le, -la ste | | | | tresli, -le, -la su | | | 1\. jövő idő | trešću ’rázni fogok’ | | | | trešćeš | | | | trešće | | | | trešćemo | | | | trešćete | | | | trešće | | Feltételes mód | | tresao, -la, -lo bih ’ráznék / ráztam volna’ | | | | tresao, -la, -lo bi | | | | tresao, -la, -lo bi | | | | tresli, -le, -la bismo | | | | tresli, -le, -la biste | | | | tresli, -le, -la bi | | Felszólító mód | | tresi! ’rázz’! | | | | neka trese! | | | | tresimo! | | | | tresite! | | | | neka tresu! | | Határozói igenév | jelen idő | tresući ’rázva’ | | | múlt idő | potresavši vagy potresav ’megrázva’ | | Cselekvő melléknévi igenév | | tresao, -la, -lo, -li, -le, -la | | Szenvedő mellékénvi igenév | | tresen, tresena, treseno, treseni, tresene, tresena ’rázott’ | Megjegyzések az igealakokról: 1\. A biti ’lenni’ segédige rendhagyó. Kijelentő mód jelen időben budem stb. az alakja, amely befejezett szemléletű, folyamatos párjának pedig, ugyanabban az igemódban és igeidőben, más tővel, jesam stb. 2\. A kijelentő mód múlt idő segédigéje a biti kijelentő mód jelen idő folyamatos igeszemléletű alakja, jesam, amelynek rövid, hangsúlytalan alakjai is vannak, azok amelyek a fenti táblázatban láthatók. 3\. A visszaható igék kijelentő mód múlt idő egyes szám 3. személyű alakjában a je segédigét majdnem mindig kihagyják: On se rodio 1797. godine ’Ő 1797-ben született’. 4\. Feltételes módban a biti segédige az aorist igealakban áll (lásd lentebb Kevésbé használt igealakok). 5\. A biti segédigés igealakokban (kijelentő mód múlt idő és feltételes mód) a cselekvő melléknévi igenév nemben és számban egyezik az alannyal. 6\. A jövő idő általában úgy alakul, hogy az igetőhöz a hteti ’akar’ segédige kijelentő mód jelen idejű rövid alakját adják hozzá: Pevaćeš ’Énekelni fogsz’, de külön szóval kifejezett alany jelenlétében a segédige leválik a lexikális jelentésű igéről, amely visszakapja a főnévi igenév képzőjét, a segédige pedig a főnévi igenév elé kerül: Ti ćeš pevati. ’Te énekelni fogsz / Te fogsz énekelni’. 7\. Összetett alakokban a lexikális jelentésű igét ki lehet hagyni, amikor megismétlődne, főleg párbeszédben, amint az a magyarban a jövő idő esetében lehetséges. Példák: : – jövő időben: – Hoćeš li raditi sutra? – Neću. ’Fogsz-e dolgozni holnap? – Nem fogok.’; : – múlt időben: Ja nisam ništa pio te noći, ali moji drugovi jesu ’Én nem ittam semmit azon az éjszakán, de a barátaim igen’; : – feltételes módban: – Biste li hteli malo torte? – Hvala, ne bih. ’– Kér egy kis tortát? – Köszönöm, nem.’ 8\. A harmadik személynek szóló parancsot és tiltást a nek(a) ’hadd’ partikulával használt kijelentő mód jelen idejű alak fejezi ki: Neka uđe taj gospodin ’Jöjjön be az az úr!’ Az igealakok használatára vonatkozó megjegyzések: 1. A da (leggyakoribb jelentése ’hogy’) kötőszóval a múlt idejű alak a felszólító mód jelentésével is használatos, ennél erélyesebb parancsot vagy tiltást kifejezve: Smesta da si došao! ’Azonnal gyere ide!’, Da se nisi makao! ’Ne mozdulj!’ 2. A nem parancsoló vagy tiltó jelentéssel használt magyar felszólító módnak a da ’hogy’ kötőszó + kijelentő mód jelen idejű alak felel meg: Hoću da pevaš ’Azt akarom, hogy énekelj’. 3. A felszólító módú alak egyik nem alapjelentésű használata múltbeli ismétlődő cselekvés kifejezése: Što bi zaradio, to bi odmah i potrošio... ’Amit keresett, azt azonnal el is költötte”. 4. A cselekvő melléknévi igenév általában a lexikális jelentésű ige alakja összetett igealakokban: múlt idő, feltételes mód stb. Ritkábban segédige nélkül is használják, például köszöntésekben (Dobro nam došli! ’Isten hozott titeket / hozta önöket!’) vagy átkokban: Đavo te odneo! ’Vigyen el az ördög!’ 5. A két melléknévi igenév közül a szenvedő az, amelyet melléknévként is használnak. Az ige terén a szenvedő ige lexikális jelentését hordozza. Sajátossága a szerb nyelvben, hogy a szenvedő igenem biti segédigéje mindig jelen idejű alakban áll. Akkor van jelen idejű jelentése, amikor az ige állapotot fejez ki (Vrata su otvorena ’Az ajtó nyitva van’), és akkor múlt idejű jelentése, amikor cselekvést: Škola je otvorena 1932. godine ’Az iskolát 1932-ben nyitották meg’. 6. Jelen idejű határozói igeneve csak a folyamatos szemléletű igéknek van, múlt idejű pedig általában csak a befejezett szemléletűeknek. A jelen idejű az alany olyan állapotát vagy cselekvését fejezi ki, amely egyidejű az állítmány által kifejezettel (Sedeći na terasi, mogla je sve da vidi ’A teraszon ülve mindent láthatott’), a múlt idejű pedig az állítmányéhoz viszonyítva az alany előidejű cselekvését: Zauzeli su prvo mesto na tabeli pobedivši sve protivnike ’Az első helyet foglalták el a tabellán, miután legyőzték az összes ellenfelüket’. Kevésbé használt igealakok: - Az aorist-nak nevezett alak (tresoh ’ráztam’), amely újlatin nyelvekben az egyszerű múlt időnek felel meg, főleg az irodalmi elbeszélésben használatos a múltbeli befejezett cselekvések kifejezésére. A beszélt nyelvben ezt a befejezett szemléletű igék múltjával fejezik ki. - Az imperfekt (tresijah ’ráztam’) az újlatin nyelvekbeli folyamatos múlt időnek felel meg. Csak az irodalmi nyelvben és némely rögzült mondatban (pl. Gde to beše? ’Hol volt ez’) használatos. Helyette a folyamatos szemléletű igék múltját használják. - A pluskvamperfekt az újlatin nyelvekbeli régmúlt idő megfelelője. Kétféleképpen képződik: a biti segédige múlt idejű alakja + cselekvő melléknévi igenév, vagy a biti imperfekt-je + cselekvő melléknévi igenév: Već je bio ostario / bejaše ostario a oči ga nisu služile kao ranije ’Már megöregedett, és szeme nem szolgálta úgy, mint azelőtt’. A pluskvamperfekt előidejűséget fejez ki mellékmondatban más múltbeli cselekvéshez viszonyítva, de mára elavult, és a múlttal helyettesítik. A második változat még elavultabb, mint az első. - A 2. jövő idő (futur drugi) a biti segédige befejezett szemléletű jelen idejéből és a lexikális jelentésű ige cselekvő melléknévi igenevéből tevődik össze. Mellékmondatokban használatos. A folyamatos szemléletű igéké egyidejűséget fejez ki 1. jövő idejű igével (Spremiću stan dok ti budeš spavao ’Takarítani fogok a lakásban, miközben te aludni fogsz’), a befejezett szemléletűeké pedig előidejűséget más, a jövőre utaló igéalakhoz viszonyítva: Uzmi ono što budeš našao ’Vedd el azt, amit meg fogsz találni’. Ettől kivételt képez a pre nego što kötőszó értékű szókapcsolat által bevezetett mondat állítmányát adó befejezett szemléletű igék 2. jövő ideje, amely utóidejűséget fejez ki más jövőbeli cselekvéssel szemben: Pre nego što budem pošla, javiću vam se ’Mielőtt elmennék, értesíteni foglak titeket / fogom önöket’. - Feltételes mód múlt idő is létezik a szerb nyelvben. A biti ige feltételes módú alakjából és a lexikális jelentésű ige cselekvő melléknévi igenevéből alakul. A 21. századi nyelvben ritka, helyette is a jelen idejű alakot használják, és ennek múlt idejű jelentése a kontextusból derül ki. Például Bio bih došao da ste me zvali helyett azt mondják, hogy Došao bih da ste me zvali ’Eljöttem volna, ha hívtatok volna’. ##### Az ige tagadott alakja Általában az igét az eléje helyezett ne partikula tagadja: ne tresem ’nem rázok’, ne bih tresao ’nem ráznék’. A határozói igenévvel és a szenvedő melléknévi igenévvel a ne egyetlen szót alkot: netresući ’nem rázva’, netresen ’nem rázott’. Az imati ’birtokol, van neki’, a hteti ’akar’ és a biti létige kijelentő mód jelen idejű alakjában a ne helyettesíti az ige első szótagját, biti esetében ni- alakban. Példák: imam – nemam ’nincs nekem’, hoću – neću ’nem akarok’, jesam – nisam ’nem vagyok’. Jövő időben a segédige a tagadott, és a lexikális jelentésű ige elé kerül: pevaću – neću pevati ’nem fogok énekelni’. Felszólító módban a tagadás háromféle szerkezettel valósul meg: - A leggyakrabban, úgy folyamatos, mint befejezett szemléletű igékkel, két szerkezet használatos a nemoj segédigével: \* Az egyikben a lexikális jelentésű ige főnévi igenevű alakja követi a segédigét: Nemoj / Nemojmo / Nemojte tresti! ’Ne rázz / rázzunk / rázzatok!’ \* A másik szerkezet a da kötőszó + a lexikális jelentésű ige kijelentő mód jelen időben: Nemoj da treseš! / Nemojmo da tresemo! / Nemojte da tresete! - A ne + a felszólító módban álló ige parancsoló alakja a folyamatos szemléletű igékkel használatos: Ne tresi! / Ne tresimo! / Ne tresite! #### A határozószó A szerb nyelvben vannak olyan határozószók, amelyek már eredetileg azok, mint például sad(a) ’most’ és tamo ’ott’, de a legtöbb más szófajokhoz tartozó szavakból származik, elsősorban melléknevekből: - Legtöbbször határozószóként is használják rövid alakú melléknevek alanyeset egyes szám semlegesnemű alakját: brz avion ’gyors repülőgép’ → Avion brzo leti ’A gép gyorsan repül’. Ugyanígy lesz határozószó egyes igék szenvedő melléknévi igenevéből: preteran, -a, -o ’túlzott’ – preterano glasan ’túlságosan hangos’. - Egyes -skī végződésű hosszú alakú melléknevek alanyeset egyes szám hímnemű alakja is válhat határozószóvá az ī lerövidítésével: lavovskī ’oroszlánra jellemző’ – Borio se lavovski ’Úgy harcolt, mint egy oroszlán’. Egyes helyhatározószók távolsági fok szerinti hármas rendszereket alkotnak, mint a mutató névmások: A régebbi nyelvben ez a rendszer koherensebb volt, mivel az itt zárójelbe tett szókat használták. Ezeket más, a rendszerhez tartozó szók helyettesítik, amelyek az elavultak jelentését is felvették. Ezért a kud(a)? szónak két jelentése van (’hova’ és ’merre’), és a tamo szónak is: ’ide/oda’ és ’ott’. Ugyancsak hármas rendszere van mód- és mennyiséghatározószóknak: A tako és a toliko szókat akkor is használják, amikor nincs szó helyhez való viszonyról: Kako je želeo, tako mu se i dogodilo ’Ahogy akarta, úgy is esett meg vele’, Primera ima toliko, da ih je teško nabrojati ’Annyi példa van, hogy nehéz felsorolni’. Egyes határozatlan hely-, idő- és módhatározószókat ugyanazokkal az előtagokkal képezik, mint a nekik megfelelő határozatlan névmásokat: Ezek közül a szók közül is egyesek elavultak (zárójelben), és mások helyettesítik. Ezért svud(a) jelentése ’mindenfelé’ és ’mindenütt’ is, ’mindig’ jelentéssel pedig a rendszeren kívüli uvek szó használatos. Az i- előtagú szókat kérdő mondatokban és feltételes mellékmondatokban használják: Jesi li ga igde video? ’Láttad-e őt valahol?’, Da sam ikako mogao, došao bih ’Ha valahogy is tudtam volna, eljöttem volna’. Összetett határozószók általában egy elöljáróból és egy határozószóból vagy más szófajhoz tartozó szóból keletkeznek: - za ’-ért’ + malo ’kevés’ határozószó → zamalo ’majdhogynem’; - s ’-ról/-ről’ + mesto ’hely’ főnév → smesta ’azonnal’; - na ’-n’ + veliko ’nagy’ melléknév → naveliko ’nagyban’. Így összetett szavakban egyes helyhatározószók alakja megváltozik: do ’-ig’ + gde ’hol’ → dokle ’ameddig’, od ’-tól/-től’ + ovde ’itt’ → odavde ’innen’ stb. A mód-, a mennyiség- és egyes időhatározószók fokozhatóak. A középfokuk alakja azonos a megfelelő melléknevek középfokú alakjával semlegesnem alanyeset egyes számban, és a felsőfokuk ugyanazzal az előképzővel alakul: Példa: brzo ’gyorsan’ → brže ’gyorsabban’ → najbrže ’a leggyorsabban’. Néhány határozószónak más szó a középfokú megfelelője: dobro ’jól’ – bolje ’jobban’, mnogo ’sokat’ – više ’többet’, malo ’keveset’ – manje ’kevésbé’, loše ’rosszul’ – gore ’rosszabbul’. #### Az elöljárószó A szerb elöljárószók magyar esetragoknak, névutóknak és névutómellékneveknek felelnek meg. Vannak kizárólag elöljárókként használt szók (bez ’nélkül’, k(a) ’felé’, na ’-n’ stb.) és olyanok, amelyeknek csak mellékesen van elöljárói funkciójuk: - határozószók, pl. posle: Posle smo otišli na večeru ’Azután elmentünk vacsorázni’ – Naći ćemo se posle časa ’Majd találkozunk az óra után’; - alanyeset egyes számban álló főnevek: mesto ’hely’ – Uradiću to mesto tebe ’Megcsinálom ezt helyetted’; - eszközhatározói eset egyes számban álló főnevek: pomoć ’segítség’ – Krug se crta pomoću šestara ’A kört körző segítségével rajzolják’. Vannak összetett elöljárók is: - két elöljáróból: iz ’-ból/-ből’ + među ’között’ → između ’között, közötti’; - elöljáróból és főnévből: na ’-n’ + kraj ’vég’ → nakraj ’végén’. Az elöljáró határozót vagy névszói jelzőt alkot névszói csoporttal együtt. A névszónak az elöljáró által megkövetelt esetben kell állnia. Ez nem lehet az alanyeset és a megszólító eset. A legtöbb elöljáró csak egyetlen esetű névszóval használható. - a birtokos esettel: blizu ’közelében’, do ’-ig’, duž ’mentén’, ispod ’alatt, alól’, ispred ’előtt, elől’, iz ’-ból/-ből’, iza ’túl’, između ’között, közül’, iznad ’felett, felől’, kod ’-nál/-nél, mellett’, pored ’mellett’, posle ’után’ (időben), pre ’előtt’ (időben), protiv ’ellen’, radi ’céljából, érdekében, -ért’, umesto ’helyett’, usred ’közepén’, zbog ’miatt’; - a részeshtározói esettel: k(a) ’felé’; - a tárgyesettel: kroz ’keresztül’, niz(a) ’valami lefelé vezető irányában’, uz(a) ’mellett, közelében, valami felfelé vezető irányában, -val/-vel’; za ’-ért’; - a határozói esettel: po ’szerint, megfelelően’, pri ’mellett, -kor’. Más elöljárók két esettel, egyesek hárommal használhatók, jelentésüktől vagy a velük alkotott határozót alárendelő ige jellegétől függően: Megjegyzés: Egyes elöljárószók esetében van a ~ ∅ váltakozás. Az a-t fonotaktikai okokból adják hozzá az elöljáróhoz, amikor a következő szó ugyanazzal a mássalhangzóval, hasonló típusú mássalhangzóval vagy mássalhangzó csoporttal kezdődik: s majkom ’az anyjával’, de sa sestrom ’a nővérével’; pred tobom ’előtted’, de preda mnom ’előttem’. #### A kötőszó Meg lehet különböztetni olyan szavakat, amelyek eredetileg is kötőszók (i ’és’, ili ’vagy’, ako ’ha’ stb.), és olyanokat, amelyek elsősorban határozószók, pl. kad(a)? ’mikor?’: Kad se vraćaš? ’Mikor térsz vissza?’ vs. Razgovaraćemo kad se budem vratio ’Majd beszélgetünk, amikor visszatérek’. Vannak kötőszó értékű szókapcsolatok is, pl. kao da ’mintha’, zato što ’mert’, zbog toga što ’azon az oknál fogva, hogy’ stb. Használatukra vonatkozó megjegyzések: - Az a kötőszó általában a magyar ’pedig’-nek felel meg (Mališan recituje a njegova sestra peva ’A kisfiú szaval, a nővére pedig énekel’), de használják az i ’és’ jelentésével is, ha az őt követő mondatban van egy ’is’ jelentésű i vagy a ni ’sem’ kötőszó: Juče je padala kiša a i danas će ’Tegnap esett az eső, és ma is fog’, Juče nije padala kiša a ni danas neće ’Tegnap nem esett az eső, és ma sem fog’. - Az a da szókapcsolat jelentése ’anélkül, hogy’: Prešao je granicu a da mu nisu tražili pasoš ’Átlépte a határt anélkül, hogy kérték volna az útlevelét’. - A pa kötőszó jelentése közeli az ’és’-éhez. Használatos: \* sorban következő elem előtt: Operi prednje pa zadnje staklo ’Mosd meg a szélvédőt, majd a hátsó ablakot’; \* következmény kifejezésére: Radili su pa se umorili ’Dolgoztak és kifáradtak’; \* felsorolásban: Najbliži Suncu je Merkur, pa Venera, pa Zemlja... ’A legközelebbiek a Naphoz Merkúr, aztán Vénusz, aztán a Föld...’ - A što és ritkábban a da kötőszónak lehet a főmondatban utalószójuk, a to, amely közvetlenül előttük áll: To što voli da crta ne znači da će biti slikar ’Az, hogy szeret rajzolni, nem jelenti azt, hogy festő lesz’, Nije bilo reči o tome da se kandidati sami sebe predlažu ’Nem volt szó arról, hogy a jelöltek saját magukat javasolják’. - A kao és a nego kötőszók egyedül mondatrészek előtt állnak. Mondatokat ezekkel és a što vagy a da szókkal alkotott szókapcsolatok vezetnek be: : Zaposlio se kao prodavac ’Eladóként vállalt munkát’ vs. Došao sam kao što sam obećao ’Eljöttem, amint megígértem’; : Imaš više sreće nego pameti ’Több szerencséd van, mint eszed’ vs. Platio si više nego što je trebalo ’Többet fizettél, mint amennyit kellett’, Bolje je da se vratimo nego da uzalud čekamo ’Jobb, ha visszamegyünk, mintsem hogy hiába várjunk’. #### Módosítószók és partikulák A szerb nyelvtanok nem különböztetik meg a módosítószókat a partikuláktól. Mindkét kategóriát a rečce terminussal illetik, amelynek fordítása „partikulák”. Ezeket úgy határozzák meg, mint olyan változatlan alakú szavakat, amelyek a beszélő attitűdjét fejezik ki a közlés tartalmával kapcsolatban. Általában jelentésük a kommunikáció konkrét körülményeitől függ. Például a samo szó a következőket fejezheti ki: - figyelem felkeltését: Samo da znaš šta sam juče video! ’Figyelj csak, mit láttam tegnap!’ - figyelmeztetést, fenyegetést: Samo da mi dođi kasno! ’Gyere csak nekem későn!’ - óhajt: Samo da mi se on vrati! ’Bárcsak visszajönne hozzám!’ A leggyakoribb módosítószó/partikula-félék: - pontosító: baš ’éppen’, i ’is’, upravo ’éppen’, taman ’éppen’. Példa mondatban: Baš meni se to moralo desiti! ’Éppen velem kellett megtörténnie!’ - modális: besumnje ’kétségkívül’, dakako ’persze’, jedva ’alig’, možda ’talán’, naprotiv ’ellenkezőleg’, nipošto ’semmiképpen’, sigurno ’biztosan’, uistinu ’valóban’, umalo ’majdnem’, valjda ’talán’, verovatno ’valószínűleg’, zaista ’igazán’. Mondatban: – Hoćeš li sutra doći? – Dakako da ću doći. ’– Eljössz holnap? – Persze, hogy eljövök.’; Ceo dan učiš, sigurno si umoran ’Egész nap tanulsz, biztosan fáradt vagy’; Umalo da zaboravim pasoš ’Majdnem elfelejtettem az útlevelemet’. - mutató: evo, eto, eno ’íme’. Három távolsági fokot fejeznek ki, akárcsak a mutató névmások: – Gde su mi naočari? – Eto ih kraj tebe ’– Hol van a szemüvegem? – Ott van melletted’; Eno starica pred vratima ’Íme az öreg néni a kapu előtt’. - kérdő: \* A li és a da li partikulák eldöntendő kérdést fejeznek ki. Az első az állítmányt követi, a második a mondat elején áll: Mogu li da uđem? vagy Da li mogu da uđem? ’Bemehetek?’ \* A li partikulát használják nem kötelezően kérdőszó után is, ennek kihangsúlyozására: Gde li sam ostavio ključeve? ’Vajon hol hagytam a kulcsokat?’ \* A zar partikula kifejezhet: : – csodálkozást: Zar je već podne? ’Micsoda, már délután van?’; : – tagadó válasz várását, amikor a kérdés nem tagadott: Zar želiš da nastradaš? ’Meg akarsz halni, vagy mi?’; : – állító válasz várását, amikor a kérdés tagadott: Zar nisam lep? ’Hát nem vagyok szép?’ - felkiáltó: a, ala, ama, da, ma, ta. Mondatokban: Ala smo se lepo proveli! ’De szépen múlattuk az időt!’, Ama čoveče, slušaj me! ’Hallgass már meg, jóember!’, Da si mi zdrav! ’Légy egészséges!’, Ma nemoj! ’Na ne!’, Ta vi se šalite! ’Dehát maga viccel!’; - igenlő: da ’igen’, dabome ’persze’, dakako ’persze’: Da, doćiću ’Igen, eljövök’; - tagadó: ne ’nem, ne’, ni ’sem’: Dolazi on, ali ne tako često ’Jön ő, de nem olyan gyakran’, Ni ja tu ništa ne mogu učiniti ’Ebben az esetben én sem tudok semmit tenni’; - korlátozó: bar ’legalább’, jedino ’csak’, samo ’csak’: Samo ti možeš da mi pomogneš ’Csak te tudsz segíteni rajtam’; - parancsoló: neka, već: Neka dođe on! ’Jöjjön ide ő!’ Prestani već s tim plakanjem! ’Hagyd már abba a sírást!’ A módosítószók/partikulák mondatszók is lehetnek párbeszédben. Ide sorolnak néhány több szóból álló tagolatlan mondatot is: Kako da ne!, Nego šta!, Nego kako! ’Dehogynem!’, ’Hogyne!’ ### Mondattan Ez a szakasz a szerb mondattani rendszer főbb jellegzetességeit mutatja be, az egyszerű mondat típusaira, a mondatrészekre, a szórendre és némely mellékmondatra vonatkozóan. #### Az egyszerű mondat ##### Az egyszerű mondatok típusai Kérdő mondat kijelentő mondatból alakítható kétféle szerkezettel, amelyek eldöntendő kérdéssé teszik a mondatot: 1. Az alany és az állítmány helye felcserélődik, amely esetben az egyszerű igealakú állítmány mögé vagy az összetett alakú segédigéje mögé a li partikula kerül. A segédige hangsúlyos alakja használatos: Spavaju li deca? ’Alszanak-e a gyerekek?’, Jesam li dobro uradio? ’Jól tettem-e?’, Hoće li brzo ozdraviti? ’Meg fog-e hamar gyógyúlni?’; 2. Az állító mondat elé a da li partikula kerül: Da li deca spavaju?, Da li sam dobro uradio?, Da li će brzo ozdraviti? Ha az állítmánynak hangsúlytalan személyes névmással kifejezett tárgya vagy határozója van, ez közvetlenül követi a kérdő partikulát: Da li ga poznaješ? ’Ismered-e?’ Tagadó mondat az állítmány elé tett ne partikulával keletkezik. Ez összeolvad az imati ’van neki’, a biti létige és a hteti ’akar’ kijelentő mód jelen idejű alakjaival (Lásd fentebb Az ige tagadott alakja). Összetett igealakokkal a hangsúlytalan segédige közvetlenül követi a ne-t. Példák: Lift ne radi ’A lift nem működik’, Ne biste dugo čekali ’Nem várnátok sokáig’. Kérdő tagadó mondatot többnyire a li partikulával szerkesztenek: Ne biste li hteli malo torte? ’Nem kér egy kis tortát?’, Nismo li se već negde videli? ’Nem láttuk mi már egymást valahol?’ Ilyen típusú mondatban használják a zar partikulát is, amely azt fejezi ki, hogy tagadó válasz valószínűtlen lenne a kérdést feltevő szemében. Példák: Zar deca ne spavaju? ’Valóban nem alszanak a gyerekek?’, Zar juče nije padao sneg? ’Hát tegnap nem esett a hó?’ Felkiáltó mondat kapható kijelentő mondatból csupán ennek hanglejtése megváltoztatásával, de jellegzetes partikulák hozzáadásával is (példák fentebb a Módosítószók és partikulák szakaszban). ##### Mondatrészek A névszóval kifejezett grammatikai alany alanyesetű, de van úgynevezett „logikai alany” is, amely más esetben áll: - birtokos esetben, amikor az állítmány a biti vagy a létigeként használt imati: Biće velikih iznenađenja ’Lesznek nagy meglepetések’, Ima hrane za sve ’Van ennivaló mindenki számára’; - részes esetben, amikor az állítmány személytelenül használt, érzést kifejező ige: Vojnicima je hladno ’A katonák fáznak’ (szó szerint ’Katonáknak van hideg’), Detetu se spava ’A gyerek álmos’ (szó szerint ’Gyereknek alussza magát’); - tárgyesetben, névmás által kifejezve, amikor az állítmány a biti vagy más, szubjektív, többnyire negatív érzelmet kifejező ige: Sve nas je strah ’Mindannyian félünk’ (szó szerint ’Összes minket van félelem’), Sram neka ih bude! ’Szégyelljék magukat (ők)!’ (szó szerint ’Szégyen hogy őket legyen!’) Az állítmány egyezik általában az alannyal személyben, számban és nemben. Ez utóbbiban az igei állítmány esetében a melléknévi igenév egyezik, akár szenvedő, akár cselekvő: Grad je pogođen zemljotresom (hímnem egyes szám) ’A várost földrengés sújtotta’, Ptice su letele ’Repültek a madarak’ (nőnem többes szám). Nincs viszont egyeztetés olyan bemutató szerkezetben, amelyben mutató névmás az alany, és biti kopulás névszói állítmány van. Ekkor a névmás mindig semleges nem alanyeset egyes számban marad: Ovo je moja ćerka ’Ez a lányom’. A névszói állítmány névszói része általában alanyesetű, amikor a kopula a biti ige (Moj brat je inženjer ’Fivérem mérnök’), olykor pedig birtokos esetű, elöljáróval vagy anélkül: Narukvica je od srebra ’A karkötő ezustből van’, Deda je uvek bio dobre volje ’A nagyapa mindig jóakaratú volt’. Amikor melléknév fejezi ki, ez rövid, azaz határozatlan alakú, ha van ilyen alakja: Vaš predlog je zanimljiv ’Javaslatotok érdekes’. Más kopulatív igékkel egy predikativ vagy predikativna dopuna (szó szerint ’állítmánykiegészítő’) nevű mondatrészt használnak. Ez többnyire alanyesetű [Zovem se Marija ’Marija a nevem’ (szó szerint ’Nevezem magam Marija’)], de állhat más esetben is: - elöljárós vagy anélküli tárgyesetben: Smatraju me za grešnicu ’Bűnösnek tekintenek engem’, Poslednja odluka predstavlja izmenu propisa ’Az utóbbi határozat a szabályzat megváltoztatását jelenti’; - eszközhatározói esetben: Odgovor mi se čini ispravnom ’A válasz helyesnek tűnik nekem’. A tárgy általában elöljáró nélküli tárgyesetben áll, de birtokos esetű a következő esetekben: - amikor határozatlan mennyiségét érti bele annak, amit megnevez: Kupiću hleba i vina ’Kenyeret és bort fogok venni’, Imate li vremena? ’Van-e időtök?’ - tagadott igének alárendelve: Ne vidim načina da se to uradi ’Nem látok módot arra, hogy ezt meg lehessen tenni’. A határozók akármelyik esetben állhatnak, az alanyeseten és a megszólító eseten kívül: - birtokos esetben: \* elöljáró nélkül: Više ga se ne plašim ’Többé nem félek tőle’; \* elöljáróval: Sve zavisi od rezultata ’Minden az eredménytől függ’; - részes esetben: Verujte stručnjaku ’Higgyetek a szakembernek!’; - elöljárós tárgyesetben: Nisam mislio na vas ’Nem gondoltam rátok’; - eszközahatározói esetben: \* elöljáró nélkül: Vladao je ogromnim carstvom ’Óriási császárságon uralkodott’; \* elöljáróval: Nemojte žaliti za prošlošću ’Ne sajnáljátok a múltat!’ - határozói esetben: O čemu govoriš? ’Miről beszélsz?’ A főnévvel vagy névmással kifejezett helyhatározóval kapcsolatban megjegyzendő, hogy mikor teszik tárgyesetbe, és mikor határozói esetbe. Az első hely felé való mozgást kifejező igének alárendelt határozó esete, a második olyan igével használatos, amely nem mozgást vagy nem hely felé való mozgást fejez ki (lásd fentebb az Az elöljárószó szakaszt). Azok a melléknevek, amelyeknek lehet határozójuk, megkövetelik, hogy ez utóbbi egy bizonyos esetben álljon. Például a željan ’kívánó’ melléknév határozójának elöljáró nélküli birtokos esetűnek kell lennie (željan promena ’változásokat kívánó’), umoran ’fáradt’ od elöljárós birtokos esetű határozót követel meg (umoran od napora ’erőfeszítéstől fáradt’), siguran ’biztos’ u elöljárós targyesetű határozóval jár (siguran u sebe ’magabiztos’), a középfokú mellékneveket az od elöljáró követi, amely a birtokos esettel használatos: skuplji od zlata ’drágább az aranynál’ stb. A cselekvést megnevező főnevek főnévi vagy névmási jelzője az alábbi sajátosságokkal rendelkezik: - Ha a főnév tárgyatlan igéből származik, jelzője ugyanabban az esetben áll, mint az illető ige határozója: izviniti se čitaocima ’bocsánatot kér az olvasóktól’ – izvinjenje čitaocima ’bocsánatkérés az olvasóktól’, pasti s krova ’leesik a tetőről’ – pad s krova ’esés a tetőről’. - Ha a főnév tárgyas igéből képzett (tárgya elöljáró nélküli tárgyesetben áll), jelzője általában elöljáró nélküli birtokos esetű (uvoziti hranu ’élelmiszereket hoz be’ – uvoz hrane ’élelmiszerek behozatala’), olykor pedig valamely elöljárós más esetben: želeti promene ’változásokat kíván’ – želja za promenama ’változások kívánása’. A privremeni atribut ’ideiglenes jelző’, predikatski atribut ’állítmányi jelző’ vagy aktuelni kvalifikativ ’aktuális minősítő’ nevű mondatrészt, amely a magyar grammatikákban állapothatározónak felel meg, rövid, azaz határozatlan alakú melléknév fejezi ki, ha van ilyen alakja: Otac se iscrplen srušio na ležaj ’Az apa holtfáradtan rogyott le a fekhelyre’ (rövid alakú melléknévvel), Naši su prvi stigli na cilj, a vaši poslednji ’A mieink elsőkként értek célba, a tieitek utolsókként’ (hosszú alakú melléknevekkel, mivel csak ilyenjük van). Az apozitiv nevű mondatrészt is határozatlan melléknév adja. Klajn 2005 átmeneti mondatrésznek tekinti a privremeni atribut és az apozicija között. Szünetekkel és sajátos hanglejtéssel (írásban vesszőkkel) válik ki a szomszédos mondatrészek közül. Példák: Vlažna od kiše, zemlja se ugibala pod nogama ’Mivel nedves volt az esőtől, a föld besüppedt a lábak alatt’ (szó szerint ’Nedves az esőtől,...’), Moj kolega, iznenađen, nije stigao da reaguje ’Kollégám, meglepett lévén, nem tudott reagálni’ (szó szerint ’Kollégám, meglepett,...’). Az apozicija ’értelmező’ nevű mondatrész alatt Klajn 2005 csak főnév által kifejezett mondatrészt ért, amely nem válik ki szünetekkel és sajátos hanglejtéssel. Ez általában egyezik nemben, számban és esetben azzal a főnévvel, amelyet értelmez [doktor Simić ’Simić doktor’ – s doktorom Simićem ’Simić doktorral’ (szó szerint ’doktorral Simić-csel’)], de egyes esetekben változatlan: - a nőnemű személyek családneve, más szláv nyelvekkel ellentétben: doktorka Simić ’Simić doktornő’ – s doktorkom Simić ’Simić doktornővel’; - egyes közületek elnevezése (ezeket idézőjelbe teszik): u hotelu ’Union’ ’az Union szállóban’; - a kevésbé ismert földrajzi elnevezések: na reci Orinoko ’az Orinoco folyamon’ (vs. na reci Dunavu ’a Duna folyamon’ – egyeztetett értelmező). ##### A szórend A szórend attól függ, hogy milyen szemantikai szerepe (topik vagy predikátum) van a mondat egyik vagy másik részének, és/vagy attól, hogy a beszélő kiemeli-e a mondat egyik-másik részét vagy sem. Bár a szerb nyelvben a szórend elég szabad, mégis lényegében SVO-nyelv, azaz a szórend alany + állítmány + tárgy/határozó, az alábbi körülmények között: 1. A beszélgetőtársak már ismerik úgy az alanyt, mint a tárgyat/határozót, tehát nem forog fenn a topik és a predikátum kérdése. 2. Állító kijelentő mondatról van szó. 3. Az alanyt külön szó fejezi ki. 4. Az állítmány egyetlen szóból áll, mely ige. 5. A mondatban csak egy tárgy vagy határozó van, és ezt főnév vagy névmás fejezi ki. 6. A mondat semleges, azaz nincs kiemelve a mondat egyetlen része sem. 7. Prozódiai szempontból mindegyik mondatrész hangsúlyozott. Példa: Dečaci vole košarku ’A fiúk szeretik a kosárlabdát’. Ugyanaz a szórend, ha a fenti 2–7 feltételek mellett a fenti mondat a Šta rade dečaci? ’Mit csinálnak a fiúk?’ kérdésre válaszol, azaz a válaszban az alany topik, és az állítmány + tárgy predikátum. Megjegyzendő egyébként, hogy általában a topik megelőzi a predikátumot. Más helyzetekben a szórend különbözhet. A kiemelt állítmány helye A fenti mondat állítmányát úgy lehet kiemelni, hogy a mondat végére teszik: Košarku dečaci vole ’A kosárlabdát a fiúk szeretik’ (például olyan tevékenységgel ellentétben, amit nem szeretnek). Ugyancsak kiemelés céljából, de más értelemben, az állítmány lehet az első helyen: Vole dečaci košarku ’Szeretik a fiúk a kosárlabdát’ (ellentmondva olyan címzettnek, aki az ellenkezőjét állítja). Az alany helye Az alanyt úgy emelik ki más lehetséges alannyal ellentétbe téve, hogy a mondat végére helyezik: Košarku vole dečaci ’A kosárlabdát a fiúk szeretik’ (például a lányokkal ellentétben, akik nem szeretik). Predikátumként az alany az állítmány mögé kerül, akkor is, ha nincs kiemelve: Zvala te je neka žena ’Egy nő hívott (téged)’ [válasz egy lehetséges ’Ki hívott (engem)?’ kérdésre]. Ugyancsak az állítmány mögött van az alany idézet utáni közbevetett mondatban: – Jeste li žedni? – upita domaćica ’– Szomjasak vagytok-e? – kérdi a háziasszony’. A tárgy és a határozók helye Topikként a tárgy az állítmány előtt áll: Papire će pokupiti čistačica ’A papírokat majd össze fogja szedni a takarítónő’ (válasz egy lehetséges ’Mi lesz a papírokkal?’ kérdésre). Ha az állítmánynak tárgya is és határozója is van, többnyire az utóbbiak közül a rövidebbik megelőzi a hosszabbikat, úgy értve, hogy szócsoportokról is lehet szó: Šaljem rukopis uredniku književne revije „Stvarnost” ’Elküldöm a kéziratot a Stvarnost irodalmi folyóirat szerkesztőjének’, Šaljem uredniku rukopis mog neobjavljenog romana ’Elküldöm a szerkesztőnek a még kiadatlan regényem kéziratát’. Az elöljáró nélküli személyes névmással kifejezett tárgy vagy határozó állhat az állítmány előtt vagy mögött, akár kiemelt (hangsúlyos alakkal), akár nem (hangsúlytalan alakkal). Példák: Ne vidim ga ’Nem látom’; Ne vidim njega ’Nem látom őt’; Ja ga ne vidim ’(Én) nem látom’; Ja njega ne vidim ’(Én) őt nem látom’. Az ilyenféle tárgy vagy határozó állhat a mondat elején, hangsúlyos alakjában, és így kiemelt: Meni su ništa rekli ’Nekem nem modtak semmit’. A határozószóval kifejezett határozó általában az előtt az ige vagy melléknév előtt áll, amelyet meghatároz: On mnogo zarađuje ’Ő sokat keres’, Emisija je vrlo zanimljiva ’A műsor nagyon érdekes’. Tagadó mondatban viszont gyakran helyezik az ige mögé (On ne zarađuje mnogo ’Ő nem keres sokat’), de állhat előtte is: On mnogo ne zarađuje ’Ő nem sokat keres’ (szó szerint ’Ő sokat nem keres’). Li partikulás kérdő mondatban kötelezően áll az állítmány mögött (Zarađuje li on mnogo? ’Sokat keres-e?’), viszont da li partikulással az ige előtt marad: Da li on mnogo zarađuje? A főnévvel vagy főnévcsoporttal kifejezett határozó, ha nincs kiemelve, általában az előtt az ige mögött áll, amelyet meghatároz (Viđamo se svakog dana ’Látjuk egymást minden nap’), de kiemelés céljából az ige előtt: Svakog dana se viđamo ’Minden nap látjuk egymást’. A determinánsi funkciójú névmások helye Az ilyen determinánsok helye szabályszerűen a szócsoport főneve előtt van. Csak a birtokos determináns áll a főnév mögött, és csak akkor, ha ez megszólító esetben áll: Slušaj, prijatelju moj! ’Hallgass ide, barátom!’ Ha a főnévnek több determinánsa van, hozzá a legközelebb a birtokos determináns áll, ez előtt a mutató, a kérdő vagy a határozatlan, ezek előtt pedig a sav vagy a ceo (mindkettő jelentése ’egész’) szavak. Példák: ovo tvoje delo ’ez a te ügyed’, O kakvoj mojoj grešci govoriš? ’Melyik hibámról beszélsz?’, ceo taj njihov program ’ez az ők egész programja’. A jelző helye A melléknévi jelző általában a jelzett főnév előtt áll (žuti cvet ’sárga virág’), de mögötte is állhat, amikor határozója van: od starosti žuta knjiga vagy knjiga žuta od starosti ’a régisége miatt sárga könyv’. Kötelezően áll a történelmi személyiségek neve mögött: Katarina Velika ’Nagy Katalin’. Egy főnévnek több melléknévi jelzője is lehet, mind előtte. Ilyen szócsoportban a határozatlan melléknév megelőzi a határozottat, a minősítő a viszonyítót, a szűkebb jelentésű pedig a tágabb jelentésűt: moderan italijanski školski brod ’modern olasz tanhajó’, poznata beogradska operska pevačica ’ismert belgrádi operaénekesnő’. A sorszámnévvel kifejezett jelző szabályszerűen a főnév előtt áll, mint a melléknévi jelzők általában (peti razred ’ötödik osztály’), viszont az ilyen jelző is a történelmi személyiségek neve mögött áll: Petar Prvi ’Első Péter’. Ha ezen kívül a főnévnek van még egy melléknévi jelzője, a számnévnek ez előtt van a helye: treći svetski rat ’a harmadik világháború’. A névszói állítmány névszói részét képező szócsoportban a melléknévi jelző, ha nincs kiemelve, akkor a kopula mögött áll: Kinezi su čudni ljudi ’A kínaiak furcsa emberek’. Kiemelése céljából az ilyen jelzőt a mondat elejére helyezik: Čudni su ljudi ti Kinezi ’Furcsa emberek ezek a kínaiak’. A főnévi jelző a jelzett főnév mögött áll: čovek proverenog ukusa ’bizonyított jó ízlésű ember’. A simulószók helye Az enklitikumok (a hangsúlytalan névmások, a hangsúlytalan segédigék és a li kérdő partikula) nem állhatnak mondat elején. Az enklitikus segédigéknek és tárgyi vagy határozói funkciójú személyes névmásoknak több helyük is lehet. Példák névmásra: - az alany szócsoportja mögött: Ova neostvarena čežnja mu pruža inspiraciju za nove pokušaje ’Ez a meg nem valósult kívánság újabb kísérletekre ad neki ihletet’; - az alany szócsoportjának első tagja mögött: Ova mu neostvarena čežnja pruža inspiraciju za nove pokušaje; - az állítmány mögött: Ova neostvarena čežnja pruža mu inspiraciju za nove pokušaje. Példák segédigére: - az első határozó mögött: Zbog nepažnje je u vašim vozilima često dolazilo do požara ’Figyelmetlenség miatt járműveitekben gyakran fordult elő tűzeset’; - a második határozó szócsoportjának első tagja mögött: Zbog nepažnje, u vašim je vozilima često dolazilo do požara; - a második határozó szócsoportja mögött: Zbog nepažnje, u vašim vozilima je često dolazilo do požara; - a harmadik határozó mögött: Zbog nepažnje, u vašim vozilima često je dolazilo do požara. Azon kívül, hogy nem állhat a mondat elején, az enklitikum helyének más korlátozásai is vannak: - Nem állhat az állítmány mögötti hely után. - Nem követhet szünetet. - Ha a mondatban van vonatkozó névmás vagy kérdő szó, az enklitikum közvetlenül ez után áll. Példák: : Srušili su spomenik koji je puna dva veka bio simbol ovog grada ’Ledöntötték azt a műemléket, amely két egész évszázadon át volt e város jelképe’; : Ko će pod ovim uslovima želeti da putuje? ’Ki kíván majd ilyen körülmények között utazni?’; : Hoću da znam zašto me niko nije obavestio šta se događa ’Tudni akarom, miért nem értesített senki arról, ami történik’. - Az enklitikum mondatot bevezető kötőszó mögött áll, hacsak ez utóbbi nem i ’és’, a ’pedig’ vagy ni ’sem’: Raspisali smo konkurs, ali se niko nije javio ’Pályázatot hirdettünk, de senki sem jelentkezett’. Egy mondatban két, három vagy négy enklitikum is lehet egymás mögött. Amikor négy van, ezek a li partikula, egy segédige és két különböző esetben álló névmás: Ne znam da li sam joj se dopao ’Nem tudom, tetszettem-e neki’. Az enklitikumok sorrendjét az alábbiak szabályozzák: 1. A li partikula megelőzi a többi enklitikumot: Gde li su moje naočare? ’Hol van a szemüvegem?’ 2. Az enklitikus segédigék, kivéve a je-t, a névmások előtt állnak: Da li sam ih ja upoznao? ’Megismerkedtem-e én velük?’ 3. A je segédige és az őt helyettesítő se visszaható névmás a többi névmás mögött áll: Videla me je ’Látott engem’, Predstava im se dopala ’Az előadás tetszett nekik’. 4. Az enklitikus névmások sorrendje a következő: : – a részes esetű + a birtokos esetű : Ima kolača, daću ti ih malo ’Vannak sütemények; majd adok neked egy kicsit (belőlük)’; : – a részes esetű + a tárgyesetű: To su Markove knjige, on ti ih poklanja ’Ezek Marko könyvei; neked ajándékozza (őket)’; : – a birtokos esetű + a tárgyesetű: Ne želim to imanje, davno sam ga se odrekao ’Nem kívánom ezt a tulajdont; már rég lemondtam róla’. A proklitikumok állhatnak a mondat elején: - elöljáró: Na stolu ima knjiga ’Az asztalon van egy könyv’; - kötőszó: Da Slavko uzima kruške ’Slavko vegyen körtét’; - partikula: Da nisi bolesna? ’Csak nem vagy beteg?’ ##### Mellékmondatok A közvetett kérdést képező tárgyi mellékmondatot ugyanaz a kérdőszó vezeti be, mint az, amely a megfelelő közvetlen kérdés elején áll, belleértve az eldöntendő kérdést is: Da li ima deterdženta? ’Van-e mosószer?’ – Pitaću prodavca da li ima deterdženta ’Meg fogom kérdezni az eladótól, hogy van-e mosószer’. A módhatározói mellékmondattal kapcsolatban megjegyzendő, hogy: - A kao što ’úgy..., ahogy’ és a kao da ’mintha’ kötőszókkal bevezetett mellékmondatok különböznek az állítmányuk cselekvésének jellegét illetően, de nem az igealak tekintetében: : Vrata treba montirati kao što je označeno na crtežu ’Az ajtót úgy kell összeszerelni, ahogy az a rajzon van előírva’ – valós cselekvés, kijelentő módú állítmány vs. : Opominje me da pada kiša, kao da ja to ne znam ’Emlékeztet arra, hogy esik az eső, mintha én nem tudnám’ – nem valós cselekvés, de ugyancsak kijelentő módú állítmány. - A főmondat és a mellékmondat cselekvései közötti arányosságot többféle szerkezettel lehet kifejezni: : – megfelelő, egymásra utaló szavak a két mondatban és a što kötőszó a mellékmondat bevezetőjeként: Što ih više opominješ, deca te sve manje slušaju ’Minél inkább szidod a gyerekeket, annál inkább nem hallgatnak rád’; : – egymásra utaló to a főmondatban és što a mellékmondatban: Što je metal topliji, to je mekši ’Minél melegebb a fém, annál puhább’; : – egymásra utaló utoliko a főmondatban és ukoliko a mellékmondatban: Ukoliko je metal topliji, utoliko je mekši. A célhatározói mellékmondatnak több szerkezete lehetséges: - a da kötőszóval és kijelentő mód jelen idejű állítmánnyal: Odvezi kola mehaničaru da ih pogleda ’Vidd a kocsit szerelőhöz, hogy nézze meg’; - a da kötőszóval és feltételes módú állítmánnyal: Da bi situacija bila jasnija, poslužićemo se crtežom ’Hogy a helyzet világosabb legyen, rajzhoz fogunk folyamodni’; - a kako kötőszóval és feltételes módú állítmánnyal: Ostao sam u hotelu kako bih dovršio pismo ’A szállodában maradtam, hogy befejezzem a levelet’; - tagadó alakú, de nem tagadó jelentésű feltételes módú állítmánnyal, és a li partikulával: On zapali šibicu ne bi li malo ogrejao promrzle prste ’Gyufát gyújt, hogy legalább egy kicsit megmelegítse megfagyott ujjait’. A megengedő mellékmondattal kapcsolatban megemlítendő a makar kötőszós szerkezet, amelyben az állítmány a cselekvő melléknévi igenév alakjában jelenik meg: Neću popustiti makar poginuo ’Nem fogok engedni, ha belehalok is’, Makar (i) ništa ne našli, dobro je da ispitamo teren ’Jó lesz átkutatni a terepet, ha nem is találunk semmit’. A feltételes mellékmondat Jelen- vagy jövőbeli lehetőség kifejezhető magyar szerkezettel analóg módon: Ako lampica svetli, mašina je ispravna ’Ha a jelzőlámpa világít, a gép rendben van’, Ukoliko se lampica ugasi, zovite me ’Amennyiben a jelzőlámpa kialszik, hívjanak’. Van az utóbbival azonos jelentésű más szerkezet is, a li partikulával: Ugasi li se lampica, zovite me. Olyan a jelenben vagy a jövőben teljesülhető feltétel kifejezésére, amelytől függ egy cselekvés megvalósulása, megvan, mint a magyarban, a feltételes módú állítmányos mellékmondat. A kötőszó lehet ako ’ha’, ukoliko ’amennyiben’ vagy kad(a) (alapjelentése ’mikor’): Kad / Ako / Ukoliko bi bilo kiše do kraja meseca, usevi bi se mogli spasti ’Ha / Amennyiben lenne eső a hónap végéig, meg lehetne menteni a vetést’. Ha a feltétel teljesíthetetlen, a kad(a) kötőszó és feltételes módú állítmány, vagy a da kötőszó és kijelentő mód jelen idejű állítmány használatos: Kad bih bio / Da sam deset godina mlađi, predložio bih joj brak ’Ha tíz évvel fiatalabb lennék, megkérném a kezét’. A múltban nem teljesített feltételt a da kötőszóval és kijelentő mód múlt idejű állítmánnyal fejezik ki: Da sam odgovorio i na deseto pitanje, zaradio bih milion dinara ’Ha a tizedik kérdésre is válaszoltam volna, egy millió dinárt nyertem volna’. ##### Mondattal vs. főnévi igenévvel kifejezett alárendelt cselekvés A személytelen trebati ’kell’ igének alárendelt cselekvést főnévi igenévvel fejezik ki, amennyiben a cselekvő nincs meghatározva: Treba sačekati ’Várni kell’. Ha viszont a cselekvő meg van határozva, őt a da kötőszóval bevezetett alanyi mellékmondat alanya fejezi ki, az állítmánya pedig kijelentő mód jelen idejű: Treba da sačekamo ’Várnunk kell’. Amikor egy mondatban két cselekvés van kifejezve, melyek közül az egyik alárendeltje a másiknak, és mindkettőnek ugyanaz a cselekvője, a szerb nyelv a da kötőszós tárgyi mellékmondtatot preferálja az alárendelt cselekvés kifejezésére, a horvát és más szláv nyelvekkel ellentétben, amelyek ehelyett a főnévi igenévvel kifejezett tárgyat preferálják: Marija želi da piše ’Marija írni kíván’. ## Szókészlet Browne 2004 szerint e munka megjelenéséig nem voltak tulajdonképpeni statisztikák a szerb szókészlet összetételéről. Annyi említhető meg, hogy iskolás gyerekek írásai alapján 1983-ban végzett kutatásból az tűnik ki, hogy ezekben az írásokban a leggyakrabban használt 100 szó közül 97 örökölt szláv eredetű szó, kettő bizonytalan eredetű, a gyerekek nyelvezetéhez tartozó szó, és egy jövevényszó. ### Örökölt szavak A szerb nyelvben megtalálhatók mindenféle területhez tartozó ősszláv szavak: mati ’anya’, kći ’vki leánya’, sin ’vki fia’, noga ’láb’, nos ’orr’, nokat ’köröm’, vuk ’farkas’, zec ’nyúl’, miš ’egér’, jež ’sündisznó’, zima ’tél’, sneg ’hó’ stb. Egyes örökölt szavak csak a szerbben és a horvátban maradtak fenn: jer ’mert’, proleće ’tavasz’, raditi ’dolgozik’, kiša ’eső’, baciti ’dob’ (ige), tražiti ’keres’. Mások megvannak más szláv nyelvekben is, de a szerbben és a horvátban más jelentésük lett: voleti ’szeret’ (← ’preferál’), jak ’erős’ (← ’miféle’), posao ’dolog, ügy’ [← ’küldött (személy)’], čuvati ’őriz’ (← ’érzékel’), vrlo ’nagyon’ (← ’erényesen’). ### Szóalkotás A szerb nyelvben a leggyakrabban utóképzővel történik a szóalkotás. Ennél kevésbé gyakori az előképzővel való és a szóösszetétel, a legritkábban alkalmazott módszer pedig a szófajváltás. #### Szóképzés Utóképző vagy/és előképző hozzáadásával, avagy utóképző elvonásával az alapszó szócsaládjához tartozó szavak keletkeznek. ##### Utóképzők Utóképző hozzáadásával vagy kicserélésével alkotható: - főnév: \* igéből: : – cselekvésnév: čitati ’olvas’ → čitanje ’olvasás’, odlaziti ’elmegy’ → odlazak ’elmenetel’, mrzeti ’gyűlöl’ → mržnja ’gyűlölet’, događati se ’történik’ → događaj ’esemény’, ženiti se ’nősül’ → ženidba ’nősülés’; : – cselekvőnév: pisati ’ír’ → pisac ’író’, pevati ’énekel’ → pevač ’énekes’, kuvati ’főz’ → kuvar ’szakács’; \* melléknévből: star ’öreg, régi’ → starost ’öregség, régiség’, hladan ’hideg’ → hladnoća ’hideg’, dobar ’jó’ → dobrota ’jóság’, brz ’gyors’ → brzina ’gyorsaság, sebesség’; \* más főnévből: : – elvont főnév: prijatelj ’barát’ → prijateljstvo ’barátság’; : – cselekvőnév: zid ’fal’ → zidar ’kőműves’, put ’út’ → putnik ’utas’; : – lakosnév: Beograd ’Belgrád → Beograđanin ’belgrádi’, Danija ’Dánia’ → Danac ’dán’; : – nőnemű főnév: lav ’oroszlán’ → lavica ’nőstény oroszlán’, bog ’isten’ → boginja ’istennő’, Srbin ’szerb (férfi)’ → Srpkinja ’szerb nő ’ (képző helyettesítése); : – kicsinyített főnév: brod ’hajó’ → brodić ’hajócska’, šuma ’erdő’ → šumica ’erdőcske’; : – nagyobbított főnév: komad ’darab’ → komadina ’nagy darab’, mačka ’macska’ → mačketina ’nagy macska’, glava ’fej’ → glavurda ’nagy fej’; - melléknév: \* főnévből: zemlja ’föld’ → zemljan (határozatlan alak), zemljani (határozott alak) ’földből való’; drvo ’lemn’ → drven(i) ’fából való’, more ’tenger’ → morski ’tengeri, tengerészeti’, junak ’hős’ → junački ’hősies’, pas ’kutya’ → pasji ’kutya-’ (pl. pasji život ’kutyaélet’), dete ’gyerek’ → detetov ’gyerek vkije/vmije’; \* igéből: govoriti ’beszél’ → govorljiv ’beszédes, bőbeszédű’, pisati ’ír’ → pisaći ’író-’ (pl. pisaći sto ’íróasztal’), odgovarati ’megfelel’ → odgovarajući ’megfelelő’; \* határozószóból: danas ’ma’ → današnji ’mai’; - ige: \* főnévből: cvet ’virág’ → cvetati ’virágzik’, boja ’szín’ → bojiti ’színez’, rat ’háború’ → ratovati se ’háborúzik’; \* más szerb igéből: gurati ’tol’ → gurkati ’tologat’, kašljati ’köhög’ → kašljucati ’köhécsel’ piti ’iszik’ → pijuckati ’iszogat’, pisati ’ír’ → piskarati ’értéktelen irományokat ír’; \* idegen igéből: fotografisati ’fényképez’, programirati ’programoz’. Példa utóképzőkkel alkotott szócsaládra, melynek alapja a noć ’éjszaka’ szó, beleértve egy, már képzettből tovább képzett szót is: - noćište ’éjszakázásra való hely’ - noćenje ’éjszakázás, éjszaka eltöltése’ - noćni, -na, -no ’éjszakai’ - noćiti ’éjszakázik’ - noću ’éjszaka, éjnek idején’ (határozószó) - noćas ’a múlt éjjel’ (határozószó): \* → noćašnji ’a múlt éjjeli’ ##### Elvonás Jellemző a szerb nyelvre főnevek alakítása igékből való elvonással. Példák: odmoriti se ’pihen’ → odmor ’pihenés’, plakati ’sír’ → plač ’sírás’, prepisati ’átír, lemásol’ → prepis ’másolat’, rasti ’nő, növekedik’ → rast ’növés, növekedés’. ##### Előképzők Az ige esetében az előképzővel történő szóalkotás lehet: - csupán grammatikai, amikor az előképző nem változtatja meg az ige lexikális jelentését, csak a szemléletét; - részben grammatikai, részben lexikális (lásd fentebb Igeszemlélet); - csak lexikális. Más szófajok esetében az előképző csak lexikális funkciójú, beleértve azt is, hogy nem okoz szófajváltást. A legtöbb előképző elöljáróból származik, és vannak hangtani változataik is attól függően, hogy milyen hangzóval kezdődik az alapszó. Előképzővel alkotható: - főnév: vlasnik ’tulajdonos’ → suvlasnik ’tulajdonostárs’, naslov ’cím’ → podnaslov ’alcím’, biskup ’püspök’ → nadbiskup ’érsek’, znanje ’tudás’ → neznanje ’nemtudás’, straža ’őrség’ → predstraža ’előőrs’, napad ’támadás’ → protivnapad ’ellentámadás’; - melléknév: \* kicsinyített: gluv ’süket’ → nagluv ’kissé süket’, velik ’nagy’ → povelik ’elég nagy’, glup ’buta’ → priglup ’kissé buta’, ćelav ’kopasz’ → proćelav ’kissé kopasz’; \* nagyobbított: velik ’nagy’ → prevelik ’túl nagy’; \* tagadott: zdrav ’egészséges’ → nezdrav ’egészségtelen’; \* másféle: poslednji ’utolsó’ → pretposlednji ’utolsó előtti’ (a pred- [d]-jét a [p] zöngétleníti); - névmás: ko ’ki’ → neko ’valaki’, niko ’senki’ (láss több példát a Határozatlan névmások és determinánsok szakaszban); - ige: baciti ’dob’ → izbaciti ’kidob’, vezati ’köt’ → odvezati ’kiköt’, kriti ’eldug’ → pokriti ’takar’, živeti ’él’ → preživeti ’túlél’, osetiti ’érez’ → predosetiti ’előérzete van’, pasti ’esik’ → upasti ’beesik’; - határozószó: malo ’keveset’ → pomalo ’kevéskét’, retko ’ritkán’ → neretko ’nem ritkán’, mnogo ’sokat’ → premnogo ’túl sokat’. ##### Elő- és utóképzővel való szóalkotás Ezzel a módszerrel egyidőben illesztenek elő- és utóképzőt a alapszóhoz. Példák: - főnévből főnév: do- ’-ig’ + koleno ’térd’ + -ica → dokolenica ’térdharisnya’; - főnévből melléknév: bez- ’nélkül’ + kraj ’vég’ + -an → beskrajan ’végtelen’; - főnévből ige: u- ’-ba(n)/-be(n)’ + običaj ’szokás’ + -iti → uobičajiti se ’szokásba megy, megszokottá válik’; - melléknévből ige: o- + zdrav ’egészséges’ + -iti → ozdraviti ’meggyógyul, meggyógyít’. #### Szóösszetétel Többnyire az összetett szó tagjait magánhangzó köti össze, gyakrabban az -o- (riba ’hal’ + lov ’vadászat’ → ribolov ’halászat’), ritkábban az -e-: oči ’szemek’ + vidan ’látható’ → očevidan ’szemmellátható, nyilvánvaló’. Máskor a két tag közvetlenül tapad egymáshoz. Ez esetben gyakrabban fordul elő, hogy az első magánhangzóra végződik (sto ’száz’ + noga ’láb’ → stonoga ’százlábú’), és ritkábban, hogy mássalhangzóra: jedan ’egy’ + put ’út’ → jedanput ’egyszer’. Az összetett tagok lehetnek többé vagy kevésbé összeolvadtak. Az előbbieken egyetlen hangsúly van, és egybeírják őket, például kućèvlasnik ’háztulajdonos’. Az utóbbiakban mindegyik tag megtartja hangsúlyát, és ezeket kötőjellel írják: spȍmēn-plȍča ’emléktábla’, kulturno-umetnički ’kulturális és művészeti’. Az összetett szó alkotóelemei lehetnek: - elöljáró + elöljáró: iz ’-ból/-ből’ + među ’között’ → između ’között, közül’; - elöljáró + főnév: u ’-ba(n)/-be(n)’ + mesto ’hely’ → umesto ’helyett’; - elöljáró + határozószó: za ’-ért’ + malo ’keveset’ → zamalo ’majdhogynem’; - főnév + főnév: grad ’város’ + načelnik ’főnök’ → gradonačelnik ’polgármester’ (városé); - főnév + ige: dan ’nap’ + gubiti ’veszít’ → dangubiti ’lopja a napot’; - főnév + melléknév: krv ’vér’ + žedan ’szomjas’ → krvožedan ’vérszomjas’; - határozószó + határozószó: manje ’kevesebbet’ + više ’többet’ → manje-više ’többé-kevésbé’; - határozószó + ige: zlo ’rossz’ + upotrebiti ’használ’ → zloupotrebiti ’visszaél (vmivel)’; - határozószó + melléknév: tako ’úgy’ + zvani ’nevezett’ → takozvani ’úgynevezett’; - ige + főnév: paliti ’gyújt’ + kuća ’ház’ → palikuća ’gyújtogató’; - melléknév + melléknév: gluv ’süket’ + nem ’néma’ → gluvonem ’süketnéma’; - számnév + főnév: dva ’kettő’ + broj ’szám’ → dvobroj ’két szám egyben’ (folyóirat); - számnév + számnév: dva ’kettő’ + deset ’tíz’ → dvadeset ’húsz’. #### Szóösszetétellel egybekötött képzés Ezzel a módszerrel szóösszetétel és utóképző-hozzáadás történik egyidőben. A szó alapja, a képzőn kívül, lehet: - főnév és igető: krvopija (← krv ’vér’ + piti ’iszik’ + -a) ’vámpír’; - határozószó és főnév: malokrvan (← malo ’keveset’ + krv ’vér’ + -an) ’vérszegény’; - határozószó és igető: krivokletnik (← krivo ’ferdén’ + kleti se ’esküszik (vmire)’ + -nik) ’hazugan esküdő’; - melléknév és főnév: malograđanin (← mali ’kis’ + grad ’város’ + -anin) ’kispolgár, vidéki ember’; - névmás és főnév: ovozemaljski (← ova ’ez’ + zemlja ’föld’ + -ski) ’evilági’; - számnév és főnév: jednosmeran (← jedan ’egy’ + smer ’irány’ + -an) ’egyirányú’. Ehhez a szóalkotási módszerhez tartoznak összetett szó + nulla utóképző típusúak is, azaz a szón elvonás ment végbe. Példák: - főnév + igető: kiša ’eső’ + braniti ’véd’ → kišobran ’esernyő’; - határozószó + igető: pravo ’helyesen’ + pisati ’ír’ → pravopis ’helyesírás’; - melléknév + főnév töve: sed ’szürke’ + kosa ’haj’ → sedokos ’ősz hajú’. #### Szófajváltás Szófajváltással például főnevek keletkeznek melléknevekből. Többségüket úgy ragozzák, mint az eredeti melléknevet. A személyt megnevező melléknévből származó köznevek megtartják a melléknév hím- és nőnemű alakját, például dragi, -a ’kedves’, de az ugyanilyen eredetű családneveket nem egyeztetik nőnemben. Ilyenek például Crnjanski, Rački, Markov stb. Az elvont fogalmat megnevező ilyen főnevek megtartják a melléknév semlegesnemű alakját: dobro ’a jó’, zlo ’a rossz’. Jelentéstapadás útján melléknévi jelzők válnak főnevekké. Ezek megtartják az eredetileg őket alárendelő főnév nemét, például prava (nn.) ’egyenes’ (vonal). Idetartozik számos országnév, mivel a zemlja ’ország’ nőnemű főnévvel voltak egyeztetve melléknevekként: Mađarska ’Magyarország’, Engleska ’Anglia’ stb. A legtöbb ige szenvedő melléknévi igenevű alakja melléknévként is használható, például az otvoren prozor ’nyitott ablak’, prodata roba ’eladott áru’, kuvano meso ’főtt hús’ szókapcsolatokban. A cselekvő melléknévi igenév ritkábban lehet melléknév, szabályszerűen akkor, amikor láthatóan megváltozott állapotot vagy tulajdonságot fejez ki: odrasla žena ’felnőtt nő’, zaspalo dete ’alvó gyerek’ (szó szerint ’elaludt gyerek’). Határozószó lesz igen gyakran minősítő melléknevekből, beleértve olyanokat, amelyek eredetileg szenvedő melléknévi igenevek, valamint egyes -ski-re végződő melléknevekből (lásd fentebb A határozószó). Elöljáró válik egyes határozószókból és főnevekből (lásd fentebb Az elöljárószó). ### Jövevényszavak Mint minden nyelv, a szerb is gazdagította és továbbra is gazdagítja szókészletét több nyelvből származó jövevényszavakkal. A horváthoz képest, amely sztenderdje a szóalkotást és a tükörfordítást preferálja a szókészlet bővítésének eszközeiként, a szerb nyelv nyitottabb a jövevényszavak befogadására. A legrégibb jövevényszavak a középkori görög nyelvből származnak, a Bizánci Birodalommal való kapcsolatoknak köszönhetően, és az ószláv nyelvből, mivel ezt használták a szerbek keresztelésének folyamatában. Az előbbi nyelvből egyes szavak az utóbbin keresztül kerültek a szerb nyelvbe. Közvetlenül a görögből vették át például a livada ’kaszáló, legelő’ és miris ’szag’ szavakat. Az ószlávból származnak a pričati ’mesél’ és vazduh ’levegő’ szavak, valamint a görög idol ’bálvány’ és iguman ’apát’. Újlatin nyelvekből a középkorban kezdtek a szerbbe kerülni szavak, például a velencei siguran ’biztos’ (melléknév). Később vettek át francia szavakat is, pl. ruž ’rúzs’. A legtöbb viszonylag nem régi jövevény, és ezek nemzetközi szavak: literatura ’irodalom’, interesantan ’érdekes’, etimologija ’etimológia’, poezija ’vers, költészet’, telegram ’távirat’, geografija ’földrajz’ stb. A török nyelv hatása a 14. században kezdődött, a török hódoltsággal egyidőben. Sok török szó maradt fenn, mint például baš ’éppen’, sokak ’sétány’, ćorsokak ’zsákutca’, badava ’ingyen’, jorgovan ’orgona’ (a növény), kajsija ’barack’, valamint lexikális képzők: -luk (komšiluk ’szomszédság’), -džija (kamiondžija ’kamionsofőr’), -ana (elektrana ’villanyerőmű’). Más viszonylag régi forrásnyelvek a német (ebből például a kuhinja ’konyha’, škoda ’kár’ és šnicla ’hússzelet’ szavak származnak), az orosz [pl. a zapeta ’vessző’ (írásjel)] és a magyar. Ebből már a középkorban átvettek olyan szavakat, mint kip ’kép’ (később ’szobor’) , herceg és varoš, majd a 18. században, amikor a szerb kultúra központja Magyarországra került, a szókészlet gyarapodott például a soba, salaš ’tanya’, gazda, lopov ’tolvaj’ szavakkal. A legújabb és jelenleg a fő jövevényszó-forrás az angol nyelv, amelyből tömegesen kerülnek szavak a szerb nyelvbe. Egyes ilyen szavak nemzetköziek, mint a prohibicija és az infrastruktura, mások nagyjából megtartották az angol hangzásukat, pl. pejsmejker ’szívritmus-szabályozó’, trening ’edzés’, mjuzikl, softver. #### A jövevényszavak beillesztése a szerb nyelv rendszerébe Majd minden jövevény főnév beilleszkedik a szerb ragozási osztályokba. Azok, amelyek eredeti nyelvükben -i-re, -u-ra vagy akármelyik hosszú magánhangzóra végződnek, belefoglalják ezt a szótőbe: tabu – tabua ’a tabu vmije’, bife – bifea ’a büfé vmije’. Az -i-re végződőek mögé a -j- kötőhang kerül: hobi – hobija ’a hobbi vmije’. A törökben -i, -ü, -ı és -u végű szavak a szerbben -ija végződést kaptak, akár hím-, akár nőneműek, és a 2. ragozási osztályhoz tartoznak: zanatlija (hn.) ’mesterember’, ćuprija (nn.) ’híd’. A -tio-ra végződő latin eredetű szavak esetében ez a végződés -cija lett, akár közvetlenül a latin, akár más nyelv a forrásuk: ambicija ’ambíció’, degradacija ’degradálás’. Csak a nőket megnevező nem -a-ra végződő főnevek maradnak ragozatlanul, pl. Dolores, ledi. Az idegen melléknevek is általában szerb végződéseket kapnak és ezek szerint ragozzák őket. Ezek fokozása is a szerb szabályok szerint történik (abdominalni ’hasi’, atomski ’atom-’, nostalgičan ’nosztalgikus, nostalgičniji ’nosztalgikusabb’, najnostalgičniji ’a legnosztalgikusabb’), de vannak kivételt képező változatlan alakú melléknevek is: bež haljina ’drapp ruha’, Njihova igra je fer ’Játékuk sportszerű’. A fokozkatóak elé a više ’többet’ határozószó kerül: više fer ’sportszerűbb’, najviše fer ’a legsportszerűbb’. Az idegen igék' úgy illeszkednek be a szerb igerendszerbe, hogy az -ira-, az -ova- vagy az -isa- szuffixum kerül a főnévi igenév -ti képzője elé: erodirati ’erodál’, paralizovati ’bénul, bénít’, eliminisati ’eltávolít, kizár’. Majd minden ilyen igének csak egy alakja van az igeszemlélet szempontjából, de vannak olyanok is, amelyek folyamatos–befejezett párokat alkotnak: provocirati ’provokál’ – isprovocirati ’kiprovokál’, komentirati – prokomentirati ’kommentál’. Egyes igék -a--val a -ti képző előtt befejezett szemléletűek (pl. startati ’startol’), mások folyamatosak (bildati ’bodybuildingezik, testépítést űz’). A -ti előtt -nu- szuffixumos idegen igék is vannak, melyek befejezett szemléletűek: blefnuti ’blöfföl’. ## Példaszöveg Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából: „Cвa људскa бићa рaђajу сe слoбoднa и jeднaкa у дoстojaнству и прaвимa. Oнa су oбдaрeнa рaзумoм и свeшћу, и трeбa jeдни прeмa другимa дa пoступajу у духу брaтствa.” „Sva ljudska bića rađaju se slobodna i jednaka u dostojanstvu i pravima. Ona su obdarena razumom i svešću, i treba jedni prema drugima da postupaju u duhu bratstva.”'' „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.”

Kínai Köztársaság

A Kínai Köztársaság (中華民國, pinjin: Zhōnghuá Mínguó, magyarosan Csunghua Minkuo), ismertebb nevén Tajvan (臺灣 / 台灣) a csendes-óceáni Tajvan szigetén és pár kisebb szigeten fekszik, a kontinentális Kína partjaitól kb. 200 km-re délkeletre. Politikai státusa vitatott, mivel a Kínai Népköztársaság egyik tartományának tekinti Tajvant, a Kínai Köztársaság azonban önálló államnak tekinti saját magát. A Kínai Köztársaság kormánya igazgatja Tajvan szigetét, Penghu, Csinmen, valamint Macu-szigeteket és más kisebb szigetet is. Szomszédai nyugaton Kína, északkeleten Japán, délen pedig a Fülöp-szigetek. A Kínai Köztársaságot hivatalosan 1912. január 1-jén hozták létre az 1911. október 10-i követően. 1949-ig a kontinentális Kína és Külső-Mongólia is a részét képezte. 1915 és 1928 között az országot a hadurak háborúi dúlták fel, 1937 és 1945 között a japán megszállás, 1927 és 1949 között a polgárháború sújtotta, aminek következtében a központi hatalom meggyengült, majd összeomlott. A központi hatalom 1927 és 1937 között, a uralma alatt volt a legerősebb. 1945-ben, a második világháború végén, a Kínai Köztársaság átvette Tajvan és Penghu szigetcsoportját a Japán Birodalomtól. A polgárháborút követően, 1949-ben a kontinentális Kína fölött átvették a hatalmat a kommunisták, később az országhoz csatolták , és más szigeteket is, így a csupán Tajvanon, Penghun, Csinmenen és néhány más kisebb szigeten kormányzott. A Tajpejt tette meg ideiglenes fővárossá. A kontinentális Kínában a kommunista párt létrehozta a Kínai Népköztársaságot Peking székhellyel. Az 1970-es évekig sok ország és nemzetközi szervezet a Kínai Köztársaságot ismerte el Kína és Tajvan legitim kormányának. A Kínai Köztársaság alapító tagja volt az ENSZ-nek, és állandó tagja volt az ENSZ Biztonsági Tanácsának egészen 1971-ig, amikor a 2758-as számú rendelettel az ENSZ megfosztotta tagságától, és helyette a Kínai Népköztársaságot ismerte el legitim képviselőnek (ezt a döntését 2007-ben is megerősítette). A Kínai Népköztársaság (KNK) nem ismeri el a Kínai Köztársaságot önálló államnak. A Tajvani Köztársaság kikiáltása (vagyis a Kínai Köztársaság átnevezése) akár katonai megtorlással is járhatna a KNK részéről. A KNK nem hajlandó diplomáciai kapcsolatokat fenntartani olyan országokkal, amelyek elismerik a Kínai Köztársaságot, így a világon csak 12 olyan ország van, amely elismeri önálló államnak, a többi ország nem hivatalos kapcsolatot ápol vele. Tajvan tagja a Kereskedelmi Világszervezetnek és az APEC-nek; fejlett gazdasága miatt az „ázsiai tigrisek” között tartják számon, a világ 26. legnagyobb gazdaságával rendelkezik. ## Elnevezései Az állam hivatalos elnevezése Kínai Köztársaság, de történelme folyamán számos más néven is ismert volt. Az 1912-es létrejötte után, míg az állam az ázsiai kontinensen helyezkedett el, a Kína () nevet használta, például az olimpiai játékokon vagy az ENSZ-ben. Az 1950-es, 60-as években gyakran hivatkozott önmagára Nacionalista Kínaként, megkülönböztetésül a kontinentális Kommunista Kínától. Hivatkoztak rá Szabad Kínaként (Free China) is. Az ENSZ-ben Kína néven szerepelt egészen 1971-ig, amikor a helyét a Kínai Népköztársaság vette át a szervezetben. Azóta a Kína elnevezést kizárólag a Kínai Népköztársaságra használják. Gyakran hivatkoznak rá egyszerűen Tajvanként, mivel a területének nagy része Tajvan szigetét jelenti. Ezt az elnevezést leginkább azok az országok alkalmazzák, amelyek hivatalosan nem ismerik el a Kínai Köztársaságot. A nemzetközi szervezetekben és a sportéletben (pl. az olimpiákon) a Kínai Köztársaság Chinese Taipei néven szerepel, amely a KNK diplomáciai nyomásgyakorlásának eredménye. ## Földrajz ### Domborzat A szigetet északról a Kelet-kínai-tenger, keletről a Filippínó-tenger, délnyugatról a Dél-kínai-tenger határolja. Észak-déli irányban körülbelül 400 km hosszan terül el, szélessége a legszélesebb ponton 145 km. A sziget az ország területének 99%-át adja, a maradék egy százalék több kisebb szigetet jelent. Tajvan keleti része erdős hegyvidék, amely a szigetnek körülbelül kétharmadát foglalja el; nyugat felé síkság terül el. A szigeten több mint kétszáz 3000 méter feletti hegycsúcs található. Legmagasabb pontja a (más néven a Jáde-hegy), amely 3952 méter magas. A szigeten alvó, illetve kihunyt vulkánok is találhatóak, az itt fakadó meleg vizű források évente több ezer turistát vonzanak. ### Vízrajz Tajvanon 151 folyó és patak található. A leghosszabb folyó a (187 km), a legnagyobb vízgyűjtő területtel pedig a folyó rendelkezik. A folyók többsége a hegyvonulat fő iránya miatt vagy keleti, vagy nyugati irányban ömlik a tengerbe. A tavak többsége a sziget nyugati oldalán fekszik, a legtöbbjüket víztározóként is használják. A legnagyobb tó a , amely nyolc négyzetkilométer területű és 30 méter mély. ### Éghajlat Tajvan szubtrópusi éghajlatú ország: a nyarak hosszúak és párásak, a telek rövidek és enyhék. Az átlaghőmérséklet télen 15 és 20 fok között mozog, nyáron 28 fok. Az éghajlatra hatással van a kelet-ázsiai monszun, ami jelentős csapadékot hoz októbertől egészen márciusig, főképp a sziget északkeleti részére, míg a középső és a déli területeken a tél általában napos. A nyári monszunidőszak során májustól júniusig a sziget déli részén esik többet az eső, míg az északi rész viszonylag száraz marad. Tajvanon gyakoriak az erős szelek, évente három-négy alkalommal tájfunok is kialakulnak. A csapadék éves átlagmennyisége 2500 mm. A legszárazabb Tajvan szigetén a novembertől februárig tartó időszak. ### Élővilág, természetvédelem Tajvan szigetén gazdag és változatos az élővilág. A Mezőgazdasági Felügyelet felmérése szerint az állatfajok körülbelül 60%-a, a növényfajoknak pedig mintegy 27%-a őshonos jellegű. Több mint háromezerfajta zárvatermő növény él a szigeten, csak a páfrányfélékből 640 fajtát tartanak nyilván. Több mint háromezer halfaj és több mint 500 madárfaj él Tajvanon. A legismertebb halfaj az Oncorhynchus masou formosanus lazacfaj, amelyről a tudósok úgy vélik, a legutóbbi jégkorszakban esett csapdába a sziget hegyvidéki vizeiben. #### Nemzeti parkjai A természetvédelem keretében a Kínai Köztársaság számos nemzeti parkot, természetvédelmi és vadvédelmi területet tart fenn, amelyek az ország területének csaknem 20%-át teszik ki. Az ország területén nyolc nemzeti park található, az első a Kenting Nemzeti Park volt 1984-ben. ## Történelem A Kínai Köztársaságot 1911-ben hozták létre, véget vetve a -dinasztia uralmának. Az ország megtapasztalta a hadurak háborúit, a japán megszállást és a polgárháborút a (KMT) vezette központi kormány és a kommunisták között. 1949-ben, a polgárháború elvesztésekor a Kínai Köztársaság területe nagy részét is elveszítette, és a második világháború végéig japán uralom alatt álló Tajvan szigetére húzódott. 1928-tól kezdve a Kínai Köztársaságot a uralta egypártrendszer keretében. Az 1950-es és 60-as években a újraszerveződött, átalakult, reformokat vezettek be. Az ország rohamos gazdasági fejlődésnek indult, az ázsiai tigrisek egyike lett. Az 1980-as és 90-es években békés körülmények között zajlott le a rendszerváltás és alakult át a kormányzat demokratikus többpártrendszerré. Az első elnökválasztást 1996-ban tartották. A 2000-es elnökválasztás során először lett a Kínai Köztársaságnak olyan elnöke személyében, aki nem volt tagja a nak. A 2008-as választások során újból a KMT került hatalomra. ### Alapítása 1911-ben egy csoport forradalmár a köztársaság létrehozásával véget vetett a kétezer éves császári uralomnak Kínában. A -dinasztia állama az utolsó évszázadban már meglehetősen instabil volt, a belső forrongások és a külföldi imperializmus nyomása alatt lassan összeomlott. Megkérdőjeleződtek az uralkodói rendszert fenntartó neokonfucianizmus elvei is. A dinasztia utolsó elkövetett hibája a bokszerlázadás támogatása volt. A hadsereget legyőzték a külföldi erők, és Kínának hatalmas, 107 millió amerikai dollárnak megfelelő összegű kártérítést kellett fizetnie, 39 évre elosztva. A néptől elidegenedett, a modern idők kihívásaival szembenézni képtelen -dinasztia végső bukását csupán az alternatív megoldás hiánya késleltette 1912-ig. A köztársaság alapítása az 1910. október 10-i vucsangi felkeléshez kapcsolódik. Ez a dátum jelenleg is nemzeti ünnep a Kínai Köztársaságban. 1911. október 29-én tizenhét tartomány képviselői t választották meg elnöknek, aki 1912. január 1-jén tette le a hivatalos esküt, megfogadva, hogy lemondatja a „despotikus mandzsu kormányt a nép jólétének érdekében”. Céljai megvalósításához azonban nem rendelkezett elegendő katonai támogatással. Emiatt átadta a hatalmat császári tábornoknak, aki kényszerítette az utolsó kínai császárt, a gyermek , hogy mondjon le a trónról. 1913-ban elnökké választották. katonai hatalommal kormányzott, figyelmen kívül hagyta a demokratikus intézményeket, a ot is feloszlatta, és nem törődött az ideiglenes alkotmány előírásaival sem. 1915-ben császárrá koronáztatta magát. Amikor az új uralkodó megpróbálta megszüntetni a tartományi rendszert a központosítás jegyében, magára haragította a tartományi elöljárókat és a nemeseket. Több tartomány függetlenítette magát a kormánytól, és kezdetét vette a „hadurak kora”. 1916-ban a minden pártolóját elveszítő kénytelen volt lemondani a császárságról, és nem sokkal később meghalt. A száműzetésben élő visszatért ba, és néhány hadúr segítségével saját kormányt alakított Kantonban, majd 1919-ben újra megalakította a ot. Álma az ország egyesítése volt, ám nem rendelkezett elegendő katonai támogatással ahhoz, hogy az északi tartományokat is uralma alá vonja. A gyakran váltakozó, hadúri pekingi kormány kétségbeesetten próbálta megtartani hatalmát. 1919-ben diáklázadások kezdődtek, amikor a kínai kormány képtelen volt a kínai értelmiség által elfogadhatónak tartott választ adni a versailles-i békeszerződés azon rendelkezésére, amely a santungi német koncessziós területeket Japánnak juttatta. A tüntetések megerősítették a köztársasági eszméket, s ebben az intellektuális környezetben kezdett el terjedni a marxizmus eszmeisége is, olyannyira, hogy 1921-ben meg is alakult a Kínai Kommunista Párt. A párt szovjet pénzből jött létre (működési költségeinek mintegy 94%-át a Szovjetunió fizette), és vezetősége erős szovjet befolyás alatt állt, ezért jó ideig nem volt több, mint a Komintern egyik fiókszervezete. A pekingi kormányzat nem ismerte el Külső-Mongólia orosz megszállását és kormányát, azonban kész volt erre az oroszok fegyveres segítségéért cserébe. Mint 1922 szeptemberében mondta, olyan seregre van szüksége, „amely Oroszországtól kapja fegyvereit és munícióját”. Szun az ígért orosz fegyvereket és katonai tanácsadókat megkapta, így hozzáláthatott a Nemzeti Forradalmi Hadsereg megszervezéséhez, amely hamarosan nagy erőt képviselt a megosztott Kínában. Szun azonban már nem élhette meg a pekingi kormány bukását, ugyanis 1925-ben elhunyt. ### A polgárháború és a második világháború 1925 márciusában, halála után lett a vezetője. 1926-ban az északi hadjárat során megpróbálta legyőzni a hadurakat és egyesíteni Kínát a Szovjetunió segítségével, szovjet tanácsadóitól azonban hamarosan megvált. úgy döntött, megszabadul a pártbéli kommunistáktól: a sanghaji mészárlás során több ezer embert öltek meg. A déli tartományokban, ahol a kommunisták voltak többségben, a nacionalistákat gyilkolták halomra. Kirobbant a polgárháború. az ország belsejébe szorította a kommunistákat, majd 1927-ben kormányt hozott létre ban. 1928-ra nak sikerült megdöntenie a -kormányt. `elképzelése szerint a feladata Kína újjáépítése volt, három fázisban: az első fázisban katonai kényszerrel átveszi a hatalmat, a második fázisban következik a „politikai gyámság” korszaka, majd a harmadik fázisban az alkotmányos demokrácia. 1930-ban a nacionalisták megkezdték a második fázis felépítését, és 1936-ban elfogadták az ideiglenes alkotmányt.` 1931-ben a nacionalistáknak Mandzsúria japán megszállásával kellett szembenézniük, majd a második kínai–japán háborúval és a második világháborúval is. A kormány ból ba vonult át. 1945-ben Japán megadta magát, Kína pedig az ENSZ alapító tagja lett. A kormány 1946-ban visszatért ba. ### A világháború után A második világháborút követően az addig japán uralom alatt álló Tajvan szigete szövetséges felügyelet alá került, és a japánok a Kínai Köztársaság katonái előtt tették le a fegyvert. A Kínai Köztársaság tartományi kormányzatot hozott létre a szigeten. A köztársaság a katonai felügyeletet is kiterjesztette a szigetre, ami a tajvani lakosok és a köztársaságiak között növekvő feszültséget okozott és lázongásokhoz vezetett. 1947. február 28-án egy civil lelövése kapcsán az egész szigetre kiterjedő felkelés vette kezdetét, amely a 228-as incidens néven vált ismertté. A harcokban – tajvanit öltek meg, de a halottak pontos számát nem lehet megmondani. 1945 és 1947 között amerikai közvetítéssel a nacionalisták és a kommunisták beleegyeztek, hogy béketárgyalás-sorozatok keretén belül megpróbálnak megegyezni egy koalíciós kormány felállításáról. A tárgyalások kudarcba fulladtak, így a polgárháború folytatódott. A nacionalisták a kommunisták részvétele nélkül összehívták a nemzetgyűlést és elfogadták a Kínai Köztársaság alkotmányát. Az alkotmányt a kommunisták erőteljesen kritizálták, és a kihirdetése vezetett a két fél közötti viszony végleges megromlásához. 1947 elején a polgárháború teljes erővel folytatódott. 1948-ban a Kínai Köztársaság statáriumot vezetett be, amely a polgárháború közben a teljes nemzetre kiterjedt. A Szovjetunió által támogatott kommunista hadsereg végül győzedelmeskedett az amerikaiak által segített nacionalisták felett. 1949 decemberében Tajvanra menekítette a kormányt, és Tajpejt tette meg ideiglenes fővárossá. A nacionalisták magukkal vitték Kína aranytartalékát, és körülbelül egy-két millió kínai menekült érkezett velük az addig hatmillió lakost számláló szigetre. 1949 októberében a kommunisták kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. ### A fehérterrortól a demokráciáig A Kínai Köztársaság, amelyet belső, függetlenségre törekvő lázongások és a kontinentális kommunisták is fenyegettek, egyre diktatórikusabb eszközökhöz nyúlt. A fehérterror már akkor elkezdődött, amikor a kormány még a kontinentális Kínában székelt, és egészen 1987-ig tartott; célja a politikai ellenállás elnyomása volt. Körülbelül tajvani lakost börtönöztek be vagy végeztek ki, feltételezett anti- vagy kommunista-párti voltuk miatt. Az Egyesült Államok úgy vélte, hogy a végül majd elbukik a kommunistákkal szemben, így magára hagyta Tajvant. 1950-ben azonban kirobbant a koreai háború, aminek következtében Harry S. Truman elnök újra beavatkozott Tajvan és Kína viszonyába, és a Tajvani-szorosba küldte a Hetedik flottát, hogy az fenntartsa a szoros „semlegességét”, és megakadályozza egy lehetséges összecsapás kialakulását a két fél között. A San Franciscó-i és a tajpeji békeszerződésben (1952) Japán lemondott Tajvan és Penghu szigetéről. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság nem értett egyet abban, hogy a Kínai Köztársaság vagy a Kínai Népköztársaság tekinthető-e Kína legitim kormányának, így egyik békeszerződésben sem esett szó arról, ki veszi át a sziget irányítását. Az 1960-as és 70-es években a Kínai Köztársaság továbbra is egypártrendszerben működött, gazdasága azonban erőteljes iparosodásnak indult, és egyre inkább technikaorientált lett. Gyors gazdasági fejlődése a „tajvani csoda” néven vált ismertté, és részben annak volt köszönhető, hogy a gazdaság független volt a kontinentális Kínától, és hogy többek között amerikai pénzalapok segítették, illetőleg fellendült a kereslet a Tajvanon gyártott termékek iránt. Az 1970-es években Japán után Tajvan lett a gazdaságilag második leggyorsabban fejlődő állam Ázsiában, és Hongkong, Dél-Korea, valamint Szingapúr mellett a negyedik „ázsiai tigrisként” hivatkoztak rá. A hidegháború miatt az 1970-es évekig a nyugati államok és az ENSZ is a Kínai Köztársaságot tartották Kína legitim kormányának, később azonban a Kínai Népköztársaságot ismerték el. A nyugati kritikusok a Kínai Köztársaságot nem tartották demokratikus államnak, mivel statárium volt érvényben, elnyomtak minden politikai ellenállást, és erőteljesen cenzúrázták a médiát. Nem lehetett új pártokat létrehozni, és a meglévő pártok sem lehettek komoly ellenfelei a nak, nem voltak valódi, demokratikus választások. Az 1970-es években azonban elindultak a reformok, amelyek az 1990-es évekre lassan demokratikus állammá fejlesztették Tajvant. 1979-ben városában tüntetést szerveztek a demokrácia mellett. Bár a -incidensként ismert tüntetést a hatóságok hamar feloszlatták, ma már az egyik olyan fő eseményként emlékeznek rá, ami hozzájárult a tajvani ellenzék egyesítéséhez. 1986-ban és (a KMT vezetői) engedélyt adtak parlamenti pártok létrehozásához, amelynek eredményeképp jött létre az első ellenzéki párt, a Demokratikus Progresszív Párt. 1987-ben eltörölték a statáriumot, egy évvel később pedig azt a törvényt, amely megtiltotta új újságok kiadását. 1996-ban tartották az első demokratikus elnökválasztást. ## Politikai státusa A Kínai Köztársaság politikai státusa folyamatos vita tárgya. A Kínai Népköztársaság (KNK) szerint a Kínai Köztársaság kormánya nem legitim. Ezzel szemben a Kínai Köztársaság, amelynek saját alkotmánya, függetlenül választott elnöke és jelentős számú hadereje van, független államként tekint magára. Területét a Kínai Népköztársaság sohasem irányította. Egy 2010-es felmérés szerint a tajvaniak 64%-a elégedett a status quo-val, 19% a teljes függetlenséget támogatta, és 5% szeretné, ha az ország egyesülne Kínával. A Kínai Népköztársaság (KNK) az „egy Kína”-politika keretében, az „elszakadásellenes törvény” () értelmében kész arra, hogy amennyiben békés tárgyalások útján nem sikerül Tajvant Kínához csatolni, úgy erőszakkal fogja azt megtenni. Ehhez tartomány partjára katonai légvédelmi eszközöket telepítettek. A KNK arra törekszik, hogy más országok ne ismerjék el a Kínai Köztársaság független állam voltát. ### Az USA álláspontja Az Amerikai Egyesült Államok a Kínai Köztársaság egyik fő szövetségese, a két ország kapcsolatát ma is az 1979-ben elfogadott Taiwan Relations Act határozza meg, amely kimondja, hogy az USA ellátja a Kínai Köztársaságot fegyverekkel, hogy meg tudja védeni magát, az azonban nem szerepel a törvényben, hogy egy esetleges támadás esetén maga az USA beavatkozna-e. 2010-ben az USA bejelentette, hogy 6,4 milliárd dollár értékű hadi felszerelést kíván eladni Tajvannak, mire Kína kijelentette, hogy ez a döntés a részükről gazdasági szankciókkal és a két ország nemzetközi együttműködésének romlásával járhat. Az USA úgy véli, mindkét országnak tartózkodnia kell az olyan cselekedetektől, illetve kijelentésektől, amelyek „egyoldalúan megváltoztatnák Tajvan státuszát”. ### Vélemények a Kínai Köztársaságon belül A Kínai Köztársaságon belül két véglet létezik: az egyesülést támogató „kék tábor” (Pan-Blue Coalition) és a függetlenséget preferáló „zöld tábor” (Pan-Green Coalition). A kék tábort a (KMT) vezeti, amely támogatja a status quo fenntartását, a végső céljuk azonban az egyesülés. Mindazonáltal a KMT nem támogatja az azonnali vagy rövid időn belül történő egyesülést, mivel a párt legtöbb tagja és a lakosság többsége sem hajlandó azt elfogadni. , a köztársasági elnök (illetőleg a KMT elnöke) a demokratikus rendszert, a Kínai Köztársaság gazdasági fejlettségéhez hasonló szintet és a javak igazságos elosztását tűzte ki Kína számára feltételként az egyesüléshez. A Demokratikus Progresszív Párt, a zöld tábor vezetője, hivatalosan a függetlenséget támogatja, gyakorlatilag azonban szintén a status quo ideiglenes fenntartása mellett voksol, mivel a közvélemény és a párttagok nagy része nem akarja provokálni a Kínai Népköztársaságot. #### Nemzeti identitás Az ország politikai státusának bizonytalansága a nemzeti identitástudatra is hatással van. Tajvan lakosságának körülbelül 98%-a a han kínaiak leszármazottja, akik 1661 és 1895 között, illetve az 1940-es és 1950-es években a kontinentális Kínából vándoroltak be. A kulturális örökség mellett azonban a tajvani lakosok nemzettudatára a több száz éves földrajzi elszigeteltség, a körülbelül százéves politikai szeparáció és a külföldi (japán, amerikai) hatások, valamint a Kínai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság között zajló politikai feszültség egyaránt hatással volt. A megkülönböztetett tajvani identitás (szemben a kínai indentitáson belüli tajvani nemzettudattal) a demokratizálódás óta gyakori témája a politikai csatározásoknak. A tajvani identitás elfogadása megkülönböztetné az országot a kontinentális Kínától, ezért a de facto tajvani függetlenségtől a de jure függetlenség felé vezető első lépésnek lehetne tekinteni. A „zöld tábor” a megkülönböztetett tajvani identitást támogatja, míg a „kék tábor” a kínai identitást. A azonban az utóbbi időben inkább a kínai identitáson belüli tajvani nemzettudatot támogatja. Egy 2009 márciusi felmérés alapján a válaszadók 49%-a tartotta magát tajvaninak, 44% pedig tajvaninak és kínainak, és 3% tartotta magát csak kínainak. Egy másik, 2009 júliusában készült felmérés szerint a válaszadók 82,8%-a vélte úgy, hogy a Kínai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság két különálló állam, amelyek önállóan fejlődnek. Egy 2009 decemberi közvélemény-kutatás alapján a válaszadók 62%-a tartotta magát kizárólag tajvaninak, 22% tajvaninak és kínainak és 8% csak kínainak. A 18–29 évesek közül 75% csak tajvaninak vallotta magát. ## Államszervezet A Kínai Köztársaság államszervezete az alkotmányon és a „három népi elven” alapszik, amely kimondja, hogy az ország „a nép demokratikus köztársasága kell, hogy legyen, amelyet a nép irányít, a népért.” A nacionalizmus elve szerint a Kínai Köztársaság független állam, amelynek joga van egyenrangú félként fellépni nemzetközi fórumokon, illetőleg kimondja az országban élő különféle nemzetiségek egyenlő jogait. A néphatalom elve biztosítja minden állampolgárnak a politikai és civil jogokat, a népjólét elve alapján pedig a kormánynak az a kötelessége, hogy hatalmát a nép szolgálatába állítsa és virágzó gazdaságot, valamint igazságos társadalmat biztosítson a nép számára. Az alkotmányt 1946. december 25-én fogadták el, és 1947. december 25-én lépett hatályba. ### Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás A kormányzat öt ra, azaz kamarára épül, ezek a végrehajtó (executive), a törvényhozó (legislative), az igazságszolgáltató (judicial), a vizsgáztatói (examination) és a vizsgálói (control). Az elnököt négyévente választják, és egyszer választható újra. A végrehajtó elnökeként funkcionáló miniszterelnököt az elnök nevezi ki. Az elnök nem rendelkezik vétójoggal a törvényhozás döntéseivel szemben. A törvényhozó 113 választott képviselőből áll; a választásokat négyévente tartják. Az igazságszolgáltató 15 bíróból áll, beleértve az elnököt is. A tagokat az elnök jelöli és nevezi ki, a törvényhozó beleegyezésével. A bírókat nyolc évre nevezik ki, és közvetlenül nem nevezhetőek ki újabb terminusra. A Kínai Köztársaságban érvényben van a halálbüntetés. 2006-ban a lakosság csaknem 80%-a támogatta a halálbüntetés fenntartását. A vizsgáló feladata a törvényhozó munkájának ellenőrzése. A 29 tagból áll, akiket a törvényhozó beleegyezésével az elnök nevez ki hat évre. 2005-től 2008-ig a vizsgáló működését felfüggesztették, mert az elnök és a törvényhozás nem tudott megegyezni a jelöltek személyéről. A vizsgáztatói feladata a köztisztviselők kiválasztási és vizsgáztatási rendszerének működtetése, illetőleg minden, a köztisztviselők munkáltatásával kapcsolatos feladat ellátása. 2008-ban köztisztviselő dolgozott a Kínai Köztársaságban. ### Politikai pártok A Kínai Köztársaságban 2009-ben 148 legális párt volt. Ezek közül a legnagyobb a (KMT) és a Demokratikus Progresszív Párt (DPP). A kisebb, de jól ismert pártok közé tartozik az Új Hatalom Párt (New Power Party), és az Első a Nép Párt (People First Party). ## Közigazgatás A Kínai Köztársaság legfelsőbb szintű közigazgatási egysége a tartomány, ez azonban mára már névlegessé vált. A két névleges tartomány Tajvan tartomány (Tajvan és Penghu, valamint néhány kisebb sziget) és tartomány (Csinmen, Macu és néhány más kisebb sziget). Az országnak korábban két tartományi szintű városa volt, Tajpej és , 2010. december 25-én pedig ezek száma ötre emelkedett, , és tartományi szintű rangra emelésével. Az életbe lépő új változtatások alapján a tartományokon és a tartományi rangú városokon kívül 14 megyét és 157 kerületet alakítottak ki. A tajvani közigazgatási rendszer különbséget tesz a tartományi városok, a megyei városok, az úgynevezett városkörzetek (urban township) és falukörzetek (rural township) között. ### Követelt területek A Kínai Köztársaság 1949-től egészen a statárium 1987-es feloldásáig Kína egyetlen jogerős kormányának tekintette magát. Bár (2000–2008) kormánya aktívan nem követelte egész Kína területét, a Kínai Köztársaság határait nem vizsgálták felül és nem húzták meg újra. Így elméletben a köztársaság területéhez tartozónak tekinti a kontinentális Kínát, több szigetet, Mongóliát és Oroszország egyik tagköztársaságát, Tuvát is. 2008-ban elnök egy interjúban megerősítette, hogy a Kínai Köztársaság továbbra is területéhez tartozónak tekinti kontinentális Kínát, azonban nem törekszik aktívan az újraegyesítésre, hanem inkább a status quo fenntartását támogatja, a Kínai Népköztársasággal való kapcsolatuk javítása érdekében. Bár a Kínai Köztársaság a területei követelései miatt elméletben a kontinentális Kínában élőket is saját állampolgárainak tekinti, a gyakorlatban azonban megkülönböztetik azokat, akik az effektíve általuk adminisztrált területeken élnek, és azokat, akik a szárazföldön laknak. A kontinentális Kínában élőknek külön beutazási papírokra van szükségük, és nincs szavazati joguk. A Kínai Köztársaság igyekszik javítani a viszonyát az elméletben területéhez tartozónak tekintett Mongóliával is, és ma már elismeri Mongólia független állam voltát. ## Külkapcsolatok 1928 előtt a Kínai Köztársaság külpolitikája a belső viszályok folytán meglehetősen bonyolult volt. Miután a legyőzte a -kormányt, a Kínai Köztársaságot széleskörűen elismerték külföldön. Miután a Kínai Köztársaság Tajvanra húzódott vissza, a nyugati világ jó része továbbra is kapcsolatot tartott vele. Az 1970-es években azonban a Kínai Népköztársaságot kezdték elismerni, és több ország megszakította a kapcsolatát a Kínai Köztársasággal. 1971-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete is a KNK-t ismerte el Kína legitim kormányának, és megfosztotta a Kínai Köztársaságot korábbi tagságától. Mivel csak kevés ország ismeri el a Kínai Köztársaságot, az ország tagja az ENSZ-ben Nem Képviselt Nemzetek és Népek Szervezetének (Unrepresented Nations and Peoples Organization), ahol a Taiwan Foundation for Democracy képviseli az országot Tajvan név alatt. ### Diplomáciai kapcsolatok A Kínai Népköztársaság megszakít minden diplomáciai kapcsolatot azon országokkal, amelyek elismerik a Kínai Köztársaságot. 2023-es adatok alapján 12 ország ismeri el Tajvant, ezek: A legtöbb ország nem hivatalosan ismeri el Tajvan önálló ország voltát és nem hivatalos kapcsolatokat tart fenn vele, a Tajpej Képviseleti Iroda néven működő de facto nagykövetségeken keresztül, ahol például a vízumügyeket is lehet intézni. Az USA az American Institute in Taiwan intézményén keresztül ápol nem hivatalos kapcsolatokat az országgal. Magyarország sem ismeri el Tajvant önálló államnak, de 1998 óta a tajpeji Magyar Kereskedelmi Iroda révén állandó képviselettel rendelkezik a szigeten. Az iroda egyúttal teljes körű konzuli érdekvédelmi szolgáltatást is nyújt a szigetre látogató magyaroknak. Tajvan hasonlóképpen Magyarországon is a Tajpej Képviseleti Irodán keresztül képviselteti magát. ## Védelmi rendszer A Kínai köztársaság hadserege a által 1925-ben ban létrehozott Nemzeti Forradalmi Hadseregen alapszik. Amikor a polgárháború végén a kommunisták győztek, a Nemzeti Forradalmi Hadsereg nagy része Tajvanra vonult vissza a kormánnyal együtt. Később ebből a hadseregből hozták létre a köztársaság új, megreformált hadseregét. A Kínai Köztársaság mai hadserege nagy létszámú, fejlett technológiával rendelkezik, és elsődleges feladata az ország védelme egy esetleges támadás esetén a Kínai Népköztársaság részéről. 1949-től az 1970-es évekig a hadsereg legfőbb feladata közé tartozott a „szárazföldi Kína visszaszerzése”. Ahogy a hadsereg a védekezésre kezdett összpontosítani, a szárazföldi erők helyett a légierőre és a haditengerészetre helyezték a hangsúlyt. A haderő irányítása átkerült a civil kormányhoz. A Kínai Köztársaság 2015-re a kötelező sorkatonai szolgálatot önkéntes szolgálattal váltaná fel, a haderő létszámát főre tervezik csökkenteni. 2009-ben a hadsereg létszáma körülbelül fő volt. A sorkatonai szolgálat még kötelező minden, alkalmasnak talált 18 éves férfi számára, de lehetőség van a civil katonai szolgálatra is. A kötelező sorkatonai szolgálat idejét a teljes eltörlésig folyamatosan csökkentik, 2009-re 12 hónapra szállították le. ## Népesség 2020-as adatok szerint a Kínai Köztársaság lakosságának becsült száma fő. A világ tizenkettedik legnagyobb népsűrűségű országa, 652 fő/km2-es népsűrűséggel. A lakosság 98%-a han kínai, 2%-a pedig ausztronéz tajvani őslakos. A születéskor várható élettartam 80,6 év; valamivel több férfi születik, mint nő. ### Vallás 2005-ös adatok szerint a lakosság 81%-a követője valamely vallásnak, és körülbelül 14–18% nem tartja magát vallásosnak. Az öt legelterjedtebb vallás a buddhizmus (körülbelül 8 millió fő), a taoizmus fő), a jikuan taoizmus (kb. fő), a protestantizmus (kb. fő), valamint a katolicizmus (kb. fő. A CIA és más amerikai források szerint a lakosság 80–90%-a a mahájána buddhizmus, a konfucianizmus és a taoizmus hagyományos kínai keveréke szerint él. ### Nyelv Az ország hivatalos nyelve a mandarin, a lakosság többsége azonban beszéli a min nyelvek csoportjába tartozó tajvani min nyelvet (a hokkien nyelv egy változatát), illetve sokan beszélik még a hakka kínait is. Az őslakosok nyelvei kihalóban vannak. Akárcsak Hongkongban és Makaón, a Kínai Köztársaságban is a hagyományos kínai írást alkalmazzák, a Kínai Népköztársaságban preferált egyszerűsített kínai helyett. A Kínai Köztársaságban használt írásjegyek egy része azonban különbözik a hongkongi vagy makaói írásjegyektől. ### Legnépesebb települések ### Szociális rendszer A Kínai Köztársaság szociális támogatására azok a családok jogosultak, ahol az egy főre eső jövedelem nem haladja meg az adott adminisztrációs területnek megfelelő átlagos létfenntartási költségek 60%-át. 2008 óta azok a szülők, akiknek kétévesnél kisebb gyermekük van, és összes éves jövedelmük nem haladja meg az 1,5 millió tajvani új dollárt, jogosultak havi 3000 NT\$-re (kb. 20 000 forint). Az állam külön szociális támogatást nyújt az értelmi vagy testi fogyatékos gyermekek családjának. 2008-as adatok szerint a Kínai Köztársaság lakosságnak 10%-a 65 év feletti, míg az előrejelzések szerint 2025-re 20% lesz a 65 év felettiek száma. Az idősek nagy részét valamely családtagjuk látja el, de az ország területén 1074 nyugdíjasotthon is található. Az intézményi ellátásban nem részesülő nyugdíjasok havonta 3000 és 6000 tajvani dollár közötti összeget kapnak az államtól. Magatehetetlen nyugdíjast ellátó családok havi 5000 tajvani dollár szociális segélyt kapnak. A nyugdíjasok számára ingyenes az általános orvosi ellátás és az influenza elleni oltás, kedvezmények járnak a tömegközlekedés és bizonyos kulturális programok igénybevételekor, és ingyenes az étkezés. 2007-ben vezették be azt a törvényt, amely kimondja, hogy minden olyan 25 és 65 év közötti felnőtt, aki nem rendelkezik munkahelyi társadalmi biztosítással (pl. munkanélküliek, háztartásbeliek, önalkalmazásban lévők), a nemzeti nyugdíjprogramon keresztül kapnak biztosítást. A bennszülött lakosság számára további lehetőségeket is biztosít a tajvani állam. A munkatörvény értelmében minden állami hivatalban, iskolában és a 100 főnél több személyt foglalkoztató vállalatoknál a munkaerő legalább 1%-ának a bennszülött lakosságból kell kikerülnie. A bennszülött származású családok részére az állam alacsonyabb kamatú lakáskölcsönt, illetve kedvezőbb bérleti lehetőséget kínál. A bennszülött származású diákok különféle ösztöndíjakra jogosultak. #### Egészségügy Tajvanon a férfiak születéskor várható élettartama 1998 és 2008 között 73,1 évről 75,5 évre, a nőké pedig 78,9 évről 82 évre nőtt, amit az ország többek között a „kiválónak” minősített egészségügyi ellátási rendszernek tulajdonít. Az egységes egészségbiztosítási rendszer 1995-től van érvényben, és mindenkinek kötelező csatlakozni hozzá, beleértve a Tajvanon négy hónapnál tovább tartózkodó külföldi állampolgárokat is. A biztosítás mértéke a mindenkori adózó jövedelem 4,55%-a. Az egészségbiztosítás keretein belül intézményben vehetőek igénybe a szolgáltatások; a biztosítás olyan drága beavatkozásokra is kiterjed, mint a szervátültetés vagy a HIV/AIDS‐terápia. 2008-ban 515 kórház és rendelőintézet működött az országban. 2008-ban a legtöbb halálesetet okozó betegség a rák valamely formája volt, a második és harmadik helyen a szív‐ és érrendszeri megbetegedések, a negyedik helyen pedig a tüdőgyulladás állt. A kormány a dohánytermékek és a dohányzás korlátozásával igyekszik javítani az egyik legtöbb halálesetet okozó tüdőrák statisztikáin, tilos a dohányzás például a munkahelyeken, az iskolákban, a zárt vendéglátóhelyeken, a vasútállomásokon; a bevásárlóközpontokban, az egyetemeken és a szórakozóhelyeken, vendéglátóhelyeken, illetve a szállodákban akkor megengedett, ha van erre kijelölt, szellőztethető helyiség. A nyugati orvostudomány mellett Tajvanon népszerű a hagyományos kínai orvoslás is; több mint tízezer ilyen orvost tartanak nyilván. A kormány több kutatási-fejlesztési programmal is támogatja a hagyományos orvoslást, a Kínai Orvostudományi Egyetem (China Medical University) pedig angol nyelvű kurzusokat is hirdet. #### Munkanélküliség Tajvan lakosságából kb. 10 millió fő munkaképes, a havi minimáljövedelem NT\$. 2008-ban a munkanélküliségi ráta 4,14% volt, 2020 januárjában pedig 3,64%. ## Gazdaság A háborúk következtében 1945 után mind Kínában, mind Tajvanon hiperinflációval kellett számolni. A nacionalista kormány, hogy elszigetelje Tajvant a gazdasági válságtól, saját pénznemet hozott létre, és megkezdte az árstabilizációs programját. Ennek következtében sikerült látványosan lassítani az inflációt. A koreai háború kitörése után az Egyesült Államok segélyprogramjának köszönhetően 1952-re tudták stabilizálni az árakat. A Kínai Köztársaság gazdasága ma exportorientált, egyre csökkenő állami beavatkozással; több, korábban állami tulajdonú ipari vállalatot és bankot privatizáltak. Az ország GDP-növekedésének 70%-át a főképpen elektronikai és gépipari termékekből álló export adja. A Kínai Népköztársaság (KNK) és Tajvan gazdasági kapcsolatai a politikai ellentétek ellenére is gyümölcsözőnek mondható, A tajvani cégek első számú befektetési célpontja a KNK, 2008-ban több mint 150 milliárd dollár értékű volt a tajvani befektetés. A tajvani munkaerő mintegy 10%-a kontinentális Kínában dolgozik. A KNK egyben Tajvan legnagyobb importőre is, megelőzve az USA-t és Japánt. A kontinentális Kína területén körülbelül tajvani cég működik. A munkaerő 58%-a a szolgáltatóiparban dolgozik, 36,8%-a az iparban és mindössze 1,6%-a a mezőgazdaságban. 2001-ben a mezőgazdaság a GDP-nek összesen csak a 2%-át tette ki, míg 1952-ben még 35%-át. Tajvant a gyors gazdasági fejlődése miatt az „ázsiai tigrisek” között tartják számon. 2019-ben az ország gazdasági növekedését 2%-ra teszik, mellyel megelőzi a többi ázsiai tigrist. 2019-ben Tajvan gazdaságát az IMF a 21. helyre sorolta. A gazdaság versenyképessége tekintetében 2018-ban az IMD World Competitiveness Yearbook a 17. helyre sorolta. A Kínai Köztársaság 2002 óta tagja a Kereskedelmi Világszervezetnek, Separate Customs Territory of Taiwan, Penghu, Kinmen and Matsu (Chinese Taipei) (Tajvan, Penghu, Csinmen és Macu külön vámterülete; kínai Tajpej) néven. ### Elektronikai nagyhatalom Tajvan elégíti ki a világpiaci igény 80 százalékát laptop- és alaplapalkatrészek terén, míg 60 százalék a globális részesedésük a hálózati eszközök esetén, ennél fogva a világ vezető technológiai nagyhatalmának számít. Sok, a modern eszközök területén nélkülözhetetlen mikrotechnológiát egyedül a szigeten képesek megfelelő minőségben gyártani. Szerepe a globális ellátási láncban a félvezetők miatt gyakorlatilag megkerülhetetlen, a vele rivalizáló Kínát is képes lehet lehagyni.. ## Infrastruktúra ### Közlekedés Tajvan szigetén mintegy kilométernyi út biztosítja a szárazföldi közlekedést: ezek nagy része a fejlettebb nyugati részen koncentrálódik, itt halad a 373 km hosszú autópálya, amelyet 1970-es években építettek, valamint a 432 km hosszú Formosa autópálya, amelyet 1984-ben kezdtek építeni és 2004-re fejeztek be. Mindkettő észak–déli irányban halad. A kevésbé fejlett keleti oldalon is megindult az építkezés, a Tajpejt Pingtunggal összekötő autópálya egyes szakaszai már elkészültek, például a autópálya, amely a világ ötödik leghosszabb alagútján, a 12,9 km hosszú fut keresztül. A Kínai Köztársaságban 2008-ban mintegy 5,7 millió gépkocsit és 14,4 millió motorkerékpárt tartottak nyilván. Utóbbi az egyik legnépszerűbb közlekedési eszköz az országban. A távolsági közlekedésben népszerűek az autóbuszjáratok: mintegy 7200 távolsági autóbusz szolgálta ki az utazóközönséget 2008-ban. Az ország vasúthálózata mintegy 1100 kilométer hosszú, az állami Tajvani Vasúttársaság (Taiwan Railways Administration) 2008-ban naponta mintegy utast szállított. 2007 januárjában helyezték üzembe a magántulajdonban lévő, 345 kilométer hosszú nagysebességű vasutat, amelynek nyolc állomása van. A gyorsvasút az egyébként négyórás utat Tajpej és között 90 perc alatt teszi meg; 2008-ban 30 millióan vették igénybe. Tajvanon két városban található metró, Tajpejben és ban. A szigeten hét kereskedelmi kikötő található, ezek 2008-ban összesen csaknem 13 millió TEU konténerforgalmat bonyolítottak le. , , és Tajpej kikötői szabadkereskedelmi övezetek. 2008-ban 35 légitársaság indított járatokat Tajvanra, és ugyanebben az évben indultak meg az első légi járatok Kína és Tajvan között is. A Kínai Köztársaságnak két nemzetközi repülőtere van, a és a Kaohsziung nemzetközi repülőtér. 2012-re a Taoyuan repülőteret metróvonal fogja összekötni Tajpejjel. A két nagy repülőtéren kívül 16 belföldi repülőtér is üzemel, ezek közül több az ország kisebb szigetein található. A belföldi légi forgalom Tajvan szigetén jelentősen csökkent a gyorsvasút beüzemelése óta. A tajvani Közlekedési Intézet 2004 óta olyan weboldalt üzemeltet, amely figyelemmel követi a közúti forgalmat az egész országban, lehetővé téve a közlekedők számára a dugók elkerülését és alternatív útvonalak választását. A weboldal ezen kívül a távolsági buszok, a vonatok, a gyorsvasút, a repülőjáratok és a hajók menetrendjét és aktuális jegyárait is közzéteszi, valamint több város tömegközlekedési információit is tartalmazza. ### Közművek A postaszolgáltatásokat a Chunghwa Post látja el, amely 23 fő telephelyet, öt feldolgozóközpontot és 1321 postát üzemeltet. A vállalat állami tulajdonú; történetét 1896-ig, a kínai posta megalakulásáig tudja visszavezetni. A céget ma működő formájában 2003-ban hozták létre. 1996-ig az egyedüli telefonszolgáltató az állami tulajdonú Chunghwa Telecom volt. Ekkor jelentek meg a magáncégek a piacon, illetve ekkor privatizálták a vállalatot is. 2007 óta a vállalat 35%-ban állami tulajdonú, s a cég szerepel a New York-i tőzsdén. A Chunghwa Telecom mobiltelefon- és internetszolgáltatóként is működik; legnagyobb versenytársa a piacon a Far EasTone Telecommunications és a Taiwan Mobile. Tajvan az egyik legfejlettebb ázsiai állam internettechnológiai szempontból, 2008 év végén több mint 7 millió előfizető rendelkezett széles sávú interneteléréssel az országban. 2005-ben Tajvan elindított egy olyan fejlesztési tervet, amelynek keretében WiMAX-hálózatot kívánnak kiépíteni az ország területén, illetve az állam támogatást nyújt olyan cégek számára, amelyek WiMAX-fejlesztéssel foglalkoznak. Az elektromos áram fejlesztéséért és a villamoshálózat működtetéséért a Taipower (Taiwan Power Company) felelős. A Taipower maga is üzemeltet erőműveket (összesen 78-at, ebből 39 vízerőmű, 27 geotermikus erőmű, három atomerőmű és kilenc szélerőmű), de magáncégektől is vásárol energiát. Az ország vízellátásáról a Taiwan Water Corporation gondoskodik, amelyet 1972-ben hoztak létre. A vízfelügyeletet 2002 óta a gazdasági minisztérium alá tartozó Vízforrás-felügyelőség látja el. ## Kultúra Tajvan kultúrájában a kínai hagyományok keverednek a japán és nyugati hatásokkal. Az őslakosoknak is saját kultúrájuk van. A Kínai Köztársaságban kétféle naptárat alkalmaznak, az egyik a Gergely-naptár, a másik a . Az utóbbi 1911, a köztársaság alapítása óta számolja az éveket. ### Oktatási rendszer A felsőoktatási rendszert a japán megszállás ideje alatt építették ki, amikor azonban a Kínai Köztársaság átvette a hatalmat Tajvan felett, a rendszert a kontinentális Kína oktatásához igazították, amely az amerikai oktatási rendszer és a kínai rendszer egyfajta ötvözete. A Kínai Köztársaságban az általános iskola hatosztályos, ezt a Junior High School-ra és Senior High School-ra osztott középiskola követi, mindkettő hároméves, s ezt követően lehet négyéves képzésre jelentkezni az egyetemekre. A Kínai Köztársaság diákjai a világ legjobban teljesítő diákjai közé tartoznak, különösen a matematika és a természettudományok terén. Az oktatási rendszert azonban számos kritika érte, mert elnyomja a kreativitást, és a tananyag memorizálását alkalmazza fő eszközként. Sok diák jár különórákra, a vizsgafelkészülésre koncentráló speciális magániskolákba, főképp matematikából, természettudományokból és történelemből; a különórákon előadások, magánoktatás és ismétlőórák keretében segítenek a diákoknak. 2003-ban az írni-olvasni tudók száma a Kínai Köztársaságban a lakosság 96,1%-át tette ki. ### Kulturális intézmények A Kínai Köztársaságban számos múzeum található. Az ország egyik nevezetessége a Nemzeti Palotamúzeum, amely több mint kínai bronz-, jáde‐, porcelán műtárgyat, festményt, kalligráfiát állít ki. A gyűjtemény, amelyet a hozott magával Kínából, olyan kiterjedt, hogy az állandó kiállítások tartalmát negyedévente cserélik, de így is tizenkét évbe telik, míg az összes műtárgyat bemutatják. A múzeum megyében található részlege az ázsiai teakultúrára, a buddhizmusra, az ázsiai szövetekre és a kék-fehér porcelánokra specializálódott. A nemzeti Szépművészeti Múzeum ban található, ahol a Ming és -korabeli művészek munkáin kívül kortárs tajvani művészek alkotásai is megtekinthetőek. Tajpej megyében található egy különleges múzeum, amely kortárs tajvani szobrászművész munkáit mutatja be. A szobrász az 1980-as években külföldön is nagy hírnévre tett szert; munkái főképp emberábrázolások, hétköznapi emberektől a katonákon át a tajcsicsuant művelő harcművészekig sokféle témában alkot. A Csang Kaj-sek-emlékcsarnok komplexumában található a Nemzeti Színház és a Nemzeti Hangversenyterem épülete. A Nemzeti Szun Jat-szen-emlékcsarnokban számos kulturális eseményt, koncertet, előadást tartanak. ### Művészetek Tajvan zenei élete sokrétű, a bennszülött ausztronéz népek zenéje ugyanúgy megtalálható, mint a kontinentális Kínából származó hagyományos kínai zene, kínai opera vagy a nyugati klasszikus zene és könnyűzene. Tajvan az ázsiai mandarin nyelvű popzene fellegvára, olyan, Ázsia-szerte kedvelt előadókat adott a szakmának, mint a négyszeres World Music Awards-díjas Jay Chou, Jolin Tsai vagy a Fahrenheit együttes. A tajvani filmművészet kezdete az 1900-as évek elejére tehető, bár ekkor még japánok forgattak mozgófilmet a szigeten. A fél évszázados japán megszállás rányomta bélyegét a tajvani filmművészetre: az első igazi tajvani játékfilmet 1922-ben bár kínai hatásra, tajvani tőkéből és tajvani színészekkel forgatták, a szakembergárda továbbra is japán volt. A második világháború végéig nem létezett önálló tajvani filmipar. Az 1960-as években a filmgyártás fellendült, évente 200–300 filmet, főképpen romantikus drámákat és harcművészeti alkotásokat forgattak, majd a hongkongi filmipar megerősödésének következtében a tajvani filmipar hanyatlásnak indult. Az 1980-as években az Edward Yanghoz és hez hasonló, új hullámos rendezők nemzetközi filmfesztiválokon értek el kritikai sikereket drámai alkotásaikkal, Tajvanon azonban nem voltak népszerűek. A második új hullám rendezői közül a legismertebb az Oscar-díjas Ang Lee. A 2000-es években a 7-Up-generációnak keresztelt fiatal rendezők alkotásai kezdték el újra népszerűvé tenni a tajvani filmeket. ### Népművészet A tajvani népművészet elemeiben keverednek a bennszülött törzsek és a kínaiak által behozott kultúra tulajdonságai. Népszerűek a papírkivágások, a papíresernyő-készítés, a papírlámpás-készítés, a fafaragás, a falenyomatok készítése, a jádeszobrászat és a hímzés. A különféle törzsek népzenéje és néptáncai mellett a kínai hagyományokból eredő oroszlántánc és sárkánytánc is a tajvani kultúra része. A népművészet fontos kiállítóhelyei a taoista templomok, amelyek belső tereit gyakorta díszítik népmesei alakok festményei, de művészeti előadások (tajvani opera, népzenei előadások) és népművészeti versenyek (például lámpáskészítő versenyek) színhelyéül is szolgálnak. Tajvanon az 1960-as évekig (a televízió megjelenéséig) igen népszerűek voltak a zenével kísért bábjátékok, főképp a kesztyűbábozás, amely a kontinentális kínai szokásoktól eltérően fejlődött a szigeten, és helyi jelleget öltött. Ma több bábszínház is működik az ország területén, és van külön televíziós csatorna is, amely kifejezetten ezzel a népművészeti ággal foglalkozik. ### Gasztronómia A tajvani konyha jellegzetessége, hogy többféle konyha keveréke. Mivel a lakosság nagy része han kínai származású, a kínai gasztronómia ételei meghatározóak, főképp a déli tartományok jellegzetességei keverednek: a hongkongi, szecsuani, csiangszui és csöcsiangi ételek vannak jelen. Emellett az ötvenéves japán uralom nyomán a japán gasztronómia is hatással volt a tajvani konyhára, valamint a bennszülött népek (holo, hakka) konyhája is. Mivel Tajvanon kevés a művelhető termőföld, a gabonából készült ételek nem jellemzőek. Sok halat és egyéb tengeri élőlényeket (például kagylóféléket) fogyasztanak, a rizs gyakori kiegészítője az édesburgonya és a tarógyökér. A hal mellett főként csirkehúst fogyasztanak, a sertés‐, illetve marha‐ vagy bárányhús nem annyira jellemző, mert drága alapanyag. A buddhizmus hatására elterjedtek a vegetáriánus éttermek. Az ételek enyhe fűszerezésűek; a legnépszerűbb gyümölcs‐ és zöldségfélék az ananász, a balzsamkörte (keserűtök), a fekete bab, a retek (amit savanyítva fogyasztanak), a földimogyoró; a fűszerfélék közül a csili, a petrezselyem és a bazsalikom. A tajvani konyhában kedveltek az úgynevezett „falatok” (), a kantoni konyhára is jellemző dim sumhoz, illetve a spanyol tapashoz hasonlóan az ételt kis adagokban szolgálják fel, a húst eleve apróbb darabokra vágva készítik. Népszerűek az éjszakai piacok különféle falatozói, ahol például tajvani virslikülönlegességeket, állati vérrel kevert rizsből sütött o· bí-ko-t (烏米糕) és osztrigaomlettet lehet fogyasztani. Igazi tajvani különlegesség a (珍珠奶茶), amit „buborékos teának” lehet fordítani. Az édes teaalaphoz különféle gyümölcsízű szirupokat vagy tejet öntenek, gyümölcsös tápiókagyöngyöket tesznek bele, és az egészet összerázzák, amitől az ital teteje habos lesz (innen ered a neve). ### Sport Tajvanon a legnépszerűbb sportok a baseball, a kosárlabda és a labdarúgás. A baseballt még 1895-ben a japánok mutatták meg a tajvaniaknak, és olyan népszerű lett, hogy még az olimpiákon is eredményesen szerepeltek: 1984-ben bronzérmet, 1992-ben pedig ezüstérmet szereztek. A sportolni vágyók körében a kosárlabda és az edzőtermek után népszerű még a tenisz, az úszás, a jóga és a tollaslabda. Tajvanon rendezték meg 2001-ben és 2007-ben az ázsiai baseballkupát, továbbá 2007-ben a baseballvilágkupát, valamint évente rendezik a Tour de Taiwan kerékpáros körversenyt. Tajvan a nemzetközi sporteseményeken Kínai Tajpej (Chinese Taipei) néven indul. ## Média Amikor 1999-ben eltörölték a sajtószabadság korlátozását előirányzó törvényt, a médiaélet felélénkült Tajvanon. 2008-ra már több mint 1300 hírügynökség működött az országban: a nagy részük kisebb cég, amelyek magánklienseknek dolgoznak. A legnagyobb hírügynökség a nemzeti Központi Hírügynökség (中央通訊社, , Central News Agency, CNA), amelyet 1924-ben alapítottak. A másik fontos hírügynökség a China Economic News Service (中國經濟通訊社, ), amely gazdasági és pénzügyi hírekkel foglalkozik. A Kínai Köztársaságban csaknem 2000 újságot regisztráltak, ezekből azonban csupán harminc jelenik meg rendszeresen. A négy legnagyobb példányszámú napilap a The Liberty Times, az Apple Daily, a United Daily News és a China Times. A legnagyobb példányszámú a The Liberty Times, mintegy példánnyal. A második legnagyobb Apple Daily leginkább bulvárhírekkel foglalkozik. Népszerűek az ingyenes napilapok, amelyeket a tömegközlekedési eszközökön (főként a metróban) osztogatnak. Az angol nyelvű napilapok közül a három legnagyobb a Taipei Times, a The China Post és a Taiwan News. Rendkívül népszerűek a magazinok: több mint 6000-et tartanak nyilván, ezek 91%-át Tajpejben adják ki. A legkedveltebbek a gazdasági és pénzügyi magazinok, a bulvármagazinok, a divatlapok és az utazási magazinok. A legnépszerűbb bulvármagazin a Next Magazine. 2009-ben a Kínai Köztársaságban 172 rádióadó volt, a legnépszerűbbek a zenei rádiók, amelyek nyelve a mandarin és a holo, de a bennszülött lakosság nyelvein is találhatóak programok. A televíziózás 1962-ben kezdődött: először három televízióadó dominálta a piacot, a Taiwan Television Enterprise, a Chinese Television System (CTS) és a China Television Company. Monopóliumuknak 1993-ban lett vége, amikor megjelentek az első kábeles és műholdas adók. Az első adók állami tulajdonban voltak; 2005 óta törvény tiltja, hogy az állam és a politikai pártok tulajdonjogot kapjanak médiacégekben. 2009-ben 79 hazai és 27 külföldi szolgáltató összesen 220 csatornát szolgáltatott Tajvanon. Egy 2008-as felmérés szerint az előfizetők 78,7%‐a a kábeltelevíziót preferálta. A legnézettebbek a hírcsatornák (TVBS-N, Sanlih, CTiTV, ETTV). Tajvanon népszerűek a külön műfajba sorolt szappanoperák, az úgynevezett tajvani drámák, amelyeket a helyi televíziótársaságok készítenek (például It Started With a Kiss, Hana Kimi). A népszerűbb alkotásokat más ázsiai országok is megveszik. ## Turizmus A Kínai Köztársaságba érkező turisták száma évről évre növekszik, 2009-ben turista érkezett az országba, 18%-kal több, mint egy évvel korábban; a külföldi turisták száma azonban az előző évhez képest csökkent, a kontinentális Kínából érkezőké viszont megduplázódott. A legtöbb külföldi turista valamely ázsiai országból, legfőképpen Japánból érkezik, a nem ázsiai országok közül a legtöbben az Amerikai Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból jönnek. A külföldről érkező turisták jó része külföldön élő kínai. Tajvan vonzó turisztikai célpontjai közé tartoznak a nemzeti parkok, népszerűek a túrák és az úgynevezett „pihenőfarmok”. A meleg vizű gyógyforrások is sok turistát vonzanak. Tajvan szeretné fejleszteni a gyógyászati turizmusát is; több gyógyfalu építését is tervezik. A főváros látnivalói közé tartozik a Taipei 101, amely 2004 és 2010 között a világ legmagasabb épülete volt; a Nemzeti Palotamúzeum, a Csang Kaj-sek-emlékcsarnok, a számos emlékpark és a különféle éjszakai piacok. ## Ünnepek A Kínai Köztársaságban az állami ünnepeken kívül a hagyományos kínai ünnepeket is megtartják: - január 1. – a Kínai Köztársaság megalapításának évfordulója, újév napja - február (változó dátummal) – kínai újév (holdújév) (a legnagyobb családi ünnep) - az első holdhónap 15. napja – lampionfesztivál - február 28. – a béke napja - április 5. – sírgondozás (halottak) napja - május 1. – a munka ünnepe - június eleje (az ötödik holdhónap ötödik napja) – sárkányhajó-fesztivál. - szeptember közepe (változó dátummal) – őszi holdünnep - szeptember 28. – Konfuciusz születésnapja - október 10. – nemzeti ünnep ## Fordítás ## Ajánlott irodalom

Kovácsolás

A kovácsolás a fémek képlékeny alakításának legősibb módszere, már a bronzkorból is maradtak fenn erre utaló leletek. Kovácsoláskor a fémet általában két szerszám alakító felületei között, ütésekkel vagy nyomással formálják. Alakíthatják melegen, hidegen vagy félmeleg állapotban (ez egyébként a legtöbb képlékenyen alakító módszerre igaz). A kovácsolás az eredeti durva szövetszerkezetet finomabbá teszi, a helyesen megválasztott technológiával a szálelrendeződés a majdani igénybevételnek megfelelően alakítható úgy, hogy javuljanak a darab mechanikai tulajdonságai (kontrakció, nyúlás, fajlagos ütőmunka). A kovácsdarabok minősége az alakítás után hőkezeléssel tovább javítható. A kovácsolt darabok hossza néhány millimétertől több méterig terjedhet. A kovácsolás lehet kézi vagy gépi, utóbbi lehet szabadalakító vagy süllyesztékes. A kovácsolás célszerű módszerét a gyártás költségei határozzák meg, ez pedig elsősorban a sorozatok nagyságától függ. A gyártási költség egyik tényezője a forgácsolási költség. Szabadalakító kovácsolásnál majdnem mindig nagyobb forgácsolási hozzáadással kell/lehet dolgozni, tehát nagyobbak a forgácsolási költségek. A süllyesztékes kovácsolásnál a süllyesztékszerszám költségeit kell figyelembe venni. Minél nagyobb a gyártási sorozat, annál kisebb a szerszám fajlagos költsége, tehát a süllyesztékes kovácsolás egyértelműen a tömeggyártás módszere (ezért az ábra két görbéjének metszéspontja utáni sorozatnagyságoknál a süllyesztékes kovácsolás javasolt). Számításba kell még venni a melegítés, a gépek működtetése, az élőmunka stb. költségeit is. ## Kézi kovácsolás A kézi kovácsoláson általában azt a műveletet értjük, amikor a munkadarabot kovácsüllőn vagy kovácssatuban, kézi kalapáccsal vagy egyéb segédeszközök igénybevételével alakítják. Évszázadokon át így állították elő a kéziszerszámokat, a háztartási és a gazdasági eszközöket a szegtől kezdve a kapáig, a fegyvereket és a páncélokat, valamint a dísztárgyakat. Az eljárás a gépi kovácsolás terjedése ellenére máig fennmaradt, például a patkolókovácsok (lókovácsok) és a művészi termékeket előállító díszműkovácsok esetében. A kovács szakmából fejlődött ki a lakatos és a bádogos szakma. A kézzel dolgozó kovácsok is használhatnak alakításra gépeket (általában egyszerű gépi kalapácsokat); az ilyen műveletet technológiailag a szabadalakító kovácsoláshoz is sorolhatjuk. ## Szabadalakító kovácsolás A nagy, szabadon alakított kovácsdarabok kiinduló anyaga az öntött tuskó, a kisebbeké pedig hengerelt buga, vagy előkovácsolt rúd. A kovácstuskókat kokillába öntik. Alakjuk általában felfelé szélesedő csonka gúla, keresztmetszetük négy-, hat- vagy nyolcszög, a nagy tömegű tuskók még több szögűek vagy hullámos felületűek. Kör keresztmetszetű tuskókat nem használnak, mert azok felülete könnyen reped. Öntés közben gázok kerülnek az olvadékba, ezért amikor a leöntött tuskó megdermed, a magjában üregek, lyukak keletkeznek, emellett helyenként megnő benne a foszfor- és a kéntartalom (dúsulás). Emiatt a fokozott minőségi követelményeknek kitett kovácsdarabok kiinduló anyagát rendszerint ívfénnyel átolvasztják, hogy dúsulás- és gázmentes, egyenletes kémiai összetételű darabból kovácsolhassanak. A folyékony fém oxidálódását salakréteggel vagy vákuumban olvasztással küszöbölik ki. ### A szabadalakító kovácsolás műveletei A kovácsolás során több, egymástól jól megkülönböztethető alapműveletet alkalmaznak: - Nyújtás: A szabadalakító kovácsolás legalapvetőbb művelete. A nyújtóbetét általában lapos, téglalap nyomófelületű szerszám. A nyújtás annál erőteljesebb, minél keskenyebb a nyújtóbetét. - Duzzasztás: Olyankor szükséges, ha kis keresztmetszetű kiinduló anyagból nagyobb keresztmetszetű darabot kell kovácsolni. Gyűrűk, korongok, tárcsák lyukasztásának előkészítésére is alkalmazzák. - Lyukasztás: Tömör vagy üreges lyukasztó tüskével végzik, egy vagy két oldalról. - Vállazás: Az éles vagy nagyobb átmenetek kialakításának segédművelete. Egyszerű nyújtással ugyanis nem lehet éles átmenetet biztosítani, mert az ütések helye mellett az anyag behúzódik. - Áttolás: Az anyagtakarékosságot és a kedvezőbb szálelrendeződést segíti elő. - Hajlítás: Általában a görbe kovácsdarabok alakításának utolsó művelete. Többnyire csak a darab egy kis részét kell egy görbe vonal mentén meghajlítani. Eközben ügyelni kell a húzott, külső oldal „behúzódására”, ezen a részen szükség esetén anyagtöbbletet kell biztosítani. - Csavarás: Kényes művelet, ezért megfelelő hőmérsékleten kell végezni. A kovácsdarab egyik részét általában úgy fordítják el valamilyen szöggel a többihez képest, hogy a darabot először egy síkban lekovácsolják, és a műveletsor végén csavarják meg. - Kovácshegesztés: A bonyolult alakú kovácsdarabokat gyakran részekre bontva kovácsolják, és a részeket hegesztéssel, igen gyakran kovácshegesztéssel egyesítik. A kis karbontartalmú (a kohászatban a szén helyett többnyire a karbon kifejezést használják) acélok (mintegy 0,15% C-tartalomig) általában jól hegeszthetők, efölött azonban a hegeszthetőség már korlátozott. ### Az átkovácsolásról A kovácsüzemi gyakorlatban az alakítás mértékét az átkovácsolási számmal jellemzik, ami az alakított keresztmetszetek hányadosa (1-nél nagyobb szám): : $k = \frac{A_1}{A_0}$ vagy $k = \frac{A_0}{A_1}$. Az alakítás egymás után következő fokozatainak együttes hatását az átkovácsolási számok szorzatával jellemzik. Az átkovácsolás mértékének meghatározásához ennél célszerűbb mérőszám a fajlagos alakváltozási tényező: : $\varepsilon = \frac{\Delta A}{A_0}$, amivel korrekt módon határozható meg az egymást követő alakítások hatása (ΔA=A₀–A₁ – a keresztmetszet csökkenése, A₀ és A₁ a kiinduló és a kész keresztmetszet). Ráadásul – minthogy az átkovácsolás hatása függ a száliránytól – figyelembe kell venni az egyes fázisok szálirányt alakító hatását is. Az átkovácsolás elroncsolja és egyúttal átalakítja a durva öntési szövetet. Az anyagban maradt salak- és oxidzárványok, valamint a dúsulások az alakváltozás irányának megfelelő sorokba rendeződnek. A soros szövet miatt az eredetileg minden irányban azonos mechanikai tulajdonságok anizotróppá válnak, méghozzá úgy, hogy a szálirányú mechanikai tulajdonságok rendszerint kedvezőbbek a keresztirányúaknál. Az átkovácsolás eleinte erőteljesen javítja a mechanikai tulajdonságokat, de csak egy bizonyos mértékig, sőt, a keresztirányú próbák értékei előbb-utóbb romlani kezdenek. Ezért a keresztirányú igénybevételnek kitett alkatrészek átkovácsolását nem célszerű k≈2 körüli értéken túl folytatni. ## Süllyesztékes kovácsolás Süllyesztékes kovácsolással bonyolultabb kovácsdarabok állíthatók elő, a szabadalakító kovácsolásnál pontosabban és többnyire nagy sorozatban. A munkadarabot általában két félből álló szerszámmal alakítják, ezek a süllyesztékek. A süllyesztékszerszámokba a kovácsdarab két részre osztott negatívját munkálják be. A süllyesztékeket elválasztó felület az osztófelület. A süllyesztékes kovácsolásnak számos módszere van (sorjával végzett, sorja nélküli, méretpontos stb.). A következőkben a „legközönségesebb” eljárásról, a sorjával végzett alakításról szólunk. Ebben a darabolási pontatlanságból származó és az egyéb szempontok miatt tervezett anyagtöbblet az üreg és az osztófelület határán kiképezett üregrészbe áramlik: ez a sorjacsatorna, az ebbe kerülő anyag pedig a sorja. A sorjacsatorna két, jól megkülönböztethető része: - a sorjahíd és - a sorjazsák. Az üregben el nem férő anyagtöbblet a sorjahídon távozik a sorjazsákba. A sorjahíd méreteit úgy kell megválasztani, hogy az anyag kiáramlását tegye lehetővé, de egyúttal gátolja is annyira, hogy az anyag előbb a süllyesztéküreg nehezebben töltődő részeit töltse ki. A sorjazsák méretét úgy kell meghatározni, hogy elférjen benne a kiáramló anyag. A sorja eltávolítása a kovácsolás végén egy külön művelet, a sorjázás. ### A süllyesztékes kovácsdarab tervezése A kovácsdarab tervezésének első lépése az osztófelület megválasztása. Az osztófelület a darabot két részre osztja, így annak egyik fele az alsó, a másik a felső süllyesztékszerszámba kerül. Az osztófelület alakja a kovácsdarab alakjától függ, és lehet sík, szimmetrikusan tört vagy aszimmetrikusan tört. A tört osztófelület általában nem előnyös, mert az alakítás közben fellépő vízszintes (pontosabban: az ütésirányra merőleges) erők kedvezőtlenül hatnak a szerszámra és az alakító gépre, de magára a kovácsdarabra is. Az osztófelület megválasztásának számos szempontja közül néhány: \* a darabot lehetőleg két egyforma részre ossza, - lehetőleg sík legyen, - biztosítsa az üregben az optimális anyagáramlást és a megfelelő szálelrendeződést, - tegye felismerhetővé a két süllyesztékfél esetleges eltolódását, - tegye lehetővé a megfelelő sorjázást, - tegye lehetővé a szerszám gazdaságos megmunkálását stb. A második lépés a forgácsolási ráhagyások helyének és mértékének megállapítása. Minthogy a kovácsdarabokból az adott gépalkatrészt forgácsolással készítik el, a forgácsolandó részek méretét a forgácsoláshoz szükséges anyagmennyiséggel (vastagsággal) meg kell növelni (ezt jelzik az ábrán a világoskék területek). A ráhagyások értékeit szabványok és/vagy az üzemi adottságok alapján állapítják meg. A harmadik lépés az oldalferdeségek megállapítása. A kovácsolás alapvető követelménye, hogy a kovácsdarabot ki lehessen venni a süllyesztékszerszámból, ne ragadjon bele. Ezért az üreg az osztófelület felől nézve csak szűkülhet, nem lehet benne alámetszés. Ezt biztosítja a megfelelően megválasztott oldalferdeség. A kovácsdarabnak a gépészeti darabhoz viszonyított tömegét az oldalferdeségek (a rajzon a sárga területek) is növelik. A következő lépésben a lekerekítések mértékét kell megválasztani. A lekerekítésekkel az üreg kopását, deformálódását, a szerszámüreg megrepedését kerülhetjük el. A lekerekítés megkönnyíti az anyagáramlást, a kis lekerekítések azonban gyakran becsípődéseket okoznak. Egy-egy konkrét kovácsdarab tervezésekor a felsoroltakon kívül természetesen még számos tervezési feladatot meg kell oldani (tervezni kell a fal- és bordaméreteket, fenékvastagságokat, technológiai hozzáadásokat stb.). Ezek a módosítások mind növelik a kovácsdarab tömegét. A kovácsdarab és a gépészeti darab tömegének hányadosát anyagfelhasználási együtthatónak nevezzük. ### A süllyesztékes kovácsolás módszerei A süllyesztékesen kovácsolt darabok fokozatosan közelítik végső alakjukat (ez persze csaknem mindegyik képlékeny alakító eljárásra igaz). A fokozatok (műveletek) számát és jellegét a kovácsdarab alakja, bonyolultsága, az üzemi adottságok és gazdaságossági szempontok alapján határozzák meg. A nagy sorozatban készített, egyszerű darabok akár egy üregben, előkovácsolás nélkül is kovácsolhatók, a nagyobb sorozatú, bonyolultabb darabok süllyesztékes kovácsolása azonban előkovácsolás nélkül már gazdaságtalan. Az előkovácsolás lehet például szabadalakító, bár ennek a termelékenysége kisebb, mint a süllyesztékesé. Nagy sorozatoknál már az előalakítás is több fokozatú. Ilyenkor előfordul, hogy ugyanabban a süllyesztékszerszámban alakítják ki a készüreget és az előalakító ürege(ke)t is. A több gépen, több üregben végzett kovácsolás a nagy sorozatú és a tömeggyártásban lehet indokolt – ilyenkor egy gépen általában csak egy műveletet végeznek. Ez a módszer termelékeny, de sok gép kell hozzá. ### Süllyesztékek A süllyesztékek a süllyesztékes kovácsolás szerszámai. A süllyesztékesen kovácsolt darabokat általában két félből álló szerszámban alakítják úgy, hogy ezekbe a felekbe bemunkálják a kovácsdarab – osztófelülettel elvágott – „negatívját”, az üreget. Egy szerszámban akár több üreg is lehet. A süllyesztékszerszámokat az alakító gép (kalapács vagy mechanikus sajtó) tőkéjére és medvéjére, illetve nyomóasztalára szerelik. ### Sorjázás A sorjával végzett süllyesztékes kovácsolás után a darabon sorjának nevezett anyagfelesleg marad. Ezt a kovácsolás befejezése után – általában nyírással – eltávolítják. A sorjázáshoz a kovácsdarabot az alakjának megfelelő bélyeggel átnyomják egy vágólapon, és az a darab kerülete mentén lenyírja a sorját. A meleg sorjázást közvetlenül a kovácsolás befejezése után, a hideg sorjázást később, a darab lehűlése után végzik el. A meleg sorjázás előnye a sima vágási felület, a hideg sorjázás viszont termelékenyebb. A lehűlő darab felületén sajátos oxidréteg, reve képződik. A kemény reve koptatja a sorjázó szerszám élét, a hideg sorjázás előtt ezt célszerű (mechanikus vagy kémiai módszerrel) eltávolítani a darabokról. Ezzel a többszörösére növelhető a vágólap éltartama. ## A kovácsolás gépei A kovácsolásra alkalmas alakítógépek három csoportja: - Kalapácsok: Kovácsüzemi kalapácsoknál az alakítást általában egy gyorsulva mozgó tömeg („medve”) mozgási energiája végzi el. A medve mozoghat földi nehézségi gyorsulással, vagy annál gyorsabban. A medvét mozgathatják mechanikusan, illetve sűrített gőzzel vagy levegővel. A szabadalakító és a süllyesztékes kovácsolásra alkalmas kalapácsok egyik legalapvetőbb különbsége az alapozás: a szabadalakító kalapácsok tőkéjét és gépállványát külön alapozzák, a süllyesztékes kalapácsokat (amelyekben a tőke és az állvány egyetlen, zárt rendszer) egyetlen alaptömbön helyezik el. - Hidraulikus sajtók: A hidraulikus sajtókban az alakítást a hidraulikus hengerben mozgó dugattyúhoz kapcsolt szerszám végzi, az alakító erőt nagynyomású víz vagy olaj közvetíti. Megkülönböztetjük a négy- és kétoszlopos, valamint a zárt keretes hidraulikus sajtókat – mindezek általában a nagyobb darabok szabadalakító kovácsolására szolgálnak. - Mechanikus sajtók: A medvét változatos mechanikus megoldásokkal mozgatják (így például vannak forgattyús és excenteres sajtók, dörzssajtók). ### A szabadalakító kovácsolás gépei A szabadalakításra alkalmas kalapácsoknak sok változata létezik. Egyik lehetséges felosztásuk: - mechanikus kalapácsok: - rugós kalapácsok, amelyekben a forgattyús hajtómű mozgását egy laprugó-köteg közvetíti a medvéhez. Ez mentesíti a hajtó mechanizmust az ütéskor keletkező dinamikus lökésektől, ráadásul a behajló rugó az ütés energiáját is növeli. - - légpárnás kalapácsok, ezeket forgattyús hajtóműről hajtják meg, de itt a hatómű és a medve rugalmas kapcsolatát légpárna biztosítja. A kalapács medvéje egy, a forgattyús hatóműhöz kapcsolt dugattyúval és a légsűrítő hengerterével összeköttetésben álló, függőleges hengerben mozog. A hajtó főtengely és a hajtómű elrendezése szerint ferde és párhuzamos hengerű kalapácsokat különböztetünk meg. - gőz-légkalapácsok, amelyeknek közös jellemzőjük a hengerben mozgó dugattyúhoz kapcsolt medve, amit a henger alsó terébe vezetett gőz vagy levegő emel. Ütéskor a gőz-légkalapácsok hengerének felső terébe is vezethetnek gőzt vagy sűrített levegőt: ilyenkor a lefelé mozgó medve a nehézségi gyorsulásnál jobban gyorsul, így ütési energiája is nagyobb lesz. A gőzt vagy a sűrített levegőt általában tolattyús vagy szelepes vezérművel vezetik a munkahengerbe. - egyállványos kalapácsok, - kétállványos kalapácsok, - hídállványos kalapácsok. Fontos követelmény, hogy a szabadalakító kalapács állványzata alatt a munkavégzéshez megfelelő, tágas helyet alakítsunk ki. Vannak egy- és kétállványos, valamint hídállványos kalapácsok. ### A süllyesztékes kovácsolás gépei Süllyesztékes kovácsoláshoz az alábbi alakító gépeket használhatjuk: - kalapácsok: - mechanikus ejtőkalapácsok, amelyeknek az ütési energiáját az ejtési magasságba felemelt, majd onnan szabadeséssel gyorsuló medve mozgási energiája biztosítja. Az emelésre többféle módszert dolgoztak ki. Az emelő elemet (léc, heveder, gall-lánc, olajhidraulikus dugattyú rúdja) a medvéhez rögzítik. A különböző veszteségek miatt a lefelé haladó medve gyorsulása nem éri el a nehézségi gyorsulás teljes értékét. - - gőz-légkalapácsok (hosszú- és rövidlöketű, kétmedvés), ezek medvéjét nagy nyomású gőzzel vagy sűrített levegővel mozgatják. A medvét a dugattyú alsó felületére ható erő emeli, ütéskor pedig általában (itt is van, vagy inkább volt ejtőkalapács!) a felső dugattyúfelületre ható gőznyomással növelik az ütési energiát. A gőzkalapácsok speciális típusa a kétmedvés vagy ellenütős kalapács. Ezek fő előnye, hogy kevésbé terhelik meg az alapozást, kisebb a talajrezgés. Az elnevezés onnan ered, hogy nem csak a medve mozog (a dugattyúval együtt), hanem vele szemben, többnyire azonos sebességgel mozog egy alsó medve is. Fő típusa a hevederes ellenütős kalapács, amelynél a felső és az alsó medvét görgőkön átvezetett acélhevederekkel mozgatják azonos sebességgel, egymással szemben. - mechanikus sajtók: - frikciós (csavar-) sajtók, amelyekben a függőleges csavarorsóra ékelt lendkereket két dörzstárcsával forgatják meg. A több menetbekezdéses csavarorsó a sajtó állványában elhelyezett anyában fordul el. Ha a dörzstárcsát az egyik oldalon nyomják a lendkeréknek, akkor az orsó, illetve a rá erősített medve és szerszám lefelé mozdul el, a másik oldali dörzstárcsa pedig emeli. Az ismertetett, klasszikus kéttárcsás csavarsajtón kívül elterjedtek más megoldások is (háromtárcsás, Vincent- és ütősajtó). Ezek kialakítását a nagyobb ütésszám elérése, illetve a csúszási veszteség csökkentése kívánta meg. - forgattyús és excentersajtók, a mechanikus sajtók vezértípusai. A szerszámot ezekben is egy mozgó medvére (nyomófejre) erősítik, és azt excenteres mechanizmus mozgatja egy nyomórúd közvetítésével. A sajtó munkalökete a forgattyú alsó 30°-ára esik, a legnagyobb erőt az alsó holtpontban közli. Az excenteres elvű sajtóknak is több típusa alakult ki (Maxima, könyökemelős, mozgóékes). A süllyesztékes kovácsolás speciális módszereihez másféleképpen kialakított és működő gépek készültek. ## További képek

Gerentsér László

Gerentsér László (Szeged, 1873. január 26. – Budapest, 1942. január 12.) magyar vívómester, atléta, testnevelő pedagógus és sportszakíró. A Testnevelési Hivatal munkatársaként és fővárosi testnevelési igazgatójaként az iskolai testnevelést megreformálta, és új alapokra helyezte az oktatását. A Budapesti Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktori oklevelet 1904-ben. Fiatal atlétaként a kontinens legjobb rövidtávfutói közé számított. A magyar olimpiai atlétaválogatott edzőjeként (tulajdonképpen vezetőedzőként) részt vett az 1908. és az 1912. évi nyári olimpiai játékokon. Korának egyik legnevesebb vívómestere és szakírója. Az első magyar nyelvű atlétikai szakkönyv szerzője (1911), a párbajtőrvívás egyik magyarországi úttörője és az első magyar párbajtőrtankönyv írója (1930), valamint a magyar kardvívás egyik megreformálója. Borsody László, Italo Santelli mellett a modern magyar kardvívás egyik megteremtője. Gerentsér univerzális vívómesternek számított, hiszen magas szakmai színvonalon oktatta az olimpiai vívás mindhárom fegyvernemét (kard, tőr, párbajtőr). Egyik legismertebb műve A modern kardvívás, amit tanítványai – dr. Bay Béla és dr. Rajczy Imre – két évvel a vívómester halála után, 1944-ben rendeztek sajtó alá. Számos vívással kapcsolatos cikket is írt. Az Országos Testnevelési Tanács (OTT) előadójaként, majd később fővárosi testnevelési igazgatójaként (1913–1924) jelentős szerepe volt a magyarországi testnevelő tanárképzés átalakításában. A Testnevelési Főiskola létrehozásának egyik szellemi atyja. Az ő érdeme az általános tudású testnevelő tanárképzés megindítása. Jelentős a vívómesterség szabályozásával, oktatásával kapcsolatos tevékenysége. Sokat tett a női tőrvívás elterjedéséért is. A Magyar Vívómesterek Országos Egyesületének alelnöke (ügyvezetője) volt, illetve a Vívómester Vizsgáztató Bizottság előadójaként oktatta a vívómesterjelölteket. Több évtizeden keresztül volt a Budapesti Tudományegyetem vívómestere. ## Életútja ### Származása és tanulmányai Gerentsér László Géza János 1873. január 26-án született Szegeden, Gerentsér László városi tisztviselő és Gömöri Anna gyermekeként. Édesapja szegedi főpénztárnokként vonult nyugalomba, édesanyja egy kecskeméti községi tanító lánya volt. Apai ágon a család már Mária Terézia uralkodása alatt Szegedre költözött. A szegedi piaristák diákjaként 1889-ben kezdett vívni Izecseszkul Leó MÁV-tisztviselő vezetése alatt, később Ernesto de Biase (1861–?) olasz vívómestertől is vett tőr- és kardleckéket, ekkor ismerte meg az olasz iskola alapjait. A nápolyi születésű Biase Fiuméből került Budapestre, és 1893-ban ő rendezte az első nyilvános vívóakadémiát a Pesti Vigadó nagytermében, amelyen részt vettek az olasz vívás legjelesebb képviselői: Peccoraro, Sartori, Rossi. Fiatal joghallgatóként 1895 őszén a fővárosban folytatta tanulmányait, és belépett a Magyar Atlétikai Clubba (MAC)(1895–1905). A sportág alapjait Harry Perry angol edzőtől sajátította el 1895–1896 között, méghozzá olyan sikeresen, hogy a kontinens legjobb sprinterei közé számított. A MAC által szervezett, 1897. június 27-i nemzetközi atlétikai versenyen országos rekordot (52,2 mp) futott 1/4 angol mérföld (440 yard) távon, ezt az eredményt csak 1912-ben tudta megjavítani (51,8 mp) Déván István (MAC) a magyar atlétikai bajnokságon. Az 1897-es magyar atlétikai bajnokságon második lett 100 yardos futásban a MAC színeiben. 1897-ben Szegeden Angelo Torricelli olasz vívómester tanítványa lett, közben pedig nyáron atletizált. 1900-ban a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere, Vermes Lajos meghívására érkezett az erdélyi városba, hogy atlétikát és az új, az olasz iskolán alapuló vívórendszert tanítson; közben bonctan, élettan és egészségtan előadásokat hallgatott a kolozsvári egyetemen. 1902-ben közreműködött a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) megalapításában, ahol számos neves vívó kezdte pályafutását: Pósta Sándor, Czenker Béla, az első világháborúban eltűnt fiatal vívómester, a tragikus körülmények között elhunyt Repeczky László. Gerentsér László 1903. szeptember 1-én szerezte meg vívómesteri oklevelét, melyet a kor szokása szerint diplomás mesterek írtak alá. Az ő oklevelét Fodor Károly műegyetemi, Vay Lajos tudományegyetemi, Berty László ludovikás vívómester, illetve Italo Santelli, a római központi katonai vívóiskolában (Scuola Magistrale Militare di Roma) végzett mester írta alá. Ebben az időszakban a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem lektora, közben tornatanár a római katolikus főgimnáziumban (1904–1907), ahol előtte Vermes Lajos volt a gimnázium tornatanára (1897–1904). A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1904. november 4-én nevezte ki ideiglenes minőségben tornatanárrá a főgimnáziumban, 1905 májusában szerezte meg tornatanári oklevelét. Gerentsér 1907-ig maradt Kolozsvárott, utána felkerült Budapestre. Klupathy Jenő egyetemi tanár, a BEAC tanárelnöke felismerte a fiatal vívómester képességeit és megnyerte őt az egyesület részére. A budapesti tudományegyetemi sportegyesület mestereként vívónemzedékeket oktatott, közreműködésével az egyesület felküzdötte magát a legjobb vívószakosztályok közé, annak ellenére, hogy korábban nem volt komolyabb vívógárda a BEAC-nál. Az atléták edzőjeként részt vett az 1908. évi nyári olimpiai játékokon. Három évvel később megírta az első magyar nyelvű atlétikai szakkönyvet, miközben fővárosi tornatanárként is dolgozott. Az 1912-es olimpiára történő felkészülés keretében kinevezték az atlétikai tréningek irányítójává, a stockholmi olimpiára is elkísérte az atléta-válogatottat. ### Fővárosi testnevelési igazgató 1908-ban Bárczy István polgármester kinevezte az akkor szerveződő budapesti Testnevelési Hivatal előadójának, 1910-ben a tanács megválasztotta testnevelési tanárnak, 1913-ban Gerentsér lett Budapest első testnevelési igazgatója. „Mint a főváros testnevelési igazgatója, keresztülvitte a községi iskolák testnevelési reformját: bevezette a svéd tornát, iskolai atlétikát, sportszerű játékokat, atlétikai osztályversenyeket, megindította a gyógytorna tanítását, a leányiskolákban a népies és nemzeti táncokat, a ritmikus testgyakorlatokat, a leányatlétikát, valamint még sok korszerű újítást valósított meg. Először rendezte az év végi iskolai sportünnepélyeket, tervei szerint készültek el az első gyermekjátszóterek a főváros egész területén, és fejlődött ki az iskolai játék intézménye.” Munkatársa, Holits Ödön szerint az atlétikai osztályversenyek bevezetésével Gerentsér megelőzte korát, hisz egy ilyen versenyen nem 1-2 kiváló atléta teljesítménye alapján dőlt el az elsőbbség, hanem az egész osztály átlagteljesítménye volt a mérvadó. Ez egy jelentős lépés volt a tömegsport irányába. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a Közoktatásügyi Népbiztosság kezdeményezésére megkezdődött a tornatanító-képzés már régen esedékes átalakítását – 1919 májusában indult egy új rendszerű, három hónapos testnevelőképző tanfolyam, amelynek vezetésével őt mint a testnevelési reformmozgalom egyik élharcosát bízták meg. Az új intézmény tantervében az alábbi tárgyak szerepeltek: svédtorna, testnevelési módszerek, vívás, atlétika, szabadtéri játékok férfiaknak, illetve nőknek, gyógytorna, ritmikus torna, orvosi ismeretek, mozgáselmélet. Gerentsér oktatta az atlétika valamennyi ágát és a vívást. A proletárdiktatúra bukása után a Friedrich-kormány rendeletileg megszüntetett több korábbi sportintézményt, és pedagógusok százai ellen indult eljárás, amely során vizsgálták a kommün alatti tevékenységüket, köztük olyanok ellen is, akik ebben az időszakban kaptak tornatanítói oklevelet. Eljárás indult Gerentsér ellen is – „az 1907. évi XVII. tc. 22. §-ának 1. c. pontjába ütköző súlyos fegyelmi vétség miatt” – és elmozdították a tornatanító-képző intézet éléről. Erről az időszakról jegyzi meg Bay Béla: „Bár elismert egyéniség volt, ami nagy pedagógiai munkásságának tulajdonítható, mégiscsak, ki nem mondva, nem kívánt személy volt. Kitüntetést soha nem kapott, annak ellenére, hogy kiváló tanítványok egész sorával ajándékozta meg a magyar vívást.” ### Szerepe a női vívás kibontakozásában Annak ellenére, hogy az 1920-as években már több kiváló, magyar vívómester oktatott hazánkban, a többség nem szívesen foglalkozott nőtanítványokkal, sőt olyan is akadt, aki egyáltalán nem vállalta nők oktatását. Csak Italo Santelli, Gerentsér László és a Fodor Károly-féle sportiskola oktatói foglalkoztak női vívókkal. Tanítványa jól szerepelt, az 1924. évi nyári olimpiai játékok tőrvívás egyéni számában 6. helyezést ért el. Ezzel Tary Gizella lett az első magyar női pontszerző olimpikon. Az olimpia után, 1925. januárjától Tary a Gerentsér-teremben edzett, az új sikerek sem maradtak el: 1925 és 1929 között háromszor is megnyerte a Kassán megrendezett Szlovenszkói (felvidéki) női tőrbajnokságot. 1930-ban úgy döntött, hogy megvalósítja régi álmát és megszerzi a vívómesteri képesítést. A vizsgára szintén a Gerentsér-teremben készült fel, miközben segédvívómesterként oktatta a BEAC női vívóit. 1931. augusztusában sikeresen levizsgázott és megkapta a vívómesteri oklevelet, ezzel Tary Gizella lett Magyarország első, hivatalosan elismert női vívómestere. Az 1930-as években Gerentsér több kiváló női tőrvívóval is foglalkozott, köztük Elek Margittal, Bogen Ernával. Bogen (Bogáthy) Albert (1882–1961) vezérőrnagy lánya, Erna öt éven keresztül – 1931 és 1936 vége között – vívott a BEAC színeiben, dr. Gerentsér László tanítványaként. ### Vívóterme 1924-ben Budapesten magánvívótermet és testnevelési intézetet nyitott a Lónyay utca végén, egy földszintes házban (7. szám), egy kicsi, hosszúkás helyiségben, amely rendelkezett ugyan öltözővel meg tisztálkodási lehetőséggel, „csak éppen fűtése nem volt”. A BEAC vívómestereként köteles volt húsz egyetemistát oktatni, ha nem is személyesen, de a segédmesterei – Nagy Árpád, Repeczky László – segítségével. 1927-ben megközelítőleg nyolcvan növendék látogatta ezt a vívótermet. A harmincas évek elejétől már a Semmelweis utcában volt a BEAC vívószakosztálya, ma az OSC vívóterme található ott. 1945 tavaszán, Gombos Sándor kezdeményezésére ebben a teremben kezdték el az edzést a második világháborút túlélt vívók: „Birtokba vettük a dr. Gerentsér halálával megürült vívótermet és odavittünk minden felszerelést, amit sikerült a romokból kiásni... Ablak, világítás, víz, zuhanyozó persze nincs, de azért hetenként egyszer, vasárnap reggeltől délig” ott tartották az edzéseket. ### Egyesületi tevékenysége Egyetemi vívómesterként aktívan részt vett a magyar vívómester-egyesületek munkájában. A szakképesítés megszerzése (1903) után belépett az 1896-ban alapított Magyar Vívómesterek Egyesületébe (MVE). 1904. október 30-án kérte felvételét, az egyesület választmányának november 19-én hozott döntésével lett az MVE rendes tagja. A szerveződés ismertebb tagjai közé tartozott Halász Zsiga, Rákossi (Rákossy) Gyula (1865–1936), lovag Arlow Gusztáv, Leszák Károly, Lovas Gyula, Vizy Károly, továbbá Bély Mihály, Sztrakay Norbert, gróf Vay Lajos. 1908 végén egy új szakmai szervezet alakult, a Hivatásos Vívók Egyesülete. Az alapító tagok közt találjuk Fodor Károly műegyetemi vívómestert (elnök), gróf Vay Lajos tudományegyetemi vívómestert és Izecseszkul Leó vívómestert (alelnökök), Schlötzer Gáspár vívómestert (titkár), Sztankay Sándor vívómestert (pénztárnok). Később az egyesületnek mintegy 40 tagja volt, köztük Gerentsér László, Hollóssy Jenő, Katona János, és tiszteletbeli tagok voltak a hazánkban tevékenykedő kiválóbb olasz vívómesterek, például lovag Italo Santelli. Mindkét egyesület jogosult volt arra, hogy mestervizsgákat tartson, és vívómesteri okleveleket állítson ki, ugyanakkor egyikük sem élvezte a vívószövetség vagy a hatóság jóindulatú támogatását. Ebben az időszakban bárki nyithatott vívótermet, és taníthatott vívást, még megfelelő képesítés nélkül is. Végül 1927. február 20-án a két szembenálló egyesület egybeolvadt, és Magyar Vívómesterek Országos Egyesülete név alatt folytatta a vívómesterképzést, -képesítést és -vizsgáztatást. Az új egyesület elnöke Rákossi Gyula lett, illetve Gerentsér Lászlót választották ügyvezetőnek. 1928. január 31-én Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter létrehozta a Vívómester Vizsgáló Bizottságot, amely rendezte a vívómesteri diplomák kérdését, megállapította a vizsgáztatás módját, ennek a bizottságnak volt Gerentsér az előadója. A bizottság tevékenységének egyik legfontosabb eredménye volt az a miniszteri rendelet, amely alapján 1929. október 1-től az ország területén, nyilvánosan csak olyan egyén taníthatta a vívást és nyithatott vívóiskolát, akinek mesteri oklevelét a fenti bizottság állította ki. 1929-ben hathetes tanulmányúton volt Párizsban, hogy megfigyelhesse a francia tőriskola rendszerét és tanítási módszerét, illetve tanulmányozza a francia párbajtőrvívást (korabeli szóhasználattal épéevívás). Az útra a Vallás- és Közművelődésügyi Minisztérium tanulmányi segélye által került sor, amihez az Országos Testnevelési Tanács pártoló javaslata alapján jutott Gerentsér. Külföldi tartózkodása során főleg az Automobile Club de France, a Golfer's Club és a Cercle d'Escrime Hoche vívótermeit látogatta. A párizsi út eredményeként született meg Az épéevívás (1930) című könyve. „Dr. Gerentsér László ezzel a munkájával nagy lendületet adott hazai tőr- és párbajtőrvívás elterjedésének. Irodalmi munkássága mellett mint mester számos bemutatót is tartott tehetséges tanítványaival. Munkájának és nagy akarásának meglett a gyümölcs. Fiatal tehetségekből sikerült néhány olyan versenyzőt nevelni, akik már megállták a helyüket az akkori nemzetközi versenyeken is. Ezt fémjelzi dr. Bay Béla olimpiai szereplése, valamint többi tanítványainak eredménye (dr. Gözsi, Ritvai, Rerich, Berzsenyi).” ### Magánélete A vívómester 1902-ben Kolozsvárott kötött házasságot az 1881. április 27-én született Pongrácz Jolánnal, a hírneves kolozsvári cigányprímás, Pongrácz Lajos (1843–1915) lányával. A házasságból két gyermek született: Anna Jolán Berta (Kolozsvár, 1903. április 23.) és Géza (~1905). Jolán fiatalon halt meg 1911-ben. 1913-ban Gerentsér feleségül vette hatmansdorfi Hatfaludy Gabriellát, akitől 1918-ban elvált. A bontóper után házasságot kötött Rampacher Irmával 1918-ban, ebből a frigyből egy gyerek született, Irma lányuk (1919–1992). Könyvében Bay Béla említi, hogy Gerentsér Lászlónak több gyermeke volt: egy fia és lányai. „Az évtizedeken keresztül végzett, állandó vívómesteri munka aláásta az egészségét, de ő ezt végig titkolta a tanítványai előtt. Szellemi ereje teljében, de fizikálisan már megrokkanva, 69 éves korában Budapesten hunyt el.” Gerentsér 1942. január 12. bekövetkezett halála után felesége – dr. Gerentsér Lászlóné, leánykori nevén: Rampacher Irma – csupán néhány hónapot élt még, 1942. május 17-én halt meg 51 éves korában. ## Fontosabb művei ### Atlétika Az 1911-ben Atletika címmel kiadott könyv megírására a MASZ atlétikai szakosztálya kérte fel Gerentsér doktort, mivel a XIX. század kilencvenes éveiben kibontakozó hazai atlétika művelői nem rendelkeztek olyan szakmai útmutatóval, ami segítette volna edzésüket, illetve a megfelelő külföldi szakkönyvek beszerzése is problémás volt. A 188 oldalas könyvben 37 fénykép és 4 pályaterv található. A fényképeken több ismert magyar atléta is látható, köztük Mudin István kalapácsvető és Mudin Imre (1887–1918) gerelyhajító. ### Az épéevívás A párizsi tanulmányutat követően 1929 decemberében Gerentsér tájékoztató előadást tartott amatőr vívók és vívómesterek előtt. Az előadás után a párbajtőrvívásról szóló cikkei jelentek meg az OTT havi szaklapjában, a Testnevelésben, 1930 januárjától hét egymás utáni számban. Végül 1930 novemberében megszületett A francia vívósport és az épéevívás alcímet viselő tanulmány. A könyv megírásakor J. Joseph Renaud Traité d'Escrime Modern (1928) c. művet használta fel vezérfonalként, mivel úgy látta, hogy a nagyszerű francia párbajtőrvívó, cikkíró (L'Escrime et le Tir) rendszere foglalja össze a legjobban az ottani párbajtőrvívás lényegét. ### A vívás és vívómesterség rövid históriája Az 1928-ban megjelent rövid – csupán 88 oldalas – könyv teljes címe: A vívás és vívómesterség rövid históriája: történelmi tanulmány. Ez volt az első magyar nyelvű mű, mely részletesen foglalkozott az egyetemes és magyar vívás történetével. A történelmi tanulmány a Magyar Vívómesterek Országos Egyesülete által, fiatal vívómesterek és vívómesterjelöltek részére szervezett továbbképző tanfolyam anyagaként írta meg. Ebben Gerentsér összefoglalja a vívástörténettel kapcsolatos kutatásainak legfontosabb eredményeit. ### A modern kardvívás Gerentsér 1941 decemberében fejezte be legismertebb művének kéziratát, megemlítve, hogy a könyv első változatát mindegy tíz évvel korábban kezdte el írni. A könyv csak a szerző halála után jelent meg 1944-ben, amikor is „a kéziratot a mester szellemében dr. Bay Béla rendezte sajtó alá dr. Rajczy Imre közreműködésével. A rajzokat Somfay István készítette.” Gerevich Aladár, továbbá a vívómester tanítványai – Bay Béla és Palócz Endre – vívóakciói szolgáltatták a rajzok elkészítéséhez szükséges képanyagot. A könyv IX. fejezete a szerző egyik korábbi munkájának – A vívás és vívómesterség rövid históriája: történelmi tanulmány (1928) – egy átdolgozott és javított változata. Gerentsér kihangsúlyozta, hogy az általa évtizedek óta tanított rendszer alapja az olasz kardvívórendszer és nem ezt kívánta módosítani, hanem a tanítás módszerét, mivel a legújabb pedagógiai és sporttudományi tapasztalatokat szeretné alkalmazni a vívás oktatása során. „Az általam kiépített kardvívás-kultúra legfőbb sajátosságát abban látom, hogy amit eddig tisztán tapasztalati alapon tanítottak a mesterek, leginkább gépiesen, sokszor kegyetlen dresszúrával, azt tanulmányaim segítségével tudományos alapra helyeztem” – írta könyve előszavában. A könyv vívástörténeti fejezete – IX. rész: A vívás története – teljesen egészében olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban található elemző tanulmányban. A Gerentsér főművének tekinthető könyv felhasználásával készült a történelmi szablyavívás alapjait bemutató, 2016-ban megjelent A történelmi kardvívás alapjai c. módszertani segédlet. ## Emlékezete A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság (NEKB) által 2004-ben védetté nyilvánított sírja a Farkasréti temetőben található (6/8. parcella, 1-97/98). Síremlékét – a talapzaton álló, meghajlított párbajtőrt fogó, görögös tógát viselő vívó alakját – Dabóczi Mihály szobrászművész készítette homoki mészkőből. A talapzaton látható, babérkoszorúval keretezett E betű az egykori BEAC jelvényére utal. A 210 cm magas szobor már 1943-ban elkészült, de csak 1959-ben állították, mivel a budapesti harcok során súlyosan megsérült, utána a BEAC Mező utcai pályájának egyik távoli zugában helyezték el. A volt tanítványok, köztük Gál Oszkár kezdeményezésére, és a Magyar Testnevelési és Sport Hivatal (MTSH) anyagi támogatásával került sor a műalkotás helyreállítására. Az 1959. november 14-én megtartott ünnepségen részt vettek a család tagjai, az MTSH, az MVSZ, a BEAC, a többi vívóegyesület képviselői, a volt tanítványok és tisztelők. Az avatást követően a BEAC klubházában dr. Földessy János tartott előadást Gerentsér László sokoldalú és maga idejében merész újításnak számító ténykedéséről. Dabóczi Mihály 1942-ben egy bronz érmén is megörökítette a vívómestert. 1943-ban Fery Antal grafikus elkészítette Gerentsér ex librisét (5x4 cm). Gerentsér Lászlót ábrázoló olajfestmény található az OSC termében működő vívómúzeumban. 1958-tól kezdve egészen 1985-ig minden évben megrendezték a Gerentsér László emlékversenyt, amely egyben Budapest női tőrvívó bajnoksága is volt. 2019-ben rendezték a meghívásos Gerentsér László emlékversenyt; 2023-ban meg a Gerentsér Kupa párbajtőrversenyt az Egyetemi Vívóklub (EVC) rendezésében. Születésének 151. évfordulóján róla nevezték el a budapesti Semmelweis utca 2. szám alatt található patinás vívóteremet, ahol a vívómester 1930 és 1941 között oktatott. A négyszáz négyzetméteres, 2023-ban felújított teremben az ELTE sportolói és a veteránvívók edzenek. Az ünnepségen jelent volt két Gerentsér-unoka is. ## Érdekességek 1911-ben a Fodor-féle teremben vívott súlyos feltételű kardpárbajt egy ismert budapesti krakélerrel, Heumann Károly ügyvédjelölttel. A félnehéz magyar kardokkal megvívott összecsapás során Heumann karján többször megsérült és az orvosok harcképtelennek minősítették. A vívómester sértetlen maradt. Bay Béla 1979-es visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Gerentsér Lászlónak „volt a leggazdagabb vívókönyvtára Magyarországon, amit főleg Franciaországban, antikváriumokban szedett össze. A páratlan értéket a Testnevelési Főiskolára hagyta, de sajnos, a háború alatt legnagyobb része megsemmisült. Felesége hat nyelven beszélt, ő fordította a különböző nyelveken megjelent régi-régi vívókönyveket.” Előtte már 1932-ben Mező Ferenc írt a híres könyvtárról, ő szolgáltatta az első részletesebb adatokat a megközelítőleg 350 szakmunkát tartalmazó gyűjteményről. 1957-ben a Vívó Híradó úgy tudta, hogy az elhunyt vívómester által gyűjtött könyvek a TF könyvtárában lettek elhelyezve. A fellelhető források alapján megállapítható, Kövendi Dénes említette utoljára a Gerentsér-gyűjteményt, amikor 1981-ben cikkében bemutatta a Testnevelési Főiskola Könyvtárát. A vívómester műveinek irodalomjegyzékét tanulmányozva megközelítőleg 40 könyvcímet lehet beazonosítani a gyűjteményből. Az egyik híres tanítványa, Pósta Sándor, aki kiválóan rajzolt és festett, készített egy önarcképet, melyet így dedikált: „Mesteremnek és kedves Laci bátyámnak szeretettel. 1924. március. Dr. Pósta Sándor”. ## Díjai, kitüntetései - Polgári Hadi Érdemkereszt II. osztálya (1917) - az Országos Testnevelési Tanács nagy aranyérme (1930) ## Idézetek ## Tanítványai Bay Béla vívóedző visszaemlékezéseiben említi: „Érdekes, hogy valamennyi Gerentsér-tanítvány, aki később vívómester lett, viszonylag rövid idő alatt produkált eredményt. De szétszóródtak a nagyvilágban...”„Az egykori Gerentsér tanítványok közül számos kiváló mester került ki. Közülük Rerich Béla a svéd, Berzsenyi Barna a finn, Éltes Csaba az amerikai, Palócz Endre és György a kubai vívók vezető edzője. Bay dr. hazánkban tevékenykedik.” - Bányász Jenő jogász, jogi szakíró, vívó - Bartos Tibor (1916–2010) főiskolai világbajnok kardvívó - Bay Béla - Berzsenyi Barnabás (1918–1993) párbajtőrvívó, olimpiai és kétszeres világbajnoki ezüstérmes - Bogen Erna - Elek Margit - Élthes Csaba (1912–1995) vívómester - Gözsy Sándor (1906–1970) Európa-bajnoki ezüstérmes, országos bajnok tőr- és párbajtőrvívó, sportorvos - Gündisch Ingeborg (1919–2004 után) tőrvívó, a magyar bajnok (1942) - Halász István (1899–1929) főiskolai bajnok (BEAC), vívómester - Nagy Árpád (1902–1975) vívómester, mesteredző(1961) - Nedeczky László (1913–2008) vívó, nemzetközi versenybíró - Palócz Endre - Palócz György (1912–1994) az Újpesti TE vívóedzője - Pósta Sándor - Rajczy Imre - Rerrich Béla - Tary Gizella az első olimpiai pontszerző magyar női olimpikon - Vargha Ilus ## További művei - Az 1912. évi olimpiai játékokra készülő atlétáknak téli foglalkoztatása (1911) - Jean-Louis a modern francia vívóiskola megalapítójának élete és iskolája (1934) ### Társszerzőként - Testnevelési útmutató: a nevelő tornagyakorlatok, játékok és atlétikai gyakorlatok vezetésére (1916) Budapest, Országos Testnevelési Tanács - Vívás (XII. fejezet) A sport enciklopédiája – A testnevelés és testgyakorlás kézikönyve (1928) c. könyvben, II. kötet, 1–33) - A magyar sport reneszánszának története 1896-tól napjainkig I-II. (1932) Budapest - Vívóeredmények. Kimutatás az 1895–1936. évek alatt Magyarország területén lefolyt vívóversenyek eredményeiről, idő, hely, rendező egyesület és a döntöbe került vívók felsorolásával, valamint a magyar vívók által külföldön elért eredményekről. A Magyar Vívó Szövetség megbízásából összeállította dr. Gerentsér László, ny. székesfővárosi testnevelési igazgató, a budapesti Tudomány Egyetem vívómestere. Az amsterdami IX. olimpiászon lefolyt vívóversenyekről szóló jelentést és táblázatokat szerkesztette Lichteneckert András, olimpiai küldöttségünk vezetője. Kötés előtt rendezte, kiegészítette Klell Kálmán (1936) ### Cikkei - A mozgás és testgyakorlás szerepe értelmi műveleteinkben. Népnevelők Lapja, 11. sz., 1908 - A trénerkérdésről (1913) In: Márkus M. (szerk.): Sportalbum. A Magyar Hirlap naptárajándéka 1914-re. Budapest, Magyar Hírlap, 113–115. - Uj korszak az iskolái testnevelés terén. Népnevelők Lapja, 4. sz., 1916 - A főiskolai testnevelés. Testnevelés, 1918 - A jó testi állapot feltételei az atlétikában. Külügy-Hadügy, 1. sz. - Az angol egyetemek sportélete. Testnevelés, 1919 - Testnevelési főiskola. M. Élet, 1924 - Fejezetek a magyar vívósport múltjából (I. rész). Testnevelés–Sport, 1926 - Fejezetek a magyar vívósport múltjából (II. rész). Testnevelés–Sport, 1926 - Vívósportunk 1927-ben (1927) Az Országos Testnevelési Tanács munkálatai (29. sz.), 1926–1927 - A vidéki városok a magyar sport várai, Pesti Napló, 1927. augusztus 25. (ADT) - Vívósportunk eseményei és eredményei 1928-ban - Vívósportunk eseményei és eredményei 1929-ben - A párbajtőrvívásról szóló cikksorozat Testnevelés c. folyóiratban. - A három Merignac (1941) Magyar Katonai Szemle, 497-504. - „...a Testnevelési Tanárképző Főiskolára sürgősen szükség van...” Dr. Gerentsér László budapesti fővárosi testnevelési igazgató memoranduma az Országos Testnevelési Tanácshoz a testnevelési főiskola céljaira szülséges épületek kisajátítása ügyében. (1918. november 11.) ## Származása

2018-as Formula–1 világbajnokság

A 2018-as Formula–1 világbajnokság sorrendben a 69. Formula–1-es szezon volt. Összesen 21 futamot szerveztek, március 25-én az ausztrál nagydíjjal vette kezdetét a melbourne-i Albert Parkban és november 25-én ért véget az abu-dzabi nagydíjjal a Yas Marina öbölben. A versenyeken tíz csapat összesen húsz versenyzője vett részt. A bajnokságot a Nemzetközi Automobil Szövetség szervezte és bonyolította, ez volt a nyitott karosszériás versenyautók legmagasabban rangsorolt kategóriájú bajnoksága. Jelentős változás volt a sportág szabályzatában, hogy ettől az évtől kezdve már csak három motort használhatott egy adott versenyző az egész szezon alatt, a korábban megengedett négy helyett. Ettől a szezontól vezette be a Nemzetközi Automobil Szövetség az úgynevezett „glóriát”, ami a versenyzők fejének biztonságát hivatott növelni, és ez jelentős mérföldkőnek számított mind a Formula–1, mind pedig a nyitott karosszériás versenysorozatok tekintetében. Az egyéni világbajnoki címet tizenegy futamgyőzelemmel a brit Lewis Hamilton szerezte meg, aki ezzel megvédte világbajnoki címét és ötszörös világbajnokká vált, 408 pontjával pedig ő szerezte minden idők legtöbb világbajnoki pontját egy szezon alatt, valamint beérte a vonatkozó örökranglistán az 1950-es években szintén öt bajnoki címet szerző argentin Juan Manuel Fangiót. Hamilton a címet a mexikói nagydíjon biztosította be matematikailag is, két futammal a szezon zárása előtt. Az egyéni pontverseny második és harmadik helyén a Ferrari pilótái, Sebastian Vettel és Kimi Räikkönen végeztek 88, illetve további 69 ponttal lemaradva a brit versenyző mögött. A konstruktőrök között a Mercedes diadalmaskodott 84 pontos előnnyel, sorozatban ötödször hódítva el a trófeát, második lett a Ferrari, harmadik pedig a Red Bull. Az utolsó futam után ideiglenesen befejezte Formula–1-es pályafutását a spanyolok kétszeres világbajnoka, Fernando Alonso, aki Formula–1-es pályafutása során tizenhat szezonon át volt a mezőny tagja és ezalatt 312 nagydíjon indult, amivel ekkor második helyen állt a vonatkozó örökranglistán. ## Az új Formula–1 ### Változások a csapatoknál A McLaren ettől az évtől a Renault-val lépett motorszállítói partnerkapcsolatba, leváltva az előző években sikertelen Honda-motorokat. Az üzletet elősegítő megállapodás részeként a Toro Rosso Honda erőforrásokra váltott a Renault-motorokról, valamint a Red Bull kölcsönadta a Renault gyári csapatának Carlos Sainzot, aki így a német Nico Hülkenberg csapattársa lett. A Sauber megújította partnerkapcsolatát a Ferrarival és 2018-ban már Alfa Romeo néven az olasz istálló az évi erőforrásait használta. ### Változások a rajtrácson Charles Leclerc, a Formula–2 2017-es szezonjának bajnoka a Sauber versenyzője lett. A Toro Rosso a 2016-os GP2 sorozat bajnokát, Pierre Gasly-t és a korábbi World Endurance-bajnok Brendon Hartley-t is egész szezonra alkalmazta. Gasly és Hartley is már a 2017-es szezon második felében bemutatkozhatott a kategóriában. Danyiil Kvjat ellenben elhagyta a csapatot és a Ferrari szimulátoros és fejlesztőpilótája lett. Charles Leclerc a Formula–2 bajnokaként kapott lehetőséget a Saubernél. Leclerc, aki korábban pénteki gyakorlásokon 2016-ban és 2017-ben is vezette az istálló autóját, a német Pascal Wehrlein helyét vette át a csapatnál. Wehrlein pályafutását a Mercedes tartalékversenyzőjeként folytatta, valamint rajthoz állt a 2018-as DTM-szezon versenyein is. Felipe Massa, a Williams versenyzője az előző szezon végén befejezte Formula–1-es pályafutását, helyét a csapatnál a Renault tesztpilótája, az orosz Szergej Szirotkin vette át, aki Leclerchez hasonlóan újoncként állt rajthoz az év első versenyén Ausztráliában. ### Szabálymódosítások 2018-tól Ebben az évben került bevezetésre a pilóták fejének védelmét szolgáló úgynevezett „glória”. 23 év elteltével a Liberty Media úgy döntött, hogy megváltoztatja a Formula–1 hivatalos logóját, valamint száműzi a rajtrácslányokat a futamokról. A futamok kezdési időpontján is változtattak, ettől az évtől egész óra helyett óra 10 perckor rajtoltak a futamok, több futam pedig egy órával későbbi időpontra került a korábban megszokottnál. Tovább szigorították a motorszabályokat is, ettől az évtől négy helyett már csak mindössze három erőforrást használhatott egy pilóta a teljes szezon folyamán, a további erőforrásegységek beszereléséért – ahogyan korábban – büntetés járt. Az előző szezonban használatos úgynevezett „cápauszonyt” és „T-szárnyat” betiltották. Ettől az évtől a futamok során piros zászlós megszakítás esetén, amennyiben száraz a pálya, a mezőny állórajttal folytatja a versenyt az eddig megszokott repülőrajt helyett (ezt ebben a szezonban nem láthatta a közönség a gyakorlatban, mivel nem volt futam közbeni piros zászlós megszakítás). ## Átigazolások ### Újonc pilóták - Charles Leclerc; Formula–2 Prema Racing pilóta → Alfa Romeo Sauber F1 Team pilóta - Szergej Szirotkin; Formula–2 ART Grand Prix pilóta → Williams F1 pilóta ### Távozó pilóták - Felipe Massa; Williams F1 pilóta → visszavonult - Pascal Wehrlein; Sauber Motorsport pilóta → DTM Mercedes-Benz pilóta ### Motorszállító-váltások - A McLaren csapat Honda motorokról Renault motorokra váltott. - A Toro Rosso csapat Renault motorokról Honda motorokra váltott. ### Csapatok változásai - A magyar nagydíj előtt a Sahara Force India csapat csődeljárás alá került, később egy Lawrence Stroll vezette befektetőcsoport felvásárolta. A jogi nehézségek miatt az FIA augusztus 23-án a Sahara Force India csapatot kizárta a világbajnokságból, pontjaikat lenullázták (a pilóták, Sergio Pérez és Esteban Ocon az egyéni pontversenyben megtarthatták addig szerzett pontjaikat) és új csapatot hoztak létre Racing Point Force India néven, amely a belga nagydíjtól állt rajthoz. ## A szezon előtt ### Új autófejlesztések ### Tesztek Részletes teszteredmények ## Csapatok ### Pénteki tesztpilóták Az alábbi táblázat azokat a tesztpilótákat sorolja fel, akik lehetőséget kaptak a szezon folyamán, hogy pénteki szabadedzéseken az autóba üljenek. ## Versenynaptár 2018-ban visszatért a francia nagydíj, valamint újra sor került a német nagydíjra is, ám a maláj nagydíjat ettől az évtől nem rendezték meg többé. Ebben a szezonban ismét rekordszámú, összesen 21 futamot rendeztek (korábban 2016-ban szerepelt ennyi verseny a naptárban). Előrébb hozták az azeri nagydíjat, az orosz nagydíj pedig tavasziról őszi időpontra került át. A hivatalos 2018-as versenynaptár: ## A szezon menete ### Ausztrál nagydíj A szezon első versenyét, az ausztrál nagydíjat 2018. március 25-én rendezték meg az Albert Parkban, Melbourne-ben. A pályán egy kör 5,303 km, a verseny 58 körös volt. A rajtrácson két hátrasorolás történt; Bottas a 15. helyről indult, miután az időmérő utolsó szakaszában összetörte autóját és váltót kellett cserélni a Mercedesében, Ricciardo pedig a piros zászlós szabályt szegte meg az egyik szabadedzésen, ő három hellyel hátrábbról, a 8. helyről rajtolt. A startot követően a pole pozícióból induló Hamilton megtartotta vezető helyét, míg Räikkönen is maga mögött tartotta csapattársát, Vettelt. A Haas két versenyzője, Magnussen és Grosjean a 4. és 6. helyen haladt az első kör végén. Az újonc Szirotkin az 5. körben fékhiba miatt állt ki, a következő körben pedig Ericsson is feladta a versenyt műszaki hiba miatt, ahogyan Gasly is néhány körrel később. A 10. körben a Magnussent üldöző Verstappen megpördült és több pozíciót veszített. A kerékcseréket a 19. körben Räikkönen kezdte, majd Hamilton követte. A két Haas a kerékcseréket követően egy körön belül fel kellett hogy adja a versenyt a rosszul rögzített kerekek miatt, Grosjean autója a pálya olyan szakaszán állt meg, hogy a versenyszervezők virtuális biztonsági autós időszakot írtak elő, majd beküldték a biztonsági autót. Vettel ezalatt, a 27. körben cserélt kereket és a sebességkorlátozás miatt lassan haladó Hamilton elé, az élre állt vissza. A 30. körben Vettel, Hamilton, Räikkönen, Ricciardo, Verstappen, Alonso, Hülkenberg és Vandoorne volt az első nyolc sorrendje. A 32. körben a biztonsági autó elengedte a mezőnyt, Vettel megtartotta első helyét Hamiltonnal szemben, míg Ricciardo Räikkönent támadta, de előzni nem tudott. A 43. körben Hamilton a motor felmelegedésére panaszkodott, az 5. helyért pedig egy Alonso, Verstappen, Hülkenberg, Bottas négyes harcolt. Hamilton utolérte ugyan Vettelt, azonban a 47. körben elfékezte a kilences kanyart és két másodpercet veszített. Hat körrel a vége előtt Vettel előnye 1,1 másodperc volt az élen. A verseny utolsó köreire a motorját kímélő brit nem üldözte tovább Vettelt, aki megnyerte az évadnyitó Ausztrál nagydíjat Hamilton, Räikkönen és Ricciardo előtt. Alonso, Verstappen, Hülkenberg, Bottas, Vandoorne és a verseny utolsó harmadában émelygéssel küzdő Sainz szerzett még pontot. ### Bahreini nagydíj A szezon második versenye a bahreini nagydíj volt, amelyet 2018. április 8-án rendeztek meg Bahreinben, mesterséges fényviszonyok között. A pályán egy kör 5,412 km, a verseny 57 körös volt. A rajtrácson ezúttal is történt hátrasorolás; Hamilton öt rajthelyes büntetést kapott, mert autójában váltót kellett cserélni. Az indulást követően Vettel megtartotta vezető helyét, Räikkönent azonban megelőzte Bottas, aki így feljött a második helyre. A második körben a Hamiltonnal harcoló Verstappen autója megsérült, ezért neki és az ugyanabban a körben a versenyt műszaki hiba miatt feladó csapattársának, Ricciardónak is befejeződött a Bahreini nagydíj. A holland ugyan még hosszas bokszutcai szerelést követően visszament a pályára, de a negyedik körben végleg kiállt a versenyből. Ricciardo leállása miatt virtuális biztonsági autós szakasz lépett életbe, miközben az 5. helyről rajtoló Gasly a negyedik helyen haladt. A negyedik kör végén zöld jelzést kapott a mezőny, Hamilton pedig megkezdte a felzárkózást az élmezőnyhöz. A 8. körben megelőzte Gaslyt, és már a negyedik helyre zárkózott a két Ferrari és csapattársa mögé. A kerékcserék a 11. körben kezdődtek, az 5-6. helyért pedig a Hülkenberg, Alonso, Magnussen hármas versenyzett. Vettel a 19. körben cserélt kereket, ekkor Bottas vette át a vezetést. A 25. körben, a kerékcserék nagy részét követően Vettel megelőzte a még gumikat nem váltó Hamiltont, és visszaállt a mezőny élére. A brit két körrel később állt ki, és a negyedik helyre állt vissza. A 34. körben, Räikkönen második kerékcseréje közben a bal hátsó abroncsát nem cserélték le, a finn pedig túl korán indult el, elsodorva a szerelőjét, akit lábtöréssel kellett kórházba vinni. A Ferrari versenyzője ezért a 3. helyről kellett hogy feladja a versenyt. A 40. körben Vettel, Bottas, Hamilton, Gasly, Magnussen, Ericsson, Hülkenberg, Alonso volt az első nyolc helyezett sorrendje. A futam hajrájához közeledve Bottas elkezdte ledolgozni hátrányát az élen álló Vetteltől. Az 54. körben érte utol a németet, majd egy körrel később már 1 másodpercen belülről a DRS segítségével támadhatta, de Vettel megvédte pozícióját és megnyerte a versenyt. Hamilton harmadik lett az élete legjobb helyezését elérő Gasly, Magnussen, Hülkenberg, Alonso, Vandoorne, a Sauberrel két pontot szerző Ericsson és Ocon előtt. A futam után megvizsgálták Pérez és Hartley felvezető körös incidensét, és úgy találták, hogy Pérez megelőzte Hartleyt-t a felvezető körön, az új-zélandi pedig nem vette vissza a körét időben a mexikóitól, így a boxutcából kellett volna rajtolnia. Mindketten 30 másodperces időbüntetést kaptak, így a többi célba érő mögé csúsztak vissza. ### Kínai nagydíj A szezon harmadik versenye a kínai nagydíj volt, melyet 2018. április 15-én rendeztek meg Sanghajban. A pályán egy kör 5,451 km, a verseny 56 körös volt. A rajtot követően az élről induló Vettel megtartotta vezető helyét, de a mögüle rajtoló Räikkönent Bottas és Verstappen is megelőzte. Ezt követően a futam első részében nem történetek jelentős helycserék, a tizedik körben Vettel, Bottas, Verstappen, Räikkönen, Hamilton, Ricciardo, Hülkenberg és Sainz volt az első nyolc versenyző sorrendje. Hamilton az ötödik helyen az autójára panaszkodott, amely szerinte egy törmelék miatt megsérülhetett. A 18. körben a két Red Bull pilóta egymást követően cserélt kereket Verstappen, Ricciardo sorrendben. Két körrel később Bottas is a bokszutcába hajtott új abroncsokért, majd egy körrel később Vettel is követte az élről. A Mercedes finn versenyzője a német bokszkiállását követően átvette a vezetést és meg is tartotta azt, köszönhetően gyors kivezető körének. A 31. körben a két Toro Rosso ütközött össze, a pályára pedig rengeteg apró törmelék került, ami miatt a következő körben be kellett küldeni a biztonsági autót. A helyzetre reagálva a két Red Bull versenyző ismét egymást követően cserélt kereket, majd amikor a biztonsági autó kiállt a mezőny elől, a friss lágy keverékű gumikon sokkal gyorsabb versenytempóban közeledtek az élen állókra. A 37. körben Ricciardo Räikkönent, a 41. körben pedig Hamiltont előzte meg, akit Verstappen is maga mögé utasított. Az ausztrál a 42. körben megelőzte a második helyen autózó Vettelt is, és elkezdte üldözni az élen álló Bottast. A 44. körben Verstappen túl agresszíven próbálta támadni Vettelt, így a két versenyző összeért és kiforgott, igaz mindketten folytatni tudták a futamot, annak ellenére, hogy a Ferrari sérülést is szenvedett, viszont mindketten pozíciókat veszítettek. A 45. körben Ricciardo megelőzte Bottast is és átvette a vezetést. A 46. körben hivatalossá vált, hogy a felelőtlen manőver miatt a holland 10 másodperces időbüntetést kapott a versenyfelügyelőktől, miközben a 48. körben újra megelőzte Hamiltont, és már a negyedik helyen haladt. Az 53. körben Hartley feladta a versenyt, ő volt ezen a futamon az egyetlen, aki erre kényszerült. Az 55. körben Alonso is megelőzte Vettelt, aki így már csak a nyolcadik pozícióban autózott. A futam utolsó köreiben Räikkönen hiába támadta Bottast, előzni nem tudott, így Ricciardo nyerte a kínai nagydíjat a két finn és Verstappen előtt, aki büntetése miatt az ötödik helyre esett vissza. Hamilton lett a negyedik, Hülkenberg a hatodik, Alonso a hetedik, Vettel a nyolcadik és pontot szerzett még Sainz, valamint Magnussen. ### Azeri nagydíj A világbajnokság negyedik futama az azeri nagydíj volt, amelyet 2018. április 29-én rendeztek meg Bakuban, a városi Baku City Circuit versenypályán. A versenypályán egy kör 6,006 km, a verseny 51 körös volt. A rajtot követően az élről induló Vettel megtartotta vezető helyét, azonban Räikkönen összeütközött Oconnal, aminek következtében a francia versenyzőnek fel kellett adnia a versenyt, csakúgy, mint Szirotkinnak, aki Alonsóval ért össze, a spanyol pilóta defektet is kapott. A balesetek következtében beküldték a biztonsági autót, amely a hatodik körig maradt kint a mezőny előtt. Az újraindításkor Vettel megőrizte pozícióját, miközben Ricciardót csapattársa, Verstappen és Sainz is megelőzte. A 7. körben Vettel előnye három és fél másodperc volt az élen, míg a 4-7. helyért a két Red Bull és Renault vívott egymással. A 11. körben Hülkenberg adta fel a versenyt defekt miatt, miután lehorzsolta a falat az egyik kanyarban. A 12. körben a két Red Bull vívott egymással és össze is értek, de Verstappen megtartotta a kedvezőbb pozícióját, miközben Räikkönen a 15. körre a nyolcadik helyre zárkózott fel. A kerékcseréket követően nem változott számottevően a sorrend, a 27. körben újra a két Red Bull harcolt egymással a 4-5. helyért, de Verstappen ezúttal is megtartotta a helyét. A 35. körben Ricciardo végül megelőzte holland csapattársát, míg Vettel kerékcseréjét követően Bottas vezette a futamot. A 40. körben Ricciardo újra megpróbált elmenni Verstappen mellett, aki elé került a bokszkiállását követően, de az ausztrál versenyző elfékezte magát, aminek következtében mindkét versenyző kiesett a versenyből. Újra pályára küldték a biztonsági autót, azonban a lassabb tempó ellenére Grosjean a falnak ütközött a 43. körben a Haasszal. A 47. körben a rossz pályaviszonyok és a sok törmelék miatt Hamilton a verseny leintését kérte Charlie Whiting versenyigazgatótól. A 48. körben a biztonsági autó elengedte a mezőnyt. Vettel egy előzési kísérlet közben elfékezte az első kanyart és visszaesett a negyedik helyre, majd Pérez is megelőzte, egy körrel később pedig az élen haladó Bottas kapott defektet, miután ráhajtott egy törmelékre, és kénytelen volt feladni a versenyt kevesebb mint két körrel annak vége előtt. A futamot végül Hamilton nyerte Räikkönen és Pérez előtt. Vettel negyedik lett, megelőzve Sainzot, a pályafutása első pontjait szerző Leclercet, Alonsót és Strollt. Az utolsó két pontszerző helyen Vandoorne és Hartley végzett. ### Spanyol nagydíj A világbajnokság ötödik versenyét, a spanyol nagydíjat 2018. május 13-án, Barcelonában rendezték meg. A pálya hossza 4,655 km, a verseny 66 körös volt. A rajtot követően Vettel megelőzte a második helyről induló Bottast, míg Hamilton megtartotta vezető helyét. A mezőny középső harmadában Grosjean állt keresztbe a mezőny előtt, miután elveszítette uralmát autója felett, és két versenyző, a mögötte érkező Hülkenberg és Gasly is belerohant a Haas-Ferrariba. Mindhárman fel kellett hogy adják a versenyt, miközben pályára küldték a biztonsági autót. A hetedik körben folytatódhatott a verseny, ekkor a hazai pályán versenyző és a rajtnál visszaeső Alonso egy remek manőverrel előzte meg Ocont és jött fel a 10. helyre. Előtte a Sauberrel nagyszerűen rajtoló Leclerc haladt a 9. pozícióban. Az ezt követő körökben Hamilton egyre nagyobb előnyt autózott ki az élen, a 13. körben új pályacsúcsot autózva már hat másodperccel vezetett Vettel és Bottas előtt. A Ferrari német pilótája a 18. körben elsőként hajtott a bokszutcába kereket cserélni, őt két körrel később követte Bottas. A 22. körben esőfelhők tűntek fel a pálya felett és többen is jelezték a csapatrádiókon, hogy a pálya egyes pontjain esőcseppeket tapasztaltak. A 25. körben a harmadik helyen haladó Räikkönen adta fel a versenyt motorhiba miatt. A kerékcseréket követően a második helyre visszaeső Hamilton utolérte az ideiglenesen az élre álló Verstappent, aki a 35. körben szintén a bokszutcába hajtott, így a brit újra átvette a vezetést. A 36. körben Hamilton, Vettel, Bottas, Verstappen, Ricciardo, Magnussen, Sainz, Leclerc, Alonso volt az első kilenc sorrendje. A 40. körben Hamilton előnye már 13 másodperc volt Vettel előtt, amikor a 41. körben virtuális biztonsági autós figyelmeztetés lépett életbe, miután Ocon autója motorhiba miatt a pálya egy rossz pontján állt meg. A Ferrari ekkor kihívta egy második kerékcserére Vettelt, miközben az újraindítást követően Alonso újabb remek manőverrel lépett fel a 8. helyre, Leclercet megelőzve. A 48. körben Hamilton, Bottas, Verstappen, Vettel, Ricciardo, Magnussen, Sainz, Alonso, Leclerc, Pérez volt a pontszerzők sorrendje. Az utolsó körökben nem változott a sorrend, csupán Pérez előzte meg Leclercet, és mivel az eső sem érkezett meg a pálya fölé, így Hamilton magabiztos győzelmet szerzett Bottas, Verstappen és Vettel előtt. Rajtuk kívül Ricciardo, Magnussen, Sainz, Alonso, Pérez és Leclerc szerzett még pontot. ### Monacói nagydíj A világbajnokság hatodik versenyét, a monacói nagydíjat 2018. május 27-én, a monacói utcai pályán rendezték meg. A pályán egy kör 3,340 km, a verseny 78 körös volt. A rajtot követően sikerült a mezőny tagjainak ütközés nélkül elindulni, az élen Ricciardo megtartotta első pozícióját Vettel és Hamilton előtt. A pénteki szabadedzésen az autóját összetörő, ezért az utolsó helyről induló Verstappen az első körben két helyet javított és megkezdte a felzárkózást. Az első körökben Ricciardo egyre nagyobb előnyt épített ki Vettellel szemben. Szirotkint a versenyfelügyelők az 5. körben vizsgálták, majd stop and go büntetéssel sújtották, mert a rajtrácson állva a megszabott időkereten belül sem rakták fel autójára a kiválasztott keverékű gumikat. A 7. körben Hamilton a harmadik helyen gumijaira panaszkodott, miközben a 8. körben Verstappen már Strollt előzte meg a 14. helyen. A kerékcseréket a 12. körben az élmezőnyből Hamilton kezdte, majd a 16. körben Vettel, egy körrel később pedig Ricciardo is új gumikra váltott. A 25. körre mindenki letudta a bokszkiállásokat, a sorrendben nem történt jelentős változás. A 29. körben Ricciardo a csapatrádióban a motorerő hiányára panaszkodott, majd miután jelentősen veszített a tempójából, Vettel egy másodpercen belülre zárkózott fel az ausztrálra. Az ezt követő körökben nem történt nagyobb változás a mezőnyben, az élen Ricciardo és Vettel magabiztosan őrizték első és második helyüket, miközben Hamilton továbbra is gumiproblémákra panaszkodott. A 43. körben Verstappen már a pontszerző 9. helyen autózott, a 46. körben pedig az élen álló öt versenyzőt mindössze 7,9 másodperc választotta el. Az 53. körben az első öt futam mindegyikén pontot szerző Alonso váltóprobléma miatt feladta a versenyt. Az 57. körben Verstappen Sainzot előzte meg egy remek manőverrel az alagútból kimenet, míg 10 körrel a vége előtt Ricciardo őrizte egy-másfél másodperces előnyét az élen, Hamilton azonban már leszakadva autózott a harmadik pozícióban. A 72. körben a sikánban a hazai pályán versenyző Leclerc szállt bele az előtte autózó Hartleyba, ami miatt mindketten kiestek a versenyből. A futam hátralevő részében már nem történt változás, Ricciardo nyert Vettel és Hamilton előtt. Pontot szerzett még Räikkönen, Bottas, Ocon, Gasly, Hülkenberg, Verstappen és Sainz. ### Kanadai nagydíj A világbajnokság hetedik futamát, a kanadai nagydíjat 2018. június 10-én rendezték meg Montréalban. A versenypályán egy kör 4,361 km, a verseny eredetileg 70 körös volt, amely egy baki miatt 68 körösre módosult. A rajtot követően az élről induló Vettel megtartotta vezető helyét, míg mögötte Valtteri Bottas és Verstappen kemény harcot vívtak a második pozícióért, de a Mercedes finn versenyzője is megtartotta második helyét a hollanddal szemben. A harmadik rajtsorban azonban helycsere történt, a 6. rajtkockából induló Ricciardo meg tudta előzni az előle rajtoló Räikkönent. A mezőny hátsó felében a hazai pályán versenyző Stroll elvesztette uralmát autója felett és nekicsúszott az őt előzni próbáló Hartleynak, aminek következtében egy látványos versenybalesetet követően mindketten kiestek a futamból. A versenyszervezők beküldték a biztonsági autót, amely a 4. körig maradt a pályán. Az újraindítást követően Verstappen újra támadta Bottast a 2-3. helyen, míg a mezőny középső harmadában Sainz lökte meg az emiatt megpördülő és több pozíciót vesztő Pérezt. A 9. körben a 300. nagydíjhétvégéjét teljesítő Alonso támadta a 10. helyen autózó Leclercet, de a monacói pilóta megvédte a pozícióját. A 10. körben Vettel, Bottas, Verstappen, Hamilton, Ricciardo, Räikkönen, Ocon, Hülkenberg, Sainz és Leclerc volt a pontszerzők sorrendje. A következő körben Ocon kezdte a kerékcseréket, az élmezőnyből Verstappen és Hamilton állt ki először a 15. körben. Ricciardo három körrel később állt ki a bokszutcába és sikerült Hamilton elé, a 4. helyre visszatérnie a mezőnybe. A következő körökben Bottas megpróbált Vettelhez közeledni, de a német őrizte előnyét. A két élen álló versenyző a 36. és 37. körben cserélt kereket, a sorrend kettőjük között nem változott. A 43. körben Alonso a kipufogórendszer meghibásodása miatt fel kellett hogy adja a jubileumi versenyét. Az 51. körben Vettel, Bottas, Verstappen, Ricciardo, Hamilton, Räikkönen, Hülkenberg, Sainz, Ocon és Leclerc autózott pontszerző helyen. A futam hátralevő részében nem történt jelentős változás, Bottas az 56. körben lecsúszott a pályáról annak egyik kanyarjában és leszakadt Vetteltől, de a harmadik helyen lévő Verstappen sem tudta a Mercedes finnjét támadni a második helyért. A verseny utolsó köre előtt ritka tévedés történt: egy helytelen versenybírói utasítás miatt a meghívott szupermodell, Winnie Harlow egy körrel korábban kezdte el lengetni a kockás zászlót, így a versenyszabályzat 43.2-es cikkelye alapján a hivatalos versenytáv 68 körre módosult, és az annak a végén fennálló eredményeket vették figyelembe. Az így 68 körös versenyt az 50. futamgyőzelmét szerző Vettel nyerte meg Bottas és Verstappen előtt. Pontot szerzett még Ricciardo, Hamilton, Räikkönen, Hülkenberg, Sainz, Ocon és Leclerc. ### Francia nagydíj A világbajnokság nyolcadik futama a tíz év kihagyás után visszatérő francia nagydíj volt, amelyet 2018. június 24-én rendeztek meg Le Castelletben, a Circuit Paul Ricard versenypályán. A versenypályán egy kör 5,842 km, a verseny 53 körös volt. A rajtot követően az első helyről induló Hamilton megtartotta pozícióját, de mögötte csapattársa, Bottas és a harmadik rajtkockából induló Vettel ütköztek, miután a német versenyző későn fékezett az egyik kanyarban és nem tudta elkerülni az ütközést a Mercedes finn pilótájával. Räikkönen is veszített néhány pozíciót, míg a hátrébb indulók közül a hazai pályán versenyző Gasly és Ocon ütközött. Utóbbi két versenyzőnek fel kellett adnia a futamot, pályára küldték a biztonsági autót. A 6. körben indulhatott újra a verseny, ekkor Hamilton, Verstappen, Sainz és Ricciardo volt a sorrend. Az autóján orrkúpot és kereket is cserélő Vettel a 14. helyen állt ekkor. A 7. körben a Sauberrel versenyző, és a 8. helyről rajtoló Leclercet Räikkönen előzte meg, miközben Hamilton az élen megfutotta a verseny leggyorsabb körét. A 9. körben Sainz elvesztette dobogós helyezését, miután Ricciardo megelőzte. Vettel öt másodperces büntetést kapott a rajtnál okozott ütközés miatt. A Ferrari két pilótája volt ebben a szakaszban a leggyorsabb a pályán, Räikkönen Sainzot előzte meg, Vettel pedig már a 8. helyen autózott a 14. körben. A 26. körben Hamilton, Ricciardo, Räikkönen, Verstappen, Vettel, Magnussen, Hülkenberg és Leclerc volt az első nyolc sorrendje. A 35. körre az élmezőnyben mindenki teljesítette a kerékcseréjét, a sorrendben nem történt számottevő változás. Az ezt követő körökben nem történt jelentős esemény, Vettel és Bottas még egy alkalommal a bokszutcába kellett hogy hajtsanak, míg Räikkönen a 48. körben megelőzte Ricciardót és fellépett a harmadik helyre. Az utolsó körökben Stroll kapott defektet, ami miatt virtuális biztonsági autós korlátozás lépett érvénybe. Ez már nem változtatott a verseny menetén, a futamot Hamilton nyerte meg Verstappen, Räikkönen, Ricciardo és Vettel előtt, pontot szerzett még Magnussen, Bottas, Sainz, Hülkenberg és Leclerc. ### Osztrák nagydíj A világbajnokság kilencedik futamát, az osztrák nagydíjat 2018. július 1-jén rendezték meg Spielbergben. A versenypályán egy kör 4,326 km, a verseny 71 körös volt. A rajtot követően a nagyszerűen induló Räikkönen beszúrt az első két helyről induló Mercedes-pilóta közé és feljött a második helyre. Az élről induló Bottast egy pillanatra Max Verstappen is megelőzte, de a finn visszavette pozícióját, míg Räikkönen elfékezte az első kanyart és visszaesett a negyedik helyre. A harmadik körben Hamilton, Bottas, Verstappen, Räikkönen, Ricciardo, Grosjean, Vettel volt az első hét sorrendje. Egy körrel később Vettel megelőzte Grosjeant, és Ricciardót vette üldözőbe. A 12. körben Nico Hülkenbergnek az újonnan fejlesztett MGU-H egységének meghibásodása miatt kellett feladnia a versenyt, majd a 14. körben Bottas váltóhiba miatt a második helyről volt kénytelen kiállni. Ezt követően az élmezőnyből többen kiálltak kereket cserélni, azonban a Mercedes késlekedése miatt az élen álló Hamilton taktikai hátrányba került. A 25. körben Hamilton, Verstappen, Ricciardo, Räikkönen, Vettel, Magnussen, Pérez, Grosjean, Ocon és Sainz autózott pontszerző helyen. A brit versenyző egy körrel később állt ki az élről a bokszutcába és a negyedik helyre tért vissza, az élen a két Red Bull-pilóta állt ekkor. A 33. körben Ricciardo, Räikkönen és Hamilton kis különbséggel követték egymást, míg Verstappen már öt másodperces előnyt autózott ki az élen. Egészen a 44. körig nem történt változás, ekkor Ricciardo újra a bokszutcába hajtott, Räikkönen pedig fellépett a második helyre. Hamilton folyamatosan a gumijainak állapota miatt elégedetlenkedett, ami miatt nem tudta támadni az előtte haladókat, majd az 53. körben újabb kerékcserét kellett megejtenie a Mercedes versenyzőjének. Az 54. körben Ricciardo váltóhiba miatt adta fel a versenyt, míg a 64. körben Hamilton autója is meghibásodott, a címvédő is feladta a versenyt. A futam hátralevő részében a két Ferrari autózta a leggyorsabb tempót, Räikkönen folyamatosan közeledett az élen álló Verstappenre, de a holland 1,8 másodperces előnnyel kezdte az utolsó kört. Räikkönen már nem tudott támadni, Verstappen nyert a két Ferrari-versenyző előtt, pontot szerzett még a szezon folyamán először a negyedik Grosjean, Magnussen, Ocon, Pérez, Alonso, Leclerc és Ericsson. ### Brit nagydíj A tizedik versenyt, a brit nagydíjat Silverstone-ban rendezték meg 2018. július 8-án. A pályán egy kör 5,891 km, a verseny 52 körös volt. Az élről induló és hazai pályán versenyző Hamilton rajtja nem sikerült jól, Vettel átvette a vezetést, míg a brit pilóta Räikkönennel is összeütközött és visszaesett a mezőny végére. Hamilton ezt követően megkezdte a felzárkózást, annak ellenére, hogy a csapatrádión folyamatosan autójának sérülésére panaszkodott. A címvédő a 6. körben már a pontszerző 10. helyen autózott, miután megelőzte Alonsót és Magnussent. A következő körökben Sainzot, Ocont és Leclercet is megelőzte, így a kilencedik körben már a 8. volt, 26 másodperces hátrányban a versenyt vezető Vettel mögött. Räikkönent a versenyfelügyelők hibásnak találták a Hamiltonnal való ütközésért és 10 másodperces büntetést róttak ki a finnre, aki ezt a 14. körben megejtett kerékcseréjekor töltötte le. A 20. körben a hatodik helyen haladó Leclercnek a kerékcseréje közben rosszul rögzítették a jobb hátsó kerekét, így a monacói újoncnak fel kellett adnia a versenyt. A kerékcserék az élmezőnyben a 22. körre értek véget, Vettel továbbra is vezetett Bottas és Hamilton előtt. A brit a 26. körben állt ki a bokszutcába és a 6. pozícióba állt vissza. A 33. körben Ericsson szenvedett balesetet, ami miatt pályára kellett küldeni a biztonsági autót. Ezt kihasználva többen is túlestek második kerékcseréjükön, így Vettel és Verstappen is. A 38. körben újraindították a versenyt, de szinte azonnal újra be kellett küldeni a biztonsági autót, miután Grosjean és Sainz ütközött össze és csapódott a pálya melletti gumifalba. A 41. körben újraindították a versenyt és tíz körrel a vége előtt Vettel támadta Bottast az első helyért, míg Räikkönen Hamiltonhoz és Verstappenhez került egyre közelebb. A 43. körben sikerült megelőznie a hollandot, aki előbb megpörgött, néhány kör múlva pedig fel kellett hogy adja a futamot fékhiba miatt. Az élen eközben Vettel és Bottas nagy és látványos harcot vívott a vezető helyért, végül a német a 47. körben vette át a vezetést. Bottas egy körrel később elengedte Hamiltont, a 49. körben pedig Räikkönen is megelőzte. Az utolsó körre Vettel 2,5 másodperces előnyét megtartotta Hamilton előtt, és Räikkönen sem tudta már támadni a britet. Bottas lett a negyedik, Ricciardo az ötödik, pontot szerzett még Hülkenberg, Ocon, Alonso, Magnussen és Gasly (utóbbit azonban a verseny után megbüntették a Pérez elleni manőveréért, ezzel a mexikói lett hivatalosan az utolsó pontszerző). ### Német nagydíj Az évad tizenegyedik versenyét, a német nagydíjat 2018. július 22-én rendezték meg a Hockenheimringen. A pályán egy kör 4,574 km, a verseny 67 körös volt. A rajtot követően nem történt változás az élmezőnyben, Vettel megőrizte vezető helyét Bottas és Räikkönen előtt. Utóbbit Verstappen támadta az első kanyarokban, de a holland nem tudott előzni. Hamilton csak a tizennegyedik helyről rajtolhatott autójának az időmérő edzés második szakaszában történt technikai meghibásodása miatt, míg Ricciardo autójába új MGU-K-t, akkumulátort és vezérlőelektronikát szereltek be, ezért csak a 19. helyről kezdhette meg a versenyt. Mindkét versenyző hamar megkezdte a felzárkózást, Hamilton a 6. körben már 9., Ricciardo a 8. körben 15. volt. A brit versenyző a 14. körben már az ötödik helyen autózott, miután megelőzte Hülkenberget is, eközben Vettel az élen már 3,6 másodperccel vezetett Bottas előtt. Az élmezőnyből Räikkönen állt ki először kerékcserére a 15. körben. A következő körökben Vettel tovább növelte előnyét Bottasszal szemben, miközben a 21. körben Ricciardo is a már pontszerző kilencedik helyre tört előre. Érdekesség, hogy a 22. körben ért hivatalosan a szezon féltávjához a mezőny, ami a versenykörök számát illeti. Az ezt követő időszakban a mezőny többsége végrehajtotta a kerékcseréjét, Vettel a 26. körben állt ki az élről, a vezetést pedig csapattársa vette át. A 29 körben Ricciardónak kellett feladni a versenyt, miután a Red Bull egy újabb technikai probléma miatt megállt. A 33. körben Räikkönen, Vettel, Hamilton, Bottas, Verstappen, Magnussen, Hülkenberg, Grosjean, Pérez és Ericsson volt a pontszerzők sorrendje. A 39. körben a Ferrari csapatutasításának köszönhetően az élen autózó Räikkönen elengedte Vettelt, miközben több csapat előrejelzése szerint eső közeledett a pálya fölé. A 43. körben kezdett el annyira vizes lenni a pálya, hogy többen a bokszutcába hajtottak köztes esőgumikért. Így tett Alonso, Leclerc és Verstappen is, míg Gasly esőgumikat tetetett fel az autójára. Ez túl bátor vállalkozásnak bizonyult, ugyanis az eső rövid ideig áztatta az így hamar száradó pályát, taktikailag a kereket nem cserélők kerültek előnybe. Az 52. körben az élen álló és hazai pályán versenyző Vettel hibázott és csúszott ki a pályáról, bele az azt körülvevő gumifalba. Ekkor Räikkönen állt az élre, azonban a kereket nem cserélő Hamilton csak 5 tizedmásodperces hátránnyal követte. A Vettel kicsúszásakor beküldött biztonsági autó az 58. körben állt ki a mezőny elől, és ekkor már a Bottas–Hamilton páros vezetett, miután a Ferrari kihívta Räikkönent kerékcserére. Az újraindítást követően a brit többször támadta, majd meg is előzte csapattársát, akit a csapata rádióutasításban megkért, ne támadja az élre kerülő címvédőt a verseny hátralevő köreiben. A 63. körben a pontszerző helyen autózó Sainz kapott tíz másodperces időbüntetést, mert a biztonsági autós szakasz alatt előzött. A futamot végül Hamilton nyerte meg Bottas és Räikkönen előtt, pontot szerzett még Verstappen, Hülkenberg, Grosjean, Pérez, Ocon, Ericsson és Hartley. A futamot követően Hamiltont a sportfelügyelők beidézték meghallgatásra a bokszutca bejáratánál, és az onnan való visszatérés közbeni manővere miatt – elhagyta a pálya nyomvonalát – de végül csak megrovásban részesítették, így a brit megtarthatta győzelmét és visszavette a vezetést Vetteltől a pontversenyben. ### Magyar nagydíj A világbajnokság tizenkettedik futamát, a magyar nagydíjat 2018. július 29-én rendezték meg a Hungaroringen, Mogyoródon. A pályán egy kör 4,381 km, a verseny 70 körös volt. A rajtot követően a pole pozícióból rajtoló Hamilton megtartotta vezető helyét, csakúgy, mint Bottas a második helyét. Őt az első kanyarban a két Ferrari támadta, de előzni nem tudtak, míg a negyedik helyről induló Vettel megelőzte csapattársát, Räikkönent. Az ötödik helyről startoló Sainz elrontotta a rajtot, őt Gasly és Magnussen is megelőzte, míg Charles Leclerc fel kellett hogy adja a versenyt autója meghibásodása miatt. Az első körökben Hamilton ellépett a mögötte haladóktól, míg az ötödik helyen autózó Verstappennek már a 6. körben fel kellett adnia a futamot műszaki hiba miatt. Hamilton a 10. körben már közel öt másodperccel vezetett, miközben a 12. helyről induló Ricciardo egy körrel később megelőzte Grosjeant, és már a pontot érő 10. helyen autózott. A 15. körben a sorrend Hamilton, Bottas, Vettel, Räikkönen, Gasly, Magnussen, Sainz, Ricciardo, Hartley, Hülkenberg volt a pontszerző helyeken. Az élmezőnyből ekkor Räikkönen állt ki először kereket cserélni, majd őt követte Bottas, miközben Ricciardo egyre feljebb küzdötte magát a mezőnyben. A 22. körben Hamilton, Vettel, Bottas, Räikkönen, Gasly, Ricciardo, Magnussen, Sainz, Hartley, Hülkenberg volt az első tíz helyezett sorrendje. Hamilton a 25. körben cserélt kereket, ekkor Vettel vette át a vezetést. Az ezt követő időszak eseménytelenül telt, az élmezőnyben állandósultak a versenyzők közti távolságok. Vettel 13 másodperces előnnyel vezetett, azonban ő még kerékcseréje előtt állt. A 33. körben Räikkönen támadta Bottast a harmadik helyért, azonban nem tudta megelőzni honfitársát. Gasly a 33. körben állt ki a bokszutcába a hatodik helyről, és oda is állt vissza a Toro Rossóval. A 39. körben Räikkönen másodszor is kereket cserélt, majd Vettel is letudta a kötelező kiállást és a harmadik helyre állt vissza, Bottas mögé, miután a kerékcseréjét kis mértékben elrontották. A 47. körben Hamilton, Bottas, Vettel, Räikkönen, Ricciardo, Gasly, Magnussen, Alonso, Vandoorne, Sainz volt a pontszerzők sorrendje. A verseny utolsó harmadában a két Ferrari volt a leggyorsabb a pályán, ám miközben Hamilton biztos előnyt épített ki az élen, Bottas körökön át maga mögött tartotta Vettelt és Räikkönent. Végül a verseny 65. körében Vettel megpróbálkozott az előzéssel, és egy látványos manőverrel Bottas elé került, a két autó összeért, aminek következtében mindkét versenyző sérült autóval folytatta, Bottas mellett pedig Räikkönen is elment. A 68. körre Ricciardo is utolérte Bottast, aki az ausztrál előzésekor nem hagyott elég helyet, aminek újbóli ütközés lett a következménye. Mindketten tudták folytatni és Ricciardo az utolsó körben maga mögé utasította a finnt. A futamot Hamilton nyerte Vettel és Räikkönen előtt. Negyedik lett Ricciardo, ötödik Bottas. Pontot szerzett még Gasly, Magnussen, Alonso, Sainz és Grosjean. ### Belga nagydíj A tizenharmadik versenyt, a belga nagydíjat 2018. augusztus 26-án rendezték meg Spában. A pályán egy kör 7,004 km, a verseny 44 körös volt. A rajtot követően az élről induló Hamiltont megelőzte a második rajtkockából induló Vettel, míg a mezőny középső részében egy nagy, többszereplős baleset történt, aminek következtében azonnal be kellett küldeni a biztonsági autót. Hülkenberg mért fel rosszul egy féktávot, aminek következtében hátulról beleszaladt az előtte haladó Alonsóba, akinek a McLarenje átrepült Charles Leclerc Sauberje felett. Sérülés nem történt, de mindhárom versenyzőnek fel kellett adnia a versenyt. Az első kanyarokban történt ütközések következtében Räikkönen defektet kapott, Ricciardo autójának a hátsó terelőszárnya törött le, a büntetés miatt a mezőny végéről rajtoló Bottas pedig Szergej Szirotkinnal ütközött, neki az első vezetőszárnya sérült meg. A biztonsági autó a 4. körben állt ki a mezőny elől és bár Hamilton majdnem visszavette az első helyet, Vettel kivédekezte a támadást, majd fokozatosan ellépett riválisa elől. A futam elején Verstappen volt az egyik leggyorsabb, a 7. körben Ocont, majd a tizedikben Pérezt is megelőzte. A Force India ezen a versenyen indult először a csapatot érintő csődeljárást és a tulajdonosváltást követően, immár új névvel és tulajdonosi háttérrel, versenyzői pedig a harmadik és negyedik helyről indulva a futamon is magabiztos teljesítményt nyújtva autóztak az élmezőnyben. A 11. körben Räikkönen feladta a versenyt. A 16. körben Bottas már a pontszerző kilencedik helyen haladt, miután megelőzte Ericssont. Hamilton a futam felénél, a 22. körben cserélt kereket, Vettel pedig egy körrel később járt a bokszutcában, a sorrend az élen haladó páros között változatlan maradt. A 30. körben Ricciardo is feladta a versenyt. A futam ezen szakaszában Vettel tartotta előnyét Hamiltonnal szemben, míg a mezőnyben Bottas volt a leggyorsabb, a 32. körben már az ötödik Ocont támadta, aki mellett végül a 37. körben tudott elmenni. Bottas öt körrel később a negyedik helyezett Pérezt is megelőzte. A futamot Vettel nyerte Hamilton és Verstappen előtt, Bottas negyedik, Pérez és Ocon pedig ötödik és hatodik lett a két Force Indiával. Pontot szerzett még Grosjean és Magnussen, valamint Gasly és Ericsson. ### Olasz nagydíj A tizennegyedik versenyt, az olasz nagydíjat 2018. szeptember 2-án rendezték meg Monzában. A pályán egy kör 5,793 km, a verseny 53 körös volt. Az első rajtkockát új pályacsúccsal és minden idők leggyorsabb Formula–1-es körével megszerző Räikkönen a rajtot követően megtartotta pozícióját, azonban a mögüle induló csapattársa, Vettel és bajnoki riválisa, Hamilton összeértek a négyes kanyarban, aminek következtében a német versenyző a mezőny végére esett vissza. A 18. helyről kellett kiállnia, miután autója első vezetőszárnya is megsérült, valamint új gumikat is kapott, miközben beküldték a biztonsági autót, miután Hartley összeért az egyik Sauberrel, és kiesett a versenyből rögtön a rajtnál. Hamilton és Vettel esetét a sportfelügyelők versenybalesetnek minősítették, így egyik versenyző sem kapott büntetést. A biztonsági autó a 4. körben állt ki a mezőny elől, Hamilton pedig megpróbálta megelőzni Räikkönent, azonban a finn visszaverte a címvédő próbálkozásait, miután Hamilton egy manővere után azonnal visszaelőzte a Mercedes versenyzőjét. A 8. körben Vettel már Ricciardót támadta a 14. helyen, a 10. körben pedig már a pontszerző tizedik helyen autózott. Ezt követően Pérezt érte utol, akit a 18. körben tudott maga mögé utasítani. Alonso a 9. körben műszaki hiba miatt feladta a futamot. Räikkönen a 20. körben állt ki kereket cserélni, Hamilton azonban kinn maradt a pályán és további nyolc kört teljesített az élen, mielőtt ő is a bokszutcába hajtott volna. A Mercedes előzési kísérlete ennek ellenére nem sikerült, a brit csak Räikkönen mögé tudott visszatérni kerékcseréjét követően. A 24. körben Vettel már az ötödik volt, miután Ocont is megelőzte. Egy körrel később Ricciardo motorhiba miatt kellett hogy feladja a futamot. Vettel a 38. körben másodszor is a bokszutcába hajtott új gumikért, míg az élmezőnyből legkésőbb a stratégiai okok miatt pályán tartott Bottas állt ki új gumikért. A 40. körben Räikkönen, Hamilton, Verstappen, Bottas, Vettel, Grosjean, Ocon, Pérez, Hülkenberg és Sainz volt az első tíz sorrendje. A következő körökben Verstappen és Bottas csatázott a harmadik helyért és a 43. körben össze is ért a két autó. A szabálytalannak vélt védekezési manőver miatt Verstappent később 5 másodperces időbüntetéssel sújtották a sportfelügyelők. Az élen haladó Räikkönen gumijai a futam utolsó köreire teljesen elfogytak és bár a finn hősiesen védekezett, Hamilton egy látványos manőverrel a 45. körben átvette a vezetést és megnyerte a nagydíjat Räikkönen és Verstappen előtt. A holland a büntetése miatt végül az ötödik helyre esett vissza, Bottas és Vettel mögé. Pontot szerzett még Grosjean, Ocon, Pérez, Sainz és Stroll. Hamilton előnye 30 pontosra nőtt a pontversenyben Vettellel szemben. A verseny után a Renault óvást nyújtott be Grosjean Haas-Ferrarija ellen, amit az FIA megvizsgált, és úgy találták, hogy szabálytalan az autó padlólemeze, így kizárták a francia pilótát a futamról. Ezzel a 7. helyen célba érő Ocon és az összes mögötte végző pilóta egy helyet előrelépett a futam hivatalos végeredménylistáján, így Szirotkin is megszerezte Formula–1-es pályafutása első világbajnoki pontját. ### Szingapúri nagydíj A tizenötödik versenyt, a szingapúri nagydíjat 2018. szeptember 16-án éjszaka rendezték meg Szingapúrban. A pályán egy kör 5,063 km, a verseny 61 körös volt. A rajtot követően az élről induló Hamilton megtartotta vezető helyét, a második helyről rajtoló Verstappent azonban megelőzte Vettel. A mezőny középső harmadában az egymással csatázó Force Indiák összeértek, aminek következtében Ocon a pályát szegélyező szalagkorlátnak ütközött. A francia versenyző feladta a futamot, miközben beküldték a biztonsági autót. A biztonsági autó a 4. körben állt ki a mezőny elől, de az élen nem történt változás az újraindulást követően. Az első három helyen haladó versenyző nem tudott elszakadni egymástól, mögöttük azonban leszakadva következett az újabb üldöző hármas, amelynek Bottas, Räikkönen és Ricciardo volt tagja. A 12. körre Hamilton növelni tudta előnyét Vettellel szemben, a 15. körben pedig megkezdődtek a kerékcserék. Elsőként a Ferrari németje hajtott új abroncsokért, őt követte egy körrel később Hamilton, majd a 18. körben Verstappen. A holland a Red Bull jól működő taktikájának következtében megelőzte Vettelt és előrelépett a második helyre. Räikkönen a 23. körben cserélt kereket, ekkor Ricciardo vette át a vezetést. Az ausztrál a 28. körben hajtott a bokszutcába, míg a 9–10. pontszerző helyekért Gasly és Leclerc vívott látványos csatát. Ezt követően a versenyzők közti távolságok nem változtak, a 37. körben azonban Verstappen felzárkózott Hamiltonra, ami részben a lekörözendő versenyzők által okozott forgalomnak is köszönhető volt. A holland megpróbálta ugyan az előzést, de a brit megvédte pozícióját. A futam harmadik harmadában eseménytelenül teltek a körök, az élen álló hármas mögött Bottas, Räikkönen és Ricciardo követték egymást minimális távolságra, de helycsere itt sem történt. A futamot Hamilton nyerte meg Verstappen előtt, ezzel 40 pontra növelte előnyét összetettben a versenyben harmadik helyezett Vettel előtt. Bottas negyedik, Räikkönen ötödik, Ricciardo hatodik lett, pontot szerzett még Alonso, Sainz, Leclerc és Hülkenberg. ### Orosz nagydíj A világbajnokság tizenhatodik versenyét, az orosz nagydíjat 2018. szeptember 30-án rendezték meg Szocsiban. A pályán egy kör 5,853 km, a verseny 53 körös volt. A szezon során második alkalommal az élről induló Bottas a rajtot követően megtartotta pozícióját, csakúgy, mint a mögüle rajtoló csapattársa, Hamilton, akit Vettel megpróbált megelőzni, de a brit versenyző visszaverte az előzési kísérletet. Nagyszerűen rajtolt még Leclerc, aki látványos manőverrel előzte meg Magnussent és fellépett az ötödik helyre, valamint a mezőny végéről induló Verstappen is, aki több helyet is javított az indulást követően. A holland versenyző az első körökben sokkal gyorsabb volt, mint a mezőny többi tagja és látványos előzéseket bemutatva a 3. körben már pontszerző helyen autózott. A 6. körre a futam elején megforgó mindkét Toro Rosso pilótának fel kellett adnia a futamot, hasonló műszaki hiba miatt. Az élmezőnyből Bottas cserélt elsőként kerekeket, ő a 13. körben, Vettel pedig egy körrel később hajtott a bokszutcába, míg Hamilton a 15. körben kapott új abroncsokat. A brit versenyző kiállása után ugyan Vettel mögé ért vissza a pályára, azonban szinte azonnal megelőzte riválisát és visszavette a pozícióját, miközben ideiglenesen Räikkönen vezette a futamot Verstappen előtt. A finn a 19. körben állt ki új gumikért, ekkor a holland vette át a vezetést. A 25. körben Bottas csapata kérésére elengedte a mögötte autózó csapattársát, akit Vettel egyre jobban megközelített. A 31. körben Verstappen, Hamilton, Bottas, Vettel, Räikkönen, Ricciardo, Hülkenberg, Leclerc, Magnussen és Pérez volt a pontszerzők sorrendje. Ezt követően a futam utolsó harmada eseménytelenül telt, a 40. körre Hamilton teljesen felzárkózott az élen Verstappenre, aki csak a 44. körben állt ki, hogy túlessen a kötelező kerékcserén. Ezt követően nem változott a sorrend az élmezőnyben, a futamot Hamilton nyerte Bottas és Vettel előtt. A címvédő brit pilóta előnye az összetettben öt futammal a szezon vége előtt ötven pontra nőtt Vettel előtt. Pontot szerzett még Räikkönen, Verstappen, Ricciardo, Leclerc, Magnussen, Ocon és Pérez. ### Japán nagydíj A tizenhetedik versenyt, a japán nagydíjat 2018. október 7-én rendezték meg Szuzukában. A pályán egy kör 5,807 km, a verseny 53 körös volt. A rajtot követően az élről induló Hamilton megőrizte vezető helyét, csakúgy mint csapattársa, Bottas a második pozícióját. Vettel a szombati időmérő utolsó szakaszában hibázott az esőben vizessé vált pályán, így csak a nyolcadik helyről kezdhette meg a futamot, de a rajtot követően rögtön három pozíciót javított és az ötödik helyen haladt. A második körben Verstappen és Räikkönen ütköztek össze, miután előbbi szabálytalanul leszorította a pályáról a Ferrari versenyzőjét. A versenyfelügyelő bizottság később öt másodperces időbüntetést rótt ki a holland versenyzőre. Az esetet követően nagy mennyiségű törmelék került a pályára, ezért beküldték a biztonsági autót, amely a 8. kör végéig maradt a pályán. Egy körrel később Vettel túl optimistán mérte fel helyzetét és egy elhamarkodott előzési kísérlet végén ütközött Verstappennel, aminek következtében a mezőny végére esett vissza a negyedik helyről, miközben a mezőny középső részében a két Sauber versenyző, Leclerc és Ericsson is egymással koccant, miután a svéd hátulról nekiment a monacói újoncnak. Räikkönen cserélt elsőként az élmezőnyből kereket, a verseny 18. körében. Bottas a 24., az élen álló Hamilton a 25. körben hajtott a bokszutcába. Vettelnek két körrel később kellett kiállnia, és csak a 16. helyre ért vissza a mezőnybe, ennek ellenére a 34. körre a 6. helyre zárkózott fel kerékcseréjét követően. Leclerc a 41. körben autója meghibásodása miatt adta fel a futamot, aminek következtében virtuális biztonsági autós szakasz lépett érvénybe, a 43. körig. A futam hajrájában Verstappen a harmadik helyen autózva egyre jobban megközelítette a második Bottast, de támadni nem tudta a finn versenyzőt. A futamot Hamilton nyerte Bottas és Vertappen előtt, Ricciardo negyedik, Räikkönen ötödik lett. Pontot szerzett még Vettel, Pérez, Grosjean, Ocon és Sainz. ### Amerikai nagydíj A tizennyolcadik versenyt, az amerikai nagydíjat 2018. október 21-én rendezték meg Austinban. A pályán egy kör 5,513 km, a verseny 56 körös volt. A rajtot követően az élről induló Hamiltont megelőzte Räikkönen, míg az ötödik helyről startoló Vettel összeütközött Ricciardóval és visszaesett a mezőny végére, a 15. helyre. Stroll szintén a rajtot követően ütközött össze Alonsóval, aminek következtében a spanyolnak fel kellett adnia a versenyt, a kanadait pedig a 6. körben büntette az eset miatt a sportfelügyelőség. A mezőny hátsó részéről, a 18 helyről rajtoló Verstappen a 6. körre már 11 helyet javítva a 7. pozícióban autózott, miközben Vettel is megkezdte a felzárkózást. A 8. körre a holland már 5., Vettel 8. volt. A 9. körben technikai hiba miatt Ricciardo feladta a versenyt, virtuális biztonsági autós szakasz következett. Hamilton a 12. körben állt ki először kereket cserélni, miközben Räikkönen továbbra is a pályán maradt egyre jobban elhasználódó gumijain. A brit versenyző a friss szett abroncsain egyre jobban visszazárkózott a finnre, és miután utolérte, többször is megpróbálta előzni a Ferrari versenyzőjét, aki azonban nagyszerűen védekezett és megtartotta pozícióját, egészen a 21. kör végéig, amikor ő is a bokszutcába hajtott friss abroncsokért. Mindeközben a mezőny összerázódott, a kerékcseréket követően pedig Verstappen megelőzte Bottast, miközben Vettel elengedte maga mellett a győzelemért harcoló, ekkor második, ám taktikai előnyben lévő Räikkönent. A 36. körre az élen haladó Hamiltonnak kezdtek elhasználódni a gumijai, emiatt pedig előnye is egyre inkább csökkent Räikkönen előtt. A címvédő a 37. körben állt ki másodszor is a bokszutcába, majd a 4. helyre állt vissza a versenybe. Bottas hamarosan elengedte csapattársát, a 40. körben Räikkönen, Verstappen és Hamilton volt az első három helyezett sorrendje, míg a negyedik helyezett Bottasra Vettel kezdett el felzárkózni, miután a finn Mercedesén is elkezdtek elhasználódni a gumik. A 49. körben Räikkönen, Verstappen, Hamilton, Bottas, Vettel, Hülkenberg, Sainz, Ocon, Magnussen és Pérez autózott pontszerző helyen, az első három versenyzőt három másodperc választotta el egymástól. Végül az 55. körben, miután Verstappen elfékezte az egyik kanyart, Hamilton megpróbálkozott az előzéssel, de nem tudta maga mögé utasítania a hollandot. Mindeközben Vettel megelőzte Bottast és a 4. helyre lépve életben tartotta matematikai esélyeit a világbajnoki címre. A futamot Räikkönen nyerte Verstappen és Hamilton előtt, Vettel negyedik, Bottas ötödik lett. Pontot szerzett még Hülkenberg, Sainz, Ocon, Magnussen és Pérez, ám a verseny után Ocont és Magnussent szabálytalan üzemanyag-használat miatt kizárták, így az utolsó két pontszerző helyen hivatalosan Hartley és Ericsson végzett. ### Mexikói nagydíj A szezon tizenkilencedik versenyét, a mexikói nagydíjat 2018. október 28-án rendezték meg Mexikóvárosban. A pályán egy kör 4,304 km hosszú, a verseny 71 körös volt. A pole-pozícióból rajtoló Ricciardo elrontotta a startot, autója majdnem lefulladt, így a második helyről induló Verstappen és a harmadikról rajtoló Hamilton is megelőzte. A mezőny hátsó felében Ocon és Hartley ütköztek, mindkettőjüknek ki kellett állni a bokszutcába. Az ötödik körben motorhiba miatt Alonsónak fel kellett adni a versenyt. A 12. körben az élen haladók közül a két Mercedes versenyző cserélt először gumikat, Hamilton az 5., Bottas a 8. helyre állt vissza. A hazai pályán induló Pérez jó formában versenyzett, több látványos előzést is bemutatott, a 15. körben pedig Ericssont megelőzve a 7. helyre lépett előre. A 20. körben Verstappen, Hamilton, Ricciardo, Vettel, Bottas, Räikkönen és Pérez volt az első hét sorrendje. Kilenc körrel később Hamilton a szuperlágy gumijainak kopására panaszkodott. Sainz a 31. körben technikai okok miatt állt ki, Vettel pedig utolérte, majd a 34. körben meg is előzte Ricciardót és fellépett a harmadik helyre. A német versenyző a 39. körre utolérte az abroncsait teljesen elhasználó Hamiltont, akit aztán meg is előzött, miután a brit elfékezte az egyik kanyart és elhagyta a pálya vonalát. A 41. körben Péreznek fel kellett adnia hazai versenyét. Az 50. körre az élmezőnyből mindenki túl volt második kerékcseréjén is, Verstappen vezetett Ricciardo és Vettel előtt. A 62. körben Ricciardo motorhiba miatt a második helyről kellett hogy feladja a futamot. A futam hátralevő köreiben érdemi változás nem történt a sorrendben, Verstappen nyerte a mexikói nagydíjat Vettel és Räikkönen előtt. Pontot szerzett még Hamilton, Bottas, Hülkenberg, Leclerc, Vandoorne, Ericsson és Gasly. Hamilton ezzel az eredménnyel matematikailag is bebiztosította ötödik világbajnoki címét. ### Brazil nagydíj A szezon huszadik versenyét, a brazil nagydíjat 2018. november 11-én rendezték meg Interlagosban. A pályán egy kör 4,309 km, a verseny 71 körös volt. Az első rajtkockából induló Hamilton megtartotta vezető helyét a rajtot követően, a második helyről rajtoló Vettelt azonban megelőzte Bottas. A második körben Verstappen megelőzte Räikkönent és előrelépett a negyedik helyre. Két körrel később a holland és a finn versenyző is megelőzte Vettelt, aki így az ötödik pozícióba esett vissza. Verstappen az ezt követő körökben is gyors tempót diktált és a 10. körben Bottast is megelőzve már a második helyen haladt. A 15. körben Hamilton, Verstappen, Bottas, Räikkönen, Vettel, Ricciardo volt az első hat helyezett sorrendje. Az élmezőnyből először Bottas állt ki kereket cserélni, ő a 19. körben hajtott a bokszutcába, egy körrel később pedig csapattársa, Hamilton is követte. A 25. körben Verstappen, Räikkönen, Vettel, Ricciardo, Hamilton, Leclerc, Grosjean, Bottas, Magnussen és Pérez autózott pontszerző helyen. A 28. körben Vettel is kereket cserélt, négy körrel később pedig Räikkönen is új abroncsokat kapott. A finn versenyző ugyan csapattársa mögé érkezett vissza a pályára, azonban a csapat utasításának megfelelően Vettel elengedte a pontversenyben a dobogós helyért küzdő, és a versenyben jobb tempót autózó finnt. Verstappen a 36. körben állt ki a bokszutcába és bár ezt követően a második helyre állt vissza, mindössze négy körön belül utolérte és megelőzte a vezetést ideiglenesen átvevő Hamiltont. A Red Bull mindkét versenyzője jó tempót autózott, ekkor ők voltak a leggyorsabbak a mezőnyben, a tizenegyedik helyről rajtoló Ricciardo a 42. körben Vettelt támadta az ötödik pozícióért. Két körrel később Verstappen összeütközött a lekörözött Oconnal, aminek következtében megpörgött és elveszítette vezető helyét. Az 54. körben Vettel másodszor is kereket cserélt, miközben a sportfelügyelőség a Verstappen elleni manőverért stop and go áthajtásos büntetésben részesítette Ocont, aki így a mezőny végére esett vissza. A futam utolsó köreiben a Red Bull két versenyzője egyaránt közel került az előtte haladó Hamiltonhoz, illetve Räikkönenhez, de előzni már egyikőjük sem tudott, így nem változott már az élmezőny sorrendje. Hamilton nyerte meg a brazil nagydíjat Verstappen, Räikkönen és Ricciardo előtt. Pontot szerzett még Bottas, Vettel, Leclerc, Grosjean, Magnussen és Pérez. A Mercedes sorozatban ötödször szerezte meg a konstruktőri bajnoki címet. ### Abu-dzabi nagydíj A világbajnokság huszonegyedik, egyben utolsó versenyét, az abu-dzabi nagydíjat 2018. november 25-én rendezték meg Abu Dzabiban. A pályán egy kör 5,554 km, a verseny 55 körös volt. Az élről rajtoló Hamilton megtartotta vezető helyét, csakúgy, mint a mellőle induló csapattársa és a mögüle rajtoló két Ferrari-versenyző. Verstappen azonban rossz rajtját követően egészen a tizedik helyig esett vissza a hatodik rajtkockából indulva. Már az első körben be kellett küldenie a versenyigazgatóságnak a biztonsági autót, miután Hülkenberg ért össze Grosjeannal, a német pedig látványos balesetet szenvedett és autójával fejtetőre állva vágódott a pályát övező bukófalba. Hülkenberg sértetlenül szállt ki a Renault-ból, a biztonsági autó pedig a negyedik körben kiállt a mezőny elől és újraindult a verseny. Ekkor Hamilton, Bottas, Vettel, Räikkönen, Leclerc, Ricciardo, Grosjean, Ocon, Pérez és Verstappen volt a pontszerzők sorrendje, de két körrel később Verstappen és Leclerc is látványos előzéssel lépett előbbre egy-egy pozíciót. A 7. körben Räikkönen technikai hiba miatt feladta utolsó ferraris versenyét, virtuális biztonsági autós szakasz lépett életbe. Ekkor többen is a bokszutcába hajtottak kerékcserére, de az élmezőnyből Bottas a 17., Vettel egy körrel előbb, Verstappen pedig egy körrel később állt ki friss abroncsokért. A 24. körre egyedül Ricciardo nem állt ki kerékcserére, ekkor ő állt az élen Hamilton, Bottas és Vettel előtt. Az ausztrál egészen a 34. körig kinn maradt a pályán, majd bokszkiállását követően Hamilton, Bottas, Vettel és Verstappen mögé állt vissza az ötödik helyre. A 37. körben Bottast előbb Vettel, majd a 39. körben Verstappen is megelőzte. Az ezt követően újabb kerékcserén áteső finn az ötödik helyre csúszott vissza. Tíz körrel a futam vége előtt Hamilton, Vettel, Verstappen volt az első három sorrendje. A 47. körben Ocon a két pontot érő kilencedik helyről adta fel a versenyt motorhiba miatt, csakúgy, mint egy körrel később a szintén pontszerző pozícióban autózó Gasly, valamint a verseny korábbi szakaszában az utolsó Formula–1-es futamát teljesítő Ercisson. A hátralevő körökben változás már nem történt, a szezonzáró versenyt Hamiton nyerte meg Vettel és Verstappen előtt. Ricciardo 100. és egyben utolsó Red Bullos futamán a negyedik lett. Ez volt Ricciardo 150. Formula–1-es nagydíja. Pontot szerzett még Bottas, Sainz, Leclerc, Pérez, Grosjean és Magnussen. A visszavonulását korábban bejelentő kétszeres világbajnok Fernando Alonso a 11. helyen fejezte be utolsó versenyét. Hamilton a szezon folyamán összesen 408 világbajnoki pontot gyűjtött, ez új rekord a sportág történetében (a korábbi csúcsot Sebastian Vettel tartotta 397 ponttal, 2013-ból). ## Nagydíjak ## Eredmények ### Versenyzők Pontozás: (Félkövér: pole-pozíció, dőlt: leggyorsabb kör, a színkódokról részletes információ itt található) Megjegyzés: - † – Nem fejezte be a futamot, de rangsorolva lett, mert teljesítette a versenytáv 90%-át. ### Konstruktőrök Megjegyzés: - † — Nem fejezte be a futamot, de rangsorolva lett, mert teljesítette a versenytáv 90%-át. - – A csapatot kizárták a konstruktőri világbajnokságból, konstruktőri pontjaikat lenullázták (az egyéni pontversenyben a pilóták megtarthatták addig szerzett pontjaikat). A belga nagydíjtól Racing Point Force India néven indultak. ### Időmérő edzések Színmagyarázat: Megjegyzés: A helyezések a világbajnokság pontversenyében elfoglalt pozíciót jelentik. A táblázatban az időmérő edzésen elért eredmények, és nem a végleges rajtpozíciók szerepelnek. - † — A rajtpozíció változott az időmérő edzésen elért helyezéshez képest (nem számítva az egyik versenyző hátrasorolásából következő előrelépést). A részletekért lásd a futamok szócikkeit. ## Statisztikák ### Versenyzők ### Konstruktőrök Megjegyzés: - – A Sahara Force India csapat a szezon közben csődeljárás alá került, a csapatot pedig hivatalosan kizárták a világbajnokságból, addig megszerzett konstruktőri pontjaikat (59 pont) törölték, így új csapatként, Racing Point Force India néven folytatták a szezont. ### Csapattársak egymás elleni eredményei Megjegyzés: Döntetlen esetén (időmérő edzéseken ha egyik pilóta sem tudta kvalifikálni magát a futamra, versenyeken pedig ha mindkét pilóta kiesett vagy helyezetlenül ért célba, továbbá ha a korábbi csapattárs helyett más pilóta volt a csapattársa a futamon) a verseny nem számít bele az egymás elleni állásba. Ugyanez a helyzet áll fenn akkor, ha a csapat nem vett részt az adott nagydíjon. Emiatt előfordul, hogy egyes csapatoknál a szezon végén nem jön ki mind a 21 verseny. #### Csapat színkódok ## Közvetítések A 2018-as évre a magyarországi közvetítési jogokkal továbbra is az MTVA rendelkezett. Minden eseményt (szabadedzést, időmérő edzést és futamot) élőben közvetítettek az M4 Sport csatornán. A francia nagydíjat, valamint az osztrák és a brit nagydíj egyes adásait a Duna közvetítette. Valamennyi futamot a budapesti stúdióból kommentáltak, kivéve az osztrák, a magyar és az olasz nagydíjakat, amelyeket a helyszínről. A műsorok HD felbontásúak voltak. A közvetítések kommentátora Szujó Zoltán volt, a stúdióműsorokat Petrovics-Mérei Andrea vezette. A szakkommentátor továbbra is Wéber Gábor volt, a helyszíni riporteri feladatokat Bobák Róbert, Ujvári Máté és Szeleczki Ádám váltásban látta el. A stúdióban visszatérő vendég volt Michelisz Norbert és Kiss Norbert. Az évben szinkrontolmácsot cseréltek: a korábban tolmácsoló Gether Dénest B. Lawani Alex, Kónya Gáspár és Wodala Márk váltotta. Gether csak a magyar nagydíjra tért vissza.

A buddhizmus története

A buddhizmus történetét az i. e. 6. századtól, a történelmi Buddha Gautama Sziddhártha születésétől számítják – ezzel a buddhizmus az egyik legősibb, ma is gyakorolt vallás. Az India északi részéről indult tan sorban meghódította Közép-, Kelet- és Délkelet-Ázsiát. Valamennyire érintette a teljes ázsiai kontinenst. A buddhizmus története során számos mozgalom, valamint három ág alakult ki: a théraváda, a mahájána és a vadzsrajána, melyeknek hosszabb-rövidebb ideig tartó virágkoraik voltak. A legfontosabb buddhista zarándokhelyek az észak-indiai Gangeszi-síkságon és Dél-Nepálban helyezkednek el, az Újdelhi és Rádzsgír közötti területen, ahol Gautama Buddha élt és tanított. Az életéhez kapcsolódó helyek mára fontos zarándokhelyekké váltak a buddhisták és a hinduk számára. Azonban számos más országban is léteznek ereklyék és zarándokhelyek, amelyekben jelenleg vagy korábban jelentős volt a buddhizmus. A buddhizmus hátterét az Indus-völgyi civilizáció jelentette, amely központosított volt és jól szervezett, egészen az i. e. 12. századig. A környezeti és kulturális változások mellett új törzsek is benyomultak az Indus-völgybe nyugat felől a Himalája hágóin átkelve. Történetének több mint két és félezer éve alatt többször találkozott a nyugati civilizáció és a buddhizmus. Legelőször a selyemúton keresztül jutott el nyugatra a buddhizmus, majd a 19. században az európai gyarmatosítók jutottak el az ázsiai buddhista országokba. A nyugati érdeklődés a buddhizmus irányában fokozatosan nőtt, ahogy a rejtélyes vallásból a modern tudományokat kiegészítő tudománnyá alakult át. Tibet kínai megszállása után rengeteg tibeti buddhista mester menekült el és telepedett le Indiában, majd különböző nyugati országokban. A 20. század folyamán egyre több ázsiai buddhista mester keresett magának új életet nyugaton. Sok esetben bevándorlóként vagy menekültként érkeztek, de fokozatosan egyre nagyobb közönségek előtt tartottak előadásokat. Miután támogatókra leltek, új buddhista irányzatok is kialakultak, kolostorokat, elvonulási központokat, iskolákat és egyetemeket hoztak létre. A buddhizmus Magyarországon hivatalosan 1951 óta létezik egyházi formában, amikor Hetényi Ernő megalapította a Buddhista Missziót a németországi Árya Maitreya Mandala buddhista rend tagjaként, amely a mahájána irányzathoz tartozik. A legelső hazai buddhista közösséget azonban már az 1890-es években megalapították Máramarosszigeten, valamint Hollósy József buddhista menedéket vett és megírta a Buddhista Kátét (1893). Ezek alapján a dharma Magyarországon több mint száztíz éve jelent meg. 1933-ban Japánban bodhiszattvaként ismerték el Kőrösi Csoma Sándort. Itthon Hollósy Józsefet a második magyar bódhiszattvának tekintik. Magyarországon ezidáig nyolc sztúpát (emlékhelyet) adtak át hivatalosan: Budapesten kettőt, Budakeszin, Bükkmogyorósdon (Csernelyben), Zalaszántón, Tar községben, Becskén és Mánfán egyet-egyet. A zalaszántói 36 méter magas és 24 méter széles Béke-sztúpa Európa legnagyobb buddhista szentélye volt éveken át. Magyarországon 1991 óta létezik már buddhista főiskola (A Tan Kapuja Buddhista Főiskola), és 2000 után több középfokú oktatási intézmény (a Dr. Ámbédkar Iskola és a Kis Tigris Gimnázium és Szakiskola) is megnyitotta kapuját. ## Gautama Sziddhártha A tudósok általában óvatosak Buddha életének történelmi tényeivel kapcsolatban. A többségük elfogadja, hogy tényleg létezett, tanított és rendet alapított Indiában a mahádzsanapada korában, amikor a Magadha birodalom uralkodója Bimbiszára király volt. Buddha Bimbiszára király utódjának, Adzsátasatru királynak az uralkodása alatt halt meg, így a dzsaina Mahavira fiatalabb kortársának számít. A védikus brahminok mellett Buddha életének eseményei egybeesnek több jelentős sramana iskola virágzásával, például az ádzsívika, a csárváka, a dzsaina és az adzsnyána iskolákéval. Jelentős gondolkodók is éltek ekkor, mint például Mahávíra, Púrana Kasszapa, Makkhali Goszála, Adzsita Keszakambalí, Pakudha Kaccsájana vagy Szanydzsaja Belatthaputta, akiknek a nézeteivel Buddha valószínűleg megismerkedett, és feltehetően hatással voltak is rá. Buddha két tanítványa, Száriputta és Maudgaljájana korábban valóban a szkeptikus Szanydzsaja Belattaputtát követték. Akadnak olyan bizonyítékok is, amelyek arra engednek következtetni, hogy Álára Káláma és Udaka Rámaputta mesterek tényleg történelmi személyek voltak, akik valószínűleg két különböző meditációs technikát tanítottak Buddhának. Jóllehet Buddha születésének, gyermekkorának, felnőtté válásának, vándor szerzetesi időszakának, megvilágosodásának, tanításainak és halálának általános vázát elfogadják, a tudósok többsége nem fogadja el a hagyományos életrajzokban található összes részletet. Gautama születésének és halálának pontos ideje nem ismert. A 20. századi történészek többsége Buddha életét körülbelül i. e. 563 és i. e. 483 közé helyezte. Halálának dátumát ma már későbbre becsülik, valamikor i. e. 411 és i. e. 400 közé. Egy 1988-ban tartott szimpózium alkalmával a határozott véleményt formálók többsége az i. e. 400 előtti és utáni 20 év közötti időszakot jelölte meg Buddha halálának időpontjaként. Ezeket a kronológiákat azonban még nem fogadta el minden történész. A korai szövegek bizonyítékai alapján Gautama Sziddhártha a sákja klánból származik, egy olyan nemzetségből, amely az i. e. 5. századi Észak-India perifériáján helyezkedett el (földrajzilag és kulturálisan is). Lehetett egy kis köztársaság, amelyben az apja egy választott törzsfőnök volt, vagy lehetett egy oligarchia, amelyben az apja volt a tartományúr. A buddhista hagyomány szerint Gautama Lumbiniben született, a mai Nepál területén, és Kapilavasztuban (a sákja főváros) nevelkedett, amely vagy a mai Nepál területén lévő Tilaurakot község, vagy az indiai Piprahva falu. Buddha megvilágosodása Bodh-Gajában történt, első tanításait Szárnáthban adta és Kusínagarban halt meg (→ parinirvána). Gautama életéből és közvetlenül az azt követő évszázadokból nem maradtak fent írásos emlékek. A kb. i. e. 269 és i. e. 232 között uralkodó Asóka király egyik rendelete megemlékezik az uralkodó zarándoklatáról, amelyet Buddha szülőhelyén, Lumbiniben tett. Egy másik rendelete néhány dhamma szöveget említ. Innentől számítják az írott buddhista hagyomány létezését, amely a Maurja Birodalom korának felel meg. A legősibb fennmaradt buddhista kéziratok a gandhárai buddhista szövegek. Ezekre a kelet-afganisztáni Hadda környékén bukkantak, Dzsalálábád város közelében. A 27 nyírfakéregre kharosti írással és gandhárai nyelven írt kéziratokat jelenleg a British Library épületében vizsgálják. A szövegek keletkezésének idejét az 1. századra becsülik. A történelmi Buddháról műalkotás nem született egészen a 2. századig, elsősorban a korabeli szobrászat anikonista szemlélete miatt. Buddha fizikai testének jellemzése néhány korai írásból ismert. Ezekből az írásokból meríthették modelljüket a korai szobrok és domborművek szerzői is. Főleg a páli kánonban szereplő „Egy nagyszerű ember 32 jellemzője” írás volt nagy hatással a művészekre. Ezt a 32 jellemzőt kiegészíti további 80 másodlagos jellemző is (páli: Anubjandzsana). A Dhammacsakkappavattana-szutta a buddhista hagyományok szerint Buddha első tanításait jelenti a megvilágosodása után. Úgy tartják, hogy Buddha az indiai Nerandzsara folyó melletti bódhifa alatt ülve, meditálás közben érte el ezt a szintet. Ezt követően 49 napot csöndben töltött, majd elutazott Bodh-Gajából a közép-indiai Szárnáthba, a szent város, Váránaszi közelébe. Itt találkozott korábbi aszkéta társaival, akikkel hat évig gyakorolt együtt. Az aszkéták először kétkedve fogadták Buddhát, mivel azt gondolták, hogy az feladta az igazság keresését és az aszkéta utat. De amint meglátták Buddha kisugárzását, megkérték, hogy tanítsa meg nekik azt, amit megértett. Ekkor adta Buddha azt a tanítást, amit később a Dhammacsakkappavattana-szuttába lejegyeztek. A buddha-vacsana (páli és szanszkrit: „Buddha szava”) azokra a buddhista hagyományok által elfogadott művekre vonatkozik, amelyeket elfogadnak Buddha tanításaként. Minden hagyomány tartalmaz bizonyos szövegeket buddha-vacsanaként, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a történelmi Buddha ténylegesen használt szavai lennének. ## Korai buddhizmus A korai buddhizmus központja a Gangesz-folyó völgyében volt, ahonnan fokozatosan terjeszkedett. A kánoni források két zsinatot említenek, ahol a szerzetesek közössége (szangha) Buddha tanításaira támaszkodva összeállította a szöveggyűjteményeket, valamint rendezett néhány, a közösségre vonatkozó problematikus témát. Az elő-szektariánus buddhizmus a buddhizmus azon időszakára utal, amely Buddha parinirvánájától számított 100–150 évig, a buddhista közösség legelső felbomlásáig tartott. A legtöbb tudós szerint ez a szakadás valamikor a második és a harmadik buddhista zsinat között volt. Röviddel a második buddhista zsinat után történt az első jelentős szakadás. Az első két iskola a szthaviraváda és a mahászánghika volt. A buddhista közösségekben történő szakadások egybeesnek az egyes iskolák által bevezetett Abhidhamma szövegek bevezetésével. Az iskolák eltérő módon értelmezték ezeket a szövegeket és az egymás közötti viták javarészt ebből alakultak ki. A tanok értelmezési különbségeiből fakadó szétválások után is voltak nézeteltérések a vinaját illetően, amely magába foglalta a buddhista közösségek, illetve a szerzetesrendek magaviseletének szabályait. Az elő-szektariánus buddhizmusban, egy laza vázat leszámítva, még nem léteztek Abhidhamma szövegek és egyes iskolák a későbbiekben sem fejlesztettek ki Abhidhamma irodalmat. ### Első és második buddhista zsinat (i. e. 5–4. század) Az első buddhista zsinatot a nemes támaszt nyújtó Adzsátasatru király idején az i. e. 5. században, közvetlenül Buddha parinirvánája után tartották Mahákásjapa elnökletével a mai Rádzsgír városában. A zsinat célja Buddha tanításainak a lejegyzése volt egy vallási szöveggyűjteménybe (szútra) és az Abhidhammába, valamint törvénybe foglalták a szerzetesi szabályokat is (Vinaja). Felkérték Ánandát, Buddha egyik legfőbb tanítványát, aki egyben az unokatestvére is volt, hogy recitálja Buddha és Upáli (szintén volt tanítvány) párbeszédeit és az Abhidhammát. Ezek alkotják ma a Tipitaka (szanszkrit: Tripitaka – három kosár) alapját, amelyek csupán páli nyelven maradtak fenn. Az első zsinat azért volt fontos, mert az arról készült beszámolók azt mutatják be, hogy a korai szangha hogyan készült megszervezni magát. A második buddhista zsinatot Vaisáliban tartották a hitközösségben kitört egyik vitát követően. A zsinat során az eredeti vinaja szöveget olvasták fel, hogy kiderüljön, hogy bizonyos szerzetesi cselekedetek a lejegyzett Buddha tanításokkal ellentétesek voltak-e. A viták szövege megtalálható a korai buddhista iskolák vinaja szövegeiben. Tulajdonképpen minden kutató egyetért abban, hogy a második buddhista zsinat valós történelmi esemény volt. A második zsinat után pár évvel szakadás történt a buddhista közösségben. Ekkor alakultak ki különböző alcsoportok, például a szthaviraváda, a mahászánghika és a szarvásztiváda. Az eredeti szangha átalakult, helyi jellegzetességeket vettek fel a különböző csoportok és a vándorszerzetesek az esős évszak (vassza) idejére ugyanarra a helyre tértek vissza, majd Buddha halála után száz évvel valószínűleg kialakultak az első kolostorok is. ## Asókai prozelitizmus (kb. i. e. 261) Asóka (i. e. 273–232), maurja uralkodó, áttért a buddhizmusra a kelet-indiai Kalinga véres hadjárata után (ma Orisza). Miután megbánta azokat a szörnyűségeket és borzalmakat, amiket háborúja okozott, úgy döntött, hogy felhagy minden erőszakkal és a mészárlások okozta szenvedést az egész emberiség dicsőségére fogja váltani úgy, ahogy azt még egyetlen hódító sem tette meg előtte. Sztúpák és oszlopok építésével népszerűsítette a hitet és buzdított mindenkit, többek között az állatok tiszteletére és a dharma követésére. Az egyik legjobb példa erre a Száncsiban található Nagy Sztúpa (Bhopál szomszédságában), ami az i. e. 3. században épült, ezt később kiszélesítették. Kivésett kapuit, az úgynevezett toranákat, az indiai buddhista művészet kimagasló remekei közé sorolják. Épített ezen felül utakat, kórházakat, nyugdíjasházakat, egyetemeket és öntöző rendszereket szerte az országban. Egyenlően bánt alattvalóival vallásra, politikára vagy kasztra való tekintet nélkül. Ez volt az első időszak, amikor a buddhizmus Indián túl más országokra is kiterjedt. A fennmaradt táblák és oszlopok szerint Asóka megbízottakat küldött számos országba, hogy terjesszék a buddhizmust, még Srí Lankába és a messzi görög királyságokba is, elsősorban a Görög-Baktriai királyságba, és feltehetően még azon túl, a Földközi-tengerre is. ### Harmadik buddhista zsinat (kb. i. e. 250) A harmadik buddhista zsinat történelmi háttere a következő: Asókát a Buddha halála utáni 280. évben koronázták királlyá. Eleinte nemigen törődött a dharmával és a szanghával, és apjához hasonlóan más szektákat is támogatott. Ez azonban megváltozott, miután találkozott egy Nigrodha nevű papnövendékkel, aki elmesélte neki az Appamada-vaggát. Ezután már más vallási csoportokat nem támogatott, csak a dharma érdekelte. Hatalmas vagyonát arra használta, hogy pagodákat és vihárákat építsen és gazdag támaszt nyújtson a bhikkhuk részére. Gyermekei is beléptek a szanghába. Később éppen a nagylelkűsége okozott súlyos problémát a szangha számára. Sok érdemtelen ember szivárgott be a rendekbe, akik eretnek tanokat hirdettek és csak az anyagi javakat lesték. Végül egy nagy csoport hitetlen, kapzsi embertől megtagadták a szanghába való felvételt, akik mégis szerzetesi ruhát öltöttek megfelelő rendfelvétel nélkül is. Ennek következtében a szangha tekintélye leromlott. Egyes tiszta életvitelű szerzetesek nem voltak hajlandóak részt venni az Upószatha szertartáson a korrupt szerzetesekkel együtt, aminek a vége vérontás lett, ugyanis a nem engedelmeskedő szerzeteseket a helyszínen lemészárolták – a király fiát is majdnem. Amikor Asóka tudtára jutott a szörnyű erőszak, nagyon megbánta bűnét és Móggaliputta Tissza szerzetes tanácsát kérte, aki a harmadik buddhista zsinat azonnali összehívására sarkallta a királyt, illetve a korrupt szerzetesek azonnali eltávolítására. Asóka i. e. 250 körül hívta össze a zsinatot Pátaliputra városában (ma Patna). A zsinatot Móggaliputta Tissza szerzetes vezette. A zsinat célja a szangha megtisztítása volt, főleg a nem buddhista aszkétáktól, akiket a királyi patronázs vonzott. A zsinatot követően buddhista misszionáriusok indultak útnak az ismert világ minden tája felé. ### Hellenisztikus világ Asóka rendeletei közül néhány megemlíti a buddhizmus terjesztése érdekében tett erőfeszítéseket a hellenisztikus világban, amely akkortájt összefüggő egységet alkotott egészen Indiáig. Ezekből világos képet kapunk a hellenisztikus területek politikai szervezeteiről: a főbb görög uralkodók neveiről és fővárosairól. Ezen állítások szerint sok uralkodó kapott buddhista hittérítést: II. Antiokhosz szeleukida uralkodó (Szeleukida Birodalom – i. e. 261–246), II. Ptolemaiosz (Egyiptom – i. e. 285–247), II. Antigonosz makedón király (Makedónia – i. e. 276–239). „A dharma hódítását megnyertük itt, a határokon és 5400–9600 km-re innen is, ahol a görög király Antiokhosz uralkodik, azon túl, ahol a négy király Ptolemaiosz, Antigonosz, Magasz és Alexander uralkodik, ahogy délen is, ahol a Csolák, a Tamilok és a Tamraparnik (Srí Lanka) uralkodnak”. (Asóka rendeletei, 13. kő bevésés, S. Dhammika). Ezen felül, páli források szerint Asóka néhány misszionáriusa görög buddhista pap volt, ami jól mutatja a közeli vallásos párbeszédet a két kultúra között: „Amikor théra (idősebb) Móggaliputta, a hódító (Asóka) vallásának felvilágosítója, véget vetett a tanácskozásnak (harmadik) (...) ő előre küldte az idősebbet, egyet ide, egyet oda: (...) és Aparantakához (a „nyugati országokba” Gudzsarátnak és Szindh-nek felel meg) elküldte a göröghöz (Iona - görögül beszélő) (...)”. (Mahávamsza XII). Nem egyértelmű, hogy ezek az érintkezések milyen hatással voltak a másik félre, ám néhány szerző állítása szerint ebben az időben már elkezdődött a szinkretizmus a buddhizmus és a hellenisztikus gondolkodás között. Kimutatható buddhista közösségek jelenléte ebben a világban, főleg Alexandriában (Alexandriai Szent Kelemen szerint) és a keresztény kort megelőző terapeuta szerzetesrendjénél (valószínűleg a páli „théraváda szó torzulásából”.) Ezek majdnem teljes mértékben a buddhista aszketizmusból merítettek, és lehettek közöttük akár Asóka misszionáriusai közül is. Találtak buddhista sírköveket is Alexandriában, amelyeket a dharma kerékkel díszítettek. A buddhisták alexandriai jelenléte a következő következtetésre ad okot: „Később ezen a helyen hozták létre a legtöbb aktív keresztény központot”. Baktriában (ma észak Afganisztán), Indiától nyugatra, görög királyságok léteztek Nagy Sándor hódítása után, i. e. 326 környékén: először a Szeleukida Birodalom i. e. 323-tól, majd a Baktriai királyság i. e. 250-től. I. Demetriusz baktriai király elfoglalta Indiát i. e. 180-ban egészen Pátaliputra városáig. Az újonnan alapított indo-görög királyság Észak-India számos területén létezett egészen az i. e. 1. század végéig. Az indo-görög királyok uralkodása alatt virágzott a buddhizmus és állítólag az indiai megszállásuk a Maurja Birodalom megsegítése érdekében történt. Az egyik leghíresebb királyuk, I. Menandrosz (körülbelül i. e. 160–135). Úgy tűnik, hogy áttért a buddhizmusra és a Mahájána hagyomány egyik védelmezőjévé vált, ahogy korábban Asóka avagy később a kusán király Kaniska. Menandrosz érméin szerepel a „megváltó király” kifejezés görögül valamint néha feltűnik a nyolcküllős kerék is. Közvetlen kulturális egymásra hatás feltételezhető Milinda-panyha (Menandrosz király kérdései) dialugasa alapján Menandrosz és egy Nágaszéna nevű szerzetes között i. e. 160 környékén. Halála után a király maradványainak megőrzésével járó megtiszteltetésben az általa uralt városok részesültek. Ezeken a helyeken sztúpákban helyezték el a relikviákat a történelmi Buddhával párhuzamosan. A Menandroszt követő számos indo-görög király vésette bele érméjébe „A Dharma Követője” feliratot kharosti írással, és „vitakra” mudrá hagyományainak megfelelően ábrázolták magukat vagy isteneiket. A görög és buddhista kultúrák találkozása ráhatással lehetett a mahájána tradícióra, ugyanis ezután ott is kifejlődött a vallás kifinomult filozofikus megközelítése és a Buddha ember-isten megközelítése, amely emlékeztet a hellenisztikus istenek képéhez. Szintén ebből az időből származik Buddha első emberformájú ábrázolása, gyakran valóságos gréko-buddhista stílusban. ### Elterjedés Srí Lankán és Burmában Srí Lankára Asóka fia, Mahinda és hat kísérője vitte el a buddhizmust az i. e. 2. században. Megtérítették Devanampija Tissza királyt és a nemesség nagy részét. Ráadásul Asóka lánya, Szanghamitta a szigetországban megalapította a bhikkhunít (apácarend) és vitt magával a szent fügefából egy suhángot, amit később elültettek Anuradhapura városában. Ekkor épült a Mahávihára monostor. A páli kánont Vattagamani király (i. e. 29–17) idején írták le az országban, amikor virágzott a Théraváda hagyomány. Később több elbeszélő tevékenykedett errefelé, úgy mint Buddhagósza (4.–5. század) és Dhammapála (5.–6. század), akik rendszerbe foglalták a hagyományos elbeszéléseket. Annak ellenére, hogy a Mahájána buddhizmus is ekkoriban teret hódított Srí Lankán, igazából a Théraváda terjedt el igazán a szigeten, amely végül ennek az ágnak az erődévé vált. Innen terjedt később tovább Délkelet-Ázsia felé a 11. században. Az Indiától keletre eső területeken (ma Burma és Thaiföld) az indiai kultúra erősen befolyásolta a mon embereket. A monok az i. e. 3. században tértek át a buddhizmusra Asóka idején, még a Mahájána és a Hínajána buddhizmus különválása előtt. A korai mon buddhista templomokat (például a közép-burmai Peikthano) az 1-5. század közé szokták eredeztetni. A monok buddhista művészetét különösen befolyásolta az indiai művészet a Gupta Birodalomból és az azután következő időszakból. Ez az úgynevezett manierista stílus széles körben elterjedt Délkelet-Ázsiában a mon királyság terjeszkedése során az 5-8. század között. A théraváda hit mon befolyásoltságra elterjedt Délkelet-Ázsia északi részén, amelyet végül folyamatosan felváltott a Mahájána buddhizmus az i. e. 6. századtól. Az Ándhra Prades régió egyik legkorábbi uralkodó dinasztiájának felirataiban szerepel, hogy a kiráták felvették a buddhizmust a 3. században, akikről azt feltételezik, hogy a tibeto-burmai népek voltak. Hasonló korból származó kínai könyvek egy „Liu-Jang” nevű királyságról beszélnek, ahol mindenki Buddhát üdvözítette és több ezerre teszi a srámanerák számát. Ennek a királyságnak a területét Burma középső részével azonosították. Egy sor páli, szanszkrit, pju és mon nyelvű felirat maradt fent a 6–7. századból Burma középső és déli részéből. A 11–13. századtól a Pagan Királyság bamar királyai és királynői számtalan sztúpát és templomot építtettek. Bagan városában a 11. században vezették be a théraváda buddhizmust. Jelentős fordulat volt ez a burmai buddhizmus történetében, mivel a térségben éppen akkor került biztos alapokra a buddhizmus, amikor Dél- és Délkelet-Ázsiában már hanyatlásnak indult. Baganban a burmai uralomnak a tatárok támadása vetett véget 1287-ben, amely a buddhizmus hanyatlását is eredményezte. A 14. században egy másik buddhista hagyományvonal érkezett Srí Lankából Ajutthaja városba, a thai Ajutthaja Királyság fővárosába. Így került a thai erdei hagyomány átadási vonala Burmába. ## A Sunga Birodalom felemelkedése (i. e. 2.–i. sz. 1. század) A Sunga-dinasztiát (i. e. 185–73) i. e. 185-ben alapították, körülbelül 50 évvel Asóka halála után. Brhadratha király (az utolsó maurja uralkodó) meggyilkolása után a katonai hadvezér Puszjamitra Sunga került a trónra. A buddhista vallásos írások szerint, például az Asókávadána, Puszjamitra (egy ortodox brahmin) nem szívesen látta a buddhistákat és üldözte a buddhizmust. Buddhisták írták róla, hogy Puszjamitra „templomokat rombolt le és szerzeteseket öletett”: buddhista sztúpát romboltak le, amelyeket korábban Asóka építtetett, és 100 arany érmét ajánlottak egy buddhista szerzetes fejéért. Ráadásul, buddhista források szerint számos buddhista kolostort formáltak át hindu templommá többek között Nálanda, Bodh-Gaja, Szárnáth és Mathura városokban. Az újkori történészek az irodalmi és régészeti bizonyítékok alapján vitatják ezt. Szerintük azután, hogy Asóka halála után a buddhizmus nehezebb időket élt át a sunga uralkodók idején, buddhistaüldözésre utaló bizonyítékok azonban nincsenek. Romila Thapar, neves történész szerint a régészeti leletek éppen azt bizonyítják, hogy Puszjamitra nem volt fanatikus anti-buddhista és valójában nem rombolt le sztúpát. Ebben az időszakban sok buddhista szerzetes hagyta el a Gangesz völgyét vagy az északi (uttarapatha) vagy a déli útvonalon (daksinapatha). Ezzel egyidejűleg Magadha régi területén megszűnt a buddhista művészeti tevékenység is, illetve áttevődött az északi Gandhára és Mathura területére, vagy a délkeleti Amrávati település környékére. India középső részén szintén fennmaradt néhány központ, mint például Bhárhut. ## Közép-ázsiai térhódítás Észak Afganisztánban, egy Tillia Tepe nevű régészeti területen találtak egy i. e. 1. századi, Indiából származó aranyérmét. A hátoldalán egy oroszlánt ábrázol a három drágasággal és a karosti felirattal „Sih[o] vigatabhaj[o]” („Az oroszlán aki elűzte a félelmet”). Az elülső oldalán egy majdnem teljesen meztelen ember szerepel, aki csak egy hellén tógát és egy petasus kalapot visel (hasonlatosan ahhoz, ahogy Hermészt vagy más néven Mercuriust szokás ábrázolni) és egy buddhista darmacsakra kereket görget. A legenda karosti nyelven így szól: „Dharmakakrapravata[ko]” („Az aki a dharmacsakra kereket forgatta”). Egyesek szerint ez a Buddha egyik korai ábrázolása. ## A mahájána terjedése (i. e. 1. század–i. sz. 2. század) A nyugati időszámítás kezdete környékén új vallási elvek jelentek meg új szútrák formájában, amelyek nem tartoztak a régi iskolák Tripitakáihoz. Az új mozgalom egy idő után a mahájána nevet vette fel, amelynek jelentése „nagy jármű”. Ez a hínajána „kis jármű”, hagyományos irányzattal szembeni tudatos megkülönböztetés okán történt. Az új irányzatban az egyetemes együttérzés és a tökéletes felébredés került előtérbe, amit a felfogásuk szerint a bódhiszattva ösvényen keresztül lehet elérni. A bódhiszattva azért szeretné elérni a tökéletes buddhaság állapotát és a megvilágosodást, hogy ezáltal enyhíthessen az összes érzőlény szenvedésein. A mahájána buddhizmus i. e. 1. századtól való terjedése nem volt mentes összetett politikai változásoktól Északnyugat-Indiában. Az indo-görög királyságokat fokozatosan elárasztották mindenféle kultúrák, míg végül beolvadtak az indoszkíta népekbe és a kusánokba. A buddhizmus új irányzatának kialakulása részben a számos kusán és észak-indiai népek kulturális befolyása hatására történt. ### Negyedik buddhista tanácskozás A negyedik buddhista tanácskozást állítólag a kusán király, Kaniska uralkodása alatt hívták össze 100 körül Dzsálandhárban vagy Kasmírban. A théraváda buddhizmus negyedik tanácskozása viszont Srí Lankán volt mintegy 200 évvel korábban, ahol a páli kánon először lett teljes egészében leírva. Így aztán két darab negyedik tanácskozás volt: egy Srí Lankán (théraváda) és egy Kasmírban (szarvásztiváda). A kasmíri negyedik tanácskozásról úgy tartják, hogy 500 pap kapott meghívást, akiket Vaszumitra vezetett. Részben úgy tűnik azért, hogy összeállítsanak egy nagy kiterjedésű magyarázó szöveget az Abhidharma mellé. Az is lehetséges mindemellett, hogy a létező kánonhoz is hozzányúltak. Úgy tudni, hogy a tanácskozás során háromszázezer verset és több mint kilenc millió kinyilatkoztatást dolgoztak fel, amelyek feldolgozása tizenkét évig tartott. E tanácskozás legfőbb eredménye az a tömérdek magyarázó szöveg, amelyet Mahá-Vibhásának („Nagy szövegmagyarázat”) neveznek. A tudósok szerint ekkortájt történt egy jelentős változás a szarvásztiváda kánon nyelvezetében, amikor is átírták a korábbi prákrit nyelven írott verziót szanszkrit nyelvre. Feltehetően ez a változtatás a kánon jelentősebb hitelromlása nélkül ment végbe és rendkívüli jelentőségű volt amiatt, hogy a szanszkrit a brahmanizmus szent nyelve volt Indiában és számos más gondolkodó is használta vallási vagy filozófiai nézettől függetlenül. Viszont ez lehetővé tette, hogy a buddhizmus sokkal nagyobb közönséghez is eljusson, mint korábban. Éppen ezért, ezután megnövekedett a buddhista tudósok körében a szanszkrit nyelv használata magyarázó szövegek és tanulmányok írásához. Sok korai iskola azonban, mint a théraváda, soha nem váltott át szanszkrit nyelvre, részben mivel Buddha kifejezetten megtiltotta a párbeszédek lefordítását minden elitista vallási nyelvre (mint például a latin a középkori Európában). Inkább helyi nyelvek használatára buzdította a szerzeteseket. Idővel azonban a théraváda írások (páli) nyelve is tudományos avagy elitista nyelvvé vált. ## Mahájána térhódítás (1–10. század) A mahájána buddhizmus fokozatosan fejlődött és idővel virágzásnak indult és Ázsiában sok területén elterjedt: Délkelet-Ázsiába, Közép-Ázsiába, Kínába, Koreába majd 538 körül Japánba és a 7. században Tibetbe. A buddhizmus Délkelet-Ázsiába egyrészt közvetlenül Indiából, tengeren keresztül érkezett, valamint a teljes első évezred során, közvetlen módon Közép-Ázsiából és Kínából. A 12. század előtt Thaiföld, Burma, Laosz és Kambodzsa területein számos Indiából érkező buddhista szekta dominált, amelyek között a mahájána buddhizmus is szerepelt. A 7. században Jicsing korabeli utazásai során feljegyezte, hogy ezen a területeken az indiai buddhizmus minden formája virágzott. ### India A Kusán birodalom bukása után a 4–6. század között a Gupta dinasztia idején, Indiában virágzott a buddhizmus. Mahájána oktatási központokat hoztak létre, főleg az észak-indiai Nálandában, ahol az egyik intézmény évszázadokon keresztül a legjelentősebb buddhista egyetemnek számított olyan neves tanítókkal, mint Nágárdzsuna. A Gupta stílus buddhista művészetre gyakorolt hatása a hittel együtt tovább terjedt Délkelet-Ázsiából Kínába. Az indiai buddhizmus legyengült a 6. században, a fehér hunok fosztogatásai és Mihirkulasz kivégzése után. Hszüan-cang az utazásai során feljegyezte, hogy a 7. században a buddhizmus népszerű volt ándhra, vidzsajanagara és dravida területeken, amely hozzávetőlegesen a mai Ándhra Prades és Tamilnádu államoknak felel meg. Hszüan-cang hódolatát fejezte ki Harsa Vardhana, indiai uralkodó előtt, miközben a buddhisták Gouda királyság területén történő üldöztetéséről és számtalan elhagyatott sztúpáról számolt be a mai Nepál területének környékén. Harsa Vardhana királyságának pusztulása után számos kis királyság létrejötte közepette tört ki a rádzsputok felkelése, amely a buddhista klánok uralmának végét jelentette. Később újabb támogató királyok jelentek meg a bengáli területeken, ahol virágzásnak indult a Mahájána buddhizmus és tovább is terjedt Tibet, Bhután és Szikkim felé. A Pála Birodalomban rengeteg templomot építettek valamint egy speciális buddhista művészeti iskola is kiformálódott. 1193-ban mérföldkövet jelentett az indiai buddhizmus hanyatlásában, hogy török-iszlám fosztogatók porig égették Nálandát. A 12. század végére a buddhizmus visszahúzódott a Himalája lába felé északra vagy délen Srí Lankára. Ennek oka az volt, hogy a legfőbb bihari buddhista központokban az iszlám vallás nyomult be és ezzel egyidejűleg megszűnt a politikai támogatottság is valamint erős kaszt nyomás volt tapasztalható. Továbbá nem kedvezett a buddhizmus számára az újraéledő Hinduizmus. A buddhizmus hanyatlásának több oka is volt. A király vallásától egészen függetlenül az egyes államok egyenlően bántak minden jelentős szekta képviselőivel. Vallási emlékműveket és kolostorokat építettek, amelyek legtöbbször tehetős családok adományaiból válhattak valóra. Voltak időszakok, amikor állami, illetve királyi kincstári pénzekből is jutott az építkezésekre. A buddhizmus esetében főleg jelentősnek bizonyultak ezek a támogatások. A kasztrendszer folyamatos kiterjesztése megváltoztatta a politikai és gazdasági erők helyzetét. Központosítással ellentétes folyamat zajlott le mindenfelé. Egyre inkább a kasztrendszer került előtérbe a világi életben, a társadalmi és gazdasági kapcsolatok színterén. A brahminok egy újfajta kapcsolatot építettek ki az állammal, amely kötelezte a hivatalnokokat, hogy érvényesítsék a kasztokkal kapcsolatos szabályozásokat. A rendszer hízott, az államok fokozatosan elveszítették a bevételeik feletti irányításukat. A legjelentősebb tényező a gupták bukása volt. Az indiai társadalom máshogyan fejlődött, mint a kínai vagy római, amelyekben a kormányhivatalnokok domináltak. Indiában a brahminok örökölték hatalmi pozícióikat tiszavirág életű államok sorozatán keresztül. A közélet egyre több színterét szabályozták a brahminok, akik az általuk vezetett szertartásokért pénzt szedtek. Az általuk felügyelt kasztrendszer szabályait azért hozták létre, hogy ellenőrzés alatt tarthassák a helyi gazdasági termelést és a termékek elosztásának nagy részét. Ez átalakította a tulajdonrendszert. Ilyen módon váltotta fel a buddhizmust a hinduizmus. A buddhizmust a rivális hindu templomok – amely a bhakti mozgalom újítása volt – valamint a hindu szerzetesek megjelenése is gyengítették, így lecsökkent a buddhizmus anyagi támogatása és népszerűsége is. Az utolsó uralkodó, aki támogatta a buddhizmust, a 12. században a pála dinasztia alatt élt, ám az iszlámot terjesztő muszlim hódítók lerombolták a kolostorokat és az egyéb buddhista vallási építményeket. ### Közép- és Észak-Ázsia #### Közép-Ázsia Közép-Ázsiára már csaknem a vallás keletkezésétől kezdve hatással volt a buddhizmus. Egy páli nyelven fennmaradt legenda szerint egy baktriai kereskedő testvérpár, Tapasszu és Bhallika, meglátogatta a Buddhát majd a tanítványaivá váltak. Visszatérvén Bactriába templomokat építettek a Buddhának. Az i. e. 2. század során a Han-dinasztia nyugati irányú terjeszkedése során kerültek a kínaiak kapcsolatba Ázsia hellenisztikus műveltségével, elsősorban a gréko-baktriai királyságokéval. Ezután a buddhizmus északi terjedésével alakultak ki buddhista közösségek, sőt buddhista királyságok is Közép-Ázsia különböző szegleteiben. Néhány selyemúton fekvő városában például csaknem kizárólag buddhista sztúpák és kolostorok álltak és úgy tűnik ezeknek fő szerepe az volt, hogy a kelet és nyugat között utazóknak tegyenek szolgálatot. Ezen a területen - Kína, India és Perzsia találkozóhelyén - a théraváda hagyomány először az iráni törzsek között terjedt el, még mielőtt egybe olvadt volna a mahájána formákkal az i. e. 2–3. században. Ez érvényes a mai Pakisztánra, Kasmírra, Afganisztánra, kelet Iránra és a part menti részekre, Üzbegisztánra, Türkmenisztánra és Tádzsikisztánra. Kínába az ősi Gandhára, Baktria, Pártia és Szogdia államokból terjedt át. Ezek közül az első állam Baktria volt, ahol már az i. e. 3. században megjelent a buddhizmus, és egyidejűleg más vallások is természetesen jelen voltak: zoroasztrizmus, hinduizmus, nesztorianista kereszténység, zsidó, manicheizmus, sámánizmus, tengrizmus és egyéb helyi szervezet nélküli hitrendszerek. Számos iskola (nikája) létezett Közép-Ázsiában és Kínában körülbelül a 7. századig. Ebben az időszakban a mahájána volt uralkodó, ám mivel a hit nem alakított ki egy saját nikája értelmezést, így a szarvásztiváda és a dharmaguptaka maradt a közép-ázsiai kolostorok szellemi tápláléka. Számos buddhista királyság létezett a kontinens középső részén, főleg Indiában, ám a heftaliták 5. századi mészárlása nagy pusztítást végzett közöttük, sőt Mihirkula király uralkodása alatt üldözték is őket. Az iszlám megjelenésével a vallás hanyatlásnak indult. A háborúk során rengeteg sztúpát romboltak le a 7. században. A muszlimoktól dzimma státuszt kaptak, mivel a „könyv népei” közé sorolták őket, ahogy a kereszténységet vagy a judaizmust is. Ez annyit jelentett, hogy adófizetés ellenében bizonyos védettséget élvezhettek, többek között szabadon gyakorolhatták vallásukat. A mongolok uralma alatt, Dzsingisz kán hódításait követően, a buddhizmus újra erőre kapott, ám száz év alatt a hódítások után visszamaradó mongolok áttértek az iszlámra, és annak terjesztésébe fogtak Közép-Ázsiában. Csupán a keleti mongolok és a Jüan-dinasztia mongoljai őrizték meg a buddhizmus vadzsrajána változatát. #### Pártus Birodalom A buddhizmus nyugati irányban a Pártus Birodalomban (vagy Pártia) is elterjedt, legalábbis az Óperzsa Birodalomban fekvő Merv sivatagi városáig, ami ma Türkmenisztán területén található. Szovjet régészeti csoportok a Merv melletti Giaur Kala településen ásatások során feltártak egy buddhista kápolnát, egy hatalmas Buddha-szobrot és egy kolostort. A pártusok közvetlenül érintettek lettek a buddhizmus népszerűsítésében, ugyanis a legenda szerint An Si-kao (kb. 148), pártus herceg Kínába utazott, ahol ő lett az első, aki buddhista szövegeket kínaira fordított. A dél-kínai utazásairól szóló történeteket ma már inkább csak legendának tekintik. An Si-kao történelmi személyét pártus hercegként a rendelkezésre álló keleti források alapján egyelőre nem sikerült beazonosítani Azt sem tudjuk, hogy a szarvásztiváda vagy a mahájána irányzat követője volt-e. A Perzsa Birodalom egyes részein az indiai buddhizmus néhány évszázad alatt elterjedt. A Maurja Birodalom segített elterjeszteni a buddhizmust a mai modern Irán teljes területén. Nagy számban küldtek szét buddhista hittérítőket, hogy terjesszék Buddha tanításait és a kelet-iráni Horászán tartományban még hivatalos vallássá is vált. Perzsiában különféle nyelvek, vallások és kultúrák léteztek egymás mellett. A buddhizmus ezekkel érintkezve és keveredve fejlődött és vett fel helyi jellegzetességeket. A hanyatlás előtt egymás mellett létezett a buddhizmus, a sámánizmus, a zoroasztrizmus, a kereszténység és később az iszlám. Bizonyos fokú szinkretizmusra is akadnak bizonyítékok a buddhizmus és a manicheizmus között, amely az egyik legnagyobb iráni eredetű gnosztikus vallás a 3. századból. A Szászánida Birodalom idején a zoroasztrizmus vált államvallássá, és üldözték a buddhistákat az egész térségben. Ekkor rengeteg buddhista helyszínt égettek fel. Azok a buddhista helyszínek, amelyek valahogyan mégis átvészelték ezt az időszakot, az 5. században a heftaliták (fehér hunok) fosztogatásai jelentették a véget. Mahmúd Gázán kán mongol uralkodó, aki fiatal korában buddhista oktatásban részesült, 1310-ben áttért az iszlám hitre, amelyet az ilhánok államvallásává tett. Betiltotta a buddhizmus gyakorlását, de engedte, hogy a szerzetesek elvándoroljanak szomszédos buddhista területekre. #### Tarim-medence Közép-Ázsia keleti részén (Kínai Turkesztán, Tarim-medence, Hszincsiang) rendkívül gazdag buddhista műkincseket találtak (falfestményeket és domborműveket számos barlangban, vászonra festett hordozható festményeket, szobrokat és rituális tárgyakat), amelyek sokrétű behatásról árulkodnak Indiától a hellenisztikus kultúráig. Az ún. szerindiai művészet, amely a 2. századtól a 11. századig fejlődött ki Szerindiában avagy Hszincsiangban, Kína nyugati részén, nagyban emlékeztet a gandhárai stílusra. Nem véletlen, hogy találtak itt kharosti karakterekkel írt gandhárai írásokat. Úgy tűnik, hogy a közép-ázsiai terület kultúrája fontos szerepet játszott a buddhizmus keleti irányú terjesztésében. A buddhista szövegeket először a pártusok fordították kínai nyelvre, akik közül harminchét fordító neve ismert. A 10. századig látható, hogy közép- és kelet-ázsiai buddhista papok szoros kapcsolatot ápoltak egymással. Ezekről tanúskodnak a Tarim-medencében található freskók is. A medencében kialakult behatásokat azonban rendkívül nagy intenzitással szívta fel az erőteljes kínai kultúra. A szerindiai művészet gyakran Gandhára gréko-buddhista művészetéből ered. Ebben ötvöződik az indiai és a görög művészet. Ennek a kölcsönhatásnak erőteljesen kínaiasított változata szintén megtalálható a Tarim-medence keleti részén. #### Kína Annak ellenére, hogy Asóka idejéből él néhány hagyomány egy bizonyos pap kínai látogatásáról, azonban Kínába feltehetően csak az 1. század körül érkezett meg a buddhizmus Közép-Ázsia felől. A 8. századra a terület rendkívül aktív buddhista központtá vált. Hivatalosan 67-ben jelent meg a buddhizmus Moton és Csufarlan papok érkezésével. Az uralkodó támogatása mellett megalapították a Fehér Ló-templomot (白馬寺), amely ma is létezik Lojang közelében. A 2. század végére virágzó közösség alakult ki Pengcsengben (ma Szucsou, Csiangszu). Az első mahájána szövegeket egy Lókakséma nevű szerzetes, tudós fordította kínaira 178 és 189 között. A legkorábbi buddhista tárgyi emlékek „pénz fákat” ábrázoló kis szobrok körülbelül 200-ból. A szobrok jellegzetes gandhárai rajzstílussal készültek. A 4. századtól kezdve kínai zarándokok is elvándoroltak önállóan a selyemúton Indiába, hogy az eredeti szövegekkel közelebbről is megismerkedhessenek. A kínai források szerint a legelső kínai felszentelt pap Csu Csi-hszing volt, aki 260-ban utazgatott Közép-Ázsiában a buddhizmus tanait keresve. Mégis Fa-hszien szerzetes indiai zarándoklatát tartják a legjelentősebbnek (395–414) ebben az időszakban, aki hat évig tanulmányokat folytatott különböző indiai kolostorokban, majd tengeren keresztül érkezett vissza Kínába. Hszüan-cang (629–644) és Hjecso Koreából utaztak Indiába. A Tang-dinasztia legelején virágzott a buddhizmus (618–907). A dinasztiát kezdetben erős fokú nyitottság jellemezte a külföldi behatások felé. Az indiai kultúrával is feléledtek a kapcsolatok, amikor kínai papok rendszeresen utaztak Indiába a 4–10. századig. A Tang főváros Csangan (ma Hszian) jelentős buddhista központtá vált. Innen terjedt tovább a buddhizmus Koreába, és a kentosi japán küldöttek közreműködtek abban, hogy eljusson végül egészen Japánba is. Azonban a dinasztia vége felé már negatív megítélése lett a külföldi behatásoknak. 845-ben a Tang császár (Wuzong) teljesen elhatárolódott minden „idegen” vallástól, mint például a keresztény nesztorianizmus, a zoroasztrizmus, és a buddhizmus, azért, hogy támogassa a helyi taoizmust. Az egész birodalomban elkobozta a buddhisták vagyonát, elpusztította a kolostorokat és a templomokat és kivégezte a buddhista papokat. Ezzel egy időre véget ért a buddhista kultúra uralkodása. Úgy tartják, hogy Vu-cung császár nem bírta a buddhista szerzetesek látványát, akikről azt vallotta, hogy adókerülők. 845-ben elrendelte 4600 buddhista kolostor és 40 000 templom lerombolását. Több mint buddhista szerzetes és apáca vált paraszttá és meg kellett fizetniük a „két adót” (gabona és ruha). Vu-cung idegen vallásnak tekintette a buddhizmust és ugyanezen oknál fogva üldözte a Kínában élő keresztényeket is. David Graeber szerint a buddhista szervezetek rengeteg nemesfémet gyűjtöttek össze, amelyre szüksége volt a kormánynak a pénzügyi stabilitás megalapozásához. Az ősi kínai buddhizmus ezután soha nem volt már képes eredeti formáját visszanyerni. Azonban, mintegy száz évvel a nagy buddhistaüldözés után a Szung-dinasztia uralkodása alatt (1127–1279) újra feléledt a buddhizmus. A Szung-dinasztia korszaka két különálló időszakból áll: az északi és a déli Szung. Az északi Szung-dinasztia idején (北宋, 960–1127) a főváros Piencsing volt és a császáruk uralta egész belső Kínát. A déli Szung-dinasztia (南宋, 1127–1279) időszaka onnantól számít, amikor elvesztették az irányítást Észak-Kína felett. A déli Szung-dinasztia fővárosa Linan (a mai Hangcsou) volt. Annak ellenére, hogy hatalmas területeket veszítettek és az ősi kínai civilizáció bölcsőjének számított területek sem tartoztak már hozzájuk, a Szung gazdaság nem hevert romokban. Itt élt ugyanis a lakosság hatvan százaléka és itt volt a művelhető földek többsége is. A Szung-dinasztia idejében a közigazgatás a csan buddhizmust (禪) használta arra, hogy megszilárdítsa hatalmát a vidéken. Így válhatott a csan a kínai buddhizmus legnagyobb szektájává. A dinasztia első időszakában a csan Tiszta Föld szinkretizmus volt az uralkodó mozgalom. A buddhista ideológia összefonódott a konfucianizmussal és a taoizmussal, részben a buddhista szövegekben meglévő kínai filozófiai kifejezések miatt. Több konfucianista tudós igyekezett újra megfogalmazni a konfucianizmust neokonfucianizmusként. A Szung-dinasztia idején, 1021-ben, a feljegyzések szerint közel félmillió () buddhista szerzetes és apáca élt és tevékenykedett a kolostorokban. Ezek közül volt szerzetes és volt apáca. #### Korea A buddhizmus Kínán keresztül 372-ben jutott el a Koreai-félszigetre. Ekkor a sámánizmus volt a helyi koreai vallás. Nem látszott konfliktus a természettisztelet rítusaival, ezért a buddhizmus összekeveredett a sámánizmussal. Azok a hegyek, amelyeket a buddhizmus előtti időkben a szellemek lakóhelyének hittek, a buddhista templomok helyeivé váltak. A koreai buddhizmus elfogadta a koreai sámánizmus főbb szellemeit, és még manapság is több templomában tisztelik ezeket a szellemeket. A buddhizmusnak és a sámánizmusnak ez a keveréke vált koreai buddhizmusként ismertté, noha Buddha alapvető tanításai megmaradtak. Pekcsében 384-től, Sillában 535-től államvallás. Bár kezdetben széles elfogadottságot élvezett, még állami ideológiaként is támogatták, a buddhizmus Koreában erős elnyomatást szenvedett el a Csoszon-dinasztia idején, ami több mint ötszáz évig tartott. Ebben az időszakban a buddhizmustól a neokonfucianizmus vette át a dominanciát. Csak miután a buddhista szerzetesek segítettek visszaverni egy japán inváziót a 16. század végén, állt meg a buddhizmus üldözése. Ennek ellenére a buddhizmus elnyomott maradt a Csoszon-dinasztia végéig. A pozíciója valamennyit javult ezután a gyarmati időszakban (1910–1945). A második világháborút követően pedig a koreai buddhizmus ismét bizonyos mértékű elfogadottságot nyert. #### Japán Az indiai szubkontinensről Kína és Közép-Ázsia kölcsönhatása révén jutott el a buddhizmus Japánba. Jelentős szerepet játszott a folyamatban Csang Csien i. e. 138 és i. e. 126 közötti utazásait követően a selyemút megnyitása. A buddhizmust hivatalosan i. sz. 67-ben vezették be Kínában. A történészek egyetértenek abban, hogy az 1. század közepére a dharma eljutott a Huai-folyó területére is. Egy kínai lelkész ajánlotta a Vinaja rendszert a japán buddhizmus számára 754-ben. Ennek eredményeképpen nagy sebességgel fejlődött ki a szigetországban a buddhizmus. Szaicsó és Kúkai, japán szerzetesek kínai utazásuk során találkoztak a buddhizmussal, majd áthozva Japánba megalapították a japán buddhizmus két fontos ágát, a tendait és a singont. Mivel Japán a selyemút egyik végén volt, képes volt megőrizni a buddhizmusnak sok fajtáját, amik Indiából később eltűntek, és amelyeket Közép-Ázsiában és Kínában erősen elnyomtak. 710-től kezdve rengeteg templom és kolostor épült a fővárosban, Narában. Ekkor nőtt ki a földből az ötemeletes Hórjúdzsi pagoda és a Kófukudzsi templom. Számtalan festmény és szobor készült, gyakran kormányzati támogatással. A japán buddhista művészeti alkotások különösen gazdagok voltak a 8. és a 13. század között a Nara-, a Heian- és Kamakura-korokban. A 12–13. századi Kamakura-kor lázadásokkal teli időszak volt, amelyben az ország irányítása a császári arisztokráciától a szamurájok kezébe került. 1185-ben alapították meg a Kamakura sógunátust (Kamakura-bakufu). Ebben a korban két olyan iskola jött létre, amelyek az országra a legnagyobb hatást gyakorolták. Az egyik az amidisták (Amida Buddha nevéből, szanszkrit: Amitábha Buddha) Tiszta Föld iskolái voltak, amelyet olyan tudósok és szerzetesek fémjeleztek, mint Gensin vagy Hónen. A másik az ezeknél filozófikusabb zen iskolák voltak, amelyekhez olyan szerzetesek tartoztak, mint Eiszai vagy Dógen. Ebben a korban kezdte el tanítani Nicsiren a Lótusz szútrát, amelyből később különálló iskola jött létre (nicsiren buddhizmus). Az 1868-as Meidzsi-restauráció során a kormány hozzáállása erősen buddhista ellenes volt. Igyekeztek kiirtani a buddhizmust Japánból és a sintó vallást újra felemelni, mivel a ország szerte erősen összefonódott a buddhizmus és a sógunság. A Meidzsi-korban (1868–1912) az 1868-as puccs után japán felhagyott a feudális rendszerrel és nyitottak a nyugati modernizmus felé. A sintó lett az államvallás. A buddhista intézmények fenyegetőnek érezték a nyugati világot és kihívásnak, így csak egy egyszerű választásuk maradt. Vagy alkalmazkodtak, vagy elbuktak. A rinzai és a szótó zen az alkalmazkodást választották, más iskolák elbuktak. Az 1872. áprilisi kiáltvány eltörölte a buddhista papok fogadalmi kötelességét és onnantól kezdve házasodhattak és ehettek húst. A szerzetesek számára megengedett világi életmód mellett újra feléledt a császárság és kialakult az állami sintó vallás. A buddhizmus kiszorult a társadalom legszélére. A második világháború után megnövekedett a buddhista papok iránti igény, akik éltették az elesett katonákat, temetési szertartásokat vezettek. Ennek ellenére a világiasodás és a materializmus miatt a buddhizmus és a vallás tovább hanyatlott. A 20. századi Japánban megnövekedett a háború utáni mozgalmak száma és tovább hanyatlott a buddhizmus. Évente mintegy száz buddhista szervezet tűnik el a szigetországban. A valláskövetők száma 1990 óta 77,9%-ról 66,3%-ra csökkent 2011-re. A japán temetések közel 90%-a még így is a buddhista szertartásokat követi. 1963-ban Tamamuro Taidzso ezt a jelenséget temetkezési buddhizmusnak nevezte, amelyben az emberek számára a buddhizmus nem fontos a hétköznapokban, csupán a temetések alkalmával. A hagyományos buddhizmus szertartásos gyakorlatai ellenére a háború utáni Japánban a Szóka Gakkai világi követői által feltámasztott nicsiren buddhizmus feléledőben van. Az elmúlt ötven év alatt a tagok száma 3000-ről több mint 8 millióra nőtt és iskolákat, főiskolákat, egy egyetemet és kulturális intézményeket is létrehoztak. #### Tibet A tibeti hagyomány szerint az Om mani padme hum mantrát tartalmazó Kárandavjúha-szútra egy kincsesládában érkezett az égből, Lha Thothori Nyancen, a 28. tibeti király palotájának tetejére. Vita tárgyát képezi ugyan, hogy Szongcen Gampo király (aki 650-ben hunyt el) milyen szinten foglalkozott a buddhizmussal, az azonban ismert, hogy a kínai Tang-dinasztiába tartozó, buddhista Vencseng hercegnőt vette feleségül. A hercegnő magával vitt egy Sakjamuni Buddha-szobrot Tibetbe. Tibeti forrásokból ismert az a tény, hogy a király utódai közül sokan buzgó buddhistává váltak. Az is kiderül a szövegekből, hogy a kínai buddhisták jelentős misszionáriusi aktivitást végeztek Tibetben. Az indiai buddhistákkal ellentétben a kínai hittérítőket uralkodójuk nem támogatta. A tibeti legenda hagyománya szerint Szongcen Gampo is egy nepáli buddhista hercegnőt (Bhrikuti) vett el. A 8. század második felére már úgy tekintettek rá, mint Avalókitésvara bodhiszattva megtestesülésére. Szongcen Gampo utódai kevésbé voltak lelkesek a buddhizmus terjesztésében, azonban a 8. században Triszong Decen király (755–797, a „tibeti Asóka”) azt már államvallássá tette. Ő építette az első kolostorokat is Tibetben, többek között a jelentős szamjei buddhista kolostort is. Indiából buddhista tudósokat hivatott az udvarába, ezzel biztosította, hogy a tibeti buddhizmus az indiai irányzatokat kövesse a kínaival szemben. Az ő korában érkezett Tibetbe Sántaraksita, jógácsára-szvátantrika-madhjamaka filozófus, aki az észak-indiai egyetemi tradíciókat képviselte, és tanítványa Kamalasíla is. Sántaraksita később visszautazott Indiába, mivel túl nehéznek találta a rászabott feladatot, őt a híres tantrikus misztikus, Padmaszambhava követte, aki rendkívüli jelentőségű szövegeket írt (termák=„ami elveszett”), melyek közül néhányat elrejtett, hogy csak későbbi ún. tertönök (megtalálók) találják meg azokat. Padmaszambhava később a Tibetbe visszatért Sántaraksitával együtt alapította meg a Nyingma iskolát. Innentől a tibeti buddhizmus története jól ismert. Hivatalosan a buddhizmus viszonylag későn érkezett Tibetbe, a 7. század folyamán. Túlsúlyban volt a mahájána és a vadzsrajána egyik színezete, amely dél felől, az indiai Pála Birodalom egyetemeiből érkezett. Szarvásztiváda befolyás érkezett délnyugatról (Kasmír) és északnyugatról (Hotan). Jóllehet ezek a gyakorlók nem tudták fenntartani jelenlétüket Tibetben, szövegeik hatása érezhető a tibeti buddhista kánonban. A tibetiek számára majdnem kizárólagos forrást jelentett a hínajána buddhizmus („kis szekér”) számára. Ennek egyik korai iskolája volt a múlaszarvásztiváda, amely a tibeti vinaja szellemi forrása volt. Nagy hatással volt a helyi buddhizmusra a Kína felől érkező csan buddhizmus, ám kisebb jelentőséget tulajdonítottak neki a korabeli politikai események során. Már a kezdetektől ellentétben állt a buddhizmus az ősi, sámánista jegyeket mutató bon (vagy bön) vallással, amelyet támogatott a helyi nemesség, de csak Ralpacsen király uralkodása (817–836) alatt érte el fénykorát. A fordításokhoz használt terminológiát egységesítették 825 körül, így a fordítási módszer irodalmi szintre került. Annak ellenére, hogy a buddhista befolyás erősen lecsökkent Langdarma király (836–842) uralkodása során, az azt követő évszázadokban hatalmas erőfeszítéseket tettek az indiai források összegyűjtésére. Ezek közül sok már csak tibeti fordításban maradt fenn. A tibeti buddhizmus erős hatást gyakorolt a 11. századtól a közép-ázsiai népekre, főleg Mongóliában és Mandzsúriában. A mongol Jüan-dinasztia és a mandzsúriai Csing-dinasztia (Kína) állami vallássá tette a buddhizmust. Az egyik legjelentősebb vallásújító Congkapa volt, aki Atísa útmutatásait követve jelentős reformokat hajtott végre a szerzetesi szabályok terén. A reformok célja a kadam tisztaságának visszaállítása volt, ezért megtiltotta a tisztségek öröklődését, megszüntette azokat a gyakorlatokat, amiknek nem volt előzménye indiai forrásokban, visszaállította a szerzetesi nőtlenséget. Kolostorokat alapított, amelyek az új rend (gelug) első bázisai lettek. Ahogy a többi rendnél is szokás volt, a rendfőnököket saját reinkarnációi követték a vezető poszton, Congkapa harmadik utóda, Szönam Gyaco pedig a mongol nagykántól a dalai (óceán) láma (tanító, guru) nevet kapta. A renden belül 1578-ban vette fel a dalai láma címet. A mongol illetőségű negyedik dalai láma kinevezésével sikerült elérni, hogy a mongol buddhisták a gelug rend hívei legyenek. Az ötödik dalai láma (1617–1682) idején lett vezető iskola a gelug (az addig vezető karma rend hatalmának megszerzésével már nemcsak vallási, hanem politikai vezető szerepet kapott) – az ezt az iskolát követő dalai láma is ettől az időszaktól lett Tibet vallási és politikai vezetője. A dalai lámát tekintik az együttérzés bodhiszattvája megtestesítőjének (szanszkrit: Avalókitésvara, tibeti: Csenrezig). Tibet 1950-ig képes volt megőrizni függetlenségét, ekkor azonban a kínai megszállás után elvesztette azt, és Kína egyik tartománya lett. 1959-ben a dalai láma az elnyomás elől Indiába menekült. Bár 1966 és 1979 között nemcsak a vallás, hanem a tibeti népviselet is tiltott volt, azóta az ezredfordulóig eltelt időszakban szigorú szabályok között, de engedélyezték a korlátozott vallásgyakorlást. Az Indiába menekült tibeti kormány új területe az észak-indiai Dharamszala városa volt. Nehru miniszterelnökkel létrehoztak az indiai oktatásügyi minisztériumon belül egy tibeti oktatással foglalkozó független társaságot. India területén ma már létrehozták a tibeti buddhizmus legfőbb iskoláinak fő anyakolostorait, mint például a Dordzse Drak, a Szakja és a Ganden kolostort és nyugati országokban is egyre több tibeti buddhista kolostor épül. ### Délkelet-Ázsia A buddhizmus Délkelet-Ázsiába egyrészt közvetlenül Indiából érkezett a tengeren keresztül, valamint a teljes első évezred során, közvetlen módon Közép-Ázsiából és Kínából. A 12. század előtt Thaiföld, Burma, Laosz és Kambodzsa területein számos Indiából érkező buddhista szekta dominált, amelyek között a mahájána buddhizmus is szerepelt. A 7. században Jicsing korabeli utazásai során feljegyezte, hogy ezen a területeken az indiai buddhizmus minden formája virágzott. Az 1. század során a selyemút forgalmát részben korlátozta a közel-keleti Pártus Birodalom felemelkedése, amit a rómaiaknak nem sikerült legyőzni. Ez éppen akkor történt, amikor Róma kezdett rendkívüli gazdagságra szert tenni és az ázsiai luxuscikkek iránti kereslet erősen megnövekedett. Ez az igény felélesztette a tengeri kapcsolatokat a Mediterráneum és Kína között. Ezután az áruforgalom révén kereskedelmi központok jöttek létre, gyakran politikai közbenjárásra. India erős hatással volt közben a délkelet-ázsiai országokra. Kereskedelmi utak kötötték össze Indiát a déli Burmával, Thaifölddel, alsó-Kambodzsával és Dél-Vietnámmal. Rengeteg tengerparti település városiasodott ekkor. Több mint ezer évig az indiai befolyás volt a legfőbb tényező, amely bizonyos szintű egységesedéshez vezetett a térségben. A páli és a szanszkrit nyelvek és az indiai írás, valamint a théraváda és a mahájána buddhizmussal, a brahmanizmus, és a hinduizmus közvetlen kapcsolat révén került átadásra. Az 5-től a 13. századig Délkelet-Ázsiában nagyon hathatós birodalmak voltak, amelyek aktívan hozzájárultak a buddhista építészethez és művészi alkotásokhoz. A legfőbb buddhista befolyás azonban közvetlenül a tengeren keresztül érkezett az indiai szubkontinens felől, ezért ezek a birodalmak lényegében a mahájána hitet kezdték el követni. Délen a Srívidzsaja birodalom és északon a Khmer Birodalom versengtek egymással. Az ő művészeteik jól kifejezik a gazdag mahájána bodhiszattvák panteonját. #### Srívidzsaja Birodalom (7–13. század) A buddhizmus körülbelül az i. sz. 2 század környékén érkezett az indonéz szigetvilágba. A területen a buddhizmus története szorosan összefügg a hinduizmus történetével, mivel az indiai kultúra által befolyásolt több birodalom kialakulása is egybeesik ezzel az időszakkal. A térségben hatalmas buddhista birodalmak keletkeztek és pusztultak el, úgy mint a Szailendra-dinasztia, a Mataram Királyság és a Srívidzsaja birodalmak. Az 1. század elején, az India és Indonézia közötti tengeri selyemút kialakulásával érkezett meg a buddhizmus az indonéz szigetvilágba. Egyes kínai forrás szerint egy Jicsing nevű kínai szerzetes indiai zarándokútján tért be a hatalmas Srívidzsaja tengeri birodalomba Szumátra szigetén a 7. században. A birodalom a térség buddhista oktatási központjának számított. Neves helyi buddhista tudós volt Dharmakírti, a Szailendra-dinasztia egyik hercege, aki Szumátrán született. Dharmakírti később Indiába költözött, ahol a híres Nálanda Egyetem egyik tanára lett és neves költő. Újraértelmezte és továbbdolgozta Dignága buddhista logikáját és jelentős brahman tudós és buddhista vált belőle. Irányadó elméleteit átvette a tibeti buddhizmus, amelyek ma is az alapvető tantervek részét képezik a kolostori egyetemeken. Az Indonéziába látogató neves buddhista tanítók közé tartozik még Atísa, a nálandai Dharmapála és a dél-indiai Vadzsrabodhi. Srívidzsaja volt az indonéz történelem leghatalmasabb buddhista birodalma. Több buddhista világörökségi helyszín található Indonéziában, közöttük a 8. századi közép-jávai Borobudur mandala emlékmű és a Sevu templom, a nyugat-jávai Batudzsaja és Szumátrán a Muaro Dzsambi, a Muara Takusz és a Bahal templomegyüttesek, valamint számos szobor és felirat az indonéz hindu-buddhista királyságainak korai időszakából. A Kediri, a Szinghaszari és a Madzsapahit birodalmak korában a buddhizmus a hinduizmussal együtt volt a királyok hivatalos államvallása. Egyik-másik király jobban kedvelte ugyan a hinduizmust, a két nagy vallás között mindig harmónia, tolerancia volt és még a szinkretizmust is támogatták, ahogy az indonéz nemzeti mottóban is szerepel (Bhinneka Tunggal Ika). Jáva ókori időszakából is rendkívüli minták maradtak fent a buddhista művészetekből, úgy mint például a Pradzsnyápáramitá szobor és Vairócsana Buddha, Padmapani boddhiszattva és Vadzsrapáni szobra a Mendut templomban. A 13. században jelent meg az iszlám a szigetvilágban és a 16. század végére, átvette a hatalmat a hinduizmus és a buddhizmus felett Jáva és Szumátra szigeteken. #### Khmer Birodalom (9–13. század) A buddhista Szailendra királyság Kambodzsát fennhatósága alá vonta a 8. század végén és a 9. század elején. II. Dzsajavarman (802-869), az Angkor Birodalom első igazi khmer királya, isten-királynak kiáltotta ki magát és Siva egyik megtestesülésének. Mindemellett egyre barátságosabbá és támogatóbbá vált a mahájána buddhista hatásokkal szemben az egész birodalomban. A buddhizmusnak ez a formája hasonlított Pála Birodalom bengáli buddhizmusára és az észak-indiai Nálanda Egyetem irányzatára. A Szailendra-dinasztia korában épült a jávai Borobudur (750–850) mahájána buddhista kolostor. Úgy tűnik, hogy Borobudur inspirálta a későbbi Angkor projektet Kambodzsában, elsősorban Angkorvatot és Angkorthomot. Az Angkor kori Kambodzsa elsődleges buddhista irányzata a mahájána volt, erős tantrikus tendenciákkal. Az Angok birodalom erősödésével erősödött a térségben a buddhizmus befolyása is. Joszavarman templomokat építtetett 887–889 között, amelyek a Meru-hegyet ábrázolják, a világ misztikus tengelyét. Ezek közül a templomok közül a legnagyobb a Phnom Kandal vagy „Központi hegység”, amely az angkori komplexumhoz közel fekszik. #### Vietnám Ellentétes elméletek léteznek arról, hogy vajon a buddhizmus legelőször az i. e. 3–2. században érkezett-e Vietnámba Indiából, vagy csak az i. sz. 1–2. században Kínából. A 2. század végére Vietnám már jelentős regionális buddhista központnak számított (feltehetően mahájána), amelynek legfőbb városa Luy Lâu (ejtsd körülbelül: Lui Leu) volt, a mai Bắc Ninh tartományban, Hanoitól északkeletre. Luy Lâu volt Giao Chỉ (kb: Zao Csi – Vietnám korábbi neve) fővárosa, amely népszerű volt az Indiából Kínába tartó buddhista szerzetesek körében. A szerzetesek követték a tengeri kereskedelmi útvonalat. Számos mahájána szútrát és ágamát fordítottak kínai nyelvre ebben a központban, közöttük a Negyvenkét fejezetes szútrát és az ánápánaszati légzéses meditációt. Az ezt követő közel kétezer évben Vietnám és Kína kulturális, filozófiai és vallási örökségeinek jellegzetességei hasonló vonásokat mutatnak. Ez köszönhető egyrészt a földrajzi helyzetüknek (szomszédok), illetve annak, hogy Kína a történelem során már kétszer is magához csatolta Vietnámot. Emiatt a vietnámi buddhizmus erősen kapcsolódik a kínai buddhizmushoz és jól megfigyelhetők a Szung-dinasztia utáni kínai buddhizmus átalakulásának hatásai is. Mindemellett, mivel Vietnám a középkorban egy időre bekebelezte a Khmer Birodalmat, a khmer lakosságon keresztül beszivárgott az országba a théraváda buddhizmus is. A Đinh-dinasztia (968–980) idején a buddhizmus hivatalos vallássá vált (971 körül), emiatt valószínűsíthető, hogy a kor királyai nagyra tartották ezt a vallást. A korai Lê-dinasztia (980–1009) hasonló irányelvek mentén folytatta az irányítást. Ebben az időben sok képzett buddhista szerzetes áramlott az újonnan függetlenedett államba, amelyben az ország felépítéséhez szükség volt egy biztos, máshol már népszerű ideológiai bázisra. A későbbiekben ezt a szerepet a konfucianizmus töltötte be. A vietnámi buddhizmus a Lý-dinasztia (1009–1225) idején élte fénykorát. A dinasztia alapítója, Lý Thái Tổ egy buddhista pagodában nőtt fel. A dinasztia összes királya buddhista vallású volt. A Trần-dinasztia (1225–1400) idejére a buddhizmusnak már osztoznia kellett az egyre nagyobb teret hódító konfucianizmussal. A 15. századra a buddhizmus fokozatosan elvesztette a népszerűségét az uralkodói körökben, jóllehet a tömegek számára továbbra is kedves maradt. A hivatalnokok eretneknek és hiábavalónak kiáltották ki a buddhizmust. Legközelebb csak a 19. században, a Nguyễn-dinasztia idején emelték vissza a buddhizmust hivatalos vallássá.[^1] ## A buddhizmus Nyugaton ### 19. század A 19. században a nyugati gondolkodók figyelmét felkeltette a buddhizmus (más nem európai vallással és filozófiával együtt), amelyről keresztény hittérítők, kutató tudósok, felfedezők és egyéb világi utazók műveiből értesültek. A filozófusok közül Schopenhauer, német filozófus, a saját filozófiai rendszerének kidolgozása előtt tanulmányozta a buddhizmust és az ázsiai vallásokat. Az amerikai Henry David Thoreau francia nyelvről lefordított egy buddhista szútrát angolra. Gyakran szokták hasonlítani a buddhizmushoz Friedrich Nietzsche filozófiáját, aki az 1895-ös Antikrisztus című művében éltette a buddhizmust, és a „kereszténységnél százszor realisztikusabbnak” nevezte. Robert Morrison szerint abban hasonlít a két világnézet, hogy mindkettőben az ember van a középpontban egy isten nélküli kozmoszban és egyik sem keresi külső lény vagy erő segítségét a létezés problémájának megoldásához. A század második felében szélesebb körben felfigyeltek a buddhizmusra nyugaton, például Lafcadio Hearn írásain keresztül. Ekkoriban kezdődtek nyugaton az első áttérések a buddhizmusra, például a teozófia szülőatyja Henry Steel Olcott és Helena Blavatsky, akik 1880-ban vettek menedéket Srí Lankán. ### 20. század A nyugati hallgatóságot hamarosan keletről érkező emigráns tudósok tanították. Amerikába például legelőször kínai papok érkeztek. A vasút építésénél segédkező emigránsok a nyomvonal mentén több templomot is alapítottak. Hawaii szigetére és Kaliforniába japán bevándorlók érkeztek, akik 1899-ben megalapították a később Amerika Buddhista Egyházai névre keresztelt szervezetet. Az 1890-es évek végén jelent meg legelőször a buddhizmus a mai Magyarország területén, amikor Hollósy Simon festő testvére, Hollósy József menedéket vett és megírta a Buddhista Kátét (1893). Mednyánszky László festő Feszty Árpád körképének tájvázlatain dolgozott Máramarosszigeten, ahol Hollósy József vezetésével kialakult egy buddhista kör, amelynek köszönhetően a buddhizmus tanításai mélyen megérintették Mednyánszkyt. Ennek hatására élete hátralevő részét a buddhizmus eszmerendszerének szentelte. Mednyánszky az első volt, aki a buddhista szellemiséget a művészetben a színek játékával és a témák kiválasztásával közvetítette a nyugatiak számára. Egy másik közösség Budapesten működött 1931 és 1935 között. Legfőbb egyénisége Vágó László pesti nagykereskedő és Boromissza Tibor festőművész volt. A pecsétjükön Buddha alakja látható egy székelykapu alatt, amelyet körbevesz egy „Magyar Buddhisták” felirat. Gárdonyi Géza író is hitt a lélekvándorlásban, és egy időben buddhista akart lenni. Magyarországon az első hivatalos buddhista közösség (szangha) 1951-ben alapult Hetényi Ernő révén, akit 1938-ban avattak fel Németországban. A magyarországi Buddhista Misszió megalakulásának tényleges dátuma 1952. február 18. Az első buddhista templom Európában a német Buddhista Ház (Das Buddhistische Haus) volt, amelyet Paul Dahlke alapított 1924-ben Berlinben. Dahlke az első világháború előtt tanult buddhizmust Srí Lankán. A Bardo tödol (közismertebb nevén a „Tibeti halottaskönyv”) első angol nyelvű fordítását 1927-ben (a magyar nyelvű csak 1984-ben jelent meg) adták ki, és az 1935-ös kiadás szövegmagyarázatát nem más, mint Carl Jung készítette. Ez a könyv állítólag rengeteg nyugati embert irányított a tibeti buddhizmus irányába. Nyugaton ezoterikus társaságokat hoztak létre, a tudósok ázsiai nyelveket tanultak (mint például Max Müller), és egyre jobb fordítások készültek ázsiai művekről. Hermann Hesse is komoly érdeklődést tanúsított a keleti vallások iránt. Az amerikai beatnemzedék egyik írója Jack Kerouac ismert buddhista íróvá vált a Dharma hobók'' című művével. A hippi nemzedék megjelenése a világ kulturális újraértékelését hozta az 1960-as évek végétől az 1970-es évek elejéig, amely a buddhizmus újbóli felfedezéséhez is vezetett. A második világháború után kialakultak a nyugati buddhizmus főbb jellegzetességei. Amerikában erőteljes lendületet vett a zen buddhizmus – elsősorban Szuzuki Sunrjú és Philip Kapleau zen mestereknek köszönhetően –, majd a Srí Lankán megalapított vipasszaná. Az 1970-es években a tibeti buddhizmus tett szert hatalmas népszerűségre. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nyugati média szimpatizált a „tibeti üggyel”. A következő évtizedben tibeti lámák hoztak létre saját oktatási központokat, úgy mint a Karmapa (Rangdzsung Rigpe Dordzse), Csögyam Trungpa, Gese Wangyal, Lhundub Szopa, Decsung rinpocse, Szermej Khenszur Loszang Tharcsin, Tarthang Tulku, Jese láma, Tubten Zopa Rinpocse, Szakja trizin és Gese Kelcang Gyaco. Nyugaton talán a leggyakrabban látható buddhista tanítómester a sokat utazó Tendzin Gyaco, a jelenlegi dalai láma, aki eddig hét alkalommal járt Magyarországon. Legelőször 1982-ben, majd 1990-ben, 1992-ben, 1993-ban, 1996-ban, 2000-ben és 2010-ben. Az egykori tibeti vallási és világi vezető 2011-ben, többéves előkészítés után, önként lemondott világi tisztségéről. A 14. dalai láma előadásokat és nyilvános beszédeket tart az év minden időszakában, különböző helyszíneken. Az őt körülvevő rajongás miatt sokszor rocksztárhoz szokták hasonlítani. Magyarországon ezidáig nyolc sztúpát (emlékhelyet) építettek: Budapesten kettőt, Budakeszin, Bükkmogyorósdon (Csernelyben), Zalaszántón, Tar községben, Becskén és Mánfán. A három nyilvánosan megtekinthető sztúpa a zalaszántói (ez a legnagyobb; Zala vármegye), a tari és a (legújabb) becskei (e két utóbbi Nógrád vármegyében); a további négy közül pedig kettő Budapesten, egy Budakeszin, egy pedig Bükkmogyorósd mellett, Úszón található (Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye). A Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Biri településen is található egy építmény, amelyet 2010-ben emeltek. ## Buddhista hagyományok idővonala [^1]:

Puglia

Puglia, régiesen Apulia (görögül Ἀπουλία ) olaszországi régió, székhelye Bari. Az Appennini-félsziget délkeleti részét foglalja el, az „olasz csizma sarkát”. Északon Molise, keleten az Adriai-tenger, délen a Jón-tenger, nyugaton pedig Basilicata és Campania határolja. Hozzá tartozik a Gargano-félsziget, az „olasz csizma sarkantyúja” is. Déli nyúlványa a Salentói-félsziget. Területét elsősorban alacsony, lapos felszínformák uralják: a régió északi része a mezőgazdaság számára kiválóan alkalmas síkvidék, míg központi és déli része a karsztformákban gazdag, alacsony mészkőfennsík. A régészeti leletek tanúsága szerint a felső pleisztocén óta lakott vidék (altamurai ember). Az őskori civilizációk emlékei a salentói menhírek és dolmenek. A névadó illír eredetű japigok az i. e. 2. évezredben érkeztek erre a vidékre a dalmát partokról. I. e. 800–700 között a messzápok telepedtek le a Salento vidékén. Tőlük északra, az adriai partok mentén a peucetiusok, a régió északi részén pedig a daunusok éltek. Itáliában az első görög alapítású városok között tartják számon Tarantót is. Miután a görögöknek sikerült a helyi népeket legyőzniük, Taranto lett Magna Graecia vezető és egyben leggazdagabb városa. Az i. e. 4. században a politikai helyzet ismét megváltozott azáltal, hogy a dél-itáliai törzsek erős szövetségesre találtak, az agresszíven terjeszkedő Rómára. Noha a pürrhoszi háborúk során a görögök jelentős sikereket értek el Rómával szemben, i. e. 272-ben Taranto elesett, és ezt követően a Római Birodalom fokozatosan kiterjesztette hatalmát az egész vidékre. A pun háborúk során a Hannibal vezette karthágói seregek dúlták fel a vidéket, majd i. e. 216-ban Cannae mellett megsemmisítették a római sereget. A Nyugatrómai Birodalom bukása után a gótok, bizánciak, longobárdok, szaracénok versengtek a vidék feletti uralomért. A politikai helyzet a normann hódítások idején rendeződött, az Apuliai Hercegség megalapításával, majd beolvasztásával a Szicíliai Királyságba. A dél-itáliai normann hódítások jelentős változásokat hoztak a helyi építészetben is. Mivel Róma elkötelezett támogatói voltak az elfoglalt görög-bizánci területeken erőteljes latinizációba kezdtek, s ezért támogatták a nagyszabású egyházi építkezéseket. Az apuliai romanika kiemelkedő alkotása a 11. században épült San Nicola-bazilika, amely mintaképül szolgált a vidék nagy templomai számára. A normannokat követő II. Frigyes uralkodásának idejében épült fel a Castel del Monte, amely a régió egyik jelképe, „Apulia kőkoronája”. A következő évszázadokban Puglia a királyság peremvidéke lett. A tenger felől állandósult a török fenyegetés. A vidéket a feudalizmus hagyományai szerint kisebb grófságokra és hercegségekre osztották. Az 1571-es lepantói csatát követően elmúlt a salentói partok állandó veszélyeztetettsége, és a tengeri kereskedelem is akadálymentesen megindulhatott. Ez kedvezett újabb nagyszabású építkezések elindításának és a leccei barokk kialakulásának. 1860-ban az egyesült Olasz Királyság része lett. Az általános országos fejlődés ellenére Puglia megmaradt elmaradott állapotában, amely a nemzeti egység létrejötte óta mint a „déli kérdés” egyik oldala szerepel a köztudatban, és változatlanul megoldatlan. Ennek megoldására irányuló felzárkóztatási programoknak köszönhetően született meg a Bari-Brindisi-Taranto háromszög, amelyen belül az ipari fejlesztés a szolgáltatások és az infrastruktúra kiépítésével párhuzamosan halad. ## Földrajza ### Fekvése Puglia Olaszország legkeletibb régiója. Az Appennini-félsziget délkeleti részét, az „olasz csizma sarkát” foglalja el. Északon Molise, keleten az Adriai-tenger, délen a Jón-tenger, nyugaton pedig Basilicata és Campania határolja. Közel 800 kilométer tengerpartja van. Északkeleti részén található a Gargano-félsziget (az „olasz csizma sarkantyúja”), tőle délre a Manfredóniai-öböl. A régió déli nyúlványa a Salentói-félsziget, amely elválasztja az Adriai-tengert a Tarantói-öböltől. Legdélebbi pontja a Santa Maria di Leuca-fok. Pugliához tartozik Olaszország legkeletibb pontja, az Otrantói-fok. Itt van egymáshoz a legközelebb az Appennini-félsziget és a Balkán-félsziget (mindössze 80 kilométer). Ez a vonal választja el az Adriai- és a Földközi-tengereket. A régióhoz tartozó szigetcsoportok a Tremiti-szigetek (a Garganótól északra) és a Cheradi-szigetek (a Tarantói-öbölben). Földrajzi és földtani szempontból a vidék része még, a Horvátországhoz tartozó Palagruža sziget is. Ezeken kívül több part menti szigete is van: Vieste kikötőjében a Sant’Eufemia-sziget; Brindisi kikötőjében a Pedagne-szigetek; Gallipoli kikötőjében a Campo-sziget valamint a Sant’Andrea-sziget; Porto Cesareo kikötőjében pedig a Malva-sziget. ### Geológiája Puglia területének mintegy 80%-a mészkövekből és dolomitokból épül fel, amelyek nagy része az alsó és középső jurában rakódott le. Ekkor a vidéket a Tethys-óceán borította, mindössze néhány apróbb sziget emelkedett ki. A több mint 2000 méter vastag kőzetréteg a kréta időszak közepére emelkedett ki teljesen, ekkor még a kontinenstől függetlenül, szigetként. Ebben az időszakban indult meg a vidék karsztosodása is. A paleocénben intruziók révén keletkezett a vidék egyetlen vulkanikus kőzetösszlete a Gargano északi részén. Az Appenninek vonulatának kiemelkedése 12 millió évvel ezelőtt kezdődött, s ezzel egy időben a hatalmas karbonátos sziget egyesült a kontinenssel. Emiatt Puglia földtani szempontból eltérő a kontinentális Olaszország többi részétől. Utólagos szedimentáció révén alakult ki a Tavoliere delle Puglie síksága, valamint a tengerparti síkságok (mint például Bari körül). ### Domborzata Puglia területének 53,3%-át síkságok, 45,3%-át dombvidékek alkotják, s mindössze 1,5%-át hegyek, így Olaszország egyik legalacsonyabb régiója. - Síkságok: - A legnagyobb síkság a régió északi részét elfoglaló, mintegy 3000 km2 kiterjedésű Tavoliere delle Puglie, amely a Pó-síksága után a második legnagyobb Olaszországban. Nyugaton a Dauniai-szubappenninek határolják, keleten a Gargano-hegység valamint az Adriai-tenger, délen pedig a Fortore és az Ofanto folyók. A téli hónapokat a folyók áradásai, a nyarat pedig a hosszas száraz időszakok jellemzik. Eredetileg mocsaras vidék volt, emiatt lassan népesült be. Teljes lecsapolására a 19. században került sor, s ennek köszönhetően fellendült a gabonatermesztés. - A Tavoliere di Lecce (vagy Pianura Salentina, azaz Salentói-síkság vagy Pianura Messapica, azaz Messzáp-síkság) a második legnagyobb síkság a régióban. Lecce körül terül el, a Salentói-félsziget középtájékán. Északon a Murgia határolja, délen a Salentói dombvidék. Három részre tagolható: keleten a Brindisi-síkság, Lecce körül a karsztos Valle della Cupa, valamint a Jón-tenger partján Avetrana és Leverano körül a Terra d’Arneo tengerparti síkság. - Az Adriai-tenger partján, a régió székhelye és egyben névadó körül terül el kagyló alakú Conca di Bari síkság. - A pugliai dombvidék két részből áll: - A régió központi részén terül el mintegy 7000 km2-en a Murgia, amelynek magassága helyenként eléri a 700 métert. Különösen gazdag karsztjelenségekben. Magasságától függően két részre tagolódik: a magasabb, északi rész az Alta Murgia, míg az alacsonyabb, déli rész a Bassa Murgia. Felszínét karsztformák tarkítják (búvópatakok, dolinák stb.). A legnagyobb dolinák Altamura és Molfetta települések vidékén találhatók. Ugyancsak nevezetesek Castellana barlangjai. Legmagasabb pontja a Monte Caccia (679 méter). A karsztvidékek jellegzetes felszínformái továbbá a szurdokvölgyek, amiket a helyiek graviná-nak vagy lamá-nak neveznek. - A régió déli részén, a Gallipoli–Otranto vonaltól délre a Serre Salentine dombvidék terül el, amelynek legmagasabb pontja 201 méter (Serra dei Cianci). - Hegyvidékek: - A Dauniai-szubappenninek a Campaniai-Appenninek egyik mészkővonulata. Északon a Fortore völgye, keleten a Tavoliere delle Puglie, délen az Ofanto völgye, nyugaton pedig az Appenninek más vonulatai határolják. Legmagasabb pontja a Monte Cornacchia (1152 méter). - A Gargano masszívum az azonos nevű félszigetet foglalja el a Tavolierétől keletre. Legmagasabb pontja 1055 méter (Monte Calvano). ### Éghajlata A régiónak tipikus mediterrán éghajlata van: enyhe telekkel és forró nyarakkal. A mediterrán klímához tartozó övezetben a hőmérséklet július-augusztus hónapban éri el a csúcsot, amikor a napi átlaghőmérséklet 25 °C-ra emelkedik. Januárban a belső területeken átlagosan 2 °C-ot, a tengerparton 8–9 °C-ot mérnek. A 30 °C-nál melegebb napok száma Bariban és környékén harmincra, a Jón-tenger partján, tehát a délebbi részeken nyolcvanra tehető. A nyári hónapokban a Salento területén 40 °C-ot is mérnek. Az évi csapadék mennyisége eléri a 600 millimétert, a legcsapadékosabb zónákban, a Gargano vidékén az 1100 millimétert. A legkevésbé csapadékos, száraz időszak áprilistól szeptemberig tart. Az esős napok száma kevés, átlagosan 60–80, és egyenetlenül oszlik. Emiatt a levegő páratartalma nem magas. A kevés csapadék miatt Pugliát általában a seticulosa, azaz szomjas jelzővel említik. A jellemző szélirány észak-déli. Dél felől érkezik a párás, meleg levegőt szállító sirokkó és a libeccio, ami általában a csapadék közeledtét is jelzi. Ezeket az áramlatokat észak felől, különösen a déli Appenninek irányából a hideg és száraz levegőt hozó misztrál követi, ami befolyással van a partoktól távolabb eső zónák klímájára, mivel meghosszabbítja a téli évszakot, és késlelteti a tavaszi felmelegedést. ### Vízrajza Puglia két legjelentősebb folyója az Ofanto (amely a Murgia és Tavoliere delle Puglie határán folyik) és a Fortore (amely a régió északi részét szeli át). Mindkettő az Adriai-tengerbe torkollik. Basilicata határán folyik a Tarantói-öbölbe torkolló Bradano. A régió déli részén (Salento és Murgia vidéke) a karsztfelszín miatt kevés a vízfolyás. Ezek gyakran búvópatakok formájában, föld alatt haladva torkollnak a tengerbe. Emiatt a vidék felszíne jóval szárazabb, gyérebb növényzettel. A Murgia vidékén kevés folyó ered, ezek általában rövidek, bővizűek (pl. Tara). A régió északi részének folyói a Dauniai-szubappenninekből erednek, vizüket a Tavoliere mezőgazdasági területeinek öntözésére használják (Carapelle, Cervaro és Candelaro valamint ezek mellékfolyói). A Puglia és Basilicata közötti karsztvidék szurdokvölgyeiben folynak a Gravina di Laterza, Lama di Laterza és a Gravina di Picciano. A régió legnagyobb tavai a lagunáris jellegű Lesina-tó és a Varano-tó a Gargano-hegység északi oldalán, valamint a Manfredóniai-öböl partján fekvő Salso-tó. Az 1906 és 1927 között megépült apuliai vízvezeték a Dauniai-szubappenninekből eredő Sele folyó vizét továbbítja a Tavolierén keresztül a száraz Murgia és Salento településeire, ezáltal biztosítva a régió vízellátását és a régió déli részén lévő mezőgazdasági területek öntözését. ### Élővilága Puglia legjellegzetesebb növénye a tölgy. Különösen a Murgia középső vi­déke és a Gargano erdőségei gazdagok tölgyfában, amelynek örökzöld változata, a magyaltölgy is megtalálható. A másik igen elterjedt fa az aleppóifenyő, a Gargano vidékén, illetve a Tarantói-öböl partvidékén él. Különlegessége az itteni vegetációnak a macchia, a tenger­parthoz közeli táj szárazságot is jól tűrő bozótja, amely áthatolhatatlanul sűrűre nő. A babér, a rekettye és a szentjánoskenyérfa telepek nem függőlegesen, hanem vízszintesen terjeszkednek, így jól védenek a napsütéstől. Igen jól tűrik a hőséget és a szárazságot. A mediterrán tájban megszokott pálmák, agavék, ciprusok mellett gyakran lehet találkozni a konyhában, háztartásban használatos aromanövényekkel, a rozmaringgal, levendulával, kakukkfűvel. A bozótos zónát elhagyva a szárazföld belseje felé is terjeszkedik és gyakran felbukkan a rekettye és az aszparágusz. A bozótos zóna élővilágának képviselői a rigófélék, a vörösbegyek, a poszáták, a vadgalam­bok és a kakukkok. A vidék állatvilága rendkívül gazdag: róka, vadnyúl, menyét, nyest, zöld gyík, áspisvipera, görög teknős, gekkófélék, szalamandrák. A Salento déli része állatvilágának jellegzetes képviselői a reznek, kékes rétihéja, fakó rétihéja, mezei nyúl, halászsas, barátfóka valamint számos endemikus gerinctelen faj. A Gargano vidékén előfordul az egerészölyv, a vörös vércse, a karvaly, a vándorsólyom, az uhu, az erdei fülesbagoly, a macskabagoly és a füleskuvik. A Gargano Nemzeti Park nagy részét Olaszország egyetlen tölgy- és bükkfaerdője borítja, a Foresta Umbra, amely az egykor Európát borító őserdőség maradványa. Az erdőről Horatius is ír ódáiban. Erdeiben több száz éves faóriások is előfordulnak, amelyek közül külön említést érdemel egy 40 méter magasságot elérő bükkfa, valamint egy megközelítőleg 700 éves tiszafa. A régióban két nemzeti park található: - Alta Murgia Nemzeti Park – A Murgia északi, magasabb vidékét foglalja magába, Bari és Barletta-Andria-Trani megyék területén. A parkot 2004-ben alapították a vidék természeti kincseinek megőrzése céljából. - Gargano Nemzeti Park – 1991-ben alapították. Magába foglalja a Gargano-félsziget területét, beleértve a névadó Gargano-hegységet, a félsziget északi oldalán fekvő Varano és Lesina tavakat, valamint a partközeli Tremiti-szigeteket. Tengeri rezervátumok Puglia partjai mentén: - Tremiti-szigetek tengeri rezervátum - Torre Guaceto tengeri rezervátum - Porto Cesareo tengeri rezervátum ### Tájegységei A földrajzi adottságok figyelembe vételével Puglia területe hét tájegységre osztható: - Gargano – Az „olasz csizma sarkantyúja”. Északról az Adriai-tenger, délről a Manfredóniai-öböl, nyugat felől pedig a Tavoliere delle Puglie határolja. Névadója a félszigetet teljes hosszában átszelő Gargano-hegység. - Dauniai-szubappenninek (vagy Daunia) – A Campaniai-Appenninek egyik mészkővonulata. Északon a Fortore völgye, keleten a Tavoliere delle Puglie, délen az Ofanto, nyugaton pedig az Appenninek más vonulatai határolják. A régió legmagasabb területei tartoznak ide. - Tavoliere delle Puglie – Puglia északi részén, az egykori Capitanata vidékén elterülő síkság. Nyugaton a Dauniai-szubappenninek határolják, keleten a Gargano-hegység valamint az Adriai-tenger, délen pedig a Fortore és Ofanto folyók. - Murge (vagy Terra di Bari) – Északon az Ofanto folyó völgye határolja, keleten az Adriai-tenger, délen a Salento, nyugaton pedig az Appenninek. Elsősorban kréta-kori mészkövek építik fel. Felszínét karsztformák tarkítják (búvópatakok, dolinák stb.). - Tarantói Jón-kanyar – A Tarantói-öböl északi partvidékét foglalja magába a Murgiától a Salento vidékéig. Nevét félköríves alakjáról kapta. Elsősorban síkvidék, amely a Murge felé emelkedik. Területét a Lato és Tara folyók szelik át. - Valle d’Itria – Karsztmedence a Murge déli részén, Bari, Brindisi és Taranto megyék határán. A táj jellegzetességei a mészkőből épült, kúp alakú lakóházak, a trullók. - Salento (vagy Terra d’Otranto) – Az „olasz csizma sarka”. A Salentói-félsziget egy mészkőfennsík, amely az Adriai-tengert választja el a Jón-tengertől. A Taranto és Ostuni városok között húzódó medence választja el a Murge-fennsíktól. Az alábbi táblázat a régió megyéinek és tájegységeinek egymáshoz való viszonyát mutatja be: ## Történelme ### Az őskori civilizációk Az Altamura melletti Lamalunga-barlang-ban az 1980-as években egy felső pleisztocén korú hominida csontvázát találták meg, az úgynevezett altamurai ember-t. A csontváz kiváló minőségben teljesen megőrződött. Az összehasonlító anatómiai vizsgálatok szerint átmeneti forma a Homo erectus és a neandervölgyi ember között. Valószínűleg 250 ezer éve élt, ez a legrégebbi emberi lelet a régió területén. Újkőkorszaki leleteket a Molfetta határában lévő pulóban (töbör) találtak. A régészek és történészek véleménye szerint az i. e. 6. évezredben a barlangokban egy faluhoz hasonlítható közösség alakult ki, amely az i. e. 4. évezredig fennállt. A lakosság valószínűleg állattenyésztéssel foglalkozott, de az itt talált obszidiáneszközök arra utalnak, hogy kereskedelmet folytatott a Lipari-szigetekkel és Szardíniával. Az őskori civilizáció emberei törzsi szervezetben, barlanglakásokban éltek és főként vadászatból, halászatból tartották fenn magukat. Ebből a korszakból maradtak fenn Bisceglie környékén és a Salentói-félszigeten olyan kultuszhelyek – menhírek, dolmenek –, amelyek leginkább az Angliában található megalit építményekkel rokoníthatók (például Stonehenge). Az Otranto melletti Grotta dei Cervi-ben (Szarvasok barlangja) közel háromezer, vörösokkerrel és denevérguanóval készült piktogramot találtak. A Castro melletti Grotta Romanelli-ben kezdetleges eszközöket is feltártak. ### Ókori törzsek Az illír eredetű japigok az i. e. 2. évezredben érkeztek erre a vidékre az Adria túloldaláról, a dalmát partokról. Róluk először Hérodotosz görög történetíró tett említést. A japigok egyben a régió névadói is. Országuk neve, Japigia vagy Iapudia, az i. e. 4. században szamnisz hatásra Apudiára változott, majd ezt követően, már a Római Birodalom idején Apulia lett a vidék neve. Ennek rövidítése a ma is használatos, olaszos Puglia. I. e. 800–700 között a messzápok telepedtek le a Salento vidékén. A messzápok Epirus környékéről érkeztek. Városaikat, mint például a mai Manduriát (Mandurion) és Oriát (Orra), görög mintára építették, szabályos utcaszerkezettel, vastag falakkal. Tőlük északra, az adriai partok mentén, egészen az Ofanto folyóig a peucetiusok éltek. Első említésük Sztrabóntól származik, de a régészeti leletek szerint valószínűleg a messzápokkal egy időben telepedtek le. Legfontosabb központjaik a mai Gioia del Colle, Rutigliano, Noicattaro, Ruvo, Altamura és Gravina területén voltak. A régió északi részén, az Ofanto és Fortore folyók között, beleértve a Gargano-félszigetet és a Tremiti-szigeteket, a daunusok éltek. ### Magna Graecia Hamarosan a görögök is megjelentek az Appennini-félsziget déli részén, és egymás után alapították meg városaikat, tulajdonképpeni gyarmataikat. Tarantót (görög nevén Tarasz) Magna Graecia (Megalé Hellasz) első görög városai között tartják számon. Alapításakor a spártai görögök jelentős ellenállásba ütköztek a messzápok részéről, sőt 470-ben a japigok el is foglalták a várost. Nem sokkal ezután a görög tábornak sikerült felülkerekednie, véglegesen legyőzni az illírek ellenállását, és hozzákezdeni a régió gyarmatosításához, amely Magna Graecia szerves része lett. A közvetlen fenyegetettség megszűnése után Taranto lett a vidék vezető és egyben leggazdagabb városa. A Jón-tenger hamarosan Magna Graecia beltengerévé vált, s a part menti települések között, az anyaországi viszonyokhoz számos kisebb-nagyobb háború dúlt. Az i. e. 4. században a politikai helyzet ismét megváltozott, azáltal, hogy a dél-itáliai törzsek erős szövetségesre találtak, az agresszíven terjeszkedő Rómára. Tarasz az egyetlen olyan hatalom volt, amely eredményesen szembe tudott szállni Róma hódító törekvéseivel. A szamniszok leverése után, i. e. 290-ben a rómaiak számos gyarmatot alapítottak Apulia és Lucania területén. Az egyes városállamok (mint Rhégion, Króton és Epizephürioi Lokroi) többször is szövetkeztek Rómával, a szomszédaikkal folytatott háborúikban. I. e. 282-ben egy lukániai hadjárat során Thurioi városa, amely Tarasz fennhatósága alatt állt, Rómától kapott katonai segítséget; ezt Tarasz a saját belügyeibe való beavatkozásként értékelte. A háború elkerülhetetlenné vált, a tarasziak Pürrhosz epiruszi királyhoz fordultak segítségért. Noha a pürrhoszi háborúk során jelentős sikereket értek el Rómával szemben, i. e. 272-ben a város elesett, így a Római Birodalom fokozatosan kiterjeszthette hatalmát az egész vidékre. ### A Római Birodalom részeként I. e. 272-ben Róma elfoglalta Tarantót (római nevén Tarentum), és hozzákezdett Apulia latinizációjához, amelynek egyik jelentős mozzanata volt a birodalmi főváros és Brindisi (Brundisium) között a Via Appia és a Via Traiana főutak megépítése, amelynek következtében a kikötőváros a görög világ és a Közel-Kelet felé irányuló római hódítások kiindulópontja lett. Ekkor azonban újabb fenyegető veszély jelentkezett. A karthágói vezér, Hannibal seregei érkeztek meg Itáliába, majd északi győzelmeiket követően dél felé fordultak, ahol kifosztották Foggiát (Arpi), Lucerát (Luceria) és Bovinót (Vibinum). Hannibal seregei a Barletta (Barulum) szomszédságában lévő Cannae mellett állapodtak meg, ahol i.&;e. 216-ban emlékezetes csatában megverték a római sereget. A győzelem azonban időlegesnek bizonyult, mert a rómaiak Publius Cornelius Scipio vezérletével Zamánál i. e. 202-ben visszavágtak, és döntő csapást mértek a karthágói seregre. A pun háborúkat követően Apulia városai virágzásnak indultak. Az állandó római katonai jelenlét is kedvezett a gazdasági virágzásnak. Az i. e. 2. évszázadban közel római veterán telepedett le a régióban, ezzel erősítve a latin kultúra terjedését, a még dominánsan görög kulturális befolyás alatt álló vidéken. E kulturális különbözőségek miatt többször is lázadások törtek ki, így i. e. 185-ben a Murgia településein a rabszolgák fellázadtak, mert a rómaiak betiltották egy szabadságünnepük megtartását. A vérbe fojtott lázadás következményeként a rómaiak ligur családok betelepítésével erősítették meg jelenlétüket a régióban. A polgárháborúk idején Pompeius Lucerában (Luceria) rendezte be főhadiszállását. Augustus császár uralkodása idején a birodalom második tartományává lépett elő Apulia cum Calabria néven. Az anyagi és szellemi fejlődést a fővárosnak a görög és közel-keleti régiókkal való egyre erősödő kapcsolata kísérte, amelynek eredményeként Apulia Róma és mediterrán gyarmatai közötti forgalomban különleges jelentőségre tett szert. Miután a régióban megszilárdult a római hatalom, a városok és part menti települések gyors fejlődésnek indultak: Manfredonia (Sipontum), Bari (Barium), Egnatia, Otranto (Hydruntum), Brindisi (Brundisium), Gallipoli (Callipolis), Rudiae, Taranto (Tarentum) már a császárság kezdeti időszakában városfallal védett település volt, de a tartomány belső zónáiban lévő városok – Foggia (Arpi), Lucera (Luceria), Canosa (ma Canusium), Gravina (Silvium), Oria (Hyrium), Lecce (Lupiae) – szintén bekapcsolódtak a városok közötti versengésbe, köszönhetően a fokozatosan kiépülő úthálózatnak. ### A kereszténység megjelenése Számos pugliai településen élnek Péter apostol látogatásával kapcsolatos legendák. Ezeket a történelmi tények azonban nem támasztják alá. Az első, püspökökről szóló beszámolók a 4. századból származnak. 314-ben az Arles-i zsinat munkálataiban részt vett Pardus is, az egykori Salapia (ma már nem létező település Manfredóniától délre) püspöke is. 343-ban a szófiai zsinaton Canosa püspöke, Stercorius is jelen volt. Nagyjából erre az időszakra tehető az első szerzetesek és remeték megtelepedése a régióban. Az erős bizánci hatás következményeként a vidék első templomai is a keleti építészeti stílusok jegyében épültek meg. Az 5. századtól kezdődően, szintén bizánci hatásra honosodott meg a Mária-kultusz a vidéken, valamint Szent Kozma és Damján tisztelete. A legendák szerint 490-ben Mihály arkangyal megjelent Sipontum püspöke előtt. A csoda helyén épült meg Monte Sant’Angelo szentélye, amely napjainkban is Puglia egyik legjelentősebb zarándokhelye. A zarándokút mentén, amely átszelte a lápos Tavolierét számos kisebb település alakult ki (például San Severo). ### Bizánciak, gótok, longobárdok, szaracénok A Nyugatrómai Birodalom bukása után a régió bizánci fennhatóság alá került, de az északról betörő gótok is megpróbálták megszerezni. Az amúgy is hanyatlóban lévő gazdasági helyzeten a bizánciak és gótok között dúló háborúk (535–553 között) tovább rontottak. A háború során Totila csapatai Otranto környékének kivételével az egész régiót elfoglalták. Taranto 549-ben esett el, de a bizánciaknak Narses tábornok vezetésével (Belisarius utóda) sikerült rövid időn belül visszafoglalniuk. A béke rövid ideig tartott ugyanis a Beneventóban megtelepedett longobárd törzsek dél felé indultak, Apulia meghódítására. A bizánciak megállították nyomulásukat és kezdetben sikeresen védték meg városaikat. 570-ben a longobárdok elfoglalták Tarantót, amelyet csak 663-ban sikerült a bizánciaknak ismét visszafoglalniuk a II. Kónsztasz által küldött flotta segítségével. A bizánci flotta távozását követően a longobárdok Grimoald herceg vezetésével ismét megtámadták, és 686-ban elfoglalták a várost. A 7. században a longobárdok elfoglalták Brindisit és Barit is, és Salento kivételével fennhatóságukat kiterjesztették az egész régióra. A legfontosabb bizánci központ Lecce volt, az ott székelő hivataloknak köszönhetően, de a gazdasági életben a tengerparti városok, Otranto és Gallipoli jelentősége fokozatosan növekedett. A longobárdok 730-ban foglalták el Barit, élére egy gastaldust (hercegi rangú városvezető) állítottak, aki a beneventói hercegnek volt alárendelve. A longobárdok idején alkották meg a város törvénykönyvét, a Consuetudines Barensest, amely példaképül szolgált más dél-itáliai városok számára. A longobárdok belső harcai következtében a 9. században Taranto ereje és jelentősége fokozatosan csökkent. 840-ben a városiak elfogtak és bebörtönöztek egy beneventói longobárd herceget, s ez szintén hozzájárult a belső viszályok fokozásához. A longobárdok gyengeségét kihasználva a szaracénoknak sikerült elfoglalniuk a várost, amely több mint 40 éven keresztül a legfontosabb dél-itáliai támaszpontjuk volt, és rabszolga-kereskedelem egyik fontos központja lett. A szaracénok innen indították az Adriai-tenger partjain levő városok elleni portyázásaikat, valamint a campaniai és calabriai fosztogató hadjárataikat. Barit először 839–840-ben fosztották ki. 847-ben az Észak-Afrikából származó szaracénok elfoglalták Barit, és egy kis emírséget alapítottak. Tekintve, hogy a földrajzi közelség miatt Bari kereskedői jó viszonyt ápoltak az afrikai és közel-keleti arabokkal, a muszlim kultúra (kiváltképpen az építészet) egyes elemei mélyen meggyökereztek a városban. A szaracénok folyamatosan hadban álltak a longobárd Beneventói Hercegséggel, illetve a Bizánci Birodalommal. 880-ban I. Baszileiosz bizánci császár hadsereget indított útnak a szaracénok kiűzésére. A bizánci flottának sikerült elvágni a szaracénok tengeri utánpótlási vonalait, így Taranto sikeresen visszakerült a fennhatóságuk alá. 927. augusztus 15-én a szláv Sabir vezette szaracénok ellentámadásba lendültek és végérvényesen elpusztították a görög-római várost: kifosztották, a lakók egy részét lemészárolták, a túlélőket pedig rabszolgaként Afrikába vitték. A pusztítás túlélői a Murgia-fennsík vidékére menekültek. II. Niképhorosz Phókasz bizánci császárt Taranto második alapítójának nevezik, mert 967-ben ő népesítette be újra az elhagyott várost. A szaracénok javára jelentős területeket elveszítő Bizánci Birodalom Taranto visszafoglalása után hadjáratot indított Bari visszafoglalására is. A közös velencei és bizánci flottát azonban visszaverték. A kereszténységet féltve, I. Lothár frank császár a fia, a későbbi II. Lajos vezetésével felszabadító sereget küldött Apuliába, de 852-ben vereséget szenvedett. 866-ban II. Lajos újabb hadjáratot tervezett. A bizánciakkal kötött szövetsége kudarcba fulladt, így a várost nem sikerült visszafoglalni. 871-ben ismét megostromolták Barit Lajos seregei, ezúttal a longobárdokkal szövetkezve. Az emírt Beneventóba hurcolták, a város élére pedig ismét longobárd gastaldus került. A longobárd uralom azonban rövid életű volt, mert 875-ben, II. Lajos halála után a bizánciak elfoglalták. A nagy területnyereséggel Barit a bizánciak Dél-Itália fővárosának nevezték ki, és noha a vidék folyamatos fenyegetettség alatt állt a longobárdok részéről, a bizánciak által meghonosított görög kultúra virágzott. A város élére egy katapánt (főkormányzót) neveztek ki. A bizánciak uralmát tovább gyengítették a folyamatos szaracén támadások is. Mivel az egy időben tengeren és szárazföldön való védekezés óriási pénzösszegeket emésztett fel, a bizánciak kiegyeztek a szaracénokkal, és 967-től kezdődően adót fizettek nekik a békéért cserébe. 1002-ben III. Ottó német-római császár seregei Bari alá vonultak, hiszen a császárnak a városban kellett volna fogadnia feleségét, a bizánci császár leányát, Zoét. A császár seregeit azonban a várost visszafoglalni szándékozó szaracénok támadták meg. A harcokban maga a császár is elesett, s végül a város bevételét a velencei flotta segítségével sikerült megakadályozni. 1009-ben Melus (Meles Barensis) vezetésével vallási és főként gazdasági okok miatt felkelés tört ki a bizánci hatalom ellen, amely átterjedt szinte az egész Apulia területére. A felkelőket a normannok segítették, akik fokozatosan terjesztették ki hatalmukat a vidékre. Ezt látva azonban Melus fia, Argürosz átállt a bizánciak oldalára, és a Pápai Állammal szövetkezve megpróbált fellépni a normannok ellen. A pápai seregek a civitatei csatában azonban alulmaradtak, így a normannoknak sikerült hatalmukat megszilárdítani Dél-Itáliában. Bari, mint az utolsó bizánci város Apuliában, 1071-ben került normann fennhatóság alá, és ettől kezdve önálló hercegi székhely lett. ### A normannok Miképp jutottak el a normannok Dél-Európába, még ma sem feltárt folyamat. Annyi bizonyos, hogy kisebb csapatokban érkeztek, és mint zsoldosok harcoltak, gyakran egymás ellen is. Egyre több földet vontak ellenőrzésük alá, így lassan kialakultak a normann fennhatóság alatt álló területek, amelyek más és más kulturális és vallási háttérrel rendelkeztek. Már 1030-ban egy normann lett Aversa grófja, s egyik utódja 1058-ban Capua hercege. De a normannok vezetése alá került Benevento és Salerno is. Ezek latin kultúrájú, katolikus vallású területek voltak. A legjelentősebb dél-itáliai normann család a Hauteville-család volt. Tankrédnak, a dinasztiaalapítónak két házasságból tizenkét fia született, akik közül nyolcan indultak el szerencsét próbálni. Közöttük volt Guiscard Róbert is, akit 1059-ben iktatott be a pápa a bizánci kultúrájú és jellemzően görög ortodox vallású Apulia és Calabria Hercegségébe. Asszimilációs törekvései oda vezettek, hogy nem normann feleségétől származó idősebb fiát (Roger Bosso) tette meg örökösévé, hanem előkelő longobárd származású feleségétől származó második fiát. 1063-ban elfoglalta Tarantót, 1080-ban pedig megalapította a Tarantói Hercegséget. Bari 1071-es elfoglalásával a bizánciak véglegesen kiszorultak Dél-Itáliából. Az új rend urai, a normannok a nyugati keresztény egyházat és a pápát támogatták; ez a keleti egyház befolyását jelentősen csökkentette. 1087-ben a kis-ázsiai Myrából bari tengerészek a városba hozták Szent Miklós ereklyéit. 1089-ben II. Orbán pápa jelenlétében felszentelték kriptáját a bazilikában, és elhelyezték benne az ereklyéket, így a város a kereszténység egyik legfontosabb zarándokhelyévé vált. 1098-ban II. Orbán pápa összehívta a bari zsinatot, egyikét azon zsinatoknak, amelyeken a keleti és nyugati egyházak kibékítésével és újraegyesítésével próbálkoztak. II\. Vilmos apuliai herceg halálát követően II. Hauteville Roger egyesítette az Apuliai Hercegséget Szicíliával. Udvarát Palermóban rendezte be. II. Anaklét ellenpápa támogatásának köszönhetően 1130 karácsonyán az újonnan megalakult Szicíliai Királyság uralkodójává koronázták. Uralkodásának első évtizedében leverte az ellene lázadó városokat, többek között Barit. 1139-ben a mignanói békeszerződésben II. Ince pápa hivatalosan elismerte az új királyság és uralkodója, II. Roger létezését: . A keresztes háborúk során Bari és Brindisi városai fontos gyülekezőhelyei lettek a Szentföldre induló lovagoknak. A két város jelentős kereskedelmet bonyolított le nemcsak a keresztény Európával, hanem a mediterráneum muzulmán országaival is. Ugyanakkor a dél-itáliai normann hódítások jelentős változásokat hoztak a helyi építészetben is. Mivel Róma elkötelezett támogatói voltak, az elfoglalt görög-bizánci területeken erőteljes latinizációba kezdtek. Ennek két fontos irányvonala volt: a bencések betelepítése a meghódított területekre, valamint nagyszabású egyházi építkezések támogatása. Az apuliai romanika kiemelkedő alkotása a 11. században épült San Nicola-bazilika, amely mintaképül szolgált Trani, Barletta, Ruvo és Bitonto katedrálisai számára. ### A Stauf-ház uralkodása II\. (Jó) Vilmosnak az 1189-ben bekövetkezett halála után nem maradt utódja. A trónt végül Leccei Tankréd szerezte meg, miután legyőzte távoli rokonát, Andriai Rogert, valamint a trónra szintén igényt tartó VI. Henrik német-római császár hadait, akinek a felesége, Szicíliai Konstancia, II. Roger lánya volt. Konstancia révén fia, II. Frigyes német-római császár igényt tarthatott a szicíliai trónra. Miután megszilárdította hatalmát a Szicíliai Királyságban, Frigyes, nagyapjának, II. Rogernek a jogi reformjaira támaszkodva uralkodott. Hozzáértésének kitűnő bizonyítéka a Melfi Alkotmány, más néven Liber Augustalis, amelyet 1231-ben hirdetett ki, és amely hosszú időn keresztül példaértékű volt az európai uralkodók számára, ugyanakkor az írott joggyakorlat előfutára is lett egyben. Frigyes idejében vált a Szicíliai Királyság abszolutisztikus monarchiává valamint Európa első központosított államává. Ebben az időszakban épült fel a híres Castel del Monte, amit kedvenc vadászkastélyaként tartják számon, valamint Apulia számos vára, de virágzott az egyházi építészet is. A háborúk miatt elnéptelenedett települések benépesítése érdekében görög és zsidó telepeseket hívott (pl. Altamura, Trani). Egy 1232-ben, Melfiben kiadott oklevélben a császár úgy határozott, hogy négy templomot kivon a püspöki fennhatóság alól, ami azt jelentette, hogy a királynak joga volt kijelölni a szolgáló papokat, akik fizetésüket is tőle kapták. Ezek lettek az úgynevezett királyi bazilikák (Santa Maria Assunta, San Nicola, Monte Sant’Angelo, Sant’Eustachio). 1224-ben kiűzte a szaracénokat Szicíliából és Lucerába telepítette át őket. Itt állandó felügyelet alatt voltak, így nem tudtak fellázadni a Szicíliai Királyság és a Stauffenek uralkodása ellen. A város volt a szaracénok utolsó települése Itáliában. Őket 1300-ban, a II. Anjou Károly által vezetett keresztény csapatok űzték ki a városból. ### Az Anjouk és az aragóniaiak A pápa és a Hohenstaufok közötti nézeteltérések vezettek az 1266-os Anjou-invázióhoz, amelynek következtében I. Anjou Károly került a trónra. Az Anjouk alatt keserves időket élt meg a tartomány lakossága, mert a kivetett és kegyetlenül behajtott adókon túl az aragóniaiak (akik szintén igényt tartottak a királyságra) elleni hadviselés költségeihez is hozzá kellett járulni. Anjou Károly utódai sem javítottak a tartományban élők sorsán, az általános hanyatlás így Pugliában 1442-ig tartott, amikor az aragóniaiak győzelme következtében a franciáknak vissza kellett vonulniuk a Nápolyi Királyságból. A Puglia északi részén lévő területekről azonban nem voltak hajlandók lemondani. A pápai katonaság segítségével, amelynek vezére a pápa fia, Cesare Borgia volt, bevonultak a Capitanata területére, és megtették az előkészületeket a spanyolok erődítményének, Barlettának az elfoglalására. Az ostromra azonban nem került sor, helyette az emlékezetes „barlettai kihívás” lovagi epizódja zajlott, amelyben a spanyol táborban szolgáló tizenhárom olasz párbajozott ugyanannyi francia vitézzel, és győztek. Az Anjouk és az aragóniaiak idején Puglia lakosságának helyzete egyre romlott, szinte minden termése – gabona, gyümölcs, olívaolaj, gyapjú stb. – idegenek kezébe került, úgy, ahogy az erdőkben kitermelt fát is idegenek használták fel hajóépítés céljára. A part menti városok, közöttük újonnan létesült kikötőjével Manfredonia, csak nagy nehézségek árán tudták a tengeri köztársaságokkal – Velencével, Genovával, Pisával – a versenyt felvenni. A régió déli része állandó török fenyegetettségnek volt kitéve. 1481-ben elfoglalták Otrantót, amit az I. Ferdinánd nápolyi király vezetése alatt álló keresztény hadseregnek (amelyben Hunyadi Mátyás csapatai is részt vettek) súlyos veszteségek árán sikerült visszafoglalniuk. A Magyarországról érkező utazók rendre Puglia kikötőiben szálltak partra, hogy innen folytassák útjukat, többnyire az Anjou királyi székhely, Nápoly felé. Barlettába érkezett 1344-ben Erzsébet, Károly Róbert özvegye, hogy fia, András herceg sorsát a nápolyi udvarban eligazítsa. Erzsébetet nagy pompával fogadták, kétségeit eloszlatták, miután az anyakirálynő megnyugodva távozott. Fellépésével a tragédiát nem tudta megakadályozni; András különös kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosság áldozata lett: egy évvel az anyakirálynő látogatása után, 1345. szeptember 18-án éjszaka Aversában Johanna nápolyi királynő udvaroncai felkoncolták. Miután I. Lajos magyar király 1348 májusának végén elhagyta a januárban elfoglalt Nápolyt, uralma hetek, hónapok alatt összeomlott a királyságban, és ezért 1348 őszén Lackfi István erdélyi vajda vezetésével egy expedíciós sereget küldött a királyságba, hogy a hatalmát visszaállítsa. A vajda és Wolfhardt Konrád német zsoldosvezér serege Lucera városánál a Tarantói Lajos nápolyi király által vezetett tekintélyes, ám hátráló nápolyi sereg nyomába szegődött. A nápolyi sereget Troia városánál érték utol, és 1349. január 23-án tönkreverték. A hadművelet során Lackfi és Wolfhardt elfoglalta Lucera és Troia várát, amelyeket leromboltak, hogy a védelmükre ne kelljen helyőrséget hátrahagyni. 1350 tavaszán I. Lajos megindította második nápolyi hadjáratát. A magyar király és serege Manfredonia városában szállt partra Itáliában, jöttének hírére Barletta is megadta magát. Lajos június közepéig Barletta városában rendezte be főhadiszállását, ezalatt főleg hadseregszervezéssel foglalkozott. Kétszáz évig tartott a spanyol uralom, amelynek következménye a közállapotok lezüllése. Pestis, malária, különböző járványok tizedelték a lakosságot. A tenger felől állandósult a török fenyegetés. Ebben az időben épültek meg a tengerparti városok nagy erődítményei is. A vidéket a feudalizmus hagyományai szerint kisebb grófságokra és hercegségekre osztották. A 16. századtól a 18. század elejéig elsősorban a Salento települései virágoztak, mint például Lecce, ahol a városi élet új lendületet kapott a sorozatos pestisjárványok, török fosztogatások után. Vezető szerepe egyre jelentősebbé vált a Nápolyi Királyságban, számos dalmát, görög és velencei kereskedő telepedett meg a városban. V. Károly Puglia hivatalos székhelyévé tette meg, s elrendelte újabb épületek megépítését az állami hivatalok számára. Ez volt a leccei barokk virágzásának a korszaka. A barokk gyors fejlődését az 1571-es lepantói csata segítette elő, hiszen a törökök visszaverésével elmúlt a salentói partok állandó veszélyeztetettsége, és a tengeri kereskedelem is akadálymentesen megindulhatott. ### A Bourbonoktól az egyesítésig Miután a Nápolyi Királyság 1707-ben az osztrák Habsburgok kezébe került, a velencei kereskedők távozása miatt egyes városok elveszítették a korábban kialkudott pénzügyi kedvezményeiket. Ekkor rajzolódott újra a régió kereskedelmi útjainak a térképe. A régióban fontos szerephez jutott Bari és Foggia, de a salentói települések közül Brindisi és Gallipoli is dinamikusabban fejlődött, viszont más, korábban virágzó városok, mint például Lecce, Otranto és a Baritól északra levő kikötők hanyatlásnak indultak. 1734-ben a lengyel örökösödési háború következményeként a nápolyi trónra III. Károly spanyol király került. A régió életében a 18. század során egyre mélyült ugyan a gazdagok és a szegények közötti szakadék, de ugyanakkor fejlődésnek indult a tudományos élet és a kultúra is. 1799-ben IV. Ferdinándot a Napoléon Bonaparte tábornok vezette francia forradalmi haderő és az őket támogató nápolyiak elűzték a trónról. A királyi pár Szicíliába menekült. A franciák segítségével kikiáltott Második Nápolyi Köztársaság, a Parthenopéi Köztársaság rövid életűnek bizonyult. A katolikus klérus által ösztönzött lazzari-felkelés és a brit flotta aktív beavatkozása visszahozta Ferdinándot a trónra. Ferdinánd 1805-ben úgy döntött, hogy csatlakozik a Napóleon elleni harmadik koalícióhoz. Ez súlyos következményekkel járt. Királysága 1806-ban, az austerlitzi csata után a franciák kezébe került. Napóleon császár a bátyját, Józsefet emelte a nápolyi trónra. Miután József 1808-ban a spanyol trónt kapta meg, Napóleon húga, Karolina és ennek férje Joachim Murat tábornok került a nápolyi trónra. Murat uralkodása idején jelentős változások zajlottak le úgy régióban, mint a királyság más területein is. Nevéhez fűződik a feudalizmus felszámolása, valamint a tudatos városrendezés bevezetése. Tarantóba telepítette a francia hadiflotta nagy részét egy esetleges Máltáról induló angol támadás kivédésére. 1808-ban elrendelte Bari új negyedének felépítését, amelyet napjainkban is Murattiano néven ismernek. Ezáltal kiemelte a várost a több századon keresztül tartó hanyatlásból. Ekkor bővítették a kikötőt is. Ugyanakkor betiltotta a királyságban tevékenykedő szerzetesrendeket, ami miatt a nagyszabású egyházi építkezéseknek vége szakadt. 1816-ban a királyság ismét visszakerült a Bourbonok fennhatósága alá, majd 1860-ban a királysággal együtt az újonnan alapított Olasz Királyság része lett, ami néhány évtizedig ismét visszavetette a régió fejlődését. ### Az egyesítés után Amikor a szicíliai partraszállás után Garibaldi csapatával Nápoly alá érkezett, pugliai önkéntesek ezrei csatlakoztak hozzá. A risorgimento központja Andria volt. Az 1860-ban zajló népszavazáson a régió csatlakozott a II. Viktor Emánuel vezette országegyesítő mozgalomhoz. 1860-ban két hónapig Altamurában székelt a helyi önkéntesek haditanácsa, és itt alapították meg Bari tartomány átmeneti kormányát is. Az egyesítést követően Puglia átmeneti fővárosa lett. Amikor 1885-re a vasúthálózat elérte Pugliát, a városok közötti forgalom felgyorsult, és ez a körülmény mind az ipari termelés vonalán – fémipar, hadiipar, hajóépítés, általában az építőipar –, mind a kereskedelmi életben rohamos fejlődést indított el. Az ipari fejlődés elsősorban Tarantóban mutatkozott, de Bari is iparosodott, főként a mechanikai, a fémfeldolgozó és a textilipar területén. Mindkét város kereskedelmének megerősödésében szerepet játszott a kikötő, amely Taranto esetében egyre inkább hadikikötőt jelentett. A városok gyarapodása és területi növekedése fokozta az építőanyagok iránti keresletet és a regionális infrastruktúra kiépítésének igényét. Ugyanakkor a vidék helyzete a termelés struktúráját, technikáját és irányítását tekintve nem javult. Jellemző, hogy a mezőgazdaság legnagyobb gondja a szárazság következményeinek kiküszöbölése, a nagyszabású vízvezeték-hálózat megépítése a földbirtokosok határozott ellenállásába ütközött, akik csak a huszadik század elején változtattak magatartásukon, amikor már a városi lakosság is sürgette a vízellátási gondok megoldását. Az apuliai vízvezeték Nápoly környékéről kiindulva összesen kilométer hosszúságú, és 1933-ra meg is épült. A vízvezeték-rendszer részben nyitott medencében, részben föld alatt vezetve öt pugliai megyét lát el vízzel. Az általános országos fejlődés ellenére Puglia megmaradt elmaradott állapotában, amely a nemzeti egység létrejötte óta mint a déli kérdés egyik oldala szerepel a köztudatban, és változatlanul megoldatlan. Az egyesülés azonban nem minden téren hozott jó irányú változást. A 19. század utolsó évtizedeiben, a Dél-Olaszországot sújtó és egyre inkább elmélyülő általános szegénységre való válaszként megszületett a brigantaggio (rablóbandák). A francia és olasz kereskedelmi háborúk miatt súlyos gazdasági válság lépett fel, aminek következtében megindult a lakosság elvándorlása Észak-Olaszország, Európa más államai, valamint Észak-Amerika felé. A 19. század végén Dél-Olaszország egyik legégetőbb problémája a malária felszámolása volt. A sorozatos járványok miatt az egykori Nápolyi Királyság területét a Halál Királyságaként is emlegették. A betegségnek tudták be a déli területek gazdaságának elmaradottságát. Csak a 20. század első éveiben kezdtek el foglalkozni a malária felszámolásával, de csak a második világháború után sikerült teljesen visszaszorítani. ### A világháborúk idején A két világháborút komolyabb veszteségek nélkül átvészelte. Az első világháborúban nagy szerep jutott Taranto régi és új hajógyárának, a Franco Tossinak. Az itt dolgozó munkásokat a kikötő kiemelt jelentősége miatt jobban megfizették, az itt állomásozó katonákból pedig a helyi kereskedők húztak hasznot. A háború pusztító erejét a város 1916. augusztus 2-án élte át, amikor az osztrákok a Leonardo da Vinci hadihajóra időzített bombát szereltek, és így küldték be a hadikikötőbe, ahol robbanása súlyos pusztításokat okozott. Az első világháború során az Otrantói-szorosban több heves csatát vívtak egymással az antant- és a központi hatalmak, illetve elsősorban az osztrák-magyar és olasz fél. A Császári és Királyi Haditengerészet – együttműködve a Német Birodalom Haditengerészetével – a szoroson át kívánt tengeralattjárókat juttatni a Földközi-tengerre, hogy zavarják az antant hajóinak közlekedését. Ennek megakadályozására az antant tengeri védőzárat épített ki. A szorosban a tengeri csatákon kívül lejátszódott még egy nagyon fontos evakuálási hadművelet is, erre menekítették ki a szerb és montenegrói hadsereget 1915–16-ban, a központi hatalmaktól elszenvedett vereségük után. A fontos átjáró ellenőrzésének birtoklásáért négy csata zajlott, amelyből az elsőben szerény antant, a másodikban szintén kismértékű osztrák-magyar, a harmadikban, mint a legnagyobb mediterránumban zajló csata során jelentékeny német-osztrák-magyar győzelem született Horthy Miklós vezetésével. A negyedik otrantói csata során elsüllyesztették a legnagyobb k.u.k csatahajót, az SMS Szent Istvánt. A két világháború között Mussolini önkényuralmi rendszerében a városok modern arculatának kialakításához az építészek a császári Róma építészetéből merítettek inspirációt, így az általuk tervezett óriási méretű középületek, monumentális tenger parti sétányok – Bariban, Brindisiben, Tarantóban – a politikai rendszer presztízsét voltak hivatva erősíteni. A második világháborúban, néhány, katonai szempontból fontos városnegyed bombázásától eltekintve – a foggiai vasúti csomópont, Brindisi repülőtere és kikötői, Bari és Taranto kikötője – a régióban jelentős anyagi kár nem keletkezett. Tarantóban, a Mar Piccolóban az Olasz Tengerészet a hadihajók építésére összpontosított, ez a hajógyárak számára új munkalehetőséget jelentett. A többi gazdasági ágban viszont krízishelyzet lépett fel. A bombatámadásoktól is tartó lakosság elhagyta a várost, és Puglia régió falvaiba menekült. 1940. november 12-ének éjszakáján az angol Illustrious repülőgép-hordozóról indított harci repülőgépek súlyos bombatámadást mértek a Mar Piccolóban állomásozó olasz flotta ellen. A Conte di Cavour csatahajó elsüllyedt, a Littorio és Caio Duilio csatahajók pedig súlyosan megsérültek. A támadás 56 halottat és 600 sebesültet követelt. Az olaszoknak mindössze két Swordfish-típusú repülőgépet sikerült megsemmisíteniük. Miután a szövetséges seregek elfoglalták Dél-Olaszországot, a hadiflotta Tarantóból Nápoly, La Spezia és Genova kikötőibe menekült. Benito Mussolini leváltása és az ezt követő fegyverszünet következtében a megszálló német csapatok elmenekültek, a város pedig a szövetségesek kezére került („Slapstick hadművelet”). A második világháború alatt jelentős partizánmozgalom bontakozott ki a németek ellen. Barletta volt az első olasz ellenállási mozgalom színhelye. 1943 szeptembere és 1944 februárja között Brindisi lett Olaszország átmeneti fővárosa. Bari a világháború egyik tragikus eseményének volt színhelye 1943. december 2-án, amikor a már szövetséges csapatok kezén lévő várost a német Luftwaffe bombázta. Ekkor találat érte a John Harvey nevű szövetséges hadihajót is, amely nagy mennyiségű mustárgázt szállított arra az esetre, ha a német csapatok vegyi fegyvereket is bevetnének a háborúban. A kiszabadult mustárgáz számos halálos áldozatot követelt, mivel a helyi hatóságok és orvosok sem tudtak létezéséről, így nem tudtak időben intézkedni. Winston Churchill parancsára az összes aktát és feljegyzést megsemmisítették, így a tragédia oka sok évig ismeretlen maradt. A halálos áldozatok pontos számáról konkrét adatok nincsenek, a különböző feltételezések száztól néhány ezerre teszik számukat. Miután 1946-ban Olaszországban kikiáltották a köztársaságot, a kereszténydemokrata kormány földbirtokreformot kezdeményezett, amelynek keretében több mint százezer hektár, korábban nagybirtokhoz tartozó földet osztottak fel, és e birtokrészekhez lakótelepek is épültek. Kiépült a vízhálózat és az elektromos hálózat, ami hozzájárult a mezőgazdasági hátország modernizálásához. A déli kérdés megoldására irányuló felzárkóztatási programoknak köszönhetően született meg a Bari-Brindisi-Taranto háromszög, amelyen belül az ipari fejlesztés a szolgáltatások és az infrastruktúrák kiépítésével párhuzamosan halad. Taranto fémfeldolgozó üzemei és finomítói, Brindisi petrolkémiai vállalatai, Bariban a Fiat telepek jelzik a dinamikus gazdasági növekedést és azt a szerkezeti átalakulást, amely már tőkét vonz a tartomány gazdaságába, és egyre inkább elősegíti Puglia autonóm fejlődését. ## Közigazgatása Puglia területe hat megyére (provincia) van osztva: A régiót Olaszország 1861-es egyesítése után hozták létre három, a Nápolyi Királyságban létező közigazgatási egység (giustizierato) egyesítésével: - Capitanata – Nagyjából a mai Foggia megyének felel meg. A 14. századtól a 16. század második feléig központja San Severo volt, 1806-ig Lucera, majd ezt követően Foggia. Az első világháború után egyes Avellino megyei községeket Foggia megyéhez csatoltak (Accadia, Orsara di Puglia, Anzano di Puglia és Rocchetta Sant’Antonio). - Terra di Bari – A mai Bari és Barletta-Andria-Trani megyék területét ölelte fel, illetve néhány községet Brindisi megyéből. 1586-tól 1806-ig adminisztratív központja Trani volt, ezt követően Bari lett. Barletta-Andria-Trani a legújabb megye a régióban, 2009-ben alapították Bari megye északi községeinek leválasztásával. - Terra d’Otranto – A mai Taranto, Brindisi és Lecce megyék területére terjedt ki. Első központja a névadó Otranto volt, majd a 12. századtól kezdődően Lecce. 1923-ban alakították ki nyugati részének leválasztásával a Jón megyét, amely 1951-ben felvette Taranto nevét. 1927-ben alakították ki Brindisi megyét az északnyugati községek leválasztásával, illetve Fasano és Cisternino elcsatolásával Baritól. 1946-ban felmerült, hogy a Salento vidékét válasszák le Pugliától, külön régiót alapítva. ## Népessége Puglia lakossága , ezzel a nyolcadik helyet foglalja el az olaszországi régiók sorában. A népsűrűség átlagosan 211 fő/km2, ami magasabb az olaszországi átlagnál (199,5 fő/km2). Megyékre bontva, a lakosság száma a következőképpen alakul: 2009\. december 31-én bevándorlót tartottak számon, ezek közül a legtöbben az alábbi országokból érkeztek: A régió legnépesebb települései ( lakos felett; kiemelve a megyeközpontok): ### Nyelvjárások A régió nagyon változatos a beszélt dialektusokat tekintve. Északon, a Tavoliere területén a foggiai dialektust beszélik, Bari környékén a bari dialektust, Taranto környékén a tarantói dialektust, míg Lecce környékén a salentói dialektust. A Salento vidékén több településen a görög nyelv egyik változatát, a grikót, a 15–16. században betelepedett albán bevándorlók által lakott településeken az albán nyelv helyi változatát, az arberest beszélik. Foggia és Faeto környékén kisszámú frankoprovanszál közösség él. ### Vallási élet A régió túlnyomó része római katolikus keresztény, más vallások a bevándorlók révén jelentek meg, illetve az itt élő kisebbségek (griko, arberes) révén. A régió négy egyháztartományra van osztva (bari-bitontói, leccei, tarantói és foggia-bovinói), amelyek tizenkilenc egyházmegyét ölelnek fel. Az egyháztartományokban a katolikusok aránya a népesség számához viszonyítva 98% felett van. A régióban négy jelentős zarándokhely található. Monte Sant’Angelo szentélye Mihály arkangyal jelenéseiről híres. San Giovanni Rotondóban élt Pio atya, akinek tiszteletére Renzo Piano tervezett zarándoktemplomot 2004-ben. San Marco in Lamis ferences kolostorában őrzik Máté apostol, Bariban pedig Szent Miklós ereklyéit. ## Kultúrája ### Építészet #### Az ókor építészete Ez a vidék az ókorban Magna Graecia egyik legjelentősebb és legforgalmasabb része volt, köszönhetően a tengerparti kikötőknek. Jelentőségét a római uralom alatt is megtartotta, ennek bizonyítéka, hogy két fontos birodalmi út, a Via Appia és a Via Traiana is átszelte. A görög telepesek érkezése előtti időszakból kevés emlék maradt fenn. A Gioia del Colle melletti Monte Sannace Régészeti Parkban egy peucetius falu maradványai kerültek elő. Ceglie Messapica mellett messzápok építette küklópikus falak láthatók. További messzáp emlék Mesagne nekropolisza. A Torchiarolo melletti Valesio Régészeti Parkban, valamint a Poggiardo melletti Vaste Régészeti Parkban ősi messzáp település romjai láthatók. A görög időkből szintén kevés emlék maradt fenn, például a tarantói Poszeidón-templom romjai, a canosai Minerva-Iliasz Athéné templom romjai, valamint a hipogeumok. A legtöbb ókori emlék a Római Birodalom idejéből származik: Lucera amfiteátruma, az Ofanto felett átívelő kőhíd, a canosai diadalív, Herdoniae romjai, a Via Appia végét jelentő oszlopok Brindisiben, valamint Rudiae és Egnathia romvárosai. Az ókori régészeti leletek a ruvói, canosai, brindisi és leccei múzeumokban vannak kiállítva. A legjelentősebb gyűjteménnyel a Tarantói Nemzeti Régészeti Múzeum rendelkezik. Itt gyűjtötték össze a görög időkből származó legértékesebb kerámiákat, érméket, szobrokat. #### A középkor építészete A kora középkorból nagyon kevés építészeti emlék maradt fenn, tekintve, hogy a régióban folyamatosan háborúk dúltak. Ebben az időszakban a bizánci kultúra volt a legnagyobb hatással a művészetekre, valamint a 8–9. században az iszlám művészet is teret hódított. A bizánci építészet egyik jellegzetessége, hogy a templomoknál az egyenes főhajó helyett több kupolát építettek. E stílusban épült a Rodi Garganicó-i San Nicola di Mira-templom, valamint Torre Santa Susanna és Carpignano Salentino temploma, a San Pietro di Crepacore. Bizánci stílusban dekorálták a canosai lagrastai hipogeumokat. Nevezetes bizánci műemlék továbbá a szintén canosai Hauteville Bohemund mauzóleuma. Iszlám építészeti emlékek nem maradtak fenn, de bizonyos stíluselemek a későbbi romanikában tovább éltek. #### Apuliai romanika A dél-itáliai normann hódítások jelentős változásokat hoztak a helyi építészetben is. Mivel Róma elkötelezett támogatói voltak, az elfoglalt görög-bizánci területeken erőteljes latinizációba kezdtek. Ennek két fontos irányvonala volt: a bencések betelepítése a meghódított területekre, valamint nagyszabású egyházi építkezések támogatása. Ennek a kornak a meghatározó művészeti stílusirányzata Európában a romanika volt, amely visszanyúlt a klasszikus római építészethez, és annak stíluselemeit ötvözte. A stílus alapvető elemei a masszív falak és oszlopok, a kerekített boltívek és a lapos mennyezetek. Apuliában, így Bariban is, ez a stílus erősen ötvöződött a helyi bizánci és szaracén behatásokkal, ennek eredményeként a hagyományos, romanikára jellemző stíluselemek eklektikus módon más stíluselemekkel keveredtek, így váltak a hagyományosan kevésbé díszítettből erősen díszített formák. A festészetben továbbra is a bizánci stíluselemek érvényesültek, viszont a szobrászatban (amely elsősorban a katedrálisokhoz kötődött) erősen érezhetők az európai romanikától eltérő gazdag díszítések (virág- és állatmotívumok). Az apuliai romanika kiemelkedő alkotása a 11. században épült San Nicola-bazilika, amely mintaképül szolgált Trani, Barletta, Ruvo és Gravina katedrálisai számára. A normann hatalom megszilárdulásával sem felejtődtek el ezen stíluselemek, mint ahogyan azt a később épült sipontói, troiai és molfettai katedrálisok is bizonyítják. Bitonto, Otranto, Molfetta, Troia és Bari katedrálisai együtt szerepel azon helyszínek között, amelyeket kiemelkedő építészettörténeti jelentőségük miatt világörökségnek javasolnak. #### Normann-Stauf várépítészet A 13. században, II. Frigyes uralkodása idején a régióban, valamint a szomszédos Basilicatában nagyszabású várak építését kezdték el, illetve folytatták a korábban, a normannok által megkezdettek építését, hogy védelmet biztosítsanak a tenger valamint a szárazföld felől érkező ellenséges seregek ellen. Mivel II. Frigyes nagy érdeklődést mutatott a geometria iránt, a várak nagy része előre meghatározott, mondhatni típustervek alapján épült meg. A legtipikusabb példája ennek a szabályos nyolcszög alaprajzú Castel del Monte, amit – köszönhetően érdekes és egyedi építészeti megoldásainak – az UNESCO 1996-ban a világörökség részévé nyilvánított. A várak erős gótikus jellemvonásokat mutatnak, ahol viszont csak újjáépítés történt, ott megőrizték a tipikusan normann elemeket is, mint például a központi tornyot, amely a védelmi funkció mellett lakóhelyként is szolgált. A vastag falakat lőrésekkel látták el és erős sáncokkal vették körbe. A dél-itáliai normann építészet érdekessége, hogy teljesen eltérő elemekkel dolgozik, mint Angliában vagy Franciaországban, erősen hatnak rá a bizánci és arab stíluselemek, amelyekkel itt, Pugliában kapcsolatba került. A várak egy részét a későbbiekben az aragóniai- és Anjou-ház uralkodói kibővítették, továbbépítették. A normann-Stauf várépítészet legszebb példái Apricenában, Bovinóban, Candelában, Lucerában, Manfredóniában, Bariban, Conversanóban, Brindisiben és Copertinóban láthatók. #### A gótika kora A gótika meghonosodása a francia földről érkező Anjou-ház trónra kerülésével kezdődött. A romanika emlékeihez képest jóval kevesebb gótikus épület maradt fenn. Az egyik legszebb példája a lucerai dóm, amely egy mecset helyén épült fel 1302 és 1317 között. További értékes gótikus épületek a szintén lucerai San Francesco Antonio Fasani-szentély, a barlettai Santo Sepolcro-templom, a galatinai Santa Caterina d’Alessandria-bazilika valamint a cerignolai katedrális. Gótikus elemek ötvöződnek más stíluselemekkel Barletta, Altamura és Nardò katedrálisaiban. #### A barokk kora A barokk szülővárosa Róma volt, ahonnan a stílus gyorsan terjedt el Itália-szerte. Számos helyi formája alakult ki, így Leccében is. A barokk gyors fejlődését az 1571-es lepantói csata segítette elő, hiszen a törökök visszaverésével elmúlt a salentói partok állandó veszélyeztetettsége, és a tengeri kereskedelem is akadálymentesen megindulhatott. A barokk meghonosításában a klérusnak volt nagy szerepe, különösen a jezsuitáknak, celesztinusoknak és teatinusoknak, akik állandó kapcsolatokat ápoltak Rómával és ismerték az ottani építkezési stílusokat. A leccei barokk (olaszul barocco leccese) egyik fő jellegzetessége, hogy nem alakítja át a teret, azaz megmarad a klasszikus építészeti formák mellett, viszont a díszítések terén sokkal inkább a formagazdagság, a túltelítettség irányába mozdul el. E sajátos építészeti stílus kialakulását befolyásolta a helyi építőanyag, az úgynevezett leccei mészkő rugalmassága és könnyű megmunkálhatósága. Ez hozzájárult a művészek ötleteinek szárnyalásához, hiszen bármit rövid idő alatt ki lehetett faragni ebből az alapanyagból. Elsősorban az épületek homlokzataira jellemzőek a teljes alakú szoborcsoportok (emberi, állati és bizarr formák), a növényi motívumokkal díszített párkányzatok, a rengeteg kariatida, puttó, voluta, mitológiai motívumok. Az ablakkeretek és a bejárati portálok szintén erősen díszítettek. Egy másik jellegzetessége a leccei barokknak a kromatika hiánya. Az épületek külsejét nem festették le, és így a mészkő természetes színének és a napsugarak kölcsönhatásának eredményeképpen arany színben tündökölnek. Az épületek belsője sokkal visszafogottabb díszítésű. A leccei barokk legjellemzőbb példája a Santa Croce-bazilika. A régió északi részén, a Capitanata területén a leccei barokktól eltérő, az európai késő barokk jellemzőit felvonultató irányzat alakult ki. A helyenként rokokó stílusjegyeket mutató építmények közül a leghíresebbek San Severo valamint Foggia katedrálisai és középületei. #### A 19–20. század építészete A 19. század elején, Joachim Murat uralkodása idején döntöttek a déli városok kibővítéséről, és ekkor indult meg a tudatos várostervezés is, ami Bari és Taranto újvárosainak négyzethálós utcaszerkezetében is tetten érhető. A 19. század végén, a 20. század elején a kor kívánalmainak megfelelően a legtöbb bérpalota, középület és egyházi épület historizáló, vagy ritkábban szecessziós stílusban épült. Az 1930-as évek második felében, a fasiszták hatalomra kerülése után nagyszabású építkezéseket indítottak el. Mussolini Augustus császárt tekintette példaképének, aki nagyszabású építészeti műveket – diadalíveket, fürdőket, vízvezetékeket, amfiteátrumokat – hagyott maga után. Ezek egyben szolgálták a politikai reprezentáció, a tartósság és hasznosság követelményeit, a monumentalitást pedig dekoratív jegyekkel ötvözték. A monumentális modernista építészet példái a tarantói közigazgatási palota, a bari vásárközpont. A 20. század végi modern építészet példái a Renzo Piano tervezte zarándoktemplom San Giovanni Rotondóban és a San Nicola stadion Bariban, valamint a Gio Ponti tervezte Gran Madre di Dio-társkatedrális Tarantóban. #### Népi építészet Puglia népi építészetének jellegzetessége a trulló. Ez tulajdonképpen egy Alberobellóban és környékén szokásos lakóház forma: kör alaprajzú, hengerfalú, kúpfedelű építmény, kéménye a tető csúcsán van. A sátorkunyhó kőből épített változata. A kis város egyértelmű nevezetességei, amelyeknek a világörökségi helyszínné való nyilvánítását is köszönheti. Különösen a Salento és a Murgia területén elterjedtek az erődített tanyák, úgynevezett masseriák. Ezek egy része őrtoronnyal és vízárokkal is meg lett toldva, védekezésképpen a brigantik vagy egyéb ellenség támadásai ellen. ### Képzőművészetek A képzőművészetek terén a régió kevés országos, esetleg világhírre szert tevő művésszel dicsekszik. A legtöbb képzőművész szülővárosában élt és tevékenykedett, elsősorban egyházi megrendeléseket vállalva. Molfetta híres szülöttje Corrado Giaquinto, aki Nápolyban, Francesco Solimena műhelyében tanult, majd Rómába és Madridba költözött. Giuseppe de Nittis Barlettában született, és az első olasz impresszionista festők között tartják számon. Conversanóban élt és alkotott Paolo Finoglio, akinek fő műve Torquato Tasso Gerusalemme liberatájának megfestése. Ruvói származású Domenico Cantatore, akit az egyik legtehetségesebb 20. századi pugliai festőként tartanak számon. Pino Pascali ugyan Bariban született, de neve Polignano a Maréhoz kötődik, ahol létrehozta az „arte povera”’ (szegény művészet) mozgalmat, aminek lényege, hogy az emberi tevékenységek melléktermékeiből műalkotásokat hozzon létre. A modern művészet kiemelkedő képviselője Michiele Circiello. A régióban több kisebb képtár is működik, ezek általában a helyi festők műveinek bemutatására alapoznak. A legnagyobb múzeum Bariban található. A Pinacoteca Provinciale „Corrado Giaquinto” („Corrado Giaquinto” Városi Képtár) alapját helyi szervezetek által összegyűjtött festmények, valamint a nápolyi és római múzeumok adományai képezik, amelyek a középkori apuliai festészetet, a nápolyi iskola festészetét mutatják be, valamint értékes kerámiagyűjteménnyel és egy fotóművészeti gyűjteménnyel is rendelkezik. Barlettában De Nittis művei vannak kiállítva a festő nevét viselő városi képtárban. A bitontói Girolamo és Rosaria Devanna Modern Művészeti Nemzeti Galéria (Galleria nazionale di arte moderna „Girolamo e Rosaria Devanna”) Puglia első modern művészeti nemzeti galériája. A műalkotások nagy része a bitontói műkereskedők, Girolamo és Rosaria Devanna gyűjteményéből származnak. Ezek között 16–20. századi olasz festők művei találhatók. A múzeumban, amelyet a Palazzo Sylos-Calòban rendeztek be, jelenleg 166 festmény van kiállítva. ### Zene A tarantella hagyományos dél-olaszországi 6/8-os vagy 4/4-es ütemű gyors tánc, amely Taranto városából származik. A hiedelem szerint a tarantula pók (Lycosa tarentula) halálos csípésének gyógyítására használták, ugyanis úgy tartották, hogy az erőteljes, gyors táncolással az áldozat kiizzadja a mérget. Kialakulása a középkorra vezethető vissza, amikor (szintén a hiedelmek szerint) a pókok elszaporodtak a városban, és állítólag egyre több áldozatot követelt csípésük. A tudomány álláspontja szerint ennek nagyon kicsi a valószínűsége, ugyanis a pók csípése nem életveszélyes. Egyes kutatók úgy tartják, hogy a tánchoz kötődő hiedelemvilág azért alakult ki, hogy az emberek kikerüljék az egyház tiltását a táncos összejöveteleket illetően. A tarantella zenéjét általában mandolinon játsszák. Hasonló tánc a Salento területén népszerű pizzica, amit párban járnak, akár azonos nemű táncosok is. A pugliai zenei élet első nagy képviselője a tarentumi Arisztokszenosz, Arisztotelész tanítványa, filozófus és zeneteoretikus volt. A 18. században két híres zeneszerző alkotott maradandót a zenei életben. A bari Niccolò Piccinni az opera buffa műfajának jeles képviselője volt, míg a tarantói Giovanni Paisiello elsősorban nemzetközi téren tevékenykedett, sőt II. Katalin orosz cárnő udvarában is élt egy ideig. A verizmust képviselő Umberto Giordano Foggia szülöttje. Az énekesek közül Andria híres szülöttje a kasztrált Farinelli. A régióból származó további híres énekesek Tito Schipa, Domenico Modugno valamint Renzo Arbore. A 19. század végén nagy népszerűségnek örvendtek a falvak úgynevezett „bandái”, amelyek a legnépszerűbb operaslágereket szólaltatták meg. A kisebb falvakban ma is népszerűek, s elsősorban amatőr zenészekből állnak. Egyházi események állandó résztvevői. A kortárs zenében elsősorban a dzsessz, blues és rock dominál, de nagy népszerűségnek örvend a reggae és a ragga is. A legismertebb együttes a salentói Sud Sound System. ### Színház és film A leghíresebb pugliai színész kétségkívül a castellanetai Rodolfo Valentina, aki az 1920-as években Hollywood egyik nagy csillaga volt. Nonkomformista szerepformálásairól volt híres Carmelo Bene. Nevéhez az irodalom nagy klasszikusainak (Hamlet, Otello, Pinnochio) provokáló és felháborító színrevitelei fűződnek. Traniból származott Luigi Chiarelli, a groteszk színjátszás kiemelkedő egyénisége. Lecce szülöttje Regina Bianchi. A fiatalabb színészgeneráció kiemelkedő képviselői Michele Placido valamint Sergio Rubini. A színész-komikusok közül Lino Banfi és Diego Abantuono váltak országos hírűekké. ### Kézművesség A fazekasság régi hagyomány, amelynek gyökerei az ókorban keresendők, amikor a görögök megtelepedtek Magna Graeciában. Módszereiket az itt élő népek is átvették. Messzáp kerámiák láthatók a leccei múzeumban, görög vázák és edények pedig Tarantóban. Napjainkban Grottaglie a fazekasság legnagyobb központja, de manufaktúrák működnek San Pietro in Lamában, Laterzában, Martina Francában, Canosában, Lucerában és Cutrofianóban. Leccében nagy hagyománya van a papírmasé (olaszul cartapesta) készítésének. Ennek eredete a 17–18. századra, a leccei barokk virágzásának idejére vezethető vissza. Mivel a környéken más megmunkálható értékes alapanyag nem létezett, a helyi mesteremberek papírból kezdtek el maszkokat, szobrokat és egyéb vallási tárgyakat készíteni. A papírt náddal és fával erősítették. A papírmasé-készítést az egyház is támogatta, mivel az ellenreformáció egyik hatásos eszközeként tekintettek rá. Korábban elterjedt volt a csipkeverés is, napjainkban viszont csak Locorotondo környékére jellemző. ### Konyhája Puglia Olaszország egyik legtermékenyebb mezőgazdasági régiója, és ennek köszönhetően konyhája is változatos. Az olívaolaj alapélelmiszernek számít, hiszen innen származnak (különösen Bitonto környékéről) a legjobb minőségűek. Tipikus helyi fogás az olívaolajban megforgatott friss zöldségsaláta, a pinzimonio. A pugliai konyhára ugyanakkor rányomja a bélyegét, hogy nagyrészt tengerek veszik körül, így annak gyümölcsei és a halfélék sem hiányoznak a terítékről. Az előételek közül helyi specialitás a Martina Franca-i cervellata, ami borjúból és sertésből készült, édesköménnyel fűszerezett kolbász. A salsiccia leccese a Salento vidékén elterjedt különlegesség: szintén borjú- vagy sertéshús citromhéjjal, fahéjjal és szegfűszeggel ízesítve. A cozze arracanate olívaolajban kisütött kagylók, paradicsommal, fokhagymával, oregánóval és petrezselyemmel fűszerezve. A tarantella tonhalból készült kolbász. A főételek esetében pugliai konyha alapja (akárcsak Olaszország többi részén) a főtt tészta (pasta), amelyből óriási választék létezik. A panzerotti szardellával, ricotta sajttal és kapribogyóval töltött tésztaféle. A capellóba padlizsán, cukkini, borjúhús, tojás és sajt kerül, míg a ciceri e tria tölteléke csicseriborsóból és hagymából készül. A ’ncapriata ősrégi mediterrán recept: babpüré olívaolajjal és vegyes zöldséggel. A tésztafélék népes családjából az orechiette (fül alakú) tipikusan pugliai féle, rendszerint ragu ételekben használják. A pizzafélék közül a puddica helyi jellegzetesség: összehajtott, zöldségekkel tömött. A levesek közül a halleveseknek van nagy hagyománya, elsősorban Gallipoli vidékén, a brokkolilevesnek (zuppa di broccoli), a húslevesnek tésztával (brodo con pastine) és a zöldborsólevesnek (zuppa di piselli). A főételek nagy részét halból és tengeri gyümölcsből készítik. Népszerű a pirított kagyló (cozze gratinate), az ecetes, prézlis hal (scapece) és a kagylóból, rizsből és burgonyából készült tartiera alla barese. A húsos főételek közül ismertebbek az involtini di vitello (zöldséges borjú), ghummeriede alla brace (parázson sült bárány) és a vaddisznóhúsból készült spezzatino di cinghiale. A desszertek terén kevés a helyi különlegesség. A carteddate mézzel, fahéjjal és porcukorral leöntött karácsonyi péksütemény, míg a cauciuni csokoládéval, csicseriborsóval, fahéjjal töltött sütemények. Természetesen minden kisebb tájegységnek, sőt településnek saját konyhaművészete alakult ki, a helyi adottságokhoz igazodva. Altamura leginkább kenyeréről híres (Pane di Altamura), amelyet oltalom alatt álló eredetmegjelöléssel forgalmaznak (OEM). A kenyeret a vidéken termesztett durumbúza fajtákból (appulo, arcangelo, duilio, simeto) állítják elő hagyományos érlelési és dagasztási technikákat alkalmazva. A kenyerek mintegy 80%-át Olaszország más városaiba szállítják. Híres továbbá a pugliai borászat, aminek kifejlődéséhez kedvezett az alacsony térszint is. A hagyományok szerint a borászatot a föníciaiak honosították meg i. e. 2000-ben. A zömmel őshonos szőlőfajtákból (pl. Uva di Troia, Negroamaro, Sussumaniello) készülő pugliai borok közül a legrégebbi az Aleatico di Puglia. A legjobb fehérborok Martina Franca és Locorotondo környékén készülnek. A Salentói-félsziget híres bora a Matino Rosata nevű rosé. A Moscato di Trani kiváló édes bor. Ostuni környékén száraz borokat termelnek, míg Barletta, Canosa és Cerignola környéke a vörösborokról híres. ## Gazdasága ### Általános jellemzők Az egyes gazdasági ágazatok fejlődését és koncentráltságát tekintve Pugliában több gazdasági térség különíthető el: - A közép-pugliai gazdasági térség Bari környékére koncentrálódik. Ezen belül elkülöníthetők: - a murgia-bari kárpit- és bútoripar, amelynek központjai elsősorban Santeramo és Altamura, de hasonló üzemek működnek Bitontóban, Modugnóban, valamint Materában (Basilicata régió). Az egyik leggyorsabban fejlődő iparág köszönhetően nemzetközi hírnevének. - a bari finommechanika elsősorban a régió székhelyére koncentrálódik illetve a közeli Gioia del Colle és Bisceglie településekre. Elsősorban az autóipar számára gyártanak különféle alkatrészeket, de hidraulikus kalapácsok, orvosi eszközök és telekommunikációs kiegészítők gyártását is végzik. Erősen exportorientált iparág. - az észak-bari térség textil- és ruhaiparáról híres. Központjai a Bari környéki települések: Bitonto, Andria, Corato, Minervino, Ruvo, Terlizzi, Trani, Barletta, Bisceglie, Spinazzola és Gravina di Puglia. Ebben az iparágban erős a konkurencia az Európai Unió más államaiból. - az észak-bari térség cipőiparának központjai Barletta, Andria és Trani, napjainkban hanyatlóban van az egyre erősödő ázsiai konkurencia miatt. - az élelmiszeripar központjai Rutigliano, Corato, Altamura, Santeramo, ahol jelentős malmok és pékipari üzemek működnek. A tejfeldolgozás központjai Gioia del Colle, Acquaviva, Sammichele, Putignano és Andria. Olajtermelő települések Barletta, Bisceglie, Bitonto és Bari. A borászat fő központjai Gioia del Colle, Gravina és Locorotondo. Erősen exportorientált ágazat, különösen az olívaolaj és egyes tésztafélék terén. - a turizmus elsősorban a tengerparti településeken fejlett, Barlettától Ostuniig. Turisztikai szempontból vonzerőt jelentenek a nagy román kori katedrálisok Bitontóban és Ruvóban, valamint a trullók Alberobellóban és a castellanai barlangok. A turizmus fejlődésének egyik akadálya, hogy nincs egy központosított rendszer kialakítva a természeti és kulturális értékek kiaknázására, ezt az egyes települések lokálisan oldják meg. - A brindisi gazdasági térség főbb ágazatai: - a repülőgépgyártás, mechanika, gépgyártás, hajógyártás, vegyipar és energetika mind hagyományos iparágak Brindisi környékén. A városban található Dél-Olaszország legnagyobb vegyipari központja, az ENI itt építette fel egyik legnagyobb petrolkémiai üzemét. Ugyancsak az ENI érdekeltségébe tartoznak a város környékén lévő erőművek. Itt épül Olaszország legnagyobb fotovoltaikus parkja is. A építés alatt áll a brindisi gázátalakító, ami megkönnyíti majd a földgáz tengeri szállítását. A város az Alenia Aeronautica légipari vállalat egyik központja, számos légi jármű vázát gyártják itt. - az élelmiszeripar gyorsan fejlődő iparág a mezőgazdasági hátország gyors fejlődésének köszönhetően. - a turizmus néhány központ körül koncentrálódik a tengerparton (Fasano és Ostuni között). - a textil- és ruhaipar az utóbbi évtizedben indult fejlődésnek különösen a Barihoz és annak gazdasági vonzáskörzetéhez közelebb fekvő településeken. - A foggiai gazdasági térség ágazatai: - mezőgazdaság és élelmiszeripar: a Tavoliere Olaszország egyik legjelentősebb gabona- (különösen búza) és zöldségtermesztő vidéke. Ennek köszönhetően a térség vezető iparága az élelmiszerfeldolgozás, amely az itt élő lakosság 19%-t foglalkoztatja. - a finommechanikai üzemek Foggiában székelnek - a turizmus elsősorban a Gargano térségére koncentrálódik és a búcsújáró helyek (San Giovanni Rotondo, Monte Sant’Angelo) és a tengerparti üdülőhelyek népszerűségére (Vieste) alapoz. - A salentói gazdasági térség főbb jellemzői: - a textil- és ruhaipar központjai Matino, Tuglie, Casarano, Supersano, Ruffano, Racale (zokni), Corsano (nyakkendő), Maglie (sapka), Ugento, Nardò, Monteroni és Campi Salentina (textilanyagok). Elsősorban kis üzemekben zajlik a termelés a helyi piac számára. - a cipőipar az 1950-es években jelent meg Casarano és Tricase környékén. A legnagyobb gondot itt is az egyre erősödő ázsiai konkurencia jelenti. - a turizmus szinte csak a tengerpartra koncentrálódik és a régió többi térségéhez hasonlítva elmaradott. - a mezőgazdasághoz kapcsolódó élelmiszeripar főbb termékei a félkész ételek, lisztfélék, édességek és tésztafélék, de jelen van olívaolajtermelés is valamint kisebb mértékben a tejfeldolgozás, sajtkészítés. - A Jón-tengerparti gazdasági térség ágazatai: - a kerámiaipar központja Grottaglie. Az utóbbi időkben jelentősen visszaesett a kereslet csökkenése miatt. - a textilipar Martina Franca környékén van jelen és szoros kapcsolatban van a bari textilipari térséggel - a turizmus gyengén fejlett. Egyetlen központka Castellaneta Marina. - az acéliparnak és gépgyártóiparnak hagyományos központja Taranto. Az 1950-es évek végén Giuseppe Saragat államelnök megnyitotta az Italsider nevű acélgyárat, amely hosszú időn át Európa egyik legnagyobb acélipari létesítménye volt. Ez az acélkolosszus az akkori években fellendítette a helyi gazdaságot és számos kapcsolódó iparág fejlődését is eredményezte. Az 1980-as évek folyamán az acélipar világszintű válsághelyzete, valamint új anyagoknak a piacon való megjelenése az acélgyárat hanyatlásra ítélte, végül az acélgyárat 1995-ben privatizálták, és rengeteg munkás elveszítette a munkahelyét. A tarantói acélgyár ma 1500 hektáros területen fekszik. - a gazdaságban jelentős szerepe van a tarantói kikötőnek, amely az egyik legforgalmasabb a Földközi-tengeren. Évente kb. 50 millió tonna áru fordul meg a kikötőben. - a mezőgazdaság elsősorban a szőlő- és citrusfélék termesztése révén van jelen. Az egyes ágazatok részesedése a megyék gazdaságában (2009-es adatok): A bruttó hazai össztermék alakulása Pugliában: ### Mezőgazdaság Puglia az egyik legjelentősebb mezőgazdasági régió Olaszországban. A régi hagyományokkal rendelkező intenzív mezőgazdaság legfőbb termékei a búza és a paradicsom. Mindkettő termesztése elsősorban Foggia megyére jellemző. Az utóbbi nagy része Salerno megye üzemeiben kerül feldolgozásra. A régióban közel 50 millió olajfa található, ezzel az első számú olivaolaj-termelő régió. További jelentős mezőgazdasági termékek a saláta, az articsóka, az édeskömény, a káposzta, a zeller, a zab, a tök, a mandula, az őszibarack, a kivi, a dinnye és a csemegeszőlő.[^1] Puglia északi részén, különösen a Szubappenninek vidékén évszázados hagyománya van a vándorlegeltetésnek. A legeltetési útvonalak átnyúlnak a szomszédos régiókba is, hosszuk meghaladja a 3000 kilométert. A füves fő- (tratturi) és mellékutak (tratturelli vagy bracci) állami felügyelet alatt vannak. A nyájakat ezek mentén tavasszal Abruzzo hegyvidékére terelik, ősszel pedig vissza, a Szubappenninek és a Tavoliere vidékére. ### Halászat A halászat szintén egy jelentős gazdasági ágazat. A főbb halászkikötők Tarantóban, Manfredóniában, Molfettában, Mola di Bariban, Monopoliban, Gallipoliban és Castróban működnek. Az utóbbi évtizedekben bevezették az akvakultúrát is. A halászzsákmányt elsősorban keszegek, sügérek, márnafélék, szardellafélék és rákfélék teszik ki. Tarantóban van napjaink legnagyobb feketekagyló-tenyészete: kb. 1300 üzemi munkás több, mint tonna feketekagylót dolgoz fel évente. A feketekagyló-tenyészet a város gazdasági életét évszázadok óta jellemzi, olyan mértékben, hogy a feketekagyló Taranto gasztronómiai szimbóluma lett. A lakosok úgy tartják, hogy a La Speziában, Pólában és Olbiában lévő feketekagyló-tenyészeteket is tarantóiak hozták létre. ### Turizmus 2009-ben kb. 3 millióan látogattak el a régióba, ami a 2008-as esztendőhöz képest 2,5%-os növekedést, 12 millió eltöltött éjszakát jelent. A turisták zöme (86,8%) az ország más régióiból érkezik. Az 1999 és 2009 közötti időszakban az idegenforgalmi bevételek 43,4%-kal nőttek. A turisták 47%-a nyaralási céllal keresi fel a régiót, 27,2%-a személyes okok miatt és mindössze 25,7% munkaügyi okok miatt. Az alábbi táblázat az egyes megyékbe érkező turisták számát, valamint az eltöltött éjszakák számát mutatja be: ### Munkanélküliség A munkanélküliségi ráta 11,6%, szemben az országos 8%-kal. A munkanélküliségi ráta alakulása (2009-es adatok): ### Sacra corona unita A Sacra corona unita (SCU, magyarul Egyesült szent korona) maffiatípusú, szervezett bűnözők alkotta csoportosulás. Aktív működési területe különösen a tartomány központjára, Bari és Lecce városokra határolható be. Viszonylag új szerveződés, először 1983-ban hallatott magáról. A szervezet leginkább a nápolyi Camorrához hasonlítható: kb. 50 klánból áll, amelyeknek hozzávetőlegesen 2000 tagja van összesen. A maffiacsoport cigaretta-, kábítószer-, fegyver- és embercsempészetre specializálta magát. Az SCU más bűnözőcsoportoktól jutalékot szed be, ha azok partra szállnak Olaszország délkeleti, adriai partjain, amely az ide vagy innen Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Albánia felé irányuló csempészés egyik főbb tranzitállomása. Az SCU pénzmosással, zsarolással, valamint politikai korrupciós ügyletekkel is foglalkozik. E bűnszövetkezet állt több ezernyi albán állampolgár Olaszországba csempészése mögött is, s többek között albán nőket szállítottak prostitúciós céllal Olaszországba (esetenként „mai rabszolga-kereskedőknek” nevezik őket). ## Közlekedés ### Autóutak A régiót két autópálya érinti. Az A14-es (vagy adriai autópálya) Bolognát köti össze Tarantóval, érintve Foggia, Bari és Brindisi városokat. Az A16-os, amelyet a „két tenger autópályájának” is neveznek, mert a Tirrén-tenger partját köti össze az Adriai-tenger partjával, Nápolyból indul Canosa di Pugliáig. További jelentős közutak az úgynevezett Superstada Bari–Lecce, amely a két megyeközpontot köti össze, és egyben a Salento felé vezető legforgalmasabb útvonal. Az SS16-os országút Barit köti össze Foggiával valamint a tengerparti városokkal. Az SS100-as út Barit köti össze Tarantóval, érintve a Murgia főbb településeit. Az SS7-es Taranto közelében lép be a régió területére, majd elkerülve a várost Brindisi felé tart, érintve a Murgia déli részének főbb településeit. Az SS106-os a Tarantói-öböl partján köti össze a régiót Reggio Calabriával. Az SS96-os Barit köti össze Altamurával, majd innen az SS99-es halad tovább Matera irányában. Ez a legjelentősebb közúti kapcsolat Basilicata régióval. Gargano településeivel az SS89-es biztosítja a kapcsolatot Foggián és Manfredónián keresztül. A Salento déli részének településeit az SS275-ös országút érinti. ### Vasút Olaszország többi régiójához képest Puglia vasúthálózata ritkább és fejletlenebb. A vasúti közlekedés részben állami felügyelet alatt van, részben pedig magánvasút-társaságok bonyolítják le. A legnagyobb vasúti csomópont Bari (Bari Centrale). Jelentős forgalmat bonyolítanak le továbbá Taranto, Lecce, Foggia és Brindisi vasútállomásai is. - Ferrovie dello Stato – Az állami vasúttársaság a vasúti fővonalakat üzemelteti. Az országos hálózat két fontos vonala érinti, az úgynevezett Ferrovia Adriatica, azaz Adriai-vasút, amely az Adriai-tenger partján levő településeket köti össze Anconától Leccéig. Ennek egy szakaszát, Foggia és Bari között, az utóbbi években átalakították nagysebességű vonatok számára (maximális sebesség 250 km/h). Ez a vonal Foggiánál találkozik a Nápoly felé tartó fővonallal. Ugyancsak Foggiából indul a Basilicata székhelye, Potenza felé tartó vasútvonal. A Ferrovia Jonica a Jón-tenger partján haladva köti össze Tarantót Reggio Calabriával. Ugyancsak az állami vasúttársaság üzemelteti a Bari és Taranto, valamint a Taranto és Brindisi közötti fővonalakat, valamint a Barletta–Spinazzola, Foggia–Manfredonia, valamint a Rocchetta Sant’Antonio–Gioia del Colle mellékvonalakat. - Ferrovie del Nord Barese (vagy Ferrotramviaria) – A magánvasút-társaság, mint arra neve is utal, a Baritól északra levő településeket köti össze. A Bari és Barletta közötti, a szárazföld belsejében futó vonalat üzemelteti (Bari–Bitonto–Terlizzi–Ruvo di Puglia–Corato–Andria–Barletta). A két város között a tengerpart mentén, az állami vasúttársaság által üzemeltetett fővonal révén is létezik kapcsolat (Bari–Giovinazzo–Molfetta–Bisceglie–Trani–Barletta). Ez a társaság üzemelteti a bari gyorsvasutat is (Ferrovia Metropolitana). - Ferrovie del Sud Est – A magánvasút-társaság több mellékvonalat is üzemeltet Bari, Brindisi és Taranto megyékben, valamint a Salento területén (Bari–Martina Franca–Taranto, Bari–Casamassima–Putignano, Martina Franca–Lecce, Novoli–Gagliano del Capo, Casarano–Gallipoli, Lecce–Otranto, Zollino–Gallipoli és Maglie–Gagliano del Capo). A társaság kiterjedt autóbusz-hálózatot is üzemeltet - Ferrovie Appulo-Lucane – A társaság a Barit Materával (Altamurán át) és az Altamurát Potenzával összekötő keskeny nyomtávú vasútvonalat üzemelteti, valamint az útvonal mentén elhelyezkedő települések közötti autóbusz-hálózatot. - Ferrovie del Gargano – A társaság a San Severo–Peschici és a Foggia–Lucera vonalakat üzemelteti, de személyszállítást folytat az állami vasúttársasághoz tartozó San Severo–Foggia–Bari és Foggia–Manfredonia vonalakon is. ### Légi közlekedés Puglia négy jelentős repülőterét a régió által birtokolt Aeroporti di Puglia S.p.a. vállalat üzemelteti. A legnagyobb repülőtér a Bari-palesei, amelynek új terminálját 2005-ben avatták fel, és évente 3,6 millió utas fogadására képes. A másik jelentős repülőtér a Brindisi-casalei, amely a fapados társaságoknak köszönhetően 2010-ben már több mint egy millió utast fogadott. A foggiai és a tarantói repülőterek lényegesen kisebb utasforgalmat bonyolítanak le. Az utóbbinak jelentős szerepe van a teherforgalomban is, kiszolgálja az Alenia Aeronautica vállalatot. Katonai repülőterek vannak Gioia del Colle és Galatina mellett. A Lecce–San Cataldo repülőteret magáncélokra használják. ### Hajózás A régióban számos kikötő üzemel. Ezek közül a legjelentősebb a tarantói, fontos kereskedelmi szerepet tölt be Olaszország gazdasági életében. A kereskedelmi és ipari kikötő intézményei a Mar Grande északnyugati részén találhatók. A kikötő forgalmát modern felszerelésekkel egy irányítótorony felügyeli. Évente kb. 50 millió tonna áru fordul meg a kikötőben. Fontos része a hadikikötő, amely a La Spezia-i után a második legnagyobb az országban. Az új flottaállomást 2004. június 25-én avatták fel. Az olasz haditengerészeti parancsnokságnak alárendelt bázis, amelyhez a NATO néhány intézménye is társul, a Mar Grandéban fekszik, a Chiapparo'' nevű kis öbölben. A 60 hektáros támaszpont állami területen fekszik. További jelentős kikötők: - Bari: Jelentős kereskedelmi és turisztikai szerepe van. Óceánjárók fogadására is alkalmas. Jelentős személyforgalmat bonyolít le Albániával és Görögországgal. - Brindisi: Elsősorban kereskedelmi szerepe van, de fontos hadikikötő is. Jelentős személyforgalmat bonyolít le Albániával, Görögországgal és Törökországgal. Kisebb kikötők vannak Manfredóniában, Rodi Garganicóban, Barlettában, Traniban, Biscegliében, Molfettában, Monopoliban, Otrantóban és Gallipoliban. Ezeknek elsősorban a halászatban és turizmusban van kiemelt szerepük, a kereskedelemben kevésbé. [^1]:

0,999...

A matematikában a 0,999... végtelen szakaszos tizedestört, amelyet még $0{,}\bar{9},$ $0{,}\dot{9}$ vagy $\ 0{,}(9)$ alakban is írnak. Érdekessége, hogy eggyel egyenlő, minthogy az 1 számnak két tizedestört előállítása is van, az 1,000... és a 0,999... Más szavakkal a '0,999...' szimbólum ugyanazt a számot jelöli, mint az '1' szimbólum. Magának az 1 = 0,999... egyenlőségnek (illetve az ilyen típusú egyenlőségeknek) sokféle bizonyítása ismert, ezek a szigorúság különböző fokán állnak, attól függően, hogy középiskolások vagy felsőbb tanulmányokat folytatók számára készültek. Az utóbbi évtizedekben a matematikapedagógusok vizsgálatokat végeztek arra vonatkozóan, hogy a tanulók mennyire fogadják el az 1 = 0,999... típusú egyenlőségeket. A felmérések szerint a tanulók közül sokan alapvetően megkérdőjelezik vagy elutasítják az egyenlőség fennállását, sokakat pedig a tankönyvek, a tanárok és aritmetikai érvelések meggyőznek arról, hogy igaz a szóban forgó egyenlőség. Mindazonáltal gyakorta ragaszkodnak ahhoz, hogy az állítás igazsága további igazolásra szorul. A diákok érvelése (akár az állítás cáfolásakor, akár igazolásakor) általában a valós számokkal kapcsolatos néhány intuitív elképzelés körül csoportosul. Például, hogy minden egyes számnak egyetlen tizedestört alakja van. Egy másik elképzelés, hogy az 1 a 0,999...-től végtelen kicsiben különbözik, ahol a különbség az infinitezimális egység. ## Definíció A 0,999... az a szám, amely a 0; 0,9; 0,99; 0,999, ... sorozat határértéke. E sorozat n-edik elemében n–1 kilences van a tizedesvessző után. Így az az állítás, hogy 0,999... = 1, egyenértékű azzal, hogy ez a sorozat az egyhez tart. A határérték létezik, hiszen a sorozat monoton növekvő (az n+1-edik tag 9·10^-n-nel nagyobb az n-ediknél) és felülről korlátos (az 1 jó felső korlát). == A 0,999... = 1 állítás == A 0,999... végtelen tizedestört, és az állítás néhány nagyon egyszerű bizonyítása kihasználja a tízes számrendszer aritmetikai tulajdonságait. Az összehasonlítás alaptulajdonsága: két véges tizedestört, aminek különbözőek a jegyeik, különböző számot jelent, eltekintve az utánuk írt nulláktól. Az 1 nem kitüntetett szám abban az értelemben, hogy csak ő rendelkezne két tizedestört alakkal. Minden véges tizedestört alakban írható szám kétféleképpen is megadható. Például: $\frac{6}{5}=1{,}2000\dots = 1{,}1999\dots\,$ Továbbá a valós számok végtelen sor alakjában való felírása, mint amely maga a 0,999... kifejezés is, a tízestől különböző számrendszerben sem feltétlenül egyértelmű. Minden számrendszerben vannak olyan valós számok, melyek többféleképpen írhatók fel az adott számrendszerben, mi több, ez még a tört és irracionális alapú számrendszerekben is így van. A jelenség alkalmazásaként megemlíthetjük a Cantor-halmazra vonatkozó vizsgálatokat. Speciálisan, bármely 0,99...9 alakú szám egynél kisebb, ha véges sok kilences van benne. ### Kételkedők és érveik Még a matematika szakos hallgatók is gyakran kételkednek 0,999... és 1 egyenlőségében. Az okok között szerepel a határérték szabatos fogalmától való makacs idegenkedésük és az infinitezimális mennyiségek természetéről való – a bevett nézethez képest – másként gondolkodásuk. A zavart több közös tényező fokozza: - Úgy látják, hogy minden valós számnak egyféle tizedestört alakja van. Számukra az a jelenség, hogy egy számnak két lényegesen eltérő tizedestört alakja van, paradoxnak tűnik, zavarukat csak fokozza, hogy pont az 1-ről van szó, amiről azt gondolják, hogy ennek természetét már jól ismerik. - Néhányan úgy értelmezik a "0,999..." alakot, mint ami sok, de véges sok 9-esből áll, melyek darabszáma esetleg változó vagy határozatlanul nagy. Ha pedig mégis elfogadják a végtelen sok 9-est, akkor pedig egy utolsó 9-est képzelnek valahová a végtelenbe. - A határérték fogalmának intuitív vagy homályos bevezetése, feltételezése az oktatásban ahhoz vezethet, hogy a hallgatók a határérték megadását inkább valamiféle végtelen eljárásnak fogják fel, mint egy konkrét értékre való rámutatásnak, előtérbe helyezve azt a jelenséget, hogy a sorozatnak nem kell elérnie határértékét. Amikor a sorozat és határértékének különböző volta a hallgatók számára világos, akkor intuitív tárgyalás esetén számukra a "0,999..." szimbólum sokkal inkább sorozat, mint határérték. - Egyesek a 0,999...-et rögzített értéknek fogják fel, ami egy infinitezimális mértékű mennyiséggel kisebb 1-nél. - Mások meggyőződése, hogy egy konvergens sor összege legjobb esetben is csak közelítés, azaz 0,999... ≈ 1. Mindezen szemléletek a valós számok hagyományos értelmezésében hibás gondolatmenetek alapjai, ám néhány közülük érvényes lehet más számkörökben, például a nemsztenderd valós számok elméletében. Hasznosak lehetnek továbbá akár általános matematikai értelemben, akár tanulságos ellenpéldaként tekintve, ami a 0,999... jobb megértéséhez vezethet. Nagy részükkel David Tall is találkozott, amikor a tanulást és a gondolkodást tanulmányozta hallgatói körében. Úgy találta, hogy a hallgatók azért utasították el először ennek az egyenlőségnek a gondolatát, mert a 0,999... számot egy olyan sorozatnak látták, amely egyre inkább megközelíti az 1-et, és nem egy rögzített értékként. A következő vélemények is felmerültek: - A 0,999... szám a legnagyobb végtelen tizedestört, ami kisebb 1-nél. - Nem határozhatod meg, hogy hány tizedesjegye van. Legtöbbjük meggyőzhető az elemi bizonyítások segítségével, de vannak, akik továbbra is kételkednek és frusztrálódnak. A hallgatók, akik képesek precíz definíciókat alkalmazni, egy meglepő eredmény láttán automatikusan újra az intuitív képek hatása alá kerülnek, így a kevésbé elemi bizonyításokat sem mindig értik meg. Egy valós analízist tanuló hallgató például képes volt belátni, hogy ¹⁄₃ = 0,333... a szuprémum segítségével, de még mindig ellenállt a 0,999... = 1 egyenlőségnek, a hosszú osztásra vonatkozó tapasztalataira hagyatkozva. Mások, akik szintén be tudják bizonyítani, hogy ¹⁄₃ = 0,333..., még mindig nem érzik megfelelőnek a törteket használó bizonyítást, mondván, hogy a logika fontosabb a matematikában, mint a számítások. Joseph Mazur mesélte, hogy volt egy egyébként kitűnő hallgatója, aki majdnem mindenben kételkedett, amit az oktatója mondott, de mindig hitt a számológépének. Azt hitte, hogy 9 tizedesjegy elég a matematikához, még ahhoz is, hogy kiszámolja 23 négyzetgyökét. Képtelen volt megérteni a 9,99... = 10 határértékes bizonyítását, és „vadul elképzelt végtelen növekvő sorozatnak” nevezte. Ed Dubinsky és Tsai elmélete szerint, akik a 0,999... számot véges, de meghatározatlanul hosszúnak fogják fel, amely egy végtelenül kis mennyiséggel kisebb 1-nél, azok nem értették meg a végtelen tizedestörteket eredményező végtelen sorokat. Megint mások a sor és sorösszeg fogalmát nem képesek megkülönböztetni. Számukra a 0,999... egy sort (tehát egy számítási eljárást és nem sorösszeget, vagyis számot) jelöl, míg az 1 az szám, azaz nem ugyanolyan minőségű, így nem lehetnek egyenlők. ### Bizonyítás #### Egyszerű bizonyítás Ha $1/3 = 0{,}333\dots$, akkor $3/3 = 0{,}999\dots$. Mivel $3/3 = 1$, ezért $0{,}999\dots = 1$ #### Algebrai bizonyítások ##### Bizonyítás törtekkel A törtek felírhatók véges vagy végtelen szakaszos tizedestört alakban. Így például ¹⁄₃ egyenlő lesz a 0,333... végtelen szakaszos tizedestörttel, amiben a 3-as számjegy végtelen sokszor ismétlődik. Ezt az egyenlőséget hárommal szorozva adódik a 0,999... = 1 egyenlőség. Minden 3-as számjegy 3-mal szorzódik, így lesz belőle 9, ezért 3 × 0,333... = 0,999... (nincs átvitel), és 3 × ¹⁄₃ = 1, tehát $0,999\dots = 1$. A bizonyítás egy másik változata az ¹/₉ = 0,111... egyenletet szorozza 9-cel. Ugyanennek a bizonyításnak egy könnyített változata ⁹/₉ = 1, és ⁹/₉ = 0,999..., mivel ¹/₉ = 0,111... Az egyenlőség tranzitivitása miatt 1 = 0,999... Ez az okoskodás hallgatólagosan feltételezi, hogy a végtelen tizedes törtekkel ugyanúgy kell szorozni, mint a végesekkel: itt például bizonyítás nélkül elfogadjuk, hogy a $\begin{align} 9 \times 0,1 &= 0,9 \\ 9 \times 0,11 &= 0,99 \\ 9 \times 0,111 &= 0,999 \\ 9 \times 0,1111 &= 0,9999 \\ \end{align}$ típusú azonosságokból következik, hogy $9 \times 0,111\dots = 0,999\dots$ ##### Számjegy-manipuláció A bizonyítás egy másik módja azt a tényt használja ki, hogy 10-zel szorozva a jegyek nem változnak, csak a tizedesvessző mozdul el, és hallgatólagosan feltételezi, hogy ez a szabály a végtelen tizedes törtekre is érvényes. Ezért 10 × 0,999... = 9,999..., ami 9-cel nagyobb az eredeti számnál. A 9,999... – 0,999... kivonás jegyről jegyre végezhető el, és 9 – 9 = 0 minden, a tizedesvessző utáni jegyre fennáll. Így a művelet eredménye 9. Most felírunk egy egyenletrendszert, és megoldjuk 0,999...-re. Nevezzük ezt a számot c-nek. Az egyenlet így néz ki: 10c – c = 9. Ez lényegében ugyanaz, mint 9c = 9. Ezt 9-cel osztva c = 1. Egyenletek sorozatával felírva <math> \begin{align} x &= 0,999\ldots \\ 10 x &= 9,999\ldots \\ 10 x - x &= 9,999\ldots - 0,999\ldots \\ 9 x &= 9 \\ x &= 1 \\ 0,999\ldots &= 1 \end{align} </math> #### Valós analízis A 0,999...-re vonatkozó kérdés valójában nem érinti az analízis megalapozási problémáit, valós számok bevezetéséhez nincs szükség tizedestört-előállításra, így az ezzel a kérdéssel való foglalkozás a matematika szokásos felépítésében sokáig halogatható. Előbb-utóbb azonban elkerülhetetlen, hogy az analízis definiálja a valós számok tizedestört alakját. Ezen olyan $b_0,b_1b_2b_3b_4b_5\dots$ szimbólumsorozatot értünk, melyben b₀ jelöli a szám egészrészét, a törtrészt pedig a $(b_1;b_2;b_3;\dots;b_n;\dots)\,$ végtelen, tizedesjegyekből álló sorozat elemei reprezentálják. A tizedesvessző az egész- és a törtrészt választja el. A 0,999... vizsgálatánál eltekinthetünk a negatív egészrész esetétől, sőt akár magától az egészrésztől is. Világos, hogy: - a törtrészben végtelen sok jegy is lehet, - a jelölés helyiértékes, azaz például az 5 az 500-ban tízszer annyit ér, mint az 50-ben, és 0,05-ben tízszer annyit ér, mint 0,005-ben. ##### Végtelen sorozatok és sorok A végtelen tizedestörteket többnyire végtelen sorok összegeként vezetik be. Általános esetben a tizedestört alak által kijelölt szám értéke: $b_0 , b_1 b_2 b_3 b_4 \ldots = b_0 + b_1({\tfrac{1}{10}}) + b_2({\tfrac{1}{10}})^2 + b_3({\tfrac{1}{10}})^3 + b_4({\tfrac{1}{10}})^4 + \cdots .$ Mivel a 0,999...-ben a tizedesjegyek mind azonosak, ezért az előbbi képlet kiszámításához elegendő a mértani sorokról szóló tételhez fordulnunk. Eszerint, ha a tetszőleges valós szám, amely a mértani sor kezdőeleme és \|r\| \< 1 szám, akkor $a+ar+ar^2+ar^3+\cdots = a\cdot\frac{1}{1-r}.$ Jelen esetben a sor az előbbi második tagjánál kezdődik: $ar+ar^2+ar^3+\cdots = \frac{ar}{1-r}$ A 0,999... esetén a = 9 és r = $\scriptstyle{\frac{1}{10}}$, ezért a képlet ekkor $0,999\ldots = 9(\tfrac{1}{10}) + 9({\tfrac{1}{10}})^2 + 9({\tfrac{1}{10}})^3 + \cdots = \frac{9({\tfrac{1}{10}})}{1-{\tfrac{1}{10}}} = 1.\,$ Ez a bizonyítás (pontosabban a 9,999... = 10 bizonyítása) Leonhard Euler 1770-es Az algebra elemei című munkájában is szerepel. Felhasználtuk azt a tételt, ami szerint, ha (a_n) konvergens számsorozat, és határértéke a, akkor tetszőleges $c \in \mathbb R$-re a ca_n sorozat is konvergens, és határértéke ca. Ennek bizonyításához először tekintsük azt a speciális esetet, amikor a = 0. Legyen ε tetszőleges pozitív szám, és K \> \|c\| pozitív szám. (a_n) tart a nullához, ezért ε /K -hoz van egy elég nagy N szám, hogy ha n\>N, akkor \|a_n\| \< ε /K. Eszerint minden n\>N-re \|(ca)_n\| = \|ca_n\| \< Kε /K=ε, és ezzel ca_n szintén a nullához tart. Ha a nem nulla, akkor a sorozat minden tagjából levonunk a-t, így olyan (a_n – a) sorozatot kapunk, amelynek határértéke nulla. A speciális eset szerint, ha c-vel szorozzuk, akkor is tart a nullához, ezért c(a_n – a) = (ca_n – ca) határértéke nulla, tehát a ca_n sorozat ca-hoz tart. Hasonlók tudhatók két sorozat összeadásáról és kivonásáról is. Itt mindkét sorozatban elmegyünk addig, amíg ε / 2 -nél közelebb kerülünk a határértékhez. Megnézzük, melyikben nagyobb a küszöbszám. Ez a küszöb jó lesz az összegsorozathoz és az ε számhoz. Ezzel a tétellel bizonyítható a számjegy-manipuláció és a törtekkel való bizonyítás helyessége is. A mértani sor összegére vonatkozó eredmény Eulernél sokkal korábbi. Már Apollóniosz is használta a parabolaszelet területének meghatározására. A 18. században a deriválásokat tipikus módon a sorokkal végzett tagonkénti műveletekkel végezték úgy, ahogy ennek a szócikknek az algebrai megoldásokat részletező szakaszában bemutattuk. Bonnycastle 1811-es An Introduction to Algebra című tankönyvében már felvonultatja a 0,999...-ra vonatkozó állítás mértani sorral történő bizonyítását. A 19. században pontosították a sorösszeg fogalmát, oly módon, ahogy az ma szokásos: a sor összege nem más, mint egy sorozat részletösszegei sorozatának határértéke. A határérték szigorú fogalmára hivatkozó bizonyítás szerepel például Rudin könyvében. Bővebben. A (x₁, x₂, x₃, ...) sorozat határértéke az x szám, ha az \|x_n – x\| távolság tetszőlegesen kicsivé válik, amint az n elegendően nagy. A 0,999... = 1 kijelentés megfogalmazható a határérték felhasználásával és igazolható is: $0,999\ldots = \lim_{n\to\infty}0,\underbrace{ 99\ldots9 }_{n} = \lim_{n\to\infty}\sum_{k = 1}^n\frac{9}{10^k} = \lim_{n\to\infty}\left(1-\frac{1}{10^n}\right) = 1-\lim_{n\to\infty}\frac{1}{10^n} = 1.\,$ Az utolsó lépésnél – hogy lim ¹/_10ⁿ = 0 – gyakran hivatkoznak a valós számok arkhimédészi tulajdonságára, azaz arra, hogy minden valós számnál van nagyobb természetes szám (amiből következik, hogy ¹/_n minden pozitív valós számnál kisebbé válik, ahogy az ¹/_10ⁿ is). #### Egymásba skatulyázott intervallumok és legkisebb felső korlátok A sorösszeggel történő definíció lehetőséget nyújt arra, hogy definiáljuk azt a valós számot, melyet a tizedestört-előállítás meghatároz. Ezzel ellenkező szemlélet, hogy egy adott valós számhoz definiálunk egy olyan tizedestört alakot, amely megnevezi. Tegyük fel, hogy az x valós számról azt tudjuk, hogy a [0; 10] intervallumba esik. Felírjuk egy tizedes előállítását. - A [0; 10] intervallumot feloszthatjuk 10 részre úgy, hogy a végpontok fedjék egymást. Az x szám tehát az $[0; 1], \quad [1; 2], \quad [2; 3], \dots, \quad [9; 10]$ zárt intervallumok egyikébe biztosan beleesik. Tegyük fel, tudjuk, hogy a [2; 3]-ban van. Ekkor rögzítsük a b₀ = 2 számot, mint tizedestört alakban az egész számot. - A [2; 3] intervallumot osszuk tovább: [2; 2,1], [2,1; 2,2], ..., [2,8; 2,9], [2,9; 3]. Ekkor x ezek valamelyikébe esik, mondjuk a [2,8; 2,9]-be. Rögzítsük a b₁ = 8-as számjegyet, mint az első számjegyet. - Az eljárást folytatva egymásba skatulyázott intervallumok végtelen sorozatát kapjuk, amelyeket a jegyek végtelen sorozata címkéz: b₀, b₁, b₂, b₃, ..., ami így írható: x = b₀,b₁b₂b₃... Ezt az eljárást szem előtt tartva, az, hogy 1 egyaránt lehet 1,000... és 0,999..., annak a következménye, hogy az 1 szám eleme mind a [0;1], mind az [1;2] intervallumnak, így az eljárás első lépésében akármelyiket választhatjuk az 1 tizedestört előállítására. Az eljárás helyességéhez azt kell megmutatnunk, hogy a tizedestört-előállítás egyetlen valós számra mutat. Ezt meg lehet oldani határértékkel, de más konstrukciók a rendezést használják. Nyílegyenes választás a beágyazott intervallumok tétele, amely kimondja, hogy egymásba ágyazott zárt intervallumok végtelen sorozatának egy közös pontja van. Így b₀,b₁b₂b₃... az a szám, amely benne van a {b₀, b₀.b₁, b₀.b₁b₂, ...} intervallumok mindegyikében. Ez a tétel a valós számok egy még alapvetőbb tulajdonságán nyugszik: a legkisebb felső korlátok, azaz a szuprémumok létén. Ehhez definiálni kell b₀-t a b₁b₂b₃... approximáló sorozat legkisebb felső korlátjaként. Látható, hogy ez az eljárás konzisztens a felosztási folyamattal, amiből ismét következik, hogy 0,999... = 1. > Az, hogy egy valós számnak két különböző tizedestört alakja lehet, csupán annak a következménye, hogy van két, valós számokból álló halmaz, amelynek ugyanaz a legkisebb felső korlátja. #### Valós számok Más megközelítések a valós számokat a racionális számok fölötti struktúraként tekintik. Az axiomatikus halmazelmélet szerint a 0-val kezdődő természetes számok mindegyikének van rákövetkezője. Az így definiált természetes számok ellentettjeikkel együtt kiadják az egész számokat, és ezek hányadosai pedig a racionális számokat. Ezeken a számkörökön belül aritmetikai műveletek is végezhetők: ezek a számok összeadhatók, kivonhatók, szorozhatók, oszthatók egymással. Sőt, rendezett struktúrákat adnak, így az egyik szám összehasonlítható egy másikkal, és nemcsak azt lehet megkérdezni, hogy egyenlőek-e, hanem lehet az egyik kisebb vagy nagyobb a másiknál. Az előzőknél jóval nagyobb kiterjesztés a racionális számokról a valósakra áttérni. Többféle lehetőség is kínálkozik erre, ezek közül kettőt 1872-ben publikáltak: a Dedekind-szeleteket és a Cauchy-sorozatokat. A valós analízisről szóló jegyzetek nem tartalmazzák a 0,999... = 1 direkt bizonyítását, inkább az analízis axiómáival foglalkoznak. A legtöbb konstrukciónak az a célja, hogy bemutassa vagy igazolja a valós számok axiómáit, amelyek a fenti bizonyításokat támogatják. Néhány szerzőnek viszont az az ötlete, hogy elsőre a konstrukciókat mutassák be, mert úgy logikusabb a felépítés, és a végeredmények függetlenebbek. ##### Dedekind-szeletek A Dedekind-szeleteket használó megközelítés szerint minden valós szám a nála kisebb racionális számok halmaza. Speciálisan, az 1 azoknak a racionális számoknak a halmaza, amelyek kisebbek 1-nél. Minden pozitív tizedestört meghatároz egy Dedekind-szeletet: azoknak a véges tizedestörteknek a halmazát, amelyek levágással kaphatók belőle. Így a 0,999... valós szám tekinthető az olyan r valós számok halmazának, amelyekre r \< 0 vagy r \< 0,9 vagy r \< 0,99 vagy r kisebb, mint egy $\begin{align}1-(\tfrac{1}{10})^n\end{align}$ alakú szám. 0,999... összes eleme kisebb, mint 1, így eleme az 1 valós számnak. Visszafelé, az 1 elemeire $\begin{align}\tfrac{a}{b}<1\end{align}$, amiből $\begin{align}\tfrac{a}{b}<1-(\tfrac{1}{10})^b\end{align}$. Mivel 0,999... és 1 ugyanazokat az elemeket tartalmazza, ezért a két halmaz, így a két szám egyenlő. ##### Cauchy-sorozatok A valós számok konstrukciójának egy másik módja a Cauchy-sorozatokat használja. Először is x és y távolságát az \|x ‒ y\| értékkel definiálja, ahol \|z\| a szokott értelemben vett abszolútérték-függvény. A továbbiakban a megközelítés ezt a távolságmértéket használja. A sorozatokat leképezésként értelmezi a pozitív egészek halmazáról a valós számok halmazába, ahol is n-nek a sorozat n-edik eleme felel meg. A valós számokat Cauchy-sorozatokként definiálja, ahol is két sorozatot egyenlőnek tekint, ha az (x_n ‒ y_n) sorozat határértéke 0. Ebben a megközelítésben azt kell bizonyítani, hogy az 1 – 0, 1 – (9 / 10), 1 – (99 / 100), ... = 1, (1 / 10), (1 /100), ... sorozat határértéke 0. A sorozat n-edik tagját tekintve elég megmutatni, hogy$$\lim_{n\rightarrow\infty}\frac{1}{10^n} = 0.$$ Ez pedig nyilvánvaló, hiszen a 0,1 \< 1 hányadosú mértani sor határértéke véges. A Cauchy-sorozatokat használó definíciót elsőként Eduard Heine és Georg Cantor publikálta, mindketten 1872-ben. #### Általánosítások A 0,999... = 1 állítás és bizonyításai többféleképpen is általánosíthatók. 1. A nem nulla véges tizedestörtként felírható számoknak van egy másik alakjuk is, amely végtelen sok 9-cel végződik. Például 0,24999... = 0,25 a speciális esethez hasonlóan. Az ilyen számok halmaza sűrű. 2. Másrészt a tízes számrendszerbeli esethez hasonlóan minden számrendszerben felvetődik ugyanez a kérdés. Kettes számrendszerben 0,111... = 1, és hármas számrendszerben 0,222... = 1. A valós analízisről szóló könyvek rögtön ezzel az általánosítással foglalkoznak, és a kettes és a hármas számrendszerből hoznak példákat. Az 1 alternatív reprezentációja a nem egész alapú számrendszerekben is megjelenik. Például abban a számrendszerben, amelynek $\phi$, az aranymetszési arány az alapja, az 1 két lehetséges reprezentációja 1,000... és 0,101010...; de végtelen sok olyan reprezentáció is van, amelyben szomszédos 1-esek is vannak. Sőt, majdnem minden 1 és 2 közötti számra 1-nek megszámlálhatatlanul sok kifejtése van. Másrészt megszámlálhatatlanul sok olyan alap van, amire az 1-nek csak egy másik kifejtése van az adott alapra nézve. Ezt az eredményt elsőként magyar matematikusok látták be, mégpedig Erdős Pál, Horváth Miklós és Joó István 1990 körül. 1998-ban Komornik Miklós és Paola Loreti meghatározta a legkisebb ilyen bázist, 1,787231650...-t; ahol is fennáll 1 = 0,11010011001011010010110011010011...; a jegyeket a Thue–Morse-sorozat adja, ez a felírás pedig nem periodikus. Egy még messzebb menő általánosítás a még általánosabb helyi értékes számrendszerekről szól. Ezekben is többféle reprezentáció létezik, és a nehézségek is ezzel együtt nőnek. A kiegyensúlyozott hármas számrendszerben (ahol a jegyek 0, +1, -1), ¹/₂ = 0,111... = 1,111.... A faktoriális számrendszerben 1 = 1,000... = 0,1234.... Marko Petkovšek belátta, hogy a helyi értékes rendszerek használatának szükséges következménye a többféle számábrázolás. Minden, az összes valós számot ábrázoló számrendszerben sűrű azoknak a valós számoknak a halmaza, amelyek többféleképpen is reprezentálhatók. ### Alkalmazásai Az egyik alkalmazás az elemi számelmélethez tartozik. 1802-ben H. Goodwin publikálta megfigyelését a végtelen szakaszos tizedestörtekről. Ha a tört nevezője a prímszámok egy bizonyos részéhez tartozik, akkor efféle dolgok történnek: - ¹/₇ = 0,142857142857... és 142 + 857 = 999. - ¹/₇₃ = 0,0136986301369863... és 0136 + 9863 = 9999. E. Midy egy ennél általánosabb tételt, Midy tételét bizonyította be 1836-ban. A publikáció homályos volt, és tisztázatlan, hogy használta-e a 0,999...-ről szóló eredményt, de W. G. Leavitt egy modern bizonyítása igen. Ha bizonyítható, hogy a 0,b₁b₂b₃... végtelen tizedestört egész szám, akkor ennek a 0,999...-nek kell lennie, ami a tételben szereplő 9-esek forrása. Az ez irányú próbálkozások motiválhatják a legnagyobb közös osztó, a moduláris aritmetika, a Fermat-prímek, a rendezés, a csoport és a kvadratikus reciprocitás fogalmának megértését. Visszatérve a valós analízisre, a 3-as számrendszerbeli analóg 0,222... = 1 kulcsszerepet játszik a legegyszerűbb fraktálok egyikében, a Cantor-halmazban: - Az egységintervallumba eső szám akkor és csak akkor eleme a Cantor-halmaznak, ha felírható a hármas rendszerben csak a 0 és a 2 jegyek használatával. A felírás n-edik jegye a pont helyére utal a konstrukció n-edik lépésében. Például a 2⁄₃ a megszokott 0,2 vagy 0,2000... alakjában van adva, mert az első törléstől jobbra és az összes törléstől balra fekszik. Az ¹⁄₃ nem 0,1-ként, hanem 0,0222... -ként van reprezentálva, mert az első törléstől balra és az összes törléstől jobbra fekszik. A kilencesek Cantor más munkáiban is visszatérnek. Az egységintervallum pontjainak megszámlálhatatlanságát a Cantor-féle átlós eljárással is bizonyítani lehet. A bizonyításnak el kell kerülnie az olyan párokat, mint amilyen 0,2 és 0,1999... . Egy egyszerű módszer minden számot végtelen tizedestört alakba ír, tehát a véges tizedestörtekkét felírható számokat is így adja meg. Egy másik módszer kikerüli a végtelen szakaszos kilenceseket. Cantor eredeti érvelése a kettes számrendszert használja, és a hármas számrendszerbeli felírásokat 2-es számrendszerbe transzformálva a Cantor-halmaz megszámlálhatatlan volta bizonyítható. ## Az állítás más számkörökben Ámbár a valós számok egy nagyon hasznos számkör, a 0,999... valós számnak tekintése konvenció. Timothy Gowers érvelése szerint a 0,999... = 1 egyenlőség konvenció: > Ez azonban nem egy önkényes megállapodás, hiszen elvetése vagy a megszokott aritmetikai szabályok elvetését, vagy furcsa új objektumok bevezetését kívánja meg. Definiálhatók új számkörök, melyek más szabályokat használnak, vagy új objektumokat vezetnek be. Ezekben a számkörökben nem mindig működnek a valós számoknál alkalmazott bizonyítások, így újra kell vizsgálni a 0,999... = 1 kérdését, és egyes ilyen számrendszerekben ez az egyenlőség nem teljesül. Mások viszont inkább a valós számok kiterjesztései, mint független alternatívák, és így a 0,999... = 1 egyenlőség továbbra is fennáll. ### Infinitezimálisok A 0,999... = 1 egyes bizonyításai kihasználják, hogy a standard valós számok arkhimédészien rendezettek: nincsenek nemnulla infinitezimálisok. De vannak nem arkhimédészi rendezett algebrai struktúrák, a valós számok egyes alternatíváit is beleértve. A 0,999... jelentése attól függ, hogy melyik struktúrában tekintjük. Például a duális számok magukban foglalnak egy infinitezimális elemet, amit ε jelöl. Ez megfelel a komplex testbővítés képzetes egységének, kivéve, hogy ε2 = 0. A duális számokon megadható egy lexikografikus rendezés, amiben ε többszörösei nem arkhimédészi elemek lesznek. Jegyezzük meg, hogy a duális számok körében továbbra is teljesül 0,999... = 1, mivel a duális számok a valós számok kiterjesztései. A duális számok között nincs legkisebb pozitív szám, mert ha van ε, akkor van ε/2 is. A standard valós számoknak léteznek más alternatíváik is. Ezek konstruálhatók a toposzelmélet segítségével és a többértékű logikával, vagy speciális esetben a klasszikus logikával. Például vannak olyan konstrukciók, amelyekben az infinitezimális elemeknek nincs reciprokuk. A nem standard analízis arról ismert, hogy egy olyan számkörrel működik, ami infinitezimálisok teljes tömbjeit tartalmazza. Ez lehetőséget ad az analízis egy másfajta megközelítésére, ami talán intuitívabb, mint a standard változat. A. H. Lightstone 1972-ben foglalkozott a nem standard decimális kifejtésekkel, ahol a (0, 1) kiterjesztett valós számoknak egyértelmű a kiterjesztett decimális kifejtése. A 0,ddd...;...ddd... alakú jegysorozatokat kiterjesztett egész számokkal indexelte. Ebben a formalizmusban a 0,333... -nak két természetes kiterjesztése van: 0,333...;...000... nem létezik 0,333...;...333... = ¹/₃, mégpedig egész pontosan. A kombinatorikus számelmélet alternatív valós számokat ad meg, a végtelen kék-piros Hackenbush-stringeket részletes releváns példaként. 1974-ben Elwyn Berlekamp megfeleltette egymásnak a Hackenbush-stringeket és a valós számok kettes számrendszerbeli leírását az adattömörítés által motiválva. Például a LRRLRLRL... Hackenbush-string értéke 0,010101... = ¹/₃. Az LRLLL... string, amely 0,111...-t jelent, infinitezimálisan kisebb egynél, a különbségük a szürreális ¹/_ω szám, ahol ω a legkisebb végtelen rendszám. A releváns játszma LRRRR... vagy másként 0,000.... ### A kivonás eltörlése A bizonyítás egy másik megkérdőjelezhető pontja az 1 ‒ 0,999... kivonás. Ha ez a kivonás nem végezhető el, akkor 0,999... \< 1. Léteznek olyan struktúrák is, amelyekben működik az összeadás, de a kivonás nincs értelmezve: ilyenek például a kommutatív félcsoportok, a kommutatív monoidok és a félgyűrűk. Richman két ilyen rendszert tekintett, és belátta, hogy 0,999... \< 1. Először is Richman a nem negatív tizedes számokat végtelen tizedestörtekként definiálta. Megadott egy lexikografikus rendezést és egy összeadási műveletet. Ebben a rendszerben 0,999... \< 1, mivel 0 \< 1 az első helyen, de minden végtelen x-re, amire 0,999... + x = 1 + x. Így a tizedes számok körében az összeadás nem mindig megfordítható, és nincs köztük az ¹⁄₃ szám sem. A szorzás bevezetésével a tizedes számok pozitív, teljesen rendezett, kommutatív félgyűrűt alkotnak. A szorzás definiálásához Richman egy másik rendszert is bevezetett, amit D-szeletnek nevezett. Ez a tizedestörtek Dedekind-szeleteinek halmaza. Rendszerint ez a definíció a valós számokhoz vezet, de a d tizedestört két szeletet is megenged: (‒∞, d ) és (‒∞, d ], ez utóbbi a principális szelet. Ennek eredményeként a valós számok nehezen élnek együtt a tizedestörtekkel. Újra 0,999... \< 1. Nincsenek pozitív infinitezimálisok a D-szeletekben, de itt rengeteg negatív infinitezimális jelenik meg, például 0^‒, amelynek nincs végtelen tizedestört alakja. Richman arra a következtetésre jutott, hogy 0,999... = 1 + 0^‒, ahol a „0,999... + x = 1” egyenletnek nincs megoldása a tizedes számok körében. ### p-adikus számok Amikor szóba kerül a 0,999..., akkor sokan azt hiszik, hogy van egy utolsó kilences a végtelenben. Az 1 ‒ 0,999... kivonás eredménye a 0,000...1 pozitív szám, ahol az 1 a végtelenben van. Az intuíció világos: ha a 0,999... utolsó kilenceséhez hozzáadunk egyet, az végigfut, lenulláz minden kilencest és az első helyen 1-et ad. Az ötlet egyebek között azon bukik meg, hogy nincs utolsó kilences a 0,999... számban. Máshol kell keresni a kilencesek egy olyan végtelen sorát, amiben van egy utolsó kilences. A p-adikus számok egy alternatív számrendszer, amellyel a számelmélet foglalkozik. Miként a valós számok, úgy a p-adikus számok is felépíthetők racionális számok Cauchy-sorozataként. Felfoghatók valós számokként, egy másik metrikában, egy másik helyi értékes rendszerrel. A konstrukció egy nem arkhimédészi metrikát használ, amiben 0 közelebb van p-hez, mint az 1, és pⁿ közelebb van a nullához, mint p. A p-adikus számok testet alkotnak, ha p prím, és gyűrűt, ha összetett, mint amilyen a 10 is. Így a p-adikus számok körében műveletek végezhetők, és ehhez nem kellenek infinitezimálisok. A 10-adikus számok körében a decimális kifejtések analógja balra folyik. A ...999 10-adikus kifejtésben van utolsó kilences, de nincs első. Ha hozzáadunk egyet, akkor ez történik: 1 + ...999 = ...000 = 0, és így ...999 = ‒1. Egy másik bizonyítás mértani sorokat használ. A ...999 által implikált végtelen sor nem konvergál a szokásos valós metrikában, de a p-adikus metrikában igen. Így használható a formula: $\ldots999 = 9 + 9(10) + 9(10)^2 + 9(10)^3 + \cdots = \frac{9}{1-10} = -1.$ A harmadik módszert egy hetedikes találta ki, aki kételkedett tanárának határértékes bizonyításában, hogy (a valós számokon) 0,999... = 1, de a tízzel szorzásos bizonyítás arra inspirálta, hogy ugyanezt a másik irányba is elvégezze (a 10-adikus számok körében): ha x = ...999, akkor 10x = ...990, így 10x = x – 9, tehát x = –1. Utolsó kiterjesztésként felvetődik még, hogy ha 0,999... = 1, és ...999 = –1, akkor ...999,999... egyenlő-e nullával. Ennek az egyenlőségnek nincs értelme sem a valós számok, sem a p-adikus számok körében, de kiderül, hogy van értelme, és igaz is, ha bevezetjük a dupla tizedestörteket a valós számok reprezentálására, ahol mind a tizedesvessző előtt, mind azután végtelen sok jegy állhat. ## Kapcsolódó problémák - Zénón paradoxona a futóról egy hasonló paradoxon. A futó paradoxona matematikailag modellezhető, és ugyanúgy, mint a 0,999... = 1, a mértani sorok segítségével feloldható. Nincs tisztázva, hogy ez a matematikai felfogás megfelel-e a Zénón által kutatott metafizikai fogalmaknak. - A matematikai folklórban elterjedt csokipapíros történet: Volt egy csokoládé, amibe reklámcéllal szelvényt is csomagoltak. Tíz ilyen szelvényért egy újabb tábla csokoládét lehetett kapni. Kérdés: hány tábla csokoládét ér egy ilyen tábla csokoládé, teljes csomagolásban? A csomagolásban van egy tábla csokoládé, és egy szelvény is, amiből tízért lehet egy csokoládét kapni. Tehát ez egy tized csokoládé, a hozzá járó tized szelvénnyel. Ezzel a gondolatmenettel a teljes csomagolásban levő csokoládé értéke $1 + \frac{1}{10} + \frac{1}{100} + \frac{1}{1000} + \dots$ Másrészt a teljes csomagolásban levő csokoládé értéke egész pontosan $\scriptstyle{1\frac{1}{9}}$: A csomagolásban van egy csokoládé, ez 1. Elég azt igazolni, hogy egy szelvény 1/9 csokoládét ér. Kilenc szelvényhez kérve egy csokit, és utólag a tíz (9+1) szelvénnyel fizetve ez is belátható: szelvény nem maradt, és a csoki is ki lett fizetve. - A nullával való osztás is előfordul a 0,999... -ről szóló népszerű vitákban, és szintén nagy figyelmet kap. Majdnem minden modern felépítés definiálatlanul hagyja a nullával való osztást, míg a legtöbb szerző definiálja 0,999... -et. Néhány más rendszer viszont definiálja, mint például a komplex analízis, ahol a végtelennel kibővített komplex síkon ennek semmi akadálya sincs; ¹/₀ tehát definiálható végtelennek. Valóban, az eredmények mélyek, és sok mérnöki és fizikai problémára alkalmazhatók. Néhány kiemelkedő matematikus amellett érvelt, hogy először egy ilyen definíciót kell bevezetni, és csak aztán kell a számköröket tárgyalni. - A negatív nulla egy másik redundáns jelenség a számírással kapcsolatban. Az olyan számkörökben, mint például a valós számok, ahol 0 az additív semleges elem, a ‒0" szokásos értelmezése a 0 additív inverze, amiből következik, hogy ‒0 = 0. Néhány tudományos alkalmazás azonban külön pozitív és negatív nullát használ, ahogy a legtöbb elterjedt számítógépes számírási rendszer. Például az egész számok tárolása előjellel és nagyságrenddel, vagy az IEEE floating-point standard szerinti lebegőpontos számok. ## Kulturális vonatkozások Az internet növekedésével a 0,999...-ről szóló viták kiszabadultak az osztálytermekből, és helyet foglaltak a hírcsoportokban és a fórumokban, még azokban is, amelyeknek elvben semmi közük sincs a matematikához. A `sci.math` hírcsoportban népszerű időtöltéssé vált a 0,999...-ről érvelni, és erre a kérdésre a hírcsoport FAQ (gyakori kérdések) fejezetében is kitérnek. A FAQ foglalkozik az 1⁄3-dal, a 10-zel való szorzással, a határértékekkel és a Cauchy-sorozatokkal. Az általános érdeklődéssel kísért The Straight Dope 2003-as kiadása az 1⁄3-dal és a határértékekkel foglalkozik, és a félreértésekre is kitér. > A bennünk levő alsóbbrendű főemlős még mindig ellenáll, mondván: a 0,999... nem egy szám, hanem egy sor. Ahhoz, hogy egy számot találjunk, meg kell állítanunk, és akkor már 0,999~ = 1. > > Ez nonszensz. A The Straight Dope idéz egy vitát, amely egy olyan üzenőfalról indult, amely leginkább videojátékokról szólt. Ugyanezzel a hévvel a 0,999... kérdése olyan népszerűvé vált a Blizzard Entertainment első hét évében a Battle.net fórumain, hogy Mike Morhaime, a vállalat elnöke sajtótájékoztatót tartott 2004. április 1-jén, hogy 0,999... = 1. > Nagy örömmel tölt el bennünket, hogy egyszer s mindenkorra lezárhatjuk ezt a fejezetet. Rengeteg fejfájásnak és aggodalomnak voltunk tanúi, hogy vajon 0,999... egyenlő-e vagy nem egyenlő 1-gyel, és most büszkén állíthatjuk, hogy a következő bizonyíték véglegesen és meggyőzően tárgyalja a kérdést ügyfeleink számára. Blizzard ezután két bizonyítást is közölt, amelyek a határértékeken és a 10-zel való szorzáson alapultak. ## Fordítás

Harisnyanadrág

A harisnyanadrág szerkezetileg két hosszú harisnyából és az azokat összekötő nadrágrészből álló, szorosan a testre simuló, derékig érő ruhadarab. Inkább nők és kisgyerekek hordják, de készül férfiak számára is. A női viseletben ma már teljesen általános és így fontos divatcikk is, gyerekek főként télen viselik, a hideg elleni védelemként, a férfiak harisnyanadrág-viselete kivételesnek számít, például nagyon hideg környezetben, bizonyos sportokhoz (például búvároknak és korcsolyázóknak), balett-táncosoknak, és egyes esetekben – kifejezetten szorító hatású kivitelben – mint gyógyászati segédeszköz is szerepel. ## Története A harisnyanadrág eredete a reneszánsz korára nyúlik vissza, de akkor csak férfiak viselték. A nők nem mutathatták a lábukat nyilvánosan. A mai harisnyanadrághoz némileg hasonló első ruhadarab az a lábszárra szorosan simuló selyemnadrág, amit fiatal velencei férfiak viseltek rövid zekéjük alatt, a 14. században. Ez fényes és élénk színű volt, gyakran hímzés is díszítette. (Az idősebb generáció illetlennek találta.) Az alsónadrág mai formája a középkorban teljesen ismeretlen volt, a nők és férfiak egyforma alsóneműt viseltek, pamut- vagy lenszövetből készült bő ruhadarabot. Amikor azonban a 16. században divat lett a combig érő rövid buggyos nadrág és a lábszárak hangsúlyozása, fontos lett a harisnya, amelynek csípőig fel kellett érnie, és amit szalagokkal egyfajta alsónadrághoz kellett erősíteni. Ebből alakult ki az egy darabból álló harisnyanadrág. A későbbi századok divatja azután mellőzte ezt a viseletet, és a különálló alsóruha és harisnya vált általánossá, mígnem a 20. század húszas éveiben ismét fel nem fedezték, elsősorban a táncosok. A mai viseletben teljesen általánossá vált, modern harisnyanadrág története 1959-ben kezdődik. Ekkoriban már megkezdődött a körkötött harisnyák széles körű elterjedése (lásd bővebben a Harisnya szócikkben) és ez egybeesett a miniszoknya viseletének gyorsan népszerűvé vált divatjával is. Nem volt esztétikus a miniszoknya alól kivillant harisnyakötő látványa, ez vezette Allen Grant amerikai harisnyagyárost olyan termék kifejlesztésére és piacra dobására, amely az alsótestet teljesen takarja. A harisnyanadrág ma a női ruhatár elengedhetetlen kelléke. Az iránta megnyilvánuló kereslet ingadozik ugyan – főleg a különleges mintázatok és esztétikai hatások tekintetében –, mert ha például hosszú szoknya, hosszú nadrág a divat, a harisnyanadrág esztétikai szerepe csökken, bár télen a melegítő hatása mégis fontos. A női finom harisnyanadrág (collant) népszerűségéhez az is hozzájárul, hogy – különösen feketére színezve – még karcsúbb lábat mutat. ## A harisnyanadrág szerkezete A harisnyanadrágot lényegében két hosszított szárú – derékig érő – harisnyából állítják elő, amelyek felső részét felvágják és úgy varrják össze, hogy nadrágot alkossanak. Mivel azonban a harisnya-körkötő gépek átmérője nem elég nagy ahhoz, hogy a csípő és a derék körméretének megfelelő bőségű harisnyaszárat állíthassanak elő, a két szár összevarrásánál rendszerint betoldást („lépésbetétet”, „cviklit”) kell alkalmazni. Ezt egy másik kötőgépen előállított kelméből külön szabják ki. Attól függően, hogy milyen méretű (bőségű) és konstrukciójú harisnyanadrágot akarnak előállítani, többféle lépésbetét-forma használatos. Ezt a konfekcionálási munkát a női finom-harisnyanadrágok esetében ma már automata berendezéseken végzik, és vannak olyan harisnyanadrág-kötőgépek is, amelyek a teljes harisnyanadrágot egy darabban kötik meg és még az orrhegylezárást is elvégzik. A harisnyaszárak készítésére gyakran olyan kötőgépet használnak, amely különleges (csipkeszerű, hálós, figurális stb.) minták készítését is lehetővé teszi. ## Gyártási folyamat A harisnyanadrágok gyártása a következő fő lépésekből áll: - a harisnyaszárak kötése körkötőgépen, - a lépésbetét kiszabása, - a harisnyaszárak összevarrása a lépésbetét beillesztésével, - az orrhegyek lezárása varrással, - a készre konfekcionált harisnyanadrág mosása, színezése, szárítása, - a megszárított harisnyanadrágok formaláb-párokra húzása és formázása, méreteik hőrögzítése (terjedelmesített fonalakból készült olcsó tömegáruk esetében a formázást mellőzhetik is), - minőség-ellenőrzés, - csomagolás. Gyermek-harisnyanadrágok gyártására gyakran színes fonalat használnak, ilyenkor a színezés természetesen elmarad. ## A harisnyanadrágok anyaga A finom női harisnyanadrágok csaknem kizárólag poliamid (nylon) filamentfonalból készülnek. Ennek a fonalnak a finomságát denier-ben (ejtsd: dönié, rövidítve: den) vagy dtex-ben mérik; a denier-ben megadott érték azt jelenti, hogy az adott fonalból 9000 méter hosszú darab hány gramm tömegű, a dtex-ben megadott érték ugyanezt 10 000 méterre vonatkoztatja. Ezt az adatot a csomagoláson általában feltüntetik. Minél kisebb ez a szám, annál vékonyabb fonalról van szó. A vékony harisnyanadrágok harisnya részéhez 15-30 den (17-33 dtex) finomságú fonalat használnak, a nadrág részhez ennél vastagabbat, többnyire 40 den (44 dtex), ritkábban 60 den (67 dtex) finomságút. A poliamidfonalaknak többféle fajtája van: csillogó, fényes, matt – ez lehetőséget ad különböző mintahatások elérésére is. Gyakran használnak a harisnyanadrág-gyártáshoz terjedelmesített (texturált) poliamidfonalat (ezt nevezik „kreppnylonnak” is). Ez olyan fonal, amelyet a gyártási folyamatban hullámossá, kuszálttá tesznek és ebben az állapotában hőkezeléssel rögzítenek, ennélfogva hullámossága rugószerűen működik: a harisnyanadrág megnyújtott állapotából a tehermentesítés után igyekszik összeugrani és így szépen rásimul a testre. Ugyanakkor viszont ez a termék matt, ami nem mindig előnyös esztétikai szempontból. Nagyon népszerűek azok a harisnyanadrág-fajták, amelyekben a sima (tehát nem terjedelmesített) poliamidfonal mellé elasztánfonalat is bevezetnek és ezzel teszik rugalmassá, szorosan testre simulóvá a terméket. Ugyancsak elasztánfonal bevezetésével biztosítják a nadrágrész derékszegélyének rugalmasságát is. Azokban a harisnyanadrágokban, amelyek gyógyászati célra készülnek, és amelyeknek ezért kifejezett szorító hatásúnak kell lenniük, szintén elasztánfonal az alapanyag, de jóval vastagabb, mint amit a finom női harisnyanadrágokban használnak. Ezeknek a termékeknek a célja a láb vérkeringésének szabályozása. A gyermek-harisnyanadrágok rendszerint pamutból, poliakrilnitrilből (akrilból), ritkábban gyapjúból készülnek. A harisnyanadrágok egész gyártási folyamatára – ezen belül főleg a felhasznált nyersanyagra és a színezésre vonatkozólag – érvényesíthetők az OEKO-TEX szigorú előírásai; az erre vonatkozó tanúsítást egyes kereskedelmi cégek meg is követelhetik.

Demokratikus Kambodzsa

Demokratikus Kambodzsa (khmer nyelven: កម្ពុជាប្រជាធិបតេយ្យ, Kâmpŭchéa Prâcheathippadey; szoros átírásban: Demokratikus Kampucsea) egy rövid életű államalakulat volt a mai Kambodzsai Királyság területén, melyet a szélsőbaloldali és egyben szélsőjobboldali eszméket követő vörös khmerek alapítottak és uraltak Pol Pot vezetésével. Kambodzsa 1953-ban szabadult fel a francia gyarmati uralom alól. A hatalomért indult vetélkedés győztese Norodom Szihanuk lett. Az ellenzéket elnyomó uralma miatt a kommunisták kénytelenek voltak teljes illegalitásba vonulni. Az elkövetkező két évtizedben Kambodzsa sorsát a vietnámi háború, valamint a globális és regionális nagyhatalmak vetélkedése határozta meg. Szihanuk, hatalmának megőrzése érdekében, szembefordult szövetségesével, az Amerikai Egyesült Államokkal, és Kína támogatását kereste. Emiatt 1970-ben Lon Nol tábornok puccsal megdöntötte uralmát, és támogatta, hogy az amerikai légierő bombázza a kambodzsai területen megbúvó észak-vietnámi kommunista csapatokat. Az egyre nagyobb mértékű bombázások rengeteg áldozatot követeltek, ezért a kambodzsai parasztok közül sokan a dzsungelbe menekültek és nagy számban álltak be Pol Pot gerillahadseregébe. Pol Poték Vietnámtól, Kínától és a Szovjetuniótól is kaptak fegyvereket, és egyre nagyobb területeket foglaltak el. A vörös khmerek 1975. április 17-én bevonultak az ország fővárosába, Phnompenbe, és ezzel a korrupt Khmer Köztársaság összeomlott. Pol Poték azonnal belekezdtek a radikális társadalomátalakításba. Céljuk a tökéletes kommunizmus megteremtése volt, bár ezt rendkívül sajátosan, a szovjet és a kínai típusú modelltől merőben eltérő módon képzelték el. Olyan államot akartak létrehozni, amelyben nincsenek osztályok, nincs magántulajdon, pénz, az emberek gondolkodását nem befolyásolja a vallás, a szerelem, ahol a mindennapokat is a párt határozza meg. Az új rend egyfajta agrárkommunizmus megteremtését tűzte ki célul, amelyben az emberek szinte kizárólag földművelésből élnek. A polpotizmus emellett egy erősen nacionalista eszme is volt egyben, hiszen a khmereket magasabb rendűnek tartotta más népeknél és a terror jelentős része az etnikai jellegű tisztogatáson alapult. A vörös khmerek hatalomra jutásuk évében, 1975-ben nevezték át Kambodzsát, és új időszámításukban ezt az esztendőt tekintették a nulladik évnek. A radikális társadalomátalakítás hatalmas anyagi pusztítással járt, amit az emberek éhezése és szinte válogatás nélküli gyilkolása kísért. Becslések szerint a vörös khmer uralom idején nagyjából az ország lakosságának 20 százaléka, 1,7 millió ember halt meg az éhezés, az embertelen munkakörülmények, valamint a sorozatos kivégzések következményeként. 1978 karácsonyán a vietnámi hadsereg százezer katonával, harckocsikkal és repülőgépek támogatásával általános támadást indított Kambodzsa ellen, hogy megdöntse Pol Pot hatalmát. A vörös khmerek rendszere 1979. január 7-én összeomlott, de még évtizedeken át gerillaharcot folytattak az új hatalom ellen, amely kezdetben a közvetlen vietnámi bábállamot jelentette. Demokratikus Kambodzsa működéséről – a vörös khmerek végletekig menő titkolózása, az ország szinte teljes elszigeteltsége, a politikai hatalom működését bemutató dokumentumok hiánya miatt – a kutatók elsősorban a szemtanúk, résztvevők visszaemlékezései alapján alkothattak képet. ## Út a szélsőségek felé ### 1863–1953 I. Norodom király 1863-ban felkérte a franciákat, hogy legyenek országa protektorai, így akadályozva meg a szomszédok, a sziámiak és a vietnámiak támadásait. A franciák éltek a lehetőséggel. A gyarmati években a kambodzsai elit és a középosztály sok fiatalja ösztöndíjjal eljutott Franciaországba, és ott végezte egyetemi tanulmányait. Európában megismerkedtek az új, elsősorban baloldali eszmékkel, erősödött nacionalizmusuk. Ennek következményeként Kambodzsában is megjelentek a függetlenségi mozgalmak, amelyek kétszáz tagja 1950 áprilisában, Kampot tartományban megalapította ernyőszervezetüket, a Khmer Isszarakot. A szervezet fő erejét a kommunisták alkották. Támogatta őket a thai kormány és a Việt Minh, a vietnámi kommunista párt is. A kambodzsai kommunista mozgalom szorosan kapcsolódott a francia gyarmati uralom ellen fellépő vietnámi baloldalhoz. Az 1940-es években számos kambodzsai tagja volt a vietnámiak által irányított Indokínai Kommunista Pártnak (ICP). 1951-ben megalakult az illegális Khmer Népi Forradalmi Párt (KPRP). Központi bizottságának első tagja Szon Ngoc Min (elnök), Szieu Heng (a katonai ügyek felelőse), Tu Szamut korábbi buddhista szerzetes (az ideológiai képzésért felelős vezető) és Csan Szamaj (gazdasági irányító) volt. A kambodzsai kommunista pártban a kezdetektől fogva két nagyobb frakció működött. Az egyikbe azok tartoztak, akik a vietnámiaktól kaptak szellemi és gyakorlati kiképzést, és erősen kötődtek vietnámi elvtársaikhoz, elismerve vezető szerepüket az indokínai szélsőbaloldalban. A másik csoportot azok a kambodzsaiak alkották, akik Franciaországban, egy párizsi diákkörben váltak kommunistává. Utóbbiak nacionalistábbak voltak vietnámi kötődésű társaiknál. Kambodzsa 1953-ban elnyerte függetlenségét Franciaországtól. 1954-ben befejeződött az indokínai háború. A vietnámi kommunisták többsége visszatért Kambodzsából hazájába, de sok katonai tanácsadó maradt. Vietnámba települt át Szieu Heng, Csan Szamaj és ezernél több aktivista, ahol csatlakoztak Szon Ngoc Minhez, aki már korábban elhagyta Kambodzsát. Szieu Heng hamarosan visszatért Kambodzsába. Mivel a párt elnöke Vietnámban volt, a KPRP ideiglenes központi bizottsággal működött: Szieu Heng volt a titkár, Tu Szamut a helyettese. A ranglétra harmadik helyére Nuon Csea, a negyedikre Szo Phim, a későbbi Demokratikus Kambodzsa keleti zónájának parancsnoka került. Tu Szamut Nuon Cseával és Pol Pottal a párt városi tevékenységéért felelt. Pol Pot elsődleges feladata egy legális szervezet, a Néppárt megteremtése volt. Felvette a kapcsolatot a Demokrata Párttal, amelynek antifeudális és kapitalizmusellenes vonásai reményt nyújtottak arra, hogy ha megnyeri az 1955-ös választást, akkor a kommunisták is politikai befolyáshoz jutnak. ### 1954–1962 250px\|bélyegkép\|jobbra\|Ho Si Minh, a vietnámi kommunisták vezetője 250px\|bélyegkép\|jobbra\|Kambodzsa politikai ellenőrzése 1970-ben. Fehér terület - kormány, sötét terület - vörös khmerek, csíkozott terület - Észak-Vietnám 250px\|bélyegkép\|jobbra\|Lon Nol tábornok 1955-ben Norodom Szihanuk király lemondott a trónról apja, Norodom Szuramarit javára, hogy közvetlenül is részt vehessen a politikában. Pártja, a Szocialista Népi Közösség (Szangkum) elsöprő győzelmet aratott az 1955-ös választáson, és Szihanuk alakíthatott kormányt. Az addig népszerű Demokrata Párt elvesztette társadalmi bázisát, a kommunisták pedig mindössze 3 százaléknyi voksot szereztek a Néppárt révén. 1956-ban Szieu Heng, a kommunista párt titkára titokban felvette a kapcsolatot Lon Nollal, a hadsereg vezérkari főnökével, és számos elvtársát elárulta. Pol Pot akkori jelentése szerint 1955–1959-ben a párt tagjainak 90 százalékát őrizetbe vették, és 1960-ra mindössze 800-an voltak szabadlábon, és csak két vidéki alapszervezet – a Kampon Csam tartományi, amelyet Szo Phim vezetett és a Takeo tartományi, amelynek Ta Mok volt az első embere – működött. A kommunisták kénytelenek voltak teljes illegalitásba vonulni. A dzsungelekben bujkáltak, ahol kapcsolatot építettek ki a parasztokkal; nagyobb rizsadagot, kevesebb adót, az általános terhek csökkentését ígérték nekik. 1960\. szeptember 28-30-án a párt titkos kongresszust tartott Phnompenben, amelyen 21-en vettek részt. A káderek meghatározták az új irányvonalat, és a szervezetet átnevezték Kambodzsai Munkáspártra. Titkára Tu Szamut, helyettese Nuon Csea, a harmadik számú vezető Pol Pot lett. Szihanuk kiterjesztette az oktatást és modernizálta a fővárost, de uralma alatt elharapódzott a korrupció, és nőtt a társadalmi, gazdasági egyenlőtlenség, különösen a városok és a vidék között. Ezzel párhuzamosan a hidegháború legnagyobb összecsapása bontakozott ki Vietnámban. Kambodzsa ugyan deklarálta semlegességét, de nem tudta kihúzni magát a konfliktusból, hiába lavírozott a nagyhatalmak között. Szihanuk, miközben elnyomta a baloldaliakat, meg volt győződve arról, hogy a háború a kommunista hatalmak győzelmével végződik. Azért, hogy országát a háborún kívül tartsa és megőrizze hatalmát, együttműködött a kínaiakkal és az észak-vietnámiakkal. ### 1963–1970 Szihanuk 1963-ban nyíltan az Amerikai Egyesült Államok ellen fordult: államosította a bankokat és a kereskedelmi társaságokat. Ez év februárjában a kommunista párt rendkívüli kongresszust tartott, mert a szervezet titkára eltűnt. Új vezetőnek Pol Potot választották, helyettese Nuon Csea lett. Pol Pot elhagyta a fővárost, és az ország északkeleti részébe, egy vietnámi bázisra költözött, amelyet a párt 100-as irodának hívott. 1965-ben ellátogatott Hanoiba, onnan pedig Kínába és Észak-Koreába. Kínai fogadtatása már jelezte a későbbi szakítást Vietnámmal. Szihanuk május 3-án, egy bombatámadásra hivatkozva megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Washingtonnal, és vállaltan Peking szövetségese lett. Szihanuk szemet hunyt afelett, hogy az észak-vietnámiak hosszú ellátási útvonala, a Ho Si Minh-ösvény kambodzsai területeken is áthaladt, valamint csapataik bázisként használják a határ menti kambodzsai területeket. 1965-ben az amerikai hadsereg súlyos bombatámadásokat indított a vietnámi kommunisták kambodzsai létesítményei ellen. A következő négy évben 83 helyen bombáztak. 1969 után szőnyegbombázásokkal támogatták az amerikai csapatok lassú visszavonulását Vietnámban. Az éveken át tartó légicsapások 150 ezer, egyes becslések szerint 300 ezer kambodzsai áldozatot követeltek. Az elkeseredett falusiak sokasága állt be a vörös khmerek közé. 1966 szeptemberében Pol Pot Kambodzsai Kommunista Pártra változtatta a szervezet nevét, hogy ezzel is a kínai mintát kövesse a vietnámi helyett. Szihanuk fokozatosan elidegenítette a kormány jobboldali érzelmű tagjait, valamint a hadsereget, amelynek létfontosságúak voltak az amerikai segélyek. 1970. január 6-án Franciaországba utazott. Március 18-án, távollétében a parlament megfosztotta hatalmától, és halálra ítélte. A puccsot az Egyesült Államok is támogatta. Csaknem kétezer év után Kambodzsában hivatalosan is eltörölték a monarchiát. A Lon Nol tábornok által vezetett Khmer Köztársaság nyíltan az Egyesült Államok mellé állt, valamint pogromokat indított az országban élő mintegy 450 ezres vietnámi kisebbség ellen, amelynek kétharmada elmenekült az országból. Észak-Vietnám fokozta a vörös khmerek támogatását, fegyverekkel és kiképzőkkel segítette őket. 1970. április elején észak-vietnámi csapatok hatoltak be Kambodzsába, és nagy területeket foglaltak el. Az amerikai légierő fokozta támadásait, aminek az lett az egyik következménye, hogy a vietnámiak a határ menti térségekből egyre mélyebbre húzódtak az országban. ### 1971–1975 A vörös khmer katonai ereje 60 ezres gerillasereggé fejlődött. Pol Poték Kínától és a Szovjetuniótól is kaptak fegyvereket. A vezetői központot, amely meglehetősen távol esett a falvaktól, K5-nek nevezték. Itt tartották a megbeszéléseket, és itt élt Pol Pot is. A vörös khmerek az általuk ellenőrzött területeken megkezdték a falusi szövetkezetek felállítását, és sok parasztot besoroztak. Lon Nol uralkodása alatt a korrupció a korábbinál is nagyobb méreteket öltött, a hadsereg magas beosztású tagjai hatalmas összegekkel csapolták meg az amerikai segélyeket. Az országban polgárháború alakult ki, amelynek egyik oldalán a királypártiak, a kommunisták és az észak-vietnámiak, a másikon a köztársaság támogatói, az amerikaiak és a dél-vietnámi csapatok álltak. Az államcsíny után, a kínaiak nyomására, Szihanuk taktikai szövetséget kötött a kommunistákkal, mert abban bízott, hogy visszasegítik őt a hatalomba. A kínai emigrációból Szihanuk arra szólította fel támogatóit rádióbeszédében, hogy segítsék a vörös khmereket, és ezzel jelentősen megerősítette a kommunisták társadalmi beágyazódását és elfogadását. A herceg egy interjúban később elmondta, hogy az őt felkereső vörös khmer küldöttség azt állította, nem lesz tömeges megtorlás, csak Lon Nolt és hat társát fogják kivégezni. 1971-ben Lon Nol csapatai már csak a városokat és azok környezetét ellenőrizték. A köztársaságiak 1972 elején megindították a Csenla 2 hadműveletet a vörös khmerek és vietnámi segítőik ellen, de az kudarcot vallott. A kambodzsai hadsereg ettől kezdve súlyos veszteségeket szenvedett, és folyamatosan vonult vissza. 1973 elején a vörös khmerek már Kambodzsa területének 80 százalékát uralták, a városokban pedig kétmillió menekült zsúfolódott össze. 1973. augusztus 15-én az amerikaiak beszüntették a bombázásokat, valamint a dél-vietnámi egységek is elhagyták Kambodzsa területét. Lon Nol csapatai már csak magukra számíthattak. A vörös khmerek az elfoglalt területeken, vietnámi mintára, 1971-től átnevelő táborokat és úgynevezett fogvatartási központokat állítottak fel, de a Việt Minh létesítményeitől eltérően ezeknek egyetlen céljuk volt, a foglyok megsemmisítése. A táborokba nemcsak ellenséges hadifoglyokat zártak be, hanem mindenkit, aki gyanús volt; a szülőkkel együtt a gyerekeket is. A kegyetlen bánásmód és a sorozatos kivégzések gyorsan csökkentették a rabok számát. 1973 elején megromlott az észak-vietnámiak és a vörös khmerek amúgy sem felhőtlen kapcsolata, miután a kambodzsaiak vonakodtak részt venni az amerikai csapatok kivonásáról szóló januári tárgyalásokon, majd a párizsi megállapodásban. Ezért a vietnámiak jelentősen csökkentették a kambodzsaiak támogatását, amivel kontrolljuk is mérséklődött felettük. Pol Poték megkezdték kiszorítani azokat az egykori kambodzsai ellenállókat, akik a franciák ellen harcoltak, majd az 1954-es genfi megállapodás részeként Vietnámba távozhattak, és később onnan visszatértek Kambodzsába. Saját történelmüket is átírták a vörös khmerek, amikor 1973-ban azt kezdték terjeszteni, hogy a KPRP-t nem 1951-ben az Indokínai Kommunista Párton belül, hanem 1960-ban alapították, tisztán kambodzsai részvétellel. A vörös khmerek erősödésével egyre fokozódott a brutalitásuk. A tömeges deportálások 1973-ban kezdődtek, amikor Takeo tartományból mintegy 40 ezer embert telepítettek át a vietnámi határövezetekbe. Kratyeh városának valamennyi lakosát elhajtották. Udong 1974-es bevételekor nagy valószínűséggel tízezer embert öltek meg. ## Vörös khmer utópia A kambodzsai kommunista párt célja a tökéletes kommunizmus megteremtése volt. Az új államot, amely a Demokratikus Kambodzsa nevet kapta, osztályok és magántulajdon nélküli társadalomként képzelték el. Az új rend egyfajta agrárkommunizmus megteremtését tűzte ki célul, amelyben az emberek szinte kizárólag földművelésből élnek. Pol Pot úgy gondolta, hogy vissza kell vezetnie a kambodzsaiakat a gyökereikhez, hogy a primitív viszonyok között találják meg ismét dicső múltjukat. Emiatt pusztítottak el később mindent, ami elengedhetetlen feltétele volt a modern társadalomnak. Pol Pot utópiájának kialakulására nagy hatással voltak az ország északnyugati erdőségeiben töltött évek, ahol látta, ahogy a hegyi törzsek önellátóan élnek, nem használnak pénzt. Hatalomra kerülésük után a vörös khmerek eltörölték a pénzt, a szabadpiacot, a magántulajdont, és módszeresen megsemmisítettek mindent, ami a városi élet része volt, köztük az autókat és a könyveket. Hasonló sorsra jutottak a mezőgazdasági munkát megkönnyítő gépek is. Pol Pot 1975-ben így beszélt a pénzről: „A pénz olyan eszköz, amely kiváltságot és hatalmat teremt. Aki birtokolja, megvesztegethetné pártkádereinket, és alááshatná rendszerünket. A pénz veszedelmes, most és a jövőben is. Óvatosan kell bánnunk vele.” Pol Pot eszményítette a törzsi életformát. Úgy vélte, a törzsek tagjai kétezer év alatt sem vesztették el khmer tudatukat, ezért nem vették át sem a hinduizmust, sem a buddhizmust. A vörös khmerek egyik alaptézise a khmer felsőbbrendűség volt, Pol Pot gyakorta ismételgette, hogy ha a khmerek képesek voltak felépíteni Angkort, a hatalmas templomvárost, akkor bármit meg tudnak tenni. A kommunisták hatalomra jutásuk után új időszámítást vezettek be, amelynek nulladik éve lett 1975. Pol Pot egy 1976-os beszédében így fogalmazta meg az új hatalom működésének alapelveit: „Hogyan szervezzük tevékenységünket? Úgy, mint a háborúban. Az egész országra kiterjedő támadást intézünk. Megtanultuk a háborúban, ha erős a vezetés, győzni fogunk.” Pol Pot nem rejtette véka alá, hogy az új rendszer kegyetlenül bánik ellenfeleivel. A mondásait, figyelmeztetéseit, fenyegetéseit tartalmazó vörös könyvben ez az idézet szerepel tőle: „Az imperialisták elleni forradalom nem vacsoravendégek meghívása. [...] Nem arról szól, hogy jó modorúak és udvariasak vagyunk, nem arról, hogy félünk az ellenségtől. A forradalom fortyogó dühvel fordul egy osztály ellen, lecsap rá, és megsemmisíti”. A törzseknél azt látta, hogy az állatokat a fejük hátsó részére mért csapással ölik meg. Ez lett a vörös khmerek első számú kivégzési módszere is. A halottak eltemetését is átvette: sekély sírhantokba helyezték a meggyilkoltak holttestét. Pol Pot csodálta, hogy a primitív viszonyok között élők milyen könnyen költöznek el falvaikból, ha a szükség úgy hozza. Ez a motívum jelent meg a későbbi tömeges kitelepítésekben. A kommunista vezetők – habár többségük egyetemre járt – megvetették az értelmiséget. Khieu Szamphan 1976-ban Kambodzsába visszatérő értelmiségieknek azt mondta, hogy „nincs szükségünk önökre, olyan emberekre van szükségünk, akik a földműveléshez értenek. [...] Aki politikailag iskolázott, aki jól megértette a rendszert, akármit csinálhat, a szaktudás majd csak utána jön. [...] Nincs szükség mérnökre a rizstermesztéshez, kukoricaültetéshez vagy disznótartáshoz.” A mozgalom a parasztokra épített, bár vezetői mind magasabb osztályból származtak. Pol Pot úgy gondolt magukra, mint akik a forradalmi harcban megtisztultak, felülkerekedtek származásukon. A vörös khmerek célja egy paraszti társadalom kialakítása volt, amelyben nincs feudalizmus, korrupció, kapitalizmus. A városokat romlottnak tartották, és csak a mezőgazdasági munkából élőket tekintették elég tisztának a forradalomhoz. Ami a kommunisták rémuralma idején, a Demokratikus Kambodzsa keretei között történt, ennek a szélsőséges, radikális maoista és marxista–leninista utópiának a gyakorlatba való átültetése volt. ## A polgárháború vége 1975\. április 17-én a vörös khmerek bevonultak a fővárosba, és ezzel véget ért a polgárháború, a korrupt Khmer Köztársaság összeomlott. A harcok annyira kimerítették a lakosságot, hogy még a köztársaság támogatói is megkönnyebbüléssel fogadták a kommunista csapatokat, mert azt hitték, rosszabb már nem jöhet. A vörös khmer hadsereg ekkor már nagyjából 80 ezer katonából állt. A kommunisták bevonultak Phnompenbe, majd a közelgő amerikai bombázásokra és a fogyatkozó élelmiszer-tartalékra hivatkozva elrendelték a kétmilliós város valamennyi lakójának vidékre költözését, állításuk szerint csak három napra. Hasonló sorsra jutott a többi város is. A kommunisták a kórházakat kiürítették, akik nem tudtak útnak indulni, meghaltak. A városi lakosokat ekkor még nem bántalmazták rendszeresen, és közülük csak azokat ölték meg, akik vonakodtak teljesíteni az utasításokat. Phnompen kiürítésének halálos áldozatait – forrástól függően – 10-20 ezerre teszik a kutatók. A kitelepítés az ország teljes lakosságának 46–54 százalékát érintette. A főváros kiürítése nem hirtelen jött ötlet, hanem a forradalom kiteljesítésének eszköze volt, amely már az 1970-es évek elején megfogalmazódott a kommunista vezetőkben. A városi életmód megszüntetése mellett az is indokolta a nagyobb települések kiürítését, hogy a kommunisták ott nem tudták úgy ellenőrizni az embereket, mint a falvakban. Az első áttelepítések a későbbi viszonyokhoz képest békésen zajlottak, igaz, a Khmer Köztársaság magasabb rangú katonáit és hivatalnokait azonnal kivégezték. Erre a sorsra jutott a köztársaság három magas rangú vezetője: Long Boret miniszterelnök, Sziszovat Sziri Matak herceg és Lon Non, az Egyesült Államokba menekült Lon Nol testvére. A városlakók annyi holmival indultak el, amennyit elbírtak. A katonák folyamatosan hajtották őket, ételt nem kaptak, a betegek ápolását nem segítették. A nagyobb utak találkozásánál ellenőrzőpontok működtek. Mivel a vörös khmerek – a társadalmi különbségek eltörlésének részeként – elrendelték a személyazonosító igazolványok megsemmisítését, bemondás alapján ellenőrizték az embereket, így a köztársaság hivatalnokai és katonái is átcsúszhattak a kontrollon. Azokat, akik hittek az ígéreteknek, hogy szükség lesz rájuk, és beismerték hivatalnoki vagy katonai múltjukat, meggyilkolták. 1977 októberében Pol Pot az mondta Kínában, hogy a városok elnéptelenítése egy „idegen kémszervezet” felszámolása volt. Ebben az időben nagyjából 120 ezer aktivistája, katonája volt a vörös khmereknek, ezért nem tudták rendesen irányítani a hatalmas emberáradatot. Sokan maguk választhatták ki, hogy hol telepednek le. A városokból elüldözöttek megpróbáltak eljutni vidéki rokonaikhoz, hogy segítségükkel kezdjenek új életet. A vörös khmerek az összes külföldit kiutasították az országból, és az elnéptelenedett fővárosban csak néhány gyár és a baráti országok nagykövetségei működhettek tovább. A kambodzsaiaknak megtiltották az ország elhagyását. Phnompen szellemvárossá vált, nagyjából 40 ezren maradtak ott: hivatalnokok, katonák és gyári munkások. Egyetlen üzlet működött, a központi piac. Néhány nappal a vörös khmer vezetőinek megérkezése után nagyszabású ünnepséget rendeztek a polgárháborúban elesett elvtársaik tiszteletére. Ezen több ezer ember vett részt, elsősorban katonák, valamint számos kínai vezető. Pol Pot azt mondta: az egész világon „csak a kambodzsai népnek, a kambodzsai embereknek, a kambodzsai forradalmi hadseregnek és a kambodzsai kommunista pártnak sikerült felszabadítania saját országát és népét teljesen és véglegesen”. ## A titokzatos párt Habár a vörös khmerek éveken át harcoltak fegyverrel a köztársasági csapatok ellen, vezetőikről és a szervezetről alig tudott valamit a külvilág, még a kommunista párt létezését is csak 1977. szeptember 27-én jelentették be, harminc hónappal a köztársaság bukása után. Hasonló titokzatosság vette körül Pol Potot is, aki 1976 márciusában lépett először a nyilvánosság elé. Hivatalos életrajza is számos valótlanságot tartalmazott, hogy növeljék a homályt körülötte. Pol Pot a háttérben akart maradni, nem tervezte, hogy szobra vagy akár csak hivatalos arcképe legyen. Ő volt a párt névtelen vezére, aki teljhatalommal irányította az országot a róla semmit nem tudó katonáin és káderein keresztül. A vörös khmerek Angkar Padevatnak, forradalmi szervezetnek nevezték az országot irányító testületet. 1975 szeptemberétől 1977-ig a párt központi bizottsága hét tagból állt: Pol Pot, Nuon Csea, Szo Phim, Ieng Sary, Szon Szen, Ta Mok és Vorn Vet. 1977-ben Nhim Rosz, Khieu Szamphan és Ke Pauk lett tag. Pol Pot birtokolta a legfőbb hatalmat, ő volt az első számú testvér, helyettese Nuon Csea volt. 1975\. szeptember elején, a vörös khmerek hívására hazatért Phenjanból Norodom Szihanuk. Mielőtt Kambodzsába utazott, Pekingben felkereste Mao Ce-tungot és Csou En-lajt. Később azt mondta, nem azért tért vissza, mert egyetértett a vörös khmerekkel, „önfeláldozása” kínai barátainak szólt. Államfő lett, hatalma azonban nem volt. Három hét múlva New Yorkba, az ENSZ ülésére küldték. 1975\. december 15–19-én az ezertagú Nemzeti Kongresszus megvitatta az új alkotmány tervezetét, majd 1976. január 5-én életbe léptették a jogszabályt. Az alkotmány létrehozta a 250 fős parlamentet. Ennek 150 tagja a parasztokat, 50 a munkásokat és más dolgozókat, 50 a forradalmi hadsereget képviselte. Az alkotmányban semmi nem szerepelt a kommunista pártról. A parlamentet csak egyszer, 1976 áprilisában hívták össze, miután március 20-án semmilyen általános normának meg nem felelő választást tartottak. A mandátumszerzők nevét sem hozták nyilvánosságra. A képviselőház új zászlót és Április 17., a nagy győzelem címmel új himnuszt fogadott el, amelyet Pol Pot írt. A testület elfogadta Szihanuk kikényszerített lemondását, nyugdíjat szavazott meg neki, amelyet aztán nem folyósítottak. Szihanuk közvetlen családtagjaival együtt házi őrizetbe került Phnompenben, ahol senkit nem fogadhatott. A királyi család legalább húsz tagja halt meg a kommunista uralom idején. Szihanukot Khieu Szamphan követte posztján. A miniszterelnök Pol Pot lett, a külügyekért Ieng Szary, a honvédelemért Szon Szen, az iparért Cseng An, a gazdaságért Vorn Vet felelt. 1976 márciusában hivatalosan is meghamisították a párt megalakulásának időpontját és körülményeit, hogy megszüntessék a vietnámi befolyást és kapcsolatot. A központi bizottság úgy döntött: elveszti párttagságát, aki 1960 előtt csatlakozott a szervezethez. ## Külkapcsolatok A vörös khmerek Kínával, Észak-Koreával, Vietnámmal, Laosszal, Kubával, Romániával, Jugoszláviával, Albániával és Egyiptommal tartottak fenn kapcsolatot, ezek az országok nagykövetséget üzemeltettek Phnompenben. A kínai diplomaták kivételével a többiek nem hagyhatták el a misszió épületét. Kambodzsa Kínában, Észak-Koreában, Laoszban és Vietnámban képviselte magát. Az ország legközelebb Kínához és Észak-Koreához állt. A vietnámi kapcsolat a vitatott területekért kirobbant harcok miatt romlott meg. A vörös khmerek elvetették a Hanoi által szorgalmazott indokínai együttműködést is. 1976 közepén a Demokratikus Kambodzsa szorosabbra fűzte kapcsolatait Kínával, amely szintén a Szovjetunió által támogatott Vietnám gyengítésében volt érdekelt. Az év végén Kína komoly katonai segélyt küldött Phnompennek. 1977-ben a kambodzsai csapatok átlépték a vietnámi határt, és több száz civilt megöltek. 1977 decemberében a két ország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat. A következő évben a vörös khmerek kiterjesztették diplomáciai erőfeszítéseiket, és kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki Thaifölddel, Japánnal, Hongkonggal, Madagaszkárral, Bangladessel és Szingapúrral. A kambodzsaiak rizst, kaucsukot, szálfát és egzotikus állatoknak az ázsiai gyógyászatban, gasztronómiában felhasznált testrészeit exportálták. Partnereiktől fegyvereket, harcjárműveket és tüzérségi eszközöket, mezőgazdasági gépeket, vegyi és ruházati termékeket vásároltak. Az 1976-os import értéke 19 millió amerikai dollár volt. 1977-től 1978 végéig a kínaiak több száz tankot, több tízezer tüzérségi és kézifegyverbe való lövedéket, valamint hat lökhajtásos vadászrepülőt szállítottak kambodzsai elvtársaiknak. Kína ezen kívül felajánlotta a Phnompenből Kampong Szaomba tartó vasútvonal felújítását és egy új katonai reptér építését. Mindezek mellett több ezer kínai katonai tanácsadó és különböző szakértők dolgozott a Demokratikus Kambodzsa. Kína, a kambodzsai kérés ellenére, nem volt hajlandó katonai erővel beavatkozni a vörös khmerek és a vietnámiak harcaiba, egészen 1979-ig. ## Közigazgatás 1976-ban a hatalmon lévők hat nagy közigazgatási egységre, úgynevezett zónákra bontották Kambodzsát. A zónák régiókból álltak, azokat kerületekre, alkerületekre és szövetkezetekre osztották. 1977-ben átszervezték a zónákat, és létrehozták a Központi Zónát, valamint kialakították az 505-ös autonóm régiót. A zónarendszer felépítése a hadseregét tükrözte. A zónák élén pártbizottság állt, amelyet titkár vezetett, aki a központi bizottság egyik veterán tagja volt. Ez a hierarchia visszaköszönt az alsóbb közigazgatási egységekben is. 1975-ben a zónákat vezető pártbizottságok komoly függetlenséget élveztek, ők, és nem a központ ellenőrizte az alájuk tartozó közigazgatási egységeket és katonai alakulatokat. Később a központ csökkentette a zónák autonómiáját, és mivel a belbiztonsági szolgálat alá tartozott, beavatkozhatott a folyamatokba. ## Gazdaságirányítás A vörös khmerek kiürítették a városokat, hogy megteremtsék a szinte kizárólag parasztokból álló társadalmat. Az új világ fenntartását tulajdonképpen egyetlen eszközre, a rizstermesztés radikális növelésére bízták. Az utópia megvalósítását az 1977–1980-as négyéves terv foglalta pontokba. A terv hektáronként minimum három tonnában határozta meg a betakarítandó rizs mennyiségét és évi három betakarítást tűzött ki célul. A négyéves terv 1,4 milliárd amerikai dollár bevételt irányzott elő, amely az ország bevételeinek 93 százalékát tette volna ki. A párt két kategóriába osztotta a rizsföldeket: elsőosztályúakra és általánosokra. Az előbbieken dolgozó parasztoknak 6-7 tonna termést kellett volna előállítaniuk hektáronként, míg az utóbbiaktól megelégedtek „csak” három tonnával. Ennek teljesítése lehetetlen volt, a hektáronkénti átlagtermés egy tonna volt. 200px\|bélyegkép\|balra\|Pol Pot A tervek szerint a termőterületet a háromszorosára akarták növelni a szűzföldek feltörésével és bonyolult öntözőrendszerek építésével. A rizsföldek kialakításához erdőirtásokat indítottak, de az odavezényelt emberek éppen a rizstermesztésből estek ki. A meglévő földek egy része így parlagon maradt. A hongkongi amerikai diplomáciai képviselet úgy becsülte, hogy a termőföldek mérete a hatalomátvétel óta a felére zsugorodott. A négyéves terv előírásokat tartalmazott más agrártermékek előállítására is. A kommunista vezetés abban bízott, hogy sikerül önellátóvá alakítani az országot, és Kambodzsa fejletlen agrárországból fejlett mezőgazdasági állammá változik. A terv kivitelezésének részleteivel nem törődtek, mivel az elképzelés irreális, a valóságtól messzemenően elrugaszkodó képtelenségeken nyugvó politikai szándékon és pártvezetők akaratán, nem gazdasági megfontolásokon alapult. Pol Pot ideológiája, ahogy már említésre került, a khmer felsőbbrendűségben hitt és ezen téveszme meggyőződése az volt, hogy a khmerek bármit képesek végrehajtani tanultság vagy tapasztalatszerzés nélkül, mivel ők a tökéletes faj. A politikai intézkedések, amelyek túlmunkát, alultápláltságot, általános rossz életkörülményeket, betegségeket okoztak, mind a célkitűzések megvalósulása ellen hatottak. Az előírt rizstermést elméletben négy részre osztotta a párt. Az emberek élelmezésére fejeként 312 kilogrammal (napi 85 dekagrammal) számoltak. A rizs egy részét vetőmagnak szánták, egy részét pedig el kívánták raktározni. A legnagyobb mennyiséget exportra szánták, amelyből lőszert, fegyvereket, mezőgazdasági berendezéseket akartak beszerezni. A valóságban sem vetőmagot, sem tartalékot nem raktároztak, a legtöbb rizst eladták Kínának és más szocialista országoknak, illetve a katonákat és a gyári munkásokat etették, a lakosság pedig éhezett. A munkavégzés alapegysége a szövetkezet lett. 1970 és 1975 között a vörös khmerek 10-30 családból álló egységeket hoztak létre az általuk ellenőrzött területeken. 1975 után több száz emberből álló csoportokat helyeztek át azokba a szövetkezetekbe, amelyekben nem volt elég munkáskéz. 1977-ben átalakították a rendszert, az új szövetkezetek akár ezer családot is magukba foglaltak. ## Kambodzsai mindennapok Az emberek minden vagyontárgyukat elvesztették, ugyanis az államosítás a párt második legfontosabb célkitűzése volt az ország védelme után. 1976-ban mindenkinek be kellett szolgáltatnia a magántulajdonát, még a konyhai eszközöket is. Minden létező és megtermelt vagyontárgy a forradalmi szervezetre, az Angkarra szállt, amely saját elképzelései és céljai szerint használta fel azt. Tulajdonképpen az Angkar az állam (illetőleg saját) tulajdonának tekintette az embereket is, s a pártvezetés ennek megfelelően úgy látta, hogy az életük felett is rendelkezhet. A vörös khmerek betiltották a külföldi öltözködési szokásokat és a vallást. Mindenkinek hosszú ujjú, nyakig gombolt fekete ruhában kellett járnia. Az iskolákat, templomokat, kormányzati épületeket és bankokat bezáratták, azokat lerombolták, esetleg állatfarmokká és börtönökké alakították. Nem szabadott káromkodni, vitatkozni, panaszkodni, a parancsokat vakon kellett teljesíteni. Kötelező volt gyűlésekre járni, másokat, önmagukat bírálni. Súlyos, államellenes bűncselekménynek minősült, ha három vagy annál több ember beszélgetni kezdett, a büntetés ezért pedig halál lehetett. Nem működött sem a tömegközlekedés, sem a magánfuvarozás, az emberek csak utasításra hagyhatták el lakóhelyüket. A piacokat, a boltokat, az éttermeket bezárták, az emberek közösen étkeztek, és azt ették, amit a párt biztosított számukra. A pihenőidőt eltörölték, a szórakozást, utazást, írást-olvasást betiltották. ### Újak és régiek A városokból kitelepítetteket nyomorúságos körülmények várták falun. Mindenhol gátakat és csatornarendszereket építtettek velük, az embereket munkabrigádokba osztották, szándékosan szétszakítva a családokat. A földművelés az átnevelés eszközévé vált. Az érkezők hatalmas tömege felforgatta a falvak életét, hiszen a rendelkezésre álló élelmiszerre sokkal több éhes száj jutott, mint korábban. A hatalom mesterségesen is gerjesztette az ellentéteket a helyiek és a kitelepítettek között. A kommunisták a szavak szintjén osztályok nélküli társadalmat akartak létrehozni, a valóságban azonban két osztályt hoztak létre. Azok, akik a kommunista hatalomátvétel előtt a vörös khmerek által ellenőrzött vidéken éltek, a megbízható régi emberek lettek, míg a kitelepítettek és a Khmer Köztársaság által uralt falvakban élők a megbízhatatlan, ezért elpusztítani szánt, felesleges új emberekké váltak. A vörös khmerek parazitának tekintették az általuk – a polgárháború utolsó napjára utalva – április 17-ei embereknek nevezett újakat. A régiek szavazhattak és választhatók voltak. Ezzel a jogukkal csak egyszer élhettek, 1976. március 20-án, a képviselőház megválasztásakor. Ők lettek a szövetkezetek vezetői. Az új emberek a közkonyhákon kisebb adag ételt kaptak, mint a régiek. Az állandóan éhező emberek vizes rizskását, gyökereket, leveleket és rovarokat ettek. Az étel keresése bűnnek számított: lopásnak és individualizmusnak. Szemtanúk beszámolói szerint helyenként kannibalizmus is előfordult. Az újakat és a régieket elkülönítették, nem érintkezhettek egymással. A párt szembeállította egymással a kisparasztokat és a korábban tehetősebb földművelőket, a parasztokat és a volt kereskedőket, az újakon belül az iskolázatlan embereket az egykori tisztviselőkkel és értelmiségiekkel. E két utóbbi csoport fokozatosan a ranglétra aljára csúszott, és a tisztogatások fő célpontjává vált. Az új embereknek olykor felajánlották, hogy elköltözhetnek szülőfalujukba, vagy könnyebb munkára vezénylik őket. Aki ezt elfogadta, még rosszabbul járt, mert kiderült róla, hogy „individualista”, és további átnevelésre van szüksége. Az újak élete teljesen kiszámíthatatlan volt, bármikor elvezényelhették őket az ország másik felébe. Ha nem tudták gyorsan elsajátítani a kétkezi munkát a kezdetleges szerszámokkal, esetleg fogyatékosok voltak, megölték őket. A vörös khmerek más csoportokat is felállítottak: az emberek lehettek teljes jogú polgárok, akik a legjobb ellátást kapták és a legmagasabb állásokat töltötték be a pártban vagy a kormányzatban, vagy lehettek jelöltek, akik előtt nyitva állt az út a teljes jogú tagság felé. A lakosság túlnyomó többsége azonban a harmadik csoportba tartozott, amelynek sem felemelkedési lehetősége, sem jogai nem voltak. A kitelepítések befejeződése után alig néhány hónappal újabb átcsoportosítások kezdődtek, de ekkor már valódi deportálások formájában, vagyis az érintetteknek annyi beleszólása sem volt, hova kerülnek, mint korábban. 1975-ben több százezer embert helyeztek át az ország keleti és délnyugati területeiről északnyugatra. Egyes embereket akár három-négy alkalommal is deportáltak. Munkabrigádokat állítottak fel, amelyeket oda vezényeltek, ahol szükség volt rájuk. Az ezekben dolgozó emberek hosszú időre, általában örökre eltűntek, a családokat szétverték, a gyerekek, rokonok elszakadtak egymástól. 1975-ben a távoli erdőgazdaságokba küldött emberek 33 százaléka négy hónap alatt meghalt. A társadalom a párt elvárásainak megfelelően homogenizálódott, mindenki nincstelenné vált. 1978-ban Pol Pot elégedetten állapíthatta meg: „Az emberek több mint kilencven százaléka ma szegény és középszegény.” A sok munka gyakran teljesen felesleges volt, és több kárt okozott, mint hasznot. Az átgondolatlan, írástudatlan parasztkatonák által irányított építkezések totális kudarcot hoztak: az újonnan ásott csatornák jelentős része eliszaposodott, a gátak rendszeresen átszakadtak. ### Család, munka A családi kapcsolatokat korlátozták, az embereknek tilos volt érzelmeiket kimutatniuk. A vörös khmerek egész családokat is kiirtottak különböző okokból, legyen szó a régiekről, vagy az újakról. Arra kényszerítették a lakosokat, hogy tiszteljék, engedelmeskedjenek és higgyenek „mindenki anyjának és apjának”, az Angkarnak. A párt úgy gondolta, hogy a szerelem önzés, és a házaspárokra nem családi egységként, hanem a leendő parasztokat „előállító” intézményként tekintett. Ezért a „köz érdekének megfelelően” határozták meg, ki kivel házasodhat. Sokan nem is találkoztak leendő társukkal a tömeges esketési ceremóniák előtt. A hagyományos táncok, öltözet, éneklés tiltott volt. Sok nőnek a harcokban súlyosan megsebesült katonákat jelöltek ki férjnek. Voltak nők, akik öngyilkosságot követtek el az esküvőjük előtt. A házasságon kívüli nemi kapcsolat büntetése halál volt. A ceremónián a férfiak és a nők két oszlopot alkottak, majd a faluvezető utasítására megfogták leendő párjuk kezét, és megesküdtek, hogy életük végéig házastársukkal maradnak. Ezután házastársnak nyilvánították őket. A gyors ünnepségen némi ételt szolgáltak fel. A párok néhány napig együtt maradhattak, majd visszavezényelték őket a munkabrigádjukba. A házaspárok tíznaponta találkozhattak. A házastársi eskü azonban névleg szólt holtig, valójában ez is a párttól függött. Ha az Angkar úgy látta, hogy másik párt választ az illető nőnek vagy férfinak, akkor semmisé tette a házasságot. A párok nemi életet csak akkor folytathattak, amikor azt megparancsolták nekik. A diktatúra bukását követően a kényszerházasságok nem lettek semmisek, csak kevesen váltak el erőszakkal kiválasztott párjuktól. Legtöbben együtt maradtak, de igen sokuknak nagyon nehéz a házasélet, főként mivel az ilyen párválasztások nem érzelmi alapon történtek. Jóllehet a vörös khmer tett egy csekély engedményt a párválasztás kérdésében, amely csak a férfiakra vonatkozott. A férfi kérvényezhette, hogy mely nővel kíván házasságot kötni, s ha párt beleegyezett, akkor megkötötték a frigyet. A nőknek viszont semmiféle beleszólásuk nem volt ebbe, ezért is követett el sok nő öngyilkosságot. A Demokratikus Kambodzsában nem működtek iskolák, a gyerekek képzését gyakran írástudatlan parasztokra bízták. Ez az oktatás elsősorban politikai nevelést jelentett. A vörös khmerek az oktatást feleslegesnek tartották, kizárólag a munka és a forradalom számított. A gyerekeket elválasztották a családjuktól, és szintén dolgozniuk kellett. Gyakran ürüléket gyűjtöttek, amivel a földeket trágyázták. Segítették a katonákat is, üzeneteket hoztak-vittek, fegyvereket cipeltek. Amikor betöltötték a 14. évüket, teljes értékűnek tekintett munkaerővé váltak. A vörös khmerek a gyerekeket arra biztatták, hogy kémkedjenek, sőt ha kell, az Angkar utasítására gyilkolják meg rokonaikat. A kommunisták gyerekek tízezreiből neveltek fanatikus harcosokat, közülük sokan elestek vagy súlyosan megsebesültek a Vietnám elleni háborúban. A gyerekek tizenkét éves korukban már csatlakozhattak a vörös khmerekhez, és élet-halál urai lettek. Mivel a vörös khmerek a nem khmer etnikumú embereket rendre lemészárolták, ezért a korábbi vegyes házasságok esetében a khmer nemzetiségű férjnek vagy feleségnek meg kellett ölnie a nem khmer párját. Ezen vegyes etnikumú családok gyerekeit, mint nem tiszta vérűeket azonnal lemészárolták (illetőleg szüleiknek kellett olykor megölniük). A vörös khmer felsőbbrendűségi ideológiájának fő kialakítója Nuon Chea volt, aki 2004-ben azt állította, hogy bűnt nem követett el, minden szörnyűségért Pol Potot tette felelőssé. Nuon Chea hazafiságára hivatkozott, mert meg akarta mutatni a kambodzsaiaknak hogyan kell szeretni és tisztelni a nemzetet. Az embereknek nem volt szabadidejük: naponta 12 órán át végeztek kétkezi munkát, gyakran hosszabb időn át, akár reggeltől éjfélig. Ha sütött a Hold, akkor annak fényében, ha nem, akkor a rizsföldeken gyújtott máglyák által biztosított világosságban. Általában tíznaponként tartottak szabadnapot, de a káderek ezt akár el is törölhették, ha valamilyen munkaversenyt akartak nyerni. A legapróbb hiba – késés a munkából, lassú munka, panaszkodás a körülmények miatt, ékszerviselés – is „ellenforradalmi bűncselekménnyé” válhatott. Igazságszolgáltatás és törvények hiányában a katonák bárkit bármiért halálra ítélhettek. A halottakról nem szabadott beszélni, még a szót is tiltották, helyette azt kellett mondani, hogy eltűnt test. Hasonló családellenes lépések történtek a kínai kulturális forradalom alatt, amikor a párt arra biztatta az embereket, hogy vessék el a szülők iránti tiszteletet, üldözzék vagy jelentsék fel családtagjaikat, házastársukat. A különbség Kambodzsa esetében csak annyi, hogy Kínában mindez nem fordult tömeggyilkosságokba és lakosság ellenállásán hamar meghiúsult. ## Népirtás A vörös khmer gondolkodás alapja a tiszta ember volt, ami azt jelentette, hogy az érintettnek mentálisan és származásilag is tisztának kellett lennie. Vagyis mentesnek kellett lennie a forradalom előtti gondolatoktól és paraszti sorban kellett felnőnie, valamint nem lehetett más nemzetiségű, vagy idegen eredetű. Ezért a vörös khmerek irtóhadjáratot folytattak az értelmiségiek, a szerzetesek és a művészek, valamint a nemzeti és vallási kisebbségek ellen. A halálos ítélethez gyakran az is elég volt, ha az érintettnek szemüvege volt, esetleg puha volt a tenyere, ami azt mutatta, hogy nem végzett fizikai munkát. A kommunisták megkülönböztették belső és külső ellenségeiket. Az előbbi csoportba tartoztak az újak, akiket kapitalistának és feudalistáknak bélyegeztek egykori társadalmi státuszuk szerint. Ide tartoztak a Khmer Köztársaság hivatalnokai és katonái, valamint azok, akik valamely kisebbséghez tartoztak, különösen a vietnámiak, kínaiak és a csam muzulmán etnikum tagjai, akik több alkalommal is megpróbáltak fellázadni a rendszer ellen. A rendszer fellépett a hegyi törzsek ellen, akik között a vezetők közül többen, például Pol Pot is élt az illegalitás idején. Ideológiai értelemben vett tisztaságuk miatt megbecsülés övezte ezeket az őslakosokat, mégis áttelepítésük mellett döntöttek. Azokat, akik ellenálltak, megölték. A külső ellenségek közé tartozott az Egyesült Államok és valamennyi szövetségese, így Thaiföld a térségből, valamint Vietnám és a Szovjetunió a kommunista blokkból. A vörös khmerek ezek kémének tartottak minden kambodzsait, aki idegen nyelven is beszélt. A vörös khmerek felhívásokat intéztek külföldön élő kambodzsaiakhoz, hogy csatlakozzanak a rendszerhez. Új élet reményében sokan tértek haza, ahol aztán rögvest kivégezték őket, mert a külső ellenség hatásától fertőzött nemkívánatos személyeknek tartották őket. A kínai kulturális forradalom során hasonlóképpen osztályellenségnek, reakciósnak bélyegeztek meg egykori iparosokat, tanárokat, értelmiségieket, művészeket is, s felhergelt ún. vörös gárdák atrocitásokat hajtottak végre ilyen emberek ellen, akiket nem egy esetben megkínoztak, másokat megöltek, de az akcióknak nem volt a célja ezen rétegek elpusztítása, hanem megfélemlítése, s ezáltal történő „átnevelése”. Ezenkívül pótolhatatlan kulturális-szellemi értékeket is megsemmisítettek a kulturális forradalom alatt. A vörös khmerek ennél tovább mentek, s eltökélt szándékuk volt ezen rétegek teljes fizikai megsemmisítése. ### A kezdetek A beszámolók alapján tudható, hogy a rendszer első hónapjaiban már rendszeresek voltak a tömeges gyilkosságok. 1975. május-októberben még a központ igyekezett csillapítani a helyi hatalmasságokat, elsősorban azért, hogy megszabja szabadságuk korlátjait. A gyilkosságok egy időre megritkultak, de aztán új lendülettel folytatódtak. A tanúk elmondása szerint abban az időben nem voltak tömeges mészárlások, a kiválasztott embereket, elsősorban az újakat, akiket hivatalnoknak vagy korábbi katonának gondoltak, egyenként ölték meg, általában rokonaikkal, gyerekeikkel együtt. 1976-ban a helyzet romlott, ugyanis a lakosság teljes nyomorba döntése, a folyamatos deportálások, a rettenetes körülmények között végzett munka nem hozta meg a párt által elvárt eredményt. A rizstermés csak a '60-as évek átlagának felét érte el, az emberek éheztek. Az Angkar, amely amúgy is hajlamos volt ellenségkeresésre, arra a meglátásra jutott, hogy a pártot „belülről bomlasztják”. Elkezdték tehát keresni a szabotőröket. A vörös khmerek ritkán tartóztattak le valakit nyilvánosan a szövetkezetekben, inkább továbbképzésre vitték a kiszemeltet. 1976 szeptemberében letartóztatták Keo Measzt, a párt hatodik emberét. A kommunisták úgy tartották: „inkább tartóztassanak le tíz ártatlant, mint, hogy futni hagyjanak egy bűnöst”. Ebben a légkörben mindenki mindenki ellen kémkedett, így senki sem volt biztonságban, bárki könnyen halállal végezhette. Egyesek abban a reményben, hogy így majd nem ölik őket meg, hamis gyanúba kevertek másokat és hóhérkézre juttattak, ám sokszor még így sem tudták elkerülni a kivégzést, mert valaki utóbb ugyanúgy hamis jelentést tett ellene. A túlélésre (amit a mészárlások jellege és mértéke mutat) szinte esély nem volt Demokratikus Kambodzsában. A tisztogatás egyre gyorsult és mélyült, perek, vádak és ítéletek nélkül emberek százezreit gyilkolták meg. A letartóztatottakat addig kínozták, amíg „be nem vallották”, hogy idegen hatalmaknak, a CIA-nak, a KGB-nek, vagy Vietnámnak kémkedtek. A megkínzottak általában másokat is megneveztek segítőjükként, annak érdekében, hogy véget érjen a szenvedésük. A vörös khmerek a beárultakat is elhurcolták. Gyakran a foglyok valamennyi családtagját begyűjtötték, megkínozták és megölték. 1977-ben tovább fokozódott az öldöklés: egész családokat, sőt teljes falvakat mészároltak le a vörös khmerek. 1977. április 17-én, a „felszabadulás” évfordulóján 350 családot gyilkoltak meg abban a faluban, ahol Lon Nol született. Mivel az Angkar nem ellenőrizte, sok vörös khmer, mint például fanatizált fiatalok kezdett merő kedvtelésből mészárlásokba a lakosság körében. A túlélők beszámolói sokféle módszerről tettek említést, de így is a vörös khmerek brutalitásának és embertelenségének csak töredéke ismert. Bűnbakot mindig sikerült találni a kivégzésekre. Élve elégetés, megcsonkítás, terhes nők méhének felhasítása, csecsemők szörnyű kínokkal történő elpusztítása, vadállatokkal (krokodilokkal) való kivégzés is a beszámolók között van. Mivel az Angkar szerint a kommunista embernek nem lehet lelkiismerete, sőt olyan, hogy lelkiismeret nem létezik, ennek tudatában teljesen természetes volt a vörös khmerek némelyikének, hogy végrehajthatja a gyilkosságot, mert az emberi élet csak eszköz. Embereket csupán azért tartottak jelentéktelennek és elpusztíthatónak, mert rizst evett, csökkentette a készleteket, míg mondjuk egy elefánt, vagy egy tehén nem evett rizst, de tejet adott, igavonó és teherhordó volt, tehát jóval hasznosabbnak volt tekinthető. Az Angkar nyíltan vallotta akár polgárai előtt is, hogy feleslegesnek számítanak, használati tárgyak, megtartásuk nem nyereség az Angkarnak, s elvesztésük pedig sem veszteség. Bizonyos csoportokba (mint a régiekbe vagy a más nemzetiségűekbe, avagy kivégzés előtt állókra) napi rendszerességgel azt sulykolták, hogy ők nem emberi lények, nem érnek semmit, disznók. Mindez a Demokratikus Kambodzsa felfogását híven szimbolizálja, hogy bárkiből lehetett áldozat, senki nem kerülhette el a halált. Mivel a házasságon kívüli nemi kapcsolatot szigorúan tiltotta a vörös khmer, egy olyan tévhit terjedt el később, hogy Demokratikus Kambodzsában nem volt nemi erőszak. Ez természetesen nem igaz. Valószínűleg rengeteg nemi erőszak történt, amit a vörös khmer fegyelmezetlen és önkényeskedő katonái vagy pedig káderek követtek el vidéken, az alájuk rendelt csoportok női tagjai ellen, de ezeket nem dokumentálták az igazságszolgáltatás hiányában, s az áldozatok a megrázkódtatás hatására nem beszéltek kínjaikról. A nőket a legkevésbé sem védték, mert munkaerejük csekélynek számított egy férfihoz képest, ezért, bár a férfiak is leírhatatlanul szenvedtek a diktatúrában, de a nők helyzete még ennél is sokkal rosszabb volt. A szexuális bűncselekményeket igazán csak a 2000-es évektől kezdték el feltárni külföldi kutatók, de még igen kevés a bizonyíték, noha vannak konkrét adatok pl. tömegesen végrehajtott nemi erőszakról. Sőt a tiltás ellenére sok káder és vörös khmer harcos tartott magának külön szexrabszolgákat a női lakosság soraiból. Mindazonáltal ezek a bűntettek a pszichikai károkon túl egészségügyi következményekkel is jártak, ugyanis rengetegen betegedtek meg szexuális úton terjedő betegségekben. A kisebbséghez tartozó vietnámi, csám vagy kínai fiatal nőket és lányokat pedig szinte minden esetben megerőszakolták. A nemi erőszak olykor a büntetés eszközének is számított. ### A rémuralom kiteljesedése Pol Pot különösen tartott a vietnámiaktól, mivel úgy gondolta, hogy vissza akarják szerezni a francia gyarmatosítás előtti geopolitikai hegemóniájukat, és nem akarta, hogy a laoszi kommunisták sorsára jussanak, akiket a vietnámiak ellenőriztek. Már 1975-ben voltak határ menti összecsapások a Demokratikus Kambodzsa és Vietnám között, és hasonló incidensekre került sor néhány sziget birtoklásáért is. Pol Pot félelmét a vietnámi megerősödéstől az 1977-ben aláírt vietnámi–laoszi együttműködési megállapodás is táplálta. Mivel a vörös khmerek bíztak Kína támogatásában, 1977 közepén nagyobb szabású akciót indítottak délkeleti szomszédjuk ellen, hogy az ősi Kambodzsához tartozó területeket szerezzenek vissza. A támadást a vietnámi hadsereg visszaverte, és 32 kilométer mélyen behatolt a Demokratikus Kambodzsa földjére. Pol Pot a Keleti Zóna kommunista vezetőit és lakosait tette ezért felelőssé, akik szerinte átálltak a vietnámiak oldalára, vagyis olyan emberek lettek, akiknek „khmer a testük, de vietnámi a fejük”. Emiatt sorozatos kivégzésekre adott utasítást, s eltökélte, hogy a teljes vietnámi népet ki fogja irtani. 1978. május 10-én ezzel a felhívással toboroztak: „Mindannyiunknak 30 vietnámit kell megölnünk. Ha tartjuk magunkat ehhez a szlogenhez, biztosan nyerünk. [...] Így egy kambodzsai katona felér 30 vietnámival. [...] 2 millió katonát kell kiállítanunk Vietnámmal szemben, [...] viszont bőven elég lesz, hiszen Vietnámnak csak ötvenmillió lakosa van.” A vietnámi határtérséget felügyelő Szo Phim, aki erős helyi hatalmat épített ki, egy ideig ellenállt a központi akaratnak, és rövid polgárháborút vívott Pol Poték ellen 1978 május-júniusában. Az Angkar a Délkeleti Zónából dobott át csapatokat. Miután Szo Phim belátta, hogy helyzete reménytelen, öngyilkos lett. Családját temetési szertartásán mészárolták le a vörös khmerek. A Keleti Zóna katonáinak egy része átszökött Vietnámba a központi hadsereg elől. Pol Pot bosszújában 150-200 ezer ember vesztette életét a tartományban. Az életben hagyottakat más országrészekbe deportálták, és megkülönböztető, kék ruhát kellett hordaniuk. Többségüket meggyilkolták. A pártlap, a Tung Padevat (Forradalmi Zászlók) 1978 júliusában ezt írta: „Mindenütt ott az ellenség a sorainkban, a központban, a vezérkarban, az övezetekben, a támaszpontokon.” Ekkorra már a kommunista párt korábbi vezetésének számos tagját megölték. Halott volt az 1975. októberi 13 legmagasabb rangú vezetőből öt és a megyei titkárok többsége. A letartóztatottakkal addig íratták újra a vallomásaikat, amíg nem lett bennük elég vád az új eljárások megindítására, a képzelet szülte összeesküvések leleplezésére. ## Belbiztonsági szolgálat A vörös khmerek belbiztonsági szolgálatáról, a Szantebalról, amelyet Kaing Guek Eav irányított, keveset tudni. A szervezet kétszáz intézményből álló börtönhálózatot üzemeltetett, amelyeket elkülönítésre, kihallgatásra és kínzásra használtak. Közülük a leghírhedtebb a Tuol Szleng volt, amelyet egy phnompeni iskolából alakítottak ki. Szintén a fővároshoz tartozott a Csoeng Ek kivégzőhely is, ahol tömegsírokba temették a meggyilkolt embereket. A biztonsági központokat öt szintre osztották. A bebörtönzöttek többsége a három alsó szintű (alkerületi, kerületi, regionális) intézmények valamelyikébe került. A foglyok kisebb köztörvényes bűnöket elkövetők, dezertálók, az előző rendszer és hadsereg alacsony beosztású tagjai voltak. Ezekben a börtönökben a rabokat éheztették, betegségeiket nem kezelték, általános volt a durva bánásmód, de nem kínozták őket rendszeresen. Az alsóbb szinteken a büntetés általában átvezénylés volt valamely munkatáborba. A zóna szintű börtönökbe a vörös khmer katonák és családtagjaik kerültek. A legmagasabb szintű intézmény a Phnompenben működő Tuol Szleng, kódnevén az S–21 volt. Az oda zárt emberek szinte valamennyien párttagok vagy katonák voltak, akiket a forradalom elárulásával vádoltak. A magasabb szintű börtönökből csak kevesen jutottak ki élve. A Tuol Szlengben több mint tízezer ember raboskodott, közülük mindössze hét élte túl a fogságot. A tömegmészárlás hírhedt helyszínei voltak az úgynevezett gyilkos barlangok. A Közép-Kambodzsában található Phnom Sampeau hegynek igen mély barlangjai voltak. A kürtőkről a kivégzendő embereket egyszerűen lehajították, többségük a zuhanástól szörnyethalt, mások súlyos sérüléseket szerezve túlélték, de mivel kivégzőik sorsukra hagyták őket, ezért rövid időn belül ők is elpusztultak a barlangok mélyén. Az általános gyakorlat az volt, hogy a megkínzott embereket, miután olyan vallomást tettek, amellyel a kihallgatók elégedettek voltak, több rabtársukkal együtt egy kivégzőterületre vitték, általában éjszaka. Az embereket egy tömegsír elé térdepeltették, majd vasrúddal, vagy valamilyen kertészeti eszközzel – kapával, lapáttal – a fejük hátsó részén megütötték. Az agyonlövés, a lövedékek tartalékolása miatt, kevésbé volt elterjedt. Sok embert kutakba, szakadékokba dobtak. Mivel a vörös khmerek szinte teljesen elszigetelték az országot, a külvilág csak a menekültektől értesült a Kambodzsában elkövetett szörnyűségekről. Nagyjából két évnek kellett eltelnie, hogy a Thaiföldre érkező menekültek összecsengő beszámolóit elhiggyék a külföldiek. Thaiföldre nagyjából 23 ezer, Vietnámba 60 ezer kambodzsai menekült érkezett. ## Végjáték 220px\|bélyegkép\|jobbra\|Van Tien Dung tábornok, a támadó vietnámi csapatok parancsnoka Demokratikus Kambodzsa 1978-ra teljességgel fenntarthatatlanná vált. Mivel a négyéves tervben előírt rizsmennyiséget képtelenség volt előállítani, ezért a helyi vezetők félelmükben meghamisították az adatokat, és annyi rizst küldtek a központi raktárakba, amennyit össze tudtak szedni. Emiatt a falvakban rizshiány alakult ki, a lakosság mindenhol éhezett, rengetegen haltak meg alultápláltságban. Mivel a központból ritkán mentek falura a vezetők, meg voltak győződve arról, hogy minden a terveknek megfelelően halad. Gyorsította a rendszer összeomlását a stratégiai fontosságú Keleti Zóna ellen indított hadművelet, majd az azt követő kegyetlen tisztogatás is, amelynek során tapasztalt katonák ezreit ölték meg, vagy kényszerítették szökésre Vietnámba. A vietnámi kommunisták sokáig hallgattak a menekültek által elmondottakról, mert nem akarták, hogy a világ megtudja, mit követnek el korábbi védenceik. Sokáig abban bíztak, hogy sikerül ellenőrzés alá vonniuk kambodzsai elvtársaikat, csakúgy, mint a laoszi kommunistákat. 1977-ben benyomultak a vietnámi csapatok Kambodzsába, melynek célja még Pol Pot tárgyaló asztalhoz történő kényszerítése volt, illetve, hogy elejét vegyék a Vietnám határmenti területeire történő vörös khmer betöréseknek. Vietnám ekkor még óvatos volt, nehogy kínai intervenció induljon északról. Vietnám csak azután kezdett nyilvánosan is beszélni a népirtásról, hogy egyértelművé vált: Pol Pot és társai megfékezhetetlenek. A diplomáciai kapcsolatok 1977. decemberi megszakítása után alig három hónappal, 1978. április 3-án a hanoi rádió felkelésre szólította fel a kambodzsaiakat khmer nyelvű adásában. Vietnám a kambodzsai menekültekből katonai egységet szervezett, és felkészült a kétfrontos – a kambodzsai és a kínai csapatok elleni – harcra. December 3-án a rádió bejelentette a menekültek által létrehozott Nemzeti Megmentési Egységfront megalakulását. Ez a szervezet igen heterogén volt, különböző irányultságú kommunisták és egyéb emigránsok alkották, akiket a vörös khmerekkel szembeni ellenségesség és a vietnámi támogatás tartott össze. Az egységfront léte adta a vietnámi támadás látszólagos legitimitását. 1978\. december 25-én a vietnámi hadsereg százezer katonával, harckocsikkal, repülők támogatásával általános támadást indított, és bár Kína megtámadta Vietnámot, hogy segítséget nyújtson Pol Potnak, a vietnámiak néhány nap alatt legyőzték a vörös khmereket. A vörös khmerek rendszere 1979. január 7-én omlott össze, amikor a vietnámi csapatok elfoglalták Phnompent. A vörös khmer hadserege elszórt és szervezetlen ellenállást tanúsított a vietnámiakkal szemben, ugyanis a rémuralom, a tömeggyilkosságok és tisztogatások miatt nem voltak alkalmas vezetői a katonáknak. A Tuol Szleng börtönőrei azonban még a bukás napjának a reggelén is több foglyot meggyilkoltak. A rendszer vezetői elmenekültek, és elrejtőztek, sok faluban azonban a fellázadt parasztok lemészárolták a vörös khmereket. 1979 elején vietnámi segítséggel megalakult az új adminisztráció, és az ország neve Kambodzsai Népköztársaság lett. ## Emberveszteség 200px\|bélyegkép\|balra\|A Tuol Szlengben meggyilkolt áldozatok fotói Nem tudni pontosan, hogy hány ember halt meg a vörös khmerek kambodzsai rémuralma alatt. Pol Pot egy 1979. januári interjúban azt bizonygatta, hogy „csak néhány ezer kambodzsai vesztette életét a nép jólétére törekvő politikánk alkalmazása közben elkövetett hibák miatt.” Khieu Szamphan 1987-ben azt mondta, hogy háromezer embert tévedésből öltek meg, mellettük 11 ezer vietnámi ügynököt végeztek ki, 30 ezer embert pedig a párt soraiba befurakodó vietnámiak gyilkoltak meg. Szerinte a vietnámi megszállók 1,5 millió embert öltek meg az ország lerohanása után. A becslések szerint a 7,1 millió kambodzsaiból 1,67–1,87 millió halt meg Demokratikus Kambodzsa három éve és kilenc hónapja alatt. Közülük 527–680 ezer embert az állam gyilkoltatott meg. Marek Sliwinski kutatási adatai szerint 1975 és 1979 között a kambodzsai férfiak 33,9, a nők 15,7 százaléka halt meg nem természetes módon. Ezeknél a számoknál léteznek nagyobb becslések is, amelyek a kivégzések és a vörös khmer rémuralom miatt kialakult állapotok áldozatainak számát három millió főre teszi, amely több mint negyede a lakosságnak. A legnagyobb áldozatot a fiatal férfiak és a 60 év felettiek hozták: a 20-30 évesek 34 százaléka, a 30-40 évesek 40 százaléka, a 60 év feletti férfiak és nők 54 százaléka pusztult el. Egy 1989-es felmérés szerint a kambodzsai felnőtt lakosság 64 százalékát a nők tették ki a férfiak aránytalanul nagyobb veszteségei miatt. 1982-ben a gyerekek 42 százaléka árva volt. A kutatások szerint az új emberek, vagyis a városlakók, akik a népesség ötven százalékát tették ki, jóval nagyobb arányban haltak meg, mint a régiek, vagyis a vidékiek. Szörnyű áldozatot hoztak a buddhista szerzetesek is: 60 ezerről nagyjából ezerre csökkent a számuk. A 400 ezres kínai kisebbségből, amely főként városlakó volt, 200 ezren vesztették életüket. Meghalt a köztársasági hadsereg tisztjeinek 82,6 százaléka, a felsőfokú végzettségűek 51,5 százaléka, a katolikusok 48,6 százaléka, a muzulmán csam kisebbség 50 százaléka. A gyilkosságok területi szórása is nagy különbséget mutat: fővárosiak 41,9 százalékát, Kompong Csam régió lakóinak 71,2 százalékát, az északi országrészben található Oddar Mean Csej tartományban élők 90,5 százalékát pusztították el. Marek Sliwinski szerint a vörös khmerek a kivégzések alig két százalékát követték el nyilvánosan, a többiekkel titokban, zárt területeken végeztek. Kambodzsában 20 ezer tömegsírt fedeztek fel, ahová a vörös khmerek tömegmészárlásainak áldozatait temették el. Napjainkban is találnak sírokat a városok, falvak külterületén, a dzsungelben és a hegyek között is. ## A bukás után A vörös khmerek egészen az 1990-es évek végéig folytatták váltakozó intenzitású gerillaháborújukat Kambodzsa északnyugati területein, a thaiföldi határ mentén, de ezek annyira jelentéktelen akciók voltak, hogy semmilyen eredményt nem tudtak elérni, legfeljebb csak a jelenlétükre hívták fel a figyelmet. Akcióikat Kína egy ideig még támogatta pénzügyileg. Thaiföld, aki maga is elítélte Vietnám kambodzsai bevonulását, védőerőként tekintett a dzsungelba szorult Pol Potra, mivel addig, amíg Vietnámnak a megmaradt vörös khmerekkel kellett harcolnia, az ország elkerülhette a Vietnám felől jövő további kommunista terjeszkedést. A vietnámiak meghagyták a kommunista államrendet, és támogatásukkal számos olyan politikus került az ország vezetésébe, aki korábban maga is a vörös khmerek közé tartozott. A Demokratikus Kambodzsa legfőbb vezetői gyakorlatilag békében élhettek Kambodzsa általuk ellenőrzött részein vagy Kínában. A szervezet az 1980-as években új célt tűzött ki, a vietnámiak kiűzését, de agitációit nem kísérte visszhang. Pol Pot 1998-ban, hat hónappal halála előtt interjút adott egy amerikai újságírónak, amelyben kijelentette: „Lelkiismeretem tiszta. Mindent, amit tettem, csakis a nemzetért, az emberekért, Kambodzsa népéért tettem.” Ekkor már házi őrizetben volt, mivel 1997-ben kiábrándult és önmagukkal is meghasonlott vörös khmerek letartóztatták. Ekkor tárgyalások is kezdődtek lehetséges kiadatásáról és bíróság elé állításáról. Pol Pot azzal védekezett, hogy ő csak a szükséges döntéseket hozta meg, azok végrehajtásáért nála jóval alacsonyabb beosztású emberek feleltek, így nem ismert minden részletet. A „hibákat” azzal magyarázta, hogy tapasztalatlanok voltak, és így kellett megoldaniuk a különböző helyzeteket. Pol Potnak nem kellett bíróság elé állnia; 1998-ban meghalt, mozgalma egy évvel később összeomlott. 2006-ban felállították a Kambodzsai Törvényszékek Rendkívüli Kamaráit (ECCC), amelyek annak a kevés főbűnösnek a perét lefolytatják, aki bíróság elé kerül. A törvényszék életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte Kaing Guek Eavot. A volt börtönparancsnokot visszavitték bűncselekményei helyszínére. Beszámolók szerint összetört, és sírva kért bocsánatot tetteiért. „Bocsánatot kérek! Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudtok megbocsátani, de azt kérem, hagyjátok meg a reményt, hogy ez megtörténhet!”. Bíróság elé állt Khieu Szamphan egykori államfő, Ieng Sary volt külügyminiszter, felesége, Ieng Thirith egykori szociális miniszter és Nuon Csea, a vörös khmerek főideológusa. Ieng Thirith-et később időskori elbutulása miatt felmentették. 2014\. augusztusban Nuon Cseát, a kettes számú testvért és Khieu Szamphant életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték emberiesség elleni bűncselekmények miatt. 2018 novemberében népirtásban is bűnösnek mondták ki őket a muzulmán csam és a vietnámi kisebbség leölésének kísérletében. Az igazságszolgáltatást nehezíti még, hogy Kambodzsa jelenlegi politikusai között nem egy akad, akinek a szülője a vörös khmerek között szolgált. A szörnyű gyilkosságok, kínzások, kényszerházasságok miatt súlyos társadalmi feszültség maradt hátra, amelyből Kambodzsa nehezen lábal ki. A kényszerházasságokban született gyermekek legtöbbjét a szülők elhagyták, elvetették, emiatt rengeteg lett az árva és a lelenc, akikből egy egész csellengő generáció alakult ki, sokan napjainkig nem képesek beilleszkedni a társadalomba. Ezeket a kényszerből összeállított családokat és eldobott gyerekeket ma próbálják segíteni különféleképp. ## Hogyan történhetett meg? Több társadalomtudós is egyetért abban, hogy a vörös khmerek uralmának legfontosabb jellemzői – a brutalitás, a fanatizmus, a megszállott nacionalizmus – a kambodzsai társadalom múltjában gyökereztek. A társadalmi felépítmény része volt a kizsákmányolás, az engedelmesség, a mástól való függés. A kambodzsaiak nem ismerték a demokratikus megoldásokat: természetes volt, hogy feltétel nélkül engedelmeskednek a központi hatalomnak, legyen az a király, a puccsal hatalomra jutó Lon Nol tábornok vagy éppen a vörös khmerek. Kambodzsa a vörös khmerek előtt is szigorú hierarchiájú és meglehetősen korrupt ország volt, amelyben természetes volt, hogy csak azok érvényesülnek, akiknek erős támogatóik vannak. A tömegek tanulatlanok és tájékozatlanok voltak. A vörös khmerek megjelenése előtt is általános jellemzője volt az országnak a vietnámiakkal, a kínai kereskedőkkel szembeni gyűlölet.

Fővárosi Állat- és Növénykert

A Fővárosi Állat- és Növénykert (a köznyelvben: Állatkert, rövidítve: FÁNK) Magyarország legrégebbi és a legnagyobb gyűjteménnyel rendelkező állatkertje. Budapest XIV. kerületében, a Városligetben található az Állatkerti körút 6–12. szám alatt, területe, ami 1986 óta természetvédelmi terület, 18,4 hektár. 1866-os megnyitásától egészen az 1950-es évekig, az első vidéki állatkertek megalapításáig az ország egyetlen ilyen intézménye volt. Ma Magyarország egyik leglátogatottabb kulturális közintézménye: évente 1–1,1 millió látogatója van. A korszerű állatkertek többségéhez hasonlóan fő tevékenységi köre a természetvédelem, az oktatás, természetközeli szabadidős programok biztosítása, valamint a tudományos kutatás. Történetéből és ezzel összefüggő sajátosságaiból adódóan további célkitűzései közé tartozik a kulturális örökség védelme és gazdagítása is. Története során több nevet is viselt: Pesti Állatkert (1866–1873); Budapesti Állatkert (1873–1907); Székesfővárosi Állatkert (1907–1912); Székesfővárosi Állat- és Növénykert / Budapest Székesfőváros Állat- és Növénykertje (1912–1948); Budapest Főváros Állat- és Növénykertje (1948–2001). ## Fekvése A Városliget északi végében van. Északnyugatról a Nyugati pályaudvart a Rákosrendezővel, illetve a városligeti vasúti leágazással összekötő vasúti pálya, északkeletről a Hungária körút, délkeletről az Állatkerti körút, délnyugatról pedig a Dózsa György út határolja. Közvetlen közelében van a Fővárosi Nagycirkusz, a Gundel étterem, a Bagolyvár étterem, a Szépművészeti Múzeum, valamint a Széchenyi Gyógyfürdő. A jelenlegi területet határoló utak közül az alapításkor csak az 1842-ben épített vasút volt meg, az összes többit már az állatkert alapítása után, nagyrészt a kert területének rovására alakították ki. Az állatkertből hasítottak ki területet a megszűnt Vidám Park egy részéhez. és egykor a Fővárosi Nagycirkusz, valamint a két szomszédos étterem területe is hozzá tartozott. A Széchenyi gyógyfürdő helyét eredetileg a kert későbbi bővítéséhez foglalták le. A területcsonkítások következtében az eredeti, mintegy 18 hektáros területből 1912-re már csak 11 hektár maradt. Az 1950-es években további területvesztést okozott a Dózsa György út szélesítése, mivel a Dózsa György úti kerítést végig három méterrel beljebb hozták. A 2010-es években viszont visszakapta területeit, így ismét 18 hektáron működhet. Területén eredetileg ártéri ligeterdő, bokorfüzes, illetve láprét lehetett; a táj arculatát a Duna és mellékvizei formálták. Erre utal az is, hogy a ligeterdei növénytárulásokra jellemző lágyszárú fajok, például a hóvirág, a gyöngyvirág és a ligeti csillagvirág ma is kiválóan érzik magukat a kertben. Az elsősorban legelőnek használt terület az Árpád-korban előbb a Becsi család birtokának része volt, majd a tatárjárás után a Margit-szigeti domonkos apácák tulajdonába került. Végül – hosszas pereskedés után – Pest város lett a terület birtokosa. Ekkorra a vidék elmocsarasodott, egy részét futóhomok fedte. A ma jellemző ligetes jelleg kialakítása 1755-ben kezdődött el fűzfák szervezett ültetésével. 1785-ben akácfák telepítésével igyekeztek megkötni a futóhomokot, majd az 1790-es évek derekán eperfákat is ültettek, a Valero Selyemgyár ellátásához. A fásítást 1799-től Witsch Rudolf, majd 1818-tól Nebbien Henrik irányította. Az 1840-es években faiskola működött a területen, és egészen az Állatkert létesítéséig fennmaradt. ## Története A Fővárosi Állat- és Növénykert egyike a világ legrégibb állatkertjeinek: 1866. augusztus 9-én nyitotta meg kapuit. A ma is létező, több mint ezer újkori állatkert közül csupán 25-öt alapítottak a budapesti előtt. ### Előzmények Bár az intézmény megnyitása előtt Magyarországon nem működött mai értelemben vett állatkert, a vadállattartás előzményei már évszázadokkal korábban megjelentek. A főként vadászati céllal létesített vadaskertek a középkortól kezdve elterjedtek voltak. A leghíresebbekkel természetesen az uralkodók rendelkeztek. IV. Béla királynak Zólyom mellett volt vadaskertje, amely még unokája, IV. László idejében is létezett. I. Lajos számára a diósgyőri vár közelében, a Csanyik-völgyben létesítettek vadaskertet. Híresek voltak még Zsigmond és Mátyás király vadaskertjei. Mátyás Budanyéken (a II. kerületben található Vadaskerti út környékén), Rákoson (a mai Városliget táján), Visegrád és Tata környékén tartott fenn vadaskertet, ezek közül különösen a budanyéki volt nevezetes. Mátyás után II. Ulászló, majd II. Lajos fejlesztette és használta, a török idők kezdetekor pedig I. Szulejmán is vadászott benne. Az uralkodók mellett az egyházi és világi hatalmasságok is létesítettek ilyen kerteket: a történeti adatok alapján legalább kétszáz ilyen kertről van tudomásunk, bár ezek természetesen nem mind azonos időben működtek. A vadaskertekben természetesen főként hazai vadfajok voltak. A középkori Magyarországon azonban egzotikus állatok tartására is volt példa. III. Béla például tevéket ajándékozott Barbarossa Frigyes császárnak, amikor a keresztes hadak élén Magyarországon áthaladt. I. Lajosnak oroszlánja volt, amelyet Nápolyból kapott ajándékba. A legtöbb egzotikus állata valószínűleg Mátyásnak volt: a Velencei Köztársaságtól két oroszlánt kapott ajándékba, emellett egzotikus madarakat, például papagájokat is tartott. Ezek az állatok az egykori Márványvillát (Aula Marmorea) övező budai királyi kertben éltek, amely a mai Dózsa György-emlékmű területén lehetett (a Márványvilla egyetlen megmaradt oszlopa ma is ott áll). Az Állatkert létesítését közvetlenül megelőző időkben a vándorcirkuszok állatseregletei nyújtottak lehetőséget arra, hogy az emberek megcsodálhassanak egyes egzotikus állatokat. ### Alapítása Egy magyarországi állatkert alapításának gondolata már a reformkorban, az 1830-as, 1840-es években felvetődött. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, majd az utána következő évek viszonyai azonban nem kedveztek a létesítésnek. Hosszabb szünet után, 1859-ben került szóba ismét a létesítendő állatkert ügye. Az alapítási eszme úttörői közül Xántus János zoológus, etnográfus és utazó, Szabó József geológus professzor, Kubinyi Ágoston, a Magyar Nemzeti Múzeum akkori igazgatója és Gerenday József, a Füvészkert igazgatója volt a leginkább tevékeny. Bár a terv lelkes fogadtatásra talált, sőt, 1863-ban a Magyar Tudományos Akadémia is pártolólag foglalkozott az üggyel, a kivitelezésnek kezdetben számos, nagyrészt bürokratikus akadálya volt. Végül 1864-ben, a Magyar Királyi Helytartótanács jóváhagyásával megalakulhatott az „Állatkerti Részvénytársulat”. A szükséges tőkét részvényjegyek kibocsátásával igyekeztek biztosítani. Időközben Pest Szabad Királyi Városánál sikerült elérni, hogy 1865. szeptember 5-én, az akkor még Városerdőnek nevezett Városligetből 31 katasztrális hold és 600 négyszögöl (mintegy 18 hektár) területet a város harmincévi használatra díjmentesen (pontosabban évi egy arany jelképes bérleti díj fejében) átengedjen állatkert létesítése céljából. A park beosztásának tervét Pecz Ármin városi főkertész készítette, az épületek megtervezésére pedig Szkalnitzky Antal és ifj. Koch Henrik kapott megbízást. Reitter Ferenc és Vogel József városi mérnökök vezetésével alakították ki a ma is meglévő, akkor 900 m2-es víztükrű Nagy-tavat, illetve az azt tápláló fúrt kutat is. Az építési munkálatok befejezésére az 1866-os évben került sor, és az állatállomány nagyobbik részét is ekkor szerezték be. Az igazgató egy rövid ideig Leopold Fitzinger müncheni zoológus volt, majd a megnyitás előtt lemondott, és Xántus Jánost nevezték ki a helyére. Az Állatkert végül 1866. augusztus 9-én, csütörtökön nyitotta meg kapuit. Ekkorra a kertben 11 nagyobb és több kisebb épület készült el, és mintegy 500 állatot láthatott a közönség. ### Erzsébet királyné zsiráfja Erzsébet királyné zsiráfja 1858. július 20-án született a Schönbrunnban. Ez az első zsiráf volt, amely Európában született, valamint egyben az első zsiráfja a magyarországi Fővárosi Állat- és Növénykertnek is; 1868. május 15-én érkezett az Állatkertbe. A nőstény példány Ferenc József magyar király ajándéka volt, méghozzá Erzsébet királyné közbenjárására. Erzsébet királyné, aki már a megnyitás után nem sokkal meglátogatta az Állatkertet, a következő évben, nem sokkal a koronázás előtt ugyancsak eljött egy látogatás erejéig. E séta során a királynét Xántus János, az igazgató vezette körbe, s ennek során került szóba a zsiráf kérdése. Ez az akkoriban még inkább zsiraffnak, vagy "foltos nyakorjánnak" nevezetett állat ugyanis hiányzott a Pesti Állatkertből, Schönbrunnban, a császári állatseregletben azonban több is akadt belőlük. Xántus fel is vetette, hogy vajon nem volna-e lehetséges a három bécsi állat egyikét ajándékképen megkapni. Az uralkodó ajándékozási szándékáról az Állatkert már 1867. június 24-én értesítést kapott a Magyar Királyi Belügyminisztérium útján, de az állatot akkor még nem lehetett elhozni, mert előbb az állat elhelyezési helyéről, a „nyakorjánházról” kellett gondoskodni. Az épület Lohr Antal tervei szerint, 4206 forintos költséggel 1868 tavaszára készült el, és azután lehetett megszervezni a zsiráf Pestre hozatalát. A nőstény zsiráfot vemhesen hozták Pestre, majd 1868. augusztus 18-án megellett; alig 3 hónappal a születése után a nőstény borjú agybántalomban megbetegedett, amiért le kellett azt szúrni. A kis zsiráfborjút kitömték és a Nemzeti Múzeumba vitték. Erzsébet királyné zsiráfja 1878-ban pusztult el Budapesten; dr. Margó Tivadar vette meg csontvázát. ### Kezdetek Az első évtizedekben a bemutatott állatok zömmel a Kárpát-medence élővilágából kerültek ki, bár igazi egzotikus különlegességek is akadtak, például Erzsébet királyné ajándéka, egy zsiráf. Férje, Ferenc József Schönbrunnból 34 állatot ajándékozott a pesti kertnek. Az egyik legnépszerűbb állat – többek között Deák Ferenc kedvence – egy Kristóf nevű barna medve volt, de számos majom és a kiemelkedő papagájgyűjtemény is gazdagította a kertet. A kezdeti nagy érdeklődés hamarosan lelohadt, mivel a látogatók elsősorban a szenzációt, a látványosságot keresték a kertben. A kert vezetése ezt mutatványosok, komédiások alkalmazásával, sorsjegykibocsátással akarta orvosolni, egyúttal takarékossági intézkedéseket is bevezettek. Az új állatszállítmányok nagyon drágák voltak, ráadásul a történelem is közbeszólt: azok az állatok, amelyeket Xántus János küldött Amerikából, a porosz–osztrák háború miatt végleg Hamburgban maradtak. Sokat rontott a helyzeten bizonyos Czimek József pénztárnok, akit minél olcsóbb takarmány vásárlásával bíztak meg. Czimek penészes, romlott árut vett, mire Xántus a kialakult helyzet miatt lemondott. Utódja Kriesch János zoológus lett, aki Czimekkel folytatott harcába ellenfelével együtt belebukott. Az igazgató lemondott, a pénztárnokot menesztették. Utódja rövid időre Hegyessy Kálmán lett, majd miután a nagyobb támogatottság reményében az Állatkerti Részvénytársulat átalakult Állat- és Növényhonosító Társasággá, Berecz Antal lett az igazgató. Pénz azonban ekkor sem érkezett elég, az állatállományt járványok, télen pedig a madárházakat fosztogató ligeti rókák pusztították. 1873-ban végül Serák Károly borsodi kisbirtokos ülhetett az igazgatói székbe. ### A „Serák-korszak” Serák Károly több mint harminc éven át vezette az intézményt (1873–1906), amit egy utódja sem tudott felülmúlni. A birtokvezetésben nagy gyakorlatra szert tevő Serák rendbe akarta tenni a pénzügyi helyzetet, ezért rengeteg komédiást, mutatványost alkalmazott, sőt, kezdetben az év végi zárójelentések kozmetikázásától sem riadt vissza. Mivel – minden visszásság ellenére – eredményeket tudott felmutatni, 1875-ben már a főváros is hajlandó volt segélyezni a kertet. 1876-ban készült el Hauszmann Alajos tervei alapján az oroszlánok háza, és gróf Semsey Andor egy madárházat építtetett. 1884-től kezdve a hajdani állatkereskedő, Carl Hagenbeck „néprajzi mutatványai” is szórakoztatták a közönséget. E mutatványok során távoli népcsoportok mutatkoztak be, ami hasonló szenzáció volt abban az időben, mint az egzotikus állatok. Első alkalommal szingalézek jöttek 20 idomított elefánttal, de a nagyközönség megismerkedhetett a lappokkal és a sziúkkal is. Mivel a bevételek növekedtek, a vezetőség már arra is gondolhatott, hogy a honfoglalás ezredik évfordulójára méltóképpen felkészülhessen. 1890-től kezdve rengeteg új, különleges állatot vásároltak: például Jónást, az első nílusi vízilovat, és egy már akkor is ritkaságszámba menő szumátrai orrszarvút. Új jövevények voltak a kertben a közönséges csimpánzok és az orangutánok, az oroszlánfókák, a sörényes hangyászok és a fehérfarkú gnúk is. Mindkét elefántfajt bemutatták, sőt a körülbelül 2000 állat között majdnem minden medveféle is képviseltette magát. A millennium környéki állattartás jellemzően a „menazséria-tartásmód” volt, amikor az állatokat szűk ketrecekben tartották és a múzeumokhoz hasonlóan mutatták be a nagyközönségnek. Ekkortájt még nem fordítottak kellő gondot a szakszerű táplálásukra, azonban már sort kerítettek a rendszeres állatorvosi ellenőrzésre. 1896-ban a látogatószám és a bevételek minden eddiginél magasabbra rúgtak. Ekkor egy teljes afrikai törzset is az állatkertbe költöztettek, mely nagy látványosság volt a maga idejében. Azonban ezt követően egy újabb mélyrepülés kezdődött. A jelképes bérleti szerződés a fővárossal lejárt, Budapest pedig nem óhajtott továbbra is ilyen méltányos díjat megállapítani. A magas bérleti díjat a lohadó lelkesedés miatt nem lehetett kitermelni – az utolsó nagyobb állatvásárlás 1898-ban történt. ### Csőd és átépítés Miután a főváros végül bezáratta a kert egyik legjövedelmezőbb, bár nem éppen profilba vágó egységét, az 1896-ban alapított Látványosságok Házát (más néven Ősbudavárt), ami egy közönséges mulató volt, az állatkert pénzügyi helyzete csak romlott. 1907-ben csődeljárás indult, az Állat- és Növényhonosító Társaságot pedig felszámolták. A még mindig népszerű intézmény üzemeltetését végül ifj. Andrássy Gyula belügyminiszter javaslatára átvette a főváros, amely szabályos árverésen vette meg a vagyont. Ekkor lett a kert neve Budapest Főváros Állat- és Növénykertje. A fővárosi átvétel után elhatározták a kert átépítését. A városfejlesztő főpolgármester, dr. Bárczy István volt a fő patrónusa ennek a kezdeményezésnek. Az átépítés első lépéseként aranykoronát biztosítottak az átépítés költségeinek fedezésére, majd kinevezték az állatkert új igazgatóját dr. Ráthonyi Zoltán állatorvos személyében, aki ezen tisztséget az átépítés alatt töltötte be. Az átépítés irányítására megalakítottak egy tizenkét tagú bizottságot, melynek tagjai mind jó nevű zoológusok, botanikusok, építészek, közéleti személyiségek voltak. A bizottságot négy fő vezette, melynek dr. Bódy Tivadar alpolgármester volt az elnöke. Kovách Aladár a közönség igényeit juttatta érvényre, Lendl Adolf pedig a tudományos program kidolgozásáért volt felelős. A terv elfogadása után az összeget 4 millió aranykoronára emelték. A kert az átépítés miatt 1909–1912 között zárva tartott. A kert területéből átengedtek egy részt a mutatványosoknak, így az most már véglegesen különvált az állatkerttől. A megmaradt területen az állatokat úgy helyezték el, hogy az tükrözze a rendszertani viszonyaikat. Az állatkert mellé növénykertet is terveztek, hasonló koncepció szerint. A bizottság tagjai tanulmányozták a korabeli állatkerteket és ennek eredményeképpen döntöttek úgy, hogy ebben az állatkertben is Carl Hagenbeck-féle panoráma-kifutókat (szabadkifutókat) építenek. Ezeket vizes- és szárazárokkal választották el a látogatóktól. A látott újításokat felhasználva építettek két műsziklát is. A kis- és nagyszikla is vasbeton rácsszerkezetre épült, Végh Gyula tervei szerint. Az állatkert régi épületeit elbontották, és újakat emeltek a helyükön. Az új épületek különböző stílusban, de egységet alkotva épültek. A főkapu és a keleties stílusú elefántház tervezését Neuschloss Kornélra bízták. Az állatházak többségét (madárház, bölényház, szarvasház) Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezte, akik nem sokkal előtte tértek vissza Erdélyből, és munkájukhoz felhasználták az ott látottakat. A Pálmaházat és az alatta található akváriumot Räde Károly és Ilsemann Keresztély tervezte. Mivel a régi állatkertből csak néhány állat maradt meg, gondoskodni kellett új, érdekes állatok beszerzéséről. Ez részben vásárlás útján történt, de a kert sok állatot ajándékba kapott. Kittenberger Kálmán, a neves vadászíró például több állatot is gyűjtött az állatkertnek: így került Budapestre az állatkertekben akkor igen ritka földimalac is. A Kartúmban, Szudán fővárosában vásárolt zsiráfok vonaton és hajón utazva jutottak el a magyar fővárosba, a Nyugati pályaudvartól az állatkertig pedig kötőfékkel, lábon vezették őket. A vásárlással közel 2000 új állata lett az állatkertnek. Sok állatot ajándékba kaptak, például kapucinusmajmot. Az egzotikus vadállatokon kívül Magyarországon őshonos fajtákat is beszereztek. ### A megújult kert megnyitása Az újjáépített Állatkert 1912. május 20-án nyitott ki. A sajtóban Európa egyik legmodernebb állatkertjének nevezték, elsősorban az állattartás és bemutatás módja, az édes- és sós-vízi akvárium gyűjteménye miatt. Az állatállomány igen gazdag volt: a korabeli állatkertek közül elsőként háromféle emberszabású majomfajtát (csimpánz, orangután, gibbon) is láthatott a közönség, de páviánok, tarka makik, mandrillok, vízidisznó, tarajos sül, medvék, macskafélék, rágcsálók és egyéb különleges állatok is részei voltak az állománynak. Hazánkban megtalálható állatfajtákat is bemutattak, mint például a gímszarvas, dámvad, őz vagy a szürkemarha. 1915-ben az állatkerti szaporulat már lehetővé tette, hogy állatóvodát is nyissanak. A kert egyértelmű sikere ellenére az intézmény vezetősége további lehetőségeket keresett, hogy a látogatószám a későbbiekben se csökkenjen. Igyekeztek kiegészíteni a szórakozási lehetőségeket a kerten belül, ám a korábbi időszakok tapasztalataiból tanulva kerülték a vurstli-jellegű attrakciókat. Olyan programokat kínáltak, amelyek összeegyeztethetők voltak az ismeretterjesztéssel. Különlegességként a látogatók felülhettek a pónilovak, elefántok és tevék hátára, a barlangmoziban ismeretterjesztő filmeket vetítettek, és katonazenekar is szórakoztatta a nézőket. Még egy sziklavendéglőt is nyitottak . A napi belépőkön kívül bevezették a bérleteket, ami elősegítette, hogy a kertnek kialakuljon egy visszatérő közönsége. A pénzügyi stabilitáson túl az intézmény vezetése a természettudományos ismeretterjesztést tűzte ki feladatául, amelynek keretében a Fővárosi Könyvtárral együttműködve egy kis könyvtári kirendeltséget helyeztek el a kertben a főkapu közelében, hogy a látogatók az ott tartózkodásuk idejére kikölcsönözhessék azokat. Az állatkert külön újságot indított Természet címmel. ### Az első világháború idején 1914-ben kitört az első világháború, amely komoly nehézségekkel szembesítette Lendl Adolfot és munkatársait. A háború alatt az állatkert nem tudott megfelelő mennyiségű és minőségű takarmányt vásárolni az állatoknak, így elsősorban az egzotikus fajok pusztultak, míg a végén az egyszerű szalmát is nehéz volt beszerezni. Az akvárium lakóinak java része is elpusztult, hiszen tengervizet sem lehetett hozatni. A férfi állatápolók többsége a fronton harcolt, így a cég munkaerőhiányban is szenvedett, amelyet úgy próbáltak megoldani, hogy a fronton harcoló alkalmazottak családtagjait foglalkoztatták helyettük. A háborús időszak alatt is jelentős volt a szaporulat, de a körülmények miatt az újszülöttek nem éltek sokáig. A török követség kérésének politikai okokból eleget téve átépítették az Elefántházat, mivel szerintük az egy mecsethez hasonlított. ### A két világháború között 1919-ben Lendl Adolfot leváltották igazgatói tisztségéből, és helyére aligazgatóként Hilbert Rezső lépett, aki 1909 óta dolgozott az állatkertben mint pénzügyi vezető. Az ő feladata volt, hogy a világháború miatt pénzügyi válságban levő állatkertet újra nyereségessé tegye. A főváros is anyagi gondokkal küzdött, így nem támogatta az állatkertet, ezért a kertnek saját forrásokat kellett teremtenie. Takarékosságból a park locsolóberendezéseit az állatkert saját kútjáról táplálták. Új állatok megvételére sem volt lehetőség, azonban a meglévő állomány jobb gondozásával elősegítették a szaporulatot, amelyek közül egyes egyedeket más állatokra cseréltek el. 1920 tavaszán a madaraknál megjelent a kolera, így sok elpusztult belőlük, az emlősöknél viszont jó eredményeket értek el a szaporítással. A rendszeres szaporulatnak és a javuló pénzügyi helyzetnek köszönhetően sok új állatra tettek szert. Csere útján jutottak hozzá az elefánthoz, de zebrákat, jegesmedvét, fókákat is sikerült szerezniük. Egyszerre hét antilopfajt (fehérfarkú gnú, csíkos gnú, bejza, tarka lantszarvúantilop, nilgau antilop, indiai antilop, jávorantilop) is megtekinthettek a látogatók. A korábbi állatkerti könyvtárt is újjáélesztették. Nagy elismerést jelentett, hogy 1927-ben itt tartotta meg kongresszusát a Nemzetközi Bölényvédelmi Társaság, elsősorban az állatkert bölényvédelmi tevékenysége miatt. „Állatkerti előadások a tanuló ifjúság részére” címmel előadás-sorozatot tartottak az állatkertben. Szaktudósok oktatták a látogatókat. Hilbert Rezső 67 éves korában, 1929 januárjában vonult nyugdíjba, ezért a főváros pályázatot írt ki az állatkert vezetésére, amelyet az akkor 46 éves Nádler Herbert nyert meg. Nádler hozzáfogott az állatkert átszervezéséhez, sorra felújították az állatházakat, az állatok biológiai igényeinek megfelelő teret biztosítottak számukra. Ő vezette be a gímszarvasoknál a róla elnevezett kerítésformát, amely megakadályozza, hogy üzekedéskor a bika a tehénben agancsával kárt tegyen. Kiépítettek egy Afrika-társaskifutót az antilopok és a zebrák számára. Átépítették az akváriumot, és 1936-ra befejezték a majomházat, amely akkoriban rendkívül korszerűnek számított. Eközben sok állat szaporodott: oroszlánok, tigrisek, rénszarvasok, valamint több állatot is vásároltak, például japán óriásszalamandrát, csimpánzt, és hosszú idő után két zsiráfot, melyek a maszáj alfajba tartoztak. ### A második világháború idején A második világháború hatalmas károkat okozott a kertben. Az előző háborúban is előállt ellátási problémák és emberhiány csak a kisebbik gond volt, sajnos az Állatkert Budapest ostromakor a frontvonalba került. Súlyos bombatámadások érték, aminek következtében az állatok és az épületek java elpusztult. Az ostrom elvonultával a kiéhezett lakosság végzett az állatokkal. A háború előtt még 2500 példány élt a kertben, a háború végére 15 maradt életben, az Állatkert rettenetes képet mutatott. Az intézmény összes dolgozójának összefogása eredményeképpen a kertet 1945. május elsején újra megnyitották, miután a romokat eltakarították, és sikerült egy pár újabb állatra is szert tenni, amelyeket az egyetlen megmaradt Elefántházban szállásolták el. A háborút követő pár évben nagyon lassan folyt a helyreállítás, építőanyag hiányában. A kert állatállománya újra növekedni kezdett. ### A Rákosi-rendszer alatt és a Kádár-korszakban Nádler Herbert 1948-ban nyugdíjba vonult, s helyette – mint akkor minden intézményben – munkás igazgatót neveztek ki, Láng István cipőfelsőrész-készítőt. Láng után egy rövid ideig Károlyi József vezette az állatkertet. Ebben az időszakban a gyűjteményből még hiányzott a zsiráf, az orrszarvú, a fóka és az emberszabású majmok, viszont volt szajga, mely hatalmas ritkaság ma is az állatkertekben. 1956 és 1967 között az állatkert vezetésével Anghi Csabát bízták meg. Még osztályfelügyelőként, a második világháború előtt ő vizsgálta először behatóan a zsiráfborjak növekedését, a különféle zebrafajok és alfajaik csíkozatát, és indította el a törzskönyvezést az állatkertben. Tudományos alapokra helyezte a kert működését, számos tudományos kutatást indított. Kérte az Akadémiát és a fővárost, hogy az állatkert kapja meg a tudományos intézet besorolást – ezt 1956 nyarán meg is kapta. 1957-ben ismeretterjesztő füzetsorozatot indított Zoo Budapest címmel. E füzetek a kert lakóit és a kulisszák mögötti világot is bemutatták. Ez évben rendezték meg az első állatkerttörténeti kiállítást is. Munkája közben gazdag hazai és nemzetközi kapcsolatokat épített ki. Az ő igazgatása alatt az intézmény ismét Európa egyik legmodernebb állatkertjévé vált, és az állatok beszerzését is tervszerűsítette. Az állatkertnek konvertibilis valutát kellett igényelnie, ezért új állatokat csak 1959-ben tudtak beszerezni. Kiemelkedő eredményeket értek el a nagymacskák és a vízilovak szaporításánál. A kutatások eredményeit először 1962-ben foglalták össze a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos lapjában, a Magyar Tudományban. 1966-ban ülte a centenáriumát az állatkert, ez alkalomból az ünnepséggel egy időben nemzetközi tudományos ülést is tartottak. E jelentős alkalomból adták át a Rovarházat, állították helyre a Kis- és a Nagysziklát. A háborúban elpusztult régi Zsiráfház helyén újat építettek, majd 1965-ben az állatok is megérkeztek. Az eredetileg fából épült, a háborúban elpusztult Bölényház helyére vasbetonból emeltek újat. Anghi Csaba 1967-ben nyugdíjba vonult, és Szederjei Ákos követte az igazgatói székben. Ő folytatta a kert tervszerű fejlesztését, korszerűsítését. Elkészült a Teveház, a Vivárium, ahol gerincteleneket láthatott a közönség, és javították a dolgozók munkakörülményeit is. Az 1971-ben tartott Vadászati Világkiállítás egyes eseményeit az Állatkertben rendezték, és utána a kert több, kiállított állatot megkapott. Szederjei igazgatósága alatt kezdtek figyelmet szentelni az állatok mentális állapotára is. Ebben az időszakban érkezett keskenyszájú orrszarvú, tapír, kafferbivaly és törpe víziló is. 1978-ban Holdas Sándor lett a kert igazgatója. Korszerűsítették a fűtésrendszert, a kokszról gázüzemű fűtésre álltak át. Átépítették, illetve felújították a Vidraházat, a Bagolyvárat és a Madárházat. 1987-ben nevezték ki Szijj Józsefet igazgatónak, ezután fejezték be az Emberszabású Majmok Házát. 1991-re, a megnyitás 125. évfordulójára felújították az elefántos főkaput és újjáépítették a Kenguruházat. ### A rendszerváltástól napjainkig Az 1990-es években az intézmény igazgatója Persányi Miklós volt, akinek az idején jelentős rekonstrukciók folytak, egyrészt a kert régi épületeinek felújítása, bővítése, másrészt új bemutató létesítmények építése. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott a kert népszerűsítése különféle programok, szórakozási lehetőségek által, amelyek egyúttal az ismeretterjesztést is szolgálták. 1998 májusában a Japán-Magyar Baráti Társaság adományának is köszönhetően megnyílt a Bonszai pavilon, amely a kontinens első nemzeti gyűjteménye. 1999-ben számos új, különleges faj érkezett a kertbe. Ilyen például az elefántcickány, a sivatagi róka, a fakó keselyű, vagy a tarvarjak, amelyek egy tenyészprogram keretében kerültek hazánkba. Abban az évben adták át a Kis-szikla oldalában az új fókamedencét is. 2000 májusában pénzdíjas fotópályázatot hirdetett a kert, a zsűriben a Fotóművészek Szövetsége is helyet kapott. A pályázatot kiállítás zárta. A kert már ekkor szerepet vállalt a környezetvédelemben, és egy kiállítás keretében szembesítette a látogatókat a hulladékok helytelen kezelésével, felhíva a figyelmet környezetünk megóvására. Júliusban megnyílt a világon akkor egyedülálló Lepkekert, ahol több száz pillangó között szabadon sétálhatnak a látogatók. Az év novemberében fejeződött be a Pálmaház kilenc évnyi rekonstrukciója is, melynek során az épületet az eredeti, 1912-ben átadott szépségében állították helyre, egyben bővítették a bemutatott növény- és állatfajok számát is. 2001-ben az 1999 márciusában átadott, felújított Elefántház Europa Nostra-díjat kapott. A szervezet 1964 óta díjazza az épített nemzeti örökségek megóvását. A díjátadásra Maastrichtban került sor, a díjat Henrik dán herceg adta át. Az esemény alkalmából emléktáblát helyeztek el az épület falán. A Pálmaház előtti 2500 négyzetméteres területen, hasonlóan az egykori kastélyparkokhoz, sövénylabirintust telepítettek. A sövény hossza több mint 500 méter, amely egyben csökkenti a zaj- és porártalmat. A rendszerváltást követően az állatkert működési költségét közel azonos arányban fedezte az állami támogatás, valamint a kert saját bevétele. A folyamatos fejlesztések egyre népszerűbbé tették a kertet, jelentősen nőtt a látogatók száma, kedveltté vált az "örökbefogadás", nőtt az adó 1%-át felajánlók száma, így 2001-ben a saját bevétel (mintegy 822 millió forint) több mint duplájára nőtt az állami támogatáshoz képest (mintegy 379 millió forint). 2002 augusztusában a Fővárosi Állatkert adott otthont a II. Magyarországi Zoopedagógiai Konferenciának, melynek keretében pedagógusok és egyetemi, főiskolai hallgatók tájékozódhattak a zoopedagógia és a fenntarthatóságra nevelés témakörében. 2003 májusában dr. Persányi Miklóst környezetvédelmi és vízügyi miniszternek nevezték ki. A főigazgatói teendőkkel ekkor az intézmény nyugalmazott gyűjteményi igazgatóját, dr. Bogsch Ilmát bízták meg, aki még ugyanabban az évben a főigazgatói tisztségre kiírt pályázatot is megnyerte. 2004 januárjában – hétvényi szünet után – újra megnyílt a korszerűsített és felújított tengeri akvárium, míg márciusban átadták a megújult „Vízparti élet” házát. Míg az előbbiben a tengeri, itt a folyami élővilágot mutatják be. Szeptemberben a felújított Majomház nyitotta meg kapuit. A teljes rekonstrukció 325 millió forintba került és amellett, hogy az átépítés során megőrizték a Kós Károly és Zrumeczky Dezső által megtervezett épület jellegét, korszerűsítették az állattartó tereket. Decemberben a világszerte elismert főemlőskutató, Jane Goodall tett látogatást a kertben, a Rügyek és Gyökerek nevű szervezet alapítójaként. 2005 májusában, az Íriszkedvelők Magyarországi Egyesületével közösen, itt rendezték meg az I. Magyarországi Nőszirom Kiállítást. Júliusban a Kis-szikla oldalában átadták az oroszlánfókák új medencéjét, melynek újdonsága, hogy üveg betekintőablakon át a látogatók figyelemmel kísérhetik a fókák víz alatti tevékenységét is. 2006 júniusában ehhez kapcsolódva birtokba vehették a jegesmedvék is a kibővített lakhelyüket, így teljesen megújult a Sarkvidéki panoráma. Az átépítés során a fókák külső kifutója mintegy másfélszeresére, a jegesmedvéké pedig háromszorosára nőtt. 2007 májusa óta előbb megbízott, majd szeptember 1-jétől kinevezett főigazgatóként ismét dr. Persányi Miklós irányítja az Állatkertet. Ez év júliusában egy új bemutatóhelyet adtak át a közönségnek, a Pákásztanyát. Az épületben élethűen alakítottak ki egy pákász- és halásztanyát, ahol hazai halfajokat mutatnak be. A korábbi madárteleltető házat átalakították, és Xantus-ház néven augusztusban újra megnyitották. Az épületben Délkelet-Ázsia élővilága ismerhető meg. A megnyitón Jakarta és az Indonéz Köztársaság nagykövete is részt vett. A 280 milliós felújítási költséghez 78 millióval járult hozzá a főváros. 2008 a nagy átadások és újdonságok éve volt. Számos építkezést, felújítást fejeztek be, és ezekbe az új létesítményekbe új állatokat is beszereztek. A befejeződött munkálatok összesen 2,7 milliárd forintba kerültek, fővárosi beruházásként. Bővítették a programkínálatot is: állatbemutatókat, látványetetéseket, valamint a felnőtteknek hangversenysorozat tartottak. Új kifutót kaptak az emberszabású majmok, Afrika állatai számára létrehozták a Szavanna-kifutót, megújult a Nagy-szikla és újra megnyílt a Tejcsarnok is. Az újonnan beszerzett állatok között volt a berber makákó, a Böhm-zebra, az ecsetfülű disznó, a Mhorr-gazella és a komodói sárkány is. Mindezek mellett megrendeztek egy nemzetközi tevekonferenciát, és Erőss Zsolt hegymászó himalájai képeit is bemutatták egy kiállítás keretében. A Budapesti Állatkertben a 2007-es év elején született meg a Layla nevű nőstény borjú, ő az első, mesterséges megtermékenyítés által létrejött orrszarvú-borjú a világon. A Lisimba nevű bikaborjú 2008. szeptember 22-én született. A világra jött borjú az első olyan orrszarvú a világon, amelyik fagyasztva tartósított hímivarsejtek felhasználásával, mesterséges úton fogant. 2009 márciusában az Állatkert valamennyi épületét és építményét műemlékvédelmi oltalom alá helyezték. Ezt megelőzően csak az épületek csak egy részének volt ilyen státusza és a többi csak műemléki környezetnek minősült. Ugyanez évben adták át a gyűrűsfarkú makik kifutóját, ahová a látogatók is bemehetnek, és hasonlóan a Lepkekerthez vagy a Pálmaházhoz, testközelből figyelhetik meg az állatokat. Júniusban megnyílt a korábban kenguruházként funkcionáló Mérgesház, ahol a mérget termelő vagy fogyasztó állatokat mutatják be, többek között ide került a komodói varánusz is. 2010 januárjában megnyílt az Ausztrál ház, amelyben a látogatók Ausztrália egyedülálló állatvilágával ismerkedhetnek meg. A műemléki oltalom alatt álló épület felújítása, átalakítása mintegy 55 millióba került, amelyet teljes egészében a kert teremtett elő. Ugyancsak 2010 folyamán került sor a Bölényház és a Zsiráfház eredeti tervek alapján történő visszaépítésére, de a kor követelményeinek megfelelően kialakítva. Az épületek a második világháborúban semmisültek meg, a 60-as években helyükre húzott épületeket most elbontották. Az építkezés során a fűtést úgy alakították ki, hogy a hőenergiát a Széchenyi gyógyfürdő termálvizéből nyerik. A beruházás értéke mintegy 412 millió forint volt. A Madagaszkár-ház megnyitására júniusban került sor, októberben pedig befejeződött a Nagy-tó és a Sziklakert felújítása, melyet a kert uniós támogatással tudott megvalósítani. Ez évben a Fővárosi Állatkert adott otthon az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége Botanikai szakcsoportjának 10., jubileumi konferenciájának, ahol 14 ország szakemberei folytattak tanácskozást. A kert két nőstény indiai oroszlánt is vásárolt, későbbi tenyésztési céllal. Ez azért kiemelt jelentőségű, mivel e fajból csak néhány száz egyed él a Földön. Uniós és fővárosi támogatás segítségével 2011 folyamán átépült a Nagy-szikla. A belsejében Varázshegy néven komplex kiállító- és rendezvényteret alakítottak ki. A beruházás költsége több mint egy milliárd forint, melyből négyzetméteres interaktív kiállítást hoztak létre 17 teremben, amely télen is programot tud biztosítani a látogatóknak. A megnyitása 2012-ben volt. Az eredetileg 1912-ben épült Tigrisházat átalakították, és 2011 júliusában mint India-ház nyitotta meg újra kapuit. Az ünnepségen az Indiai Köztársaság budapesti nagykövete is részt vett. Az épület adott otthont az indiai oroszlánoknak és más, Indiában őshonos állatoknak, valamint magában foglal egy kiállítást is, mely az indiai civilizációt mutatja be. A Fővárosi Közgyűlés 2012 novemberében döntött az állatkert területének bővítéséről, amely a vidámparki területek felhasználásával történik meg. Mivel mind az állatkert, mind a vidámpark helyhiánnyal küszködött mindenképpen kényszermegoldás született, amely egyik intézmény területi szűkösségén oldani képes. A kert területi gondjainak orvoslását célzóan már korábban is zajlottak viták, a bővítéssel kapcsolatban azonban csak ekkor született jogerős határozat. Ezáltal 2016-ig a területe 18,4 hektárossá nőtt. 2014 és 2015 között, két szezonon keresztül a volt vidámpark területén működtette a Holnemvolt Parkot. A Liget Budapest keretében alakítják ki a Pannon Parkot, a Holnemvolt Várat, a Hermina Garázst, illetve az új kiszolgáló zónát. 2012-ben szaporodtak hazánkban először a vombatok, az elmúlt negyed évszázad során Európában csak itt volt szaporulat. 2013-ban több mint ötven év után újra született Magyarországon ázsiai elefánt. 2015-ben két koala (Vobara és Nur-Nuru-Bin) érkezett az állatkertbe, Európában az érkezésükkor a Budapestivel együtt csak kilenc állatkertben tartottak koalákat. 2017-ben mindkét példány elpusztult. A koalákon kívül érkeztek még óriásvidrák, szecsuáni takin és cebui disznók is, utóbbiak az év végén szaporodtak is. 2017-ben került átadásra az új kiszolgáló zóna, az év folyamán többek közt ázsiai elefánt és gorilla is született. 2018 májusában nyílt meg az Állatkert régi gazdasági udvarában, illetve részben a Vidámparktól visszakapott új területen a Holnemvolt Vár. Ez a létesítmény elsősorban a kisgyermekes családokra koncentrál. Itt kerülnek bemutatásra a ház körül tartott állatok és egyéb szelídebb vadállatok. Tematikája a magyar mesevilág, felidézve a Vurstli világát is. 2019-ben az egyik legnehezebben szaporítható állatkerti emlősnél, a tojásokkal szaporodó hangyászsünöknél kelt ki egy utód. 2020-ban először születtek Magyarországon óriásvidrák, melyek sajnos nem sokkal később elpusztultak. A következő évben született alom már túlélte a kölyökkort. 2021-ben újabb kiselefánt született. 2018-ban kezdték meg a tervezett Pannon Park részeként a nagyméretű, saját ökoszisztémájú és ezáltal számos egzotikus faj tartására is alkalmas grandiózus épület, a Biodóm építését, amelynek a tervek szerint 2021-re kellett volna elkészülnie, de ez azóta sem történt meg. A Persányi Miklós és Tarlós István akkori főpolgármester bábáskodásával kísért projekt először azután akadt meg, hogy Persányi újabb 20 milliárd forintot igényelt a tervezett 45-ön felül, amit Fürjes Balázs államtitkár is kritizált, felelősnek az állatkert vezetését nevezve. Tarlós István állítása szerint szintén nem tudott arról, hogy Persányinak plusz milliárdokra lenne szüksége a projekt befejezéséhez. Persányi ezután le is mondott az állatkert igazgatói posztjáról, feltehetően az ügy miatt, ugyanakkor információk szerint a Fővárosi Önkormányzatnak és az Emberi Erőforrások Minisztériumának is tudnia kellett a projekt elszálló költségeiről. Majd miután Karácsony Gergely váltotta Tarlóst a főpolgármesteri poszton, az állam még hangsúlyosabban kihátrált a Biodóm mögül, magára hagyva vele az ellenzéki fővárosi vezetést. Azóta az épület állagmegóvása zajlik, de a befejezéshez a Fővárosi Önkormányzatnak nincsenek forrásai, az állam pedig továbbra sem mutat hajlandóságot a projekt átvételére, noha Lázár János építési és beruházási miniszter szintén a projekt befejezése mellett érvelt. Mindenesetre az emelkedő energiaárak miatt a főváros úgy határozott, hogy 2023 januárjától nem finanszírozzák a temperáló fűtést, ami a félkész épület állagromlását vonhatja maga után. Egy 2022-es cikk szerint a projekt részben az átgondolatlan tervezésbe, részben pedig politikai indokokba bukott bele, amit már csak befejezni lehet, még ha minden körülmény utólagosan drágítja is az építkezést. Kiss Ambrus általános főpolgármester-helyettes megerősítette, hogy januártól kész a főváros a kormányra bízni az épület sorsát, mivel nem a főváros pénze és döntése van a projekt mögött. Egy 2023 márciusi sajtóbejárás alkalmával kiderült, hogy az úgynevezett állatkertészeti végfázis van vissza, aminek megvalósítása az összköltségek több mint 40%-át teszi ki, és ami becslések szerint 2-3 év alatt tud megvalósulni. Az Állatkert 2023. augusztus 9-én ünnepelte fennállásának 157. évét, ennek apropóján ismét felmerült a Biodóm sorsa, de az továbbra is kérdéses, semmilyen konkrétum sem körvonalazódott. Az Építési és Közlekedési Minisztérium folyamatosan vizsgálja a projekt folytatásának lehetőségét, egyeztetnek az érintett résztvevőkkel. Bősz Anett főpolgármester-helyettes 2023 októberében közölte, hogy az épület fenntartási költségeinek finanszírozására a főváros a továbbiakban nem képes. Felmerült a temperáló fűtés elmaradása miatt az épület károsodásának kérdése, de a főpolgármester-helyettes cáfolta ezt, mivel a Széchenyi gyógyfürdő hulladékvizével továbbra is szinten tartható az épület belső hőmérséklete, egyúttal kritizálta a kormányt is, ami a félkész épület problémájával magára hagyta az Állatkertet és a fővárost. ## Az Állatkert igazgatói - Leopold Fitzinger (1866) (igazgató) - Xántus János (1866–1867) (igazgató) - Czimeg János (1867–1868) (igazgató) - Kriesch János (1868) (tudományos igazgató) - Hegyessy Kálmán (1869–1871) (igazgató) - Berecz Antal (1872–1873) (igazgató) - Serák Károly (1873–1906) (igazgató) - Lónyai Géza (1906–1907) (igazgató) - Ráthonyi Zoltán (1907–1911) (igazgató) - Lendl Adolf (1911–1919) (igazgató) - Hilbert Rezső (1919–1929) (aligazgató) - Nádler Herbert (1929–1948) (igazgató) - Láng István (1948–1951) (munkás-igazgató) - Károlyi József (1951–1956) (üzemigazgató) - Anghi Csaba (1956–1967) (főigazgató) - Szederjei Ákos (1967–1977) (főigazgató) - Holdas Sándor (1977–1986) (főigazgató) - Szijj József (1987–1994) (főigazgató) - Persányi Miklós (1994–2003) (főigazgató) - Bogsch Ilma (2003–2007) (főigazgató) - Persányi Miklós (2007–2020) (főigazgató) - Szabó Roland (2020–2023) (operatív igazgató) ## Műemléki környezet A Fővárosi Állat- és Növénykert egyik különlegessége a 20. század elejének hangulatát idéző épített környezet. Épületeit és építményeit 2009-ben műemléki védettség alá helyezték. ### Építéstörténet Az Állatkert eredeti, az 1866-os megnyitásra készült épületeit Szkalnitzky Antal és ifj. Koch Henrik tervezték. Az akkor emelt épületek többségét az 1900-as évek elején lebontották. Egyedül a Bagolyvár maradt fenn mind a mai napig, bár időközben a kert egy másik pontjára helyezték át. Az első zsiráfház 1868-ban készült el Lóhr Antal tervei szerint, 1876-ban pedig oroszlánházat építettek Hauszmann Alajos tervei alapján. Ezeket az épületeket azonban szintén lebontották a 20. század elején. A műemlék épületek többsége az 1909–1912 közötti átépítéskor épült. Közülük a Főkaput és az Elefántházat Neuschloss Kornél műépítész tervezte. Mivel Neuschloss egyben az átépítés műszaki munkálatainak irányítója is volt, a két épület megtervezését díjmentesen, honorárium nélkül vállalta. Az épületek többségének megtervezésével azonban Neuschloss javaslatára Kós Károlyt és Zrumeczky Dezsőt bízták meg. A két fiatal építész nem sokkal korábban fejezte be építészeti tanulmányait, a megbízatás előtt közvetlenül pedig a kalotaszegi népi építészetet dokumentálták. Nem véletlen tehát, hogy az általuk tervezett épületek jelentős része a „fatornyos” építészet formavilágát eleveníti fel. Kós és Zrumeczky állatkerti épületeinek többsége ma is áll, némelyikük (struccház, bivalyház, második zsiráfház) a második világháborúban elpusztult, az eredetileg zebraistállónak épült állatházat pedig, amelyet 1932-től kezdve kenguruházként használtak, az 1980-as évek végén átépítették, teljesen új épületet alakítva ki. Ugyancsak az átépítéskor emelték a műsziklákat, illetve a Pálmaházat is, ezeket azonban nem Kós és Zrumeczky tervezték. A Pálmaház Végh Gyula székesfővárosi mérnök munkáját dicséri, jóllehet a tervek elkészítésében részt vett Räde Károly és Ilsemann Keresztély is. Ugyancsak Végh készítette el a Pálmaház alagsorában kialakított Akvárium terveit, Lendl Adolf iránymutatása alapján. A Kis- és a Nagyszikla vasbeton vázát is Végh Gyula tervezte, a sziklafelszínt Benke Gyula szobrászművész mintázta meg. Az állatkert egészét érintő nagy átépítés után évtizedekig csak kisebb építkezések történtek. Ezek egyike volt 1934-ben a tóparti sétány kiépítése, vagy a Majomház északi, üvegtetejű szárnyának kialakítása 1936-ban. A második világháború után a romos épületek helyreállítása jelentett építési feladatot. Az első új épület az 1952-ben átadott új Madártelelő volt. A háborúban elpusztult bivalyház helyén hevenyészett „szarvasmarha ház” épült, ám az 1960-as években már komolyabb állatházak (Bölényház, Zsiráfház, Teveház) épültek a háborúban elpusztult régi épületek pótlására. Ezek nagy részét Kéri Gyula és Bodnár Ferenc tervezték. Az 1980-as években számos felújítás mellett új szárnyépületekkel bővítették ki a Bagolyvárat, önálló házat kaptak az emberszabású majmok, 1991-re pedig elkészült a Beöthy Mária tervezte új Kenguruház is, emeletén az éjszakai állatokat bemutató noktuáriummal. A régi állatházak felújítása mellett a közelmúltban több új épületet is kialakítottak az állatkertben. Ezek közé tartozik a Bonsai Pavilon, a Dél-Amerika Ház, a Dombház, a „Sarkvidéki Panoráma” elnevezésű új kifutórendszer, illetve az 1912-es tervek és régi fotók alapján újra felépített Krokodilház is. Ez utóbbi állatház új terveit Czégány Sándor készítette. 2008-ban átadásra került a Szavannakifutó, otthont adva Afrika állatainak. A terveket az Anthony Gall által vezetett építésziroda készítette, kivitelező a Strabag volt. Ebben az évben a Nagy-szikla oldalában újra megnyitotta kapuit a Tejcsarnok, amely a második világháborúban megsemmisült. 2010-ben a közönség birtokba vehette az Ausztrál házat, és egy korábbi majomházból kialakított Madagaszkár-házat. A második világháborúban megsemmisült Bivalyház és Zsiráfház, melyeket annak idején Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezett, az eredeti tervek alapján épült újjá. 2018-ban kezdődött meg a nagyszabású Biodóm nevű épület építése, ami viszont számos vitatott kérdés miatt azóta sem került befejezésre és átadásra. ### Jelenlegi épületek és építmények Az állatkert jelenleg is meglévő épületei közül a jelentősebbeket az alábbi lista tartalmazza. Zárójelben szerepel a tervező(k) neve és az átadás éve is. - Bagolyvár (Szkalnitzky és Koch, 1866) - Főkapu (Neuschloss, 1912) - Elefántház (Neuschloss, 1912) - Norvég ház (Kós és Zrumeczky, 1912) - Szarvasház (Kós és Zrumeczky, 1912) - Fácános (Kós és Zrumeczky, 1912) - Makiház (egykori Bambi-ház, Kós és Zrumeczky, 1912) - Variház (egykori Rágcsálóház, Kós és Zrumeczky, 1912) - Ausztrál ház (korábban Madárház, Kós és Zrumeczky, 1912) - Madagaszkár-ház (korábban Majomház, Kós és Zrumeczky, 1912) - India-ház (korábban Tigrisház, Kós és Zrumeczky, 1912) - Tanodú (korábban Parasztudvar, Kós és Zrumeczky, 1912) - Nagy-szikla (Végh és Benke, 1912) - Kis-szikla (Végh és Benke, 1912) - Pálmaház (Végh, Räde és Ilsemann, 1912) - Xantus János-ház (korábban Természet Ékszerei, egykori Madártelelő, FTI, 1954) - Vízparti élet háza (1980-as évek) - Emberszabásúak háza (BUVÁTI, 1987) - Pákásztanya (egykori Vidraház, BVTV, 1988) - Élet és halál háza (egykori Keltető, Madármentő állomás, Beőthy, 1988) - Mérgesház (egykori Kenguruház, Beöthy, 1991) - Bonsai Pavilon (Kis és Szlabey, 1998) - Dél-Amerika-ház (Kis, 1999) - Lepkeház és Vidraház (2000-es évek) - Keaház (2000-es évek) - Dombház (Kis, 2004) - Krokodilház (Eredeti tervek alapján Czégány, 2006) - Tejcsarnok (Eredeti tervek alapján Kis, 2008) - Szavanna-ház (Gall, 2008) - Bivalyház (Eredeti tervek alapján Construm Kft., 2010) - Zsiráfház (Eredeti tervek alapján Construm Kft., 2010) - Vombatház (2011) - Hangyászház (2014) - Sárkányház (egykori Koalaház, Gall, 2015) - Holnemvolt Vár épületei (Végh, Gall, 1908, 2018) A fentiek mellett több kisebb épület (például szivattyúház stb.), illetve a közönség számára nem látogatható létesítmények (például kiszolgáló zóna épületei) alkotják a kert épületállományát. A látogatók számára rendelkezésre áll információs pavilon; a tájékozódást segítő térkép, állatkerti útmutató, tájékoztató és iránymutató táblák; vendéglátó egységek (falatozók, kávézó, önkiszolgáló étterem stb.) továbbá mosdók, pelenkázók. A gyerekek számára négy biztonságos játszóteret alakítottak ki. ### Műemléki játéküzemek A megszűnt Vidámpark játéküzemei közül az Állatkert a következőket örökölte meg: - Körhinta (1906) - eredetileg a Vurstli játéküzemeinek egyike volt - Hullámvasút (1922) - eredetileg az Angolpark játéküzemeinek egyike volt - Mesecsónak (1920-as évek) - eredetileg az Angolpark játéküzemeinek egyike volt A fentiek mellett több kisebb, egyéb létesítményeket (például a Pöltl Céllövöldét (1910-es évek)) is örökölt az Állatkert. ### Képzőművészeti alkotások Az állatkert területén több figyelemre méltó képzőművészeti alkotás is található. Ezek egy része az épületeket díszítő elem, más részük önálló, az épületektől független alkotás. A jelentősebbeket az alábbi felsorolás tekinti át: - a Főkapu Maugsch Gyula által készített szobordíszei (kőelefántok és elefánthajcsárok, jegesmedvék, kimérafejek, egytornyú vár, mandrillok stb.); - az Elefántház eozinmázas szobordíszei és domborművei, amelyek a pécsi Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt.ben készültek; - faragott, figurális gerendavégek több állatházon (Elefántház, Madárház, Szarvasház stb.); - díszes vasalatok, kilincsek (csaknem valamennyi műemlék állatházon); - Róth Miksa mozaikjai a Főkapun és az Akváriumban; - Horváth Mária üvegfestő ólomüveg ablakai a Madárház toronycsarnokában; - Cro-magnoni ember bronzszobra (Tóth István alkotása); - Székely Kata kisplasztikái (orrszarvú, gyűrűsfarkú maki, oroszlánfókák, jegesmedve, hóbagoly, tapír); - ivókutak a kert több pontján (Stössel Nánda, illetve Háber Szilvia alkotásai); - kovácsoltvas pányvakampó (1912-ben minden állatház előtt volt, a fuvaros lovak kikötésére szolgált – mára egyetlen darab maradt meg a Fácános előtt); - kovácsoltvas szemétkosarak faragott tölgyfa lábazaton (az 1912-es tervek után újragyártott darabok). ## Élő gyűjtemény ### Zoológiai gyűjtemény Az állatkert 1067 állatfaj körülbelül tíz és félezer egyedét mutatja be. Széles áttekintést nyújt a Föld élővilágának sokféleségéből, benne valamennyi kontinens állatvilágának képviselői megtalálhatók. A sok egyed miatt a gyűjtemény nemzetközi összehasonlításban is számottevő, a látogató az állatkertekben legnépszerűbb emlősök és madarak mellett hüllőket, kétéltűeket, különféle halakat és gazdag gerinctelen gyűjteményt láthat. A következő emlőscsoportok láthatók a kertben: - erszényesek (például egyszínű kuszkusz, ecsetfarkú patkánykenguru, nyugati szürke óriáskenguru) - vendégízületesek (kétujjú lajhár, sörényes hangyász) - rovarevők (például keleti sün) - denevérek (például nílusi repülőkutya, Lyle-repülőkutya) - főemlősök (például vörös vari, gyűrűsfarkú maki, törpe selyemmajom, vöröskezű tamarin, ugrótamarin, arany oroszlánmajmocska, keleti éjimajom, közönséges mókusmajom, csuklyás cerkóf, aranyhasú mangábé, fekete langur, orangután, gorilla) - ragadozók (például jegesmedve, ormányos medve, vörös macskamedve, rozsomák, óriásvidra, ázsiai vadkutya, pusztai macska, oroszlán, szibériai tigris, perzsa leopárd) - úszólábúak (borjúfóka, kaliforniai oroszlánfóka) - ormányosok (ázsiai elefánt) - páratlanujjú patások (például Böhm-zebra, szélesszájú orrszarvú, síkföldi tapír) - párosujjú patások (például nílusi víziló, mhorr gazella, síksági nyala, vörös bivaly, takin, déli törpeszarvas, kétpúpú teve, zsiráf) - rágcsálók (például gundi, vízidisznó, nagy mara) A madarak közül igen gazdag a papagájok gyűjteménye (olyan különlegességekkel, mint a jácintkék ara, a vörösfülű ara, vagy a kea), de figyelmet érdemelnek a rendszeresen szaporodó rózsás flamingók, a sisakos kazuárok és az emuk, a pápaszemes pingvinek, a Nagy-tó vízimadarai, valamint a Pálmaház és a Madárház belső terében látható trópusi madárfajok. A hüllők közül a krokodilok (mississippi aligátor, nílusi krokodil), a teknősök (például borneói folyamiteknős, vöröshasú huszárteknős, szenes teknős, sarkantyús teknős), valamint az úgynevezett pikkelyes testű hüllők (például orrszarvú leguán, madagaszkári nappaligekkó, fehérajkú piton, gaboni vipera, sztyeppi varánusz) számos faja is látható. A kétéltűeket több békafaj (például afrikai karmosbéka, amerikai ökörbéka), valamint farkos kétéltűek (például bordás gőte, mexikói axolotl) képviselik. Különlegességnek számít a foltos szalamandrák tenyészállománya. A tengeri halak többsége a Pálmaház alatti Akváriumban látható. A Némó nyomában című animációs film bemutatása óta igen népszerűnek számító trópusi halfajok, így például a rózsalakó bohóchal és a palettás doktorhal mellett a barnasávos bambuszcápa, a tehénhal, a Picasso-íjhal, valamint a holdmakréla is megtalálható a medencékben bemutatott összesen 200 tengeri faj között. Az édesvízi halakat a kert több pontján is bemutatják, a hazai vizekben is előforduló fajok (például kecsege, viza, kárász, ponty, európai harcsa) mellett a trópusi édesvizek halaiból is gazdag gyűjtemény van. A gerinctelenek nagy része az ízeltlábúak közül kerül ki. A pókszabásúakat többféle madárpók, illetve különféle skorpiók képviselik, de akadnak a gyűjteményben ikerszelvényesek, valamint számos rovar is. Különösen az egzotikus rózsabogár fajok szaporításában értek el jelentős eredményeket. Érdekesség a veszpárium, azaz a darázs-bemutató, ahol a közönség a déli papírdarazsak életét, táplálkozását és építő tevékenységét figyelheti meg. A gerinctelenek további csoportjait képviselik az achátcsigák, illetve az Akváriumban található gerinctelenek, köztük a korallok és a viaszrózsák számos faja. A nagyvárosi közönség számára valóságos egzotikumot jelentenek a Holnemvolt Vár udvarán látható magyarországi háziállatfajták. Az 2018-ban kialakított létesítményben hucul lovat, magyar tarka szarvasmarhát, gyimesi racka juhot, mangalica sertést, valamint különféle hazai baromfifajtákat (például erdélyi kopasznyakú tyúk, magyar lúd) mutatnak be. ### Állattartási körülmények Az 1990-es évek közepén megkezdett felújítások eredményeképpen az elmúlt években szinte minden faj korszerű, új férőhelyet kapott. Ezek nemcsak kellően tágasak, hanem a berendezésük is megfelel az állatok biológiai igényeinek. A felújítások nyomán az állattartó helyek megfelelnek mind az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége szabványainak, mind pedig a vonatkozó hazai jogszabályban szereplő követelményeknek. ### Botanikai gyűjtemény A Fővárosi Állat- és Növénykert – amint a neve is mutatja – nemcsak állatkertként, hanem növénykertként is működik. Növénygyűjteménye mintegy 2000 különféle fajból, alfajból és változatból áll. A botanikai kollekció igen fontos része az úgynevezett dendrológiai gyűjtemény, vagyis a park fáinak sokasága. Amellett, hogy a csaknem összefüggő lombsátor hozzájárul az állatkert jellegzetes hangulatához, liget jellegéhez, számos említésre érdemes fafaj, illetve egyed található a kert területén. A legidősebb fa alighanem a Nagy-tó partján álló tekintélyes platán, amelyet valószínűleg még az intézmény alapítása előtt ültettek. A pontosan ismert korú fák közül a Dél-Amerika Kifutó szélén álló kanadai nyár a legidősebb: 1910-ben ültették. A kert faóriásai között számos további faj, így a fehér nyár, a magas kőris, a kocsányos tölgy, és a vénic-szil is megtalálható, sőt, fennmaradt egy az 1930-as években ültetett páfrányfenyőkből is. A szabadföldi tájkertészet a kert szinte minden pontjára kiterjed. Már a tél végén, a tavasz legelső napjain kinyílnak a téltemető szirmai, és ettől kezdve egészen késő őszig mindenütt virít valamilyen érdekes növény. Említést érdemel a tigrisek kifutója mellett található amur flórakert, a jegesmedvék szomszédságában található sziklakert is. A Japánkert kialakításának munkálatai 1963-ban kezdődtek meg, így ma már terebélyes lombozatú fák teszik gazdaggá. A Japánkertben található fajok mindegyike honos Japánban, a kert kialakítása a japán kertépítészet hagyományait követi. Legszebb képét a japán díszcseresznye tavaszi virágzásakor mutatja. A trópusi növények gyűjteményének központja a Pálmaházban található: a termetes washingtoniától a banánon át egészen a szágópálmáig számos érdekes trópusi növényt láthat itt a látogató. A szomszédos citruskert üvegházában elsősorban a mediterrán és szubtrópus területek néhány haszonnövényével ismerkedhet a közönség: köztük olyan fajokkal, amelynek a termését mindenki jól ismeri, magát az egész növényt azonban már jóval kevesebben. ## Szórakozási lehetőségek Az állatkertben számos szolgáltatás, szórakoztató program várja a látogatókat: - „állatok akcióban” etológiai bemutató (a nyári szezonban) - állatok látványetetése (előre meghirdetett időpontokban) - "TapiZoo": itt a gyermekek különböző állatok koponyáját és bőrét tapogathatják meg A sétautak és állatházak akadálymentesítettek, kerekesszékkel is megközelíthetők. A vakok, illetve gyengénlátók ismeretszerzését állat-kisplasztikák és Braille-írásos feliratok segítik. ## Díjai, elismerései - Europa Nostra-díj (2001) - Magyar Örökség díj (2001) - Prima Primissima díj (2014)

Tendzin Gyaco

Dzsepcun Dzsampal Ngagvang Loszang Jese Tendzin Gyaco (olykor Gjaco átírással is), született Lhamo Donrup (tibeti: ལྷ་མོ་དོན་གྲུབ་; Wylie: Lha-mo Don-grub), (Takcer, 1935. július 6. –) a tizennegyedik dalai láma, a tibeti emigráns kormány egykori vezetője, akinek rezidenciája az indiai Dharamszala városában található. A karmapák mellett ő a tibetiek legfőbb spirituális vezetője, akit úgy is neveznek, hogy Gyalva rinpocse („drága győztes”) vagy Jise norbu („kívánságteljesítő drágakő”). A tibeti buddhizmus felfogása szerint bódhiszattvaként tekintenek rá, aki - elődeihez hasonlóan - Avalókitésvara bódhiszattva megtestesüléseként (manifesztációjaként) született e világra. Ő a tibeti buddhizmus gelug iskolájának vezetője, amelyet formálisan a ganden tripa irányít. 1959-ben Tibet központi kormánya, a Ganden Podrang, ideiglenesen a dalai lámát bízta meg vezetői tisztséggel. 1959. április 29-én a dalai láma felállította a Központi Tibeti Adminisztrációt, amely jelenleg Dharamszalában székel. 2011-ben a dalai láma teljes egészében visszavonult politikai tisztségétől, ezzel megkezdődött a demokratikus kormányzás. Tendzin Gyaco ötödik gyermekként született egy tizenhat gyermekes családba (csak hét érte meg a felnőttkort) Takcer faluban, amely ma a kínai Csinghaj tartományához tartozik. Első nyelvként az amdói dialektust sajátította el. Kétéves korában ismerték el a 13. dalai láma tulkujaként, vagyis újjászületéseként. Tizenöt éves korában, 1950. november 17-én, egy hónappal a kínai hadsereg tibeti megszállása után dalai lámaként trónra lépett, ezzel a régió legfontosabb vallási vezetőjévé és politikai uralkodójává lett. 1959-ben, egy sikertelen felkelést követően, a tibeti ellenállási mozgalom összeomlása után a dalai láma Indiába menekült. 1951-ben pekingi küldöttsége katonai nyomásra jóváhagyta a Tizenhétpontos egyezményt, amelynek következtében országa a Kínai Népköztársaság részévé vált. Indiában emigráns kormányt állított föl. A főt számláló menekültcsoporttal együtt, akik követték őt a száműzetésbe, Tendzin Gyaco igyekszik megőrizni a hagyományos tibeti oktatást és kultúrát. A kínai kormány, amely 1959-ben megszállta Tibetet, továbbra is úgy tekint rá, mint egy elavult teokratikus rendszer szimbólumára. Tendzin Gyaco gyakran értekezik világi és vallási vezetőkkel, filozófusokkal és tudósokkal, valamint tibeti buddhista tanításokat ad világszerte. Figyelme kiterjed a környezetvédelemre, a közgazdaságtanra, a női egyenjogúságra, az erőszakmentességre, a vallásközi párbeszédekre, a fizikára, a csillagászatra, a nyugati tudományokra és a kognitív idegtudományra. Világszerte híres előadó, gyakran karizmatikus egyéniségként jellemzik. Ő az első a dalai lámák sorában, aki nyugatra utazott, hogy a buddhista tanításokat hirdesse, és hangsúlyozza az etika és az egyetemes felelősségtudat, valamint a vallások közötti párbeszéd fontosságát. 1989-ben neki ítélték a Nobel-békedíjat. Sorban tüntették ki egyetemek és nemzetközi szervezetek elismerő címekkel és díjakkal, 2006-ban például tiszteletbeli kanadai állampolgárságot kapott, 2007. október 7-én pedig az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusi Aranyéremmel tüntette ki. A dalai láma Tibeten kívül több mint százötven tiszteletbeli címet és díjat kapott. A 14. dalai láma eddig hét alkalommal járt Magyarországon. Legelőször 1982-ben, majd 1990-ben, 1992-ben, 1993-ban, 1996-ban, 2000-ben és 2010-ben. ## Gyermekkora Lhamo Donrup (vagy Lhamo Thondup – szó szerint: „kívánság teljesítő istennő”) 1935. július 6-án született egy paraszti családba Takcer („üvöltő tigris”) faluban, a tibeti Amdó régióban, amely politikailag 1928 óta a kínai Csinghaj tartomány részét képezte. Egyike volt a család hét gyermeke közül, akik túlélték a gyermekkort (összesen 16 gyermeket szült édesanyja). A fiatal Lhamónak két lány- és négy fiútestvére volt. A szülei főleg hajdinát, árpát és burgonyát termesztettek. Édesapja közepes termetű, temperamentumos ember volt. Legidősebb nővére, Cering Dölma tizennyolc évvel volt idősebb nála. Legidősebb bátyját, Tubten Dzsigme Norbut nyolcéves korában ismerték el egy magas rangú láma, Takcer rinpocse reinkarnációjaként. Egyetlen húga, Ama Dzsecün Pema az 1997-ben készült Hét év Tibetben című filmben édesanyjukat alakította, és szinte teljes felnőtt életét a Tibeti gyermekfalvak projekttel töltötte. A gyermek dalai láma első nyelve az ő szavaival „egy tört hsziningi nyelv volt, amely a kínai egyik dialektusa”, ugyanis a családja nem beszélte a tibeti nyelvet. A tibetiek a dalai lámákat elődeik reinkarnációjának tartják a hagyomány szerint, akik mindannyian Avalókitésvara bódhiszattva emberi megtestesülései. Még hároméves sem volt a fiú, akit később tizennegyedikként ismertek el, amikor a kormány a dalai láma fölkutatására útnak indított egy bizottságot. Azt mondják, hogy több másik előjel mellett a 13. dalai láma bebalzsamozott testének dél felé fordított feje holtában északkelet felé fordult, ezzel mintegy kijelölve az irányt, hogy merre keressék utódját. Hitük szerint általában kilenc hónaptól két évig terjedő idő telik el a dalai láma halála és a reinkarnáció megszületése között. 1475 óta, amikor az első dalai láma 84 éves korában elhunyt, az új lámák maximum kétéves szünetekkel születtek, de sokszor még egy év sem telt el. Éppen ezért az akkori régenst, az 5. reting rinpocsét különösen aggasztotta, hogy az új reinkarnációt sehonnan sem jelentették még. Ezért a Lhászától 150 kilométerre fekvő tóhoz, a Lhamo La-co környékére ment további jelek után kutatni. A szent tónál látomása volt, amely arra utalt, hogy Amdó környékén kell folytatnia a keresést, és egy keskeny ösvény végén lévő földszintes ház után kell kutatnia esőcsatornával. A kiterjedt keresés végül a Donrup-házhoz vezetett, aminek paraméterei nagyon hasonlítottak a régens vízióihoz. A kisfiúnak különféle, egymáshoz nagyon hasonló relikviákat, köztük játékszereket is mutattak (például málákat, botokat, elefántcsont dobokat), melyek egy része hajdanán a 13. dalai lámáé volt, más részük viszont nem. A vizsgálódás során senkinek nem mondták el, hogy kinek a reinkarnációját keresik a kis tibeti fiúban. A fiú minden egyes tárgyat helyesen azonosított, amelyek a korábbi dalai lámáéi voltak, és közben fel-felkiáltott: „Ez az enyém! Ez az enyém!” Lhamo Donrupot hivatalosan is elismerték a reinkarnálódott dalai lámaként, és a Dzsepcun Dzsampal Ngagvang Loszang Jese Tendzin Gyaco (jelentése: szent egyetlen, gyengéd dicsőség, magasztosan szóló, könyörületes, a hit tanult védője, erényekkel ékes ragyogó óceán) vallási nevet kapta. A tibeti buddhisták általában jisinorbuként (jelentése: kívánságteljesítő ékkő) vagy kjabdróként (jelentése: megváltó) hivatkoznak rá, vagy csak egyszerűen Kundunnak (jelentése: jelenlét) hívják. Követői leggyakrabban „Őszentsége, a dalai láma” néven szólítják, és ezt a megszólítást alkalmazzák a dalai láma hivatalos honlapján is. Hatéves korától kolostori oktatásban részesült, fő oktatói Jongdzin Ling rinpocse (idősebb tanára) és Jongdzin Tridzsang rinpocse (ifjabb tanára) voltak. A dalai lámának szánt tananyag megegyezett bármely, buddhista doktorátusra vágyó szerzetes tananyagával. A nagyobb tantárgyak közé tartozott a tibeti művészet és kultúra, a szanszkrit nyelv, az orvoslás és buddhista filozófia (a bölcsesség tökéletessége (pradzsnyápáramita), a középút filozófiája (mádhjamika), a szerzetesi fegyelem kánonja (vinaja), metafizika (abhidharma), valamint logika, illetve episztemológia (pramána). Az öt kisebb tárgy volt a stilisztika, a zene és dráma, az asztrológia, versmérték és verselés, valamint lexikográfia. Az év nagy részét a Potala palotában töltötte, de minden évben kora tavasszal átköltözött a Norbulingkába. 11 éves korában találkozott az osztrák hegymászó Heinrich Harrerrel, amikor Lhászában egy távcsövön keresztül szemlélődve észrevette őt a tömegben. Harrer az ifjú dalai láma eredményes oktatójának bizonyult, és a Tibeten kívüli világról tanította a fiatal fiút. Egészen 2006-ig, Heinrich Harrer haláláig barátok maradtak. 1954-ben, az éves monlam imafesztivál, a nagy ima ünnepe idején a lhászai Dzsokhang templomban, Csenrezig szobra előtt megkapta a buddhista bhiksuvá (szerzetessé) való teljes fölavatást. 1958 nyarának végén kolostori záróvizsgáinak letételére először a Drepung, majd a Szera kolostorba utazott. Több napon át a két egyetem legjobb tudósaival kellett vitatkoznia. Sikeres vizsgát tett, és az egyik apát szerint kimagasló teljesítményt érhetett volna el, ha ugyanolyan körülmények között tudott volna felkészülni, mint egy átlagos szerzetes, és nem zavarja tanulmányait a Kínával való konfliktus. ## Élete dalai lámaként Amellett, hogy az első számú vallási vezető volt Tibetben, a dalai láma egyben hagyományosan az ország abszolút politikai uralkodója is volt. Azelőtt, hogy a 14. dalai lámát hivatalosan beavatták volna tisztségébe, 1950 októberében a Kínai Népköztársaság fős hadserege behatolt az országba, könnyedén áttörve a 8500 fős tibeti védelmi vonalat. Kissé sietve, 1950. november 17-én avatták be hivatalába a 15 éves lámát, Dzsepcun Dzsampal Ngagvang Loszang Jese Tendzin Gyaco néven, ezzel immár ő lett Tibet spirituális és világi vezetője. Hatalomra kerülésének egyik első intézkedése az volt, hogy amnesztiát hirdetett az országban, így minden rabot kiengedtek a börtönökből. Ezután kinevezett két új miniszterelnököt, akikkel együtt küldöttségeket szerveztek a nyugati országokba, köztük az Egyesült Államokba, az Egyesült Királyságba és Nepálba, hogy rávegyék őket, hogy avatkozzanak be a Tibettel szembeni erőszak megállítása érdekében. Követet küldtek Kínába is annak reményében, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek Kína Tibetből való kivonulásáról. A tárgyalások vége az lett, hogy 1951 áprilisában erőszakkal aláíratták az általuk „tibeti önkormányzatnak” nevezett küldöttséggel az úgynevezett Tizenhétpontos egyezményt, amely kimondja, hogy Tibet békésen átadja területeit a Kínai Népköztársaság részére. Ezt követően úgy döntöttek, hogy biztonságosabb, ha a dalai láma egy Indiához közeli, Szikkimmel határos déli területre, a Csumbi-völgyi Dromóba utazik, mert onnan könnyebb elmenekülni, ha súlyosabbra fordul a kínai nyomásgyakorlás. A következő hét hónapot a völgyben töltötte a tibeti vezető, és csak 1951 augusztusában tért vissza Lhászába. 1954 júliusában a dalai láma Kínába látogatott, hogy béketárgyalásokba kezdjen a kínai vezetőkkel. Közel egyéves tartózkodása során találkozott többek között Mao Ce-tunggal, Csou En-lajjal és Teng Hsziao-pinggel. A kínai vezetők igyekeztek rávenni a dalai lámát egy 46 fős bizottság felállítására, amely megalapítaná az autonóm Tibetet. Valójában a küldöttséget azzal a szándékkal hozták létre, hogy aláássa a dalai láma tevékenységét és megerősítse a kínai uralmat. 1956-ban meghívták a dalai lámát Buddha halálának 2500. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségre, Indiába. A pár hónapos ott tartózkodása során találkozott az indiai miniszterelnökkel, Dzsaváharlál Nehruval, hogy megsürgesse India nyomásgyakorlását Kínára egy tibeti autonóm kormány létrehozásához, mivel Tibet kapcsolatai Kínával nem bizonyultak sikeresnek. Nehru nem akarta, hogy tovább nőjön a feszültség India és Kína között, ezért arra ösztönözte a dalai lámát, hogy térjen vissza hazájába, és próbáljon meg együttműködni a kínaiakkal a Tizenhét pontos egyezmény alapján. Tendzin Gyaco utolsó szerzetesi vizsgáját Lhászában tette le (gese tudományos fokozat) 1958–1959 telén. Tibetben az általános nyugtalanság fokozódott, és a kínaiak egyre sűrűbben vetettek be erőszakos eszközöket a tömegek megfékezésére. 1959 márciusában tízezrek gyűltek össze a nyári palotánál attól félve, hogy a kínaiak el akarják rabolni a dalai lámát. Végül március 17-én szökött el a katonai álruhába öltöztetett dalai láma kísérőivel együtt az egyre fokozódó fizikai atrocitások elől. Egy 14 napos, embert próbáló utazás után, március 31-én érték el az indiai határt. ### Száműzetés Indiába Az indiai kormány segítséget nyújtott a tibeti menekültek számára. Új területük az észak-indiai Dharamszala városa volt. Nehru miniszterelnökkel megállapodtak, hogy az indiai oktatásügyi minisztériumon belül létrehoznak egy tibeti oktatással foglalkozó független társaságot. 1959. június 20-án a dalai láma összehívott egy sajtótájékoztatót, amelyen érvénytelennek nyilvánította a kínai vezetők által törvénytelen eszközökkel kierőszakolt és hamisított pecséttel ellátott 17 pontos megállapodást. Radikális változások történtek az adminisztráció területén is. A száműzetésben felállított ideiglenes tibeti kormányban helyet kaptak vadonatúj minisztériumok, például oktatási, információs, családügyi, biztonságügyi, vallásügyi és gazdasági minisztérium. A menekültek száma közben elérte a főt, akiket sátrakban szállásoltak el. 1960. március 10-én, mielőtt a mintegy nyolcvan tagú Központi Tibeti Adminisztráció elhagyta volna Dharamszalát, a dalai láma a következő hivatalos közleményt adta ki, a tibeti felkelésre megemlékezve: 1963-ban a dalai láma megfogalmazta fiatal kormánya új alkotmányát, amelyet számos reform követett. A reformok után kialakult új alkotmánynak a „Száműzött tibetiek alaptörvényei” címet adták. A szabályzat szólásszabadságot, vallásszabadságot, gyülekezési szabadságot, illetve a személyek szabad mozgását mondja ki. 1990-ben a dalai láma új demokratikus választásokat szorgalmazott, amelynek értelmében a tibeti minisztertanács (Kasag) tagjait már nem a dalai láma jelöli ki, hanem demokratikusan választják meg. 1992-ben a száműzetésben lévő kormány külön alkotmánytervet dolgozott ki a jövőbeli szabad Tibetre vonatkozóan. 2011-ben, többéves előkészítés után, a dalai láma önként lemondott világi tisztségéről. ### Külföldi kapcsolatok 1967 óta a dalai láma számos látogatást tett különböző országokban. Gyakran tart vallási és egyetemes értékű világi beszédeket is. Találkozott VI. Pál pápával a Vatikánban 1973-ban, II. János Pál pápával 1980-ban, majd 1982-ben, 1986-ban, 1988-ban, 1990-ben és 2003-ban. II. János Pál rendkívül nagy hatással volt rá, önéletrajzában így ír róla: „Nagy szellemi vezető, nem fér hozzá kétség; aki merénylőjét képes testvérének nevezni, mint II. János Pál, az nagy lelki-szellemi magasságokba jutott”. Szintén nagy hatással volt rá Teréz anya is. 1990-ben Dharamszalában egy zsidó tanárokból álló küldöttséggel találkozott, hogy kiterjedt vallásközi párbeszédet folytasson velük. Azóta háromszor látogatott el Izraelbe, és 2006-ban találkozott az izraeli askenázi főrabbival Yona Metzgerrel. 2006-ban magánmegbeszélést folytatott XVI. Benedek pápával. Találkozott továbbá a későbbi canterburyi érsekkel, Robert Runcie-val és az anglikán egyház más vezetőivel Londonban, Gordon B. Hinckley-vel, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának (mormonok) későbbi elnökével, mint ahogy az ortodox egyház, a muszlimok, a hinduk, a zsidók és a szikhek vezető tisztviselőivel is. A pekingi olimpia felfutása idején a dalai láma az Egyesült Államok felé tartó útja során Japánba látogatott 2008. április 10-én, miközben szerte a világban nagy tiltakozások követték az eljárást, ahogy a kínaiak kezelték a tibeti zavargásokat. A dalai láma, akit Peking a zavargások egyik felbujtójának titulált, nyugalomra intette a népet, de a tiltakozások csökkenésének csak kevés jele mutatkozott. A dalai láma kijelentette, hogy nem támogatja a 2008. évi nyári olimpiai játékok bojkottját. Japán kormánya viszonylag semleges maradt a Tibetben alkalmazott erőszak megítélése szempontjából, és Peking iránti tiszteletből hivatalosan nem foglalkozik a dalai lámával. Tokió azonban biztosítja a vízum megadását a spirituális vezetőnek, aki viszonylag sűrűn látogatja Japánt. A dalai láma számos alkalommal tartott beszédet az Európai Parlamentben. Több ízben kapott meghívást a Fehér Házból, így többször is találkozott az Amerikai Egyesült Államok elnökével. Legutoljára 2014. február 21-én Barack Obama elnökkel találkozott Washingtonban. 2008\. december 17-én, több hónapos elmélkedés után kijelentette, hogy félig kilátásba helyezi nyugalomba vonulását. Azt mondta, hogy annak a mozgalomnak a sorsa, melynek élén csaknem öt évtizeden keresztül állt, most már a Szamdong rinpocse miniszterelnöksége alatt megválasztott menekült kormány kezében van. A Nobel-díjas vezető, aki nem sokkal korábban műtétre szorult, Dharamszalában azt mondta a riportereknek: „Megöregedtem... Jobb lesz, ha teljesen nyugalomba vonulok és félreállok a tibeti mozgalom útjából.” 2011. március 10-én lemondott a tibeti emigráns kormány vezetéséről, átadva a miniszterelnöki (kalon tripa) posztot Loszang Szengének. ### Vallásközi dialógusok 1973-ban a dalai láma találkozott VI. Pál pápával Vatikánban. II. János Pál pápával többször is találkozott: 1980, 1982, 1986, 1988, 1990 és 2003. 1990-ben Dharamszalában fogadott egy zsidó tanítókból álló küldöttséget. Azóta háromszor is ellátogatott Izraelbe, és 2006-ban találkozott Izrael főrabbijával. Ugyanebben az évben négyszemközti beszélgetésen vett részt XVI. Benedek pápával. Londonban találkozott Robert Runcie canterbury érsekkel és más anglikán egyházi személyekkel, valamint egyéb ortodox keresztény, iszlám, hindu, zsidó, és szikh vezetőkkel. A dalai láma jelenleg is tagja az Elidzsah Vallásközi Intézet részeként létrehozott Világ vallási vezetői tanácsának (Board of World Religious Leaders), és részt vett a 2007-es tanácskozáson, Amritszárban (India). A tanácskozás témája a szeretet és a megbocsátás volt. 2009\. január 6-án a nyugat-indiai Gudzsarát állambeli Mahuva városban a dalai láma nyitotta meg a vallásközi „Világvallások – párbeszéd és szimfónia” konferenciát, amelyet a hindu Morari Bapu hívott össze. Az eseményen a főszervező szerint „olyan módokat kerestek, amelyek által a fő vallások viszályait lehetne kezelni”. Morari Bapu szerint bizonyos esetekben a modern tudományos eredményeket kell alapul venni a nem bizonyított vallási babonák eloszlatásához. A dalai láma – több buddhista tudóssal együtt – 2010. május 12-én az amerikai Indiana állambeli Bloomington városban megnyitotta a „Közös nevező” elnevezésű projektet (Common Ground Project), amelyet a jordániai Ghazi bin Muhammad herceggel együtt terveztek éveken át, személyes találkozásaik alkalmával. A projekt egy könyvre épül: Közös nevező az iszlám és a buddhizmus között (Common Ground between Islam and Buddhism). ### Oktatási tevékenysége és előadásai A 14. dalai láma előadásokat és nyilvános beszédeket tart az év minden időszakában, különböző helyszíneken. Az indiai rendezvények a nagyközönség számára ingyenesen látogathatók, Indián kívül azonban általában belépőjegyet kell váltani az előadásokra. Az ezekből bejövő összegek a dalai láma látogatásával és a rendezvénnyel kapcsolatos költségeket fedezik. A dalai láma egyik fő tevékenysége, hogy felkérések esetén előadásokat tart a világ minden táján hatalmas létszámú buddhista és nem buddhista közönségek számára, a rendezők által kért témában, amelyeken keresztül rendszerint megoszthatja gondolatait az egyetemes értékekről, a vallásharmóniáról és a tibeti kultúra értékeiről. Ezen felül kisebb csoportok is szoktak kérni találkozót tőle, akiket az indiai rezidenciáján szokott fogadni és ezek számára belsőbb hangvételű tanítást szokott adni. Annak ellenére, hogy 2015-ben betöltötte a 80. életévét, a dalai láma programja továbbra is viszonylag sűrű, amely nem nélkülözi a hosszú fárasztó utazásokat sem. Előadásait és tanításait a meghívó szervezetek weblapjain keresztül rendszeresen közvetítik élőben, ahol a tolmácsolásnak köszönhetően gyakran különböző nyelvek közül is lehet választani. A korábbi előadásokat, konferenciákat, interjúkat és párbeszédeket is vissza lehet nézni. A dalai láma a tibeti naptár első hónapjának 16. napján – amely általában februárra vagy márciusra szokott esni – tartja az éves tavaszi tanításait (a monlam tanításokat) a dharamszalai főtemplomban. A tanítási sorozat általában 15 napig tart, amely hivatalos tolmácsolásban hallgatható FM csatornán keresztül. Ezeket a népszerű tanításokat több ezer ember – tibeti és nem tibeti egyaránt – hallgatja. Az év folyamán a dalai láma rövidebb tanításokat ad különböző időpontokban. Az elmúlt években például különböző tajvani és koreai buddhista gyakorlók kérték fel, hogy tartson nekik külön előadásokat. Ezeket rendszerint FM csatornán keresztül lefordítják kínai vagy koreai nyelvre, illetve angolra. Az indiai téli hónapok alatt gyakran látogat Bodh-Gajába vagy a dél-indiai tibeti településekre, ahol szintén előad. A tanítások mellett a dalai láma számos felhatalmazási és beavatási szertartáson vesz részt az év folyamán, amelyek általában egybeesnek egyéb tanításokkal is. A kálacsakra beavatás egy összetett és széles körű beavatási szertartás, amelyet 2005-ig 29 alkalommal tartott. Mindazonáltal mindig kihangsúlyozta, hogy a szertartásnál sokkal fontosabb, hogy a gyakorló vegyen részt a tanításokon és értse meg mélyebben a buddhista filozófiát. Ezeken túlmenően a dalai láma szívesen ad elő olyan témákban, amelyek közel állnak a szívéhez. A mintegy egyórás nyilvános előadások után általában lehetőség nyílik a hallgatóság számára, hogy kérdéseket tegyen fel neki. A dalai láma egyik legismertebb oktatása a Kálacsakra tantra, amelyet 2014-ig 33 alkalommal rendeztek meg, leggyakrabban India Himalájához közel eső régiójában, de akadtak rendezvények nyugati városokban is, mint például New York, Los Angeles, Washington, Barcelona, Graz, Sydney vagy Toronto. A kálacsakra (Időkerék) a buddhizmus egyik legösszetettebb tanítása, amely néha két hétig is eltart és rendszerint hatalmas hallgatóság előtt zajlik, akár egyszerre ember előtt. A 14. dalai láma nevében számtalan könyvet adtak ki, amelyek közül sok foglalkozik buddhista témákkal, vagy még specifikusabb témakörökkel, mint például a dzogcsen, egy nyingma gyakorlat, de akadnak olyan könyvek is, amelyekben a dalai láma saját, személyes véleményét osztja meg világi témákkal kapcsolatban. A dalai láma gyakran fogad el meghívást a világ minden tájáról, hogy klasszikus buddhista szövegekkel kapcsolatos szövegmagyarázatokkal szolgáljon, általában a Nálanda hagyomány 17 nagy mestereinek műveiről van szó, mint Nágárdzsuna, Kamalasíla, Santidéva, Atísa, Árjadéva stb. A dalai láma ezen mesterek követőjének vallja magát, és gyakran kifejti, hogy valójában a tibeti buddhizmus az ősi Nálanda kolostor és egyetem hagyományaira épül, ugyanis az itteni tanítómesterek szövegeit szállították Tibetbe, majd fordították le tibeti nyelvre. Utazásai során a buddhista tanítások mellett nem buddhista témájú felkérései is előfordulnak olyan témákban mint a béke, a boldogság, a modern erkölcs, a környezetvédelem, gazdasági és társadalmi ügyek, a nemiség kérdése, stb. ### A három elkötelezettség Annak ellenére, hogy a 14. dalai láma „egyszerű buddhista szerzetesként” jellemzi magát, valójában a világbéke nagykövete és inspiráló szószólója is egyben. Bármerre jár a világban, az egyetemes értékekről beszél: együttérzés, elfogadás, megbocsájtás. Három fő dolog mellett kötelezte el magát egész életére: - Elsőként, az emberi lények szintjén, elkötelezte magát, hogy támogatja az egyetemes emberi értékeket, például az együttérzést, a megbocsájtást, az elfogadást, az elégedettséget és az önfegyelmet. Minden beszédében kinyilvánítja, hogy minden ember ugyanolyan érzelmileg és fizikálisan is. Mindenki boldogságra vágyik és kerüli a szenvedést. Kiemeli, hogy a nem hívő emberek is fontosnak tartják ezeket az értékeket, amelyek által boldogabb lehet az életük. A dalai láma ezt úgy nevezi, hogy világi etika. Elkötelezte magát, hogy ezen értékek fontosságát megossza az emberekkel. - Másodikként, hívőként, elkötelezte magát, hogy támogatja a nagy világvallások hagyományai közötti harmóniát és egyetértést. Magyarázata szerint a filozófiai különbözőségek ellenére minden világvallásban megvan a lehetőség, hogy jó embereket neveljen. Emiatt fontosnak tartja, hogy minden világvallás tisztelje a többit és fogadja el a többiek hagyományainak értékeit. Az egy vallás, egy igazság elve az egyén szintjén értendő, azonban a közösség szintjén szükségszerű a vallási sokszínűség, hiszen többféle az igazság is. - Harmadikként, mivel tibeti és a dalai láma címet viseli, elkötelezte magát, hogy megőrzi a tibeti buddhista kultúrát, amely a béke és az erőszakmentesség kultúrája. ### Nemzetközi gyermekfalvak A dalai láma régóta támogatja az SOS Gyermekfalvak szervezetét. Gyakran látogat el a falvakba, és baráti kapcsolatban van az alapítóval, Hermann Gmeinerrel. Az SOS erőfeszítéseit így jellemezte: ## Tendzin Gyaco és a modern tudományok Köztudott, hogy a 14. dalai lámát egészen gyerekkora óta érdeklik a tudományok. 1973-ban látogatást tett a Cambridge-i Egyetem asztrofizikai laboratóriumában. Tíz évvel később részt vett az Alpbach szimpozia a tudatosságról című rendezvényen, ahol találkozott Francisco Varela chilei neurobiológus-filozófussal. Később is többször beszélgettek egymással, majd a dalai láma egyik franciaországi tartózkodása során meghívta Varelát, hogy töltsön el egy hetet vele Dharamszalában. A dalai láma találkozott Adam Engle amerikai buddhista jogásszal és üzletemberrel is, akit szintén érdekelt ez a fajta tudományköziség. 1987-ben történt meg a találkozás, amely az első olyan hét volt, amikor a dalai láma párbeszédet folytatott nyugati tudósokkal. Egyetértettek abban, hogy a valóság természetének kutatásában a nyugati tudomány játszotta eddig a domináns szerepet, ám ez nem bizonyult elegendőnek. Úgy vélték, hogy ugyan a tudomány empirizmusra, technológiára, „objektív” megfigyelésre és elemzésre épül, további módszereket is be kell vetni egy sikeresebb vizsgálódás érdekében. Ezekkel egyenlő értékben az alaposan kifinomított kontemplációs gyakorlatokat és a befelé figyelés módszerét lehetne és kell is alkalmazni. A dalai lámával való első párbeszéd óta már 26 rendezvényt tartottak, amelyek alkalmával találkozhatott a keleti és nyugati tudomány. A dalai láma 2013-ban Ausztráliában (Adelaide) a következőket mondta egy beszéde során a boldogságról: A 2015-ös Élet és tudat konferenciát októberben tartották az amerikai Massachusetts államban. ## Társadalmi állásfoglalásai ### Abortusz A dalai láma árnyalt és viszonylag rugalmas véleményt formált az abortusszal kapcsolatban. Magyarázata szerint a buddhista fogadalmak nézőpontjából az abortusz gyilkosságnak számít. Kiemelte ugyanakkor, hogy bizonyos terhességmegszakításokat etikusan elfogadhatónak lehet tekinteni, „amennyiben biztosan tudni lehet, hogy az anyaméhben lévő gyermek szellemileg visszamaradott lenne, vagy ha a szülés komoly egészségügyi veszélyt jelentene mind az édesanya, mind a csecsemő számára” – ezért minden egyes eset egyedi és külön meg kell vizsgálni pontosan az adott körülményeket. ### Demokrácia, erőszakmentesség, vallásharmónia és Tibet kapcsolata Indiával Tendzin Gyaco társadalmi-gazdasági szempontból a mai napig marxistának tartja magát – „A kapitalista országokban egyre nő a szakadék a gazdagok és a szegények között. A marxizmusban az egyenlő elosztáson van a hangsúly”. Ugyanakkor, úgy véli, hogy még mindig a demokrácia a legjobban működő rendszer az emberi jogok érvényesítése szempontjából. A dalai láma gyakran hangoztatja, hogy India üzenetét hordozza, amikor az előadásai alkalmával az erőszakmentességről és a vallásharmóniáról beszél – „Az ősi indiai gondolkodásmód küldötte vagyok”. Azt mondja, hogy Indiában mély gyökerei vannak a demokráciának. Rendszeresen adózik tisztelettel India előtt, amikor Indiát nevezi Tibet „gurujának” (tanítómester). Ezt azzal indokolja, hogy a 8. században a Nálanda egyetemről nagy buddhista tudósok, mint például Nágárdzsuna, érkeztek Tibetbe, hogy a buddhizmust hirdessék. Nyugati tudósokra hivatkozva gyakran említi meg, hogy az előző évszázadban mintegy 200 millióan vesztették életüket a háborúkban, sok országnak ment tönkre a gazdasága, az évszázad „az erőszak, a háború és a vérengzés évszázadának” nevezhető. Ennek kapcsán szokta megemlíteni beszédeiben, hogy az erőszakmentességet aktívan képzeli el, amelyben kulcsszerepet játszik a párbeszéd – „Legyen a 21. század a tolerancia és a párbeszéd évszázada”. 1993-ban a dalai láma az Emberi jogok világkonferenciája meghívott vendége volt, amelyen beszédének címe az Emberi jogok és az egyetemes felelősség volt. 2013-ban nyíltan kritizálta azokat a buddhista szerzeteseket, akik abban az évben megtámadtak muszlim kisebbségben élő burmaiakat – „Tényleg, elképzelhetetlen a vallás nevében megölni embereket, nagyon szomorú”. ### Étrend és állatjogok A dalai láma az együttérzést szorgalmazza az állatok irányában, és gyakran felveti, hogy az emberek próbálják ki a vegetarianizmust, vagy legalább csökkentsék az elfogyasztott hús mennyiségét. Tibetben, ahol történelmileg a hús volt a leggyakoribb étel, a szerzetesek – a dalai lámákat is beleértve – mindenevők voltak. A 14. dalai láma húsfogyasztó családban nőtt fel, de áttért a vegetarianizmusra, miután emigránsként letelepedett Indiában, ahol a zöldségekhez sokkal könnyebben hozzá lehet jutni. Évekig nem fogyasztott húst, majd májgyulladásos fertőzést kapott és nagyon legyengült a szervezete. Az orvosai tanácsára elkezdett bizonyos napokon húst is fogyasztani. Évekkel később ismét megpróbált áttérni a vegetarianizmusra, ám egészségügyi okokból ismét csekély mennyiségben húsevésre kényszerült. ### Gazdaság A dalai láma marxistának vallja magát, és így fogalmazott meg kritikát a kapitalizmussal szemben. Fiatal korában hallott először a kommunizmusról, de csak a kommunista Mongólia pusztításaival kapcsolatosan. Csak jóval később, pekingi látogatása alkalmával ismerkedett meg a marxista elmélettel. Akkoriban – mondja – „annyira vonzódtam a marxizmushoz, hogy ki is fejeztem szándékomat, hogy én is a Kínai Kommunista Párt tagja szeretnék lenni”. Nagyra becsülte az önfenntartás és az egyenlő elosztás elméletét. Mindazonáltal úgy tartja, hogy Kína nem alkalmazta alaposan az „igazi marxista politikát”, és a Szovjetunióhoz hasonló kommunista államok „sokkal jobban törődtek a szűk nemzeti érdekeikkel, mint a nemzetközi munkásszövetséggel”. Ezen túl úgy tartja, hogy a történelmileg marxista államok túl nagy hangsúlyt fektettek az uralkodó osztály elpusztítására, és nem szenteltek elegendő figyelmet az együttérzésre. Ennek ellenére a kapitalizmusnál többre tartja a marxizmust, mert nézete szerint az előbbinél csak a nyereségszerzés számít, az utóbbinál pedig a „morális etika”. 1993-ban a következőket mondta: ### Környezet A dalai láma rendszeresen felszólal a környezetvédelemmel kapcsolatban. Rámutatott, hogy Ázsia több folyója Tibetből ered, és a Himalája olvadó gleccserei miatt jelentős problémák jelentkezhetnek azokban az országokban, amelyeken keresztülfolynak ezek a folyók. Nagy örömmel fogadta azt a kínai törvényt, amely megtiltotta a tibeti erdők kiirtását, ugyanakkor figyelmeztetett, hogy ezek a törvények a korrupció miatt kijátszhatók. Kijelentette, hogy „a környezetvédelem a mindennapi életünk részévé kellene, hogy váljon”; személy szerint azzal mutat példát, hogy kád helyett zuhanyozik, és lekapcsolja maga után a lámpát, amint elhagyja a helyiséget. 2005 környékén kampányba kezdett a vadállatok védelme érdekében, amelynek keretében kiadott egy vallási szabályzatot, amely tiltja a tigris- és a leopárdbőrből készült ruházatot. Támogatja a bálnavadászat elleni fellépést, ugyanakkor kritikával illet bizonyos aktivista csoportokat. A 2009-es ENSZ éghajlat-változási keretegyezmény konferencia előtt arra buzdította a nemzeti vezetőket, hogy tegyék félre a nemzeti érdekeket és együttesen lépjenek fel a klímaváltozás negatív hatásaival szemben. ### Szexualitás A gyermekkora óta szerzetesként élő dalai láma szerint a szex gyorsan múló kielégülést okoz, és később problémákhoz vezet, míg a szerzetesi szüzességi fogadalom „több függetlenséget és több szabadságot” azaz jobb életet kínál. Megfigyelése szerint a házaséletből származó problémák olykor öngyilkossághoz vagy gyilkossághoz is vezetnek. Kifejtette, hogy az összes vallás hasonlóan vélekedik a házasságtörésről. A hagyományos buddhista nézőpontot a helyes szexuális viselkedésről a következőképpen magyarázta: a megfelelő szervet a megfelelő szervbe, megfelelő időben. Ezt úgy értelmezték, hogy az orális, a kézi és az anális közösülés (homoszexuális és heteroszexuális) helytelennek számít a buddhizmusban. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy a mai modern időkben minden közös akaratból történő szexuális aktus, amellyel nem bántanak másokat, etikusan elfogadható, és hozzátette, hogy a társadalomnak nem szabadna diszkriminálni a meleg nőket és férfiakat, hanem szekuláris szempontból el kellene fogadni és tisztelni kellene őket. Egy 1994-es OUT Magazine által készített interjúban a dalai láma világossá tette, hogy „ha valaki odajön hozzám és megkérdezi, hogy a homoszexualitás rendben van-e vagy sem, akkor megkérdezem tőle, hogy 'mi a partnered véleménye erről?' Ha mindketten beleegyeztek, akkor azt hiszem az a válaszom, 'ha két férfi vagy két nő önakaratából beleegyezik és mindkettőjük elégedettségével történik, anélkül, hogy másokat bántanának ezzel, akkor rendben van'”. Ugyanakkor a CBC News: Sunday egyik műsorában adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy a buddhizmusban a homoszexualitás is a helytelen szexuális magaviseletek közé tartozik. Hasonlóan nyilatkozott a kanadai Vancouver Sun számára is. Az 1996-os A dogmán túl című könyvében a következőképpen írta le a helyes szexuális magaviselet hagyományos buddhista meghatározását: „Egy szexuális cselekedetet helyesnek nevezhetünk akkor, ha a pár a szexuális közösülésre való szerveiket használják és semmi mást... A homoszexualitás, történjen férfiak vagy nők között, önmagában nem helytelen. Ami helytelen, az az előzőekben helytelenként meghatározott szervek használata szexuális érintkezés céljából.” 1997-ben kifejtette, hogy a tanítás alapja ismeretlen volt számára. Közvetítette saját szándékát, hogy megfontolja annak a lehetőségét, hogy némely tanítás csak valamilyen kulturális vagy történelmi kontextusra vonatkozik. A dalai láma együttérzését fejezte ki a meleg, a biszexuális és a transzszexuális beállítottságú emberekkel szemben elkövetett erőszakos cselekedetekkel kapcsolatban, és toleranciára és az emberi jogok tiszteletben tartására buzdított. ### A nők jogai A nemiséggel és a nőkkel kapcsolatban a dalai láma több alkalommal nevezte magát feministának. Úgy véli, hogy a nők természetüknél fogva együttérzőbbek annál az oknál fogva, hogy biológiailag képesek gyermeket szülni és táplálni. Felszólította a nőket, hogy „teremtsenek és vezessenek egy együttérzőbb világot”. A dalai láma a Hamburgi Egyetemen tartott 2007-es Nők a buddhizmusban című előadáson a következőket mondta: ### Egészség 2013 áprilisban az északír Derry városában rendezett „Az Együttérzés kultúrája” rendezvényen kifejtette a nyugodt tudat gyakorlásának fontosságát: „A melegszívűség kulcsfontosságú az egészséges egyének, családok és közösségek számára... A tudósok azt mondják, hogy az egészséges tudat kulcsfontosságú az egészséges test számára. Ha komolyan veszitek a saját egészségeteket, gondolkozzatok és minden telhetőt tegyetek meg a nyugodt tudat megőrzésére. Ez nagyon, nagyon fontos”. ### Eutanázia A dalai láma véleménye szerint az eutanázia megengedhető azok számára, akik olyan kómában vannak, amelyből nem lehetséges a felépülés: Amikor megkérdezték a dalai lámát az eutanáziával kapcsolatban, azt mondta, hogy a buddhisták úgy tartják, hogy az élet értékes, főleg az emberi élet és hozzátette, hogy „azt hiszem, hogy (az eutanáziát) jobb elkerülni”. „Ugyanakkor azt gondolom, hogy a buddhista módszer az, hogy megítélje, hogy egy cselekedet helyes vagy helytelen, vagy megvizsgálja az érveket mellette és ellene.” Egy kómában lévő emberről mesélt, akinek nem volt esélye a felépülésre, illetve egy asszonyról, akinek terhessége veszélyeztette a hasában lévő gyermek életét és a sajátjáét, amely által a nem cselekvés nagyobb áldozatokkal járna. „Azt hiszem, hogy buddhista nézőpontból ezek kivételes esetek” – mondta. „Emiatt jobb ha minden esetet egyenként megvizsgálunk.” ### Evolúciós elmélet Sok buddhista hallgatólagosan elfogadja az evolúciós elméletet, mivel annak a legfontosabb buddhista tanítások nem mondanak ellent. A világegyetem örökkévalóságáról és a végtelenségéről való kérdések azok közé tartoznak, amelyekre Buddha nem válaszolt (lásd megválaszolatlan kérdések), mivel ezek a spekuláció kontraproduktív területei. A buddhisták nem foglalkoznak az ilyen jellegű kérdésekkel, mivel úgy tekintik, hogy ezek nem adnak semmit ahhoz, hogy valaki megszabadulhasson vagy megszabadíthasson másokat a szenvedéstől. Ahhoz, hogy valaki elérje a megvilágosodást, nem kell tudnia az élet eredetét és nem is kell egyetértenie Buddhával a tudományos kérdésekben. A 14. dalai láma elutasítja a természetes kiválasztódáson nyugvó evolúciós elméletet: Lopez kifejti, hogy az újjászületés folyamata (bármilyen nagy számban történjen és vonatkozhat bármely érző lényre a különböző birodalmakban) mindig a karmától függ, amely megmagyarázza a dalai láma nézőpontját. ## A vallás és az erkölcs A dalai láma „szekuláris etikának” nevezi a valóság tudományos vizsgálatára épülő, modern világnézetet, amelyben az egyetlen logikus viselkedésforma alapja az együttérzés, a tolerancia, a gondoskodás, a megbocsátás, stb. 2012. szeptember 10-én a következő üzenet jelent meg a dalai láma hivatalos facebook oldalán: | | | | |-----|--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------|-----| | „ | A világ összes fő vallása - azáltal, hogy a szeretetre, az együttérzésre, a türelemre, az elfogadásra és a megbocsátásra helyezi a hangsúlyt - képes rá és valóban támogatja a belső értékeket. Azonban a mai világban a vallásos etika már nem elegendő. Emiatt egyre inkább azt tartom biztosnak, hogy eljött az ideje, hogy találjunk egy spiritualitással és etikával kapcsolatos olyan gondolkodásmódot, amely túlmutat a vallásokon. | ” | | | | | ## Magyarországi látogatásai A 14. dalai láma eddig hét alkalommal járt Magyarországon. Legelőször 1982-ben, majd 1990-ben, 1992-ben, 1993-ban, 1996-ban, 2000-ben és 2010-ben. Elsőként – útban Rómába, II. János Pál pápához – az 1982. szeptember 26-ról 27-ére virradó éjszakát töltötte hazánkban, a Magyar Népköztársaság kormányának vendégházában, ahol a kormány részéről Marjai József, miniszterelnök helyettes fogadta. A repülőtéri váróban a mongol nagykövet mellett találkozott Hetényi Ernővel, a Magyarországi Buddhista Misszió alapító vezetőjével. 1990. április 25–30. között Tendzin Gyaco több magyar buddhista egyház meghívására Budapestre látogatott. Ittléte alatt Csenrezig beavatást adott a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma Budapesti Corvinus Egyetem), valamint a Szent István-bazilikában közös szertartáson vett részt Paskai László bíborossal és a történelmi egyházak képviselőivel. 1992. július 20–25. között, többek között a Csan Buddhista Egyház meghívására látogatott hazánkba. A Sportcsarnokban 4000 ember előtt tartott nyilvános előadást, a Közgazdaságtudományi Egyetemen pedig buddhista tanítást adott. Ellátogatott Tarra, ahol felszentelte a Karma Ratna Dargye Ling Egyház Kőrösi Csoma Sándornak szentelt (a nagy magyar tudós halálának 150. évfordulójára készült) 13 méter magas sztúpáját. Egy évvel később fölszentelte a Bop Jon buddhista szerzetes jóvoltából Zalaszántón felépített 36 méter magas sztúpát, amely Európában a legnagyobb ilyen építmény volt. 1996. október 27–28-án a Budapest Klub meghívására újra Magyarországra látogatott, és több humán politikus, vallási vezető, tudós és művész társaságában aláírta a Planetáris Tudat Kiáltványát. Másnap az Építők Kongresszusi Központjában tartott nyilvános előadást. 2000. október 12–14. között a Közép-európai Egyetem és Tibetet Segítő Társaság meghívására érkezett az országba a 14. dalai láma, ez alkalomból Orbán Viktor miniszterelnök is fogadta. Első nap az egyetemen tartott sajtótájékoztatót, majd magyarul megjelenő könyvét mutatta be a Libri Könyvpalotában. 13-án a Sportcsarnokban tartott előadást, másnap pedig ugyanott buddhista tanítást adott. 14-én délután Pannonhalmán, a bencés apátságban találkozott Várszegi Asztrik főapáttal és beszédet mondott a kolostor templomában. 2010-ben több mint tízezer ember előtt tartott előadást a Sportarénában. Demszky Gábor akkori főpolgármester a budapesti városházán Budapest díszpolgárává avatta a dalai lámát. A láma beszédében arról beszélt, hogy a 21. század a dialógus évszázadává is válhat. ## Díjak, kitüntetések A dalai láma díjainak és elismeréseinek száma meghaladja a százötvenet, amelyből több mint ötven tiszteletbeli doktori cím. Ezek között szerepelnek díszpolgári, tiszteletbeli doktori és professzori elismerések, életműdíjak, medálok és aranyérmek. Az egyik legjelentősebb elismerését 1989. december 10-én kapta, amikor a Nobel-békedíjat neki ítélte a svéd Nobel-bizottság. 2006. június 22-én egyike lett annak a négy embernek, akik megkapták a díszpolgárságot a kanadai kormányzótól. 2010. szeptember 18-án, hetedik magyarországi tartózkodása során átvehette Budapest díszpolgára címét. Ugyanígy díszpolgára számos európai nagyvárosnak, többek között például Varsónak, Wrocław-nak Párizsnak, Rómának és Velencének. ### Nobel-békedíj 1989\. december 10-én a dalai láma elnyerte a Nobel-békedíjat. A bizottság elismerte fáradozását a Tibet szabadságáért folytatott küzdelemben és az erőszak helyett a békés megoldásért tett erőfeszítéseit. A Nobel-bizottság elnöke azt mondta, hogy részben Mahátma Gandhi emlékének szól a díj. Elfogadó beszédében a dalai láma kritizálta Kínát az 1989-es Tiananmen téri diáktüntetések erőszakos elfojtása miatt. Azt mondta, hogy erőfeszítéseik nem voltak hiábavalóak. Beszédének középpontjában az állt, hogy kiemelten fontosnak tartja az erőszakmentességet, valamint reméli, hogy tud majd párbeszédet kezdeményezni Kínával, és sikerül megoldást találni a problémára. 2006 óta évente megrendezik a Nobel-békedíjasok világ-csúcstalálkozóját a Nobel-békedíjasok számára. A csúcstalálkozót Vadim Zagladin és a Gorbacsov alapítvány kezdeményezte. A találkozók elnöke az egykori szovjet elnök és Nobel-békedíjas Mihail Gorbacsov, valamint Walter Veltroni, Róma korábbi polgármestere. A rendezvényt egy állandó jelleggel működő titkárság szervezi, amelyet 2006-ban alapítottak nonprofit szervezetként. A találkozókat 1999 óta minden évben megtartották. A 14. világ-csúcstalálkozót 2014 októberében tartották volna a dél-afrikai Fokvárosban. Azonban a rendezvény mégsem került megrendezésre, mert a Nobel-békedíjasok többsége lemondta a találkozót, mintegy tiltakozva az ellen, hogy a dél-afrikai kormány nem adta meg a vízumot (nem először) Tendzin Gyacónak, a 14. dalai lámának. A jelentések szerint Kína megköszönte Dél-Afrikának, hogy nem adott vízumot a dalai lámának. A 2014-es világ-csúcstalálkozót végül az év végén tartották meg Rómában. ## Utódlás és reinkarnáció 2011\. szeptember 24-én a dalai láma a következő közleményt adta ki a reinkarnációjával kapcsolatban: > Amikor 90 éves körül leszek, egyeztetni fogok a tibeti buddhista hagyomány magas rangú lámáival, a tibeti néppel és más, a tibeti buddhizmust követő emberekkel, hogy a dalai láma intézménye folytatódjék-e vagy sem. Ilyen alapon fogunk döntést hozni. Amennyiben olyan döntés születik, hogy a dalai láma hagyományvonalát folytatni kell, és tényleg szükség lesz egy 15. dalai lámára, akkor ennek a felelőssége elsősorban a Dalai Láma Gaden Phodrang Alapítvány érintett tisztségviselőié lesz. Nekik kell majd egyeztetni a tibeti buddhista hagyományok különböző vezetőivel és a megbízható, fogadalmat tett dharma-védelmezőkkel, akik elválaszthatatlanul kötődnek a dalai lámák hagyományvonalához. Ezektől az érintett személyektől kell tanácsot és útmutatást kérniük, és a kutatást és a felismerési eljárást a múlt hagyományainak megfelelően kell végezniük. Egyértelmű írásos instrukciókat fogok hagyni ezzel kapcsolatban. Emlékezzenek rá, hogy a reinkarnáció felismerésének eme jogilag elfogadott módszere mellett semmilyen más felismerés vagy elfogadás nem történhet politikai okokból, beleértve a Kínai Népköztársaságot is. 2011\. október 3-án a dalai láma megismételte a nyilatkozatát a kanadai CTV News-nak tett interjújában. Elmondta, hogy a reinkarnáció alapján történő utódlását célzó kínai törvények nem befolyásolják a döntését. Hozzátette, hogy természetesen a következő élete csak rajta múlik, senki máson, illetve kihangsúlyozta, hogy ez nem politikai kérdés. A német Welt am Sonntag, német lapnak adott 2014. szeptember 7-i interjújában a dalai láma kijelentette, hogy a dalai láma intézménye fennállásának öt évszázada során megszolgálta a célját, a jelenlegi dalai láma igen népszerű és talán célszerű lenne egy népszerű dalai lámával befejezni a hagyományvonalat. A kínai kormány válaszul azt üzente, hogy a 14. dalai láma döntésétől függetlenül ők megválasztanák a saját dalai lámájukat. ## Vitás esetek ### A „Sugden” ügy A Dordzse Sugden (nem létező személy, hanem a gelug iskolával kapcsolatos, egy fajta haragos védőszellem) ügy a Sárga könyv 1976-os kiadásával került újból a felszínre. A könyvben több olyan történet szerepel, amelyben Dordzse Sugden védelmezi a gelug iskolát, mintegy megkülönböztetett figyelmet szentelve ennek az iskolának, jóllehet az alakjához egyéb, nyingma iskolához tartozó gyakorlatokat is szoktak társítani. Erre reagálva a 14. dalai láma – aki szintén a gelug iskolához tartozik és a tibeti buddhista iskolák gyakorlatainak szabad használatát pártolja – nyíltan a könyv ellen szólalt fel 1978-ban, ugyanis véleménye szerint az csak az iskolák közötti harmóniát bomlasztotta és a szekták eltávolodásához járult hozzá. Kihangsúlyozta, hogy az összes tibeti iskola a dharma egyenrangú képviselője. Az ügy kiváltotta a nyugati Dordzse Sugden gyakorlók haragját, akik 2008-ban és 2014-ben tüntetést szerveztek. Elsősorban a Kelszang Gyaco alapítású új kadampa hagyomány követői tiltakoztak, akik 1991-ben váltak külön a gelug iskolától. Az ügyet bonyolítja, hogy Robert Thurman szerint a Sugden követőit támogatja a kínai kormány, a dalai láma elleni stratégiájuk részeként. ### A CIA tibeti programja 1998 októberében a dalai láma irodája elismerte, hogy az 1960-as években évi 1,7 millió dollár támogatást kapott az amerikai kormánytól a Központi Hírszerző Ügynökségen (CIA) keresztül. Amikor John Kenneth Knaus, CIA-ügynök 1995-ben a CIA tibeti programjáról kérdezte a dalai lámát, az azt válaszolta, hogy a program morálisan segítette a kínaiakkal szembeni ellenállókat, azonban az ellenállás következtében ezrek vesztették életüket és az amerikai kormány csupán a Kínával szembeni hidegháborús stratégia részeként segített Tibetnek. A Száműzetésben szabadon című művében kritikával illette a CIA-t, amelyet szerinte nem Tibet függetlensége érdekelt, hanem a kommunista kormányok világméretű destabilizálása. 1999-ben a dalai láma azt nyilatkozta, hogy a CIA tibeti programja káros volt Tibetre nézve, mert az főleg amerikai célokat szolgált, és amint megváltozott az amerikai kormány Kínával szembeni politikája, a segítség is elmaradt. ### Kapcsolatai Indiával A kínai sajtó kritizálta a dalai lámát az Indiával folytatott szoros kapcsolatai miatt. Amikor a dalai láma a 2010-es Nemzetközi Buddhista Konferencián azt mondta, hogy „külsőre tibeti, de a spiritualitása indiai” és magát „India fiának” nevezte, a People's Daily kínai lap elítélte, hogy ha kínai helyett inkább indiainak vallja magát, akkor miért jelentené ő a „tibeti nép hangját”?" Dhundup Gyalpo, a Tibet Sun újságírója azzal válaszolt, hogy a tibeti vallás visszavezethető az indiai Nálanda Egyetem hagyományaira, illetve, hogy a tibetieknek egy pár ételen kívül semmi közük nincs Kínához. A People's Daily kihangsúlyozta a kínai és a tibeti buddhizmus kapcsolatát és azzal vádolta a dalai lámát, hogy elárulta Tibet déli részét India részére. ### „Pedofília”-vád 2023 áprilisában látott napvilágot egy videó, amelyen a vallási vezető egy kisfiúval látható. A gyermek először a vallási vezető arcára ad egy puszit, majd viszonzásként megöleli. Ezt követően a szájára mutat, ahová a fiúcska ismét puszit adott. Ezt követően a dalai láma azt mondta, hogy „És most szopogasd a nyelvem". Ezután kiöltötte a nyelvét, majd egymáshoz érintik homlokaikat. A fiú is kiöltötte a nyelvét és gyorsan vissza is húzta. A láma ekkor mellkason érintette és nevetett. A jelenet sokakat megbotránkoztatott, napokig a média egyik beszédtémája volt. Egy tibeti vallási vezető megvédte a dalai lámát, akinek tetteit szerinte nem jól értelmezték és a videó terjesztésével Kína-barát erőket gyanúsított. A dalai láma ezt követően bocsánatot kért ártatlan és játékos viselkedéséért. ## Filmek róla - Martin Scorsese: Kundun, 1997 - Jean-Jacques Annaud: Hét év Tibetben (Seven Years in Tibet), 1997 - Jochen Breitenstein: Der Ring des Buddha, 2001 - Werner Herzog: Rad der Zeit, 2004 - Rick Ray: 10 Questions for the Dalai Lama, 2006 - Khashyar Darvich: Dalai Lama Renaissance, 2008 – narrátor: Harrison Ford ## Könyvek róla - Roland Barraux: A dalai lámák története. Tizennégy fénysugár a Látomások taván, Budapest, Ferenczy, 1995, - Mayank Chhaya: A Dalai Láma. Az ember, a szerzetes, a misztikus, Budapest, Trivium Kiadó, 2008, - Glenn H. Mullin: A tizennégy Dalai Láma. A reinkarnáció szent öröksége, Budapest, JLX Kiadó, 2011, - Daniel Goleman: A jóság hatalma. A dalai láma látomása az emberiségről; ford. Tóth Zsuzsanna; Libri, Budapest, 2015 - Alexander Norman: A dalai láma. Az egyetlen hiteles életrajz; ford. Nagy Mátyás; Cartaphilus, Budapest, 2020 ## Könyvek A dalai láma nevével fémjelzett műveket nem minden esetben írta ténylegesen a dalai láma. Neki tulajdonítják a vele készített interjúkból, előadásaiból és idézeteiből készített könyveket is. A hivatalos weboldalán szereplő listából három életrajzi (My Land and My People, Száműzetésben – szabadon, My Spiritual Journey), hat idézetes könyv (Love, Kindness and Universal Responsibility, Út a nyugalomhoz, The Little Book of Buddhism, The Little Book of Wisdom, Pocket Dalai Lama, 365 – Dalai Lama Daily Advice from the Heart), négy a vallásharmóniáról (The Good Heart – A Buddhist Perspective on the Teachings of Jesus, Spiritual Advice for Buddhists and Christians, Toward a True Kinship of Faiths, My Appeal to the World), öt a világi etika témájában (Ősi bölcsesség, modern világ, The Dalai Lama's Book of Wisdom, A béke szellemében, A szeretet kiterjesztése, Túl a valláson). A Tudat és Élet intézet kapcsán 15 könyv jelent meg (MindScience – An East – West Dialogue, Gentle Bridges, Worlds in Harmony, Sleeping, Dreaming and Dying, A boldogság művészete – Kézikönyv az élethez, A boldogság művészete a munkában, A boldogság művészete felfordult világunkban, Consciousness at the Crossroads, Buddha Heart, Buddha Mind, Healing Emotions, Romboló érzelmek, A Force For Good, New Physics and Cosmology, Dalai Lama at MIT, Emotional Awareness). 31 könyv témáját képezi előadás, interjú, cikkek vagy egyéb beszélgetések. Nem meglepő módon a könyvek többségének a témája a tibeti buddhizmus. Ezek közül hét tekinthető általános jellegű bemutatásnak (A bölcsességszem felnyitása, Kindness, Clarity and Insight, Opening of the Eye of New Awareness, My Tibet, The Global Community and the Need for Universal Responsibility, Heart of Compassion, The Universe in a Single Atom). Több mint húsz könyv foglalkozik klasszikus tibeti buddhista irodalmi szövegmagyarázattal. Ezek közül kiemelkedik Congkapa, Nágárdzsuna, Santidéva és a korábbi dalai lámák alakjai. A megjelent könyvek alapján a dalai láma legkedvesebb témái az együttérzés, a buddhista meditáció, a vallásharmónia és a tibeti buddhista hagyományok. ## Magyarul megjelent művei - Őszentsége, Tenzin Gyamco, a XIV. dalai láma: Emberséggel a világbékéért; ford. Kiss Attila; Magyarországi Karma-Kagyüpa Közösség, Budapest, 1991 - Tenzin Gyatso: Tibeti buddhizmus; ford., jegyz., utószó Váncsa István; Pesti Szalon, Budapest, 1992 - Száműzetésben – szabadon. A tibeti dalai láma önéletírása; ford. Horváth Z. Zoltán, szerk. Sári László; Írás, Budapest, 1992 - Tenzin Gjaco: A tibeti buddhizmus; ford. Virágh Szabolcs; Magyarországi Nyingmapa Közösség–A Tan Kapuja Buddhista Egyház, Budapest, 1994 (Dharma-füzetek) - Őszentsége, a dalai láma–Howard C. Cutler: A boldogság művészete. Kézikönyv az élethez; ford. Süle Gábor; Trivium, Budapest, 2000 - Ősi bölcsesség, modern világ. Erkölcsi gondolatok az új évezredre; ford. Barkóczi András; Európa, Budapest, 2000 - Út a nyugalomhoz. Mindennapi tűnődések. Őszentsége, a dalai láma korunkról, jövőnkről, esélyeinkről; ford. Sári László; Írás, Budapest, 2001 - Őszentsége, a dalai láma–Howard C. Cutler: A boldogság esszenciája. Útmutató az élethez; ford. Frigyik László; Trivium, Budapest, 2003 - Nyitott szívvel. A szeretet és könyörületesség gyakorlása a mindennapokban; szerk. Nicholas Vreeland, utószó Khyongla Rato, Richard Gere írta, ford. Frigyik László; Trivium, Budapest, 2003 - A könyörület ereje. Őszentsége a XIV. Dalai Láma tanításainak gyűjteménye; ford. Szántai Zsolt; Szukits, Szeged, 2003 (Szabad szellemeknek) - Út az értékes élethez. Lelki gyakorlatok; ford., szerk. Jeffrey Hopkins; Forever, Pilisszentiván, 2003 - A bölcsességszem felnyitása; ford. Zsélyi Ferenc; Édesvíz, Budapest, 2004 - Őszentsége, a dalai láma–Howard C. Cutler: A boldogság művészete a munkában; ford. Frigyik László; Trivium, Budapest, 2004 - Daniel Goleman: Romboló érzelmek. Hogyan legyünk úrrá rajtuk? Tudományos beszélgetések a Dalai Lámával; ford. Tótisz András; Trivium, Budapest, 2005 - Tenzin Gyaco Őszentsége XIV. dalai láma: Egyetemes felelősségtudat; ford. Szántai Zsolt, versford. Szegedi Mónika; Milarepa Tibeti Kultúra Központ–Trajan, Budapest, 2005 - A tudat átalakítása; ford. Szántai Zsolt; Szukits, Szeged, 2005 - A mulandóságról. Szabadulj meg félelmeidtől, és élj jobb életet!; ford. Lovasi Gábor; Édesvíz, Budapest, 2006 - Thomas Laird: Tibet története. Beszélgetések a dalai lámával; ford. Leyrer Ginda; Trivium, Budapest, 2007 - A bölcsesség óceánja. Idézetek őszentsége a XIV. dalai lama műveiből; összeáll., ford. Szántai Zsolt; Trajan, Budapest, 2007 (Napkelet útjain sorozat) - Őszentsége a dalai láma–Victor Chan: A megbocsátás bölcsessége. Bensőséges beszélgetések és utazások; ford. Veszprémi Krisztina; Ursus Libris, Budapest, 2008 - Boldogság, béke, harmónia. Őszentsége Tendzin Gjaco, a XIV. dalai láma gondolatai; ford. Árokszállásy Zoltán; Könyvfakasztó, Budapest, 2008 - Mahátma Gandhi–Őszentsége a XIV. Dalai Láma: Erőszakmentesség és együttérzés; ford. Barcza Zoltán; Cartaphilus, Budapest, 2008 (A tibeti hagyomány könyvei) - Catherine Barry: A dalai láma üzenete a nőkhöz; ford. Bárdos Miklós; Könyvfakasztó, Budapest, 2009 - Dzogcsen. A nagy teljesség szívlényegisége. Őszentsége a Dalai Láma által Nyugaton adott dzogcsen tanítások; ford. Vaszi "Urgyen" Sándor, Csontos Éva, előszó Szogyál Rinpocse; Rejuv Bt.–Oddijána, Budapest, 2009 - A dalai láma Szív Szútra tanítása; ford. Vermes Paula; Bódhiszattva, Budapest, 2010 - Őszentsége a dalai láma–Howard C. Cutler: A boldogság művészete felfordult világunkban; ford. Tótisz András; Trivium, Budapest, 2010 - A boldogság keresése mai zavaros világunkban. Prágában, 2011-ben elhangzott előadás szerkesztett változata; Buddhista Meditációs Központ–Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség, Bp.–Tar, 2012 - A meditáció szakaszai; ford. Cziczelszky Judit; Édesvíz, Budapest, 2012 - Túl a valláson; ford. Dudik Annamária Éva; Noran Libro, Budapest, 2013 - Őszentsége, a Dalai Láma–Laurens van den Muyzenberg: A vezető útja. Üzlet, buddhizmus és boldogság szoros összefüggésekkel teli világunkban; ford. Varga Csaba Béla; Trivium, Budapest, 2014 - Tiszta fényű tudat. Tanácsok a helyes életvitelhez és a tudatos meghaláshoz; ford. Agócs Tamás; Helikon, Budapest, 2014 - Őszentsége, a Dalai Láma–Ueda Norijuki: Út a béke felé. Gondolatok a szeretetről, a haragról és a helyes cselekvésről; ford. Varga Csaba Béla; Trivium, Budapest, 2015 - A szeretet kiterjesztése. A szeretetkapcsolatok körének kiszélesítése; ford. Agócs Tamás; Helikon, Budapest, 2015 - A Dalai Láma könyve a szeretetről és a szerető együttérzésről; ford. Csörgő Tamás; Buddhista Meditációs Központ–Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség, Bp.–Tar, 2016 - Douglas Abrams: Az öröm könyve. Őszentsége, a Dalai Láma és az emberjogi aktivista, Desmond Tutu érsek beszélgetése; ford. Illés Róbert; Helikon, Budapest, 2016 - Spirituális gyakorlatok. Út az értékes élethez; ford. Bus András; Szenzár, Budapest, 2017 - Buddhizmus és miszticizmus. A tanítások esszenciája''; előszó Robert Thurman, szerk. Renuka Singh, ford. Békési József; Gabo, Budapest, 2018 ## Videófelvételek - Bevezetés a tibeti buddhizmusba 1. rész (magyarul) - Bevezetés a tibeti buddhizmusba 2. rész (magyarul) - Csenrézi (magyarul) - Együttérzés: A boldogság művészete (magyarul)

2013-as Eurovíziós Dalfesztivál

A 2013-as Eurovíziós Dalfesztivál (angolul és svédül: Eurovision Song Contest 2013, ) volt az ötvennyolcadik Eurovíziós Dalfesztivál. Svédországban rendezték meg, mivel az előző évi dalfesztivált Loreen svéd énekesnő Euphoria című dala nyerte. Két elődöntőt rendeztek, az elsőt 2013. május 14-én, a másodikat pedig május 16-án. A döntő dátuma 2013. május 18. volt. A verseny helyszínét illetően a svédek a győzelmük után azt nyilatkozták, hogy Stockholm vagy Malmö fog otthont adni a fesztiválnak. 2012. július 8-án hivatalossá vált, hogy Malmőben lesz megrendezve a verseny. A dalfesztiválon 39 ország vett részt, beleértve Örményországot is, amely utoljára 2011-ben volt résztvevő. Bosznia-Hercegovina, Portugália, Szlovákia és Törökország még a verseny előtt visszalépett. A magyar induló ByeAlex volt, aki a Kedvesem (Zoohacker Remix) című számával nyerte meg A Dal című válogatót. ByeAlex az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjében 84 ponttal a tizedik helyet érte el, ami a harmadik legjobb helyezés, amit magyar versenyző el tudott érni a dalfesztiválok addigi történetében. A verseny győztese a Dániát képviselő Emmelie de Forest lett, aki 281 pontot gyűjtve nyerte meg a döntőt. Az Only Teardrops című dal emellett nyolc országtól kapta meg a maximális 12 pontot. A 2013-as elődöntőket és a döntőt százhetvenmillió ember látta. ## A helyszín és a verseny témája A verseny helyszíne Stockholm és Malmö között dőlt el, végül 2012. július 8-án hivatalossá vált, hogy a malmői, férőhelyes Malmö Aréna ad otthont a dalversenynek. Korábban még Göteborg is a lehetséges helyszínek között szerepelt. Az 1992-es Eurovíziós Dalfesztiválnak is Malmö adott otthont, bár akkor az Isstadionban volt megrendezve, illetve később, 2024-ben ismét a Malmö Aréna lett a dalfesztivál helyszíne. Az Eurovíziós Dalfesztivál emblémájának fő eleme egy pillangó, ami a pillangóeffektus szimbólumaként jelenik meg a logóban. Manapság már a tudomány tudja, hogy kis dolgok sok mindent meg tudnak mozgatni. Egy pillangószárny el tud indítani akár egy hurrikánt is – legalábbis elméletben. A pillangóknak egy nevük van, de mégis létezik ezer különböző formájú, fajtájú és színű, csakúgy, mint az Eurovíziós Dalfesztivál, melyet a gazdag nemzeti sokszínűség jellemez. Ezek mellett azt is jelképezi még, hogy májusban emberek milliói gyűlnek össze Malmőben, hogy megünnepeljék sokszínűségüket. Ha mindannyian együttműködünk, bármit el tudunk érni, mivel „Egyek vagyunk”. Így lett a verseny mottója „We are one!” A dalversenynek 1995 óta először nem kettő, három, vagy négy, hanem egy házigazdája volt, Petra Mede személyében. ## A résztvevők Csehországban ismételten felvetődött a kérdése egy lehetséges visszatérésnek, de a Česká Televize döntése alapján 2010 után ez volt sorozatban a negyedik verseny, amelytől távol maradnak. Nem küldött versenyzőt Monaco sem, amely eddig utoljára 2006-ban szerepelt, de a 2010 óta távol maradó Andorra, az 1993-ban utoljára részt vevő Luxemburg és a verseny eddigi egyetlen afrikai résztvevője, Marokkó sem. A tavalyi évet politikai okokból kihagyni kényszerülő Örményország visszatért, ellentétben a 2012-ben financiális hiányokra hivatkozó Lengyelországgal, akik az előzetes találgatásokkal és bejelentésekkel szemben sem indultak el a versenyen. Legutóbb mindkét ország a 2011-es Eurovíziós Dalfesztiválon képviseltette magát. Portugália negyvenhatszor vett részt eddig az Eurovíziós Dalversenyen, ám majdhogy fél évszázadnyi versenyzés után, pénzügyi okok miatt visszaléptek. Eddigi legjobb helyezésük egy hatodik hely 1996-ból. A portugálokhoz hasonlóan Szlovákia sem delegált versenyzőt Malmőbe; négy év folyamatos részvétel után először nem volt szlovák indulója a versenynek. Ezentúl még a bosnyák közmédiát ért megszorításoknak köszönhetően Bosznia-Hercegovina sem delegált versenyzőt Malmőbe, bár egy másik műsorsugárzó bejelentette, hogy szívesen neveznének indulót, de ez nem járt sikerrel. Bosznia-Hercegovinával egy napon jelentette be a török műsorsugárzó, hogy visszalép a versenytől, mivel nem értenek egyet a versenyszabályokkal, többek között az 50–50%-os szavazással, és az „Öt Nagy” státusszal. Így végül 39 állam vett részt a 2013-as Eurovíziós Dalversenyen, s ez megegyezik a 2005-ös és a 2010-es létszámmal. ### Visszatérő előadók A 2012-es verseny után sorozatban másodszor indult a san marinói Valentina Monetta, ám csakúgy mint az előző évben, ezúttal sem sikerült kivívnia a döntőbe jutást. A moldovai Aliona Moon 2012-ben még Pasha Parfeni egyik háttérénekese volt, ebben az évben viszont szólóénekesként indult, Parfeny pedig ebben az évben zongoristaként vett részt az előadásban. Az albán Bledar Sejko 2011-ben Aurela Gaçe előadásában vett részt gitárosként, az örmény Gor Szudzsján pedig 2010-ben Eva Rivas egyik háttérénekese volt. Másodszor vett részt a bolgár Elitsa és Stoyan is, akik 2007-ben az ország eddigi legjobb eredményét elérve a döntőben ötödik helyen zártak, ebben az évben viszont döntőbe sem jutottak. Az itt Szerbiát képviselő Moje 3 egyik tagja, Nevena Božović volt az első személy, aki a Junior Eurovíziós Dalfesztivál után kijutott az Eurovíziós Dalfesztiválra is: 2007-ben Rotterdamban a harmadik helyet szerezte meg Szerbiának. ### A magyar résztvevő 2012\. október 25-én reggel Gazsó L. Ferenc, az MTVA vezérigazgató-helyettese és Rákay Philip, a Magyar Televízió intendánsa jelentette be, hogy a televízió részt kíván venni a soron következő dalversenyen, és nyílt pályázatot ír ki. A dalok leadásának határideje 2012. december 31-e volt. A 244 jelentkező közül egy zsűri választotta ki a magyar válogató résztvevőit. A nemzeti döntő zsűrije ötfős volt, tagjai Rákay Philip, az MTVA intendánsa, Csiszár Jenő televíziós-rádiós személyiség, Walkó Csaba, a 2012-es Eurovíziós Dalfesztiválon Magyarországot képviselő Compact Disco frontembere, Rakonczai Viktor zeneszerző és Rúzsa Magdi, a 2007-es Eurovíziós Dalfesztivál magyar résztvevője lett. A hazai elődöntőkre külföldi előadók ezúttal nem pályázhattak, mivel egy szabályváltozás szerint a hazai fordulóban elhangzó dalok mindegyikének magyarul kellett elhangoznia. Februárban és márciusban hat show-műsort adtak le. A három elődöntőben összesen harminc dal versenyzett a két középdöntőbe, majd a döntőbe jutásért. A műsorok során a szakmai zsűri, illetve a közönség szavazata döntött arról, hogy ki képviselje Magyarországot a svédországi Malmőben. A műsor házigazdái Gundel Takács Gábor és Novodomszky Éva voltak. A győztes ByeAlex lett, aki a Kedvesem című számával nyerte meg a magyar válogatót. ByeAlex a malmői döntőben 84 ponttal a 10. helyet érte el, ami a harmadik legjobb helyezés, amit magyar versenyző el tudott érni a dalfesztivál addigi történetében, csak Bayer Friderika 1994-es negyedik, illetve Rúzsa Magdi 2007-es kilencedik helye előkelőbb. Az elődöntőt Magyarországon többen kísérték figyelemmel, mint 2012-ben a Compact Disco szereplését. #### A Dal 2013 – Döntő A döntőt március 2-án tartotta az MTV a két középdöntőből továbbjutott nyolc előadó részvételével. A végeredmény a telefonos szavazás, illetve szakmai zsűri szavazatai alapján alakult ki. Első körben a továbbjuttatott nyolc versenyzőből kizárólag a zsűri szavaztok alapján jelölték ki azt a négy dalt, amelyek közül a telefonos szavazatok döntötték el, hogy szerintük melyik dal képviselje Magyarországot az Eurovíziós Dalfesztiválon. A zsűri a megszokottól eltérően az összes produkció elhangzása után pontozott. Az első helyezett 10 pontot kapott, a második 8-at, a harmadik 6-ot, míg a negyedik 4 pontot. A műsort élőben közvetítette az M1 és a Duna World, illetve interneten az adal2013.hu és a eurovision.tv. Meghívott előadóként lépett fel az előző évi nemzeti döntő egyik résztvevője, az Anti Fitness Club, akik a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál győztes dalának, a Euphoriának egy sajátos feldolgozását adták elő. Fellépett a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál magyar indulója, a Compact Disco is, akik a Sound of Our Hearts című dalukat adták elő, a Magyar Rádió szimfonikus zenekarának közreműködésével. Az SMS-szavazás során több mint érvényes szavazat érkezett be. A nézői szavazatok alapján A Dalt ByeAlex nyerte. Loreen, a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál győztese Japánból küldött videóüzenetet, míg Petra Mede, a 2013-as Eurovíziós Dalfesztivál műsorvezetője egyenesen a svéd nemzeti döntő, a Melodifestivalen második esély fordulójából köszöntötte A Dal nyertesét. ## A versenyszabályok változása Az Eurovíziós Dalfesztivál svéd szervezői az EBU egyik novemberi referencia ülésén döntöttek arról, hogy a malmői versenyen részt vevő országok rajtsorrendjét a korábbi sorsolásos rendszerrel szemben a műsor producerei fogják meghatározni. Egyedül a rendező Svédország helyzetét bízzák a véletlenre a döntőben. A hagyományok közül többet megtartottak, így januárban a korábbiakhoz hasonló módon zajlott le az országok elődöntőkbe való szétválasztása. Az államokat partnerkapcsolataik szerint csoportosítva sorolták be egy-egy kalapba, összesen hatba, és ezekből húzva eldőlt, hogy kiknek, kik ellen, melyik napon kell először fellépniük. A rendezők csak ezt követően, a március közepén tartandó delegációvezetők találkozóján tettek eleget a rajtsorrend végleges meghatározásának. Mivel a legtöbb látogatót a két közeli szomszédos országból várták, ezért néhány kisebb problémára is megoldást találtak a versenyszervezők. A jegyeladások arányossága miatt a szomszédos Dánia képviselője megállapodás szerint az első, Norvégiáé pedig a második elődöntőben állt a közönség elé. ## Az elődöntők beosztása A harminchárom elődöntős országot – Dánia, Izrael és Norvégia kivételével – öt kalapba osztották földrajzi elhelyezkedésük és szavazási szokásaik alapján, a 2008-ban bevezetett módon. Január 17-én tartották a sorsolást, ahol a kalapok egyik fele az első elődöntőbe, a másik a második elődöntőbe került. Ennek célja a szavazás igazságosabbá tétele volt. A sorsolás során azt is eldöntötték, hogy az egyes országok az adott elődöntő első vagy második felében fognak fellépni, így a delegációk előre tudták, mikor kell megérkezniük a próbákra. A végleges fellépési sorrendet 2013. március 28-án tette közzé a házigazda SVT produkciós csoportja. ## A verseny A három adásból álló műsorfolyamot élőben, HD minőségben közvetítette az M1, Gundel Takács Gábor helyszíni kommentálásában. Az adásokat megelőzően Novodomszky Éva műsorvezetésével, az Elővízió című műsorban tudhattunk meg kulisszatitkokat, érdekességeket a versenyről. 1995 után először fordult elő, hogy egy műsorvezetője volt a versenynek: Petra Mede. A szombati döntőben a részt vevő versenyzőkkel Eric Saade, a 2011-es Eurovíziós Dalfesztivál svéd résztvevője beszélgetett a Green Roomban, ami az elmúlt évektől eltérően teljesen külön volt a nézőtértől és a színpadtól, és jelen volt 800 néző is. A dalok közötti képeslapok az adott versenyzővel készült kisfilmek, amiket a szervező SVT forgatott márciusban a részt vevő 39 országban. Az első elődöntő kezdetén Loreen énekelte el előző évi győztes dalát egy gyermekkar kíséretében. A döntő nyitásaként egy kórus adta elő a We Write the Story című dalt, melyet Björn Ulvaeus, Benny Andersson és Avicii szerzett. Ezalatt a részt vevő huszonhat ország versenyzői az olimpiai játékok megnyitójához hasonlóan vonultak be az arénába. A szavazás közben Loreen előadott egy remixet, amely tartalmazta a We Got the Power, a My Heart Is Refusing Me és a Euphoria című dalt. A szavazatok számlálása alatti szünetben a műsorvezető, Petra Mede szórakoztatta a közönséget. Több mint nyolc perces produkciójában feltűnt pár másodpercre a svéd popipar egyik legismertebb alakja, Carola is. Ezt követően Sarah Dawn Finer adta elő a The Winner Takes It All című ABBA-dal átdolgozását. Az 1985-ös Eurovíziós Dalfesztivál óta először fordult elő, hogy Jugoszlávia, vagy a volt Jugoszlávia utódállamai közül senki sem vett részt a dalverseny döntőjében, miután az első elődöntőben sorra kiesett Szlovénia, Horvátország, Montenegró és Szerbia, a második elődöntőből pedig Macedónia. Bosznia-Hercegovina nem nevezett indulót a versenyre, míg Koszovó még sosem vett részt, mivel nem tagja az EBU-nak. Nagy meglepetést okozott a bolgár folkduó, Elitsa és Stoyan kiesése a második elődöntőből, hiszen 2007-ben a döntő ötödik helyén végeztek. Ugyancsak meglepő volt a San Marinó-i Valentina Monetta kiesése, akinek a dalát sokan a döntőbe várták, és a rajongói klubok előzetes szavazásán összesítésben a második helyen végzett. Ebben az évben fordult elő először, hogy Magyarország pontot adott a vele konfliktusban álló Örményországnak. ## A szavazás A verseny előtt a legesélyesebbnek Dániát tartották, és végül daluk győzni is tudott. A szavazás az elődöntőkben és a döntőben is azonos módon történt: mindegyik ország rendelkezett egy ötfős szakmai zsűrivel, és az ő pontjaik, valamint a nézők telefonos szavazatai közösen alakították ki az országonkénti eredményeket. Az elődöntők eredményeit a döntő után hozták nyilvánosságra. Az első elődöntőben Szlovénia végzett az utolsó helyen, történetük során először, míg a második elődöntőben Lettország zárt a tabella legalján, immáron harmadszor. A döntőben a szavazás során összesen négy ország váltotta egymást az élen. Az elsőként szavazó San Marino Görögországot helyezte az élre. Svédország pontjai után Norvégia vezetett, ezt követően még Görögország és Belgium is visszaállt az élre, de nem sokkal ezután átvette a vezetést Dánia, amely előnyét végig őrizve harmadik győzelmét aratta. Az elődöntők 2004-es bevezetése, ezáltal a résztvevők számának megemelkedése óta a 281 pont a negyedik legmagasabb, amivel nyerni lehetett. Ez éppen egy ponttal több, mint amennyit a 2004-es ukrán győztes, Ruslana összegyűjtött. Emellett a győztes dal nyolc országtól gyűjtötte be a maximális tizenkét pontot. Mindössze egy ország, San Marino nem adott pontot a győztesnek. A verseny történetében először, már a harmincötödik szavazó ország után kihirdették a győztest, miután matematikailag eldőlt, hogy megnyerte a döntőt Dánia, és csak utána adták meg a lehetőséget, hogy kihirdesse a pontjait a még fennmaradó négy ország. A legtöbb tizenkét pontot a második helyen végző Azerbajdzsán kapta, aki a második elődöntő győztese is volt egyben. A harmadik helyen az első elődöntő harmadik helyezettje, Ukrajna végzett. A döntőben az utolsó helyet Írország szerezte meg, akik az első elődöntőből a nyolcadik helyen jutottak tovább. A házigazda Svédország a tizennegyedik helyen végzett. A 2012-es év után ismét előfordult, hogy a hazai közönség örülhetett a maximális 12 pontnak, bár csak egyszer. A döntőben mindössze tizenhárom olyan dal volt, amely nem kapott legalább egyszer tizenkét pontot; ugyanennyi kapott legalább egyszer, akárcsak a 2012-es Eurovíziós Dalfesztiválon. Magyarország pontjait Novodomszky Éva hirdette ki, a tizenkét pontot Azerbajdzsán dala kapta, a későbbi győztes Dánia tíz pontot kapott. Magyarország Németországtól kapott tizenkét pontot, továbbá tíz pontot adott Finnország és Svájc, nyolcat Albánia, hetet Hollandia, hatot Bulgária és San Marino, ötöt Litvánia, négyet Észtország és Horvátország, hármat Olaszország és Svédország, míg kettőt köszönhettünk Görögországnak, Norvégiának és Szerbiának. Magyarország szakmai zsűrijének tagjai Balázs Fecó, Jeney Erzsébet, Kiss Áron Ádám, Rakonczai Viktor és Rúzsa Magdi voltak. ## Első elődöntő Az első elődöntőt május 14-én rendezték meg tizenhat ország részvételével. Az egyes országok által kiosztott pontok telefonos szavazás, illetve szakmai zsűrik szavazatai alapján alakultak ki, mely alapján az első tíz helyezett jutott tovább a döntőbe. A részt vevő országokon kívül az , és is az első elődöntőben szavazott. ### Ponttáblázat A sorok és az oszlopok a fellépés sorrendjében vannak rendezve. Az utolsó három oszlopban az itt szavazó automatikus döntősök az angol ábécé szerinti sorrendben találhatók meg. ### Zsűri és telefonos szavazás külön A teljes zsűri és nézői szavazatok átlagát külön, 2013. május 28-án hozta nyilvánosságra az EBU. ## Második elődöntő A második elődöntőt május 16-án rendezték meg tizenhét ország részvételével. Az egyes országok által kiosztott pontok telefonos szavazás, illetve szakmai zsűrik szavazatai alapján alakultak ki, ami alapján az első tíz helyezett jutott tovább a döntőbe. A részt vevő országokon kívül , és is a második elődöntőben szavazott. ### Ponttáblázat A sorok és az oszlopok a fellépés sorrendjében vannak rendezve. Az utolsó három oszlopban az itt szavazó automatikus döntősök ábécésorrendben találhatók meg. ### Zsűri és telefonos szavazás külön A teljes zsűri és nézői szavazatok átlagát külön, 2013. május 28-án hozta nyilvánosságra az EBU. ## Döntő A döntőt május 18-án rendezték meg huszonhat ország részvételével. A mezőnyt a következő országok alkották: - az első elődöntő első tíz helyezettje: , , , , , , , , , - a második elődöntő első tíz helyezettje: , , , , , , , , , - a házigazda ország, egyben az előző év győztese: - az automatikusan döntős „Öt Nagy”: , , , , ### Pontbejelentők Az előző évekkel ellentétben a szavazás sorrendjét nem sorsolással döntötték el, hanem a főpróba alapján szavazó szakmai zsűrik pontjai alapján mesterségesen állították össze, hogy lehetőség szerint minél izgalmasabb legyen. A szóvivők között ezúttal is több, korábban részt vevő énekes volt: a norvég Tooji (2012), az örmény André (2006), a lett Anmary (2012), a bolgár Joanna Dragneva (a Deep Zone tagjaként, 2008), az orosz Alsou (2000) és a német Lena (2010 győztes, 2011). A magyar pontok kihirdetője Novodomszky Éva volt. A szavazás sorrendje a következőképpen alakult: 1. – John Kennedy O’Connor 2. – YOHIO 3. – Andri Xhahu 4. – Cornald Maas 5. – Kati Bellowitsch 6. – Scott Mills 7. – Ofer Nachshon 8. – Maja Nikolić 9. – Matias 10. '''''' – Novodomszky Éva 11. – Sonia Argint Ionescu 12. – Olivia Furtună 13. – Tamilla Sirinova 14. – Tooji 15. – André 16. – Federica Gentile 17. – Kristiina Wheeler 18. – Inés Paz 19. – Darja Domracsava 20. – Anmary 21. – Joanna Dragneva 22. – Barbara Louys 23. – Alsou 24. – Emma Hickey 25. – Rolf Roosalu 26. – Lena 27. – María Sigrún Hilmarsdóttir 28. – Marine Vignes 29. – Adriana Magania 30. – Nicky Byrne 31. – Sofie Lassen-Kahlke 32. – Ivana Sebek 33. – Andrea F 34. – Liza Ciklauri 35. – Dimitar Atanasovski A győztes kihirdetése <li> – Lúkász Hamacosz </li> <li> – Uršula Tolj </li> <li> – Mélanie Freymond </li> <li> – Ignas Krupavičius </li> </ol> ### Ponttáblázat A sorok a fellépés, az oszlopok előbb a döntősök, majd az elődöntőben kiesettek fellépési sorrendjében vannak rendezve. ### Zsűri és telefonos szavazás külön A teljes zsűri és nézői szavazatok átlagát külön, 2013. május 28-án hozta nyilvánosságra az EBU. ### 12 pontos országok Az alábbi országok kaptak 12 pontot a döntőben: A huszonhat döntős ország közül tizenhárom (50%) kapott minimum egyszer tizenkét pontot, és tizenhárom (50%) maradt legmagasabb pontszám nélkül. ## Nemzetközi közvetítések Megjegyzés: Az egyes országok televíziócsatornái illetve rádiói alapesetben élőben közvetítették a dalfesztivált. Ez néhány esetben elérhet, mely a fenti táblázatban is fel van tüntetve. ## Nézettség A 4+-os adatok a teljes lakosságra, a 18–49-es adatok a célközönségre vonatkoznak. A műsor magyarországi nézettsége: ## Térkép

Parasaurolophus

A Parasaurolophus (nevének jelentése 'fejdíszeshez közeli gyík' vagy 'fejdíszesszerű gyík' – a Saurolophusra utalva) az ornithopoda dinoszauruszok egyik neme, amely a késő kréta korban élt a mai Észak-Amerika területén, mintegy 76–73 millió évvel ezelőtt. Két és négy lábon egyaránt járó növényevő volt. Három faja vált ismertté: a P. walkeri (a típusfaj), a P. tubicen és a rövid fejdíszű P. cyrtocristatus. Maradványaira a kanadai Alberta, valamint az amerikai egyesült államokbeli Új-Mexikó és Utah államok területén bukkantak rá. Elsőként William Parks készített róla leírást 1922-ben, egy Albertában talált koponya és egy részleges csontváz alapján. A Parasaurolophus egy hadrosaurida („kacsacsőrű dinoszaurusz”), egy változatos kréta időszaki család tagja, amely különös fejdíszéről ismert. Ez a dinoszaurusznem nagy és bonyolult koponyakinövéssel rendelkezett, amely a csoport legnagyobb képviselőinél egy hosszú, hajlott csővé alakult. Ez a tarkó felső részéről hátrafelé ível. Talán a legközelebbi rokona a kínai Charonosaurus, melynek koponyája és feltehetően a fejdísze is hasonló volt. A tudósok sokat vitáztak a fejdíszről; a megegyezés szerint a fő funkciói közé tartozik a faj és a nem vizuális felismerése, a hangrezonancia és a hőszabályozás. A ritkább kacsacsőrűek közé tartozik, melyek csupán maroknyi jól megőrződött példány alapján ismertek. ## Anatómia A Parasaurolophus csontváza a legtöbb dinoszauruszéhoz hasonlóan csak hiányosan ismert. A típusfaj, a P. walkeri teste körülbelül 9,5 méter, a koponyája pedig nagyjából 1,6 méter hosszú, beleértve a fejdíszt is, A P. tubicen esetében a koponya hossza meghaladta a 2 métert, ami arra utal, hogy a teljes állat nagyobb lehetett. A tömegét körülbelül 2,5 tonnára becsülik. Az egyetlen ismert mellső láb aránylag rövid egy hadrosauridához képest, és egy rövid, széles lapockacsont tartozik hozzá. A combcsont a P. walkeri esetében 103 centiméter hosszú, és más hadrosauridákkal összevetve robusztusnak tűnik. A felkarcsont és a csípő szintén nehéz felépítésű. Más hadrosauridákhoz hasonlóan egyaránt képes volt négy és két lábon való járásra. A feltételezés szerint négy lábon legelve táplálkozott, és két lábon futott. A csigolyanyúlványai a lambeosaurinákra jellemzően hosszúak; a méretük a háton lefelé növekszik, a csípőnél levők a legmagasabbak. A P. walkeri testtakaróját a fosszilis lenyomatok alapján egységes, csomószerű pikkelyek alkották, de nagyobb struktúrák nem voltak rajta. A legfigyelemreméltóbb jellegzetesség a fejdísz, ami a premaxillától és az orrcsonttól indul ki, és a fej hátsó részéről kinyúlva a nyak felett végződik. A típusfaj, a P. walkeri nyakának azon részén, ahol a fejdísz véget ér, van egy bemélyedés a csigolyanyúlványokon, de elképzelhető, hogy ez csupán egy kóros elváltozás ennél a példánynál. William Parks, a nem névadója azt feltételezte, hogy egy ínszalag futott a fejdísztől a bemélyedés irányába, ami segített a fej megtartásában. Habár ez az elképzelés valószínűtlennek tűnik, a Parasaurolophust néha egy, a nyak és a fejdísz között található bőrlebennyel rekonstruálják. A fejdísz üreges volt, és jól kivehető csövek indultak ki az orrnyílástól, melyek a fejdísz felső részén haladva, és a végén visszafordulva a szemnyílások felett a koponyába vezettek. A csövek a P. walkerinél jóval egyszerűbbek voltak, mint a P. tubicennél, ahol egyes csövek sehová sem vezettek, némelyek pedig találkoztak és szétváltak. Míg a P. walkeri és a P. tubicen hosszú, enyhén hajlított fejdísszel rendelkezett, addig a P. cyrtocristatus fejdísze rövidebb és oldalnézetből körkörösebb volt. ## Osztályozás Ahogy a neve is jelzi, a Parasaurolophust kezdetben a Saurolophus közeli rokonának vélték, mivel a fejdíszük nagyjából hasonló. Azonban hamarosan átsorolták a lambeosaurinák alcsaládjába, elkülönítve ezzel a hadrosaurina Saurolophustól. Rendszerint a lambeosaurinák különálló ágaként tartják számon, megkülönböztetve a sisakos fejdíszű Corythosaurustól, a Hypacrosaurustól és a Lambeosaurustól. A jelenlegi ismeretek alapján a legközelebbi ismert rokona az Észak-Kínából, az Amur területéről előkerült Charonosaurus, egy lambeosaurina, melynek hasonló a koponyája (de a fejdísze még nem fejlődött ki teljesen). A két nem együtt alkotja a Parasaurolophini kládot. A rövid, aránylag kerek fejdíszű P. cyrtocristatus talán a legbazálisabb a három ismert Parasaurolophus faj közül, de az is elképzelhető, hogy a P. tubicen fiatal vagy nőstény példánya. ## Felfedezés és elnevezés A Parasaurolophus nevének jelentése 'fejdíszeshez közeli gyík', amely az ógörög παρα / para ('mellett' vagy 'közel'), σαυρος / szaürosz ('gyík') és λοφος / lophosz ('fejdísz') szavak összetételéből származik. Holotípusa a Royal Ontario Múzeumban levő ROM 768-as jelzésű lelet, amely egy koponya és egy hiányos csontváz, aminek hiányzik a farka zöme és a hátsó lábainak térd alatti része. A fosszíliát a Torontói Egyetem kutatócsoportja találta meg 1920-ban a kanadai Albertában, a Sand Creek mellett, a Red Deer folyó mentén. Az ott levő Dinosaur Park-formáció a késő kréta kor campaniai korszakából származik. William Parks a P. walkerit Sir Byron Edmund Walker, a Royal Ontario Múzeum igazgatótanácsának elnöke tiszteletére nevezte el. A Parasaurolophus maradványok ritkák Albertában, emellett csak egy részleges koponya került elő (feltehetően) a Dinosaur Park-formáció területéről, valamint három koponya nélküli csontváz, melyek talán szintén ehhez a nemhez tartoznak. Egyes listákon említésre kerül egy lehetséges P. walkeri lelet, amelyre a késő maastrichti korszakhoz tartozó montanai Hell Creek-formációban bukkantak rá. Ezt az esetet Sullivan és Williamson nem említi meg a nemről 1999-ben készült tanulmányukban, és a későbbiekben máshol sem került feldolgozásra. 1921-ben Charles H. Sternberg felfedezett egy részleges koponyát (az Uppsalai Egyetem PMU.R1250 jelzésű leletét), ami a valamivel későbbi Kirtland-formációból származik, az új-mexikói San Juan Countyból. Ez a példány a svédországi Uppsalába került, ahol 1931-ben Carl Wiman egy második faj, a P. tubicen egyedeként írta le. A faj neve a latin tǔbǐcěn 'trombitás' szóból származik. Egy második, majdnem teljes P. tubicen koponyát (a Természetrajz és Tudomány Új-Mexikói Múzeuma NMMNH P-25100-as jelzésű leletét) Új-Mexikóban fedezték fel 1995-ben. A koponyáról készült komputertomográfiás (CT) vizsgálat eredményét felhasználva Robert Sullivan és Thomas Williamson 1999-ben tanulmányt készített, anatómiai és taxonómiai szempontból, illetőleg a fejdísz funkcióját vizsgálva. Williamson később egy külön áttekintést jelentetett meg a maradványokról, vitatva a taxonómiai következtetéseket. 1961-ben John Ostrom P. cyrtocristatus néven leírást készített egy másik, jó állapotban megőrződött új-mexikói példányról (a Field Természetrajzi Múzeum FMNH P27393 jelzésű leletéről), melynek hiányos koponyájához egy lekerekített fejdísz tartozik, csontvázának koponya alatti (posztkraniális) része pedig nem tartalmazza a lábakat, a nyakat és a farok egyes részeit. A faj neve a latin curtus, azaz 'rövidített' és cristatus, azaz 'fejdíszes' szavak összetételéből származik. A példányra a Fruitland-formáció tetején, vagy nagyobb valószínűséggel a Kirtland-formáció aljánál találtak rá. 1979-ben ehhez a fajhoz tartozóan David B. Weishampel és James A. Jensen egy újabb, a Utah állambeli Garfield Countyban levő Kaiparowits-formációban talált részleges koponyáról (a Brigham Young Egyetem BYU 2467 jelzésű leletéről) készített leírást, amelyen hasonló fejdísz volt. Azóta további koponyákra bukkantak Utah államban, melyekhez a P. cyrtocristatusra jellemző rövid, kerek fejdísz tartozott. ### Fajok A típusfaj, az albertai P. walkeri egyetlen példány alapján ismert. A fejdíszében levő egyszerűbb járatok révén eltér a P. tubicentől, hosszú szögletes fejdísze és az orsócsontnál hosszabb felkarcsontja pedig megkülönbözteti a P. cyrtocristatustól. Az új-mexikói P. tubicen legalább három egyed maradványai alapján ismert. Ez a legnagyobb faj, melynek fejdísze jóval összetettebb légcsöveket tartalmaz, mint a P. walkerié, emellett pedig hosszabb és egyenesebb, mint a P. cyrtocristatusé. A P. tubicen csak a Kirtland-formáció részét képező De-na-zin-tagozatból ismert. A P. cyrtocristatus, melyre Új-Mexikó és Utah államok területén találtak rá, három lehetséges példány által vált ismertté. Ez a legkisebb faj, melynek fejdísze rövid és lekerekített. Kis méretük és fejdíszük formája alapján egyes tudósok azt állítják, hogy a P. tubicen fiatal vagy nőstény példányai, melyek durván ugyanabból az időből és helyről származnak. Thomas Williamson megjegyezte, hogy a P. cyrtocristatus típuspéldánya körülbelül 72%-a a P. tubicen méretének, ami közel áll ahhoz (a felnőttkori testméret 70%-ához), amelynél más lambeosaurinák esetében megkezdődik a fejdísz nemi kétalakúságra utaló jeleinek kialakulása. A lambeosaurinákról szóló újabb keletű tanulmányok elvetik ezt az ötletet. ## Ősökológia A Dinosaur Park-formációból származó Parasaurolophus walkeri egy változatos és jól dokumentált ősállatközösség ritkán előforduló tagja volt, melybe olyan jól ismert dinoszauruszok tartoztak, mint a (szarvas) ceratopsida Centrosaurus, Styracosaurus és Chasmosaurus; a kacsacsőrű Prosaurolophus, Gryposaurus, Corythosaurus és Lambeosaurus; a tyrannosaurida Gorgosaurus; valamint az ankylosaurida Edmontonia és Euoplocephalus. A Dinosaur Park-formációt alacsonyan fekvő, folyókkal és árterekkel tagolt, elmocsarasodott területként jellemzik, amely óceáni hatásnak is ki volt téve a Nyugati Belső Víziút megléte idején. Az éghajlat Albertában melegebb volt, mint napjainkban, nedves és száraz évszakok váltották egymást, de fagy nem volt. A erdei lombkoronát uraló növények a tűlevelűek voltak, míg az aljnövényzetet páfrányok, páfrányfák és zárvatermők alkották. Az új-mexikói fajok együtt éltek a nagy méretű sauropodával, az Alamosaurusszal, a kacsacsőrű Kritosaurusszal, a szarvas Pentaceratopsszal, a páncélos Nodocephalosaurusszal, a Saurornitholestesszel, valamint egy jelenleg névtelen tyrannosauridával. A Kirtland-formációt az elképzelés szerint folyami árterek jellemezték a Nyugati Belső Víziút visszahúzódása után. A domináns növények a tűlevelűek voltak, a szarvas chasmosaurina dinoszauruszok pedig egyértelműen gyakrabban fordultak elő a hadrosauridáknál. ## Ősbiológia ### Táplálkozás A Parasaurolophus, ahogy a hadrosauridák általában, nagy testű, két, illetve négy lábon járó, növényevő állat volt, melynek bonyolult koponyája lehetővé tett egyfajta rágáshoz hasonló őrlő mozgást. A fogai folyamatosan cserélődtek, és olyan fogkészletekben helyezkedtek el, amik fogak százait tartalmazták, melyekből egyszerre csak maroknyi volt használatban. A csőrét a növényi anyagok darabolására használta, melyek megtartását egy pofaszerű szerv segítette. A táplálkozás a talajszinttől körülbelül 4 méteres magasságig történt. Robert T. Bakker szerint a lambeosaurinák csőre keskenyebb volt a hadrosaurinákénál, így a Parasaurolophusnak és közeli rokonainak jobban meg kellett válogatnia a táplálékot, mint széles csőrű, fejdísz nélküli vetélytársainak. ### Fejdísz Számos elképzelés született a Parasaurolophus fejdíszének szerepét illetően, de a legtöbbet elvetették. Jelenleg a tudósok úgy vélik, hogy több funkciója is volt: a fajok és a nemek azonosítására szolgált, kommunikációs hangerősítő eszközként használták, emellett pedig hőszabályzóként működött. Azonban nem tisztázott, hogy a fejdísz és a benne levő járatok fejlődése során melyik volt a legfontosabb feladata. #### Különbségek a fajok és a növekedési arányok között A Parasaurolophusról más lambeosaurinákhoz hasonlóan azt feltételezik, hogy a fejdísze változott a korral, és a felnőttek esetében a nemi dimorfizmus jele volt. James Hopson, az egyik legelső kutató, aki leírást készített a lambeosaurinák fejdíszének különbségeiről, felvetette, hogy a kis méretű fejdísszel rendelkező P. cyrtocristatus talán a P. tubicen nőnemű egyede, Thomas Williamson véleménye szerint viszont inkább egy fiatal példány lehetett. Egyik feltételezést sem fogadták el széles körben. Mivel csupán hat jó állapotú és egy fiatal példányhoz tartozó koponya került elő, további maradványokra van szükség a kapcsolat lehetőségének tisztázására. Williamson megjegyezte, elképzelhető, hogy a fiatal Parasaurolophusok a P. cyrtocristatuséhoz hasonló kis méretű, kerek fejdísszel rendelkeztek, ami az ivarérettség közeledtével egyre gyorsabban növekedett. Egy fiatal állat koponyája, amit korábban a Lambeosaurusénak tulajdonítottak, és a legújabb vizsgálat alapján a Parasaurolophushoz tartozik, bizonyítékkal szolgál arra, hogy a kisebb méretű, belül üreges fejdísz megtalálható volt a kifejletlen egyedeknél is. Ez a példány egy kis, felfelé szélesedő elülső csonttal együtt őrződött meg, amihez hasonló a felnőtteknél is található, melyeknél a fejdísz egy nagyobb méretű csont talapzaton helyezkedik el. A lelet arra is utal, hogy a Parasaurolophus fejdíszének növekedése és a fiatal egyedek arcprofilja eltér attól, ami a Corythosaurus, a Hypacrosaurus és a Lambeosaurus esetében megfigyelhető, mivel a Parasaurolophus fejdíszének felső részéről hiányzik az a vékony, csontos kiemelkedés, ami a másik három lambeosaurinánál megtalálható. #### Elvetett elméletek a funkciókat illetően Az 1960-as évekig számos korai felvetés a vízi életmódra koncentrálódott, azt feltételezve, hogy a hadrosauridák kétéltűként éltek. Alfred Sherwood Romer szerint búvárpipaként szolgált, Martin Wilfarth úgy vélte, hogy egy mozgatható ormány csatlakozott hozzá, amit az állat légzésre és élelemgyűjtésre is használt, Charles M. Sternberg azon a véleményen volt, hogy levegőt tárolva tartotta távol a tüdőtől a vizet, Edwin Harris Colbert pedig azt feltételezte, hogy a feladata a víz alatt való tartózkodás meghosszabbítása lehetett. Más feltételezések jóval fizikaibb természetűek voltak. William Parks kijelentette, hogy a fejdíszt ínszalagok vagy izmok kötötték össze a gerinccel, melyek a fej megtartását és mozgatását segítették. Othenio Abel szerint fegyverként használták a fajtársakkal vívott harcok során, Andrew Milner pedig úgy vélte, hogy a lombok elterelésére szolgált a kazuár sisakjához hasonlóan. Egyes elképzelések alapján a fő feladata specializált szervek tárolása volt. Halszka Osmólska szerint sómirigyek voltak benne, John Ostrom pedig úgy gondolta, hogy nem egyértelmű a védekezésre való alkalmassága, inkább szaglószövetet tartalmazhatott. Egy szokatlan felvetés a kreacionista Duane Gish-től származik, aki felvetette, hogy kémiai mirigyek helyezkedtek el benne, melyekből az állat mérget lövellt az ellenségeire, mint napjainkban a futóbogárfélék. E feltételezések többségét hiteltelennek találták vagy elvetették. A fejdísz vége például nem volt lyukas, így nem használhatták búvárpipaként. Nem találtak ormányhoz szükséges izmokra utaló nyomokat, és kétséges, hogy egy csőrrel rendelkező állatnak szüksége lehetett ilyesmire. A fejdísz légzárként nem tudta volna kirekeszteni a vizet, egy Parasaurolophus méretű állat esetében pedig a tárolókapacitása nem elegendő ahhoz, hogy levegőtartalékot tároljon. Más nagy fejű hadrosauridáknak nem volt szüksége nagy méretű üreges fejdíszre, ami izomtapadási pontként szolgálhatott volna a fejet mozgató ínszalagok számára. Emellett a feltevések nem adtak magyarázatot arra sem, hogy miért volt ilyen a fejdísz formája, illetve hogy más lambeosaurináknak miért volt más alakú, de hasonló feladatot betöltő fejdísze, hogyan boldogulhattak az egyszerűbb fejdísszel, illetve anélkül élő, hasonló képességekkel rendelkező hadrosauridák, vagy hogy miért volt egyes hadrosauridáknak egyszerűbb a fejdísze. Ezek a tényezők főként azokat az elméleteket érintik, amelyek az állat már meglevő rendszereinek hatékonyabbá tételével, például a sómiriggyel és a szaglóérzékeléssel kapcsolatosak, és azt jelzik, hogy nem ezek voltak a fejdísz elsődleges funkciói. Emellett a lambeosaurinák orrüregével kapcsolatos vizsgálat kimutatta, hogy a szaglóideg és a hozzá tartozó érzékelő szövet meglehetősen távol helyezkedett el a fejdísz orrjárati részétől, így a fejdísz kiterjedése kis mértékben hathatott a szaglóérzékelésre. #### Szociális funkciók A fejdísz szociális és fiziológiai funkciói, melyek a látó- és hallóérzék révén azonosításra és kommunikációra szolgáltak, egyre nagyobb támogatást kapnak. Nagy mérete folytán egyértelmű, hogy vizuális jelként jól megkülönböztette az állatot a kortársaitól. A hadrosauridák szemgödrének nagy mérete és a megkeményedett (szklerotikus) gyűrűk jelenléte a szemekben arra utalnak, hogy a látása éles volt, a nappali életmódhoz alkalmazkodott, és nyilván fontos volt az állat számára. Ha az ábrázolásoknak megfelelően egy bőrlebeny volt a fejdísz és a nyak, illetve a hát között, akkor a vizuális hatás még nagyobb lehetett. A feltételezés szerint más lambeosaurinák koponyájához képest a Parasaurolophus fejdísze az alak és a méret révén egyaránt lehetővé tette a faj és a nem azonosítását (megkülönböztetve az állatot a Corythosaurustól és a Lambeosaurustól). #### Hangképző funkció A fejdísz külső megjelenése azonban nincs összhangban az orrjáratok összetett anatómiájával, ami arra utal, hogy a belső résznek más funkciója lehetett. Carl Wiman vetette fel elsőként 1931-ben, hogy a járatok hangjelzés céljára szolgáltak, egy görbekürthöz hasonlóan; Hopson és David B. Weishampel az 1970-es és 1980-as években áttekintették ezt az ötletet. Hopson úgy találta, hogy létezik anatómiai bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a hadrosauridáknak jó hallása volt. Például a rokonságába tartozó Corythosaurusnak egy keskeny kengyele (hüllő hallócsontja) volt, ami egy nagyobb távolságra levő dobhoz kapcsolódott, érzékeny középfület alkotva. Továbbá a hadrosauridák lagenája (=a csigában található járat felső vége) meghosszabbodott, ahogyan a krokodiloké, ami azt jelzi, hogy a belső fül hallórésze jól fejlett volt. Weishampel szerint a P. walkeri 48–240 Hz-es hangok létrehozására volt képes, míg a (fiatal egyedre utaló fejdísszel rendelkező) P. cyrtocristatus hangtartománya 75–375 Hz volt. A hadrosauridák és a krokodilok belső füle közti hasonlóság alapján azt is feltételezte, hogy a felnőtt hadrosauridák érzékenyebbek lehettek azokra a magasabb frekvenciákra, amiken a fiatalok kommunikálhattak. A P. walkerinél jóval összetettebb légáteresztő csatornákkal rendelkező P. tubicen jól megőrződött példányainak számítógépes modellje lehetővé tette a fejdísz által létrehozható hangok rekonstruálását. A fő csatorna 30 Hz körüli frekvenciájú hangot hoz létre, de az összetett üreg anatómiája folytán a hanghullámban maximum és minimum értékek figyelhetők meg. #### Hűtő funkció A fejdísz nagy felülete és erezettsége kapcsán felmerült, hogy hőszabályzó feladata volt. 1978-ban P.E. Wheeler javasolta elsőként ezt, az agy hűtésére irányuló felhasználási módot, Teresa Maryańska és Osmólska is ekkortájt vetették fel az ötletet, Sullivan és Williamson pedig szintén érdeklődtek a téma iránt. David Evans 2006-os vitája a lambeosaurinák fejdísz funkcióival kapcsolatban támogatta az elméletet, legalábbis úgy, mint a testrész fejlődésének kezdeti tényezőjét. ## Fordítás

Euklideszi algoritmus

Az euklideszi algoritmus egy számelméleti algoritmus, amellyel két szám legnagyobb közös osztója határozható meg. Nevét az ókori görög matematikusról, Eukleidészről kapta, aki az Elemekben írta le (Kr. e. 300 körül). Az egyik legrégibb, gyakran használt algoritmus. Alapötlete az, hogy a legnagyobb közös osztó nem változik, ha a nagyobb számot a két szám különbségével helyettesítjük. Például 252 és 105 legnagyobb közös osztója 21, amely legnagyobb közös osztója a 105 és a 147 = 252 − 105 számoknak is. Ez a helyettesítés csökkenti a nagyobb számot, így a cserék ismétlésével egyre kisebb számokat kapunk, egészen addig, amíg a két szám egyenlővé nem válik. Ez az eddigi számpárok, így az eredeti számpár legnagyobb közös osztója. Az algoritmus lépésein visszafelé menve találunk két egész (akár negatív) tényezőt, amelyek felhasználásával a legnagyobb közös osztó kifejezhető a két kiindulási szám lineáris kombinációjaként. Ha feltesszük, hogy a kivonások és a maradékos osztások ideje körülbelül megegyezik, akkor az algoritmusnak van egy gyorsabb változata is, amely a kivonások helyett maradékos osztással működik. Ennek lényege, hogy ha a nagyobb szám sokkal nagyobb, mint a kisebb, akkor sok kivonást kell elvégezni addig, amíg a két szám szerepe felcserélődik. A maradékképzés művelete ezt a sok kivonást egy lépésben végzi el. Az algoritmus akkor ér véget, amikor a maradék nulla lesz. Ekkor a legnagyobb közös osztó éppen a kisebb szám. Ezzel az algoritmus lépésszáma a kisebb szám logaritmusával arányossá válik (sohasem nagyobb, mint a tízes számrendszerbeli jegyek számának ötszöröse). A 20. század folyamán további optimalizációt végeztek. Az algoritmusnak számos alkalmazása van. A törtek egyszerűsítése mellett a moduláris aritmetika osztás műveletének megvalósításában is szerepel. Ehhez az ax ≡ c mod b kongruenciát kell megoldani, ezt a Lineáris diofantoszi egyenletek szakasz írja le részletesebben. Használható diofantoszi egyenletek megoldására, mint amilyen például a kínai maradéktételben szereplő szimultán kongruenciarendszer. Alkalmas lánctörtbe fejtéshez és irracionális számok közelítéséhez. Végül, de nem utolsósorban számelméleti tételek bizonyításának is hasznos segédeszköze; felhasználja a négynégyzetszám-tétel és a számelmélet alaptétele. Eredetileg egész számokra és szakaszokra használták, de a 19. században általánosították Gauss-egészekre és egyváltozós polinomokra. ## Háttere Az algoritmus alapesetben természetes számok legnagyobb közös osztóját számítja ki, amely a legnagyobb olyan természetes szám, amely mindkettőnek osztója. Az a és b számok legnagyobb közös osztójának jelölése lnko(a, b) vagy egyszerűbben (a, b), – habár ez utóbbival más matematikai objektumokat is szoktak jelölni, például vektorokat. Ha lnko(a, b) = 1, akkor a két szám relatív prím. Ebből nem következik, hogy a két szám prím, vagy egyikük prím, habár két különböző prímszám relatív prím. Az egy minden egészhez relatív prím, de például 35 és 6 is relatív prímek: 6 = 2 × 3 és 35 = 5 × 7. Mivel nincsenek közös prímtényezőik, csak az egy osztója mindkét számnak. Legyen g = lnko(a, b). Mivel a és b többszöröse g-nek, azért ezek felírhatók, mint a = mg, és b = ng. Az m és az n számok relatív prímek, különben ki lehetne emelni belőlük a legnagyobb közös osztót, így kiderülne, hogy az a és b számoknak van g-nél nagyobb közös osztójuk, tehát g nem legnagyobb közös osztó. A legnagyobb közös osztó a közös osztók többszöröse. A legnagyobb közös osztó megjeleníthető a következőképpen: Legyenek egy téglalap oldalai a és b hosszúak. Ekkor a téglalap felosztható c oldalhosszú négyzetrácsra, ha c közös osztója a-nak és b-nek. A legnagyobb közös osztó a lehető legnagyobb szám, amelyre ez lehetséges. Például a 24-szer 60-as téglalap felosztható a következő méretű négyzetekre: 1, 2, 3, 4, 6 és 12 oldalhosszúakra, amelyek közül a legnagyobb a 12. Ekkor az egyik oldal irányában 2, a másik irányában 5 négyzet van. A legnagyobb közös osztó a prímtényezős felbontásból is megállapítható, mert a közös prímtényezők összeszorzásával állítható elő, ahol is a kitevő a két szám kanonikus alakjában szereplő minimális kitevő. Például 1386 = 2 × 3 × 3 × 7 × 11, és 3213 = 3 × 3 × 3 × 7 × 17, legnagyobb közös osztójuk 63 = 3 × 3 × 7. Ha a számoknak nincsenek közös prímtényezőik, akkor relatív prímek, legnagyobb közös osztójuk 1. A prímtényezős felbontás megtalálása nehéz, amit a kriptográfia ki is használ. Az euklideszi algoritmusnak az az előnye, hogy enélkül képes meghatározni a legnagyobb közös osztót. A legnagyobb közös osztó egy másik definíciója a felsőbb matematikában, közelebbről a gyűrűelméletben hasznos. Két, nullától különböző egész szám legnagyobb közös osztója a legkisebb, egész együtthatókkal előállítható lineáris kombinációjuk; azaz, a és b legnagyobb közös osztója felírható, mint ua + vb, ahol u és v akár negatív egészek. Ez a Bézout-lemma. Az összes lineáris kombináció a legnagyobb közös osztó többszöröse. Ezek a legnagyobb közös osztó által generált főideál elemei, amely így megegyezik az a és a b által generált ideállal. Következik, hogy az egészek minden ideálja főideál. Egyes tulajdonságok könnyebben láthatók ezzel, például hogy a és b minden közös osztója g-nek is osztója, hiszen ua + vb mindkét tagjának osztója. Három vagy több szám legnagyobb közös osztója a prímtényezős felbontásból is megállapítható, mert a közös prímtényezők összeszorzásával állítható elő, ahol is a kitevő a számok kanonikus alakjában szereplő minimális kitevő. Kiszámítható úgy is, hogy először vesszük két szám legnagyobb közös osztóját, majd ezt a két számot a legnagyobb közös osztójukkal helyettesítve ezt addig ismételjük, amíg egyetlen szám nem marad. A legnagyobb közös osztó szimmetrikus és asszociatív. lnko(a, b, c) = lnko(a, lnko(b, c)) = lnko(lnko(a, b), c) = lnko(lnko(a, c), b). Emiatt az euklideszi algoritmussal nemcsak két, hanem akárhány, de véges sok szám legnagyobb közös osztója is kiszámítható. ## Formális leírása Az euklideszi algoritmus egymást követő lépései az előző lépés eredményéből indulnak ki. A lépéseket a k index számolja nullától kezdődően. Így a kezdőlépés a k = 0, a következő lépés a k = 1 indexet használja, és így tovább. Minden lépés az r_k−1 és r_k−2 maradékokat használja. Mivel a maradékok folyamatosan csökkennek, azért r_k−1 kisebb, mint r_k−2. A cél az, hogy találjunk egy q_k hányadost és egy r_k maradékot, amellyel az $r_{k-2} = q_k r_{k-1} + r_k$ egyenlőség teljesül. Szavakkal, a nagyobb r_k−2 számból a kisebb r_k−1 többszöröseit vonja le, amíg egy még kisebb r_k számhoz nem jut. A (k = 0) kezdőlépésben az r₋₂ és r₋₁ számok megfeleltethetők a kiindulási számoknak. A következő lépésben (k = 1) a kisebb kezdőszám és a nulladik lépésben kapott r₀ maradékot használja, és így tovább. Így az algoritmus írható mint az <math>\begin{align} a &= q_0 b + r_0 \\ b &= q_1 r_0 + r_1 \\ r_0 &= q_2 r_1 + r_2 \\ r_1 &=q_3 r_2 + r_3 \\ &\dotsb \end{align}</math> egyenlőségek sorozata. Ha a kisebb szám az a, akkor az első lépésben az algoritmus felcseréli a számokat. Például, ha a \< b, akkor az első q₀ hányados nulla lesz, és a maradék r₀ = a. Ettől kezdve az r_k maradék mindig kisebb lesz, mint az előző r_k−1 maradék minden k ≥ 0 indexre. Mivel a maradékok minden lépésben csökkennek, és sosem lehetnek negatívok, így előbb-utóbb lesz egy maradék, r_N = 0 Az utolsó nem nulla maradék lesz a legnagyobb közös osztó. Az N nem lehet végtelen, mert csak véges sok egész van a nulla és az első r₀ maradék között. ### Bizonyítás Az algoritmus érvényessége két lépésben bizonyítható. Első lépésként lássuk be, hogy az algoritmus véges sok lépés után véget ér. Ennek főleg gyakorlati szempontok miatt van szerepe. Mivel az euklideszi osztás során a maradék kisebb, mint az osztó abszolút értéke, a maradékok szigorúan monoton csökkenő sorozatot alkotnak a természetes számok halmazában, így a sorozat utolsó tagja biztosan nulla, mivel két különböző természetes szám különbsége nem lehet kisebb 1-nél (természetesen az abszolút értékét tekintve): $|b|>r_0>r_1>r_2>...>r_n\geq0$ A következő lépés, hogy bebizonyítjuk: az utolsó maradék közös osztó. Ehhez alulról felfelé haladunk az eljárásban: - $r_{n-1}=q_nr_n$ - $r_{n-2}=q_{n-1}r_{n-1}+r_n=\left(q_{n-1}q_n+1\right)r_n$ - $r_{n-3}=q_{n-2}r_{n-2}+r_{n-1}$ - $\dots$ Mivel $r_n$ osztója $r_{n-2}$-nek és $r_{n-1}$-nek is, ezért a lineáris kombinációjuknak is. Az eljárást végigkövetve kapjuk, hogy $r_n|a$ és $r_n|b$. Végül bizonyítjuk a maximalitást. Ennek során kihasználjuk azt a tényt, hogy a közös osztók egy szigorúan monoton növekvő természetes számsort alkotnak, amelynek felső határa $min(a,b)$, valamint hogy a lánc minden tagja osztója az utána következőnek. Tegyük fel, hogy a legnagyobb közös osztó $x$. Ekkor, mivel $r_n$ is közös osztó, $r_n|x$. Viszont, mivel a közös osztók osztói a két szám lineáris kombinációinak is, így a lánc elemeire felírva kapjuk: - $x|r_0=a-q_1b$. - $x|r_1=b-q_2r_0$ - $x|r_2=r_0-q_3r_1$ - $\dots$ - $x|r_n=r_{n-2}-q_nr_{n-1}$. Mivel a feltételünk az volt, hogy $r_n$ osztója $x$-nek, ezért az oszthatóság definíciója miatt $x=r_n$. QED ### Példa A 360 és a 225 legnagyobb közös osztójának meghatározása az euklideszi algoritmussal: $360=225\cdot 1+135 \,$ $225=135\cdot 1+90 \,$ $135=90\cdot 1+45 \,$ $90=45\cdot 2+0 \,$ Tehát a legnagyobb közös osztó a 45. Az a = 1071 és b = 462. Először 1071-ből levonogatjuk 462-t, amíg annál kisebb számot nem kapunk. Kétszer kell levonnunk, és marad 147: 1071 = 2 × 462 + 147. Most 462-ből vonogatjuk ki 147 többszöröseit, és marad 21: 462 = 3 × 147 + 21. Ezután 21-et vonogatunk le 147-ből, és a maradék 0 lesz: 147 = 7 × 21 + 0. Mivel az utolsó maradék nulla, azért az algoritmus szerint a legnagyobb közös osztó a 21. Ez megegyezik azzal, amit prímtényezős felbontással találhatunk. Táblázattal: ### Megjelenítése Az algoritmus megjeleníthető a legnagyobb közös osztó fent részletezett tulajdonsága alapján. Az a × b méretű téglalapot megpróbáljuk lefedni a kisebb számnak megfelelő méretű négyzetekkel, amelyből a kisebb szám × r₀ méretű téglalap marad. Ezután ezt r₀ méretű négyzetekkel, majd a kimaradt területet r₁ méretű négyzetekkel próbáljuk lefedni, és így tovább. Ha az összes területet lefedte, akkor az algoritmus véget ér, és a legkisebb méretű négyzet mérete lesz a legnagyobb közös osztó. ### Az osztásos módszer Az osztásos módszerben a maradékos osztás definíciója alapján vannak olyan számok, hogy r_k−2 = q_k r_k−1 + r_k, ahol a maradék szigorúan kisebb, mint az osztó. A maradék és a hányados egyértelmű. Az osztásos módszer csökkenti a lépések számát. Ha nem akarjuk kifejezni a legnagyobb közös osztót lineáris kombinációként, akkor nincs szükség a hányadosokra. Ezzel egy lépés alakja: r_k = r_k−2 mod r_k−1. ### Az abszolút értékben legkisebb maradék módszere Ebben a módszerben az algoritmus minden lépésben eggyel növeli a hányadost, ha a negatív maradék abszolút értéke kisebb, mint a pozitív maradék. Az általános algoritmus felteszi, hogy az r_k−2 = q_k r_k−1 + r_k egyenletben \|r_k−1\| \> r_k \> 0. Ezzel szemben kiszámítható egy negatív maradék is: r_k−2 = (q_k + 1) r_k−1 + e_k ha r_k−1 \> 0, vagy =r_k−2 = (q_k − 1) r_k−1 + e_k, ha r_k−1 \< 0. Ha r_k helyett az algoritmus e_k-t veszi, ha \|e_k\| \< \|r_k\|, akkor teljesülni fog, hogy: \|r_k\| ≤ \|r_k−1\| / 2 Leopold Kronecker belátta, hogy az összes változat közül ennek a lépésszáma a legkisebb, minden a, b kiinduló számpárra akkor és csak akkor minimális a lépésszám, ha q_k-t úgy választja, hogy $\left |\frac{r_{k+1}}{r_k}\right |<\frac{1}{\varphi}\sim 0.618,$, ahol $\varphi$ az aranymetszés. ## Bonyolultsága - Az algoritmus a leggyorsabban akkor ér véget, ha $b|a$. - Az algoritmus a szomszédos Fibonacci-számok esetén rendkívül lassú, ennek oka, hogy végigfut visszafelé a teljes sorozaton. A sorozat ugyanis szigorúan monoton növekvő, valamint a definíció szerint $a_n=a_{n-1}+a_{n-2}$ ami megfelel a maradékos osztás definíciójának. Ez Émile Léger eredménye (1837). - Szakaszok esetén is értelmezhető a maradékos osztás, így az euklideszi algoritmus is elvégezhető. Itt azonban nem tudjuk biztosítani az eljárás véges hosszát. Ha ez teljesül, akkor a két szakasz összemérhető. Az algoritmus bonyolultságát alaposan áttanulmányozták Az algoritmusok bonyolultságát a megtett lépések számával mérik. Mivel az egyes lépések végrehajtási ideje különböző, ezért számításba veszik, hogy például az osztás mennyivel lassabb a kivonásnál. Valójában többnyire csak a nagyságrend érdekes, mert lényeges, hogy a számítási kapacitás növelésével mennyivel nagyobb feladat oldható meg az adott algoritmussal. Az euklideszi algoritmus bonyolultságát először A.-A.-L. Reynaud elemezte. 1811-ben megmutatta, hogy a lépések számának felső korlátja a kisebb bemenő szám. Ha a számok a, b, és b \< a, akkor a korlát b. Később jobb becslést is adott: b/2 + 2., P.-J.-E. Finck 1841-ben megmutatta, hogy az osztások száma legfeljebb $2\ \log_2 b + 1$, így az algoritmus polinomiális a bemenet méretében. Ezt 1844-ben Gabriel Lamé finomította azzal, hogy a lépések száma soha nem nagyobb, mint a kisebb szám tízes számrendszerbeli jegyeinek számának ötszöröse. Az egységes költség modellben Lamé eredménye szerint a költség O(h); ám ha a számok nagyok, akkor nem hanyagolható el, hogy a maradékképzés drágább, mint az osztás, így az algoritmus költsége egy nagyságrendet nő, O(h²) lesz. Ekkor a lépésszámra egy teleszkopikus összeget kaphatunk, amely szintén ezt a becslést adja. A modern gyors egészszorzásos Schönhage–Strassen algoritmussal felgyorsítható, így az algoritmus kvázilineáris lehet. ### A lépések száma Két természetes szám, a és b legnagyobb közös osztójának kiszámításához szükséges lépések számát T(a, b) jelöli. Ha a és b legnagyobb közös osztója g, akkor a = mg, b = ng, és az n és m természetes számok relatív prímek. Ekkor T(a, b) = T(m, n) ami belátható, ha az algoritmusban mindenütt végigosztunk g-vel. Hasonló teljesül, ha végigszorzunk egy közös tényezővel: w: T(a, b) = T(wa, wb). Így a T lépésszám erősen hullámzik a szomszédos számpárok között, a legnagyobb közös osztó méretétől függően. Az euklideszi algoritmus rekurzív természete miatt T(a, b) = 1 + T(b, r₀) = 2 + T(r₀, r₁) = ... = N + T(r_N−2, r_N−1) = N + 1 ahonnan T(x, 0) = 0. ### A legrosszabb eset Ha az algoritmus egy a \> b \> 0 számpárra N lépést tesz meg, akkor a legkisebb ilyen számpár a Fibonacci-sorozat két szomszédos tagja, F_N+2 és F_N+1. Ez teljes indukcióval látható be. Ha N = 1, akkor b osztója a-nak. A legkisebb ilyen pozitív számpár b = 1 és a = 2, amelyek rendre megegyeznek F₂-vel és F₃-mal. Most tegyük fel, hogy az állítás már be van bizonyítva minden N-re egészen M − 1-ig. Az első lépés a = q₀b + r₀, és a második b = q₁r₀ + r₁. Az algoritmus rekurzív természete miatt M − 1 lépés kell lnko(b, r₀) megtalálásához, és legkisebb értékük F_M+1 és F_M. Emiatt a legkisebb lehetséges értéke q₀ = 1, innen a = b + r₀ = F_M+1 + F_M = F_M+2. Ezt a bizonyítást Gabriel Lamé adta 1844-ben, ami a bonyolultságelmélet kezdetét jelenti, továbbá az első példa a Fibonacci-számok gyakorlati felhasználására. Az eredményből az is következik, hogy a lépések száma nem haladhatja meg a kisebb szám tízes számrendszerbeli számjegyeinek számának ötszörösét. Ha az algoritmus N lépést tesz meg, akkor b legalább F_N+1, amelynek alsó becslése φ^N−1, ahol φ az aranymetszés. Mivel b ≥ φ^N−1, azért N − 1 ≤ log_φb. Mivelhogy log₁₀φ \> 1/5, (N − 1)/5 \< log₁₀φ log_φb = log₁₀b. Ezért N ≤ 5 log₁₀b. Tehát az euklideszi algoritmus mindig legfeljebb O(h) osztást igényel, ahol h a kisebb szám jegyeinek száma. ### Átlagos lépésszám Az átlagos lépésszám többféleképpen is definiálható. Az egyik definíció szerint a T(a) átlagos időt úgy mérjük, hogy az a számhoz a nála kisebb pozitív egészekkel vett legnagyobb közös osztó kiszámításához szükséges időket átlagoljuk. <math>T(a) = \frac{1}{a} \sum\_{0 \leq b\<a} T(a, b). </math> Azonban, mivel T(a, b) erősen változik a legnagyobb közös osztóval együtt, a T(a) függvény is ennek megfelelően zajos. Emiatt vezették be azt az átlagot, amely csak a relatív prímekkel számol: <math>\tau(a) = \frac{1}{\varphi(a)} \sum\_{\begin{smallmatrix} 0 \leq b\<a \\ \gcd(a, b) = 1 \end{smallmatrix}} T(a, b). </math> Az a-nál kisebb relatív prímek száma φ(a), ahol φ az Euler-függvény. Ez már elég jól becsülhető: $\tau(a) = \frac{12}{\pi^{2}}\ln 2 \ln a + C + O(a^{-1/6-\epsilon})$ A hibatag a^{−(1/6) + ε}, ahol ε tetszőlegesen kicsi. A képletben a C (Porter-konstans): $C= -\frac{1}{2} + \frac{6 \ln 2}{\pi^{2}}(4\gamma -24\pi^{2}\zeta'(2) + 3\ln 2 - 2) \approx 1.467$ ahol γ az Euler–Mascheroni-konstans és ζ' a Riemann-féle zétafüggvény deriváltja. A főegyüttható, (12/π²) ln 2 két, egymástól független módszerrel határozható meg. Az első átlagfüggvény az a szám osztóinak tau átlagával számítható ki: <math> T(a) = \frac{1}{a} \sum\_{d \mid a} \varphi(d) \tau(d) </math> és a következőképpen approximálható: $T(a) \approx C + \frac{12}{\pi^{2}} \ln 2 \left(\ln a - \sum_{d \mid a} \frac{\Lambda(d)}{d}\right)$ ahol Λ(d) a von Mangoldt-függvény. A harmadik átlag az Y(n), amely a várható lépésszámot adja meg, ha a két számot az 1-től n-ig terjedő számok közül egyenletes valószínűséggel sorsolják. <math>Y(n) = \frac{1}{n^{2}} \sum\_{a=1}^n \sum\_{b=1}^n T(a, b) = \frac{1}{n} \sum\_{a=1}^n T(a). </math> Behelyettesítve a T(a)-ra vonatkozó approximációt adódik Y(n) approximációja: $Y(n) \approx \frac{12}{\pi^{2}} \ln 2 \ln n + 0.06.$ ### Lépésenkénti költség Az algoritmus minden k-adik lépésében a q_k hányados és az r_k maradékot számítja ki az r_k−2 és r_k−1 számokból kiindulva: r_k−2 = q_k r_k−1 + r_k. A költséget inkább a q_k hányados kiszámítása jelenti, mert a maradék gyorsan megkapható: r_k = r_k−2 − q_k r_k−1. Két h bites szám osztásának költsége O(h(l+1)), ahol l a hányados hossza. Az eredeti, kivonásos módszer lassabb lehet. Az osztás eredményét adódó hányados az a szám, ahányszor ki kell vonni a kisebb számot a nagyobból, hogy a számok szerepet cseréljenek. Ha a hányados nagy, akkor sok kivonásra van szükség. Másrészt azonban a hányados általában kicsi marad. Annak a valószínűsége, hogy egy adott q szám hányados, megközelítőleg ln\|u/(u − 1)\|, ahol u = (q + 1)². Például annak a valószínűsége, hogy a hányados 1, 2, 3 vagy 4, rendre 41,5%, 17,0%, 9,3% és 5,9%. Azonban a kivonás gyorsabban elvégezhető, mint az osztás, különösen a nagy számok esetén, így a kivonásos módszer versenyképes az osztásossal. Kombinálva a lépésszámok becslését a lépésenkénti becsült számításigénnyel belátható, hogy az euklideszi algoritmus kvadratikusan nő a jegyek átlagos számában (h²). Reprezentálják h₀, :h₁, ..., h_N−1 az r₀, r₁, ..., r_N−1 maradékok jegyeinek számát! Mivel a lépések N száma lineárisan nő h-val, a futási idő korlátja: <math> O\Big(\sum\_{i\<N}h_i(h_i-h\_{i+1}+2)\Big)\subseteq O\Big(h\sum\_{i\<N}(h_i-h\_{i+1}+2)\Big)\subseteq O(h(h_0+2N))\subseteq O(h^2).</math> ## Alternatív módszerek Egyszerűsége miatt az euklideszi algoritmus széles körben használt, különösen kis számokra. Alternatívái nála sokkal lassabbak lehetnek. Egy jóval kevésbé hatékony módszer a legnagyobb közös osztó megtalálására a két szám közös osztóinak meghatározása szitálással. Ezek közül a legnagyobb lesz a legnagyobb közös osztó. A szitálás 2-től indul, és a kisebb számig tart. Ez lineárisan nő a kisebb számmal, vagyis exponenciálisan a jegyek számában. Hasonlóan kevéssé hatékony a prímtényezős felbontáson alapuló módszer. A prímtényezős felbontás megtalálását faktorizálásnak nevezik, és kevéssé hatékony, emiatt kriptográfiai módszereket is alapoznak rá. A bináris legnagyobb közös osztó algoritmus kihasználja, hogy a számítógépek kettes számrendszerben számolnak; így az osztás helyettesíthető gyorsabb műveletekkel. Ennek a műveletigénye szintén O(h2). Mindazonáltal a gyorsabb műveletek miatt gyorsabban fut, mint az euklideszi algoritmus, azonban ugyanúgy skálázódik. A hatékonyság tovább javítható, ha a számoknak csak az első jegyét tekintik. Az algoritmus más számrendszerekre is kiterjeszthető, amivel a sebesség ötszörösére növelhető. Lehmer legnagyobb közös osztó algoritmusa ugyanezen az elven alapul, de bármely számrendszerben működik. Nagyon nagy egészekre (egészen 25 ezer jegyig) rekurzív megközelítésekkel kvázilineáris sebesség érhető el. Ezek közé tartoznak Schönhage, és Stehlé és Zimmermann módszere. Ezek az euklideszi algoritmus mátrixos alakját használják fel. Sebességük O(h (log h)² (log log h)). ## Programkód ### C-ben ``` c #include <stdio.h> int lnko(int a, int b){ int temp; while(b>0){ temp = b; b = a%b; a = temp; } return a; } int main(void){ int s1, s2; printf("szam1 szam2: "); scanf("%d %d", &s1, &s2); printf("lnko(%d, %d)=%d", s1, s2, lnko(s1, s2)); return 0; } ``` A k-adik iterációban a b változó tartalmazza r_k−1-et, míg az a a megelőzőt, r_k−2-t. A b = a%b; lépés megfelel a fenti r_k ≡ r_k−2 mod r_k−1 formulának. A temp változó a r_k−1 értékét tartalmazza az r_k kiszámítása közben. A ciklus végén b tartalmazza r_k-t, és a az előző maradékot, r_k−1-et. ### Java nyelvű példa rekurzióval Rekurzióval megvalósítva Java nyelven: ``` Java class GreaterCommonDivider { public static int gcd(int a, int b) { if(a%b == 0) { return b; } else { return gcd(b, a%b); } } public static void main(String args[]) { if(args.length != 2) { System.exit(1); } System.out.println( gcd( Integer.parseInt( args[0] ), Integer.parseInt( args[1] ) ) ); System.exit(0); } } ``` A rekurzió azt használja ki, hogy a maradékképzés során megmarad a legnagyobb közös osztó, és a megállási feltétel lnko(r_N−1, 0) = r_N−1. Például az lnko(1071, 462) kiszámítható azzal, hogy lnko(462, 1071 mod 462) = lnko(462, 147). Ez ugyanaz, mint lnko(147, 462 mod 147) = lnko(147, 21), azaz lnko(21, 147 mod 21) = lnko(21, 0) = 21. A kivonásos változatban maradékképzés helyett ismételt kivonás szerepel. Az osztásos módszerrel szemben ez csak pozitív számokra működik, és megáll, ha a = b. Pszeudokódja: `function gcd(a, b)` ` while a ≠ b` ` if a > b` ` a := a − b;` ` else` ` b := b − a;` ` return a;` Az a és b változók felváltva tárolják a maradékokat. Feltéve, hogy az elején az a a nagyobb, a = r_k−2, mivel r_k−2 \> r_k−1. Az adott iterációban az a változót az előző maradék többszöröseivel csökkenti, amíg a kisebbé nem válik, mint b. Ekkor a = r_k, és a szerepek megcserélődnek, amivel az r_k+1 maradékot számolja ki, majd újabb szerepcsere, és így tovább. ### Megvalósítása Python programozási nyelven ``` python def Lnko(a, b): if a == b: return a if b < a: a, b = b, a while (0 < a): a, b = b % a, a return b a = int(input("Adjon meg egy szamot: ")) b = int(input("Adjon meg egy masik szamot: ")) print(Lnko(a, b)) ``` ## Matematikai alkalmazások ### Bézout-lemma A Bézout-lemma szerint az a és a b számok legnagyobb közös osztója előállítható, mint g = sa + tb, ahol s és t egész számok. Másképpen szólva mindig lehetséges olyan s és t egészeket találni, hogy g = sa + tb. Az s és a t a q₀, q₁, ... hányadosokból számítható, az algoritmus megfordításával. Elindulva visszafelé, g kifejezhető a q_N−1 hányadossal és a két korábbi r_N−2 és r_N−3 maradékkal: g = r_N−1 = r_N−3 − q_N−1 r_N−2 . Ezek a maradékok hasonlóan írhatók fel: r_N−2 = r_N−4 − q_N−2 r_N−3 és r_N−3 = r_N−5 − q_N−3 r_N−4 . Visszahelyettesítve kapjuk a g legnagyobb közös osztót mint r_N−4 és r_N−5 lineáris kombinációját. Ezt folytatjuk, amíg el nem érünk az első két számhoz: r₂ = r₀ − q₂ r₁ r₁ = b − q₁ r₀ r₀ = a − q₀ b. Az összes r₀, r₁, ... maradék helyettesítése után kifejezzük g-t, mint a és b lineáris összegét: g = sa + tb. A Bézout-lemma és az euklideszi algoritmus általánosítható az euklideszi tartományokra (normált, nullosztómentes, nem nullgyűrű). ### Főideálok és a hozzájuk kapcsolódó problémák A Bézout-lemma egy újabb definíciót ad a legnagyobb közös osztóra. Tekintsük azokat a számokat, amelyek kifejezhetők ua + vb alakban, ahol u, v egészek. Mivel a és b is osztható g-vel, azért ezek a számok is oszthatók lesznek g-vel. Más szavakkal, a halmaz minden eleme többszöröse g-nek, ami a és b összes közös osztójára igaz, de a g az egyetlen közös osztó, amely eleme ennek a halmaznak, mivel a Bézout-lemma által megadott egészek megfelelnek. Egy kisebb közös osztó nem lehet a halmazban, mivel annak minden eleme osztható kell, hogy legyen g-vel. Továbbá a legnagyobb közös osztó minden többszöröse kifejezhető lineáris kombinációként, u = ms és v = mt választással, ahol s és t a Bézout-lemma által megadott egészek. Ez látható, ha a lemma egyenletét megszorozzuk m-mel: mg = msa + mtb. Ezért az ua + vb alakú számok halmaza megegyezik g többszöröseinek halmazával. Azaz két egész egész együtthatós lineáris kombinációinak halmaza megegyezik legnagyobb közös osztójuk többszöröseinek halmazával. A gyűrűelméletben azt mondják, hogy a legnagyobb közös osztó a két szám által generált ideál generátora. Ez vezetett a főideál és a főideálgyűrű fogalmához. Ez alapján egy további probléma is megoldható. Az öntögetési feladatokban adva van két edény, a és b űrtartalommal. Egy harmadik, elég nagy térfogatú edényben hozzátöltéssel és elvétellel bármely ua + vb űrtartalom kimérhető. Ezek mind g = lnko(a, b) többszörösei. ### Kiterjesztett euklideszi algoritmus A kiterjesztett algoritmus a legnagyobb közös osztó mellett a Bézout-lemmában szereplő együtthatókat is számolja. Ez két rekurzív egyenletet ad az algoritmushoz: s_k = s_k−2 − q_ks_k−1 t_k = t_k−2 − q_kt_k−1 ahol a kezdőértékek: s₋₂ = 1, t₋₂ = 0 s₋₁ = 0, t₋₁ = 1. A rekurzióval az s = s_N és t = t_N, ahol N+1 az algoritmus utolsó lépése, amikor r_N+1 = 0. A megközelítés helyessége teljes indukcióval bizonyítható. Feltesszük, hogy az algoritmus helyesen működik a k − 1. lépésig, azaz r_j = s_j a + t_j b minden k-nál kisebb j-re. A k-adik lépésből adódik, hogy r_k = r_k−2 − q_kr_k−1. Mivel a rekurziós képlet korrekt r_k−2 és r_k−1 esetén, ez kifejezhető s és t segítségével: r_k = (s_k−2 a + t_k−2 b) − q_k(s_k−1 a + t_k−1 b Átrendezve kapjuk a rekurziós képletet k-ra: r_k = s_k a + t_k b = (s_k−2 − q_ks_k−1) a + (t_k−2 − q_kt_k−1) b. ### Mátrixmódszer A kiterjesztett algoritmusban szereplő s és t megtalálható az ekvivalens mátrixmódszerrel is. Az algoritmus egyenletei a = q₀ b + r₀ b = q₁ r₀ + r₁ ... r_N−2 = q_N r_N−1 + 0 írhatók úgy is, hogy egy kétszer kettes mátrixot megszorozzuk a két dimenziós maradékvektorral: <math> \begin{pmatrix} a \\ b \end{pmatrix} = \begin{pmatrix} q_0 & 1 \\ 1 & 0 \end{pmatrix} \begin{pmatrix} b \\ r\_{0} \end{pmatrix} = \begin{pmatrix} q_0 & 1 \\ 1 & 0 \end{pmatrix} \begin{pmatrix} q_1 & 1 \\ 1 & 0 \end{pmatrix} \begin{pmatrix} r_0 \\ r_1 \end{pmatrix} = \cdots = \prod\_{i=0}^N \begin{pmatrix} q_i & 1 \\ 1 & 0 \end{pmatrix} \begin{pmatrix} r\_{N-1} \\ 0 \end{pmatrix} \\. </math> Reprezentáljuk az összes hányadosmátrix szorzatát M-mel: <math> \mathbf{M} = \begin{pmatrix} m\_{11} & m\_{12} \\ m\_{21} & m\_{22} \end{pmatrix} = \prod\_{i=0}^N \begin{pmatrix} q_i & 1 \\ 1 & 0 \end{pmatrix} = \begin{pmatrix} q_0 & 1 \\ 1 & 0 \end{pmatrix} \begin{pmatrix} q_1 & 1 \\ 1 & 0 \end{pmatrix} \cdots \begin{pmatrix} q\_{N} & 1 \\ 1 & 0 \end{pmatrix} \\. </math> ezzel az algoritmus a következő alakra egyszerűsödik: <math> \begin{pmatrix} a \\ b \end{pmatrix} = \mathbf{M} \begin{pmatrix} r\_{N-1} \\ 0 \end{pmatrix} = \mathbf{M} \begin{pmatrix} g \\ 0 \end{pmatrix} \\. </math> Ahhoz, hogy a g legnagyobb közös osztót kifejezzük, az egyenlet mindkét oldalát meg kell szorozni M inverzével. Az M inverze létezik, hiszen determinánsa (−1)^N+1, mivel megegyezik a hányadosmátrixok determinánsainak szorzatával, amelyek mindegyike mínusz egy. Ekkor az egyenlet megoldása: <math> \begin{pmatrix} g \\ 0 \end{pmatrix} = \mathbf{M}^{-1} \begin{pmatrix} a \\ b \end{pmatrix} = (-1)^{N+1} \begin{pmatrix} m\_{22} & -m\_{12} \\ -m\_{21} & m\_{11} \end{pmatrix} \begin{pmatrix} a \\ b \end{pmatrix} \\. </math> Az első egyenlet szerint =g = (−1)^N+1 ( m₂₂ a − m₁₂ b), így s = (−1)^N+1m₂₂ és t = (−1)^Nm₁₂. Hatékonysága megegyezik a rekurzív algoritmusformáéval. ## Eukleidész lemmája és az egyértelmű prímtényezős felbontás A Bézout-egyenlőség lényeges szerepet kap az euklideszi algoritmus több alkalmazásában, például az egyértelmű prímtényezőkre bontásban. Ennek bemutatására: Legyen az L szám két tényező szorzata, L = uv. Ekkor, ha L osztható egy w számmal, és ez relatív prím u-hoz, akkor osztója v-nek. Ez a következő gondolatmenettel belátható: Ha u és w relatív prímek, akkor van s és t, hogy 1 = su + tw a Bézout-egyenlőség miatt. Az egyenletet v-vel szorozva: v = suv + twv = sL + twv Mivel w a jobb oldal minden tagjának osztója, azért osztója kell, hogy legyen a bal oldalnak. Speciálisan, ha egy prímszám osztója L-nek, akkor L valamelyik tényezőjének is osztója kell, hogy legyen. Egy másik megfordítás szerint, ha a₁, a₂, ..., a_n relatív prímek w-hez, akkor szorzatuk is relatív prím w-hez. Mindezekkel már könnyen belátható a prímtényezős felbontás egyértelműsége. Tegyük fel indirekt, hogy az L egész számnak két lényegileg különböző prímtényezős felbontásában m, illetve n tényező szerepel, azaz L = p₁p₂...p_m = q₁q₂...q_n . Mivel minden p osztója L-nek, azért legalább egy q-nak osztójának kell lennie; de mivel prím, ezért lényegében meg kell vele egyeznie. Minden p-t és q-t megvizsgálva mindegyik prímnek megtaláljuk a másik oldalon a lényegi megfelelőjét. Ez ellentmondás, így lényegében egyértelmű a felbontás, eltekintve a prímek sorrendjétől és előjelétől. ### Lineáris diofantoszi egyenletek A diofantoszi egyenletek azok, amelyek megoldásaként csak egész számok fogadhatók el. A név a Kr. e. 3. századi Diofantoszra utal. A lineáris két ismeretlenes alakja ax + by = c A diofantoszi egyenletben a, b, c, x és y egész számok, és a, b és c adottak. Moduláris aritmetikával: ax ≡ c mod b. Legyen g az a és a b legnagyobb közös osztója. Ekkor ax + by mindkét tagja osztható g-vel, így az egyenlet csak akkor oldható meg, ha c is osztható g-vel. Ekkor mindkét oldalt leosztva c/g-vel visszajutunk a Bezout-egyenlethez: sa + tb = g ahol s és t a kiterjesztett euklideszi algoritmussal található meg. Innen kapunk egy megoldást: x₁ = s (c/g) és y₁ = t (c/g). Egy lineáris diofantoszi egyenletnek vagy nincs megoldása, vagy végtelen sok megoldása van. Ennek belátására legyen két megoldás az (x₁, y₁) és az (x₂, y₂), ahol ax₁ + by₁ = c = ax₂ + by₂ vagy ekvivalenesen a(x₁ − x₂) = b(y₂ − y₁). Emiatt a két x közötti legkisebb különbség b/g, és az y megoldások közötti legkisebb különbség a/g. Ezzel a megoldások: x = x₁ − bu/g y = y₁ + au/g Ha megengedett, hogy u befussa az egészeket, akkor egy megoldásból végtelen sok nyerhető. Ha a megoldásokat a pozitív egészekre korlátozzuk, akkor ez véges megoldásszámot ad. Ezzel a korláttal a lineáris diofantoszi egyenletrendszerek még alulhatározva is véges számú megoldást adnak. Ez különbözik attól az esettől, amikor a megengedett megoldások nemcsak egészek lehetnek. ### Kínai maradéktétel Az euklideszi algoritmus használatával lineáris diofantoszi egyenletrendszerek oldhatók meg. A kínai maradéktétel éppen ilyen egyenletrendszerekkel foglalkozik. Ha a szám egy megadott határnál kisebb, akkor ábrázolható a jegyei helyett relatív prím modulusokkal vett maradékaival: <math> \begin{align} x_1 & \equiv x \bmod m_1 \\ x_2 & \equiv x \bmod m_2 \\ & \vdots \\ x_N & \equiv x \bmod m_N\\. \end{align} </math> ahol m_i-k az egyes modulusok, és x_i a hozzájuk tartozó maradékok. Az egyenletrendszer megoldásához ki kell számítani az x egész számot, illetve maradékosztályt modulo M, ahol M a modulusok szorzata. Legyen most M_i a következő: $M_i = \frac{M}{m_i}.$ Ekkor minden M_i a modulusok szorzata, kivéve az m_i modulust. A megoldás azon múlik, hogy találjunk h_i számokat, hogy $M_i h_i \equiv 1 \bmod m_i\,.$ Ezekkel a h_i számokkal minden, M-nél kisebb egész x rekonstruálható maradékaiból az $x \equiv (x_1 M_1 h_1 + x_2 M_2 h_2 + \cdots + x_N M_N h_N) \bmod M \,.$ egyenlet alapján. Definíciójuk szerint a h_i számok az M_i inverzei, amelyek kiszámíthatók az euklideszi algoritmussal. ### Stern–Brocot-fa Az euklideszi algoritmussal a pozitív racionális számok halmaza végtelen bináris keresőfába rendezhető; ezt Stern–Brocot-fának nevezik. A gyökérnél helyezkedik el az 1, a többi szám helye a számláló és a nevező legnagyobb közös osztójának kiszámításával határozható meg az euklideszi algoritmus eredeti formája szerint. Ha a két szám közül az elsőt kell helyettesíteni, akkor jobbra kell lépni, ha a másodikat, akkor balra. Ha az algoritmusnak vége, akkor a számot helyben találjuk. A lépések nem függnek attól, hogy a szám milyen alakban van. Ez arra használható, hogy belássuk, a pozitív racionális számok egyszer jelennek meg a fában. Például a 3/4 eléréséhez egyet balra, majd kettőt jobbra kell lépni: <math> \begin{align} `& \operatorname{lnko}(3,4) & \leftarrow \\` = & \operatorname{lnko}(3,1) & \rightarrow \\ # & \operatorname{lnko}(2,1) & \rightarrow \\ & \operatorname{lnko}(1,1). \end{align} </math> Az euklideszi algoritmusnak hasonló a kapcsolata a Calkin–Wilf-fával, de ott az irány fordított: a számtól elindulva kell eljutni az egyhez. ### Lánctörtek Az euklideszi algoritmus kapcsolatba hozható a lánctörtekkel. Az egyenletek írhatók úgy is, mint <math> \begin{align} \frac{a}{b} &= q_0 + \frac{r_0}{b} \\ \frac{b}{r_0} &= q_1 + \frac{r_1}{r_0} \\ \frac{r_0}{r_1} &= q_2 + \frac{r_2}{r_1} \\ & {}\\ \vdots \\ \frac{r\_{k-2}}{r\_{k-1}} &= q_k + \frac{r_k}{r\_{k-1}} \\ & {}\\ \vdots \\ \frac{r\_{N-2}}{r\_{N-1}} &= q_N\\. \end{align} </math> Megfigyelhető, hogy a jobb oldal utolsó tagja a bal oldal inverze. Így az első két egyenlet írható úgy is, mint $\frac{a}{b} = q_0 + \cfrac{1}{q_1 + \cfrac{r_1}{r_0}} \,.$ A harmadik egyenletben behelyettesítve az r₁/r₀ hányadossal: $\frac{a}{b} = q_0 + \cfrac{1}{q_1 + \cfrac{1}{q_2 + \cfrac{r_2}{r_1}}}\,.$ Az r_k/r_k−1 végső arány helyettesíthető a következő egyenlet szerint, egészen az utolsó egyenletig. A végeredmény egy lánctört: $\frac{a}{b} = q_0 + \cfrac{1}{q_1 + \cfrac{1}{q_2 + \cfrac{1}{\ddots + \cfrac{1}{q_N}}}} = [ q_0; q_1, q_2, \ldots , q_N ] \,.$ A fenti példában, amelyben kiszámítottuk az lnko(1071, 462) legnagyobb közös osztót, a hányadosok rendre 2, 3 és 7 voltak. Így az 1071/462 lánctört alakja: $\frac{1071}{462} = 2 + \cfrac{1}{3 + \cfrac{1}{7}} = [2; 3, 7]$ amiről ellenőrző számolással is meggyőződhetünk. ### Faktorizáció A legnagyobb közös osztó kiszámítása több faktorizáló algoritmus lényegi eleme, így tartalmazza Pollard rhó algoritmusa, Shor algoritmusa, Dixon faktorizációs módszere és a Lenstra elliptikus görbe faktorizáció. Ezekben az euklideszi algoritmus a legnagyobb közös osztó megtalálására szolgál. A lánctört-faktorizáció lánctörteket használ, amelyek az euklideszi algoritmussal számíthatók ki. ## Általánosításai Habár az algoritmus eredeti alakjában a természetes számok legnagyobb közös osztóját számítja ki, általánosítható több különböző matematikai objektumra is, mint racionális számok, polinomok, kvadratikus egészek, és Hurwitz-kvaterniók.Az utóbbi esetben az euklideszi algoritmussal bizonyítható az egyértelmű faktorizáció, amely prím elemek helyett felbonthatatlanok szorzatára való lényegében egyértelmű felbontást jelenti. ### Racionális számok Euklidesz valós (nem feltétlenül racionális) számokra terjesztette ki az algoritmust, és azt vizsgálta, hogy található-e két adott (a és b) valós számhoz olyan g valós szám, hogy a és b felírhatók g egész többszöröseként. Ha az egyik szám a, a másik b, akkor van m és n egész szám, amellyel a = mg és b = ng. Ezek ugyanúgy találhatók meg, mint az egészeknél az s és a t együtthatók, amelyekkel sa + tb = 0. Eukleidész ezt az algoritmust használta a nem összemérhető szakaszok tanulmányozására. A racionális számok euklideszi algoritmusa abban különbözik az egészektől, hogy a maradék lehet tört, de a hányadosnak egésznek kell lennie. Ha mindkét szám racionális, akkor az algoritmus előbb-utóbb véget ér, hiszen a közös mértékegység létezik, ami közös nevezőre hozással belátható. Valós számokra rátérve ha azonban egyik, vagy mindkettő irracionális, akkor az algoritmus nem ér véget, ez végtelen lánctörtként írható le. A maradékokat itt is r_k jelöli, a hányadosok q_k-k. Az a/b = mg/ng = m/n tört lánctört alakja: [q₀; q₁, q₂, ..., q_N]. Ha az a/b arány irracionális, akkor végtelen lánctörtet kapunk, amelynek lánctört alakja [q₀; q₁, q₂, ...]. Például az aranymetszés arányszáma φ = [1; 1, 1, ...], és a 2 négyzetgyöke [1; 2, 2, ...]. Valós számokon az algoritmus leállása nulla valószínűségű, ugyanis majdnem minden valós szám irracionális.. A lánctörtek kezdeti szakaszai (k lépés után [q₀; q₁, q₂, ..., q_k]) közelítést adnak az irracionális számokra, ami hosszabb kezdeti szakasszal javítható. A közelítés egyszerű tört alakra hozva éppen m_k/n_k, amelyek konvergens sorozatot alkotnak. A számláló és a nevező relatív prím, és a következő rekurzív szabály érvényes rájuk: m_k = q_k m_k−1 + m_k−2 és n_k = q_k n_k−1 + n_k−2 ahol m₋₁ = n₋₂ = 1 és m₋₂ = n₋₁ = 0 a rekurzió kezdőértékei. Az m_k/n_k konvergens sorozat a legjobb racionális számokból álló közelítő sorozat az a/b-hez az n_k nevezővel: <math> \left\|\frac{a}{b} - \frac{m_k}{n_k}\right\| \< \frac{1}{n_k^2}. </math> ### Polinomok Az egy változós polinomok adott gyűrű fölött gyűrűt alkotnak. A gyűrű lehet például az egész számok, a racionális vagy a valós számok. Az ezek fölötti polinomok azok, amelyeknek együtthatói az adott számkörből valók, így az egész, a racionális és a valós együtthatós polinomok összeadhatók, kivonhatók és szorozhatók, és az eredmény polinomok együtthatói is a megfelelő számkörből valók. Definiálható a maradékos osztás is. A következőkben testek fölötti polinomokról lesz szó, vagyis az együtthatókat még osztani is lehet. A polinomok körében a prímszámok megfelelői a felbonthatatlanok, más néven irreducibilis polinomok. Két polinom, a(x) és b(x) legnagyobb közös osztója az egész számokhoz hasonlóan definiálható az irreducibilis felbontásuk segítségével, és meghatározható az euklideszi algoritmussal. Az eljárás hasonlít az egészekéhez. A k-adik lépésben a q_k(x) hányados és az r_k(x) maradék polinom eleget tesz az r_k−2(x) = q_k(x) r_k−1(x) + r_k(x) rekurzív egyenletnek, ahol r₋₂(x) = a(x) és r₋₁(x) = b(x). A hányados polinom q_k(x) r_k−1 együtthatóját úgy választják, hogy megegyezzen r_k−2(x) legmagasabb fokú tagjával; ez biztosítja, hogy a maradékok foka csökkenjen. Ezzel belátható, hogy az euklideszi algoritmus véget ér. Az utolsó nem nulla maradék lesz a polinomok legnagyobb közös osztója. Például vegyük a következő, másodfokú polinomok szorzatára bomló polinomokat: a(x) = x⁴ − 4x³ + 4 x² − 3x + 14 = (x² − 5x + 7)(x² + x + 2 és b(x) = x⁴ + 8x³ + 12x² + 17x + 6 = (x² + 7x + 3)(x² + x + 2). Az első maradék az a(x) / b(x) osztást elvégezve r₀(x) = x³ + (2/3) x² + (5/3) x − (2/3). A következő lépésben b(x)-et osztjuk r₀(x)-szel, és maradékként r₁(x) = x² + x + 2 adódik. Végül az r₀(x) osztás r₁(x)-szel nullát ad maradékul, így az algoritmus véget ér. Több alkalmazás is átvihető az egészekről a polinomokra, így megoldhatók vele lineáris diofantoszi egyenletrendszerek a polinomokra, és szimultán lineáris kongruenciarendszerek is. A polinomokra is definiálhatók lánctörtek, és a lánctörtbe fejtés is elvégezhető. De vannak más alkalmazások is, például a Sturm-láncok egy adott intervallumban keresik a polinom gyökeit. Ennek további felhasználási területei vannak a vezérléselméletben a Routh–Hurwitz stabilitási kritérium. A fentiek akkor is alkalmazhatók, ha az együtthatók a véges testek elemei, vagy lehetnek más, általánosabb testből. ### Gauss-egészek A Gauss-egészek α = u + vi alakú komplex számok, ahol u és v valós egészek, és i a képzetes egység.Az euklideszi algoritmus bevezetésével megmutatható, hogy egyértelműen bomlanak fel, ahogy azt a fenti Bézout-egyenlőség is mutatja. Ezt aztán több alkalmazásban is felhasználják, mint a pitagoraszi számhármasok előállítása. A tételek gyakran máshogy is bizonyíthatók, az euklideszi algoritmus kényelmi eszköz. A Gauss-egészekre használt euklideszi algoritmus majdnem ugyanaz, mint a valós egészekre használt. Itt a q_k hányadost és az r_k maradékot úgy választják, hogy r_k = r_k−2 − q_k r_k−1, ahol α, β kiindulási Gauss-egészek, és r_k−2 = α, r_k−1 = β. A maradékok nagyságának csökkenését a komplex abszolút értékben mérik, tehát \|r_k\| \< \|r_k−1\| valós nem negatív egészek, ami ahhoz kell, hogy bizonyítható legyen az algoritmus végessége. A maradékok és a hányadosok Gauss-egészek. A q_k maradékokat általában úgy számolják, hogy az α/β pontos arány valós és képzetes részét egészekre kerekítik. Az utolsó nem nulla maradék lnko(α,β), a legnagyobb abszolút értékű Gauss-egész, amely mindkét kiindulási számnak osztója. Ez lényegében egyértelmű, azaz egységgel szorzás erejéig egyértelmű. Az egységek ±1 és ±i. Több alkalmazás is átvihető Gauss-egészekre, például a lineáris diofantoszi egyenletek és a szimultán kongruenciarendszerek megoldása. A lánctörtbe fejtés is elvégezhető. ### Euklideszi gyűrűk Az euklideszi gyűrűk kommutatív gyűrűk, amelyekben euklideszi norma biztosítja, hogy elvégezhető az euklideszi algoritmus. Ez egy f leképezés a gyűrű elemein, amely az összes elemet a nem negatív egész számokra képezi le. Teljesíti továbbá azt is, hogy ha a és b a gyűrű nullától különböző elemei, akkor van olyan q és r elem, hogy a = qb + r és f(r) \< f(b). Ilyen norma a polinomoknál a fok és a Gauss-egészeknél az abszolút érték négyzete. A számelmélet alaptétele minden euklideszi gyűrűben bizonyítható. Ez azt jelenti, hogy minden nullától különböző elem lényegében egyértelműen felbontható irreducibilis elemek szorzatára. Ezzel a tulajdonsággal az euklideszi gyűrűk egyértelmű faktorizációs gyűrűk. Megfordítva azonban nem minden egyértelmű faktorizációs gyűrű euklideszi. Az egyértelmű faktorizációs gyűrűkben létezik a legnagyobb közös osztó, bár ez nem mindig található meg euklideszi algoritmussal. Az euklideszi gyűrűk , azaz integritási tartományok, ahol minden ideál főideál. A főideálgyűrűk azonban nem biztos, hogy euklideszi gyűrűk. Az euklideszi gyűrűkben az egyértelmű irreducibilis felbontás több alkalmazásban is hasznos. Például a Gauss-egészekkel kényelmesen megadhatók a pitagoraszi számhármasok. Ezen felbuzdulva Gabriel Lamé hasonlóval próbálkozott 1847-ben, amikor a nagy Fermat-tételt próbálta bizonyítani. Joseph Liouville javaslatával foglalkozott az euklideszi algoritmus hatékonyságával is. Bizonyítása azon a feltevésen alapult, hogy az x + ωy alakú számok egyértelműen faktorizálhatók, ahol x, y egészek, és ω = e^2iπ/n n-edik komplex egységgyök, azaz ωⁿ = 1. Az alapfeltevés azonban nem igaz minden n-re, így Ernst Kummer az ideális számok bevezetésével próbálta javítani a hibát, ami alapján Richard Dedekind megalapozta az ideálok fogalmát. #### Kvadratikus egészek A kvadratikus testek egészgyűrűi segítenek bemutatni az euklideszi gyűrűket. A kvadratikus testek a racionális számtest $\mathbb{Q}(\sqrt{D})$ alakú másodfokú bővítései, ahol D négyzetmentes egész szám. Egy adott kvadratikus test egészgyűrűjének elemeit kvadratikus egészeknek nevezzük. Adott D-re a kvadratikus egészek tehát az algebrai egészek gyűrűjének részgyűrűjét alkotják. Az egészgyűrű elemeit D = −1 esetben Gauss-egészeknek, D = −3 esetben Eisenstein-egészeknek nevezzük. Minden kvadratikus egész felírható $u+v\sqrt{D}$ alakban, ahol u és v egész vagy félegész. (Az utóbbi csak akkor fordulhat elő, ha D 4-gyel osztva egyet ad maradékul, és u és v csak egyszerre lehet félegész.) A Gauss-egészek normafogalma kézenfekvő módon általánosítható a kvadratikus egészek körében: $u+v\sqrt{D}$ normája $(u+v\sqrt{D})(u-v\sqrt{D})=u^2-Dv^2$. Kimutatható, hogy a kvadratikus egész gyűrűk ezzel a normával pontosan akkor euklidesziek, ha D = −11, −7, −3, −2, −1, 2, 3, 5, 6, 7, 11, 13, 17, 19, 21, 29, 33, 37, 41, 57 vagy 73. Elképzelhető persze, hogy a kvadratikus egészek gyűrűje valamilyen, a fentiektől különböző D értékre is euklideszi gyűrű valamilyen más normával. Nem ismert, hogy mely D-kre található ilyen euklideszi norma, de egy 1994-es eredmény szerint D = 69-re a kvadratikus egészek euklideszi gyűrűt alkotnak. Weinberger 1973-ban bizonyította, hogy D\>0 esetén a kvadratikus gyűrűk pontosan akkor euklidesziek, ha főideálgyűrűk, feltéve, hogy az általánosított Riemann-hipotézis teljesül. ### Nem kommutatív gyűrűk Nem kommutatív gyűrűkben is alkalmazható az euklideszi algoritmus, például a Hurwitz-kvaternióknál. Legyen α és β a gyűrű két eleme. Ekkor δ jobb oldali közös osztó, ha van ξ és η eleme a gyűrűnek, hogy α = ξδ és β = ηδ. Hasonlóan, δ bal oldali közös osztó, ha α = δξ és β = δη. Mivel a szorzás nem kommutatív, az euklideszi algoritmus sem szimmetrikus, bal és jobb oldali változata van, a megfelelő oldali legnagyobb közös osztó keresésére. A jobb oldali változat első lépése: ρ₀ = α − ψ₀β = (ξ − ψ₀η)δ ahol ψ₀ a hányados, és ρ₀ a maradék. Az egyenlet szerint α és β jobb oldali közös osztói a ρ₀ maradéknak is osztói. A bal oldali változat hasonlóan kezdődik: ρ₀ = α − βψ₀ = δ(ξ − ηψ₀) . A következő lépésekben az elemek szerepe a kommutatív esethez hasonlóan változik, de itt végig a jobb vagy a bal változatot kell használni ahhoz, hogy megtaláljuk a jobb vagy a bal legnagyobb közös osztót. Euklideszi tartományokban van az elemeknek olyan mérete, amely végig csökken. Ez biztosítja az algoritmus végességét, ha a méretek nem csökkenhetnek a végtelenségig. A legtöbb alkalmazás működik a nem kommutatív esetben is. A Bézout-lemma szerint a jobb és a bal legnagyobb közös osztó kifejezhető lineáris kombinációként, azaz vannak σ és τ gyűrűelemek, hogy a jobb legnagyobb közös osztó Γ_right = σα + τβ vagy a legnagyobb bal közös osztó Γ_left = ασ + βτ . Ezek felhasználhatók a diofantoszi egyenletek és a szimultán kongruenciarendszerek megoldásához. Ezen alapszik a négynégyzetszám-tétel egy bizonyítása kvaterniókkal. ## Története Az euklideszi algoritmus az egyik legrégebb óta használt algoritmus. Eukleidész Elemek című művében a 7. és a 10. könyv tartalmazza. A 7. könyvben a pozitív egész számok, a 10. kötetben a szakaszok euklideszi algoritmusát tárgyalja. Mai szóhasználattal ez a valós számokra vonatkozó algoritmus, azonban akkoriban csak a racionális számokkal foglalkoztak. A valós számokkal területet, térfogatot és egyebeket is jelölnek, amelyek nem válthatók át egymásba, és amelyekkel nem végezhető el az algoritmus. A szakaszok euklideszi algoritmusa geometriai, és a leghosszabb közös mértékegységet találja meg, ha van olyan. Az algoritmust valószínűleg nem Eukleidész találta ki. Az Elemekben korának matematikai ismereteit gyűjtötte össze. B. L. van der Waerden matematikus és történész szerint a 7. könyv számelméleti részei a pitagoreusoktól származnak. Az algoritmus helyességét valószínűleg Knidoszi Eudoxosz bizonyította először Kr. e. 375 körül. Az algoritmus valószínűleg Eudoxosz előtt is ismert volt, az ἀνθυφαίρεσις szakkifejezés (anthyphairesis, kölcsönös kivonás) szakkifejezés alapján. Ez Arisztotelész és Eukleidész műveiben is megtalálható. Néhány évszázaddal később Kínában és Indiában is felfedezték az euklideszi algoritmust, és használták diofantoszi egyenletek megoldására, amelyek a csillagászatból adódtak, hogy pontosabb naptárt készíthessenek. Árjabhata indiai csillagász és matematikus írta le az 5. század végén a diofantoszi egyenletek megoldására. A kínai maradéktétel egy speciális esetét a című mű írta le, de a tétel általános leírását adta 1247-es könyvében, amelynek címe (數書九章, Értekezés a matematikáról kilenc részben). Európában sokáig csak az Elemek című műből ismerték az algoritmust. Bachet 1624-ben írt róla (Problèmes plaisants et délectables, második kiadás). Leírta, hogy lánctörtbe fejtéshez és diofantoszi egyenletek megoldásához használják. A kibővített euklideszi algoritmusról az angol matematikus Nicholas Saunderson írt először, aki Roger Cotesnak tulajdonította, mint a lánctörtbe fejtés hatékony eszközét. A 19. században újabb számköröket vezettek be. Az euklideszi algoritmus hatékony eszköznek bizonyul a Gauss-egészek és az Eisenstein-egészek körében is. 1815-ben Carl Gauss az euklideszi algoritmussal bizonyította a Gauss-egészek egyértelmű felbontását, habár az eredményt csak 1832-ben jelentette meg. Az 1801-ben kiadott Disquisitiones Arithmeticae csak a lánctörtekkel kapcsolatban említi meg az algoritmust. Peter Gustav Lejeune Dirichlet-től származik az a kijelentés, hogy az euklideszi algoritmus a számelmélet nagy részének alapja. Kimutatta, hogy az egyértelmű faktorizáció minden olyan számkörben teljesül, ahol az euklideszi algoritmus alkalmazható. Számelméleti előadásait Richard Dedekind szerkesztette össze és bővítette ki. Dedekind az algoritmus segítségével tanulmányozta az algebrai egészeket, a számok új általános típusát. A Gauss-egészek egyértelmű felbontására alapozva bizonyította be a kétnégyzetszám-tételt. Definiálta az euklideszi gyűrű fogalmát. Az euklideszi gyűrűben nemcsak az igaz, hogy a faktorizáció egyértelmű, hanem van norma is. Ez biztosítja, hogy az euklideszi algoritmus véges. A 19. század végén Dedekind ideáljai háttérbe szorították az euklideszi algoritmust. Az algoritmus további alkalmazási lehetőségeit is feltárták a 19. században. Charles Sturm 1829-ben megmutatta, hogy a Sturm-láncok módszerében is hasznos a polinomok adott intervallumba eső valós gyökeinek kiszámításában. Az euklideszi algoritmus volt az első egészrelációs algoritmus, amellyel összemérhető számok közötti arányokat lehetett egészek közötti arányként meghatározni. Ezt később továbbiak követték, mint Helaman Ferguson és R.W. Forcade (1979) algoritmusa, illetve a Lenstra–Lenstra–Lovász-algoritmus. 1969-ben Cole és Davie egy kétszemélyes játékot alkotott az euklideszi algoritmusra alapozva, ez a The Game of Euclid. Lényege, hogy a két kupac közül a kisebb többszöröseinek megfelelő számú követ lehet elvenni. Az nyer, akinek sikerül az egyik kupacot kiürítenie. A játéknak van nyerő stratégiája. ## Fordítás [Algoritmusok](Kategória:Algoritmusok "wikilink") [Számelmélet](Kategória:Számelmélet "wikilink")

Oulu (település)

Oulu () Finnország hatodik legnépesebb városa. Lényegében a legnagyobb vidéki város a dél-finnországi részeket kivéve, nagy vonzáskörzetű regionális központ. A Botteni-öböl partján, az Oulu-folyó () torkolatánál helyezkedik el, ami a kereskedelem szempontjából régóta fontos hely. Neve a számi nyelvből ered, jelentése „árvíz” (de egyéb etimológiai elképzelések is vannak). ## Földrajz ### Éghajlat A város éghajlata egy észak-közép-finnországi, tengerparti városhoz méltó. Oulu már az ún. tajga északi határán fekszik. A környéken előforduló fa szinte kizárólag a fenyő és a nyírfa. A talaj jellegzetesen mocsaras, zuzmós, mohás. Az erdőkben nehéz a járás, mivel az aljnövényzet a tajgára jellemző vastag, süppedős párnákat alakít ki. Oulu környékén a fenyők a hidegebb éghajlat miatt kisebbek, mint délebbre, de a tundra feljebb kezdődik csak el. Az éghajlat inkább kontinentális, mivel a Botteni-öböl hatása csak egy kis hőmérséklet-emelkedés, az Atlanti-óceán felől jövő frontokat a Skandináv-hegység tompítja. Az első fagy már szeptemberben beköszönthet, az első hó pedig már október végén is megjöhet. December elejétől általában állandó fagy és rendszeres hóesés van, amely egészen március közepéig tart. A csapadék télen nem túl sok, így általában 60 cm körüli hómennyiség gyűlik össze az olvadásig. Rendszeresen előfordulnak -20 és -30 °C közötti hidegek, akár nappal is, hiszen a nap télen nem sokat melegít, de hidegebb teleken -30 °C alá is mehet a hőmérséklet. Télen a hőmérséklet ingadozását inkább az időjárási frontok határozzák meg, a napszakok váltakozását alig követi. A tenger (Botteni-öböl) általában befagy, ezért közlekedésre is használják a szigetvilágra igyekvők. Akár autóval is átkelhetünk a befagyott tengeren, mert 60–100 cm-es az átlagos jégvastagság. A napforduló idején a nap csak néhány órát van fenn az égen. Sarki fény relatíve gyakran van: évente párszor, egy-egy órán keresztül. A téli hónapok közül talán a március a legkellemesebb. Ekkor csak éjjel van nagyon hideg, nappal kellemesebb az idő. Csapadék alig van és a napnak erős a fénye. A nappalok és éjszakák hossza nagyjából megegyezik, hisz ez a tavaszi nap-éj egyenlőség hónapja. Ez azt is jelenti, hogy ekkor Ouluban sem hosszabbak, és nem is rövidebbek a nappalok, mint máshol, ugyanakkor a nappalok ilyenkor sokkal nagyobb iramban hosszabbodnak, mint délebbre. Március végétől elkezd olvadni és május elejére nagyjából eltűnik a hó. Közben az utak nagyon jegesek lehetnek, ez a hosszú hóolvadás a finn év talán legkellemetlenebb időszaka. Május elejére a jég nagy része is elolvad, bár a tavakon, tengereken május végéig megmaradhat. Találkoztak még június elején is kisebb jéghegyekkel az öbölben. A tavaszi rügyfakadás nem olyan látványos, mivel a legtöbb fa fenyő, virágos fa alig van. Mindenesetre minden virágzás jóval később van, mint Közép-Európában. Nyáron előfordulhat, hogy 30 °C közelébe emelkedik a hőmérséklet, de 20 °C felett már „strandidő”-nek számít. A tenger és a tavak vize legfeljebb 20 °C-os, de 10 °C felett rendszerint már fürdenek benne. A legrövidebb éjszakákon (fehér éjszakák), Johannus környékén a nap körülbelül egy órára lemegy a horizont alá, de az ég alja északon még ekkor is erősen dereng, tehát csak szürkület van. Gyakorlatilag a szabad ég alatt is lehet éjjel könyvet olvasni. Nyáron nagyon sok a szúnyog, minél északabbra és minél természetibb környezetbe megyünk, annál több. A szúnyogirtás itt gyakorlatilag reménytelen vállalkozás, emiatt helyileg alkalmaznak szúnyogriasztót. A nyár csak augusztusig tart. Augusztus első hete még sokszor „igen” meleg, de aztán ősziesre fordul az idő. Ez a legcsapadékosabb hónap. A városban levő sok park, patak talán ősszel a legszebb, amikor a sárguló levelektől a város a legszínesebb arcát mutatja. Október végén nem ritka az erős fagy és a jelentősebb hóesés, amely azonban általában még a legközelebbi melegebb napokban elolvad. December elejére lassan beáll az igazi tél. ## Történelem Oulut a „bosszú ördögi köre” hozta létre. Amikor a karéliaiak 1555-ben az Oulujärvi tó közelében megöltek 400 finnt, I. Gusztáv svéd király 200 fős hadsereget indított Ouluba, hogy bosszút álljanak értük. Az expedíció sikertelen volt, de a csapatok egy nagy fegyverraktárat hagytak a később Linnansaarinak (Erőd-sziget) nevezett szigeten, hogy a helyi parasztoknak legyen mivel megvédeniük magukat. Oulu ekkor vált először stratégiai fontosságú helyszínné. Mint a történetből kiderül, Finnország egésze ezekben a korokban svéd megszállás alatt állt. IX\. Károly svéd király 1605. augusztus 8-án alapította meg hivatalosan a várost, a Linnansaari szigetén épülő várral szemben. Ez az Oroszországgal kötött előnyös békeszerződés után történt. Az Oulu-folyó torkolata már régebben is fontos hely volt a kereskedelem szempontjából. A középkorban jelentős nemzetközi kikötő és adómentességet élvező város volt. 1776-ban az azonos nevű Oulu tartomány székhelye lett. A svéd megszállást orosz megszállás követte 1809-től 1917-ig. 1854-ben, a krími háború idején, mivel Oroszország fontos tengeri kikötői voltak e finn városok, az angolok az egész finn partvidéket támadták és ennek keretében szétlőtték a várost a tenger felől. 1822-ben szinte porig leégett az akkor még teljesen faházakból álló város. Ezek után Johan Albrecht Ehrenström tervei alapján építették újjá, aminek köszönhetően utcatérképe meglehetősen szabályos. A 19. században igen jelentős nemzetközi kikötő volt. A városnak egészen nemzetközi hangulata volt a sok megforduló idegen miatt. Sok német, angol és természetesen svéd szót lehetett hallani, a helyiek közül is sokan ismerték ezeket az idegen nyelveket. Később az orosz forradalmak ideje némi nyugtalanságot hozott Finnországra, mert Lenin errefelé bujkált, átutazóban járt Ouluban is. A kommunisták számára Finnország függetlensége egy támogatott kérdés volt és némi bázist találtak itt is maguknak. A forradalom után Finnország függetlenné vált, amit Lenin jóvá is hagyott. Valójában a dolog nem volt ilyen egyszerű, mert Finnországban is polgárháború tört ki, amit itt a fehérek nyertek meg Mannerheim vezetésével, aki északon talált magának bázist, és onnan foglalta el a déli területeket. A déli nagyvárosok ugyanis inkább vörös befolyás alatt voltak, Oulu kezdettől fogva a fehérek egyik bázisa volt. Az úgynevezett téli háborúban Oulu ismét stratégiai pont volt, hiszen Finnország itt volt a legkeskenyebb, tehát a szovjetek itt vághatták volna ketté legkönnyebben a finn csapatokat. Ez végül nem sikerült nekik. A következő években, a második világháborúban (a finnek számára ez az ún. folytatólagos háború) erős bombázások érték Oulut, mivel még mindig stratégiai pont volt és német csapatok szálltak meg itt. A német csapatok kiűzése Finnországból a II. világháború után az ún. lappföldi háborúban történt. ## Népesség Oulu népessége , melyből 2722 fő (2%) külföldi. Finnország hatodik legnépesebb városa, és évek óta az egyik legdinamikusabban növekvő nagyváros az országban. Ami kiemeli a többi város közül, az a fiatalos korösszetétel, ami a diákok és munkavállalók folyamatos beáramlásának, valamint a hagyományosan magas születésszámnak köszönhető. Lakosainak átlagéletkora 36,8 év (2009. január 1.) ## Gazdaság A város a középkorban és újkorban (fa-)kátrány- és lazackereskedelméről, valamint szőrmekereskedelméről és az ehhez kapcsolódó bőrgyártásról volt híres. A 19. században Arhangelszk mellett a legfontosabb észak-európai fakátrány-kikötő volt. A hátországban nagy mennyiségben termelt fakátrányt tartalmazó hordókat az Oulujoki folyón úsztatták le a tengerhez. A hordókat Ouluban rakodták tengerjáró hajókra, és innen szállították a kátrányt egész Európába. Oulu gazdasága Finnország gazdaságához hasonlóan a 90-es évek második felétől egy országos gazdasági válság után lendült fel igazán. Ekkor vált ugyanis a Nokia világméretű mobiltelefon forgalmazóvá. Ouluban sétálva ezt többek között az jelzi, hogy a közlekedést igazán megkönnyítő belső hidak 1998-2002 között épültek. A város napjainkban csúcstechnológiai központ, főként az információs technológia és a wellness területén. Ezen kívül erősek a hagyományos iparágak – fafeldolgozás, papíripar, acélgyártás – is. Finnország a papírgyártás európai fellegvára: a Botteni-öbölben vannak Európa legnagyobb papírgyárai. Az Oului Egyetem a központtól 6 kilométerre fekszik és a város egy külön kis központját alkotja. A város energia-ellátására van egy hőerőmű, amely fahulladékkal működik, az Oulujoki folyón pedig egy óriási vízerőmű található. A Hietasaari déli partján és egyes szigeteken modern szélerőművek találhatók. A legnagyobb foglalkoztatók a városi önkormányzat és a regionális egészségügyi központ után az Oului Egyetem (3000 fő), a Nokia (2500 fő), valamint a Nokia Siemens Networks (2200 fő). ## Infrastruktúra ### Közlekedés Oulu Helsinkitől és az ország legészakibb pontjától egyaránt 600 kilométerre található. A város a Lappföldet Finnországgal összekötő vasút- és úthálózat jelentős csomópontja. #### Közúti közlekedés A városon keresztül halad az E8-as út, amely gyakorlatilag az egyetlen észak felé menő nagyobb út ezen a szélességen. Télen az utak teljesen be vannak havazva, így hólánccal lehet csak közlekedni. A hótakarítás ugyan rendszeres, de a cél csupán az, hogy a friss porhó nagy részét letolják az utakról, hogy ne legyenek teljesen járhatatlanok. Sót egyáltalán nem, legfeljebb kavicsot szórnak az utakra, de azt is csak jeges időszakban. A finnek gyalog, kerékpárral, autóval is tudnak közlekedni minden gond nélkül ilyen körülmények között is. Baleset, torlódás ritka ilyen okból. Egyébként az utakat a téli nagy igénybevétel ellenére nagyon jól karban tartják. Busszal egész Finnországból ide lehet jutni, a vasúti közlekedés Oulutól északabbra már egyre ritkásabb, keletebbre egyáltalán nincs. Télen a befagyott tengereken amolyan „földút” szintű közlekedési hálózat alakul ki „jégutakból”: kijelölt utak vannak, ahol kocsival szokás közlekedni. Ugyanígy egyes folyókon, tavakon is. Az Oulujoki a városban azonban nem fagy be teljesen, mivel az erőmű sodrást ad a víznek. Más városokban egy-egy folyó télen a város főutcája lehet (például Turkuban az Aurajoki). #### Vasút A vasúthálózat ezen a szélességi körön az Oulun átmenő vonalra szűkül. A város vasútállomása az egyik legforgalmasabb az országban. Helsinki 6 óra alatt érhető el a Pendolino gyorsvonattal. #### Kikötő A folyót, tavakat és a tengert személyközlekedésre alig használják. Van sétahajó, jachtkikötő és lehet csónakot bérelni, de a kompközlekedés a Botteni-öböl felső részében ritkás. Oulu hajdan jelentős kikötőváros volt, ma már alig van jelentősége ezen a téren. A kikötő egész évben nyitva van. #### Repülőterek Az Oului repülőtér a várostól mintegy 15 km-re, a közeli Oulunsalo-félszigeten és faluban van. Ez Finnország második legforgalmasabb repülőtere. Az egy óra alatt elérhető Helsinkivel napi 20 járat köti össze, de Tampere, Rovaniemi, Riga és több kedvelt nyaralóhely is elérhető közvetlen járattal. A repülőtérről a 19-es busz visz be a városba, ami hétköznap 20 percenként, hétvégén óránként jár. #### Közösségi közlekedés A városon belüli közlekedést helyi buszjáratokkal oldották meg, amelyek elég jól behálózzák a várost. Az autóbusz- és vasútállomás nincs messze a város központjától. ### Internet A város úttörő internetes szolgáltatással szolgál: az egyetem, a könyvtár és a Rotuaari környékén ingyenes WLAN működik. Ennek igénybevételéhez csak a könyvtárban kell engedélyt kérni, amely azonban ingyenes – ahogy maguk a könyvtárak is azok. ## Kultúra Oulunak élénk a kulturális élete. A klasszikus zene kedvelői helyi szimfonikus zenekar előadásait hallgathatják. Számos könnyűzenei, rock-klub is van a városban. Nyáron sok a szabadtéri kulturális esemény. A város nagyobb kulturális intézményei a városi színház, a városi könyvtár, a képzőművészeti múzeum, a Northern Ostrobothnia Museum (a Botteni-öböl északkeleti részének helytörténeti múzeuma), a hangversenyterem, a Valve kulturális központ és a Tietoma tudományos központ. A jelentősebb ünnep a vappu, amely május elseje, de ballagás is egyben. Ilyenkor a város nagyon mozgalmas, a végzős diákok uniformisban vannak az utcán. Az idő ilyenkor már alkalmas kinti szórakozásra. A hagyományos étel ilyenkor a mämmi, a hagyományos ital a szima, amely egy gyengén alkoholos, erjedt, citromos, édes, szőlőízű háziital. A következő hasonló nap a Johannus, amikor a finnek ismét az utcán és a kocsmákban vannak. A hagyományos népi szokás szerint ilyenkor éjfélkor máglyát gyújtanak. Régen táncoltak, ettek-ittak is. ### Oktatás Oulu Észak-Finnország legnépszerűbb oktatási központja. Általános iskoláiban 13 270, középiskoláiban 13 200-an, felnőttképzési intézményeiben 9671-en tanulnak (2008). Főiskoláján 8600, az Oului Egyetemen 15 775 hallgató tanul. ## Turizmus A város fő idegenforgalmi vonzerejét a következő nevezetességek és események jelentik: - Tietomaa tudományos múzeum A Tietomaa honlapja, angol A Tietomaa a térképen - Ainolan puisto (az egyetem volt botanikus kertje), Hupisaaret parkegyüttes - Rotuaari sétálóutca, a város magja Webkamera a Rotuarin a Rotuaari a térképen - A volt sóházak a piactéren - Pikisaari faházai Piikasaari a térképen - Frans Michael Franzén mellszobra, Erland Sternberg alkotása - az Észak-Ostrobothnia múzeum - a Pateniemi fűrészmalom-múzeum - a kocsimúzeum - az egyetem jelenlegi botanikus kertje - az Oulu művészeti múzeum - az Arctic galéria - a Technology village technológia falu (ipartelep) - az Oului Városi Színház (1960-as évek) - az Oului Zeneközpont - az Oului Egyetem, a világ legészakibb egyeteme Az egyetem honlapja Az Egyetem a térképen - az Éden-hotel és élményfürdő - a városháza - a Nallikari rekreációs központ A Nallikari Kemping Honlapja, angol - a Terva-sífutó verseny– - az Oulu Lóshow - az Amerikai Kocsik Showja - a Qstock szabadtéri rockfesztivál A Qstock honlapja - a vízierőmű - a Toppelius - a Oulu Filmközpont Filmközpont, angol - az 1830–1832 között épült Tuomiokirkko székesegyház (a tuomiokirkko egy speciális finn elnevezés, általában a város fő templomát nevezik így; szó szerint ítélet-templomot jelent), mellette a polgárháború emlékműve, Wäinö Aaltonen alkotása - a Potnapekka kisvasút-busz ### Centrum (Keskusta) A város közepe a Rotuaari, amely egy kereszt alakú sétálóutca övezet. Itt találhatók a legexkluzívabb boltok. A Kirkokatu kis terén egy díszkút áll, amelyben a víz egy méteres kőtömböt forgat meg, föléje hangulatos kupola van építve. A Rotuaarin nyilvános WLAN működik. A Tietomaa („tudás-ország”) egy tudományos múzeum, ahol interaktív kiállítás van, ezért a gyerekeknek is érdekes, szórakoztató. Korábban egy bőrgyár volt, amelyet ötletesen átalakítottak. A piactéren vásárcsarnok és a középkorból fennmaradt vörös színű sóraktárak találhatók. Ezek a hangulatos házak fából épültek és ma kávézóként, ajándékboltként üzemelnek, ahol rénszarvasbőrt, szaunakellékeket, fából készült használati eszközöket lehet vásárolni. Itt látható Oulu egyik jelképe is, egy alacsony, kövérkés, vasból készült rendőrszobor. A történeti leírásban szereplő Linnansaari hangulatos kis sziget, egy 20. század elejét idéző, jellegzetesen finn, fából készült kávézóval, amely eredetileg megfigyelőtorony volt. Az erődből nem maradt sok, inkább csak egy töltés, egy kis fal. ### Külső övezet, természet A városban sok kis strand mellett a Nallikari-strand igazán érdekes. Itt található az Éden-hotel, amelyben élményfürdő is van (ez Finnországban egy szokásos hoteltípus). A strandon mesterségesen dúsított homokpart kínál természetes, de mégis trópusibb hangulatú strandolási és röplabdázási lehetőséget. Nallikarira gyalog menet a hidakon keresztül először a Pikisaari szigeten kell átkelni. Sok kis faház maradt meg itt Oulu régebbi korából és található erre néhány kisebb bolt, kávézó is. Nallikaritól a Piikasaarin át a Hupisaariig között közlekedik az ún. Potnapekka, amely egy kisvasút-busz. Nagyvároshoz méltóan színház, könyvtár, opera, stadion és jégkorongstadion is található a városban. A Kärpät Oulu igen eredményes, 2000-től kezdve az ország egyik legjobb hokicsapata és az utóbbi években sorozatosan bajnokcsapat. Oulu kerékpárút-hálózata nagyon sűrű, tehát a biciklis, sőt, görkorcsolyás közlekedés sem gond. A külső városrészektől indul több sífutópálya is, amelyeket több tíz kilométer hosszúságban tartanak fenn és ki vannak világítva. A város környéke lapos, így lesiklópálya nem található a közelben, a lesiklás szerelmeseinek jóval távolabbra kell utazniuk (Iso-Syöte vagy Ruka). A város egyik legszebb része a folyó torkolatában, az Alvar Aalto által tervezett Koskikeskus („vízesés-központ”) városrészben a sok sziget közt kialakított csendes vizekben levő szökőkút-együttes. Ezeket minden tavasszal elhelyezik és minden ősszel kiveszik a vízből. Nyáron programozottan váltogatja alakját és színeit. Az Ainolan puisto parkegyüttes a Linnanssari és a vízerőmű között van a városközpont folyóparti részén. Itt az erőmű által felduzzasztott felső folyórészből az alsó folyórészhez sok kis patakon keresztül engednek le némi mellékvizet. A lazacok számára van egy ún. hallépcső is. Ezek alakítják ki a Hupisaaret szigeteit. Itt található az Észak-Ostrobothnia múzeum és a régi botanikus kert. A parkból is jó kilátás nyílik a szökőkutakra. Az egyetem a várostól északra található, ahova azonban a reptéri busz egyenesen elvisz. Az egyetem egy új épületkomplexum rendkívül modern, helyenként színes (kék, sárga, narancs, zöld) épületekkel. Jelenlegi botanikus kertje is a közelben található, még egy kicsit északabbra. Két nagy gúla alakú üvegházban trópusi növények találhatók, odakint pedig természetesen a helyi növényvilág. A botanikus kert mellett van egy kis állatkert, ahol meg lehet nézni a rénszarvasokat. ## Szabadidő, szórakozás A nyári kikapcsolódás egész Finnországban leginkább a hétvégi nyaraló, az ún. mökki, amely általában egy tó partján lévő faház, kis erdős résszel körülvéve. Általában nincs elkerítve, hiszen bár a szép helyeken viszonylag sok a mökki, még így is nagy távolságok választják el őket egymástól. A szauna nemcsak téli, hanem nyári tevékenység is. Az uszodákban, élményfürdőkben is mindig van szauna. Mint minden vidéki finnről, az ouluiakról is elmondható, hogy nagyon sokan szeretnek horgászni, télen jéghorgászni. A jéghorgászáshoz - az egyéb vadászattól és halászattól, horgászattól eltérően - engedély sem kell, turisták is űzhetik. Sok hivatásos és félhivatásos halász van a város környékén. Télen a tengeren, pár száz méterre a parttól, rendszeresen lehet találni megjelölt lékeket és horgászokat, akik sokszor egy-egy szélvédő ponyva mögött kint vannak a jégen. Két lék között hálót is szoktak kifeszíteni, így nemcsak horgásznak, hanem halásznak is. A háló kifeszítéséhez egy kampós botot és speciális hagyományos technikát használnak fel, illetve vannak modern megoldások is, különféle helyzetjelölő módszerekkel. Nyáron mozgalmas az élet a kávézókban, kocsmákban. Finnországban gyakori, hogy egy-egy jobb bárban sorban állnak az emberek akár fél órát is, hogy bejussanak. A leggyakrabban fogyasztott ital a sör, amelyből van néhány helyi is, de külföldit is importálnak. Az alkohol a magas adótartalom miatt drága. Különféle vodkák vagy vodkához hasonló italok is vannak, mint például a Koskenkorva, Finnlandia-vodka. Jellegzetesen finn ital a glöggi, amely a forralt bor egy helyi változata: töményebben fűszerezett, édes, egy kis pohárban felforralva pár szem mandulára szokás önteni és úgy fogyasztani. A finnek Európa legnagyobb fagylaltfogyasztó népe. Ezért a városban sűrűn kihelyezett fagyizók a felelősek. Jellegzetesen Oulu környéki étel egyfajta lepény alakú, csak kicsit megsütött kenyér (ohraleipä=árpakenyér), amely barna foltoktól tarka. Egy egészen hasonló kinézetű sajtfajtájuk is van, amely viszonylag nyers, rugalmas állagú és nem túl tartós. Jellegzetes finn ital a gyenge, édes, cukorból készült házisör, a kotikalja. Oulu környékén nincsenek nagy rénszarvas csordák, de sok helyen kapható rénszarvashús, jellegzetes módon ezt cafatos állagban főzik meg és egy helyi, savanykás gyümölccsel, a puolukkával (Vaccinium vitis-idaea) tálalják. További, jellegzetesen (észak-) finn gyümölcsök a mustikka (Vaccinium myrtillus) a lakka (Rubus chamaemorus) és a karpalo (Vaccinium oxycoccus). Télen a gyerekek a hódombokat homokozóként használják, amin persze csúszkálni is lehet. A tavakon, tengeren néha látni egy speciális gyerekeknek kialakított játékot, amely a jégbe fúrt lyukban rögzített rövid fa tengelyből, egy rúdból és szánkóból áll. A gyerekek körbe-körbe hajtják egymást ezen a „szán-körhintán”. A karácsony itt csendes, ugyanakkor fontos ünnep. A hosszú, sötét éjszakák miatt az emberek életében a téli napfordulónak jóval nagyobb a jelentősége. Ennek megfelelően a karácsonyfán túl, szeretik kivilágítani a bejáratokat, ablakokat. Van egy jellegzetesen hét gyertyából álló ablakba helyezett dísz, amely szinte minden finn lakásában megtalálható a téli hónapokban. A boltok, kocsmák bejáratánál gyakori a kihelyezett mécses. Egy érdekes szokás (mely ritkán más folyóparti kisvárosokban is látható), hogy a háztartások a szőnyegmosást a folyónál végzik. Ehhez külön stégek vannak kialakítva, amelyeken fémhordók köpenyéből kivágott „mosó-lyukak” vannak. Az asszonyok, esetleg férfiak rendszeresen kihozzák ide a szőnyegeiket, kimossák és utána a stég korlátján száradnak a szőnyegek. Ezek egy kis tarkaságot adnak a folyópartnak. ## Sport Oulu városa sok lehetőséget biztosít szinte bármely korú lakói és vendégei számára a sportolásra. Sok edzőterem és uszoda áll a lakosság rendelkezésére. A Raksila sportpark közvetlenül a város központja mellett található. Itt is lehet úszni és labdajátékokat játszani egyaránt. A város közelében számos kialakított futóösvény és sífutó-pálya található. A tengerparton csaknem 20 szabadstrand van kialakítva. A helyiek télen is úsznak az Oulujoki folyóban és a tavakban. Oulu rendkívül kerékpáros-barát város, sűrűr hálózat van a bicikliutaknak. Sok helybéli télen is kerékpározik, úgy mondják, ettől lesz az ember igazi helyi lakossá. A bicikliutakat görkorcsolyázók, „Nordic walkers”, akik síbottal gyalogolnak, és a futók is rendszeresen használják. A városban mintegy 140 aktív sportklub működik, amelyek tagjai széles skálán oszlanak meg az egészen fiatalok és az idősek, a kezdők és az élsportolók között. Sílesiklópályák csak a várostól messzebb vannak. Ouluban hórobogót is lehet kölcsönözni, és azzal járni a környéket. ## Személyek Ouluban született a híres svéd költő és püspök, Frans Michael Franzén (1772–1847), a svéd romantikus költészet megalapítója. Emlékműve a központban, a Franzen parkban látható. A faház, ahol lakott, ma is áll, és egy vendéglő működik benne. A városban töltötte el ifjúsága néhány évét, itt tanult meg finnül Zacharias Topelius, a híres svéd-finn író, aki komoly részt vállalt a finn történetírás és a vidéki környezet leírásában. A róla elnevezett kultúrház, nemzetközi központ a Toppelius, amely egy nagy, hagyományos finn faház. Sara Wacklin (1790–1846) a finnországi svéd művelődéstörténet jelentős alakja és a női egyenjogúság előharcosa. 1819-ben iskolát alapított Ouluban. Mellszobra a Museo- ja Kirjastotalo mellett áll. ## Testvérvárosok Oulu testvérvárosai a következők: - Alta, Norvégia, 527 km, ÉNY - Arhangelszk, Oroszország - Boden, Svédország, 224 km, NY - Bursa, Törökország, 2773 km, D - Halle, Németország, 1712 km, D - Leverkusen, Németország, 1920 km, D-DNY - Odessza, Ukrajna, 2090 km, D-DK - Siófok, Magyarország, 2032 km, D A testvérvárosoknak van egy irányjelző tábla, valamint külön-külön egy-egy tábla a Linnansaari szigetén. ## Távolság más finn városoktól - Helsinki 550 km, dél - Jyväskylä 333 km, dél - Kotka 582 km, dél - Kuopio 284 km, dél-délkelet - Lahti 505 km, dél - Lappeenranta 548 km, dél-délkelet - Pori 501 km, dél-délnyugat - Raahe 75 km, dél-délnyugat - Rovaniemi 207 km, északkelet - Tampere 476 km, dél - Tornio 131 km, észak-északnyugat - Turku 620 km, dél - Vaasa 290 km, dél-délnyugat

Mercury-program

A Mercury-program az Amerikai Egyesült Államok első, emberek részvételével végrehajtott űrprogramja volt. A programot 1959 és 1963 között hajtotta végre a NASA, melynek keretében húsz automata üzemmódban, emberek nélküli, vagy állatokkal végzett tesztrepülésre és hat, űrhajósokat a világűrbe juttató repülésre került sor. A program fő célja az volt, hogy az USA a világon először embert juttasson a világűrbe és ezzel az űrversenyben megelőzze a Szovjetuniót. A célok később átalakultak, amikor a szovjetek elhódították az elsőséget a Vosztok-programmal, és John F. Kennedy elnök bejelentette az Apollo-programot, ettől kezdve a Mercury-program a minél szélesebb körű űrbéli tapasztalatszerzést szolgálta. A program 1958 októberében kezdődött, az első informális bejelentés a munkálatok megkezdésére (még csak a NASA berkein belül) 1958. október 7-én történt T. Keith Glennan, az újonnan alakult űrhivatal igazgatója részéről, majd a hivatalos, az amerikai nyilvánosság előtti bejelentésre 1958. december 17-én került sor. A program belső kihirdetése után azonnal elkezdődött az eszközökkel, az infrastruktúrával és a leendő űrhajósokkal kapcsolatos követelményrendszer összeállítása, majd a program beszállítóinak kiválasztása is megtörtént (az amerikai modellben az eszközök tervezését és gyártását magánvállalatok végezték szerződéses alapon). Kijelölték a tesztrepülések menetrendjét is. Eszerint a programban két fő repüléstípust kívántak megvalósítani: szuborbitális és orbitális repüléseket. A két űrrepüléstípushoz kiválasztották a hardvereket is. Mindkét repülési profilhoz az újonnan fejlesztett McDonnell Repülőgépgyár által előállított Mercury típusú űrhajót állították rendszerbe, a szuborbitális repülésekhez a Redstone rakétát, az orbitális űrutazásokhoz az Atlas rakétát választották. A program fő célját nem sikerült teljesíteni, mivel a világ első űrhajósa Jurij Gagarin lett, a Vosztok–1 fedélzetén 1961. április 12-én – így nem a NASA juttatta az első embert az űrbe –, ezért a május 5-én a Mercury–Redstone–3-mal felbocsátott Alan Shepard nem az első ember, csupán az első amerikai lett, aki az űrben járt. Később John Glenn repülésével, a Mercury–Atlas–6-tal sikerült az első orbitális repülést (a közvélemény szemében az első „igazi űrrepülésnek” számító küldetést) teljesíteni 1962. február 20-án. A programban még további három repülésre került sor, amelyek sora Gordon Cooper Mercury–Atlas–9 1963. május 15-i repülésével zárult. A Mercury-program már az első emberes repülést követően átalakult a holdra szállást előkészítő, űrtapasztalatokat gyűjtő programmá, amely, miután teljesítette a rá rótt feladatokat, a Gemini-programban folytatódott. ## Előzmények ### Űrverseny és hidegháború A második világháborút követően a korábbi szövetséges nagyhatalmak és a köréjük tömörülő országok két politikai tömbben egyesültek, és kialakult egy politikai, katonai szembenállás, az úgynevezett hidegháború. Ezt a szembenállást azonban – részben a háború pusztításának emléke, részben az atomfegyverek fenyegetése miatt – nem lehetett közvetlen katonai úton rendezni, ezért a háttérben folyó fegyverkezés és az azon alapuló elrettentés, illetve kisebb horderejű helyi háborúkba való beavatkozás mellett mindkét oldal minden lehetőséget megragadott, hogy az országa, vagy a politikai tömb élen járását, felsőbbrendűségét hangsúlyozza. Ilyen területek voltak a sport- és tudományos teljesítmények is. Amikor a technikai tudományok eljutottak arra a fejlettségi szintre, amikor a világűr elérése már nem csak fikció (esetleg tudományos fantasztikum) volt, az Egyesült Államok és a Szovjetunió bejelentették, hogy elsőként próbálják meg a világűr elérését. Ezzel a lépéssel az űrkutatás már születése előtt a hidegháború részévé, annak eszközévé vált. Dwight D. Eisenhower amerikai elnök 1955. július 29-én szóvivőjén keresztül bejelentette, hogy országa a nemzetközi geofizikai év keretében műholdat bocsát fel. A Szovjetunióban erre válaszul 1955. augusztus 8-án az SZKP Központi Bizottságának elnöksége titkos határozatot hozott, hogy ők is műholdfejlesztésbe kezdenek. Ezzel kezdetét vette az űrverseny. ### „Szputnyik-krízis” A nemzetközi geofizikai év 1957. július 1. és 1958. december 31. között zajlott le, és az Egyesült Államok a Vanguard-programmal készült teljesíteni az elnöki bejelentésben foglaltakat, felbocsátani a világ első műholdját. A Szovjetunió azonban váratlanul, minden előzetes hivatalos bejelentés nélkül 1957. október 4-én felbocsátotta a Szputnyik–1-et, a világ első űreszközét, megelőzve az amerikai kísérleteket. Az USA-ban ezt szinte háborús hadüzenetként értelmezték (a szovjetek érdemi üzenete a műhold Föld körüli pályára állításával az volt: ha körbe tudunk juttatni a Földön egy tárgyat, akkor a Föld bármely pontját elérhetjük, bármely pontját képesek vagyunk bombázni). Az amerikai közvélemény a Pearl Harbor-i támadáshoz hasonlatos vereségként élte meg a szovjet műhold repülését, és a sajtó azonnali visszavágást követelt a kormányzattól. Tetézte az amerikai kormány gondjait, hogy a világ első műholdjának szánt Vanguard szonda startja egy nyilvános tévéadás alatt látványos kudarccal végződött (a startasztalon felrobbant a rakéta). Eisenhower elnök (aki korábban nem tanúsított érdeklődést az űrkutatás iránt, sem mint tudományos teljesítmény, sem mint politikai propagandaeszköz), a kudarc nyomán a nemzeti prioritások közé emelte a világűr elérését. ### A NASA megalakulása Dwight Eisenhower elnök 1958. október 1-jén rendelettel létrehozta a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalt azzal a céllal, hogy a korábban széttagoltan, egymással esetenként párhuzamosan folyó űrfejlesztéseket koncentrálja, és az USA minél hamarabb választ tudjon adni a szovjet eredményekre. A NASA elé kitűzött cél a megalapítása pillanatától a Szovjetunió megelőzése volt, annak űreszközeitől korszerűbb eszközök elsőkénti felbocsátásával, valamint szintén megelőzve a riválist, egy ember űrbe juttatásával. Korábban az USA-ban működött egy aeronautikai fejlesztésekkel – köztük nagy sebességű repüléssel és rakétatechnikával, sőt 1957 novemberétől űrrepülések kutatásával – foglalkozó kormányügynökség, a NACA, amely a NASA gerincét adta annak alapításakor, de az új szervezetbe vonták be a hadseregnél, a haditengerészetnél, vagy éppen az egyetemi műhelyekben folyó kísérletek addig elért kutatási eredményeit, személyi és eszközállományát, valamint azok költségvetési forrásait is. A NACA űrrepülési szekciója a Special Committee of Space Technology nevű – munkanevén az elnökéről, Stever Committee-nek is hívott – bizottság volt, olyan nevekkel soraiban, mint Wernher von Braun, a későbbi holdrakéta konstruktőre, vagy Robert Gilruth, a későbbi NASA emberes űrrepülési szekciójának igazgatója, vagy Abe Silverstein, a hidrogén-oxigén hajtás megalkotója. Ezt a szakembercsoportot tekintjük az új ügynökség űrszekciója magjának. Azért volt szükség új szervezetre, mivel a világűr eléréséhez szükséges technika szigorúan titkos katonai technika volt, ezt nyíltan nem lehetett a közvélemény elé tárni, ezért szükség volt egy civil állami szervezetre, amely be tudta mutatni a katonai képességet anélkül, hogy annak katonai jellegére fény vetült volna. Az űrügynökség megalakulása az előzményeket jelentő NACA és egyéb katonai programok miatt mégis tekinthető inkább egy folyamatnak, mintsem egy új kezdetnek, hisz a National Aeronautical and Space Act (Nemzeti Repülési és Űrhajózási törvény) 1958. júliusi hatálybalépése és az 1958. október 1-jei hivatalos működés-indítás között már lejátszódott a fő feladatkijelölés és emberi és anyagi erőforrások hozzárendelése. A NASA megalakulásának idejére az Explorer–1-gyel (és kicsit később a Vanguard–1-gyel) sikerült választ adni a Szputnyik–1 és Szputnyik–2 támasztotta kihívásra, a következő logikus lépés egy ember űrbe juttatása volt. Ennek elvi alapjain a NACA-n és más katonai szervezeteken belül már folytak munkák, a szakemberek és munkaanyagok, pénzügyi erőforrások összevonásával, egy mederbe terelésével ezek a különálló munkaanyagok rendkívül hamar kovácsolódtak egyetlen elképzeléssé. Az új űrügynökségbe összevont projektek egyik legjelentősebbike volt a légierő „Man in Space Soonest” projektje, amely egy ember űrbe juttatását célozta, de a NASA-ba történő beolvasztásáig a legtöbb területen (pl. a lehetséges űrhajó koncepciója, vagy a lehetséges repülési profilok vonatkozásában) csak a hipotézisekig jutottak el a légierő és a közreműködő NACA mérnökei. A legtovább az űrhajóssal szemben támasztott követelmények körvonalazásában jutottak el a szakemberek, olyannyira, hogy ki is választottak nyolc jelöltet az eljövendő repülésekre: - Neil Armstrong, a NACA civil berepülőpilótája, - Joseph Walker, a NACA civil berepülőpilótája, - John McKay, a NACA berepülőpilótája, - Wiliam Bridgeman, a Douglas Aircraft Company repülőgépgyár berepülőpilótája, - Scott Crossfield, a North American Aviation berepülőpilótája, - Alvin White, a North American Aviation berepülőpilótája, - Iven Kincheloe, az USAF berepülőpilótája, - Robert Rushworth, az USAF berepülőpilótája, - Robert White, az USAF berepülőpilótája. Később ezen jelöltek kiválasztását törölték, és új szempont- és kiválasztási rendszer szerint új űrhajósjelölteket toboroztak, ám a Man in Space Soonest iniciatívája jó alapot szolgáltatott a Mercury programban. (Érdekesség, hogy a kiválasztott nyolc jelöltből végül mindössze ketten jutottak el a világűrbe: Neil Armstrong a Gemini–8 és az Apollo–11 parancsnokaként, Joseph Walker pedig az X–15 program szuborbitális repülései során). Bár úgy tűnhet, hogy a legtöbb űrrel kapcsolatos kezdeményezés (mint a Man-in-space-soonest, az ARPA ügynökség programjai, vagy az X-15) a NACA-n kívülről származott, ez köszönhető inkább annak, hogy a hadsereg és a kapcsolódó szervezetei magukban hordozták a költségvetési és projektszervezetet, ezért a programjaik dokumentáltak voltak, névvel rendelkeztek stb. Ezzel együtt a NACA berkein belül is komoly erőfeszítések voltak, a Langley űrközpontban folytak kutatások az extrém magasságot elérő, szárny nélküli eszközökkel (űrhajókkal) kapcsolatban, ám ezek legtöbbje alapkutatás volt, és nem egy konkrét űrrepülés végrehajtását célozta, sokkal inkább a technikai lehetőségek alapjainak letételét. Később tehát ezen a tudásbázison a Langley lett az emberes űrrepülés konkrét megvalósításának kiindulópontja. ## Tervezés ### Alapkoncepció A Mercury–program indulása – ahogy magának a NASA-nak az elindítása – nem volt projekt jellegű, hanem egy meglévő folyamatot vittek tovább az új szervezetben, majd vált egyedi programmá, kapott nevet és szervezetet. A program magja 1958 augusztusából származik, amikor Hugh Dryden NACA igazgató és Robert Gilruth a Langley Repülési Kutatólabor (a későbbi Langley Űrközpont) helyettes vezetője tájékoztatta a Kongresszust egy emberrel a fedélzetén az űrbe juttatandó űrkapszula tervéről, melyhez 30 millió dollár támogatást is kértek. Szeptember folyamán ehhez a tervhez kapcsolódott egy másik védelmi kormányügynökség, az ARPA további fejlesztési kapacitással hozzájárulva a tervhez. Ebben az együttműködésben fektették le a program alapvetéseit: - I. Célok : A lehető legkorábbi időpontban végrehajtani egy orbitális repülést egy embert a fedélzetén szállító műholddal, és egyben felmérni az ember képességeit ebben a környezetben - II\. Repülés : A fenti cél teljesítése az elérhető legmegbízhatóbb hordozóeszköz révén. Közel kör alakú röppályát felállítani olyan magasságban, amely elég magasan van a műhold repülési idejének 24 órás fenntartásához; ugyanakkor az orbitális keringések száma tetszőleges lehet. A Föld körüli pályáról való visszatérés egy fékezőrakétás szerkezet indításával történik. Egy ejtőernyőrendszer nyílik ki, amint az űrjármű a légkör fékező hatására lelassul, hogy aztán az űrhajó mentése a szárazföldön, vagy a vízen lehetővé váljon. - III\. Konfiguráció : Az űrjármű egy nagy aerodinamikai fékeződésre tervezett ballisztikus kapszula lesz. Lehetőleg statikailag stabilnak kell maradnia az űrjárműnek a légkörön át vezető út során előforduló Mach-számokkal jellemzett sebességeken. Strukturálisan a kapszulának ki kell bírnia a lassulás, a hőterhelés és a légerők bármiféle kombinációját, ami egy sikeres, vagy megszakított repülés fel- és leszállásakor kialakulhat. Maga a projektindítás is inkább spontán, mintsem tervezett, projektszerű volt: Keith Glennan, a NASA újonnan kinevezett vezetője 1958. október 7-én egy meeting alkalmával néhány mérnök kollégája felvetésére engedélyezte az emberes repülés tervezését. A maroknyi mérnökcsoport a széttagoltan, a NASA elődszervezeteinél és elődprojektjeinél már meglevő iniciatívákat gyűjtötte össze. Majd a legtöbb tevékenység úgy indult el, hogy a vezetés a korábban informálisan beindult folyamatokat formálissá, hivatalossá tette és egyetlen mederbe terelte. Nem sokkal később, 1958. november 5-én megalakult immár a NASA-n belül a Space Task Group, amely immár szervezetszerűen (feladatát tekintve a részletes követelményrendszer megalkotásával) vitte tovább az elképzelést. ### Részlettervek A tervezés első lépése a „hol repüljünk?” kérdésének megválaszolása, a világűr azon térrészének meghatározása volt, ahol az alapkövetelményekben megfogalmazott 24 óráig stabilan fenntartható Föld körüli pályán történő repülés megvalósítható volt. Az alsó elméleti határ (100 kilométer magasság) már az első műholdak indítása előtt kiderült Kármán Tódor számításaiból, azonban ez nem felelt meg egy 24 órás repülés követelményeinek, a légkör fékező hatása itt még túl nagy volt, ám az 1958 végére feljuttatott féltucatnyi műhold adatainak kiértékeléséből konkrét kísérleti adatokkal is rendelkezett a NASA a pálya meghatározásához. A Space Task Group arra a következtetésre jutott, hogy egy átlagosan 160 kilométer (100 mérföld) magasságú pálya már megfelelő lenne (amelynek földközel- és földtávolpontja is ±40 kilométeren (25 mérföldön) belül lenne. A számításokban ekkor egy 1 tonna tömegű űrkabinnal kalkuláltak, és tették ezt azért mert az alapvetésekben körvonalazott „a cél teljesítésére elérhető legmegbízhatóbb hordozóeszköz”, az Atlas interkontinentális ballisztikus rakéta nagyjából ezeket a repülési paramétereket volt még éppen képes elérni. Az alapkövetelményekben megfogalmazott, hordozóeszközre és űrhajóra vonatkozó kitételek („az elérhető legmegbízhatóbb hordozóeszköz”, valamint a „nagy aerodinamikai fékeződésre tervezett ballisztikus kapszula”) vonatkozásában Max Faget kész, ún. „bare Atlas (lecsupaszított Atlas)” koncepcióját fogadták el. Faget már 1946-tól foglalkozott a NACA-n belül rakétahajtással kapcsolatos kérdésekkel, és bekapcsolódott az X–15 rakétarepülőgép fejlesztésébe. Az X–15 kísérletek később az X–20 Dyna-Soar (egy kezdeti űrrepülőgép koncepció) projektben folytatódtak, Faget részvételével. A tervező 1957 novemberében ismertette elképzelését egy lehetséges emberes űrrepülésre, amelyben létező katonai ballisztikus rakétákat képzelt el, mint a meghajtást biztosító eszköz, a Föld körüli pályáról való visszatéréshez szilárd hajtóanyagú fékezőrakétákat ajánlott, és az űrhajót szárnyak nélküli, a ballisztikus repüléshez megfelelő alakú kapszulaként vázolta fel. Egy 1958 januárjában tartott közös NACA – Air Force mérnöki megbeszélésen már Faget elképzelését vitték tovább. Ezen a megbeszélésen nyilvánvaló tényként kezelték, hogy a világűr eléréséhez rakétahajtás szükséges, és lévén az X–20 katonai program, adódott a friss fejlesztésnek számító ICBM-ek választása. A lehetséges rakéták közül az Atlas ICBM volt a legnagyobb teljesítőképességű, ám mivel még ezt is gyengének találták a mérnökök, egy kiegészítő felső fokozattal szerelt és természetesen a robbanófejtől és annak hordozóadapterétől megfosztott, „lecsupaszított” rakétát fogadtak el konszenzusként a feladatra alkalmasnak. (Mintegy mellékvágányként a McDonnell repülőgépgyárban 1957 végén elinduló McDonnell Project 7969-ben – egy, a gyár saját kockázatára elindított űrhajófejlesztési projektben – Faget tanácsadói közreműködésével egy lehetséges, a koncepcióba passzoló űrkabin fejlesztései is elkezdődtek.) A Space Task Group kapva kapott a kidolgozottságában már előrehaladott (több szakmai vitán is megvalósításra javasolt) elképzelésen és 1958 novemberének elején a Faget-féle „lecsupaszított Atlas” tervet hivatalosan is elfogadottnak tekintették. 1958. november 7-re egy beszerzési tájékoztatót hívtak össze a reménybeli gyártók számára. Az alapkövetelményekben ugyan nem szerepelt, de a Space Task Group feladata volt az űrhajó utasával szemben támasztott követelményrendszer megfogalmazása is. Ehhez először – néhány repülőorvos bevonásával – a munkacsoport egy konferenciát tervezett összehívni ipari és katonai vezetők számára, amelynek célja egy 150 fős űrhajósjelölti csoport meghatározása volt (a vezetők személyi javaslatai alapján). A szelekció módszerét és szempontrendszerét is ekkor dolgozták ki a javaslattevők számára. Eszerint először egy 150 fős nagyobb csoportra kértek volna javaslatot, amit repülőorvosi szempontok figyelembevételével először 36 fősre szűkítettek volna, majd egy kilenc hónapos tréningre ebből a 36-ból 12 jelölt került volna kiválasztásra, akiből a hat legjobb válhatott volna űrhajósjelöltté. A kiválasztottak közé pedig 25–40 év közötti, pilótagyakorlatot szerzett, 180 centiméter alatti férfiakat vártak, akik kitűnő fizikai kondícióban voltak, felsőfokú képzettséggel rendelkeztek valamilyen természettudományos tárgyból. További feltétel volt, hogy a jelölt hajlandó legyen a kockázatvállalásra, ami a kísérleti repülésekkel jár, elviselje a nehéz fizikai körülményeket és képes legyen gyorsan és helyesen dönteni nagy stressz alatt, vagy vészhelyzetben. Az ezt specifikáló kiírás tervezete 1958. december 22-én készült el, ám nem kapott zöld utat, és a karácsonyi ünnepek után, 1958. december 28-án Eisenhower elnök úgy döntött, hogy a jelöltekre vonatkozó merítéshez elegendő a katonai pilóták köre, és nemzetbiztonsági okokból kizárólag közülük kerüljenek ki a kiválasztottak. 1959. januárjának első hetében aztán a szempontrendszert a Space Task Group átadta a Pentagonnak, és megkezdődött a jelöltek kiválasztása. ## Hivatalos bejelentés ### Névadás A Space Task Group megannyi feladata közül az egyik volt a program névadása. Az USA-ban bevett szokás, hogy valamilyen könnyen megjegyezhető, jól csengő névvel különböztetik meg a kormányzati programokat a közvélemény, a közreműködő gyártók és a sajtó számára. 1958 őszének végére a Space Task Group a nem túl hangzatos „Project Astronaut” („űrhajósprojekt”) nevet találta ki a program számára. Egyes vezetők az űrhajósszerep túlhangsúlyozásának veszélyét látták a névben, mások pedig az addigi névválasztási szisztémát szerették volna viszontlátni. Ezért további neveket kerestek a NASA vezetők. Abe Silverstein (a rakétafejlesztések vezetője) a római mitológia egyik istenét, Merkúrt ajánlotta névadónak. A római (és görög néven Hermész) isten különböző területeken egyfajta bevezetett márkanév volt (lásd a Ford konszern egyik márkája), így az amerikaiak számára az egyik legismertebb mitológiai alak, ezért ismertsége és népszerűsége alkalmassá tette a program névadására. Emellett jól illett abba az amerikai koncepcióba, amelyben a rakétatechnikában ilyen mitológiai neveket (Jupiter főisten – Jupiter hordozórakéta, Atlasz, a Földet a vállán hordó titán – Atlas rakéta, stb.) használtak névadásra. 1958. november 26-án Keith Glennan és Hugh Dryden, a NASA két legfelső vezetője elfogadta a javaslatot és ezzel a „Project Astronaut” nevet felváltotta a „Project Mercury”. ### Sajtónyilvánosság Az Egyesült Államokban minden állami program nyilvános volt – ellentétben a korabeli szovjet gyakorlattal, amelyben teljes titoktartás övezte az űrkísérleteket azok sikeres végrehajtásáig–, különösen így volt ez a Mercury-program esetében, amelyet kifejezetten a nyilvánosságnak szántak, hogy demonstrálják a visszavágást a Szovjetuniónak. Éppen ezért, Keith Glennan – megvárva a Wright fivérek repülésének 55. évfordulóját, ezzel is emelve a bejelentés ünnepélyességét – 1958. december 17-én hivatalos bejelentést tett, miszerint országa Mercury-program néven űrprogramba kezd, melynek keretében egy embert fognak eljuttatni a világűrbe. ## Fejlesztések ### Az űrhajó kifejlesztése #### Tenderkiírás Az űrhajó tervezését Max Faget javasolta „csupasz Atlas” elképzelés mentén kezdték el. A NASA Langley Űrközpontjában megfogalmazott elvekből a Space Task Group 1958. október 20-ra állított össze egy kiírást, amit a reménybeli gyártók számára adtak ki később. A gyártási felhívást 1958. október 23-án küldték meg 40 gyártóüzem számára, amelyre 38 jelentkező válaszolt és küldte el képviselőit 1958. november 7-én az első tervezési megbeszélésre. A 38 jelentkezőből 19 mutatott érdeklődést az űrhajó létrehozására, így ők kapták az „S–6 Emberes űrhajó specifikáció” elnevezésű tervezési dokumentumot. 1958. december 11-re (az ajánlattételi határidőre) a mezőny 11 gyártóra szűkült. A program sebességének felpörgetésére jellemző, hogy maga a NASA is alig járt előrébb a neki dolgozó beszállítóknál: míg a reménybeli gyártók a követelményeket tanulmányozták és az első tervvázlatokat készítették az ajánlatokhoz, maga az űrhivatal a beérkező ajánlatok műszaki, pénzügyi kiértékelési szempontrendszerét állította össze. A kiválasztási procedúrában végül két egyenrangú jelölt jutott a végső fordulóba, a McDonnell Repülőgépgyár és a Grumman Repülőgépgyár. Kettejük közül végül egy különös indok döntött: a Grummannak az idő tájt több nyertes pályázata volt a Haditengerészet által kiírt tendereken, és a Space Task Group szerint félő volt, hogy a gyár nem tud majd megfelelni egyszerre több, nagy kihívást jelentő fejlesztési projekt elvárásainak és csúszni fog a Mercury űrhajó fejlesztése. Így aztán az űrhajó gyártásának jogát a McDonnell Repülőgépgyár nyerte el 1959. január 12-én. A szerződést James McDonnell, a gyártó vállalat elnöke 1959. február 5-én, míg Keith Glennan 1959. február 12-én írta alá, amelyben a gyártó dollár fejében vállalta, hogy megtervez, legyárt és leszállít a NASA számára 12 db Mercury űrkabint. A fejlesztés ütemére jellemző, hogy James McDonnell, egy 1957. májusi (még a Szputnyik–1 repülése előtti) beszédében még 1990-re tette az első ember űrbe juttatását, azaz több évtizedes fejlesztésben gondolkodott, amely aztán a gyakorlatban két év alatt lezajlott. #### Fejlesztés A McDonnell már a tenderszakaszban megkapta a NASA 50 oldalas tanulmányát, amely az űrhajóval kapcsolatos alapvető tervezési ismérveket, szempontokat (lényegében a NACA/NASA alapkutatási eredményeit) tartalmazta. A NACA kísérletei a nukleáris robbanófejek légköri repülésének vizsgálatakor jelölték ki az utat a leendő űrhajók formáját illetően: a légkörben nagy sebességgel süllyedő test a levegő súrlódásától felhevül és ennek a hőnek az elvezetésére a legömbölyített forma a legmegfelelőbb, mivel nagy sebességnél az ilyen formájú test lökéshullámfrontot hoz létre maga előtt, ami a hő nagy részét is elvezeti. 1958–59-ben, a Langley Űrközpontban ezzel a formával kísérletezett Max Faget és fejlesztettek különböző formákat egy leendő űrkabin számára, amelyek betűjeleket kaptak egy egymásra épülő evolúció lépéseiként (A/B/C). A McDonell lényegében a „C”-jelű verziót kapta, mint tervezési kiindulópont (később, már a tényleges ejtőtesztek során alakult ki a „D” verzió formája, amely a véglegesen jóváhagyott variáció volt. A fejlesztés első lépcsője egy valós méretű, furnérlemezből és kartonpapírból kialakított makett felépítése volt, amelyen a rendszerek elhelyezhetőségét és a mentőtorony illesztését alakíthatták ki a mérnökök. A kabin felépítésének alapgondolata a lehető legegyszerűbb volt: „az egyetlen cél, hogy embert juttassunk egy rövid időre a világűrbe”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egyetlen térbe zsúfoltak be mindent, a navigációval, az űrhajós létfenntartásával, az űrhajó működésével kapcsolatos berendezést. Szinte minden rendszer a kabin belsejében kapott helyet, minden apró zugot kitöltve és alig hagyva helyet az űrhajós számára. (Később, már a repülések fázisában, a gyakorlatban derült ki, hogy ez az út egy tervezési zsákutca, mivel a kabin több pontján, az éppen rendelkezésre álló helyekre szétosztva bezsúfolt rendszerek, az azokat összekötő kábelezés káoszt okoz, és egy meghibásodás miatt több más rendszert is meg kell bontani és újraszabályozni a repülésre való felkészítés során. A probléma megoldására – éppen a Mercury űrhajóval szerzett negatív tapasztalatok alapján – a következő űrprogramtól, a Gemini-programtól kezdve bevezették az űrhajó két részre, űrkabinra és műszaki egységre osztásának filozófiáját). A még a program kezdetekor megfogalmazott alapkövetelmények harmadik fejezetének teljesítésében bontakozott ki a leghosszabban tartó dilemma a tervezésben. Már az 1950-es évek közepétől (a nukleáris robbanófejek rakétákra szerelésétől) nyilvánvalóvá vált, hogy a légkörben nagy sebességgel zuhanó tárgy a levegő súrlódásától hatalmas hőterhelésnek van kitéve. A különböző haderőnemek különböző megoldásokat fejlesztettek ki a problémára: a hadseregnél a hő hatására elégő, leolvadó (de a hőt eloszlató) anyagokból épített kompozit hőpajzzsal, a légierőnél pedig hőelnyelő anyagból készült változatokkal kísérleteztek. A Space Task Group szakemberei hosszú ideig nem tudtak dönteni (ami az egyik anyag előnye volt, az a másik hátránya és fordítva), ezért mindkét fejlesztési irányt nyitva hagyták. Aztán már a tesztek folytak a kétféle hőpajzzsal, amikor fény derült a hőelnyelő változat koncepcionális hibájára: a hőelnyelő anyagból készült hőpajzsot a leszállás végső szakaszában le kellett volna választani az űrhajóról, mivel az rendkívül forró lett volna a leszálláskor, ami veszélyt jelentett volna a kabinban helyet foglaló űrhajósra, és/vagy szárazföldre való leérkezés esetén meggyújthatta volna a leszállóhely növényzetét, ezért még a földet érés előtt le kellett volna választani. Az egyik ilyen leválasztási teszt során azonban az alakja miatt a pajzs a hulló falevélhez hasonlóan viselkedett a leválasztása után és nekiütközött a kabinnak. Ezt tetézte még, hogy a hőpajzs leválasztása bonyolultabb felépítést kívánt meg az űrkabintól. A mérnökök ezért ezt a verziót végül elvetették és 1959 tavaszára a leolvadó hőpajzs koncepciót fogadták el. A kabin kialakításának koncepciótervei után megkezdődött a részletes tervezés és a kísérleti űrhajórészegységek tesztjei. Az első ilyen próbák a kabin ejtőtesztjei voltak. Ezek között szabadeséses és különböző ejtőernyőrendszerekkel végzett ereszkedéses tesztek egyaránt voltak, amelyek során több mint száz alkalommal dobtak le betonnal töltött életnagyságú űrkabin maketteket tengerre, vagy szárazföldi leszállóhelyekre. Ezek az ejtőtesztek a földetéréshez optimális fékező ejtőernyőrendszer kialakítására szolgáltak. Egy másik tesztsorozat a mentőrakéta kialakítását szolgálta. Egy startbaleset esetére a tervezők egy kis rakétákból (és az azokat a kabinhoz rögzítő rácsos szerkezetből) álló eszközt terveztek, amely probléma esetén a lehető legrövidebb idő alatt „lerántotta” volna a kabint a rakétáról és biztonságos távolságba vitte volna az ilyenkor szükségszerűen bekövetkező robbanás helyszínétől az űrhajót és utasát. A Wallops-szigeten elvégzett első teszt olyan katasztrofálisra sikerült (röviddel a rakéták beindulása után a felfelé tartó rakéta bukfencezni kezdett és két teljes bukfenc után az óceánba csapódott), hogy felvetődött az egész rendszer alapjaitól való újragondolásának gondolata is. Egy hónapos munkával a tervezők kijavították a hibákat és az eszköz alkalmassá vált a Mercury kabin mentésére egy startprobléma esetén. A harmadik tesztsorozat a Mercury űrhajó formájának végső kialakítására futott le a Langley űrközpont és az Ames űrközpont szélcsatornáiban. Ehhez az űrhajó legkülönbözőbb méretű makettjeit vitték be a szélcsatornába, hogy a repülés transz-, szuper- és hiperszonikus sebességtartományaiban jelentkező tulajdonságokat vizsgálják. Egy negyedik tesztsorozatban a leszállás legvégső fázisához, a leérkezéshez szükséges technikai megoldást kellett kifejleszteni, egyben dönteni kellett a vízre és a szárazföldre való leérkezés között. A mérnökök a vízreszállást preferálták. A leérkezés a tervek szerint 9 m/s sebességgel kellett megtörténjen és ennek a mozgási energiáját kellett elnyelni (egy esetleges vészhelyzet esetére, a rosszabbik eshetőségre, egy szárazföldi leszállásra is fel akarták készíteni a kabint) és a leghatékonyabb energiaelnyelőnek az ülések alumínium méhsejtszerkezetből való elkészítését gondolták. Az elgondolást a kísérleti ülésekbe szíjazott házi sertésekkel végzett ejtőtesztekkel igazolták. Az ötödik tesztsorozat az ejtőernyőrendszer végső kialakítását célozták, ezen belül is elsősorban a kihúzóernyő és a főernyő viselkedését vizsgálták extrém sebességeken és/vagy extrém magasságon. Először egy hagyományos körkupolás teher ejtőernyőt alkalmaztak főernyőként, de egy balul sikerült teszt után a mérnökök elvetették ezt a változatot és egy gyűrűs ejtőernyőre cserélték le. ### A rakéta fejlesztése A mérnökök a repülésekhez három különböző rakétatípust választottak ki: - Little Joe: a tesztekhez - Redstone: a tesztekhez és a szuborbitális repülésekhez - Atlasz: az orbitális repülésekhez A Space Task Group az amerikai haderőnek fejlesztett közepes és hosszú hatótávolságú rakéták között kereste az embert a világűrbe juttató hordozóeszközt és a végső jelöltet a Convair repülőgépgyár által az amerikai légierő számára fejlesztett, éppen szolgálatba állítása előtt álló Atlas interkontinentális ballisztikus rakétájában találták meg. Az Atlas annyira friss fejlesztés volt, hogy első sikeres tesztfelszállására (még SM–65 Atlas katonai kódnéven) 1957. december 17-én került csak sor. Az Atlas specifikációjában szerepelt először az USA-ban egy űrhajóval ekvivalens tömegű tárgy Föld körüli pályára állításához szükséges teljesítmény, egy 1,5–2,5 tonnás test 300 kilométer feletti stabil orbitális pályára állításának követelménye. Azonban a rakéta új és megbízhatóságának bizonytalan volta miatt szükség volt további hordozóeszközökre, amivel a repülési tesztek elkezdődhettek. A megbízhatósági követelményt – a korábbi sikeres repüléseinek köszönhetően az elismerő „Jó Öreg Megbízható” becenevet is kivívó – Redstone rakéta teljesítette. A megbízhatóság mellett még egy szempont is felmerült, a tesztek költségei. Sok teszthez nem volt szükség keringési sebességre gyorsítani egy teljes űrkabint, elég volt csak megfelelő magasságra juttatni. A Föld körüli pályára vezetett repülések költsége volt a legmagasabb – egy Atlas rakéta előállítási költségeit 2,5 millió dollárra becsülték –, míg egy Redstone startja 1 millió dollár költséggel járt. Az egy-egy teszten dollármilliók megtakarítását ígérő megfontolás miatt a Redstone-t is kijelölték, mint lehetséges hordozóeszközt. Illetve tették ezt a még kevesebb költséggel üzemeltethető, és bizonyos résztesztekre kiválóan alkalmas Little Joe rakétával is. Amelyik tesztnél nem volt szükség Föld körüli pályára állítani a teszt tárgyát – és ez a kezdeti próbák többségénél így volt, a mérnökök szuborbitális repülési profilokat (ún. űrugrásokat) is meghatároztak. #### Little Joe A NASA hamar arra a felismerésre jutott, hogy az Atlas rakéta egyrészt kiforratlan még és maga is tesztelésre szorul, mindemellett egy-egy felbocsátás költsége is magasra, 2,5 millió dollárra rúg startonként, miközben egy sor teszthez nincs is szükség az Atlas kapacitására. Mindemellett a Redstone rakéta – amely ezekben a kisebb igényű tesztekben kiválthatta az Atlast – maga is drága, felbocsátásonként 1 millió dollárt felemésztő eszköz volt. Ezért egy olcsóbb hordozóeszköz használatba vétele mellett döntöttek. A döntés pillanatában ugyanakkor még nem létezett a rakéta, azt ki kellett fejleszteni. A követelményrendszert még 1958 végén lefektette a NASA, amely aztán még tovább finomodott. Ezek szerint a leendő rakétának képesnek kellett lenni a Mercury űrhajó olyan jellegű felbocsátására, amelynek során a kabint érő erőhatások tesztelhetők voltak nagyobb magasságon történő repülés esetén, továbbá kipróbálható volt a mentőrendszer, a leszállító ejtőernyőrendszer és értékelhetőek voltak a leszállás utáni keresési és mentési folyamatok. A későbbi specifikáció finomítások során a követelmények közé kerültek a kabin repülés közbeni és leszálláskori (becsapódáskori) paramétereinek mérhetősége, a rakéta által keltett zajterhelés, hő és nyomás paraméterek, különös tekintettel a fedélzeten levő élőlény(ek)re gyakorolt hatások vizsgálata minimális telemetriai műszerezettség mellett. Ezen paramétereket különböző kritikus magasságokon (6000, és méteren) kellett tudni monitorozni. A követelményrendszer alapján Max Faget csapata hozta létre az első rakétát a NASA-n belül, ami a Little Joe nevet kapta és első felszállására 1959. augusztus 21-én került sor a Wallop-szigeten. A rakétát érintő kiviteli tervekben először szerepelt az űrrepülések történetében a hajtóművek „csokorba fogásának” igénye. Ennek megfelelően négy módosított, szilárd hajtóanyagú Sergeant (más néven Castor, vagy Pollux) hajtómű beszerelése szerepelt, továbbá négy Recruit kiegészítő hajtómű alkalmazását is előírták. A négy-négy hajtómű paraméterezésével a lehető legkülönbözőbb tolóerő volt elérhető, amelynek maximuma 1020 kilonewton volt. ezzel elméletileg egy tömegű űrhajót ballisztikus pályán 160 km magasra lehetett juttatni (ezzel közel az Atlas tulajdonságait lehetett szimulálni). A követelményrendszer és az alapvető tervek ismeretében 1958 novemberében 12 céget hívtak meg pályázati rendszerben a rakéta előállítására, amely pályázatot végül a North American repülőgépgyár nyerte el 1958. december 29-én. A szerződés értelmében a gyártónak hét repülő példányt és egy mobil felbocsátó tornyot kellett leszállítania. Az első repülőképes North American gyártmány 1960. január 21-én startolt. #### Redstone rakéta A Redstone rakéta szintén költségtakarékossági és megbízhatósági okokból került be a NASA űrprogramjába. Az alap PGM–11 Redstone volt az Egyesült Államok egyik legrégebbi katonai rövid hatótávolságú ballisztikus rakétája, amelyet még 1952-ben fejlesztettek ki, és amely 1958–1964 között állt szolgálatban a NATO nyugat-európai haderejének hadrendjében. A rakéta a német V–2 egyenesági leszármazottja volt, amelyet Wernher von Braun tervezett a Redstone Arsenal keretein belül. A NASA az Atlas rakéta mellé további alternatívákat keresett, egyrészt a kísérletek költségeinek redukálása, másrészt megbízhatósági okokból (a Redstone különösen megbízható rakétának számított, így illett az ember űrbe juttatásának biztonsági követelményeihez), és kiválasztotta a Redstone-t, igaz annak egy a célhoz jobban megfelelő, továbbfejlesztett változatát. A Redstone a Mercury-programban a szuborbitális repülések rakétája lett. Az eredeti Redstone katonai változata nem volt alkalmas egy Mercury kabinnak parabolapályán kellő magasságba juttatására, de a Redstone egyik továbbfejlesztett leszármazottja, a Jupiter–C meghosszabbított törzzsel, belsejében nagyobb tartályokkal rendelkezett, és az így megnövelt égésidővel már képes volt a nagyobb magasságok elérésére. A Jupiter–C éppen áttért az A–7 jelű hajtóművekre (a hadsereg a korábban alkalmazott hajtóművek lehetséges alkatrészhiánya, mint rizikó miatt váltott erre a változatra a saját rakétáiban), amely problémákat vetett fel. Az alap Redstone rakéta még a V–2 hajtóanyagát (75% etil-alkohol, 25% víz) használta, majd a Jupiter–C-nél áttértek az ún. hydyne hajtóanyagra (60% aszimmetrikus dimetilhidrazin és 40% dimetilnetriamin), amely ugyan sokkal jobb hatásfokú volt, ám sokkal mérgezőbb is egyben, ami az alkalmazásánál problémát jelentett. Ráadásul az A–7-nél sosem alkalmazták a hydyne-t, ezért a mérnökök úgy döntöttek, hogy az űralkalmazásra átalakított rakéta ismét az etil-alkoholos verziót fogja használni. A meghosszabbodott égésidő további problémát vetett fel: a normál rakétáknál alkalmazott grafit tolóerővektor terelő szárnyak a hosszabb égésidő alatt tönkremehettek, így a NASA felhívást tett közzé jobb minőségű szárnyak szállítására. A másik módosítás szintén a hosszabb égésidő okán került a dizájnba: a rakéta a hosszabb tartályméret miatt egy további nitrogén palackot kapott, amely a kiürülés arányában töltötte semleges gázzal a tartályt, és a turbószivattyú egy további hidrogén-peroxid tartályt kapott. További eltérést jelentett a katonai és az űrrakéta között a mentő és repülésmegszakító rendszer. Egyrészről az űrrepülésre alkalmas Redstone kapott egy ún. automatikus, repülési idő alatti megszakítás érzékelő rendszert. Ennek lényege, hogy a rakéta érzékelte, hogy a repülés paraméterei mikor térnek el végzetesen a normálistól, és ekkor automatikusan beindíthatta a rendszer a mentési folyamatot, amikor a mentőrakéta leválasztotta a kabint a hordozórakétáról (természetesen a megszakítást maga az űrhajós, vagy az irányítóközpont is kiválthatta, de voltak olyan repülési profilok, amikor egyszerűen nem volt idő a manuális beavatkozásra). És természetesen a katonai változathoz képest ott volt a mentőrakéta, amely baj esetén leválasztotta a kabint a rakétáról, és biztonságos távolságba vitte tőle. Változtatások történtek a rakéta ún. far szekciójában is (amely furcsa módon nem a rakéta hátulján volt, hanem rakéta tetején, és a kabint kötötte össze a hordozóeszközzel). Ez a szekció tartalmazta a rakéta elektronikáját és irányítórendszerét, valamint az űrkabint fogadó adaptert és a katonai Redstone-oknál a rakéta kiégésekor ez a rész szétvált, az egyik fele a rakétával maradt, a másik pedig a harci résszel tovább repült, míg az űrrakéta változat esetében az egész a hordozórakétával maradt. A Redstone megbízhatóságának javítása érdekében még egy változás történt. A katonai változat ST–80-as jelű robotpilótáját egy sokkal egyszerűbb, megbízhatóbb, LEV–3 jelű változatra cserélték. A fejlesztés végére a Mercury–Redstone összesen 800 helyen tért el a katonai alkalmazású Redstone-tól, így végül a NASA inkább rendelkezett egy új fejlesztésű rakétával, mintsem az eredeti, megbízható változattal. A továbbfejlesztett hordozórakéta első repülésére 1960. november 21-én került sor, amely kudarcba fulladt, ezt követően három többé-kevésbé sikeres repülést teljesített, mire végül a két ember szállító űrhajót szállította Alan Sheparddal és Gus Grissommal. #### Atlas rakéta A Mercury-program egyik központi hardvere a hordozórakéta volt. A követelményrendszer ezzel kapcsolatban egyszerű volt: egy 1500–800 kg-os tárgyat kellett tudnia első kozmikus sebességre gyorsítani és Föld körüli pályára állítani. Ehhez az USA birtokában egyetlen eszköz volt, a hadsereg interkontinentális ballisztikus rakétája, az SM–65D Atlas rakéta. A rakéta a létező legfrissebb technológia volt, az első tesztfelszállására 1957. június 11-én került sor (igaz akkor sikertelenül). A NASA dilemmája a meglévő, de megbízhatatlan rakéta megbízhatóvá tétele, vagy a Titan II ICBM fejlesztési folyamatának megvárása volt (esetleg ugyanolyan bizonytalan kimenettel), így végül az Atlas tesztjei és javítása mellett döntöttek. A rakéta gyártójánál, a Convairnél külön gyártósort jelöltek ki a Mercury-programnak szánt gyártmányok készítésére, ahol olyan képzett, tapasztalt személyzet dolgozott, akikkel fokozottan lehetett a minőségre ügyelni. Az űrbe szánt gyártmányok széles körű áttervezésen estek át, mely a következő részegységeket érintette: - megszakításérzékelő, - giroszkópok, - hatótáv szabályozó, - robotpilóta, - antenna, - cseppfolyós oxigén elforrásgátló szelepe, - fogyasztás érzékelők, - elektromos rendszer, - tartályok, - cseppfolyós oxigén turbószivattyúja, - túlnyomásos rendszer, - hajtóanyag felhasználási rendszer, - külső borítás, - kormányzás, - hajtómű beállítás. A rakéta két alapvető tervezési elven nyugodott. Az egyik ilyen alapelv az ún. másfél fokozatos elrendezés volt: a rakétának volt egy főhajtóműve és két oldalsó gyorsító hajtóműve. Ezeket egyszerre indították be a startnál (így a mérnökök számára vizuálisan is könnyebb volt ellenőrizmi a működést), majd a gyorsítóhajtóművek előbb álltak le a pályára állás során, mint a főhajtómű és a gyorsító hajtóművek (illetve a hozzájuk kapcsolt tartályok) sosem váltak le. A másik alapelv az ún. gázballon felépítés, vagy rendszer volt. A súly minimalizálása érdekében a rakéta a lehető legvékonyabb oldalfalakkal készült, olyan vékonyakkal, hogy a rakéta üresen a saját súlya alatt összeroppant volna. A stabilitását, szerkezeti szilárdságot kezdetben a hajtóanyag, majd a repülés során annak kifogyása arányában a tartályokba töltött semleges héliumgáz nyomása adta meg. A tesztek során ez utóbbi tervezési alapelv bizonyult a leggyengébb láncszemnek, amely átalakításokat és további teszteket igényelt. A Mercury-program során az első felszállásra 1960. július 29-én került sor, az igazi bizonyításra viszont várni kellett 1962. február 20-ig, John Glenn és a Friendship 7 repüléséig. ### Repülési profilok Az űrrepülés mibenléte már a Szputnyik–1 repülésével eldőlt, az számított igazi űrrepülésnek, ha azt Föld körüli pályán végezték, ezért természetes módon a NASA ezt is tűzte ki célul az első amerikai űrhajós repüléséhez. 1960 végén azonban a szovjet kísérletekből – több nagy tömegű (egy emberrel végzett repüléshez szükséges kabin tömegével egyenértékű), élőlényekkel Föld körüli pályára álló műholdból – világossá vált az amerikaiak számára, hogy vetélytársuk előrébb tart, ezért ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy a program el kell ágazzon két alternatív irányba: tovább folynak az előkészületek az orbitális repülésre és önálló irányként előkészítenek egy emberrel végzett szuborbitális repülést is. A NASA úgy gondolta, hogy a közvélemény számára megnyugtató lenne, ha bár a mindenki számára nyilvánvalóan „igazinak” tekintett Föld körüli pályán végzett repülésben látható hátrányban is van Amerika, az ehhez vezető utat több lépésben építik fel és az első lépést (az űrugrást) megnyerik. Ezért el is indították az eredetileg csak tesztekhez szánt Redstone rakéta és a Mercury kabin összeépítésével a folyamatot, amelyben előbb egy automata üzemmódban, utas nélkül, majd egy majommal, végül egy űrhajóssal végzett űrugrással három lépésben elhódítható az elsőség a szovjetek elől. ### Infrastruktúra fejlesztések A legfontosabb infrastrukturális kérdés a starthely kiválasztása volt. Érdekes módon bár létezik elmélet a világűr eléréséhez szükséges starthely kijelölésére – az Egyenlítőhöz minél közelebb kell feküdjön a hely –, a Mercury-program indulásakor nem kerestek tudatosan helyszínt, hanem a NASA alakulásakori körülményekhez igazodva (miszerint az űrügynökséget is a különböző haderőnemek kísérleteinek koncentrálásával hozták létre) a NASA az Amerikai Hadügyminisztérium és a hadsereg, a haditengerészet egyik legfejlettebb rakéta lőterén, Cape Canaveralen nyitott egy összekötő irodát, amelynek az addig ott zajló katonai tesztek NASA-n belülre való emelése volt a feladata. Tekintve, hogy a Redstone rakétákhoz már létezett a hadseregnek Cape Canaveralen üzemelő bázisa, indítóhelye, a Mercury repülések számára is ezt a bázist jelölték ki függetlenül attól, hogy a NASA civil szervezet, míg a Cape Canaveral katonai bázis volt. Az embervezette űrrepülés előkészítésére a NASA alakulásakor megkapta az 1957-ben a légierő által épített (elsőként repülőgép karbantartásra és tárolásra használt), majd a Tengerészeti Kutató Laboratórium Vanguard-programja számára átadott ún. S-hangárt a további kísérleteihez. 1959-ben formális megállapodás is született a létesítmény tulajdonosa, a Védelmi Minisztérium és a NASA között a hangár és a hozzá tartozó infrastruktúra átvételéről. Ettől kezdve itt fogadták a gyártóhelyről érkező Mercury űrhajókat. Később a Gemini-programban is ezt a létesítményt használták, sőt a hangár felhasználása egészen a Space Shuttle-éráig folytatódott. A repülések fő támogató infrastruktúrájának az indítóállások számítottak. Ebből szintén az addigi kísérletek átvételének logikája alapján kettőt jelöltek ki a NASA számára. Az LC–5 (Launch Complex = indítóállás) lett a Redstone rakéták, az LC–14 pedig az Atlas rakéták (illetve a teszteknél alkalmazott Big Joe rakéták) indítóállványa. Az LC-5 karrierje még 1956-ban a légierő fennhatósága alatt kezdődött (Cape Canaveral Air Force Station – Cape Canaveral Légierő Bázis) keretén belül, amikor Jupiter közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták tesztjeire került sor Cape-en, majd ezek helyét átvették a Jupiterek továbbfejlesztésével létrejött Juno II űrrakéták, amelyekkel műholdakat állítottak pályára. Ezt követően kapta meg a NASA az indítóállást, hogy a Redstone rakétákkal előbb automata üzemmódban, majd majommal, végül emberrel hajtsanak végre űrugrásokat. Az LC–14 története kissé bonyolultabban alakult. Az indítóállás 1957-ben épült katonai Atlas rakéták felbocsátására, majd 1959-ben alakították át az Atlas–D rakéták indításához és űrstartokra. Akkortájt ez számított az egyetlen, Atlas rakéták számára kijelölt indítóhelyként, így a Mercury-program nem kaphatta meg kizárólagosan, hanem osztoznia kellett MIDAS műholdakkal, Big Joe tesztindításokkal, és más interkontinentális rakéták indításával, mire kizárólagosan a NASA kezébe kerülhetett. Később az összes Mercury-Atlas indítás innen indult, majd az Atlas-Agena startok is innen mentek végbe. További tervezést igényelt leszállási és az azt követő mentési műveletek kialakítása és a repülés ideje alatti rádiókapcsolat fenntartásának megoldása. Mindkét feladat egyidejű megoldására a haditengerészetet választották ki. ## Az űrhajós csoport A NASA 1959. április 9-én, egy Washington D.C.-ben tartott sajtótájékoztatón mutatta be a nyilvánosság előtt azt a hét férfit, akit szigorú orvosi és pszichológiai vizsgálatokat követően kiválasztottak, hogy közülük kerüljön ki az első ember, aki a világűrbe juthat. Bemutatásukkal egy időben egy új szót tanult meg a közvélemény: űrhajós (az amerikai terminológiában asztronauta, amely a görög mitológiában gyökerezik, az argonautákra asszociál, és szó szerinti jelentése csillaghajós). A nyilvánosság előtti bemutatást azonban egy hosszas, titkos kiválasztási projekt előzte meg. A kiválasztás alaposságát azon orvosi feltételezésekre építették, miszerint a leendő űrutazókra halálos veszedelmek várnak: a súlytalanságban a keringés összeomlását vizionálták, képtelennek tartották az embert, hogy egyen vagy igyon gravitáció nélkül, de pszichológiai nehézségeket is gyanítottak, a magányosan kabinjába zárt űrhajóson egyfajta űrtéboly vehet erőt, melynek hatására képtelenné válhat az űrhajó irányítására. Ezen veszélyek ellensúlyozására olyan kiválasztási rendszert dolgoztak ki, amellyel az egészségügyi és pszichikai szempontból magasan az átlag felett álló jelölteket választhattak ki. ### Szelekció Az űrhajósjelöltek kiválasztására Eisenhower elnök utasítása szerint – és kissé átalakítva a Space Task Group által lefektetett követelményrendszert – került sor, a katonai repülőalakulatok kaptak felhívást a lehetséges jelöltek összeírására. Összesen 508 lehetséges jelölt adatait vizsgálták át Washingtonban, amelyből 110 pilótát választottak ki, mint alkalmas jelöltet (a listában öt fő tengerészgyalogos, 47 fő haditengerészeti és 58 fő légierős pilóta szerepelt, a hadsereg repülőalakulataiból senki sem bizonyult alkalmasnak). A kiválasztási folyamat második lépcsőjében három fő csoportra osztották a jelölteket, és az első 35 főt – titoktartás elrendelése mellett – Washingtonba rendelték 1959. február elején interjúkra. A projektet a Space Task Group részéről vezető Charles Donlan örömmel vette tudomásul, hogy a jelöltek nagy többsége örömmel és várakozásokkal tekintett a Mercury-programban való részvételre. Ennek az adta a jelentőségét, hogy a programban önkéntesekre volt szükség, a leendő űrpilótákat nem kívánták vezényelni a feladatra. Egy héttel az első csoport interjúit követően a második csoport is Washingtonba érkezett és átesett az interjúkon. Az alkalmasnak találtak között az önkéntes jelentkezők aránya olyan magas volt, hogy nem volt szükség a harmadik csoport behívására (különösen úgy, hogy az eredetileg gondolt 12 fős végső kontingens számát is 6 főre csökkentették). A két csoport interjúi után 69 fő ment tovább a kiválasztási folyamatban. A világos fizikai paraméterek ellenére a 69 főből hat főt azért utasítottak el, mert a testmagasságuk túl nagy volt. Végül további visszalépők miatt 56-an írták meg a második kör általános, műszaki és pszichológiai tesztjeit. A kiválasztottak köre ezután 32 főre csökkent, őket vitte tovább a Space Task Group a részletes és különleges elemeket is tartalmazó orvosi vizsgálatokra, amelyek az új-mexikói Albuquerque-ben, a Lovelace Klinikán, majd a Wright-Patterson bázis repülőorvosi laboratóriumában zajlottak le. A Lovelace Klinikán 1959. február 7-től kezdődően egy héten át a jelöltek egy hat fázisból álló, mindenre kiterjedő, többnapos orvosi vizsgálaton estek át. Ennek keretében először áttekintették a jelöltek egészségügyi történetét, majd részletes általános orvosi teszteket végeztek, mint látásvizsgálat, EKG és reflexvizsgálatok, végbéltükrözés és vérvizsgálat, vagy spermaszámlálás. Ezt követően szintén teljes körű – a fogröntgentől kezdve a gyomorröntgenig terjedő – röntgenfelvételekre került sor. A következő lépés a fizikai teljesítménytesztekkel folytatódott, ami bicikli ergométeren tekerve a szív terheléses vizsgálatait, tüdőkapacitás mérést, testsűrűség mérést tartalmazott. Az egy hétig tartó vizsgálatok végén került sor az adatok összegzésére és minden jelölt esetében egészségügyi kartonokon való rögzítésre. Közvetlenül a klinikai vizsgálatokat követően 1959. február 16. és március 27 között a Wright-Patterson Légibázisra költözött a csoport az ún. stressztesztekre. Ezen vizsgálatok a jelöltek pszichológiai és fizikai terheléstűrésének feltérképezésére irányultak. A fizikai tesztek között az egyszerű lépcsőzési vagy futópados terhelési gyakorlatok, illetve a nagy ellenálló képességet igénylő centrifugatesztek, vagy a repülőorvosi vizsgálatokból a pilóták számára már ismert többtengelyes forgószékes gyakorlatok szerepeltek. A párhuzamosan végzett pszichikai teszteknél a jelölteket váratlan, vagy kellemetlen behatásokkal tesztelték, mint a hőkamrás, vagy hidegvizes tesztek, vagy a sötétkamrás gyakorlatok. A pszichológiai vizsgálatokban szerepet kapott az egyébként hitelességi kételyekkel terhelt Rorschach-teszt is. A Wright Patterson-beli vizsgálatok végén a jelölőbizottság 18 egészségügyileg teljesen alkalmas jelöltet terjesztett fel a tesztsorozat 1959. március végi lezárásakor. A Space Task Group kiválasztó bizottsága 1959. április 1-jén ült össze, és a 18 alkalmas jelöltből végül hét főt választottak ki űrhajós kiképzésre. Ezt a csoportot jelentette be a NASA 1959. április 2-án, majd mutatták be aztán őket Mercury Seven (Mercury 7) néven 1959. április 9-én Washingtonban, mint az USA leendő űrhajósait, és ezzel a hét pilótával kezdték el az űrhajóskiképzést. ### Eredeti Hetek A kiképzést a sajtóban Mercury Seven (Mercury Hetek) néven jelölt alábbi csoport kezdhette el: - Scott Carpenter - Gordon Cooper - John Glenn - Virgil Grissom - Walter Schirra - Alan Shepard - Donald (Deke) Slayton Közülük hatan jutottak fel a program keretein belül a világűrbe (Slayton szívproblémák miatt 1962-ben kikerült a csoportból, és csak egy szívműtétet követően, 1975-ben repült a Szojuz–Apollo-program során). Az űrhajósjelöltek bemutatásukkal kiléptek a rivaldafénybe. Amellett, hogy a közvélemény természetes érdeklődése is nagy volt – lévén az „űrhajósnál” egzotikusabb foglalkozás nemigen volt az idő tájt. A NASA maga is tovább növelte jelöltjei népszerűségét azzal, hogy bátorított egy szerződést az űrhajósok és egy nagy amerikai magazin között, amely egy dolláros ajánlattal megvásárolta az űrhajósokról szóló történetek publikálási jogait. Ennek keretében a Life sorozatban közölte az űrhajósok életéről szóló tudósításait, valamint az űrhajósok életrajzait is. A Life ebben az 1959–1963 között 28 számon keresztül megjelentetett cikksorozatban új amerikai hőstípust teremtett, az űrhajósokat egyfajta „hétköznapi szuperhősként” ábrázolva, előéletük kiszínezésével, illetve a kiképzésen kívüli mindennapjaiknak az amerikai sztereotípiák szerinti bemutatásával. A Mercury Hetek elnevezés mellett még további két – mindkettő utólagos – elnevezés is elterjedt a NASA első hét űrhajósára. Az egyik az Astronaut Group 1 (1-es számú űrhajóscsoport) volt, amelyet a NASA utólag alkalmazott, amikor megkezdődött a további űrhajóscsoportok toborzása a Gemini-programhoz, majd az Apollo-programhoz és meg akarták különböztetni a különböző időpontokban válogatott csoportokat egymástól. De nemcsak a NASA, hanem maguk az űrhajósok is megkülönböztették magukat, saját névadással a csoportot illetően, így lett ismert és később nyilvánosan a leginkább alkalmazott csoportnév az Original Seven (Eredeti Hetek), amelynek szintén a többiektől (például az 1962-ben toborzott „Új Kilencek”, vagy az 1963-as „A Tizennégyek” csoportjától) való megkülönböztetés volt a célja. ### Űrhajóskiképzés A kiképzés nagyrészt hasonlított a Wright-Patterson légibázison végrehajtott kiválasztási programhoz: centrifugás gyorsulási szimulációkon gyakorolták a leendő felszállási és légkörbe lépési profilokat, szkafanderben, hőkamrában, vagy szén-dioxiddal telt kamrákban tréningeztek, vagy különböző sportokkal tartották fenn kondíciójukat. Emellett azonban megjelentek merőben új területek is. Végiglátogatták a különböző beszállítók telepeit, ismerkedve az épülő hardverrel, meglátogatták Cape Canaveralt, a leendő űrutazásaik kezdőpontját, elmentek Akronba, hogy lássák az űrruhák gyártóüzemét. És elindult közöttük valamiféle specializációs folyamat is, miszerint például Carpenter – ez irányú haditengerészeti tapasztalatainál fogva – az űrhajó kommunikációs és navigációs rendszereinek szakértője lett, míg Grissom a Mercury irányító és elektromechanikus rendszereibe ásta be magát, vagy Glenn a kabin műszerfalának fejlesztésében nyújtott segítséget. A kiképzésben a fenti tesztek mellett repülési gyakorlatok is szerepeltek. Egyrészt a berepülőpilóták lévén a repülési jártasságuk fenntartására folytatták a korábbi nagy teljesítményű harci gépekkel folytatott repüléseket, másrészt a rájuk váró súlytalanságra a NASA erre a célra kialakított C–131-es gépein parabolarepüléseken gyakoroltak. ## Repülések Összesen húsz Mercuryt építettek, háromnak a startja nem sikerült, ötöt ballisztikus pályára állítottak, hat űrhajó Föld körüli pályán keringett. Hat kísérlet történt emberrel, ezek közül kettő csak ballisztikus pályán. Az űrhajó egyetlen ember 24 órás, de maximálisan 36 órás űrrepülését tette lehetővé. A vegyi akkumulátorok feladattól függően 1500-3000 wattóra (Wh) teljesítményre voltak képesek. Harang alakú, a fékezőrakétákkal együtt 3,4 méter magas, legnagyobb szélessége 1,9 méter. Kettős falú konstrukció, a külső borítás nikkel-, a belső titánötvözet, közöttük kerámiaszálakból készült szigetelőanyag volt. A mentőrakéta az orrban volt elhelyezve. A mentőtorony magassága 6,2 méter. Az antennaházban volt elhelyezve a stabilizáló ejtőernyő illetve fékezőernyő és a stabilizáló infravörös horizontkereső. Az űrhajós fülke 1,9 méter átmérőjű, 1,5 méter magasságú. A szolgálati idő alatt az űrhajós szinte mozgás nélkül, ülve hajtotta végre az előírt feladatokat. Alan Shepard volt az első amerikai, aki a Freedom 7 űrhajóval eljutott a világűrbe, szuborbitális űrugrást végezve. John Glenn a Friendship 7 űrhajóval az első amerikai Föld körüli pályán. A szovjetek a Vosztok-programmal megelőzték az amerikaiakat az emberes űrrepülések terén is. ### Ember nélküli tesztrepülések #### Little Joe 1 A Mercury-program első kísérlete a Little Joe 1 lett volna, ha nem hiúsítja meg egy hiba. A kísérletre még nem is Cape Canaveralen került sor, hanem a Wallop-szigeten és a mérnökök a mentőtorony viselkedésére voltak kíváncsiak, különösképpen a startkor fellépő legnagyobb dinamikus nyomás (a felszálláskor tapasztalható legnagyobb légellenállás) idején. Ehhez elegendő volt egy Little Joe rakéta, mivel ezzel is szimulálni lehetett a kívánt dinamikus nyomást, majd erre a hordozóeszközre építettek egy Mercury űrhajó modellt, végül a rendszer egyetlen teljes értékű darabját, a mentőtornyot. A tervezett repülés azonban teljes kudarcba fulladt 1959. augusztus 21-én: 35 perccel a tervezett start előtt, amikor az automatikát és az önmegsemmisítőt a saját akkumulátorának áramforrására kapcsolták, teljesen váratlanul az űrhajóegységeket egymástól elválasztó robbanótöltetek működésbe jöttek – a felbocsátás előkészítésén dolgozó személyzet pánikszerű menekülésbe fogott –, és végül a (vészhelyzetet helyesen észlelő) mentőtorony startolt csak el a hozzá kapcsolt űrhajómodellel, míg a rakéta az indítóállásban maradt. A mentőrakéta aztán mintaszerűen tette a dolgát, az előírt kb. 600 méter magasba vitte a Mercury-t, ott engedte el. A vizsgálati jelentés alig egy hónap alatt elkészült, és a hiba okát egy nem megfelelő tekercselés kiváltotta ún. „kóboráramban” jelölték meg. #### Big Joe 1 A Wallop-szigeten zajló Little Joe kísérletsorozat mellett (amely lényegében a mentőrakéta működőképességét kellett igazolja) egy másik fontos részegységgel, a hőpajzzsal kapcsolatos tesztekbe is belefogott a NASA. Ehhez nagyobb teljesítményű hordozóeszközre volt szükség, ez volt az ún. Big Joe rakéta. A Big Joe lényegében nem volt más, mint az Atlas rakéta. A Big Joe kísérletben az Atlas–10D gyári számú hordozórakétát és egy működésképtelen, de tömeg- és mérethű Mercury űrhajót illesztettek össze, az űrhajóra pedig a hosszabb tervezési vita után kiválasztott leolvadó (a légköri visszatéréskor felhevülő, elszenesedő, elégő, közben lassan darabokban leváló, de a hőt hatékonyan elosztó) hőpajzsot szereltek. A startra 1959. szeptember 9-én került sor Cape Canaveralről, a 14-es indítóállásról. A repülés során minden tökéletesen működött nagyjából a két perces időhatárig, azonban ekkor hibajel érkezett az irányításhoz a telemetrián: a fokozatleválasztás nem történt meg. A holtsúlyként tovább repülő fokozat miatt nem volt esély arra, hogy az űrszerelvény elérje a tervezett magasságot és sebességet. Mivel a rakétafokozat rajta maradt az űrhajón (így az elsődleges cél, a hőpajzs működését meghiúsítva), az irányításnak a reaktív kontroll hajtóművekkel (lényegében a kormányzást végző kis segédfúvókákkal) kellett játszania, hogy leszakítsák a rakétát, amely végül sikerrel járt, bár a kormányzásra szánt hajtóanyagot teljesen elfogyasztották. A Mercury űrhajó végül 140 km csúcsmagasságot ért el, és 2292 kilométer repülés után ért vizet az Atlanti-óceánon, ahol a mentőcsapatok néhány órányi keresés után viszonylagos épségben találtak meg. #### Little Joe 6 1959\. október 4-én került sor a következő Mercury tesztre – ismét a Wallop-szigeten –, amely az idő tájt jelzést sem kapott, csak később adták neki a Little Joe 6 megnevezést. A teszt lényegében visszalépés volt a kudarcba fulladt első kísérlethez képest, az egyetlen közös dolog az volt, hogy a felhasznált hordozórakéta ugyanaz a példány volt, mint ami augusztusban ott maradt az indítóasztalon. A repülés tesztcéljait illetően a visszalépés azt jelentette, hogy mindössze a rakéta alkalmasságát, valamint az űrhajó repülési tulajdonságait, illetve ellenállóságát akarták igazolni. Ehhez egy tömeg- és mérethű, ám rendszerekkel fel nem szerelt, így működésképtelen űrkapszulát, illetve egy szintén működésképtelen mentőtornyot szereltek össze a rakétával. A kísérlet során a 16,5 méter magas és összesen 20 tonna tömegű szerkezetet 65 kilométer magasra emelte a Little Joe, ahol a két és fél perces repülési idő végén az irányítást tervszerűen beindította az önmegsemmisítőt. Az űrhajó darabjai 115 kilométerre csapódtak az óceánba. A kísérletet sikeresnek minősítették. #### Little Joe 1A A Wallop-szigeten folyamatosak lettek a kísérletek, napra pontosan egy hónapos időközökkel startoltak a Little Joe rakéták. Így 1959. november 4-én indult Little Joe 1A, pontosan megismételve a kudarccal végződött Little Joe 1 repülését. A célok is ugyanazok voltak, a mentőrakéta megfelelőségének igazolására szánták a repülést, kiegészítve az ejtőernyőrendszerrel kapcsolatos minél részletesebb adatgyűjtéssel. A repülésre kijelölt kapszula ismét működésképtelen makett volt, csak a mentőrakéta volt éles. A kísérleten a sajtó is részt vett, egy rövid csata után, amelyben az újságírók kiharcolták, hogy első kézből értesüljenek a repülések eseményeiről (a NASA munkatársai ezért előzetesen részletes „képzést” tartottak a sajtónak, hogy az esetleges visszaszámlálás megszakításokat nehogy hibának, vagy kudarcnak tudósítsák az eseményeket). November 4-én végül az elstartoló LJ–1A egy részben sikeres repülést teljesített. A rakéta látszólag hibátlanul a magasba emelte az űrkapszulát, ám a mentőrakéta csak 10 másodperccel a maximális dinamikus terhelés pontját követően lépett működésbe. Az ejtőernyőrendszer tökéletesen működött, ahogy a mentési műveletek is, így a másodlagos és harmadlagos műveleti célt sikerült 100%-osan teljesíteni. A mentőrakéta nem megfelelő működésének okára nem derült fény, csak sejtések fogalmazódtak meg. A hiba miatt a kísérlet megismétlését tűzték ki célul. #### Little Joe 2 A Little Joe 2 a szokásos helyről, a Wallop-szigetről startolt 1959. december 4-én, és lényegi előrelépést jelentett az előző kísérlethez képest. Bár a LJ–1A nem hozott maradéktalan sikert, a kísérleteket végzők mégis élőlényekkel végzett repülést iktattak be a Little Joe–Mercury kísérletek sorába. A szakemberek kíváncsiak voltak rá, hogy egy egyszerűbb szervezet, mint egy kis rézuszmajom hogyan viselkedik az űrhajó mozgásainak, vagy a súlytalanság hatására, illetve a nagy magasságban megnövekvő sugárzásban. Később a majom mellé még egy további biológiai csomagot is terveztek felbocsátani: zabszemeket, patkány idegsejteket, szövettenyészeteket és bogarakat készítettek elő, hogy a majommal utazzanak. A startra két újdonsült űrhajósjelölt, Alan Shepard és Virgil Grissom jelenlétében került sor. A Little Joe méter magasba emelte a Mercury űrhajót, majd a beinduló mentőrakéta még tovább emelt a magasságon, így végül méter magasságig jutott a kabin, amely a holtpontról szabadesésben zuhant vissza. A csúcsmagasság végül közel méterrel volt alacsonyabban a tervezettnél, amit a rosszul számított légellenállás okozott. Sam, a majom végül csak 3 perc súlytalanságot tapasztalt a tervezett 4 helyett. Mintegy 6 órányi hánykolódás végén sikerült a mentőcsapatoknak épségben kiemelni a tengerből a sima leszállást bemutató kis majmot. A szakemberek minden előzetesen kitűzött célt sikeresnek nyilvánítottak és lelkesen nyilatkoztak – különösen a tökéletesen működő Little Joe hordozórakétáról –, bár később árnyaltabbak lettek a vélemények, különösen a biológusok panaszkodtak az állatkísérlet nem teljesen kielégítő eredményeiről. A fő cél azonban teljesült, a mentőrakéta tökéletesen alkalmasnak mutatkozott az űrhajó esetleges vészhelyzeti mentésére élőlényekkel – akár emberrel – a fedélzeten. #### Little Joe 1B Sam majom útját követően kerülhetett sor a Little Joe 1 és 1A repüléseknél nem teljes sikerrel végrehajtott kísérlet ismétlésére, azzal a kisebb csavarral, hogy az űrhajóban ismét utazott „valaki”, Miss Sam, egy kis nőstény rézuszmajom. 1960. január 21-én startolt a Wallop-szigetről az újabb Little Joe rakéta, amely ezúttal végre az elvárások szerint teljesített. A rakéta kevesebb mint 15 kilométerrel maradt el a tervezett magasságtól, és az elért sebessége meghaladta a 3200 km/h-t. Miss Sam feladatot is kapott a repülés idejére: egy felgyulladó fényt megpillantva egy kart kellett megrántania. A repülés egyetlen igazi újdonsága egy mentési gyakorlat volt, a Little Joe kiégési magasságán szimulált vészhelyzetet imitáltak a mérnökök és a mentőrakétának be kellett indulni. A művelet rendben le is zajlott, további 75 m/s sebességnövekedést indukálva. Miss Sam űrhajója mindössze 19 kilométerre szállt le a mentőalakulatot vezető rombolótól. A repülés 8,5 percig tartott, a gyors helikopteres mentést követően a kis majom a felszállást követő 45 percen belül ismét a Wallop-szigeten volt. Az egész repülés során egyetlen eltérés volt a tervezetthez képest, a mentőrakéta beinduláskor olyan zajhatások keletkeztek, hogy a majom annyira megrémült, hogy rövid időre kiesett a feladatából. #### Mercury–Atlas–1 1960 februárjában egy Los Angelesben tartott megbeszélésen döntött a NASA (némileg a Little Joe és Big Joe tesztek alapján) a végleges Mercury űrhajó, Atlas rakéta, mentőrakéta konfigurációról, és a tervek szerint a végleges konfigurációval kívánták végrehajtani. A véglegesség – és talán a működőképes hardver jelenléte – abban is megjelent, hogy a repülést nem Big Joe, hanem már a végleges Mercury-Atlas–1 néven akarták indítani. A repüléshez ezért a McDonnell 4-es gyári számú űrkabinját vették munkába, és további berendezéseket és műszeregységeket építettek bele. Az űrhajó inkább volt a végső kiépítésében egy mérőműhely, mintsem működőképes űreszköz, tekintettel a hiányzó rendszerekre (életfenntartó rendszer, pilótaülés, műszerfal, kormányfúvókák stb.), amelyek még nem kerültek beépítésre. A repülés előtt a vizsgálandó paraméterek/követelmények listája is összeállt: - Az űrkabin mindenekelőtti kimentése a tengerből - Meghatározni a Mercury űrhajó és a fenekére szerelt hőpajzs/fékezőrakéta csomag integritását a visszatéréskor a legmagasabb hómérsékleti tartományban - Meghatározni a visszatérő csomag hőelnyelő tulajdonságait a légkörbe lépés során - Meghatározni a Mercury űrhajó repülési karakterisztikáját a légköri visszatérés során - Ellenőrizni a mentőrendszer működőképességét - Szoktatni a Mercury-program személyzetét a starthoz és a mentési műveletekhez Július 24-én még összegezték az űrhajó által elérendő paramétereket ( legnagyobb sebesség, 180 km magasság, 2340 kilométeres repülési távolság, 16 perces repülés, maximálisan 16,3 G lassulás), majd egy polietilén védőfólia által védetten az esőtől, a rakétát és űrhajót kivontatták a 14-es indítóállásba. A startra 1960. július 29-én került sor. Aznap erősen felhős idő volt, az eső is hevesen esett, de az irányítás még nem ítélte veszélyesnek a repülésre nézve a feltételeket. Jelentették, hogy a leszállási térségben is megfelelő az időjárás, így megkezdték a startprocedúrát. A rakéta helyi idő szerint 9:13-kor (13:13 UTC) emelkedett fel az indítóállványról. A felszálló rakéta hamar eltűnt a szemek elől, amikor a Cape feletti felhőalapot áttörte, de a műszerek szerint a repülés első szakasza rendben zajlott. Azonban a látszólagos rend hamar visszájára fordult. A startot egy perccel követően minden kapcsolat megszakadt a rakétával. Egy másodperccel az adás megszakadását megelőzően egy jelzés érkezett a telemetrián keresztül, miszerint az üzemanyagtartály és a cseppfolyós oxigéntartályok közötti nyomáskülönbség hirtelen megszűnt. Lévén a felhőzeten keresztül semmilyen vizuális kontroll nem állt rendelkezésre, nem lehetett tudni, hogy ez a jelzés a problémák kiváltó oka volt-e, vagy a problémák végkifejlete, amelyben a tartályok megsemmisültek, de a jelzésekből nyilvánvaló volt, hogy a rakéta és az űrhajó megsemmisült. Az okokat nehéz volt feltárni, bár a mentőcsapatoknak sikerült a tengerben megtalálni a lezuhant rakétát és a Mercury űrkabint. A hiba okát nem sikerült felderíteni, viszont a NASA arra az elhatározásra jutott, hogy megismétlik a repülést, csak a következő teszten telerakják műszerrel a repülőeszközt. #### Little Joe 5 A Little Joe 5 kísérlet tervezése nagyjából egy évvel a tervezett start előtt kezdődött, és az eredeti elképzelések szerint az első működőképes Mercury űrkabin, illetve mentőrakéta felbocsátását irányozták elő egy olyan speciális „csomag” beépítésével, amelyben egy közepes méretű csimpánz foglalt volna helyet, így vizsgálták volna az űrhajó és utasa viselkedését a max. Q tartományban. Azonban az űrkabin leszállításában adódó késések, az űrhajót és a rakétát összekapcsoló ún. kapcsos gyűrű és az abba épített leválasztó pirotechnika problémái miatt elhúzódtak az előkészületek, így Robert Gilruth úgy döntött (az STG mérnökeinek egyetértésével), hogy a csimpánz reptetését kihúzzák a tervcélok közül, így a személyzet jobban tudott koncentrálni a technikai kérdésekre. Később további problémák merültek fel a hélium- és a hidrogén-peroxidtartály beépítésével is, ami további késedelmet okozott. További súlyproblémák is merültek fel a repülő hardverrel, ami felvetette egy nem kívánt, Afrikában történő leszállás lehetőségét is. A startot végül 1960. november 8-ra tűzték ki. Aznap a kísérlet végül teljes kudarccal végződött. A rakéta helyi idő szerint 10:18-kor (15:18 UTC) emelkedett fel a Wallop-szigetről, és mindössze 16 másodperces repülés után megsemmisült. Ekkor a mentőrakéta időnek előtte beindult, miközben a hordozórakéta még javában gyorsította az űrszerelvényt, de minden részegység összekapcsolódott állapotban maradt, letért a pályájáról és a tengerbe csapódott. Az űrkabin mindössze 16,2 km magasba emelkedett, és 20,9 km-re az indítóállástól zuhant a tengerbe, messze elmaradva a kitűzött tartománytól. Később a mentőcsapatok a roncsok egy részét begyűjtötték további analízisre a tengerből. #### Mercury-Redstone–1 1960 második felében fogalmazódott meg a gondolat a NASA-n belül – részben attól való félelmükben, hogy a szovjetek előrébb tartanak, részben pedig költségtakarékossági okokból –, hogy a kísérleteket kettéágaztatják, és az Atlas rakétával végzett orbitális repülés mellett egy kisebb teljesítményű rakétával ún. űrugrást (ballisztikus pályán történő repülést) hajtanak végre, amely csak annyiban űrrepülés, hogy ennek során átléphetik a Kármán-vonalat. Ehhez kiválasztották a Redstone rakétát, és a Mercury űrhajót ráépítve elkezdték az űrugrások kipróbálását. A mérnökök az új repülési profil kipróbálásához egy teljes értékű Mercury űrkabint (a 2-es gyári számú példányt) terveztek reptetni egy Redstone hordozórakétával (MR–1 jelzéssel) és egy szintén teljes értékű mentőtoronnyal. A tervek szerint ezzel az eszközpárosításával tesztelhették az űrhajó automatikus irányító és leszállórendszerét, valamint a földi felbocsátási, mentési, nyomonkövetési infrastruktúrát. Emellett tesztelni kívánták a repülésmegszakítási érzékelőrendszer működését is (ehhez a rendszert úgy állították be, hogy az érzékelni és az irányítás számára jelenteni legyen képes egy megszakítási szituációt, de magát a repülésmegszakítást ne legyen képes kiváltani). A startot először 1960. november 7-re tűzték ki, azonban ekkor a héliumrendszerben hibát észleltek (a nyomás váratlanul a normál érték negyedére zuhant), így el kellett halasztani a startot, az űrhajót és a hőpajzsot leszerelni a Redstone-ról, elhárítani a hibát (tartálycserével és újravezetékezéssel), majd újra készre szerelni az űrszerelvényt. Az új startot 1960. november 21-re tűzték ki. Ezúttal először használták a Mercury irányítóközpontot a repülés irányítására. A startra helyi idő szerint 9:00-kor (14:00 UTC) került sor az LC–5 startasztalról. A meglepett irányítók annyit láttak az új központ periszkópján keresztül, hogy a rakéta feldübörög, majd hirtelen a dübörgés elhallgat, a rakéta zökken egyet, majd megállapodik a farokvezérsíkjain, és csend ül a startasztalra. Ezt követően rögtön a mentőrakéta beindul és elrepül, de az űrkabint a rakéta tetején hagyja. Három másodperccel a mentőrakéta elrepülése után a kabin ejtőernyője kiold és félig kibomolva betakarja a kabint. A helyzet a rendszer nem megfelelő működése okán meglehetősen veszélyessé vált: a starthelyen ott állt a teljesen feltöltött rakéta mindenféle biztosítás nélkül, pusztán a gravitációra bízva, az egész szerelvény oldalán ott lógott a félig kinyílt ejtőernyő, amely azzal fenyegetett, hogy egy kisebb szélroham is belekap és felborítja a rakétát. A kudarc végül a „négy hüvelykes repülés” néven vonult be a jelentésekbe (mások úgy összegezték az eseményt, mint „az összes, amit fellőttünk, a mentőrakéta volt”). Előbb az irányítás több megoldás közül azt választotta, hogy megvárja, amíg a rakéta rendszereinek működéséhez szükséges akkumulátorok lemerülnek, így a cseppfolyós oxigén lassan elforr és a robbanásveszélyes rakétát meg lehet közelíteni. A megkezdődő hibakeresés hamar fel is tárta a probléma okát: a felszállás során különböző kábelek csatlakozói különböző sorrendben váltak le a rakétáról, és egy rossz kábel (egy más típusú Redstone rövidebb kábele) rossz sorrendben húzódott ki a rakétából, így az ezt hajtómű leállítási parancsként érzékelte és jóval idő előtt leállította a startfolyamatot. A hiba megállapítását követően a teszt megismétlését határozták el. #### Mercury-Redstone–1A A sikertelen kísérletet követően alig egy hónappal a NASA ismét készen állt egy űrugrásra. A Mercury–Redstone–1A repülés teljes egészében a november 19-i sikertelen kísérlet megismétlése volt. Az űrhajó ugyanaz (Nr.2 gyári számú) volt, mint amit leszereltek a MR–1-ről, rakétának pedig a MRLV–3 jelű példányt használták az összeszerelésnél. A repülés célja is ugyanaz maradt: a működőképes űrkabint, rakétát és mentőtornyot felhasználva kellett igazolni az automatikus irányító- és leszállórendszer, valamint a repülésmegszakító rendszer működőképességét. A start 1960. december 19-én történt meg, amikor Cape Canaveral LC–5 indítóasztaláról a Redstone rakéta rendben felemelkedett 11:15-kor (16:15 UTC). A hajtómű 143 másodpercig működött, és végül 210 kilométer magasra repítette az űrhajót, majd az indulási helytől 378 kilométerre érkezett az Atlanti-óceánba. A legnagyobb égésvégi sebesség 7900 km/h volt. A repülési idő 15 perc 45 másodpercet tett ki. A repülés tökéletesen sikerült, az irányítók kivétel nélkül hozzájutottak a kívánt adatokhoz. A vízre szállt űrhajót mindössze 15 perc keresés után – nagyjából 30 kilométerre a kijelölt leszállási ponttól – a USS Valley Forge hordozó helikoptere halászta ki és szállította az anyahajó fedélzetére. #### Mercury–Redstone–2 A Mercury-Redstone–1A sikeres útja után a NASA rögtön továbblépett a Redstone rakétákkal végzett űrugrások területén, mivel ez kecsegtetett a gyorsabb sikerrel, amivel a szovjetek elé vághatott az Egyesült Államok. A következő lépcsőfok egy teljesen felszerelt űrhajóval egy teljesen élethű űrugrás végrehajtása volt, de még előbb egy majommal a fedélzeten, egyfajta jelmezes főpróba az ember reptetése előtt úgy, hogy az élő szervezetre gyakorolt hatásokat vizsgálni lehessen. A Mercury–Redstone–2 céljait ennek megfelelően határozták meg. A repüléshez azonban nem a Little Joe kísérletek során már felbocsátott rhesusmajmokat, hanem az emberre fizikai felépítésében egy fokkal jobban hasonlító főemlőst, egy csimpánzt választottak. A Holloman Légibázison a kísérletekre már korábban alapítottak egy 40 egyedet számláló majomkolóniát, ebből választottak a repüléshez egy példányt. A kiválasztott majom 1956-ban született Kamerunban, és 1959-ben került át Amerikába, és a kísérlethez az eredeti Changról (a „leltári száma” szerint 65-ös példány) megváltoztatták Ham-re. A Ham nem az eredeti angol értelmezés szerinti „sonka” jelentéssel bírt, hanem a kísérletet irányító Holloman Aerospace Medical Center kezdőbetűiből álló betűszó volt. Az előző repüléshez képest az hozott újdonságot, hogy Ham számára ki kellett találni valamilyen teszteket, amivel az életfunkciók mérésén túl tesztelni lehetett az élő szervezet reakcióját a súlytalanságra, illetve az űrrepülés közben fellépő hatásokra. Ezek legfontosabbika volt, hogy az állatnak különböző hang- és/vagy fényjelzésekre különböző karokat kellett meghúznia megadott időn belül. Ha 5 másodpercen belül a helyes kart húzta meg a kísérleti alany, banándarabokat kapott jutalmul, ha tévesztett, vagy kifutott az időkeretből, gyenge áramütéssel büntették. A Holloman bázison kiválasztott hat legjobb állattal húsz állat-egészségügyi szakember és gondozó települt át Cape Canaveralre 1961. január 2-án, ahol egy külön körletet kaptak. Az új helyen először egy akklimatizációs időszak vette kezdetét, mivel a Holloman nagyjából 1500 méter körüli tengerszint feletti magasságáról a tengerszintre költöztek, így a majmok mért egészségügyi értékei objektív okokból megváltoztak. Ezt követően két külön csoportra osztották az állatokat, ahol a két csoport tagjai nem érintkezhettek, ezzel megelőzve, hogy egy esetleges fertőző betegség az összes jelöltön egyszerre söpörjön végig. A startig terjedő időszakban a csimpánzok naponta gyakorolták a Holloman bázison megismert feladatokat, csak ezúttal a fény- és hangjelzések, valamint a válaszadó karok egy életnagyságú Mercury kabin makettbe voltak beépítve, hogy az állatok megszokják az új „munkakörnyezetet”. A felbocsátás előtti napon a Space Task Group egyik tagja és a hollomani csoport egyik állatorvosa megvizsgálta az állatokat, és kiválasztotta a legalkalmasabbnak tartott jelöltet, Hamet. A repülésre kijelölt csimpánz mellé kijelöltek egy tartalékot is, egy Minnie nevű nőstényt. A két kiválasztott példány számára 19 órával a tervezett start előtt kezdődött a startfolyamat, ekkor erősítettek rájuk életfunkció mérő bioszenzorokat, és etetésükben diétás étrendre tértek át a gondozók. Hét és fél órával a start előtt még egy utolsó orvosi vizsgálat következett. Négy órával a start előtt ültették be a két állatot az erre a repülésre számukra kialakított, nyomás alá helyezhető ülésekbe, hogy aztán kivigyék őket az indítóállásba. A Mercury-Redstone–2 startjára 1961. január 31-én 11:55-kor (16:55 UTC) került sor, több problémából adódó starthalasztást (elakadt az indítóállás liftje, túl sokan tartózkodtak feleslegesen az indítóállás környezetében, az egyik rendszer beszabályozása 20 perccel tovább tartott, és a rakéta egyik csatlakozójának takarója beszorult) követően. A csimpánz útja messze nem sikerült problémamentesre. Egy perccel a start után a telemetriai adatok a röppálya 1 fokos eltérését észlelték, és az eltérés növekedett. A gyorsítás 137 másodpercig tartott, ekkor a hajtóművet a rakéta automatikája a program szerint leállította. A mentőrakéta hibaként észlelte a hajtóműleállást, de ahelyett, hogy levált volna, beindult, és tovább emelte a kabint. A mentőrakéta hibája túlgyorsította az űrhajót, a tervezett kb. 7081 km/h sebesség helyett 9425 km/h-ra, és a pálya csúcspontja 185 km helyett 253 km magasra tevődött. Túl azon, hogy emiatt Ham 1 perc 40 másodperccel tovább lehetett a súlytalanságban (összesen 6 perc 36 másodpercet töltve súlytalanul), a visszatérésre nézve komoly problémát jelentett a túlgyorsítás. A röppálya megváltozása miatt egyrészt a vízre érkezés messze – az előzetes számítások szerint 77 km-re – helyeződött át a tervezetthez képest, ahol nem volt hajó, ami kiemelje az űrhajót, másrészt meredekebbre rajzolódott a visszatérés íve, nagyobb, csonttörő 17 G-s lassulást vetítve előre Ham számára. További probléma volt, hogy egy légszelep is meghibásodott, és a kabin nyomása a tervezett 5,5 psi (379 hektopascal) helyett 1 psi-re zuhant. Hamet csak az mentette meg, hogy az ülése kvázi szkafanderként funkcionált, és saját belső nyomással rendelkezett. A majom a nehézségek ellenére kiválóan tette a dolgát. A földi gyakorláshoz hasonlóan karokat kellett meghúznia különböző jelzésekre, és 50 alkalomból mindössze kétszer tévesztett (amit ezúttal is kis áramütéssel büntetett a rendszer). A leszálláskor még egy probléma vált nyilvánvalóvá az irányítás számára. A hiba még a rakéta leválásakor és a mentőrakéta hibás beindulásakor történt, a röppálya leszálláskori végső beállításához használt fékezőrakéták (amelyek egy „csomagban” voltak kötegelve és szíjakkal rögzítették őket a kabin fenekére, hogy aztán a fékezés végén könnyen leválaszthatók legyenek) idő előtt leváltak. Ennél fogva a röppálya tetején nem ment végbe a fékezőmanőver. A kabin ezután visszatért az atmoszférába, és a többszörösen megváltozott röppálya miatt a legnagyobb lassuláskor hatott Hamre. A problémák a leérkezéskor sem hagyták el az űrhajót. Ham 16 perc 39 másodperc repülés után csobbant az Atlanti-óceánba, 679 kilométerre a starthelytől és 90 kilométerre a legközelebbi, őt váró hajóegységtől, a USS Ellison rombolótól. A leérkezés során a kabin megsérült, a hőpajzs leszakadt, és lék is támadt rajta, ezért a víz elkezdett beömleni a kabinba, elsüllyedéssel fenyegetve azt. A leszállás figyelésére és a kabin vízre érkezési helyének felderítésére kiküldött P2V kutató-mentő repülőgép 27 perccel a leszállás után fedezte fel a fejjel lefelé a vízen hánykódó Mercury kabint. Az irányítás ekkor úgy rendelkezett, hogy a haditengerészet rendeljen ki helikoptereket a mielőbbi mentésre, mivel a hajós kiemeléshez még legalább 2 óra kellett volna. A legközelebbi helikopteres hajóegység, a USS Donner küldött oda kutató-mentő helikoptert, amely végül kiemelte a süllyedő űrkabint. A pilóták becslése szerint kb. 360 liter víz gyűlt össze a kabin belsejében a kiemelés idejére. A víz a kabinfal sérülésén kívül még egy szelepen is folyt be a kabinba (ez az a szelep volt, amelyen keresztül a levegő is elszökött a repülés kezdeti fázisában és nyitva maradt). A kiemelést követően a helikopter a USS Donnerre szállította a kabint, és a fedélzeten nyitották ki az ajtót. A tengerészek épen és egészségesen találták meg Hamet az ülésébe szíjazva. A jó állapotban levő állat egy almát és egy narancsot kapott a konyháról, amit jóízűen elfogyasztott. Ham útja nem volt egyértelmű siker, tehát szükség lett az emberes űrrepülés előtt változtatásokra a rakétán és ezek működőképességét egy újabb tesztrepülésen kipróbálni. #### Mercury–Atlas–2 Közben a kísérletek másik ágán, az orbitális repülésen is haladt előre a folyamat. A kulcs az Atlas rakéta űralkalmazásra alkalmassá tétele volt a Mercury-program számára, amely a Mercury-Atlas-1 során látványos kudarcot vallott. A baleset kivizsgálása során a gyanú a rakéta konstrukciójára terelődött, mint lehetséges hibaforrásra. Az Atlas egy úgynevezett kerozin-oxigén rakéta volt (azaz üzemanyagként RP–1-es kerozint, oxidálóanyagként cseppfolyós oxigént használt), amelynek első sikeres startja 1957. december 17-én történt még mint hadászati ballisztikus rakéta. A szerkezet tervezési filozófiája egészen egyedi volt, a mérnökök az úgynevezett „gázballon” módszert alkalmazták: az űrhajó tartályai a papírnál is vékonyabb rozsdamentes acélból voltak, és a kiürülésük ütemében 170–413 kPA nyomású héliumgázzal töltötték fel, ami szerkezeti szilárdságot biztosított az egész rakéta számára. A vizsgálatot végzők szerint a rakéta nem megfelelő strukturális szilárdsága okán robbant fel, vagy esett szét, ezért a következő Atlas rakéta kapott egy acélpántot (az űrhajós-szlengben a kötőfék vagy nadrágszíj nevet kapta) megerősítésként, ezzel ellensúlyozva a „vékony falú” változat szerkezeti gyengeségét. A pántot előbb laboratóriumban és szélcsatornában tesztelték és alkalmasnak találták, ennek ellenére sokáig vita zajlott a Space Task Group, a légierő és a Convair között, hogy a megoldás alkalmas lehet-e. Végül a STG és a Convair többségi véleménye alapján javasolták James Webbnek, a NASA újdonsült vezetőjének, hogy engedélyezze a repülést. (Webb pár napos vezetőként felvállalta a kockázatot, hogy a rakéta üzemeltetésében nagyobb tapasztalattal bíró és a kísérletet ellenző Légierő véleményével szembemegy és egy esetleges kudarc összes következményét magára és a NASA-ra vonja.) A mérnökök furcsa módon azonban nem orbitális, hanem csak egy szuborbitális tesztet írtak elő óvatosságból, a rakétának lényegében csak egy automatikus üzemmódban végrehajtott űrugrásra kellett gyorsítania a Mercury kapszulát. Webb döntése értelmében hamar le is zajlott a rakéta, űrhajós és mentőrakéta készre szerelése és kitűzték a startot. 1961. február 21-én 9:28-kor (14:28 UTC) a zavartalanul startolt az űrhajó, amelyet a helyi irányítóközpontból kísértek figyelemmel az irányítók. Többen alig mertek levegőt venni a startnál, és jól hallható megkönnyebbült sóhajok jelezték, amikor 1 perc repülés után a rakéta és űrhajó túljutott a max. Q zónán és terv szerint tovább gyorsult. A telemetria sorban jelezte a hordozórakéta leállását, az űrhajó leválását a rakétáról, a mentőtorony leválását, az űrhajó átfordulását a fékező gyújtáshoz, a fékezőmanőver megtörténtét, majd legvégül a fékező csomag leválását. Ekkor a távolság miatt elvesztették a rádiókapcsolatot, de hamarosan a kivezényelt USS Greene hadihajó jelentette, hogy fogja a visszatérő kabin és rakéta jeleit, illetve hogy vizuálisan is megfigyelik a légkörbelépést. A leszállási térségben (egy a hibákkal is kalkuláló 20×40 mérföld átmérőjű ellipszisben) a USS Donner hadihajó várta az űrhajó leérkezését. A romboló észlelte az űrhajót, és a kivezényelt mentőhelikopterek 24 percen belül a fedélzetre emelték a Mercuryt. A kísérlet teljes sikerrel járt. #### Little Joe 5A A mérnökök létfontosságúnak vélték az űrhajórendszer maximális dinamikus nyomás tartományában (max. Q) való viselkedésének kikísérletezését, ezért a kudarccal végződött Little Joe 5 repülés megismétlésétől várták az előrelépést ezen a téren (még akkor is, amikor már a Mercury-Atlas tesztekből is rendelkezésre álltak adatok). Éppen ezért A LJ–5 megismétlését tűzték ki célul, különösen annak ismeretében, hogy a balvégzetű kísérletből nem sikerült tisztázni a hiba okát egyértelműen. 1961\. március 18-án 11:49-kor (16:49 UTC) a Wallop-szigetről elstartolt a Little Joe 5, ám ezúttal sem működött minden rendesen. Mindössze 20 másodperccel a start után és 14 másodperccel a kellő idő előtt a mentőrakéta ismét működésbe lépett, az űrhajó levált a rakétáról és majdnem eltalálta azt, majd az ejtőernyőn az óceánba ereszkedett. Az űrkabin végül 28 kilométerre a kijelölt leszállási pont mellé szállt le, enyhén sérült ernyővel. A repülést követő elemzés szerint a dinamikus nyomás (légellenállás) olyan strukturális deformálóerőt fejtett ki az űrszerelvény szerkezetére, hogy a váz, illetve a törzs ide-oda csavarodása végül megbolondította az elektronikát, amely fals megszakítási parancsot adott. A kísérlet ismét sikertelen, vagy legalábbis részben sikeres lett. #### Mercury-Redstone–BD Ham útja nem volt egyértelmű siker, olyannyira, hogy nem is következhetett Alan Shepard repülése a Mercury–Redstone–3-mal, hanem Wernher von Braun, a NASA Marshall Space Flight Center igazgatója kénytelen volt változtatásokat eszközölni a rakétán, és a változtatások működőképességét egy újabb tesztrepülésen kellett kipróbálni. Közben a rakétatervező és a sajtófőnök között némi vita bontakozott ki, hogy a közvélemény felé hogyan tálalják az első amerikai űrhajóst érintő biztonsági kérdéseket. A NASA azt a kommunikációs politikát követte, hogy addig nem engednek űrhajóst a világűrbe, amíg nem tudják 100%-ig szavatolni, hogy a hardver megbízható az utasa biztonságos visszatéréséhez, míg von Braun szerint igenis együtt kell élni a rizikóval, ami határozottan jelen van és ami ugyan nagyobb, mintha autóval közlekedne valaki Amerika útjain, de semmiképpen nem nagyobb, mint a berepülőpilótáké, akiknek a köréből az űrhajójelöltek érkeztek. Az újabb repülés nem is kapott sorszámot, hanem a soron kívüli Mercury–Redstone–BD (azaz Booster Development – „rakéta továbbfejlesztés”) jelet kapta. A Redstone-t összesen hét helyen változtatták meg. Egy módosítással a rakéta túlzott gyorsulását kívánták megelőzni, amelyet egy kis szervo szelep átalakításával értek el, hogy kevesebb hidrogén-peroxid jusson az üzemanyag szivattyúk meghajtását végző gőzgenerátorba, ezzel csökkenve a szivattyúk teljesítményét. Ugyancsak módosították az ún. tolóerő-csökkentőt, az átfolyó üzemanyag mennyiségét szabályzó alkatrészt, ami szintén a túlgyorsulást volt hivatott akadályozni. Egy másik problémaforrás volt a rakéta felső részén támadó vibráció, amit a légerők keltettek, ezért négy merevítőt építettek be, és a szigetelésen is változtattak a rakéta falán (a hatások vizsgálatára 65 érzékelőt építettek be). További öt megszakítót építettek be, hogy minél pontosabban le lehessen állítani a hajtóművet, még az oxidáló anyag kifogyását megelőzően. A startnál a földi személyzet is lehetőséget kapott a valós körülmények gyakorlására, amivel később az emberrel az űrbe induló űreszközök esetében találkozhattak. A start napján egy M113-as páncélost parkoltak 300 méterre a starthely mellé, amelyben a személyzet – köztük az indítást felügyelő „tűzmester” – foglalt helyet és várta, hogy a csontrepesztő zajban elvégezhesse a munkáját. Egy másik járművet – egy azbeszttel bevont üres teherautót – 20 méterre állítottak le a rakéta gázsugár terelőjétől, szimulálva a mobil menekülőtorony helyzetét. A start-előkészületek során kisebb probléma adódott, az üzemanyag hőmérséklete egészen a forráspont közeléig emelkedett, majd némi folyadék kiömlött a rakétából. A feltöltési folyamatot számítógép irányította, amelynek beállításába be kellett avatkozni, hogy a probléma megoldódjon. 1961\. március 24-én, helyi idő szerint 12.30-kor (17:30 UTC) a rakéta elstartolt. A rakéta a terveknek megfelelően emelkedett, bár az égésvégi sebesség a túlgyorsulásra vonatkozó változtatások ellenére 26,7 m/s-mal nagyobb volt, mint a tervezett, ez még belefért a tervekben szereplő határok közé. A rakéta pályája a vártnak megfelelően alakult, és 8 perc 23 másodperc repülés után 182,7 kilométeres magasságot elérve, 494 kilométerre a starthelytől ért vizet az Atlanti-óceánon, mindössze 8 kilométerre a kijelölt leszállási ponttól. Az űrhajó a tenger fenekére süllyedt, nem is terveztek mentést és kiemelést. George Low, az embervezette űrrepülések NASA-n belüli igazgatója jelentette Jame Webbnek, hogy „a kísérlet demonstrálta, hogy az összes lényeges hordozórakéta problémát elhárítottuk”. A siker utat nyitott az emberes űrugrás előtt. #### Mercury-Atlas 3 Az első sikeres Atlas rakéta tesztet követően megkezdődött a következő teszt előkészítése. Az biztossá vált, hogy erre a tesztre a D–100-as gyártási számú, továbbfejlesztett rakétát használják majd – a 8-as számú Mercury kabinnal. A továbbfejlesztés a rakéta oldalfalának vastagabb anyagra cserélése volt, amely nagyobb szerkezeti stabilitást ígért, kiküszöbölendő a Mercury–Atlas–1 ilyen okból történt balesetét. Az eredeti tervek szerint az Atlas egy hosszú röppályájú ballisztikus repülésre vitte volna a Mercury kabint az Atlanti-óceán felett (a Mercury-Redstone űrugrások 400-500 kilométeres repülése helyett 2000–2500 kilométerre), ám Gagarin repülését követően teljesen átírták a repülési tervet, és immár egy egy fordulatos orbitális út került a tervekbe. Az űrhajóba ezen kívül egy robotűrhajóst ültettek, „aki” amellett, hogy különböző műszereket fogadott a testébe, a repülés során fellépő terhelések mérésére egy speciális szivattyúrendszerrel a légzés imitálására is képes volt, így tesztelve az életfenntartó rendszer működését. A „B-terv” szerint, ha az Atlas rakéta nem érte volna el a megfelelő sebességet, akkor a repülés bárhol megszakítható lett volna az Atlanti-óceán felett és átalakult volna az eredetileg tervezett szuborbitális repüléshez legalábbis hasonló küldetéssé. Különösebb késedelmek nélkül 1961. április 25-én, helyi idő szerint 11.15-kor (15:15 UTC) startolt a Mercury–Atlas–3, ám az irányítórendszer hibája folytán – az űrhajó egyenesen felfelé repült és nem állt rá a pályagörbére – az önmegsemmisítővel meg kellett semmisíteni a repülés 43. másodpercében. Az egyetlen jól működő egység a mentőrakéta volt, amely az Atlas felrobbantása előtt automatikusan leválasztotta a Mercury-t, hogy az később az óceán vizére ereszkedjen. Az Atlas roncsainak egy, az irányító rendszerét is tartalmazó részét két hónappal később megtalálták a lezuhanás helyén, mélyen az iszapba ágyazódva, ami lehetővé tette a hiba okának feltárását. #### Little Joe 5B A Wallop-szigeten a hetedik Little Joe indításra készülődtek, mivel mindenképpen szükségesnek látták a LJ–5 és LJ–5A meghiúsult tesztjének végrehajtását. Ehhez a 14-es gyári számú Mercury kabint használták fel, melyet ezúttal még több műszerrel töltöttek meg. Az eredeti tervek szerint a rakétának egy meredek pályán kellett méterig emelkednie, ahol leválhatott az űrhajóról, a mentőtorony is leválhatott, majd a kihúzóernyő kidobódott az ejtőernyőházból, és megkezdődhetett a leszállás. A max. Q erőhatását kb. 5000 kg/m2 értékre várták. 1961\. április 28-án 9:03-kor (14:03 UTC) megtörtént a felszállás. A megfigyelők azonnal látták, hogy az egyik Castor hajtómű nem indult be, ebből nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal alacsonyabb lesz a röppálya. Végül a rakéta mindössze 4500 méter magasra vitte az űrhajót, míg a max. Q során észlelt erőhatás közel a duplája lett. A repülés tervezett megszakítása a 33. másodpercben következett be. Az űrhajó végül 3,5 kilométernyire a leszállási pont mellett szállt le, a mentőhelikopter pedig gond nélkül emelte ki. Tekintettel a kétszeres terhelést is elviselő szerkezetre, a kísérletet sikeresnek nyilvánították annak ellenére, hogy a röppálya teljesen eltért a várttól. #### Mercury-Atlas–4 A Mercury–Atlas–3 kudarca alaposan átírta a terveket a következő repülésre. Az eredeti tervekben még az szerepelt, hogy az előző űrugrást ismétlik meg egy majommal a fedélzeten, majd később ez úgy módosult, hogy a majom helyét egy robot űrhajós veszi át és a repülés is 3 Föld körüli fordulatos lesz és mindezt még 1961 áprilisában végrehajtja a NASA. Aztán a MA–3 kudarca, majd az Atlas gyártásának sorozatos késedelmei miatt a kísérlet ideje halasztódott és a repülési terv is átalakult. Ráadásul a repülésre kijelölt 9-es számú Mercury kabinnal kapcsolatban is szokatlan döntés született: a MA–3 tengerbe zuhant 8-as számú kabinját kihalászták a tengerből, a szükséges javításokat, alkatrészcseréket elvégezték rajta és ezt építették az Atlas rakéta tetejére. Ezt követően gyári hibás tranzisztorokat találtak a gyártóüzemben és fennállt a gyanú, hogy ilyenek kerülhettek az Atlasba, sőt az űrhajóba is, ezért a már összeszerelt űrszerelvényt visszavonták a hangárba és újra szétszerelték. A NASA ekkor a lehető legalaposabb átvizsgálást rendelte el, mivel az USA már a késlekedést is csak nehezen engedhette meg magának az űrversenyben – kiváltképp Gagarin és Tyitov teljesítménye után –, de a kudarcot még kevésbé. Az átvizsgálások is hosszan késleltették a startidőpontot, közben belefutottak a hurrikánszezonba, kétszer is hurrikán miatt le kellett állítani az előkészületeket. Az új tervek szerint a Mercury–Atlas–4 nem szuborbitális, hanem orbitális repülést kellett teljesítsen, igaz csak 1 Föld körüli fordulattal. Ezalatt megfigyelhették a rakéta és az űrhajó viselkedését a teljes startfolyamat alatt (illetve a rakétáét még három napig, amíg a természetes fékeződés vissza nem hozta az atmoszférába). Lényegében minden (a gyorsítás, a rakéta leválása, a fékezés, a visszatérés) nagyon hasonló volt az űrugrásokhoz, csak minden nagyobb skálán történt, nagyobb terhelés érte a szerkezetet, a hőpajzs jobban felhevült, illetve a tengerre kirendelt kutató-mentő egységeknek nagyobb területet kellett lefedniük. Végül 1961. szeptember 13-án startolt a negyedik Mercury–Atlas űrszerelvény, és sikeres repülésen egy Föld körüli keringést tett. A start utáni legnagyobb kérdés az volt, hogy a megvastagított oldalfal nyújtotta szerkezeti erősítés elegendő lesz-e a rakétánál. Az első másodpercekben ugyan komoly vibrációt mértek a műszerek, de a rakéta mind ezt a terhelést, mind a később jelentkező maximális dinamikus rezgést (a max. Q-nak nevezett a levegő sűrűségével és a sebességgel változó legnagyobb rezgési terhelést) jól bírta. Az űrszerelvény néhány repülési paraméterben alul vagy felül teljesített és végül a tervezettől kissé eltérő, de megfelelő pályára állt a Föld körül. A keringés során egyedül az oxigénellátó rendszerben figyeltek meg rendellenességet, a majd az űrhajós létfenntartásához szükséges gáz sokkal gyorsabban fogyott (felhasználó híján nyilvánvalóan egy kisebb szivárgás miatt), mint a tervezett volt. A többi rendszer kielégítően működött. Az egyetlen keringés végén Hawaii térségében az irányítás fékezőrakétákkal lelassította az űrhajót, és a kabin megkezdte a légkörbe való visszatérést. 1 óra 49 perc 20 másodperces repülés után 176 kilométerre a Bermuda-szigetektől szállt le, ahol az USS Decatur romboló vette a fedélzetére. A repülés sikeres volt, a későbbi analízis minden műveletet kielégítőnek ítélt. #### Mercury-Scout–1 A Mercury–Scout–1 a NASA önálló kísérlete volt, amely nem a Mercury-hardver képességeit és megfelelőségét mérte fel, hanem a későbbi repülések során a földi rádiókövető-hálózat próbája volt. A Mercury-program idején még nem léteztek geostacionárius kommunikációs műholdak, ezért a Földet megkerülő űrhajókkal való rádiós kapcsolattartást földi rádióállomásokkal oldották meg, illetve a tengereken járőröző hajókkal, amelyek egy későbbi, ember vezette űrhajó várható pályájának mentén helyezkedtek el. Az elv szerint, amikor az űrhajó néhány száz kilométeres távolságba ért egy vevőállomáshoz képest, megteremtődött a kapcsolat rövidhullámú (RH), ultrarövidhullámú (URH) vagy ultranagy frekvenciájú (UHF) rádiósávon, valamint C- és S-sávú radarjelekkel. A földi vevőállomások hatótávolságán kívül az űrhajó földi kapcsolat nélkül repült. Maguk az állomások a NASA irányítóközpontjával földi, tenger alatti kábelekkel és hosszúhullámú rádiósávon voltak összeköttetésben. A tervek szerint egy módosított Scout rakétával egy miniatűr kommunikáció műholdat juttattak volna fel, amely szimulálta volna a Mercury űrhajót. A -os MS–1 műhold egy szögletes dobozt formázott, amely két parancsfogadó egységet, két mini helymeghatározó jeladót, két telemetria-sugárzót, S- és C-sávú radarjeladót és antennákat tartalmazott; a műszereket egy 1500 wattóra kapacitású akkumulátor hajtotta meg. A Mercury-Scout–1 startját először 1961. október 31-én kísérelték meg, ám a rakéta hajtóműve nem indult be. A személyzet ellenőrizte a gyújtás vezetékezését és másnapra irányozták elő az új startot. 1961. november 1-jén 10:32-kor (15:32 UTC) elstartolt a kísérleti eszköz, ám a repülés 28. másodpercében a rakéta első fokozata elkezdett szétesni, majd a 43. másodpercben az irányítás kiadta az önmegsemmisítési parancsot. A hibát egy technikus ügyetlenségére vezették vissza, aki fordítva szerelte be az irányítási rendszer egyik kábelezését. A NASA később le is fújta a Mercury-Scout teszteket, mivel más kísérleti repülések során már sikerült Föld körüli pályára állni és letesztelni a követőrendszert. #### Mercury-Atlas–5 Az Atlas rakéta megbízhatatlansága miatt – és az időbeli csúszás ellenére – a NASA vezetése úgy döntött, hogy mielőtt egy űrhajóssal a fedélzeten indítana el egy űrhajót a Föld körüli pályára, az űrugrásoknál alkalmazott menetrendet alkalmazza, és előbb egy csimpánzzal végeznek tesztrepülést. Ehhez felkészítettek egy Atlas rakétát (Atlas 93-D) és egy Mercury űrhajót (9-es számú) a repülésre, valamint Cape Canaveralre telepítettek a Holloman légibázisról egy öt majomból és felkészítőikből, állatorvosokból álló csoportot. A majmokkal egy úgynevezett négyproblémás ciklust gyakoroltattak, amely az űrbeli munkavégzést szimulálta, és amelyet majd később az űrrepülésen is kellett végezniük. Ebben a majmoknak különböző fényjelekre kellett jobb vagy bal mancsukkal meghúzni két kart a felvillanó fényeknek megfelelően, a téves választ gyenge áramütéssel büntette a rendszer. Aztán egy zöld fény felvillanását követően húsz másodperc késleltetéssel kellett egy kart lenyomni, amely után vizet kapott a majom (ezt nem kísérte áramütés, ha nem sikerült, ám addig kellett ismételni, amíg nem volt helyes az időzítés). Harmadikként pontosan 50-szer kellett egy kart meghúzni, amire egy banándarabot kapott a majom. Végül a negyedik tesztben háromszögeket, négyzeteket és köröket villantott fel a kijelző (hármat egy sorban, két egyformát és egy különbözőt), az alanynak ki kellett választania a sorba nem illő szimbólumot, természetesen ismét áramütéssel büntetve a tévesztést. Az ötfős majomcsoportból az orvosok végül Enost, a hím csimpánzt választották ki (az Enos héberül és görögül „embert” jelent, előtte csak lajstromszámon, 81-es csimpánzként tartották számon a repülésre kijelölt egyedet). A Mercury–Atlas–5 1961. november 29-én szállt fel és rendben pályára állt a Föld körül, csak kisebb érzékelőhibák merültek fel, amelyek nem befolyásolták a repülést érdemben. Enos a kiképzésének megfelelően folytatta a gyakorlatokat a fenti négy problémás ciklusban. A második keringésben azonban sorozatos problémák kezdtek felmerülni. A kellemetlenebbik az volt, hogy a majmot akkor is áramütéssel kezdte büntetni a rendszer, amikor az helyesen válaszolt, így a teszt kezdett hamis eredményeket hozni, valamint amikor a majom dühében letépte az életfunkciókat mérő szenzorokat, az orvosi adatok gyűjtése meg is szűnt. Azonban ennél komolyabb probléma volt az egyik kormányfúvóka hibája. Egy, az üzemanyag vezetékbe jutott fémszilánk miatt a fúvóka rendellenesen működött, ezért az űrhajó térbeli helyzete eltért a megfelelőtől. Az automatika ezt időről-időre a többi fúvókával korrigálta, ám ez a vártnál több üzemanyag felhasználását eredményezte. A hiba azzal fenyegetett, hogy a tervezett harmadik keringés végére kifogy a kormányfúvókákat működtető hajtóanyag és a fékezéshez nem lehet megfelelő helyzetbe állítani az űrhajót és így nem lehet a tervezett időben lehozni a pályájáról. Chris Kraft, a repülés vezetője ezért a második keringés végén úgy döntött, hogy lerövidítik a repülést és lehozzák Enost. A leszállás tökéletesen sikerült, a Mercury űrhajó az Atlanti-óceánon szállt le két keringés, 3 óra 20 perc 59 másodperc repülés után, Bermuda szigete mellett. Az utólagos értékelések sikeresnek ítélték az utat, így a teszt megnyitotta az utat az emberrel végzett orbitális repülés előtt. ### Emberes repülések #### Mercury–Redstone–3 A Mercury-Redstone-3 az előkészítő, ember nélküli repüléseket követően a NASA első kísérlete lett, hogy egy amerikai űrhajóst feljuttasson a világűrbe. A program már korábban – a szovjetek előrehaladott és sikeres űrkísérletek hírére – elágazott az orbitális és szuborbitális űrugrások irányaiba és az első olyan repülést, amelyen ember ült az űrhajóban, űrugrásnak tervezték. Az amerikaiak ambíciói szerint az első amerikai űrhajós egyben az első ember is lett volna a világűrben, ám a Szovjetunió mérnökei megelőzték a NASA-t és 1961. április 12-én felbocsátották a Vosztok–1-et, fedélzetén Jurij Gagarinnal, ezzel az Egyesült Államok elvesztette az űrverseny ezen fejezetét is. A szovjet repülés csak fokozta a nyomást a NASA-n, John F. Kennedy sürgetőleg lépett fel, hogy egyfajta válaszlépésként mihamarabb az USA is juttasson fel egy űrhajóst a világűrbe. A történelmi repülésre egy sajátos kiválasztás eredményeként – Robert Gilruth, a legénységválogatásért felelős NASA vezető magukat az űrhajósjelölteket szavaztatta meg, hogy saját magukon kívül kit tartanak leginkább alkalmasnak az elsőségre – Alan Shepardot jelölték a repülésre. A repülésre 1961. május 5-én került sor. Shepard feladata egy kb. 15 perces repülés volt, amelynek során át kellett lépnie az ún. Kármán-vonalat, a világűr 100 kilométer magasságban húzódó elméleti határát, miközben felügyelnie kellett az űrhajó rendszereit és jelenteni kellett a működési paramétereket. Emellett saját szervezetének a reakcióit is figyelni kellett, hogy bizonyítsa, a repülés nem ró kibírhatatlan terhelést az emberi szervezetre. A repülési terv szerint a startra reggel 7:00 körül kellett sort keríteni, ám ez a többszöri starthalasztás miatt végül órákat csúszott. Ehhez kötődik az űrhajózás történetének egyik legkülönösebb tervezési hibája. A végül közel 3 órával megnyúló startelőkészületek alatt az űrhajósnak vizelési ingere támadt, amelyre hosszú vita következett az irányításon belül, hogyan kezeljék (mivel nem terveztek vizeletgyűjtő rendszert az űrruhába). Végül legkisebb rosszként az irányítás „engedélyezte” az űrhajósnak, hogy bevizeljen. Végül a Freedom 7 rádió hívójelű űrhajó sikeresen startolt Cape Canaveral LC–5-ös indítóhelyéről. A Redstone rakéta egy 187 kilométeres csúcsmagasságú parabolapályára állította a Mercury űrhajót, így Shepard lehetett az első amerikai, aki kilépett a világűrbe. A repülés 14 perc 49,41 másodpercig tartott, miközben Shepard jelentette az űrhajó működésének jellemzőit, megfigyelte a földfelszínt. A leszálláskor keletkezett az egyetlen jelentéktelen üzemzavar: miközben a fékezéshez használt ún. rakétacsomag rendben levált, a kabinban a jelzőlámpa ennek ellenkezőjét jelezte. Az űrhajó sikeresen szállt le az Atlanti-óceánon a Bahama-szigetektől északkeletre, majd a USS Lake Champlain repülőgép-hordozó vette a fedélzetére. A repülés sikerét követően John F. Kennedy elnöknek megvolt a megfelelő hivatkozási alap az amerikai űrprogram kiterjesztésére, az Apollo-program bejelentésére, amelyet 20 nappal később az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa előtt meg is tett. Alan Shepard az elnöktől teljesítményéért megkapta a NASA Kiváló Szolgálatért érdemrendet, a média híradásai nyomán pedig nemzeti hőssé vált. #### Mercury–Redstone–4 A Mercury–Redstone–4 a NASA második űrrepülése lett, amely embert juttatott a világűrbe. A repülés fő célja Alan Shepard útjának hat héten belül történő megismétlése volt, mintegy a magabiztos képesség demonstrálása. Az űrhajót számos helyen változtatták meg, amely fejlesztések két legfontosabb eleme a lerobbantható kabinajtó és egy nagyméretű ablak beépítése volt. Az ajtó a vészhelyzet esetén történő mentést gyorsíthatta fel, miközben a tömege könnyebb volt, mint az alternatív megoldásnak (egy bonyolultabb zármechanizmusnak), az ablak pedig egyszerre volt tervezési filozófia-váltás és egy praktikus megfigyelési pont kialakítása. Korábban az űrhajósra inkább utasként tekintettek a mérnökök, mintsem az űrhajó vezetőjére, nem is gondoskodtak a kilátásáról, az űrhajósok határozott fellépése azonban változtatott ezen a felfogáson. A repülésre Virgil „Gus” Grissom űrhajóst jelölték ki (tartaléka John Glenn volt). A repülés rajtja 1961. július 18-a lett volna, ám a startot a kedvezőtlen időjárás miatt el kellett halasztani előbb másnapra, majd az egy nappal később is változatlanul rossz körülmények miatt újabb két nappal. Végül a körülmények 1961. július 21-ére alakultak megfelelően, ekkor bocsáthatta fel, helyi idő szerint 7:20:36-kor (12:20:36 UTC) az űrhivatal Grissomot. Az űrhajó hívójele Liberty Bell 7 volt. A gyorsítási fázis 142 másodpercig tartott, eddig gyorsította a Redstone rakéta az űrhajót, amely 2 km/s sebességre gyorsult. Grissommak a meghajtás leállása után, a súlytalanság szakaszában kezdődtek a feladatai. Előbb az űrhajó manuális irányítási tesztjeit kellett elvégeznie, bólintó, legyező mozgást és tengely körüli forgást (végül az utóbbira időhiány miatt nem került sor), majd a földfelszín megfigyelésének percei következtek. Az űrhajós kb. 5 percet töltött súlytalanságban, a pályán általa elért csúcsmagasság pedig 190 kilométer volt. Ezután el kellett kezdeni a fékezőmanővert, amellyel a kijelölt leszállási pont felé irányították az űrkabint. Az atmoszférán minden különösebb probléma nélkül vágott keresztül az űrhajó, majd 6300 méteren kinyílt a kihúzó ejtőernyő, 3700 méteren pedig a főernyő és a Liberty Bell 7 simán leszállt az Atlanti-óceán vizére a Bahama-szigetektől északkeletre. A leszállást követően Grissom megkezdte a felkészülést a mentőhelikopteres kiemelésre, ám ekkor váratlanul az új fejlesztésű lerobbantható kabinajtó lerobbant, víz kezdett betódulni a kabinba, ami süllyedni kezdett. Az űrhajós kimenekült a kabinból, az odaérkező egyik helikopter elkezdte a kabin, a másik pedig Grissom kiemelését. A kabint kiemelő helikopteren előbb olajnyomás probléma merült fel, majd az elárasztott kabin tömegét nem bírta el a helikopter, amelynek így el kellett engednie a Liberty Bell 7-et, amely így pillanatok alatt elsüllyedt. Grissom közben szintén bajba került, az űrruhából a nyakrész elégtelen tömítése miatt elszökött a levegő, amely a vízfelszínen tartotta volna az űrhajóst, ráadásul a felette lebegő két helikopter rotorszele is olyannyira korbácsolta a vizet körülötte, hogy többször a víz alá került és kis híján megfulladt. Őt végül sikeresen kimentették, azonban az elsüllyedt kabin a repülési adatrögzítők által rögzített értékes adatokat is magával vitte a mélybe. Az egyik legfontosabb kérdés éppen az ajtó kirobbanása okainak feltárása lett volna, hogy a későbbi expedíciókon biztonsággal használható-e ez a megoldás, ám mind a kabin, mind az ajtó 4500 méteres mélységbe süllyedt, csak Grissom beszámolójára lehetett támaszkodni, aki állította, hogy az ajtó véletlenül, hibásan, az ő közreműködése nélkül lépett működésbe. Az űrhajós ezen kijelentését kétségek övezték – különösen annak fényében, hogy a kabinajtó egy tesztpéldányán, jelentősen túllépve a működési paramétereken sem sikerült véletlen explóziót kiváltani –, ám Grissom ragaszkodott hozzá, hogy az ajtó hibásan működött, és végül ezt a verziót fogadták el hivatalosan is. A kabin 38 évig feküdt az óceán fenekén, mintegy 4500 méteres mélységben, amikor az Oceaneering cég Curt Newport irányításával egy a Discovery Channel tévécsatorna által szponzorált expedíció keretében mélytengeri kutató robot tengeralattjárókkal előbb megkereste, majd a felszínre emelte. Korábban három alkalommal is megpróbálta az Oceaneering megtalálni a kabint a Challenger űrrepülőgép roncsainak felkutatásához kifejlesztett technológiával, valamint a NASA-tól kapott adatokra támaszkodva, ám az 1987-es, az 1992-es és az 1993-as próbálkozások sikertelenek maradtak. Newport később meggyőzte a Discovery Channel televíziótársaságot egy önálló, kizárólag az űrhajó felkutatását és kiemelését célzó expedíció finanszírozására, és az 1999. április második felében a tengerre kifutó kutatóexpedíció 1999. május 1-jén fedezte fel a viszonylagos épségben levő „roncsot”, majd 1999. július 20-án (a holdra szállás 30. évfordulóján) emelte a felszínre. A kabint a Kansas Cosmosphere and Space Centerbe szállították, ahol kiállították. #### Mercury–Atlas–6 A Mercury–Atlas–6 a program harmadik repülése volt, amelyben ember járt a világűrben, egyben az Egyesült Államok részéről az első olyan, amelyben orbitális pályára sikerült állítani egy embert szállító űrhajót. Az orbitális repülések sorában is a harmadik helyre került a repülés, mivel csak Jurij Gagarin és German Tyitov repülése előzte meg. Az amerikai közvélemény számára ez a harmadik hely egyben kudarcot jelentett, hiszen nem sikerült „visszavágni” Gagarin újabb űrversenybeli elsőségéért, sőt Tyitov 17 keringéses, egy napos útja látványosan demonstrálta az amerikai lemaradás nagyságát. Egy jó darabig már csak az a gyenge remény maradt meg a közvélemény szeme előtt, hogy még 1961-ben sikerül egy Föld körüli keringést teljesíteni amerikai űrhajóval, ám ez a remény is szertefoszlott az orbitális repülés előkészületeinek folytonos csúszásával. A repülés kulcsa, a vadonatúj, az USA-ban egyedüliként egy 1,5–2 tonnás tárgy első kozmikus sebességre gyorsítani képes Atlas rakéta meglehetősen megbízhatatlanul teljesített, és a tesztrepüléseken több hiba merült fel, amelynek következtében a NASA nem engedélyezhette az első éles emberes kísérletet. A tesztrepülések sorában a Mercury-Atlas–1 felrobbant a repülés 58. másodpercében, vélhetően a rakéta szerkezeti gyengeségének következtében, majd a Mercury–Atlas–2 sikeres repülésen feledtette a hibát. Ezt követően a szerkezetileg megerősített Atlas rakéta a Mercury–Atlas–3 repülésen ismét csődöt mondott, az irányítórendszerének hibája miatt távirányítással fel kellett robbantani. A Mercury–Atlas–4 már szerencsésebb volt, és a robotűrhajóssal a fedélzeten egy Föld körüli fordulatot teljesített a Mercury kabin. A NASA döntése szerint a rossz megbízhatóság miatt még egy tesztrepülést kellett a programba beiktatni, mielőtt embert engedtek ülni az űrhajóba: egy majommal a fedélzeten próbálták szimulálni a későbbi emberes repülést. A Mercury–Redstone–2 mintájára, amikor Ham, a csimpánz repült és közben feladatokat oldott meg, egy Enos nevű hím csimpánzt idomítottak egy viszonylag bonyolult feladatsorra és bocsátották fel 1961. november 29-én a Mercury-Atlas–5-tel. A teszt sikeres volt, bár egy, a kormányrendszerben támadt hiba folytán három keringés helyett már a második végén le kellett hozni az űrhajót. A NASA vezetése a két űrugrás során tartalék űrhajós szerepkört betöltő, ezért két konkrét repülés kiképzésén is részt vett John Glennt jelölte a repülésre (tartalékként ezúttal Scott Carpentert jelölték). Glenn – előjogával élve – a Friendship 7 hívójelet választotta, ezzel az űrhajó nevét is megválasztva. A startra több halasztást követően 1962. február 20-án, floridai idő szerint 9:47:39-kor (14:47:39 UTC) került sor. Az Atlas ezúttal tökéletesen működött és az űrhajó a tervezettel szinte megegyező 159×265 km-es ellipszispályára állt. Glenn feladatai a műszerek figyelése, a földfelszín megfigyelése, különböző testmozgások végzése és vizuális megfigyelési gyakorlatok, valamint az űrhajó manuális irányítása voltak. Az első keringésben az űrhajó tökéletesen működött, egészen a kör végén merült fel egy kisebb probléma, az egyik kormányfúvóka kezdett hibásan működni, amelynek hatását innentől kezdve Glennek kellett időről-időre manuálisan kompenzálnia. Ezen kívül Ausztráliában sikerült megfigyelni Perth városát, illetve a Csendes-óceán felett rejtélyes szikrák (Glenn megfogalmazásában „szentjánosbogarak” jelentek meg az űrhajó körül (csak jóval később sikerült megfejteni a jelenséget, amely az űrhajó falára fagyott zúzmarának a napfény hatására való leválásával keletkezett jégszilánkok voltak, amelyek a napfényben fényesen csillogtak, mint a szikrák). Az első keringés végén egy műszer azt mutatta, hogy a hőpajzs nincs rögzített állásban, a visszatéréshez szükséges fékezéskor leválhatott. Az irányítás innentől a probléma megoldásán dolgozott. A második és harmadik keringés is hasonlóan telt, mint az első, vizuális megfigyelésekkel, a hibás fúvóka eltérítő hatásának manuális kompenzálásával. A folyamatos ellenkormányzás viszont túl sok hajtóanyagot emésztett fel, egy idő után hagyták sodródni az űrhajót. A harmadik keringés végén eljött a leszállás ideje. Az irányítás utasította Glennt, hogy az ún. leszálló csomag (egy bőrszíjakkal a hőpajzs alá erősített fékező rakétacsomag) leválasztását ne végezze el, hanem hagyja a helyén addig, míg a légkörbelépéskor keletkező hő magától elégeti és leválasztja azt, viszont így lehetővé téve, hogy a lehető legtovább rögzítve maradjon a hőpajzs, amikor már a légerők is a helyén tudták tartani. A megoldás működött, Glenn az aggodalmak ellenére sima leszállást mutatott be annak ellenére, hogy a leszálláskor az űrhajót nem sikerült stabilizálni a hajtóanyag idő előtti kifogyása miatt és a Friendship 7 messze a tervekben szerepló mértéken túli himbálózást produkált. Végül az űrhajó 4 óra 55 perc 23 másodperc repülés után szállt le az Atlanti-óceánra a Turks- és Caicos-szigetek közelében, 64 kilométerre a tervezett leszállási ponttól. Az űrhajóst a USS Noa romboló vette a fedélzetére. A repülést követően John F. Kennedy elnök a Kiváló Szolgálatért Érdeméremmel tüntette ki Glennt. #### Mercury–Atlas–7 A Mercury–Atlas–7 a NASA negyedik repülése volt emberrel a fedélzeten, egyben a második olyan, amelynek célja az űrhajó Föld körüli pályán való reptetése, három keringés teljesítése volt. A Vosztok–1 és –2, valamint a Mercury–Atlas–6 repülésekkel már korábban eldőlt, hogy az űrversenynek az első űrhajós világűrbe küldését célzó fejezete a Szovjetunió javára dőlt el, azonban az USA folytatni akarta a programot, részben bizonyítandó, hogy nem véletlen szerencse volt az első amerikai orbitális repülés, részben pedig további tapasztalatgyűjtés céljából, amely a minden korábbinál nagyobb cél, a Hold eléréséhez volt szükséges. A repülés célja annyiban minden esetre változott, hogy inkább tudományos jellegű feladatokat hajtson végre az űrhajós a kitűzött három keringés során, a Glenn számára tervezett mérnöki megfigyelésekkel, feladatokkal szemben. Az újonnan alakult Tudományos Feladatok és Kiképzések Ad Hoc Bizottsága az Ember az Űrben Programhoz bizottság öt új feladatot tervezett az űrhajós számára: egy színes ballon kiengedését az űrhajóból, amely a repülés során a Mercuryhoz kötve repült, folyadék viselkedésének megfigyelését egy lezárt üvegben a súlytalanságban, egy fénymérő használatát egy földfelszíni fényvillanás megfigyelésekor, meteorológiai fotók készítését egy kézi fényképezőgéppel és a légkör fénylésének tanulmányozását. A feladatok változásán túl az űrhajón is változtattak: a súlytakarékosság érdekében elhagytak néhány eszközt, amelyek felesleges túlbiztosításnak bizonyultak, vagy már nem szolgáltattak további adatot az előző repülésekhez képest, illetve változtattak a leszálló csomag vezetékezésén, hogy ne ismétlődjön meg a Mercury–Atlas–6 alatt tapasztalt probléma, amikor végig a repülésen azt hitték, hogy Glenn hőpajzsa idő előtt leválhat és az űrhajó elég a légkörbelépés során. A repülésre kijelölt űrhajós személye körül nem várt bonyodalom bontakozott ki 1962 márciusában. A következő repülésre jelölt űrhajós Deke Slayton volt, akit még 1961. november 29-én nevezett meg Robert Gilruth nyilvánosan, egy sajtótájékoztatón. Korábban azonban Slaytonnál egy idiopatikus kamrai fibrilláció nevű szívrendellenességet fedeztek fel, amelyről megoszlott az orvosok véleménye, de a többlépcsős kivizsgálás végén nem ítélték az űrhajós tevékenységet akadályozónak a problémát. 1962 elején azonban James Webb, a NASA vezetője új vizsgálatot rendelt el, amely ismét ellentmondásos orvosi véleményeket hozott, de Webb egy háromfős, az USA legnagyobb szaktekintélyeiből álló orvoscsoport véleményét fogadta el, akik nem ítélték biztonságosnak a világűrbe bocsátani Slaytont, így 1962. március 15-én megszületett a döntést, hogy lecserélik az eredetileg kinevezett űrhajóst. Érdekes módon helyébe nem a hivatalosan kijelölt tartaléka, Wally Schirra, hanem Glenn korábbi tartaléka, Scott Carpenter lépett. Az utasától az Aurora 7 nevet kapott űrhajó 1962. május 24-én indult Cape Canaveral 14-es indítóállásából, helyi idő szerint 7.45:16-kor (12.45:16 UTC). Carpenter három keringést teljesített, közben a korábban tervezett kísérleteket végezte, illetve kipróbáltak egy újfajta űrhajós ételt is. Több kísérlet sikertelen lett (a földfelszínről indított világítórakéták megfigyelését a felhők akadályozták, a ballonos kísérletben a ballon nem fújódott fel megfelelően, a zsinórzata rátekeredett az űrhajóra) és az új étel sem vizsgázott jól, morzsálódott, ami a súlytalanságban problémák forrása lehetett. Emellett Carpenternek is problémái támadtak az űrhajó kezelésével. Általában a feladatokra szánt időkeret rövidebb volt a kelleténél, ez az űrhajós részéről kapkodáshoz vezetett, ami pedig hibákat szült. Felesleges üzemmódokat aktivált a kormányrendszeren, majd hagyta párhuzamosan működni az üzemanyagot feleslegesen fogyasztó rendszereket. Ennek eredményeképpen a tervezettnél jóval több üzemanyag fogyott, amely a visszatéréskori irányítást veszélybe sodorta. A visszatérés lett a repülés legnagyobb problémáját hozó mozzanata. A légkörbe lépés előkészítése az űrhajó megfelelő pozícióba állításával kezdődött (a műveleti terv szerint 34 fokos állásszögbe kellett állítani a kabint), ám Carpenter ezt nem pontosan tette meg, így a fékezőrakéták nem a kívánt parabolapályára állították a Mercury-t, ráadásul Carpenter a korábban titokzatosnak tartott fénylő részecskék megfigyelése és az űrhajó oldalára fagyott dérként való azonosítása miatt késedelembe esett a fékező gyújtás beindításával, ami további eltérést okozott a röppályában a tervezetthez képest. A légköri fékezés szakasza problémamentesen sikerült, de a leszállás messze a tervezett ponttól sikerült. Carpenter a Turks és Caicos szigetektől nem messze, a várt leszállási ponttól viszont 405 kilométerre ért vizet az Atlanti-óceánon. A leszállás végső szakaszában a rádiókapcsolat is megszűnt az űrhajóssal, a leszállást közvetítő sajtó már az űrhajós elvesztésétől tartott híradásaiban. A leszállás után 1 óra 7 perccel fedezték fel és dobtak le egy békaembert az időközben az űrhajóból egy kis mentőtutajba kimászó Carpenterhez. Később megérkezett az őt és az űrhajót kiemelő helikopter is a helyszínre és 4 óra 15 perccel a leszállás után az USS Intrepid anyahajó fedélzetére tette az űrhajóst. A repülés után Carpentert a NASA Kiváló Szolgálatért érdemérmével tüntették ki, ám a repülés kiértékelése során feltárt hibái miatt a későbbiekben már nem jelölték újabb repülésre. #### Mercury–Atlas–8 A Mercury–Atlas-8 volt a Mercury-program ötödik repülése űrhajóssal a fedélzetén. Egyúttal ez volt a harmadik olyan repülés, amelyen Föld körüli pályára sikerült állítani egy űrhajót. A repülés Sigma 7 néven is ismert, mivel az űrhajó parancsnoka (élve ez irányú előjogával) ezt választotta rádió hívójelként. A Mercury űrhajó 1962. október 3-án startolt Cape Canaveral 14-es indítóállásáról, fedélzetén Wally Schirra űrhajóssal, a haditengerészet berepülőpilótájával, az Eredeti Hetek tagjával. A repülés 9 óra 13 perc 11 másodpercig tartott hat Föld körüli fordulatot teljesítve. Ezzel lényegében megduplázták az előző két Mercury repülés teljesítményét, bár a tervek eredetileg hét keringéssel számoltak, ám a tengerekre kirendelhető mentőkapacitás véges volta és az e miatti optimalizálás miatt csökkent a végső repülési terv hat fordulatra. Az űrhajó 285×153 kilométeres ellipszispályán repült, az egyes keringéseket 89 perc alatt megtéve. Schirra számára a NASA olyan műveletsort dolgozott ki, amelynek fő célja a manőverezésre szánt hajtóanyaggal való minél nagyobb takarékosság volt. Ennek érdekében sokat haladt az űrhajó korrekció nélkül, sodródva (Schirra szavai szerint "Csimpánz-üzemmódban"), illetve, amikor az űrhajós irányította manuálisan kormányhajtóműveket, akkor is a legnagyobb takarékosság volt a műveletek fő célja. Az út legnagyobb részében az űrhajó automatikus vezérlőrendszerét tesztelték . Az űrhajós eközben csillagok pozícióján alapuló navigációs kísérleteket végzett. A műveletek – Schirra űrruhája hőmérséklet szabályozásának kezdeti problémáit leszámítva – tökéletesre sikeredtek, az űrhajó minden korábbi repüléshez képest kevesebb manőverező hajtóanyagot fogyasztott. A repülés lezárásaként első ízben történt leszállás a Csendes-óceánra (közel a dátumválasztó vonalhoz a Midway-szigeteknél). Az első hosszabb távú amerikai űrmissziót a leszállást követő elemzés egyben az első, minden részletében hibátlan Mercury-repülésként értékelte. A leszállás után Schirra megkapta az elnöktől a Kiváló Szolgálatért érdemrendet, #### Mercury–Atlas–9 A Mercury–Atlas–9 a Mercury-program utolsó repülése volt 1963. május 15-én. A NASA először lépte át az egy napos időhatárt a végül 34 óra 19 perc 49 másodperces, 22 Föld körüli keringést számláló repüléssel. A Faith 7 hívójelű űrhajó utasa Gordon Cooper – az Eredeti Hetek utolsó, még nem repült és egészségügyi problémáktól is mentes űrhajósa – volt, aki számos problémát megoldva mintaszerű repülést hajtott végre. A küldetés hosszabb volt, mint az azt megelőző összes Mercury repülés együttvéve. Az űrhajót kisebb áttervezésnek és átalakításnak kellett alávetni a gyártó McDonnell repülőgépgyárnál, hogy alkalmas legyen a meghosszabbított repülési idő támasztotta követelményeknek. A NASA eredetileg egy 18 keringéses repülést tervezett,. majd fél évvel a start előtt dőlt el, hogy végül 22 keringésre küldik az űrhajót és utasát. Ekkor jelölték ki Gordon Coopert (és tartalékául Alan Shepardot) a repülésre. A felszállásra végül 1962. május 15-én – egy elhalasztott május 14-i startkísérletet követően – került sor. A pályára állás tökéletes volt, majd következett a tudományos program, egy nanoműhold pályára állítása, a rajta, vagy a Föld különböző pontjain elhelyezett fényforrások megpillantása, sugárzásmérések, orvosi mérések, meteorológiai fotók készítése. Cooper volt az első amerikai, akinek alvási periódust is előírtak a repülésen belül, amely az űrhajós izgalma miatt nem sikerült zökkenőmentesre. A repülés legbonyolultabb része a 19. keringés táján jelentkezett, az űrhajó egyes rendszerei elkezdték felmondani a szolgálatot. Ennek hatására Cooper elvesztette az automatika által irányított visszatérés képességét és neki magának kellett kézi irányítással kiviteleznie a leszállást (a kézi módszer az automatához viszonyítva összehasonlíthatatlanul pontatlanabb volt, ami veszélyes helyzetet teremtett). Ennek ellenére Cooper tökéletes leszállást mutatott be a Csendes-óceánon az érte küldött mentőcsapatok közelségében. A Mercury-program presztízsveresége végül teljes lett, mert ez a repülés jelentette a program csúcsteljesítményét, míg a Szovjetunió már 1962. augusztus 11-én felbocsátotta a Vosztok–3-at, majd egy nappal később a Vosztok–4-et, amely űrhajók 65, illetve 48 keringést teljesítettek egy szimultán repülés során, amely teljesítménytől messze elmaradt a Mercury űrhajók és űrhajósok teljesítménye. ## Leszállóhelyek ## Szovjet teljesítmények A Mercury-program megértéséhez, a teljesítmények értékeléséhez a Vosztok-program jelent egyfajta viszonyítási pontot. Miközben Eisenhower elnök meghirdette a Nemzetközi geofizikai év amerikai attrakciójának szánt műholdat, egyben útjára bocsátott egy furcsa versengést, amelyben az amerikai és szovjet csúcstechnika csapott össze. A műholdak tekintetében folyton a szovjetek bocsátották fel a fontos mérföldkőnek számító űreszközöket (az első műholdat, az első élőlényt, az első Holdat elérő űrszondát stb.), az amerikaiak csak kullogtak a szovjet teljesítmények mögött. A Mercury-program ennek a helyzetnek a megfordítását célozta és kapott is magának egy versenytársat a szovjet Vosztok–program képében (bár a Vosztok-programot a szovjetek teljes titokban készítették elő, sem a nevét, sem a várható teljesítményeket nem hozták nyilvánosságra). Az első ember űrbe bocsátásáért folyó versenyben azonban – hiába a Mercury erőfeszítések – az amerikaiak ismét veszítettek. 1961. április 12-én – amikor javában folytak az első Mercury űrugrás előkészületei – a Szovjetunió Föld körüli pályára állította a Vosztok–1 űrhajót, fedélzetén a világ első űrhajósával, Jurij Gagarinnal. A Vosztok–1 egy keringésig tartó útja ráadásul messze meghaladta az amerikai képességek felső határát jelentő szuborbitális űrugrást, és mindjárt az első (bejelentett) kísérletre orbitális repülést teljesítettek a szovjetek általa. Az amerikai cél, az első ember világűrbe juttatása ismét elveszett, mielőtt a közvélemény előtt bármiféle sikert be tudtak volna mutatni a Mercury csapat részéról, a szovjetek ismét learatták az elsőség diadalát. Tovább tetézte a bajt, amikor Gagarin repülésére válaszul nagy nehezen felmutatták Alan Shepard, majd Gus Grissom soványka űrugrásait, 1961. augusztus 6-án a szovjetek felbocsátották a Vosztok–2-t, fedélzetén German Tyitovval, aki több mint egy teljes napig keringett a világűrben. Aztán 1962. augusztus 11–15. között a Mercury program újabb mélyütést kapott az ellenfelétől, amikor előbb a Vosztok–3 startolt, majd rövidesen a Vosztok–4 indult az űrbe, és Andrijan Nyikolajev, valamint Pavel Popovics a világ első szimultán űrrepülését mutatta be, 5 km közelségbe kormányozva egymáshoz a két űrhajót. Ráadásul a két szovjet űrhajós – Tyitov űrrekordját is messze megdöntve – 3 illetve 4 napot töltöttek az űrben, míg ekkor a Mercury-program John Glenn és Scott Carpenter 3 keringéses, pár órás repülésénél tartott. 1963. május 15-én a Mercury-program elért a csúcspontjára, amikor Gordon Cooper repülésével másfél napot töltött fenn amerikai űrhajós az űrben, ám a szovjetek egy hónapra rá még nagyobb űrszenzációval állt elő: 1963. június 14-én felbocsátották a Vosztok–5-öt, fedélzetén Valerij Bikovszkijjal, ami önmagában még nem lett volna kiemelkedő dolog, ám két napra rá elstartolt a Vosztok–6, fedélzetén Valentyina Tyereskovával, a világ első női űrhajósával. A két űrhajós 3, illetve 5 napig repült az űrben (3 napig szimultán), tovább hosszabbítva az űrrepülés időtartam rekordját. A fenti tények ismeretében elmondható, hogy a Mercury-program az elé tűzött célt nem váltotta be, és teljesen alulmaradt a vetélytárs szovjet Vosztok-programmal szemben. ## A program lezárása ### Mercury-Atlas–10 Előre lefektetett repülési tervek nem voltak a program során, azonban az erőforrás-allokáció (rakéták és űrhajók gyártása és hozzárendelése konkrét repülésekhez) során egy nyolcadik (vagy ha csak az orbitális repüléseket tekintjük, hatodik) repülésről is szó volt Mercury–Atlas–10 jelöléssel. A gyártó McDonnelltől érkező 15-ös gyári sorozatú űrhajót szánták egy hosszú távú – először egy teljes napos – repülésre, amely a szükséges átalakítások után 1962. november 16-án érkezett Cape Canaveralre. A Mercury-Atlas–8 repülés után felmerült, hogy a szovjetek Vosztok–3 és Vosztok–4 szimultán repülésének mintájára a Mercury-Atlas–10 – és annak tartalék űrhajójául szánt kapszula Mercury-Atlas–11 jelzéssel – felhasználásával szintén szimultán repülésre kerüljön sor. Azonban ez csak ötlet maradt, a repülés előkészítése továbbra is egynapos, egyedüli útként folyt tovább. 1963 elején felvetődött, hogy a repülés idejét terjesszék ki három naposra, nemhivatalosan a pilótát is megnevezték, Alan Sheparddal elölről kezdődött volna a rotáció az Eredeti Hetek között, nemhivatalos források a repülés jelét is megnevezték: Freedom 7 II. 1963 áprilisában azonban megváltoztak a jövőbeli Mercury-tervek, és a NASA kommunikációjában egyre inkább a Mercury–Atlas–9-et nevezte a program csúcspontjának. 1963. május 11-én a NASA végül teljesen kizártnak nevezte az újabb repülést. Kennedy elnök ekkor a NASA belátására bízta az ügyet, akik végül 1963 nyarán úgy döntöttek, hogy nem pazarolják a forrásokat az újabb repülésre, hanem a Gemini- és Apollo-programokra koncentrálnak. ### Gemini-program Eredetileg még a Mercury-program kezdeti szakaszában, 1961-ben foglalkozott a NASA a folytatás kérdésével, és a vezetés arra jutott, hogy az egy embert Föld körüli pályára állító repüléseket kétszemélyes űrhajóval kell folytatni. 1961 végén a NASA keretein belül működő Space Task Group kapta a feladatot, hogy a Mercury-program utáni idők űrprogramjaira (különös tekintettel az induló holdprogramra – az Apollo-programra – terveket dolgozzon ki, illetve képviselje a NASA-t az űreszközök kialakítását végző repülőgép-ipari gyártóknál. Így ez a csoport tette le a Mercury utáni folytatás elméleti alapjait. A kezdeti tervek a Mercury űrhajók továbbfejlesztéséről szóltak: munkanéven „kétemberes Mercury”, „továbbfejlesztett Mercury”, „Mercury Mark II”, vagy egyszerűen „Mark II” néven emlegettek egy lehetséges új programot. Azonban a holdrepülések által felvázolt igények, úgymint az űrhajók manőverezőképessége, az űrrandevú és dokkolás iránti igény olyan nagymérvű változásokat jelentettek, hogy elrugaszkodtak a Mercury technikai alapjaitól, és teljesen új alapokat fektettek le, de természetesen felhasználva a Mercury-val szerzett tapasztalatokat. A program Alex P. Nagy, a NASA magyar származású helyettes tájékoztatási igazgatója javaslatára új nevet és új technikai tartalmat kapott. A Gemini-programot, az Apollo-program előkészítő társprogramjaként 1961. december 7-én Robert Gilruth, a Space Task Group feje jelentette be. Két és fél éves tervezési, előkészítő időszak után a Gemini–1 ember nélküli tesztrepülésével 1964. április 8-án indult útjára.

Ravello

Ravello község (comune) Olaszország Campania régiójában, Salerno megyében, az Amalfi-part egyik legjelentősebb települése. A 350 m magas Monte Torellóra települt Ravellót a 12–13. században virágoztatta fel a Rufolo család. Nekik köszönhető a székesegyház, valamint számos kisebb egyházi épület megépítése. A család egykori otthona, a Villa Rufolo ma Ravello leglátogatottabb látványossága. Kertjéből csodálatos kilátás nyílik a Salernói-öbölre. A sokáig elfeledett és szinte elnéptelenedett települést a 19. században fedezték fel ismét, festői szépségének köszönhetően. 1997-ben, a környező településekkel együtt, az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. Az évente megrendezett Wagner-fesztiválnak köszönhetően a Zene városa (Città della musica) jelzővel is illetik. ## Fekvése Ravello a Sorrentói-félsziget délkeleti részén, a Salernói-öböl partján fekszik, egy 350 méter magas hegycsúcs, a Monte Torello tetején, amely a félszigetet átszelő Lattari-hegység egyik déli nyúlványa. A Monte Torello a Valle del Dragone (jelentése Sárkány-völgy) és Valle di Maiori (jelentése Maiori völgye vagy más néven Valle di Regina, azaz Királynő völgye) szurdokvölgyek közé ékelődik. Az előbbi Scalától, az utóbbi pedig Maioritól választja el. ### Éghajlata Tipikus mediterrán éghajlata van enyhe telekkel és forró nyarakkal. A legtöbb csapadék novemberben és decemberben, valamint márciusban és áprilisban hullik. A ravellói meteorológiai állomás mérései alapján az éves átlagos hőmérséklet a következőképpen alakul: ## Története ### Alapítása A település története szoros kapcsolatban áll az Amalfi Köztársaságéval. Amalfi, Scala és Ravello története az évszázadok során összefonódott. Nagy Constantinus császár 337-ben bekövetkezett halála után, a legendák szerint ekkor egy maréknyi római patrícius úgy döntött, hogy kivándorol Konstantinápolyba. Az ismeretlen latiumi kikötőből induló hajón voltak a Rufolók is, akik valószínűleg Publius Rutilius Rufus római konzul leszármazottjai. A hajó viharba keveredett és zátonyra futott Itália déli partjainál. Az utasok kénytelenek voltak feladni eredeti tervüket és úgy döntöttek, hogy letelepednek ezen a vidéken. Egy magaslatot kerestek, ahol könnyen megvédhették magukat a kalózok ellen. A városukat a mai Scala területén alapították meg. A történelmi adatok szerint Scalát 340-ben alapították, majdnem háromszáz esztendővel Amalfi alapítása után. A 8. századra az Amalfi-part legerősebb településévé maga Amalfi lépett elő, és ellenőrzése alá vonta többek között Scalát is. 1081-ben, miután az Amalfi Köztársaságot meghódították a normannok, a lakosság, kihasználva, hogy új urát, a normann Robert Guiscardot lefoglalták az I. Alexiosz bizánci császárral folytatott háborúk úgy döntött, hogy megpróbálja visszaszerezni függetlenségét. Ennek első lépéseként saját dózsét választottak, tulajdonképpeni ellendózsét a normannok által a köztársaság élére kinevezett dózséval szemben. Az elégedetlen lakosok úgy döntöttek, hogy saját dózséjuk vezetése alatt egy új várost alapítanak a közeli Monte Torellón, a Scalával szembeni szikla tetején. Az Amalfihoz hű lakosok az ellendózsét rebello-nak (jelentése lázadó) nevezték, és ez néhány évvel később átalakult Ravellóvá, ami egyben az új település neve is lett. Hűségükért cserébe a normannokkal nyíltan szembeszálló III. Viktor pápa püspöki székhellyé emelte. Ettől kezdve Ravello teljes mértékben függetlenné vált az Amalfi Köztársaságtól és a pápának lett közvetlenül alárendelve. 1086-ban a pápa érseki székhellyé emelte és ezáltal Scalával együtt (amelyet fennhatósága alá vont) a vidék legjelentősebb települése lett. Ravello, noha politikailag, gazdaságilag és hadászatilag a pápának volt alárendelve, gazdaságilag mégis a szomszédos Amalfitól függött, hiszen nem volt sem kikötője, sem pedig kiépített kereskedelmi útvonalai. 1135-ben, amikor a Pisai Köztársaság flottája megtámadta az Amalfi Köztársaságot, Ravellónak sikerült kitartania a normann felszabadító seregek érkezéséig. Két évvel később a pisaiak visszatértek és Amalfi mellett Ravellót is feldúlták. ### Ravello virágkora A település virágkorát a 11–12. században élte, köszönhetően gyapotfeldolgozó műhelyeinek. Ekkor jelentős kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn a Földközi-tenger keleti részének kikötővárosaival, valamint Szicíliával. Fénykorában közel 36 000 lakosa volt. A normannok a köztársaságot beolvasztották a II. Roger által alapított Szicíliai Királyságba. A normannok Bizánc-ellenes politikájának köszönhetően Ravello kereskedelmi jelentősége erősen meggyengült, hiszen a legfőbb forrást a helyi kereskedők számára a birodalom városaival való kereskedés jelentette. Clairvaux-i Szent Bernát a Nápolyi Királyság egyik legfontosabb és leggazdagabb városának nevezte. Ravellóról Giovanni Boccaccio is említést tett a Dekameronban: ### A Rufolo család A település hanyatlását némiképp ellensúlyozta, hogy fekvésének köszönhetően számos nemesi család építtetett villát területén: a Rogadea, a Muscettola és a Confalone családok. A legjelentősebb a Rufolo család volt, amelynek tagjai Publius Rutilius Rufus római konzul utódainak tartották magukat. A 13. századra a Rufolo család lett a királyság egyik leggazdagabb nemesi családja, hatalmas birtokokkal Szicíliában és Pugliában. Elsősorban kereskedelemmel és hajózással, illetve pénzügyi üzletekkel foglalkoztak. Egy másik bizonyíték nélküli feltételezés szerint a Rufolo lovagok a normannokkal egyidejűleg érkeztek az Amalfi-partra. Az első írásos említése a családnak 1000-ből származik. Egy jegyzői dokumentumban olvasható: Iacobus presbiter scriba Ursonis Rufuli filius scripsi (fordításban: Írtam én, Iacobus pap, Ursónak, Rufulus fiának íródeákja). Egy későbbi, 1011-ből származó dokumentum már említést tesz Gutto Rufolóról, Leonis Rufolo fiáról, illetve Gutto Rufolóról, Orso Rufolo fiáról, akik közösen birtokoltak egy szőlőskertet Ravello keleti, Maiorira néző oldalán. A következő évtizedekben – a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint – a Rufolók egyre nagyobb területeket vettek birtokba, Minori is a fennhatóságuk alá került. A család elsősorban mezőgazdasággal foglalkozott, főleg borászattal, és csak később kezdtek el kereskedelemmel is foglalkozni. 1157-ben Giovanni Rufolót választották meg Ravello harmadik püspökének. Giovanni hosszú püspökségének ideje (1209) egybeesett a családi vagyon gyarapodásával és konszolidálódásával. Habár semmiféle írott dokumentum nem maradt fenn a püspök esetleges etikátlan vagyonszerzési módszereiről, valószínűsíthető, hogy a családi vagyont egyházi adományokból gyarapította. Ugyancsak Giovanni Rufolo szerzett meg a család számára négy gyapotfeldolgozó műhelyet Ravello központjában, amelyek a későbbiekben szintén hozzájárultak a családi vagyon gyors növekedéséhez. A Rufolók viszonylag későn emelkedtek ki a ravellói nemesi családok közül, viszont gyors felemelkedésük révén a többi család egyértelműen a háttérbe szorult. A Rogadeo család volt a San Giovanni del Toro-templom építtetője 1018-ban, a d’Afflittók építették a Sant’Eustachio in Pontone-templomot, a Castellomata család a San Michele Arcangelo-templomot. Rajtuk kívül jelentős építkezéseket pénzeltek még a Muscettola és Pironti családok is. A Rufolók soha nem vettek részt aktívan a Szicíliai Királyság politikai életében. 1268-ra vagyonuk akkora méreteket öltött, hogy I. Károly szicíliai király a királyi kincstár bankáraivá nevezte ki őket. 1230 körül indult meg a ravellói nemesi családok vándorlása Apulia felé. A régió kereskedelmi jelentőségét akkor kezdték felismerni, hiszen kikötőiből rövidebb úton lehetett eljutni a Balkán-félsziget és a Földközi-tenger keleti medencéjének városaiba. Elsőként a Della Marra és a Rogadeo családok vándoroltak ki, letelepedve Barlettában illetve Bitontóban. A Rufolók is jelentős területekhez jutottak Giovinazzo környékén. Az itt termelt borból származó jövedelemből finanszírozta például Nicola Rufolo a ravellói székesegyház szószékének építését 1287-ben. A Rufolók 1250-ben jutottak politikai hatalomhoz, amikor II. Frigyes alkalmazta Nicola Rufolót magister camerarius-nak (tárnokmester). Nicola hamarosan megszerezte Apuliában a magister procurator-i (udvari vagyonkezelő) címet is, majd 1253-ban a király fő pénzügyi tanácsadója (secretus) lett. Nicola Rufolót fiai követték ezekben a jelentős pozíciókban. A Rufolók ezen politikai szerepvállalása furcsának számított, hiszen a dél-itáliai lakosság, különösképpen az Amalfi-part lakói ellenségesen viszonyultak a Stauf-ház trónra kerüléséhez a királyságban. Az Anjouk trónra kerülésével és a királyság kettészakadásával (Nápolyi Királyság és Szicíliai Királyság), a Rufolóknak sikerült megőrizniük funkcióikat. Ez elsősorban I. Károly toleráns politikájának volt köszönhető, ugyanis megtűrte a regnicolikat (az előző rendszer szolgálatában álló tisztségviselőket). A 13. század végéig az ő kezükben összpontosult a királyság pénzügyi irányítása. A király olyan jelentős feladatokkal bízta meg őket, mint pénzverés vagy gabonabegyűjtés. Ebben az időszakban az Amalfi-part településeinek kereskedelme a szárazföldi útvonalakra összpontosult, ennek bizonyítéka az is, hogy a 13. század végi itáliai tengeri térképeken már nem szerepelnek mint kikötők. Ebben az időszakban Ravellóban virágzott az élet, köszönhetően a Rufolók bőkezűségének. A Rufolo család jelentős pénzösszeggel járult hozzá Ravello katedrálisának építéséhez is. Nicola Rufolo 1266–1289 között, I. Anjou Károly uralkodása idején építtette fel villáját Ravellóban, amelynek szépségéről a későbbiekben Giovanni Boccaccio is megemlékezett a Dekameronban. 1283 júniusában II. Károly nápolyi király egy királyságra kiterjedő akcióban korrupció és csalás vádjával elfogatta és börtönbe záratta Lorenzo Rufolót és fiát, Matteót, valamint számos rokonukat. Matteót később szabadon engedték, Lorenzót azonban kivégezték. Az ok feltehetően az volt, hogy a király számára kínos volt a Rufolók teljes hatalma a pénzügyek és a kereskedelem felett. Ezzel kezdődött meg a Rufolók hanyatlása és velük együtt Ravello hanyatlása is, tekintve, hogy a család tagjai voltak a település legbőkezűbb patrónusai. A család tér- és vagyonvesztésének következtében a királyság egyedüli központja Nápoly maradt. A családtagok szétszóródtak, más nemesi családokba házasodtak be. Noha a művészet támogatásával nem hagytak fel, Ravellóban tulajdonképpen semmilyen művészi kezdeményezést nem támogattak. Számos kisebb templom és kápolna építését pénzelték, elsősorban Nápolyban és Scalában. Ravello elszegényedése és elnéptelenedése a 16. században érte el kritikus időszakát, amikor egy korabeli népszámlálás adatai szerint a lakatlan házak száma (246) több volt, mint a lakott házak száma (232). Ebből is látszik, hogy mekkora hatással voltak a Rufolók Ravello életére ### Hanyatlása és újrafelfedezése A szicíliai vecsernye idején Ravellót francia csapatok foglalták el, és a település csak 135 uncia arany kifizetése után nyerte vissza függetlenségét. Giovanni Frezza vezetésével és Durazzói László nápolyi király támogatásával a ravellóiak visszafoglalták Scalát is, amely a vecsernye idején az Anjou-kat támogatta. A 14. századtól kezdődően az Amalfi-part vidéke, így Ravello is, gazdasági hanyatlásnak és elnéptelenedésnek indult. Ehhez hozzájárult még a nemesi családok áttelepedése a Nápolyi Királyság más központjaiba (Nápoly, Salerno), illetve az 1343-as katasztrofális erősségű vihar, amely megrongálta szinte az összes épületet. Ravellóban jelentősen lecsökkent a nemesi családok által támogatott művészi kezdeményezések száma. A 17. században Chiarelli püspök idején Ravello egy rövid ideig ismét virágzásnak indult, azonban a század végén a lakosság nagy részét pestisjárvány pusztította el, ami tovább gyorsította a település hanyatlását. 1818-ban felszámolták a ravellói érsekséget és Ravellót Scalával együtt Amalfi érsekének rendelték alá. A 18. század végén és a 19. században Ravellót ismét felfedezték. Számos külföldi művész időzött a településen, amely hamarosan a nagy olasz körút egyik kötelező állomása lett. Richard Wagner 1880. január 4. és október 3. közötti hosszú olaszországi tartózkodása alatt a Villa Rufolo kertjében ráismert Klingsor varázskertjének mintaképére. Fekvésének köszönhetően Ravellót számos híresség választotta ideiglenes lakhelyéül, illetve nyaralóhelyéül, így többek között: Giuseppe Verdi, Arturo Toscanini, Virginia Woolf, John Maynard Keynes, André Gide, Edvard Grieg, David Herbert Lawrence, Maurits Cornelis Escher, Paul Valéry, Leopold Stokowski, Greta Garbo, Igor Stravinsky, Graham Greene, Eduardo de Filippo, Truman Capote, John Huston, Gina Lollobrigida, Humphrey Bogart, George Sanders, Maurice Rostand, Curzio Malaparte, Winston Churchill, Ingrid Bergman, Roberto Rossellini, Emilio Vedova, Totò, Federico Fellini, John Kennedy, Vittorio Gassman, Romy Schneider, Corrado Alvaro, Barbra Streisand, Mia Martini, François Mitterrand, Uto Ughi, Gore Vidal, Leonard Bernstein, Giovanni Spadolini, Domenico Rea, Zubin Mehta, Peter O’Toole. ## Népessége Ravellót 2008. december 31-én 2508-an lakták, ebből 1223 férfi, 1285 nő. A népesség kor szerinti megoszlása: - 14 év alatt: 337 fő, - 15–64 év között: 1653 fő, - 65 év felett: 518 fő. Ravellóban 2008. december 31-én 45 bevándorlót tartottak számon. A népesség számának alakulása: ## Gazdasága Napjainkban a helyi gazdaság elsősorban a mezőgazdaságra és a turizmusra alapoz. A megművelt terület 52%-án szőlőt, 33%-án pedig déligyümölcsöket termesztenek. A meredek terep miatt elsősorban kézi munkával művelik a földeket, a gépesítettség mértéke alacsony. A mezőgazdaság művelését nehezíti, hogy a téli hónapok során a tenger felől érkező szelek elleni védelemként az ültetvényeket ponyvázni kell. A 20. század második felében drasztikusan, közel 42%-kal lecsökkent a mezőgazdasági termeléssel foglalkozók száma. Vezető gazdasági ágazatként helyét a turizmus vette át, köszönhetően fekvésének, illetve látnivalóinak. Az 1900-as évek első felében elsősorban a társadalmi elit számára jelentett turisztikai célpontot, ennek bizonyítéka az a számos híresség, akik a településen megfordultak. A 20. század második felében megnőtt a Ravellót látogatók száma, ez részben köszönhető volt a főutat Ravello központjával összekötő alagútnak, illetve az Amalfi-part mentén kanyargó autóút kiépítésének. Turisztikai fellendülését elősegítette, hogy 1953 óta Wagner Fesztivált rendeznek Ravellóban, illetve az, hogy 1983 óta a egyetemi intézet működik a Villa Rufolóban. A turisták száma 1965 és 1987 között jelentősen, közel 136%-kal nőtt. Napjainkban enyhén csökken a látogatók száma. Az ide látogatók 45%-a külföldi állampolgár. A szolgáltatási szektorban jelenleg a lakosság 56%-a, a mezőgazdaságban 18%-a dolgozik, 26%-át pedig az ipar foglalkoztatja. Az iparban foglalkoztatottak legnagyobb része a község területén kívül dolgozik, ugyanis Ravellóban nincsenek ipari üzemek, csak kis kerámia- és kézművesműhelyek. ## Látnivalók ### Duomo A ravellói dóm (olasz nyelven duomo) uralja a város főterét, amely a 11. században épült, Orso Papicio a város első püspökének megbízásából és Nicolò Rufolo gazdag kereskedő támogatásával. Homlokzata, amelyet 1931-ben restauráltak, a barokk és a román stílus jegyeit egyaránt magán viseli. A templom harangtornya a 13. században épült. A dómot Szent Pantaleon, a város védőszentjének tiszteletére emelték. Apszisának bal oldali részében egy kápolna áll, ahol a szent vérét őrzik ampullákban. Minden évben, a szent ünnepnapján, az amúgy szilárd halmazállapotú vér cseppfolyósodik, és ennek tiszteletére a lakosok nagy ünnepséget rendeznek. A templombelsőt a 18. században barokkosították. A főoltár 1795-ben készült fehér márványból. A 20. század végi restaurálási munkálatok során helyreállították az eredeti díszítések nagy részét, viszont a kereszthajóban meghagyták a barokk díszítést. A ravellói dóm érdekessége a szószék, amely 1272-ben készült el. A Szent-Pantaleon kápolnát 1617-ben építették Michele Bonsio püspök megbízásából. Ezt később, 1743-ban és 1782-ben, kibővítették. Itt helyezték el a szent vérét tartalmazó ampullákat. A vércsodát 1112 óta dokumentálják. ### Villa Rufolo A Villa Rufolo, a Rufolo család egykori rezidenciája képezi a település magvát, s ma Ravello legfőbb látványossága. Ravello déli részén áll, szemben a Toro-negyeddel, amelyben a 11–12. században a nemesség házai álltak. Az épületegyüttest a székesegyház és az előtte elterülő tér választja el a Torótól. A rezidencia nagy része Nicola Rufolo ideje alatt épült 1250–1283 között. A Rufolók bukása után a családnak sikerült megtartania az épületet a 14. századig, az utolsó lakója valószínűleg Pellegrino Rufolo, Ravello püspöke volt (meghalt 1401-ben). A család kihalása után a villa a Confalone, majd a Muscettola, a 19. században pedig a D’Afflito család birtokába került át. 1851-ben a skót Francis Neville Reid vásárolta meg, és Michele Ruggiero vezetésével restauráltatta. Reid és felesége állították helyre az épületeket és a kertet. A villa később átkerült a Licata család birtokába, majd pedig a Salerno Megyei Turisztikai Hivatal felügyelete alá. Az arab, szicíliai és normann építészeti elemekkel tarkított, 13. században épített komplexum ma a Ravello Alapítványnak, a Ravello Fesztiválnak és az Európai Kulturális Örökség Központjának ad otthont. Az épületegyüttes ma szabálytalan alakú, kb. 8000 m2-es területen fekszik. A komplexum központját összefüggő épületek alkotják, amelyek egy központi udvar körül csoportosulnak. Mellettük számos kisebb-nagyobb épület áll szétszórva a területen. A több évszázados elhanyagoltság miatt az épületek eredeti alakja nem rekonstruálható teljes egészében. A villát, akárcsak a korabeli többi nemesi rezidenciát, megerősítették. Annak ellenére, hogy a Villa Rufolót egy méter vastag és három méter magas kőfal veszi körül, védelmi szerepe megkérdőjelezhető, ugyanis a gyenge építési technikának köszönhetően könnyen lerombolható volt. Valószínűsítik, hogy építésének oka a villa szomszéd épületekből való kiemelése volt, ezáltal kihangsúlyozva a nemesi család társadalmi pozícióját. ### Villa Cimbrone Már a rómaiak is ismerték a ravellói sziklán elterülő hat hektáros erdőt, a cimbroniumot, amelynek fáit hajóik építéséhez használták fel. Az első villa ezen a helyen a 11. században épült fel az Acconciajoco nemesi család számára, akik az épületnek a Villa Patrizia nevet adták. A villa a későbbiekben a gazdag Fusco patríciuscsalád birtokába került, majd a Pitti család szerezte meg. Őket a D’Angiòk, majd a Sassók követték. A területért nem csak stratégiai szempontok miatt (könnyen védhető szikla tetején fekszik), hanem gazdasági szempontok miatt is versengtek, ugyanis a terület nagy része lapos, termékeny talajjal, ami a sziklás Ravellóban nagy kincsnek számított. A villa és a környező liget a 18–19. században pusztulásnak indult, majd elnéptelenedett. A 19. század végén fedezték fel ismét, mégpedig Ernest William Becket, Lord Grimthorpe, aki itáliai körutazása során érkezett az Amalfi-partra. Az angol lord 1904-ben megvásárolta a telket és a romos állapotban levő villát, és megbízta Nicola Mansi helyi építészt a birtok felújításával. Annak ellenére, hogy megőriztek néhány korábbi kertépítészeti elemet, mint például a Fusco család idejéből származó központi sétányt, a birtokot a kor angolkert építészetének szabályai szerint alakították át. Az ókori emlékek hatására pedig elnevezték Villa Cimbronénak ### San Giovanni del Toro-templom A San Giovanni del Toro-templomot 1018-ban alapították a Pironti, Muscettola és Rogadeo nemesi családok, valószínűleg egy korábbi templom helyén. Neve onnan származik, hogy építésekor a telek a Toro család birtoka volt. A templomban megtalált emlékek (berendezési tárgyak, freskók, temetkezési márványlapok) arra utalnak, hogy a San Giovanni del Toro kb. 1450-ig fontos szerepet játszott Ravello vallási életében. Noha 1018-ban alapították, az 1100-as években máris jelentősen átépítették, valamint a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint 1276-ban újra felszentelték. A számos átalakítás ellenére megőrizte zord építészeti formáit, amiket a III. Viktor pápa idejében történt átépítések során kapott. ### Santa Maria a Gradilo-templom A Santa Maria a Gradillo (Szűzanya-templom) egyike Ravello legrégebbi templomainak. A 12. század elején épült román és arab stílusjegyek ötvözésével. Létrejöttét és hírnevét a helyi nemeseknek köszönheti, aki szívesen tartották itt esküvőjüket valamint gyerekeik keresztelőjét. A 18. század elején barokkosították, ekkor nyerte el mai formáját, illetve ekkor épült meg harangtornya. A 18. században leomlott az átriuma, és a tetőszerkezet is veszélyesen meggyengült, ekkor építették a főoltárt elválasztó támfalat. ### Palazzo Confalone A Palazzo Confalone egy 12. században épült nemesi palota. Ma szálloda működik benne (Hotel Palumbo). Híres vendégei között találhatók olyan személyiségek, mint Paul Valéry, Maurice Rostand, Curzio Malaparte és Truman Capote. Kiemelkedő irányítója és tulajdonosai között Pasquale Vuilleumier munkássága minden addigit felülmúlt: ő alakíttatta át a helyiségek elrendezését és tervezte meg a középkori épületelemekkel összhangban lévő, mór, római és ókori görög stíluselemeket ötvöző új arcát az épületnek. A mór stílusú átrium, a díszítő kerámiák geometriai rajzolata mind a 12. századból való. A szálloda szobáinak ablakából csodálatos kilátás nyílik az Amalfi-partra. A Confalone hercegek otthonának antik értékei közé sorolhatók a majolikadíszek feliratos táblái, a koronás nemesi címer és az 1600-as években festett, Caravaggio iskolájának köszönhető óriás festmény is. ### Egyéb látnivalók - Santa Clara (Szent Klára-templom) – 13. századi, román stílusú templom, pronaosszal. Majolika padlója a 18. századból származik. Az egyetlen olyan templom az Amalfi-parton, amelyben megőrizték a nők galériáját. - San Francesco (Szent Ferenc-templom) – Gótikus stílusban megépült eredetileg kéthajós templom, nyolc oldalkápolnával. A 18. században teljesen átalakították, belsőjét egyhajóssá alakították át, ekkor kapta barokkos díszítéseit is. A főoltár alá helyezték örök nyugalomra Szent Bonaventurát, aki 1711-ben Potenzában hunyt el. - Ospedale (Menhely-templom) – A 12. században sziklaszirtre épült templom a nevét onnan kapta, hogy egy szegények otthona mellett épült. Korábban Sant’Angelo-templom néven ismerték. Belsőjét a velencei iskola ismeretlen művészeinek festményei díszítik. - Santissima Annunziata-templom (Angyali Üdvözlet-templom) – A háromhajós templom a 12. században épült román stílusban a nápolyi királyi udvar megbízásából. Később a Fusco nemesi család birtokába került. - San Pietro alla Costa (Szent Péter-templom) – A 18. században épült barokk stílusban egy korábbi bazilika helyén, amely valószínűleg egyike volt Ravello legrégebbi templomainak. A feljegyzések szerint a 16. században omlott össze. - Palazzo d’Afflitto– A nemesi palota a 11. században épült a d’Afflitto család számára. Ma csak részben áll, benne szálloda működik. - Casa di Tolla– A 11. században épült nemesi palotában ma a városháza működik. ## Múzeumok - Museo del Duomo – Ravello legfőbb múzeumát a dóm jobb oldalán álló házba rendezték be. A gyűjtemény elsősorban egyháztörténeti jellegű. A legértékesebb műtárgyak közé tartozik Sigilgaita Rufolo márvány mellszobra, a 15. századi ereklyetartók, a 13. századi mozaikok, amelyek a templom restaurálása során kerültek elő, valamint egy 1340-ből származó márvány szarkofág. - Museo del Corallo – 1986-ban nyitották meg és korallokat, valamint korallokból készült műtárgyakat mutat be. - Museo delle antichità – A Villa Rufolo egyik épületében berendezett múzeumban római és középkori leletek láthatók. ## Hagyományok - Szent Pantaleon ünnepe – Ravello védőszentjének ünnepnapja, július 27-én. Ekkor nagyszabású templomi ünnepséget és utcai kirakodóvásárt rendeznek. - Madonna Addolorata di Torello ünnepe – Minden évben, szeptember második vasárnapján rendezik meg Torellóban. A nagyszabású templomi ünnepséget látványos tűzijáték kíséri. ## Kulturális események Richard Wagner és felesége, Cosima, fiukkal, Siegfrieddel Nápolyból tett kirándulása 1880. május 25. és 27. között maradandó élményt nyújtott a családnak, és még maradandóbbat a muzsika kedvelőinek. Wagner bevonult Ravellóba, és ha csak néhány napra is, de megpihent a nyüzsgő nápolyi napok után. Cosima Liszt naplójegyzetei alapján ismert, hogy a Hotel Cappucini teraszáról eléjük táruló panoráma visszahozta férje jókedvét, ami csak fokozódott Ravellóba érkezésükkor. A tengerpart fölött húzódó városka, Klingsor kertjének atmoszférája a végtelenbe nyúló, mesés tájjal párosultan ihletet adott Wagnernek, aki ezt írta naplójába: „Megtaláltam a Parsifal második részét.” A jegyzethez tartozik, hogy Wagner érzékeny szellemiségére szintén nagy hatással volt a találkozás a dél-itáliai zene képviselőivel, valamint a Nietzschével való barátsága, aki szintén járt itt és Amalfiban is. Állítólag az ő szellemiségének és a Ravellóban töltött időnek köszönhető, hogy a Parsifal a legsikeresebb művei közé tartozik. Az első Wagner-fesztivált 1932-ben rendezték meg, a firenzei Maggio Musicale fesztivál mintájára. A helyszín a Villa Rufolo kertje, ahová minden nyáron egy ideiglenes színpadot építenek, amely átnyúlik a sziklafalon, és látszólag a semmiben áll. ## Híres ravellóiak - Francesco D’Andrea (1625–1698), jogász, filozófus - Potenzai Szent Bonaventura (1651–1711), boldoggá avatott püspök - Federico Cassitto (1776–1853), politikus, író - Raffaele Cassitto (1803–1873), politikus - Aleardo Villa (1865–1906), festőművész, grafikus ## Megközelítése Ravellót menetrend szerinti buszjárat köti össze Salernóval és Amalfival. Autóval az S163-as jelzésű úton közelíthető meg, amely Salernónál ágazik le az A3-as autópályából és végighalad az Amalfi-part mentén.

SMS Friedrich der Große (1911)

Az SMS Friedrich der Große csatahajó volt a Császári Haditengerészet Kaiser-osztályú hajóinak második egysége. A gerincét 1910. január 26-án fektették le Hamburgban, a vízrebocsátására 1911. június 10-én került sor és 1912. október 15-én állították szolgálatba. A hajó fő fegyverzetét tíz darab 30,5 cm-es (12 hüvelykes) ágyú képezte, melyeket öt lövegtoronyban helyeztek el. A csúcssebessége 23,4 csomó (43,3 km/h) volt. A Friedrich der Große a háború nagy része során a Nyílt-tengeri Flotta (Hochseeflotte) III. csatahajórajához volt beosztva, és az átadásától fogva 1917-ig a flotta zászlóshajójaként szolgált. Négy testvérhajójával (Kaiser, Kaiserin, König Albert, Prinzregent Luitpold) részt vett az első világháború összes nagy tengeri hadműveletében, így a skagerraki csatában is (1916. május 31. – június 1.). A csata során a Friedrich der Große a flotta közepén hajózva nem volt annyira a harcok sűrűjében, mint az előtte haladó König és Großer Kurfürst csatahajók vagy az I. felderítőcsoport csatacirkálói, így a csatát is karcolások nélkül úszta meg. 1917-ben az új Baden csatahajó váltotta a flotta zászlóshajójaként. Az 1918 novemberi fegyverszünet aláírása után a Friedrich der Großét a Hochseeflotte legtöbb nagy egységével együtt Scapa Flow-ban internálták. A hajókat lefegyverezték, és legénységüket a minimálisan szükségesre csökkentették, míg az antant-hatalmak a versailles-i békeszerződés végső formáját vitatták meg. 1919. június 21-én, napokkal a szerződés aláírása előtt Ludwig von Reuter ellentengernagy, az internált flotta parancsnoka a hajók elsüllyesztésére adott parancsot, hogy azok ne kerülhessenek a britek kezére. A Friedrich der Großét 1936-ban kiemelték, és építőanyagát értékesítették. Harangját 1965-ben visszaszolgáltatták Németországnak, jelenleg a flotta glücksburgi főhadiszállásán őrzik. ## Építése Ersatz Heimdall néven rendelték meg az elavult Heimdall partvédő páncélos pótlására, és gerincét 1910. január 26-án fektette le Hamburgban a Vulcan AG. Vízrebocsátására 1911. június 10-én került sor. A vízrebocsátási ünnepségén a hajó keresztelését Alexandra Viktória hercegnő végezte el és báró Colmar von der Goltz tábornagy mondott beszédet. Ezt követően átkerült Wilhelmshavenbe, ahol 1912. október 15-én szolgálatba állították. A próbajáratait a Balti-tengeren végezte, majd Kielben szerelték fel. 1913. január 22-én a hajó aktív szolgálatba lépett. Az építési költsége márka volt. A Friedrich der Große teljes hossza 172,40 m, szélessége 29 m, merülése elöl 9,10 m, hátul pedig 8,80 m volt. A maximális vízkiszorítása tonna volt. Meghajtásáról három AEG Curtis gőzturbina és 16 széntüzelésű kazán gondoskodott. A próbákon a hajó 22,4 csomós (41,5 km/h) csúcssebességet ért el 3600 tonnányi szénkészlettel ellátva, mellyel a hatótávolsága km (7900 tmf; 9100 mf) volt 12 csomós sebesség mellett. A Friedrich der Großét a Krupp által gyártott cementált páncélzat védte, ami a páncélövön 350 mm, a parancsnoki torony oldalán 400 mm vastag volt. A lövegtornyok páncélzata oldalt 300 mm vastag volt. Osztályának másik négy tagjához hasonlóan a skagerraki csata utánig torpedók elleni védőhálókkal is ellátták. A hajó fő fegyverzetét tíz darab 30,5 cm-es, 50 kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyú (30,5 cm SK L/50) képezte, melyeket öt ikerlövegtoronyban helyeztek el. A korábbi német csatahajóknál alkalmazott kevésbé hatékony hexagonális toronyelrendezés helyett a Kaiser-osztály esetében az öt lövegtoronyból hármat a középvonal mentén helyeztek el, kettőt közülük a tatrészen. A maradék két torony a hajó közepén átlósan foglalt helyet, így mindkettő tudott oldalazó sortüzet lőni mindkét irányban. A hajó másodlagos tüzérségét tizennégy 15 cm-es (L/45) ágyú alkotta, melyeket a hajó középső részén lévő oldalsó kazamatákban helyeztek el, továbbá rendelkezett nyolc szintén kazamatákban elhelyezett 8,8 cm-es (L/45) ágyúval valamint négy 8,8 cm-es (L/45) légvédelmi ágyúval. Öt hajótestbe épített 50 cm-es torpedóvetőcsöve is volt. ## A háború előtt Az 1913 januári átadást követő próbák után, 1913. március 2-án a Deutschlandot váltva a hajó a flotta zászlóshajója lett. Első hadgyakorlatán 1913 februárjában vett részt a Kattegatban és az Északi-tengeren. A következő hónapban, március 12–14-én ismét hadgyakorlaton volt. Áprilisban időszaki karbantartásra dokkba került, és a hónap végén már ismét készen állt tüzérségi gyakorlatokra. Május 5. és 27. között átfogó flottagyakorlatokon vett részt az Északi-tengeren. Mint a flotta legújabb csatahajóját júniusban a Kieler Wochéra küldték. Ennek során az olasz király, III. Viktor Emánuel olasz király és felesége, Ilona olasz királyné is látogatást tett a hajó fedélzetén. Július közepén a flotta évenkénti norvégiai útján vett részt, mely augusztus közepéig tartott. Ennek során a Friedrich der Große látogatást tett Balholmban. A flotta visszatérése után augusztus 31. és szeptember 9. között újabb gyakorlatokon volt. Csapatpróbákon vett részt és külön egyéni gyakorlatozásokat végeztek vele októberben és novemberben. 1914 elején a Friedrich der Große további gyakorlatokon vett részt, köztük az éves tavaszi flottagyakorlaton, melyet az Északi-tengeren végeztek március végén, majd április-májusban újabbak következtek a Balti- és az Északi-tengeren. Ebben az évben is a Friedrich der Großét küldték el a Kieler Wochéra. A Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös meggyilkolása utáni feszült nemzetközi helyzet ellenére a német Nyílt-tengeri Flotta (Hochseeflotte) július 13-án megkezdte szokásos évenkénti norvégiai útját. Az utolsó békeidőbeli út során a flotta Skagennél hadgyakorlatot tartott, mielőtt folytatta volna az útját Norvégiába július 25-én. Másnap a flotta visszafordult az Osztrák–Magyar Monarchia Szerb Királyságnak küldött ultimátuma miatt. Július 27-én az egész flotta a Stavangerhez közeli Skudenes-foknál gyülekezett magas készültségi fokon, mielőtt hazaindult volna. A következő nap kitört a háború Ausztria-Magyarország és Szerbia között, majd a következő hét során az összes európai nagyhatalom belépett a konfliktusba. ## Az első világháború ### Rajtaütések az angol partokon A Hochseeflotte és benne a Friedrich der Große több előretörést hajtott végre az Északi-tengeren. Az elsőre 1914. november 2-3-án került sor, de ekkor nem találkoztak brit hadihajókkal. Friedrich von Ingenohl tengernagy, a Hochseeflotte parancsnoka felkarolta azt a stratégiai elképzelést, mely alappján Franz von Hipper I. felderítőcsoportja a keleti angol partok ellen intézett támadásaival próbál előcsalni kisebb brit kötelékeket, hogy a lesben álló főerőinek segítségével megsemmisítse azokat. Az 1914. december 15-16-án Scarborough, Hartlepool és Whitby elleni rajtaütés során a német főerők – 10 dreadnought és 8 pre-dreadnought csatahajó – a Friedrich der Große vezetésével 19 km-re kerültek egy hat brit csatahajóból álló kötelékhez, de csak a könnyű kísérő egységek csaptak össze egymással. Ingenohl attól tartva, hogy a Grand Fleet egésze a közelben tartózkodhat, a császár előzetes utasításainak megfelelően, a flotta megóvása érdekében visszafordult Németország felé. A Blücher páncélos cirkáló 1915 januári doggerbanki csatában való elveszítése után a császár menesztette Friedrich von Ingenohlt, és helyette Hugo von Pohl tengernagyot nevezte ki a flotta élére. Az új flottaparancsnok 1915-ben számos előretörést hajtott végre a Friedrich der Große részvételével. Március 29-30-án a Hochseeflotte Terschelling-szigettől északra lévő vizekig hajózott ki, de nem találkozott ellenséggel. Április 17-18-án újra kifutott a flotta, ekkor a II. felderítőcsoport aknatelepítési munkáját fedezte. Három nappal később, április 21-22-én a Dogger-pad irányába törtek előre, de ekkor sem találkoztak brit erőkkel. A II. felderítőcsoport május 17-18-án újabb aknatelepítési feladatot látott el, és ekkor is a Hochseeflotte biztosította őket. Nem egészen két héttel később, május 29-30-án ismét kifutottak ellenséges hajók után kutatva az Északi-tengerre, de a zord időjárás Pohlt a hadművelet leállítására kényszerítette 50 tengeri mérfölddel (93 km; 58 mf) Schiermonnikoog-sziget előtt. A flotta ezt követően augusztus 10-ig a kikötőben horgonyzott, amikor Helgolandhoz hajózott ki a Möwe segédcirkáló hazatérésének fedezésére. Egy hónappal később, szeptember 11-12-én a Hochseeflotte egy újabb aknatelepítési hadműveletet biztosított a Swarte-pad előtt. Az év utolsó, október 23-24-én a Horns Rev irányába végrehajtott hadművelet során sem találkoztak ellenséges hajókkal. 1916\. január 11-én a májrákban szenvedő Hugo von Pohlt Reinhard Scheer váltotta a flottaparancsnoki tisztségben. Egy héttel később Scheer felhúzta a lobogóját a Friedrich der Große fedélzetén. Scheer a britekkel való harc jóval agresszívebb módon való keresését javasolta, amihez a császár februárban hozzá is járult. Scheer első hadműveletét március 5-7. között hajtotta végre a Doveri-szoros irányába, de ellenségre nem akadtak. Március 25-26-án Scheer megpróbált támadást intézni a Tondernen rajtaütő brit erőkön, de nem tudta meghatározni a helyzetüket, így nem járt sikerrel. A Horns Rev irányába tett újabb hadműveletre került sor április 21-22-én. Április 24-én Hipper I. felderítőcsoportjának csatacirkálói támadást hajtottak végre Yarmouth és Lowestoft ellen. A Friedrich der Große a Hochseeflotte többi részével távolból kísérte őket. A Seydlitz még a cél felé tartva aknára futott, és vissza kellett fordulnia. A többi csatacirkáló zavartalanul támadta a lowestofti célpontokat, és Yarmouth felé továbbhaladva összetalálkoztak a Harwichból kiküldött cirkálókkal. Rövid tűzpárbajt követően a britek visszavonultak. Brit tengeralattjáróknak a körzetben való észleléséről érkező hírek hatására az I. felderítőcsoport visszavonult. Ugyanekkor Scheer, miután figyelmeztetést kapott a Grand Fleet Scapa Flow-ból való kifutásáról, szintén a biztonságosabb német vizek felé vette az irányt. ### Skagerraki csata Röviddel a Lowestoft elleni rajtaütés után Scheer már egy újabb Északi-tengeren végrehajtott akció terveit kezdte kidolgozni. Eredetileg május közepére tervezte a hadműveletet, mert a Seydlitz akna okozta sérüléseit eddigre tudták volna elvégezni, és Scheer egyik csatacirkálóját sem akarta nélkülözni egy nagyobb rajtaütés során. Május 9-én több csatahajónál hajtóműproblémák adódtak, ami miatt a hadművelet megkezdését áttették május 23-ra. Május 22-re a Seydlitz sérüléseit még mindig nem sikerült kijavítani, és a hadműveletet ismét el kellett halasztani, május 29-re. Május 29-én délben a Seydlitz javításával végeztek, így az visszatérhetett az I. felderítőcsoporthoz. A terv szerint Hipper csatacirkálói északi irányban a Skandinávia és Brit-szigetek közti kereskedelmi útvonalon kutattak volna ellenséges cirkálókötelékek után, melyeket Scheer az őt követő erőivel megsemmisíthetett volna. A Friedrich der Große a nyolcadik volt a vonalban haladó hajók közül. A formációt a III. csatahajóraj V. divíziójának négy König-osztályú egysége vezette, őket követte a VI. divízió négy Kaiser-osztályú csatahajója. A Friedrich der Große volt az utolsó hajó a VI. divízión belül közvetlenül a Prinzregent Luitpold mögött és az Ehrhard Schmidt altengernagy vezette I. csatahajóraj I. divíziójának zászlóshajója, az Ostfriesland előtt haladva. Az I. csatahajóraj a Helgoland- és a Nassau-osztály négy-négy csatahajójából állt, ezeket a Franz Mauve ellentengernagy vezette II. csatahajóraj hat kiöregedett csatahajója (pre-dreadnoughtja) követte. A flotta számára felderítést végző öt csatacirkáló Hipper vezetésével május 31-én 02:00-kor hagyta el a Jade-öblöt. Scheer másfél órával később követte őket. Az I. felderítőcsoport csatacirkálói röviddel 16:00 előtt összetalálkoztak a David Beatty altengernagy vezette brit 1. csatacirkálórajjal és a kibontakozó összecsapás során az Indefatigable csatacirkáló röviddel 17:00 után, majd fél órával később a Queen Mary csatacirkáló is elsüllyedt. A német csatacirkálók délnek tartottak, hogy a brit hajókat az ebből az irányból Hochseeflotte elé vonják. 17:30-kor a König észlelte a közeledő, egymással harcoló csatacirkálórajokat. Scheer 17:45-kor két pontos (22,5°-os) balra fordulást rendelt el, hogy így közelebb kerülhessen az ellenséghez és a hozzájuk csatlakozott 5. csatahajóraj egységeihez. Egy perccel később tűzparancsot adott ki. A Friedrich der Große ekkor még lőtávon kívül volt a két brit köteléktől, ezért nem nyitott tüzet. 17:48 és 17:52 között tíz másik csatahajóval együtt tüzelt a britek 2. cirkálórajának egységeire, de csak a Nassau ért el ekkor egy találatot. Röviddel ezután a németek csatavonala megközelítette a sérült Nestor és Nomad rombolókat. A Friedrich der Große és három testvérhajója a Nomadot vette célba, és rövid idő alatt elsüllyesztették. Az I. csatahajóraj egységei hasonlóan bántak el a Nestorral. Röviddel 19:00 után a német csatavonal és a brit cirkálók között harc bontakozott ki, melynek középpontjában a sérült Wiesbaden volt, melyet az Invincible csatacirkáló egyik lövedéke mozgásképtelenné tett. Behncke ellentengernagy (König) a III. csatahajórajjal igyekezett úgy manőverezni, hogy fedezni tudja a sérült cirkálót. Ugyanekkor a britek 3. és 4. könnyűcirkálóraja torpedótámadást intézett a német csatavonal ellen, és miközben lőtávolon belülre igyekeztek érni, tűz alá vették a Wiesbadent. A III. csatahajóraj nyolc egysége tüzet nyitott a brit cirkálókra, de a csatahajók tartós tüze sem tudta elűzni őket. A Defence, a Warrior és a Black Prince páncélos cirkálók is rávetették magukat a sérült Wiesbadenre. Amíg a III. csatahajóraj egységeinek többsége ágyútüzet zúdított a páncélos cirkálókra, addig a Friedrich der Große az I. csatahajóraj egységeivel együtt a műszaki hiba miatt manőverezésben korlátozott Warspite-ot vette célba 8800-11400 méter távolságból, míg az 13 nagy kaliberű lövedéktől elszenvedett súlyos sérülései miatt ki nem vált a harcból. Miután kétszer is sikeresen kitért a lesben várakozó Grand Fleet elől, Scheer éjszakai haladási formációt vett fel a flottával. Scheer és az élen haladó Westfalen közötti kommunikációs hibák miatt ez a manőver valamelyest késett. A sötétségben végrehajtott manőverek során a flotta harcrendje összekuszálódott, de 23:30-ra sikerült felvenni a kívánt alakzatot. Az I. csatahajóraj vezette formációban a Friedrich der Große a huszonnégy hajó közül a kilencedik volt a sorban. Röviddel 01:00 után az eltévedt Black Prince páncélos cirkáló tévedésből a német formációba akart besorolni. A Thüringen keresőfényeivel megvilágította azt és a Friedrich der Große, a Thüringen, a Nassau és az Ostfriesland csatahajók közelről leadott összpontosított tüzében a brit cirkáló felrobbant és pár perc alatt elsüllyedt teljes 857 főnyi legénységével együtt. Az I. csatahajóraj és a brit utóvédet képező könnyű erők közti összecsapás-sorozat végén a Hochseeflotte átverekedte magát a brit csatavonalon és 04:00-kor elért a Horns Rev homokzátonyhoz a dán partoknál, majd néhány órával később megérkezett Wilhelmshavenbe. Az I. csatahajóraj öt egysége védelmi állást foglalt el a kikötő előterében, míg a Kaiser, Kaiserin, Prinzregent Luitpold valamint Kronprinz csatahajók közvetlenül a kikötő bejárata előtt álltak készenlétben. A flotta többi még bevethető állapotban lévő része a Friedrich der Großéval együtt behajózott a kikötőbe, és feltöltötte a szén- és lőszerkészletét. A csata során a Friedrich der Große elsődleges tüzérsége 72, másodlagos tüzérsége 151 lövedéket lőtt ki. A csata során nem érte sérülés. ### Újabb hadműveletek az Északi-tengeren A Friedrich der Große 1916. augusztus 18-19-én részt vett a Sunderland ellen tervezett rajtaütésben. Scheer tengernagy ekkor a május 31-ei eredeti tervet akarta kivitelezni. A két még bevethető csatacirkáló, a Moltke és a Von der Tann mellé három gyorsabb csatahajót osztott be azzal a feladattal, hogy Sunderland bombázásával csalogassák ki Beatty csatacirkálóit. Scheer a Friedrich der Große fedélzetéről irányítva a Hochseeflottét a közelben várakozott. Scheer északnak fordult, miután egy felderítő léghajótól téves riasztást kapott egy ebben az irányban tartózkodó brit kötelékről. Emiatt a rajtaütést nem hajtották végre, és miután 14:35-kor Scheert a Grand Fleet közeledtéről értesítették, ő flottájával visszafordult Németország irányába. 1916\. október 18-19-én újabb bevetésen volt a Hochseeflotte, de ekkor nem találkoztak egyetlen ellenséges egységgel sem. December 1-én a flottát átszervezték. A négy König-osztályú csatahajó a III. csatahajóraj kötelékében maradt kiegészülve az új Bayern csatahajóval, míg az öt Kaiser-osztályú csatahajót – köztük a Friedrich der Großét - a IV. csatahajórajhoz osztották be. 1917 márciusában a szolgálatba lépett a Baden csatahajó, és a hónap 17-én Scheer ezt az egységet tette meg zászlóshajójának. Július 4-5-én a Friedrich der Große fedélzetén a legénység tagjai éhségsztrájkot tartottak a rossz minőségű élelem miatt. A tisztek engedtek a követeléseiknek, és hozzájárultak egy Menagekomission felállításához, amely tanácsnak beleszólási joga volt a sorállományú legénység tagjai számára kiosztott ételadagok kiválasztásába és elkészítésébe. Hasonló engedetlenségekre került sor július 11-én több más hajó fedélzetén is. A szervezőket őrizetbe vették, és bíróság elé állították. A Friedrich der Große fedélzetén szolgáló egyik fűtőt, Max Reichpietschet halálra ítélték, és szeptember 5-én kivégzőosztag elé állították Kölnben. ### Albion hadművelet 1917 szeptemberének elején Riga elfoglalása után a császári haditengerészet a még a Rigai-öbölben tartózkodó orosz haditengerészeti egységek felszámolása mellett döntött. Az Admiralstab (a haditengerészet parancsnoksága) Ösel elfoglalására dolgozott ki terveket, nagy figyelmet fordítva a Sworbe-félszigeten lévő partvédelmi ütegekre. Az Admiralstab szeptember 18-án adta ki a parancsot Öselnek és Moonnak a hadsereg és a haditengerészet együttműködésében való elfoglalására. A hadműveletben részt vevő nagyobb haditengerészeti egységek a Moltke (mint zászlóshajó) valamint a Hochseeflotte III. és IV. csatahajórajai voltak. Kilenc könnyűcirkálóval, három rombolóflottillával és több tucat aknaszedő hajóval az egész tengeri haderő 300 hajót számlált, melyet a levegőből száz repülőgép és hat léghajó támogatott. Az inváziós haderő mintegy főt számlált. A németekkel szemben az oroszok a Szlava és Cezarevics régi csatahajókat (pre-dreadnoughtokat), a Bajan, Admiral Makarov és Diana páncélos cirkálókat, 26 rombolót valamint számos torpedónaszádot és ágyúnaszádot tudták felvonultatni. Ösel helyőrsége kb. főből állt. Az Albion hadművelet október 12-én kezdődött, amikor a Moltke és a III. csatahajóraj egységei tüzet nyitottak a Tagga-öbölben lévő orosz állásokra, ezzel egyidőben a Friedrich der Große és a IV. csatahajóraj egységei a Sworbe-félsziget tüzérségi ütegeit vették tűz alá. A partvédelmi ütegeket mindkét helyen hamar elhallgattatták a csatahajók nagy ágyúi. Október 14-én reggel a Friedrich der Großét, a Kaiserint és a König Albertet az Anseküll irányába előrenyomuló szárazföldi csapatok támogatására rendelték. A három csatahajó egy órán át lőtte a Zerelnél lévő üteget, aminek hatására az ágyúk személyzetének nagy része menekülve hagyta el a posztját. Október 20-ára a harcok véget értek a Nyugat-észt-szigeteken. Moon, Ösel és Dagö német kézre került. A következő nap az Admiralstab elrendelte a haditengerészeti hadműveletek beszüntetését és a csatahajók Hochseeflottéhoz való mielőbbi visszatérését. Október 27-én a Friedrich der Großét áthelyezték a Balti-tengerről az Északi-tengerre. A csatahajó fedélzetén a visszatérés során is fenntartották az őrszolgálatot. 1918. április 23-25-én részt vett a norvég vizek irányába tett eseménytelen előretörésben. Ezt követően szárazdokkba került átfogó karbantartási munkálatok elvégzésére, melyek július 26-tól szeptember 28-ig tartottak. ## További sorsa A Friedrich der Große és a négy testvérhajója a tervek szerint részt vett volna az október 24-én bejelentett támadó hadműveletben. A Hochseeflotte nagy része a tervek szerint kihajózott volna Wilhelmshavenből, hogy csatára hívja a Grand Fleetet. Scheer, ekkor már mint a flotta főtengernagya (Großadmiral) olyan nagy veszteségeket akart okozni a briteknek, amekkorát csak lehet, hogy így érjen el kedvezőbb tárgyalási pozíciót a tárgyalóasztalnál Németország számára, tekintet nélkül a várható saját veszteségekre. Azonban a háborúba belefáradt tengerészek nagy része úgy érezte, hogy a hadművelet megszakítaná a folyamatban lévő fegyverszüneti tárgyalásokat, és csak meghosszabbítaná a háborút. 1918. október 29-én reggel kiadták a parancsot a másnapi indulásra. Október 29-én éjjel a Thüringen majd több más csatahajó matrózai is zendülésbe kezdtek. Október 30-án a Friedrich der Große legénysége a passzív ellenállást választotta. A nyugtalanság végül a hadművelet lefújására kényszerítette Hippert és Scheert. Amikor a császárt értesítették a történtekről, így szólt: „Nincs már többé flottám.” Németország 1918 novemberi kapitulációját követően a Hochseeflotte nagy részét Ludwig von Reuter ellentengernagy parancsnoksága alatt Scapa Flow-ba internálták. Az indulás előtt Adolf von Trotha tengernagy világossá tette előtte, hogy a hajók semmilyen körülmények között nem kerülhet az antant kezére. A flotta a brit Cardiff könnyűcirkálóval találkozott az Északi-tengeren, mely egység az antant erők flottájához vezette őket, és annak kíséretében hajóztak Scapa Flow-ba. Ez az antant flotta 370 brit, amerikai és francia hadihajót számlált. Miután a hajókat internálták, az ágyúikat használhatatlanná tették a zártömb eltávolításával, és legénységüket 200 főre csökkentették. Az ezt követő tárgyalások idejére a flotta fogságban maradt. Von Reuter ellentengernagy úgy gondolta, hogy a britek június 21-én birtokukba kívánják venni a hajókat, miután ez a nap lett megszabva határidőnek a békeszerződés aláírására. Arról nem volt tudomása, hogy ezt a határidőt június 23-ig meghosszabbították. Így június 21-én reggel közölte a hajókkal, hogy az első kínálkozó alkalommal önelsüllyesztést kell végrehajtaniuk. Június 21-én a brit flotta kifutott Scapa Flow-ból gyakorlatozni, és ezt követően 11:20-kor Reuter kiadta a parancsot a hajóknak az önelsüllyesztés végrehajtására. A Friedrich der Große 12:16-kor felborult és elsüllyedt. A hajót 1936-ban kiemelték, 1937. április 29-ig szétbontották, és alapanyagát értékesítették. 1965. augusztus 30-án Nagy-Britannia visszaszolgáltatta a hajó harangját Németországnak, melyet a Scheer fregatt szállított haza. Jelenleg a Német Haditengerészet főparancsnokságán található Glücksburgban. ## Parancsnokai ## Fordítás

Sötétcápa

A sötétcápa (Carcharhinus obscurus) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rendjébe, ezen belül a kékcápafélék (Carcharhinidae) családjába tartozó szirticápafaj. Egyéb nevei: kormoscápa vagy feketecápa. A sötétcápa a trópusi és a melegebb mérsékelt övi vizek lakója. A Föld számos tengerében előfordul. A part menti vizektől kezdve, egészen a kontinentális self széléig, vagy akár a nyílt tengerben is sokfelé megtalálható. Négyszáz méter mélyen is észlelték. Évszakos vándorhalként nyáron a sarkok felé, míg télen az Egyenlítő felé vonul. A vándorlásai során több száz, vagy több ezer kilométert is megtesz. A szirticápák egyik legnagyobb képviselője; átlagos hossza 320 centiméter, testtömege 160–180 kilogramm közötti. Élőhelyének egyik csúcsragadozója; mindenféle táplálékforrást kihasznál. Testalkata áramvonalas és karcsú. A rövid és kerekített pofájáról ismerhető fel. Hosszú mellúszói sarló alakúak; az első és a második hátúszók között kis kiemelkedés van. Az úszókon alig észrevehető mintázatok vannak. A felnőtt cápának igen változatos az étlapja. Főleg csontos halakkal, cápákkal és rájákkal, valamint fejlábúakkal táplálkozik, de ezek mellett rákokat, tengericsillagokat, mohaállatokat, tengeri teknősöket, tengeri emlősöket, dögöket és hulladékot is fogyaszt. Elevenszülő hal, vagyis a kis cápák az anyjuk testéből kelnek ki. Háromévente szaporodik, mivel a vemhesség 22–24 hónapig tart, és ellés után a nőstény egy évet pihen, hogy újra felépüljön. Egy alomban 3–14 kis sötétcápa van. Vándorló életmódjuk és viszonylag alacsony egyedsűrűségük miatt ritkábban találnak megfelelő párt maguknak, ezért a nőstény sötétcápák hosszú ideig képesek tárolni a hímektől kapott ondót. A sötétcápák a leglassabban növekvő és az ivarérettséget legkésőbb elérő cápafajok egyike, csak 20 éves koruk körül tekinthetők felnőttnek. Mivel nagyon lassan szaporodik, a sötétcápát igen veszélyezteti az ember által végzett ipari mértékű halászat. Főleg az úszói miatt halásszák, amelyeket az úgynevezett cápauszonylevesekhez használják fel. Továbbá a bőrét, húsát és májolaját is hasznosítják. A sporthorgászok is kedvelik. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) sebezhető fajként kezeli a sötétcápát. Az USA keleti részén a sötétcápák egyedszáma az 1970-es évekhez képest 15–20%-kal csökkent. Mivel nagytestű cápafaj, veszélyes lehet az ember számára; de csak kevés cápatámadás tulajdonítható a sötétcápának. ## A sötétcápa rendszerezésének története ### Neve A sötétcápát először 1818-ban Charles Alexandre Lesueur, francia természettudós írta le, illetve nevezte meg. Leírását a „Journal of the Academy of Natural Sciences of Philadelphia” egyik számában adta ki. Lesueur először a Squalus nembe helyezte, a fajneve, az obscurus a sötét vagy szürke színezetére utal. A későbbi taxonomusok felismerték, hogy ez a cápafaj nem Squalus nembéli, hanem a szirticápák (Carcharhinus) egyike. A francia természettudós egy észak-amerikai példány alapján írta le a fajt, de azt az egyedet nem nevezte ki típuspéldánynak. Számos korábbi forrás Carcharias (később Carcharhinus) lamiellaként említi ezt a porcos halat; ezek az elnevezések 1882-ből származnak és David Starr Jordan, valamint Charles Henry Gilbert ichthiológusok munkái. Habár Jordan és Gilbert e neveket egy állkapocs leírásához adták – melyet egy sötétcápa részének véltek és ezt tekintették a faj típuspéldányának –, de később kiderült, hogy az állkapocs valójában egy bronzcápához (Carcharhinus brachyurus) tartozik. Emiatt a C. lamiella név nem a sötétcápa szinonimája, hanem a bronzcápáé. A sötétcápa megnevezés mellett e cápafajt magyarul kormos, illetve feketecápának is nevezik. Az angol nyelvterületeken ennél jóval több megnevezése van: bay shark (öbölcápa), black whaler (fekete bálnakövető), brown common gray shark (barna közönséges szürkecápa), brown dusky shark (barna sötétcápa), brown shark (barna cápa), common whaler (közönséges bálnakövető), dusky ground shark (sötét fenékcápa), dusky whaler (sötét bálnakövető), river whaler (folyami bálnakövető), shovelnose (lapátorrú) és slender whaler shark (karcsú bálnakövető). ### Rendszertani besorolása Jack Garrick 1982-ben publikálta a szirticápafajok körében végzett filogenetikus vizsgálatait. A vizsgált fajokat alaktani szempontok szerint választotta és obscurus csoportnak nevezte. Vizsgálatai alapján a sötétcápa (Carcharhinus obscurus) és a galápagosi cápa (Carcharhinus galapagensis) rendszertanilag ennek közepére sorolható. A vizsgált csoportba alaktanilag egyrészt a nagytestű, háromszög alakú fogú fajok tartoznak, amik rendelkeznek a két hátúszó közti kiemelkedéssel, másrészt a nagyorrú cápa (Carcharhinus altimus), a karibi szirticápa (Carcharhinus perezii), a homokpadi cápa (Carcharhinus plumbeus) és az óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus) fajok. Ezt a csoportosítást 1988-ban Leonard Compagno is megerősítette fenetikus tanulmányában, valamint 1992-ben Gavin Naylor is, amikor a fajok izoenzimjeinek génszekvenciáit kutatta. Naylor képes volt a háti úszók közötti kiemelkedéssel rendelkező csoport fajai között további rokonsági kapcsolatot is feltárni; és megállapítani, hogy a sötétcápa, a galápagosi cápa, az óceáni fehérfoltú cápa, valamint a kékcápa (Prionace glauca) szinapomorf kládot alkotnak a csoporton belül, vagyis alaktani jellegzetességük valóban egy közös őstől származik. ### Kifejlődése Az őskori leletek elég sok fosszilizálódott sötétcápafogat tartalmaznak; bár a fogak alapján elég nehéz megkülönböztetni a különféle Carcharhinus-fajokat. Megkövesedett sötétcápafogak a miocén (23–5,3 millió évvel ezelőtt) kori rétegekből is ismertek; a legfőbb miocén-kori lelőhelyei: a Grenadában levő carriacoui Grand Bay-formáció, az egyiptomi Moghra-formáció, a floridai Polk megye és talán az észak-venezuelai Cerro La Cruz. Késő miocén és kora pliocén (11,6–3,6 millió évvel ezelőtt) korszakbeli megkövesedett fogakban bővelkednek a következő helyek: a Yorktown-formáció, az észak-karolinai Pungo folyó és a Chesapeake-öböl térsége; bár az itteni fogak kissé eltérnek a modern sötétcápáétól, és gyakran, bár tévesen az óceáni fehérfoltú cápának tulajdonítják. Észak-Karolinában két fosszilizálódott sziláscet közelében is találtak Carcharhinus fogakat; az egyik késő pliocén korszaki és a Goose Creek Limestone-nál volt, míg a másik csak 12 ezer éves és a pleisztocén-holocén korok határán élhetett. ## Előfordulása A sötétcápa világszerte megtalálható a trópusi és a melegebb mérsékelt övi vizekben, bár az előfordulási területe nem egységes, azaz egyes állományok között sötétcápamentes térségek vannak. Az Atlanti-óceán nyugati részén az Amerikai Egyesült Államokbeli Massachusetts államtól és a Georges Banktől (óriás tengeralatti homokpad az USA és Kanada között) kezdve, a Bahama-szigeteken és Kubán keresztül, egészen Brazília déli részéig lelhető fel. Az Atlanti-óceán keleti felén a Földközi-tenger nyugati és központi részén észlelték; jelentették a Kanári-szigetek, Zöld-foki Köztársaság, Szenegál, Sierra Leone vizeiben előfordulásukat, így valószínűleg megtalálható Portugália, Spanyolország, Marokkó és a Madeira-szigetek környékén is. Az Indiai-óceánban főleg a Dél-afrikai Köztársaság, Mozambik és Madagaszkár part menti vizeiben található meg; az Arab-tengerben, a Bengáli-öbölben csak szórványos példányokat jegyeztek fel és talán a Vörös-tengerben is előfordul. A Csendes-óceán nyugati felén a sötétcápa előfordulási területe Japántól egészen Új-Kaledóniáig tart. Az északi és déli határai között elterülő Kína, Vietnám és Ausztrália vizeiben is megtalálható. A Kelet-Csendes-óceánban Kalifornia déli részétől, a Kaliforniai-öböltől, valamint a Revillagigedo-szigetektől kezdve egészen Chile északi részéig található meg. Az Atlanti-óceán északkeleti és középső részén, valamint a trópusi szigetek környékén megfigyelt példányok meglehet, hogy nem is sötétcápák, hanem galápagosi cápák. DNS- és mitokondriális DNS-vizsgálatok azt mutatják, hogy az indonéziai és ausztráliai állományok a többitől elkülönülő csoportot alkotnak. E cápafaj legfőbb élőhelye a tengerpartok mentén a bukóhullámok vonalától kezdődően egészen a kontinentális self végéig terjed. Ezt az élőhelyét kénytelen megosztani más, specializáltabb szirticápákkal; például: a partok mentén élő homokpadi cápával, a nyílt vízi selyemcápával és óceáni fehérfoltú cápával, a mélytengeri nagyorrú cápával, valamint a szigetek környékén élő galápagosi cápával és fehérfoltú szirticápával. Egy kutatás során, melyet a Mexikói-öböl északi részén végeztek, a halbiológusok nyomkövetők segítségével megfigyelték, hogy a sötétcápa általában 10–80 méter mélyen tartózkodik, de időnként 200 méter mélyre is lemerül. A legmélyebben megfigyelt példányok 400 méteres mélységben voltak. A 19–28 Celsius-fokos vízhőmérsékletet kedveli. Kerüli az alacsony sótartalmú vizeket, például a folyótorkolatokat. Nomád életmódot folytató porcos hal, majdnem mindig vándorol, a vizek hőmérsékletváltozásának függvényében. A kifejlett egyedek hosszabb utakat tesznek meg, 3800 kilométeres útjait is megfigyelték. Észak-Amerika partjainál mindkét óceánban a sötétcápa a meleg nyár beköszöntével északabbra vonul, míg a tél közeledtével az Egyenlítő felé húzódik. Dél-Afrikánál a fiatal, 90 centiméternél hosszabb hímek és nőstények elhagyják a Durban pár száz kilométeres térségében lévő (a KwaZulu-Natal tartomány partjai menti) szülőhelyeiket és dél, illetve észak felé szóródnak szét, némileg átfedve egymás kiinduló területeit. Néhány év múlva csatlakoznak újra a felnőttekhez, eddig még nem ismert útvonalakon. A fiatal sötétcápa a tavaszt és a nyarat a bukóhullámok környékén tölti, míg ősszel és télen a nyíltabb vizekbe húzódik, és amikor eléri a 220 centiméteres hosszúságot, akkor megkezdi az észak-dél irányú vándorlását a téli (Durban térsége) és nyári (Fokváros térsége - Nyugat-Fokföld tartomány partjai menti) tartózkodási helye között. A még nagyobb, 280 centimétert meghaladó példányok akár Mozambik déli részéig is eljutnak. Nyugat-Ausztrália tengervizeiben nyáron és ősszel a felnőttek és a fiatalok a partok felé vándorolnak, azonban nem úsznak azokra a partközeli helyekre, ahol az újszülött cápák nevelkednek. ## Megjelenése A szirticápák egyik legnagyobb képviselője. Átlagos hossza 320 centiméter, testtömege 160–180 kilogramm közötti. Eddig a legnagyobb kifogott sötétcápa 420 centiméter hosszú és 347 kilogramm tömegű volt. A nőstény nagyobb, mint a hím. A testfelépítése karcsú és áramvonalas, torpedó alakú; pofája szélesen kerekített, de nem nagyobb a szája szélességénél. Az orrlyukait alig fejlett bőrlebenyek takarják. Közepes méretű szemeit a szemhéj alatt pislogóhártya is óvja. A szája szélein nagyon rövid, alig látszó mélyedések vannak. Mindkét állkapcsának mindkét oldalán 13–15, de általában 14 fogsor ül. A felső fogak szélesek, háromszög alakúak és kissé befelé hajolnak; rajtuk nagy és érdes fogazottság van. Az alsó fogak viszont keskenyek, egyenesen felállnak és a fogazottságuk finomabb. Az öt pár kopoltyúnyílása testéhez képest eléggé hosszú. Nagy mellúszói akkorák, mint a test egyötöde, sarló alakúak, végük kihegyesedik. Az elülső hátúszója közepes méretű és sarló alakú; a vége kihegyesedik és a hátsó része erősen bemélyül. A töve arról a szintről indul, ahol a mellúszók hegyes vége van. A második hátúszó jóval kisebb, és mindjárt a farok alatti úszó fölött helyezkedik el. A két hátúszó között alacsony kiemelkedés húzódik. A farokúszója nagy és magas, jól fejlett alsó nyúlvánnyal; a hosszabb felső nyúlvány vége felé egy kis bőrlebeny látható. Bőre sok ezer apró, éles fogaspikkellyel fedett, melyet ha előre simítanánk, a dörzspapírhoz lehetne hasonlítani, viszont ha elölről hátulra simítjuk, akkor bársonyos tapintású. Ez a sok fogaspikkelyke szorosan ül egymás mellett. Mindegyik pikkelyke gyémánt alakú és öt vízszintes kiemelkedése van. Testszíne felül a bronztól a kékesszürkéig változik, míg a hasi része fehér. A hasi rész fehér színe feljön az oldalakra is, ahol fokozatosan összeolvad a háti rész szürke színével, de addig fehéres sávként mutat. Az úszói, főleg a mellúszók alsó részei és a farokúszó alsó nyúlványa a végeik felé besötétednek. Ez a színjelenség főleg a fiataloknál figyelhető meg. ## Életmódja Csúcsragadozóként a tápláléklánc legfelsőbb szintjén helyezkedik el, a többi, hasonló cápafajhoz képest kevesebb egyedszámmal rendelkezik. Ugyanakkor bizonyos területeken nagyobb, főleg fiatalokból álló állománysűrűség figyelhető meg. A partoktól távol gyakran látnak felnőtt szirticápákat hajókat követve, például az Agulhas-áramlat mentén. Észak-Karolinában, a Cape Fear folyó torkolatának környékén végzett mérések szerint a sötétcápák átlagos sebességge 0,8 km/óra. A sötétcápa az egyik gazdaállata a remoraszerű Echeneis naucrates-nek, amely rátapadva viteti magát. Az ismert belső élősködői: a galandférgek (Cestoda) (Anthobothrium laciniatum, Dasyrhynchus pacificus, Platybothrium kirstenae, Floriceps saccatus, Tentacularia coryphaenae, amivel lazac fogyasztásával fertőződik meg, Triloculatum triloculatum); és az egyenesfejlődésű mételyek (Monogenea) (Dermophthirius carcharhini, Loimos salpinggoides). Külső élősködői: a Stibarobdella macrothela nevű halpióca (Piscicolidae); az evezőlábú rákok (Copepoda) közé tartozó Alebion-fajok (Pandarus cranchii, Pandarus sinuatus, Pandarus smithii); az ászkarákok (Isopoda) közé tartozó Gnathiidae lárvái; valamint a tengeri ingola (Petromyzon marinus). A kifejlett sötétcápának alig van természetes ellensége, fiatal korában viszont több ragadozó étlapján is szerepel, mint például a homoki tigriscápáén (Carcharias taurus), a fehér cápáén (Carcharodon carcharias), a bikacápáén (Carcharhinus leucas) és a tigriscápáén (Galeocerdo cuvier). Durban térségében (KwaZulu-Natal tartomány partjainál) a strandolókat védelmező, úgynevezett „cápahálók” jelentős mértékben lecsökkentették a nagytestű, kifejlett ragadozók számát, ami miatt drámai mértékben megnőtt a fiatal példányok aránya. A túlszaporulat megtizedeli a kisebb csontos halak állományát, ami hátrányosan érinti a térség ökoszisztémáját, mivel csökken a biológiai sokféleség. ### Táplálkozása A sötétcápa nem specializálódott semmiféle zsákmányra. Mindent felfal, ami útjába kerül és számára ehető. A vízfelszíntől a tengerfenékig egyaránt vadászik, bár kedvelt táplálkozó helye az utóbbi. Ha lehetősége adódik, akkor a felnőtt cápa testtömegének a 10%-át is felfalhatja egy-egy alkalommal. Mérések szerint egy 2 méteres példány foghegye 2 négyzetmilliméternyi területen 60 kilogrammos nyomást gyakorol. Ez a legnagyobb érték, amelyet valaha cápánál mértek, bár ez a nagy érték csak a fogak csúcsán ekkora a koncentrálódó erők miatt. Az Indiai-óceánban megfigyelték, hogy a bőséges a táplálékkínálat adta lehetőséget kihasználva, a fiatal sötétcápák sűrű rajokba gyűltek össze. Ennek a cápafajnak az étlapja igen változatos. Legfőképp csontos halakkal (heringalakúak, makrélafélék, vitorláskardoshal-félék, kardhal, tüskésmakréla-félék, makrahalalakúak, Polynemidae, abroncshalfélék, Alepisaurus, gyöngyöshalfélék (Myctophidae), tengeripérfélék, tengeri durbincsfélék, árnyékhalfélék, laposfejű halak, angolnaalakúak, gyíkhalfélék (Synodontidae), kígyóhalfélék (Ophidiidae), morgóhalfélék (Triglidae), lepényhalalakúak, nyilascsukafélék, tengerimárna-féléknek (Mullidae), sertésfogúhal-félék, Epinephelinae, skorpióhalfélék és sünhalfélék), porcos halakkal (tüskéscápa-alakúak, fűrészescápa-alakúak, angyalcápa-alakúak, macskacápafélék, rókacápafélék, nyestcápafélék, kisebb szirticápák, fűrészesrájafélék, hegedűrája-félék, valódi rájafélék, sasrájafélék és Gymnuridae) és tengeri gerinctelenekkel (fejlábúak, tízlábú rákok, kacslábú rákok és tengericsillagok) táplálkozik. Nagyon ritkán a legnagyobb méretű sötétcápák tengeri teknősöket, ceteket (főleg elpusztult példányokat) és az ember által tengerbe szórt hulladékokat is elfogyaszthatnak. Az Atlanti-óceán északnyugati részén e cápafaj táplálékának a 60%-át a csontos halak képezik; ebben a térségben több mint tíz halcsaládból zsákmányol, de táplálékának a legnagyobb részét a vérengző makrahal (Pomatomus saltatrix) és a Paralichthys dentatus alkotják. E két halfaj után főleg valódi rájákkal és azok tojástokjaival táplálkozik; a gerinctelenek közül az Ovalipes ocellatus nevű rák a kedvence. Dél-Afrika és Ausztrália vizeiben szintén a csontos halak alkotják e cápa zsákmányának a jelentős részét. Az újszülöttek és a nagyon fiatalok a heringek és kalmárok ivadékaival táplálkoznak. A két méternél hosszabb sötétcápák már nagyobb csontos halakra és porcos halakra is vadásznak. Amikor a chilei szardínia (Sardinops sagax) nevű heringfélék télen hatalmas rajokba gyűlnek össze Dél-Afrika keleti partjainál, a zsákmányolásukban közepes és nagy méretű sötétcápák is részt vesznek. A vemhes és a nemrég ellett nőstények nem vesznek részt ebben a tömeges vadászatban, valószínűleg azért, mert az apró, gyors halak elfogása igen fárasztó lenne számukra. Egy dél-afrikai kutatás azt mutatta, hogy a sötétcápák 0,2%-ának a gyomrában palackorrú delfin (Tursiops truncatus) maradványok voltak. ## Szaporodása Ez a cápafaj, akár az összes többi szirticápa, elevenszülő porcos hal, vagyis a kis sötétcápák az anyjuk testéből kelnek ki. A magzat először a többi cápafajhoz hasonlóan a szikzacskóból táplálkozik, de amikor a szikzacskó tartalma elkezd fogyni, a szikzacskón és a méhen redők alakulnak ki, amelyek aztán méhlepényszerű burkot alkotnak. Az Atlanti-óceán északnyugati részén a párzási időszak tavasszal van, míg máshol, például Dél-Afrikában nincs meghatározott szaporodási időszaka. A nőstény nagy mennyiségű ondót képes tárolni – valószínűleg több hímtől. Az ondót hónapokig vagy évekig is képes egy átalakult mirigyében (nidamental gland) tárolni. A cápafajnak e különleges képessége azért alakult ki, mivel a felnőtt példányok ritkák és ritkán is találkoznak. Hosszútávú vándorhalként a két különböző nemű porcos hal nehezen talál egymásra. Mivel a sötétcápánál a vemhesség 22–24 hónapig tart és az ellés után pihen egy évig, a nőstény állat csak háromévente ad életet egy-egy alomnak. Egy alomban 3–16 kis cápa is lehet, bár általában 6–12 van. Az alom nagysága nem függ a nőstény méretétől. Az Atlanti-óceán nyugati részén élő sötétcápa nőstények kisebb alomnak adnak életet, mint ugyanez óceán délkeleti részén élők. A nyugati nőstények általában nyolc, míg a délkeletiek tíz kis cápát ellenek. Az ellések ideje előfordulási területtől függően különböző, bár a legtöbb helyen egész évben, vagy néhány hónap lefolyása alatt történik meg. Az Atlanti-óceán északnyugati részén késő téltől egészen nyárig, Nyugat-Ausztrália vizeiben nyár és ősz között, míg Afrika déli partjainál egész évben (bár a csúcspont ősszel van) ellhetnek a nőstények. Amikor eljön az ellés ideje, a nőstények védett helyekre, főleg lagúnákba úsznak be. Ellés után gyorsan elhagyják a helyet. A lagúnák azért jók, mert sekély vizűek, tehát a nagyobb ragadozók nem érhetik el a kicsiket, továbbá más halak ivadékai is itt keresnek menedéket, táplálékul szolgálva a kis cápáknak. A sötétcápa legfőbb kölykező helyei KwaZulu-Natalnál, Ausztrália délnyugati részén, Alsó-Kalifornia nyugati vizeiben, valamint az USA keleti partjainál New Jerseytől egészen Észak-Karolináig. Az újszülött sötétcápa hossza 70–100 centiméter. A kis cápa születéskori mérete nőhet az anyja méretének a növekedésével és csökkenhet az alom nagyságának a növekedésével; azaz ha a nőstény még növekedésben van, az utóbbi alombeli kicsinyei mindig nagyobbak lesznek, mint az azelőttiek; míg ha egy alomban több kis cápa van, kevesebb hely jut nekik, tehát nem nőhetnek a maximális méretükre. Bebizonyosodott, hogy a nőstény, bár nem tudatosan, képes meghatározni az alom méretét; ha az adott térségben nem jók az életfeltételek, azaz igen kevés a táplálékforrás, akkor a nőstény szervezete elveti a fejletlenebb magzatokat, csak kevesebb kicsi fog kifejlődni, így megnövelve azok túlélési esélyeit. Míg a kis cápák az anyjuk testében vannak, a nőstény felhizlalja a májukat; vagyis születésekkor a kis cápa testtömegének az egyötödét a mája teszi ki. Az új porcos hal a májából él, amíg megtanul vadászni. A sötétcápa az egyik leglassabban növekedő cápafaj, továbbá az ivarérettségét is későn éri el, csak miután elér egy bizonyos méretet és kort (lásd a táblázatot). A különböző kutatások e cápafaj körében azt mutatják, hogy a sötétcápa növekedési rátáját nemigen befolyásolja sem az élőhelye, sem az adott állat neme. Életének első öt évében évente körülbelül 8–11 centimétert nő. A sötétcápa legfeljebb 40–50 évig élhet, de a maximális kora csak feltételezésen alapul. ## A sötétcápa és az ember A sötétcápa nagy mérete miatt meglehetősen veszélyes lehet az ember számára. Eddig csak kevés adat van arról, hogy a sötétcápa hogyan viselkedik az emberrel, például búvárral szemben. 2009-ig a Nemzetközi Cápatámadás Archívum (International Shark Attack File, ISAF) adatai szerint ez a cápafaj legalább hatszor támadott emberre és csónakra; ezekből három alkalommal anélkül, hogy ingerelték volna. A hat támadásból egy halálesettel járt. A bermudai és más szigeteki támadások valójában a galápagoszi cápának tulajdoníthatók. Dél-Afrikában és Ausztráliában az úszni vágyó embereket védő, úgynevezett „cápahálók” számos felnőtt és nagy méretű fiatal sötétcápát ölnek meg. 1978 és 1999 között KwaZulu-Natal vizeiben évente körülbelül 256 példány pusztult el e hálók miatt. Az ausztráliai veszteségek nincsenek fajokra szétbontva; tehát ezen a helyen nem ismert az elpusztult sötétcápák pontos száma. Ha fiatal korban fogják be őket, a sötétcápák jól alkalmazkodnak a városi akváriumi élethez. ### Halászata Ez a szirticápa az egyik legkeresettebb és halászottabb cápafaj, mivel az úszói nagyok és sok belső sugarat (ceratotrichia) tartalmaznak. A húsát frissen, fagyasztva, szárítva és sózva, vagy füstölve árusítják. A bőrét a bőripar használja fel. Májolajából vitaminokat nyernek ki. Az előbb felsoroltak miatt a sötétcápának világszerte ipari mértékű halászata folyik. A legfőbb halászterületek a következők: Észak-Amerika keleti partjai, Délnyugat-Ausztrália és Dél-Afrika keleti partvidéke. Ezt a porcos halat akár hosszú zsinórokkal, akár halászhálókkal egyaránt ki lehet fogni. Ausztrália délnyugati vizeiben a sötétcápa-halászat az 1940-es években kezdődött. Az 1970-es években évente már 500–600 tonnát fogtak ki ebből a cápafajból. A mélyre leeresztett halászhálók a három évnél kisebb példányokat is befogták; a fogás 18–28%-át az egy évnél fiatalabb egyedek képezték. Ezek ellenére a demográfiai modellek azt mutatják, hogy az állomány mégis életképes, mivel a 2 méternél hosszabb példányok elhalálozási rátája csak 4% alatt van. Az ipari mértékű halászat mellett a sötétcápa mellékfogásként is áldozatul eshet, mivel gyakran a tonhalaknak és kardhalaknak kitett csalikat lopkodja. Ilyenkor ha még él is a szóban forgó porcos hal, a halászok nem engedik vissza, hanem levágják az úszóit. Az úgynevezett sporthorgászok is kedvelik; ezek közül sem ereszti vissza mindenki. A fiatal példányokat a sporthorgászok főleg Dél-Afrikában és Ausztrália keleti részén fogják ki. Az USA-beli Florida állam vizeiben a sötétcápa volt a legfőbb trófea hal; horgászversenyeket rendeztek a kifogására. ### Védelme A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) világszinten mérsékelten fenyegetett fajként, míg az Atlanti-óceán északnyugati részén és a Mexikói-öbölben sebezhető fajként kezeli a sötétcápát. Az Amerikai Halászati Társaság (American Fisheries Society) is sebezhető fajnak tartja az észak-amerikai sötétcápa állományokat. Mivel igen lassan szaporodik, ez a szirticápafaj ki van téve a túlhalászás veszélyeinek. Az USA keleti állományai máris túlhalászottak; 2006-ban a Nemzeti Tengeri és Halászati Szolgálat (National Marine Fisheries Service; NMFS) becslései szerint e térségbeli állománysűrűség az 1970-es évekhez képest 15–20%-kal csökkent. 1997-ben a NMFS felvette a fajt az úgynevezett „Species of Concern” nevű listájára, mivel védelmet érdemel, de az US Endangered Species Act listára adathiányra hivatkozva nem került fel. 1998-ban olyan törvényt hoztak, mely szerint a sporthorgászok és a halászhajók (ha mellékfogásként sötétcápát halásztak) vissza kell, hogy engedjék ezt a cápafajt. Habár már létezik ez a törvény, a hatása alig látszik, mivel a zsinórokra fennakadva vagy a hálókba begabalyodva számos cápa amúgy is elpusztul. Továbbá a védelem ellenére, 2003-ban a sporthorgászok körülbelül 2000 példányt fogtak be. 2005-ben Észak-Karolinában olyan határozatot hoztak, mely szerint egy-egy sporthorgásznak egy bizonyos helyen csak egy megszabott ideig szabad tartózkodnia. A polimeráz-láncreakció (egy molekuláris biológiai technológia, mely a DNS enzimatikus amplifikálását használja) segítségével pontosan meg lehet állapítani, hogy az eladásra kerülő cápaúszó sötétcápáé-e vagy valamely közönségesebb fajé. ## Fordítás

A Szent Korona története

A Szent Korona mint tárgy története, különösen annak óriási politikai, hatalmi jelentősége miatt, nagyon hányatott volt a „zivataros századok” alatt. Uralkodói fejékből a kereszténység szakrális tárgyává is vált a magyar történelem során. Az Árpád-házi királyok korában jött létre, és hamarosan Szent István személyéhez kapcsolták a mindenkori magyar királyi hatalom legitimációjának erősítése érdekében. Birtoklása különösen fontossá vált a vegyesházi királyok idején, érvényes magyar királyi koronázás csak ezzel a szent tárggyal volt elképzelhető. A főurak egyre inkább igényt tartottak arra, hogy a korona őrzésébe beleszólást és garanciákat kapjanak, a magyar királyok koronázása során pedig sokféleképpen, különösen a koronázási eskü révén igyekeztek érvényesíteni érdekeiket. A középkorban alakult ki a Szent Korona-tan, ami a még nem létező államelméletet pótolva létrehozta a király személyétől független magyar államiság fogalmát a Szent Korona „testének” elképzelésében. Bár a koronázás szerepe és jelentősége nemzetközileg fokozatosan csökkent, Magyarországon II. József hasonló, erre irányuló kísérlete látványos kudarcot vallott. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ugyan a Habsburg-ház trónfosztásával párhuzamosan a koronát levette a magyar címerről, magát a nemzeti ereklyét nagy tiszteletben részesítette, és igyekezett megmenteni azt a Habsburgoktól. Az 1867-es kiegyezés során a koronázás újra kiemelt jelentőséget kapott. A második világháború során újra komoly megpróbáltatásokat kellett kiállania a magyar koronázási jelvényeknek, utána pedig 33 éves külföldi „emigrációjuk” következett. A Szent Korona máig megmaradt szimbolikájának politikai jelentőségét mutatja a rendszerváltás utáni magyar közéletben is folytatódó vita a korona megjelenítéséről az állami címerben, elhelyezéséről, bemutatásának, őrzésének helyéről és jellegéről. A legújabb korban számos új, misztikus, ezoterikus elmélet is kapcsolódott hozzá, amelyek folyamatosan ébren tartják a közvélemény egy részének az érdeklődését iránta. ## Előzmények Szent István koronája, amit az államalapítás során helyeztek a fejére, az egykorú koronázási palást ábrázolása szerint egy aranyabroncs volt, amelyet ékkövek és liliomok díszítettek. Ez a korona Aba Sámuel és III. Henrik ménfői csatája után a császár birtokába került, aki azt a koronázási lándzsával együtt visszaküldte Rómába, „Szent Péter testéhez”, amint arról egy 1074-ben kelt pápai levélből értesülhetünk. Egy jóval később, 1693-ban Rómában megjelent, a Vatikánt ismertető könyv szerint a Veronika-kapunak nevezett építmény fölött volt elhelyezve Magyarország koronája, lándzsája és koronázási jelvényei, amelyeket Henrik császár küldött Rómába. Ezt a kaput azonban már lebontották, és a koronázási ékszereknek is nyoma veszett az idők folyamán. ## Az Árpád-ház korszaka A korona kutatása két évszázados történetének eredményei azt mutatják, hogy a Szent Korona mai alakját III. Béla idején nyerte el. Eddigre már a dinasztiaalapító szent király kultusza nagyon megerősödött; az Árpád-házból való királyok kezdték őt ősüknek tekinteni annak ellenére, hogy nem voltak egyenes ági leszármazottak. Szent István erkölcsi és politikai tőkéjét minden uralkodó igyekezett a saját javára kamatoztatni, ezt különösen a koronázások alkalmával tudták kiemelni, amikor a tőle származtatott tárgyakkal növelték az esemény szakralitását. Erről részletesen beszámolt egy cisztercita szerzetes, aki 1240-ben Magyarországon járt, de a koronáról még nem tett említést. A Szent Korona kifejezés először 1256-ban jelenik meg. „Szent István koronájának” viszont a koronát először 1292-ben, az utolsó Árpád-házi király, III. András oklevelében említették először. III. András különösen nehéz legitimációs gondokkal küszködött, mert sokan kétségbe vonták származását, ezért is lehetett nagy szüksége Szent István tekintélyének megidézésére. De a király politikai ellenzéke is partner volt a korona szakrális jellegének és szentistváni eredetének hangsúlyozásában. Ettől kezdve az egész ország közgondolkodásában gyökeret vert az a tudat, hogy a korona ténylegesen Szent Istváné volt. 1204-ben a gyermek III. László lépett a magyar trónra, ám hamarosan a Szent Koronával együtt kénytelen volt Bécsbe menekülni az osztrák herceghez nagybátyja, a trónkövetelő András herceg hadai elől. László a következő évben Bécsben meghalt és II. András megörökölte a trónt. A Szent Koronának már az Árpád-ház idején milyen nagy jelentősége volt az is jól mutatja, hogy az új király, András csak háborús fenyegetéssel tudta visszaszerezni a koronát VI. Lipóttól. ### A korona őrzése Fehérvárott A koronát és a koronázási jelvényeket az uralkodók több mint háromszáz esztendőn át a fehérvári egyház kincseskamrájában őriztették. A koronaőri méltóságot eredetileg maga a fehérvári prépost viselte. Amikor a prépostok a királyi kancelláriában betöltött hivataluk miatt huzamosan távol maradtak Fehérvárról, helyettesről gondoskodtak. Gutofredus prépost 1198-ban egy beadványt nyújtott be pápához, melyben a „custodia"-ról, vagyis a koronaőri tisztségről már mint meglévő, állandó őrkanonoki méltóságról tett említést, mint akinek kötelességévé tette az egyház kincseinek, valamint a szent koronának őrzését. A pápa megerősítette a prépostot e felelősségteljes méltóság kinevezési és adományozási jogában. ## Az Árpád-ház kihalását követő trónviszályok Az Árpád-ház kihalása, 1301 után három női ági örökös is fellépett trónkövetelőként, egy cseh, egy német és egy nápolyi. A nemesek és főpapok többsége közülük II. Vencel cseh királynak ajánlotta fel a magyar trónt, és ő a fiát koronáztatta meg Vencel magyar király néven. Nem sikerült azonban megszilárdítania uralmát, 1304-ben az apjának hadsereggel kellett érte jönnie, és a fiával együtt a koronázási ékszereket is Prágába vitte. Az ifjú Vencel hamarosan lemondott a magyar trónról, és a koronázási jelvényeket átadta a német trónkövetelőnek, Bajor Ottónak. A harmadik trónkövetelőt, a nápolyi Anjou Caroberto-t (ismertebb nevén Károly Róbertet) már szinte közvetlenül III. András halála után, 1301-ben királlyá koronázta Esztergomban Bicskei Gergely választott esztergomi érsek egy alkalmi koronával, de helyzetét egyelőre neki sem sikerült megerősítenie. Ottó Magyarországra jövetele nem volt veszélytelen, mert III. (Habsburg) Rudolf osztrák herceg, aki Károly szövetségese volt, megkísérelte a Magyarországra vezető utakat elzárni előle. Hogy a feltűnést elkerülje, Ottó (a Képes krónika ábrázolása szerint) egy dongás faedényt, folyadék tárolására szolgáló csobolyót készíttetett, és abba rejtette a Szent Koronát. Az utazás során, egy éjszaka a csobolyó a földre esett, és az elveszettnek hitt koronát az úton visszaforduló Ottó csak másnap este találta meg. A Képes krónika írója égi jelként értékelte az esetet: 1307 elején Ottó a nála lévő Szent Koronával együtt Erdélybe utazott támogatásért, és megkérte Kán László erdélyi vajda leányát. Kán László azonban börtönbe vetette a magyar királyt. Ottó csak néhány hónapos rabság után, váltságdíj ígéretével szabadult – a korona nélkül –, és feladva magyarországi terveit, Bajorországba távozott. ## Az Anjou királyok Ottó dicstelen távozása után megerősödött Károly pártja. A pápa a Szent Istvánnak küldött koronára is hivatkozva magának tulajdonította a király kijelölésének jogát, a magyarországi rendek viszont a királyválasztáshoz ragaszkodtak. A pápa követe ügyes diplomáciával egyesítette a két érvelést, és a rendekkel is elismertette 1307 őszén Károly igényét a trónra. A korona azonban még Erdélyben volt, ezért igyekezett meggyőzni a rendeket arról, hogy a korona szentsége a fogsága miatt elveszett, ezért egy másik, általa a pápa képviseletében felszentelt koronával nyugodtan pótolni lehet. 1309. június 15-én Budán Tamás esztergomi érsek ennek megfelelően királlyá koronázta Károly Róbertet. A magyar hagyományok eddigre azonban már olyan erősek voltak, hogy a rendi közvélemény nem fogadta el ezt a megoldást. Kán László végül egyházi átok fenyegetésére átadta a koronát, így a királyt 1310. augusztus 20-án harmadszor is megkoronázták, ezúttal minden előírást betartva, és ezzel végleg megszilárdította királyi hatalmát. Károly Róbert aztán a nehezen megszerzett koronát igen gondosan őriztette, az 1323 után állandó székhelyéül szolgáló Visegrádon. A koronát aztán 1310 és 1526 között, kisebb-nagyobb megszakításokkal a visegrádi fellegvárban tartották – Nagy Lajos korában a lengyel, Zsigmond korában a német birodalmi koronával együtt. Károly Róbert fiának, Nagy Lajosnak a koronázására már – a rendelkezésre álló források szerint – minden szabályt betartva, „lege artis” került sor. Hosszú uralkodása, legalábbis a korona története szempontjából, békés és eseménytelen volt. A bonyodalmak az ő halála után kezdődtek újra. Nagy Lajosnak fia nem született, ezért még életében fiúsította lányát. Halála után, kívánságának megfelelően, 1382. szeptember 17-én az esztergomi érsek királlyá koronázta a 11 éves Máriát. Ő volt az első nő, akinek a Szent Koronát a fejére helyezték. A trónviszályok azonban folytatódtak. Az ugyancsak Anjou II. Károly magyar királyt 1385-ben szintén szabályosan megkoronázták, de néhány hónap múlva udvari összeesküvés áldozata lett. Ezt követően a korona újra Mária, majd Zsigmond fejére került. Azonban magyarországi uralkodása szintén rosszul indult, pedig később Európa egyik legjelentősebb uralkodója, német-római császár is lett, a bárók egy időre fogságba is vetették. Ez alatt a három hónap alatt a királyi tanács tagjai rendeleteiket „a Szent Korona joghatósága” nevében adták ki, és ekkor vált először a korona a király tulajdonából az országé, az államhatalom képviselőjévé, a hatalom forrásává, ami a Szent Korona-tan erősödését is mutatta. Ez látszik az ország pecsétjének 1401-ből származó köriratából is, miszerint az „Magyarország Szent Koronájának pecsétje”. Miután a király kiegyezett a főurakkal, a korona – mintegy kompromisszumos megoldásként – Pálóczi György esztergomi érsek őrizetébe került. Ő koronázta meg a következő uralkodót, Albertet, 1438-ban. 1439-ben, Pálóczi György halála után Albert a koronát újra Visegrádra vitette, hamarosan azonban ő maga is meghalt. Várandós felesége, Luxemburgi Erzsébet magyar királyné mindenképpen leendő fia számára akarta biztosítani a koronát, ezért hűséges udvarhölgyével, Kottanner Jánosnéval, ellopatta, és azt kalandos körülmények között Komáromba vitték. 1440. május 15-én meg is koronáztatta, szabályosan, Fehérvárott Szécsi Dénes esztergomi érsekkel, csecsemő fiát, V. László magyar királyt. A főurak nagy többsége azonban I. Ulászlót akarta magyar királynak, különös tekintettel a fenyegető török veszélyre. Ezt a szándékukat hosszú oklevélben indokolták meg, majd 1440. július 17-én ugyancsak Székesfehérvárott, ugyanaz az esztergomi érsek megkoronázta Ulászlót is, mégpedig – a Szent Korona távollétében – a Szent István hermájáról leszerelt koronával. A király azonban 1444-ben a várnai csatában elesett, és a magyar főurak 1445-ben visszatértek a Szent Korona és vele V. László királyságának elismeréséhez. Erzsébet királyné azonban időközben a Habsburg-ház akkori fejét, Frigyes főherceget jelölte ki fia gyámjaként, és a koronát is a kezére adta zálogba, . A gyermek királyt végül 1452-ben katonai erővel sikerült kiszabadítani Frigyes gyámságából, Bécsújhelyről, de a korona nem került vissza vele. Lászlót amúgy sem kellett újra megkoronázni, mert ez egyszer már megtörtént, csak a koronázási esküt újíttatták meg vele. V. László is korán meghalt, 1457-ben, és Mátyás követte a trónon. A koronát azonban csak 1463-ban sikerült visszaszerezni Frigyestől, , és azzal 1464. március 29-én Székesfehérvárott megkoronázták Mátyás királyt. ## Mátyás király és a korona őrzése Mátyás király megkoronázása után hoztak először törvényt a nehezen visszaszerzett királyi jelvény őrzéséről: az 1464. évi 2. törvénycikket. Ezzel kezdődött a koronaőrzés szabályozásának hosszú története. A rendek e törvény révén szólhattak bele először a korona ügyébe. (Már 1439-ben és 1440-ben elhelyezhették pecsétjüket a jelenlevő főméltóságok a koronát őrző helyiség ajtajára.) A keménykezű Mátyás halála után a főurak feltétlenül olyan uralkodót akartak, akit a hatalmukban tarthatnak. Hiába hagyta Mátyás a koronát fiára, Corvin Jánost legyőzték, a koronát elvették tőle, és – megalázó feltételek mellett – II. Ulászlót választották magyar királynak. A királynak el kellett fogadnia, hogy a koronával gyakorlatilag a főurak rendelkeznek. 1492-ben rögzítették, hogy „az ország koronáját senki ne merje semmi szín alatt elvenni a prelátusok és bárók kezéből, hanem a közülük választandó személyek őrizzék”. Ugyancsak 1492-ben mondják ki, hogy az őrzés helye Visegrád legyen. 1493-ban Szapolyai István és Bakócz Tamás, tehát egy világi és egy egyházi főúr volt a korona őre. 1498-ban Bakócz Tamás mint koronaőr, némai Kolos Lászlót nevezte ki Visegrád kapitányának, akinek fennmaradt hosszú esküszövege, igen részletesen szabályozva munkaköri kötelességeit. Tulajdonképpen nem is egy-egy főúr, hanem a családjuk kapta meg a tisztséget. A két koronaőr két külön várnagyot nevezett ki, akik mindkét koronaőrnek hűséggel tartoztak. Kolos László így nemcsak az őt kinevező koronaőrnek, Bakócz Tamásnak, hanem társának, Szapolyai Jánosnak, és annak a fiának is hűséggel tartozott. De még a koronaőröket sem engedhette be a várba több emberrel, mint amivel ő maga rendelkezett, hacsak nem fenyegetett közvetlenül külső támadás harmadik fél részéről. Az 1500-ban hozott 23. törvénycikk már arról intézkedett, hogy a koronaőrök világi bárók legyenek. Választásuk a király, az egyházi és a világi főurak, valamint az „egyéb országlakók” által történt. Ettől kezdve a 20. századig, amíg a tisztség fennállott, mindig két világi urat választottak koronaőrnek. ## Mohács Az 1526 évi 22. törvénycikk felszólította a királyt, adjon ki oklevelet a nádori tisztségről, s azt a Szent Korona mellett helyezze el. Ez azt mutatja, hogy a korona a mohácsi vész évében annyira jól őrzött tárgynak számított, hogy mellette volt célszerű országos jelentőségű iratokat is elhelyezni. 1524-ben örökös nélkül elhunyt Újlaki Lőrinc herceg. Ezt követően mihályi Ládonyi Miklós, miután 1525. év elején a király sürgősen magához hívatta, Szapolyai János erdélyi vajda szolgálatába lépett és 1526 februárjától a koronaőr Szapolyai visegrádi várnagya, és egyúttal a koronaőrségben helyettese lett. Várnagyságában a másik koronaőrnek, Perényi Péternek familiárisával, Szentiványi Istvánnal osztozott, később pedig harmadikként Kövér Pállal, majd őt követően Doroszlói Jánossal. A mohácsi csatavesztés és II. Lajos magyar király halálának, a török közeledtének hírére, Szapolyai János utasítását követve, Ládonyi Miklós a Szent Koronát és a koronázási ékszereket, valamint felszerelést Trencsén várába menekítette. Szulejmán Törökországba történő hazatérése után Szapolyai János hívei Fehérvárra királyválasztó gyűlést hirdettek, ahol november 10-én Szapolyait királlyá választották, majd a következő napon meg is koronázták (I. János király). A főurak egy része azonban Ferdinánd mellé állt. Átállt hozzá Perényi Péter koronaőr is a koronával együtt, így Ferdinándot is megkoronázhatták. Perényi 1527. november 11-én, Székesfehérvárott újra letette a koronaőri esküt, aminek fennmaradt a szövege: Az eskü szövege jól mutatja a korona őrzésével kapcsolatos veszélyeket és a két koronaőrrel szembeni bizalom korlátozottságát. Nyilván ennek megfelelő fogadalmat tett a másik koronaőr is, valamint hasonlókat Cseh János és Kozár Miklós, a visegrádi vár két várnagya is. Nekik a két koronaőr szolgálatára, és arra is meg kellett esküdniük, hogy a koronát nem viszik ki a várból. Mindennek ellenére Perényi mégis magával vitte a koronát siklósi várába. A török közeledtével innen másik birtokára, Sárospatakra indult, de útközben János király emberei elfogták, és Perényi a koronával együtt a király hívének, Szerecsen János pécsi püspöknek a fogságába került, majd lindvai Bánfi Jánosnak a szlavóniai Körös vármegyében fekvő Šopron nevű várában őrizték. 1529-ben Szulejmán János király megsegítésére hivatkozva újra felvonult Magyarországra, sőt Bécs elfoglalását is maga elé tűzte. Mohács mezején találkozott Szapolyai Jánossal, akit a testvérévé fogadott, és kifejezte kívánságát, hogy látni szeretné a koronát. Rögtön el is hozatta 300 szpáhival a királyi fejéket a Šopron-várból, Perényivel együtt. A szultáni naplóba feljegyezték, hogy ez a magyarok ősi koronája, és akinek a birtokában van, annak az egész ország meghódol. Szulejmán Bécs sikertelen ostroma után visszatérőben Budán magához hívatta Szapolyait, és átadta neki a koronát és Buda várát, egyúttal – nyilvánvalóan saját politikai érdekeinek megfelelően – Magyarország királyává nyilvánította őt. A koronával együtt Perényit is szabadon engedte a szultán, kérve Jánost, hogy bocsásson meg neki. Szerémi György elbeszélése szerint a török szultán azért is adta vissza a magyar koronát, mert azt igazi drágakövek hiányában nem tartotta nagyon értékesnek. ## A korona a Habsburgok birtokában 1540 nyarán János király meghalt, Fráter György, kiskorú fiának gyámja pedig az ország egyesítése érdekében megkötötte Ferdinánddal a gyulafehérvári békét. Ennek értelmében 1551. július 21-én Tordán Izabella a koronát is átadta Ferdinánd megbízottjának, Giovanni Battista Castaldónak. Castaldo erről az eseményről nagy örömmel számolt be aznap kelt jelentésében az uralkodójának, mert előző napi levelében még azt kellett jelentenie, hogy Izabella, a korábbiakhoz hasonlóan, csak ígérgette a korona átadását. Bethlen Farkas a 17. század végén ezt – a későbbi fejlemények ismeretében – kissé másképpen adja elő. Eszerint az eseményre Kolozsvárt került sor a Szent Mihály-templomban, és Izabella egyúttal könnyek között megjósolta a jelenlévő magyar uraknak, hogy a korona többet nem kerül „véretekből való” uralkodó fejére. Castaldo a koronát Dobó Domokos, somlyai Báthori András és bedegi Nyári Lőrinc főurakkal, több száz fegyveres kíséretében, Kassára küldte, ahol átadták azt Serédi György felső-magyarországi főkapitánynak. Tőle Sforza-Pallavicini herceg, a bécsi Hadi Tanács tagja vette át és vitte a koronát a bányavárosokon át Pozsonyba, majd Bécsbe. Egy korabeli lengyel krónika szerint Izabella levette a koronán lévő keresztet fia számára, valamint később elkészíttette a korona mását, az úgynevezett lengyelországi Magyar koronát is, ami aztán sokáig a lengyel kincstárban volt. A Szent Koronát Ferdinánd ettől kezdve állandó jelleggel a Hofburgban őriztette, koronaőröket pedig nem neveztek ki. Csak a koronázásokkor, így Miksa, majd Rudolf királlyá avatásakor szállították át Pozsonyba, ahol ettől kezdve a magyar királyok koronázása történt. Rudolf hamarosan áthelyezte székhelyét kedvenc városába, Prágába, és oda vitette a koronát is. Nagyrészt az ő önkényeskedő politikája váltotta ki Bocskai István felkelését 1606-ban. Bocskai egyébként kapott egy koronát a törököktől is, de nem volt hajlandó királlyá koronáztatni magát. Ehelyett fő követelései közé emelte a Szent Korona Magyarországra hozatalát, amire a bécsi békében Rudolf ígéretet is tett. Bocskai azonban hamarosan meghalt, a bécsi békét pedig Rudolf, akin egyre inkább elhatalmasodott az elmebaj, nem tartotta meg. Hamarosan azonban a környezete is ellene fordult, és 1608-ban kénytelen volt lemondani öccse, Mátyás javára. A lemondási ceremóniák között kiemelt helyet kapott a Szent Korona átadása 1608. június 7-én, amikor azt a Vencel-templomból nagy díszmenetben átszállították Prága utcáin át a II. Mátyásnak a városon kívül állomásozó, nagyrészt magyar csapatokból álló seregeihez. Mátyás megkoronázásáig magánál, Bécsben tartotta a koronát, és javításokat is végeztetett rajta. Kicseréltette azt a repedt zafírt, amelyről Pálóczi László országbíró Hunyadi Mátyás megbízásából Bécsújhelyen azonosította a koronát. Kijavíttatta a koronázási palástot is, új bélést varratott bele. Ekkor készült a koronaékszerek őrzésére, tárolására szolgáló vasláda is. A koronázás előtti országgyűlési tárgyalásokon megegyezés született arról is, hogy a koronát ezentúl Pozsonyban őrzik. A már megkoronázott király által kijelölt négy személy közül az országgyűlés Pálffy István gróf pozsonyi és Révay Péter báró túróci főispánt választotta meg koronaőrnek. Újra szabályozták a koronaőrök kötelességeit, akik ekkor tették le a később hagyományossá vált koronaőri esküt is. Törvényben rendezték a koronaőrség helyzetét, fizetésükről a király és az ország közösen gondoskodott. A király kívánságára az őrség egyharmada német lett. A két koronaőr közül Révay Péter foglalkozott szorgalmasabban a korona ügyeivel, őrzésével, ez különösen Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1619 őszén indult felkelése idején vált fontossá. Révay ennek hírére azonnal Pozsonyba utazott, és a háború végéig állandóan a korona mellett maradt. Megmaradt a Habsburgok hűségén, de fő kötelességének a korona biztonságát tekintette. Bethlen birtokba vette a pozsonyi várat, de a koronát őrző bástyát Révay parancsnoksága alatt hagyta, csak az őrség német tagjait bocsáttatta el vele. Amikor Bethlennek vissza kellett vonulnia, a koronát magával vitte, de továbbra is Révay őrizete alatt. Amikor Bethlent a magyar országgyűlés királlyá választotta, Révay lemondott a koronaőri tisztségéről, de ezt Bethlen – aki egyébként nem koronáztatta meg magát – nem fogadta el. A koronát Zólyomba, majd Kassára, végül az ecsedi várba szállították. A nikolsburgi béke értelmében Bethlen lemondott királyi címéről és a koronát Kassán átadta a Habsburgoknak. Révay, betegen, a visszaúton is elkísérte a koronát, de Trencsénben meghalt. A korona végül visszakerült Pozsonyba, ezután egyenlő számú magyar és német őrség vigyázott rá. Révay Péter nemcsak őrizte a koronát, hanem foglalkoztatta őt a korona eredetének kérdése is. Ő volt az első, aki bizonyos tudományos igénnyel fogott hozzá a királyi fejék tanulmányozásához. Első könyve 1613-ban jelent meg, majd a Bethlen-felkelés évei alatt ezt átdolgozta és kibővítette. A magyar államról és a magyar szent koronáról című nagy műve azonban csak 1659-ben jelent meg. Révay a koronát – az általa is említett görög feliratok ellenére – teljes egészében szentistváni eredetűnek tartja. A korona sorsának minden fordulatában Isten kezét látja. Felfogásában a koronához méltó királyok dicsőséget szereznek, a méltatlanok elbuknak. Tovább hangsúlyozza a Werbőczy által kidolgozott Szent Korona-tan fő elveit: akié a korona, azé az ország. Révay nem riadt vissza attól, hogy az általa a végtelenségig szeretett és tisztelt koronát a valóságon túl is idealizálja. Hajlamos volt elszakadni a tényektől, talán azért is, mert abban a korban a koronát csak a koronázáskor láthatta a „nép”, azaz a királyhoz fizikailag is közel álló néhány nagyúr. Ez magyarázhatja azt a rajzot is, amit könyvéhez készített, és ami egészében és részleteiben számos ponton eltér a korona valóságos képétől. Különösen sok gondot okozott a későbbi tudományos kutatásban az az állítása, hogy a korona hátsó részén az abroncs felett – Krisztusnak a homlokrészen elhelyezkedő képével átellenben – Szűz Mária képe helyezkedik el (a valóságban ott Dukász Mihály képe van). A korona Bethlen Gábor felkelésének bukása után, 1622-től 1644-ig, I. Rákóczi Györgynek a Habsburgok elleni támadásáig nyugalomban volt Pozsonyban. A veszély hiánya azzal is járt, hogy a koronaőröket nem becsülték meg, alig kaptak fizetést. Fennmaradt 1637-ből egy levelük a feletteseikhez, amelyben alázatosan könyörögnek némi fizetségért, „az magyarországi korona mellett lévő és vigyázó szegény legények” aláírással, de a pénztáros nem talált „forrást” a járandóságuk kifizetésére. 1644-ben egy ideig Győrött őrizték a koronát, majd 1647-ben, IV. Ferdinánd megkoronázásakor is onnan szállították Pozsonyba, mert az osztrák stratégák szerint az erős győri várban nagyobb biztonságban volt I. Rákóczi György csapataival szemben. 1683-ban Bécs utolsó török ostroma előtt Pozsony is beleesett a hadműveleti területbe, ezért a koronát onnan előbb Bécsbe, majd Linzbe, végül Passauba menekítették. A török veresége után visszaszállították azt Pozsonyba. Korabeli feljegyzések szerint, miként Bethlen Gábor támadásait is a pozsonyi vár tornyába csapó villám előzte meg, 1703-ban, a Rákóczi-szabadságharc kezdetekor is villám vágott a korona otthonát adó pozsonyi vártoronyba. Nagyobb tűz is keletkezett. A koronát Bécsbe szállították, s csak 1711 után került vissza. A magyar rendek időközben az 1707-es ónodi országgyűlésen ki is mondták a Habsburgok trónfosztását, a hagyomány szerint Bercsényi Miklós szavaival: „Eb ura fakó, József nem királyunk többé”. ### II. József – a korona Bécsben, majd Budán II\. József trónra lépése után nem koronáztatta meg magát, hogy a koronázási esküvel ne kösse meg kezét a tervezett reformjait illetően. Sőt, a koronát hagyományos őrzési helyéről, Pozsonyból átszállíttatta Bécsbe, ahol mint múzeumi tárgyat a császári kincstárban raktározták el, hasonlóan II. József más országai koronáihoz. Amikor a két leköszönő koronaőr átadta őket a király főkamarásának, jegyzőkönyv készült a koronával együtt őrzött értékekről: II\. József, halála közeledtét érezve, lemondott kudarcos reformjairól, és egyúttal a koronát is Budára szállíttatta. A korona hazahozatala a magyar nemzeti felbuzdulás diadalmenetévé vált. Számos költőnk énekelte meg a nagy eseményt, így Péczeli József, Virág Benedek, Ányos Pál. A még újdonságszámba menő magyar nyomtatott sajtó lelkesen üdvözölte, az ország lakossága hatalmas ünneplésben részesítette a koronát. A helytartótanács a megyékkel előre közölte a menet útvonalát és a lebonyolítás rendjét. 1790. február 17-én átadták a két koronaőrnek a koronát, s másnap Bécsből elindult a főurak és testőrök alkotta menet. Először Köpcsényben, Esterházy herceg kastélyában, majd a győri püspöki rezidencián szálltak meg. Február 20-án Esztergomba jutottak. A korona másnap, a II. József halálát követő napon érkezett Budára. Az úton végig felsorakozott a környék lakossága, a nemesek és polgárok nemzeti díszöltözetben vonultak ki. Gróf Forgách Miklós „százig való” lovas díszőrségével végig kísérte az ereklyét. Magyar zene szólt, magyar táncokat jártak, mindenfelé ünnepi beszédek hangzottak el, éltették a magyar szabadságot. Esztergom határában például 300 fehér ruhás lány fogadta gyertyával a kézben az este érkező koronát. Több templomban is kiállították a fejéket, és ünnepi istentiszteletet tartottak. Még Horvátországból is érkeztek lovasok a korona kíséretére. A budai várban az ország legelőkelőbb urai várták, élükön a bíboros prímással. Az országbíró mondott üdvözlő beszédet. A koronát három napra közszemlére állították: ekkor nyílt alkalmuk a keletkezésével foglalkozó tudósoknak is arra, hogy közelebbről megnézzék. II\. Lipót megkoronázására még Bécsben került sor, de a koronát 1790-től Budán őrizték az 1790:6 törvénycikk értelmében. A napóleoni háborúk idején azonban a koronát újra menekíteni kellett a támadók elől. 1805 végén négy hónapra Munkácsra vitte Splényi József báró koronaőr a koronaőrség élén. Márciusban szállították vissza Budára, ekkor az út mentén a nép spontán ünneplésben részesítette a Szent Koronát. 1809-ben, Napóleon újabb támadása idején a koronát egy ideig Egerben őrizték, ahol I. Ferenc családja is tartózkodott. ### Az 1848-as forradalom idején 1848\. szeptember 22-én, Jellasics támadása idején István főherceg, nádor, Bécsbe szökött. Pest-Budán az a hír terjedt el, hogy a koronát is magával vitte, ezért decemberben az országgyűlés 12 képviselője testületileg ellenőrizte a korona meglétét, és ennek kedvező eredményét közhírré tették. Ferenc József trónra lépését a magyar országgyűlés nem fogadta el. Windischgraetz e miatti támadásakor ki kellett üríteni Pest-Budát, ezért 1848. december 30-án Kossuth Lajos, a Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, Magyarország kormányzója nyílt rendeletet intézett Bónis Sámuel képviselőhöz, amelyben mint országos biztost megbízta, hogy a koronát budai őrzési helyéről szállíttassa Debrecenbe, ahová a kormány is költözik. A koronát ládájával egy üveges hintóban szállították át a még nem teljesen kész Lánchídon, ideiglenes pallókon. Így a Szent Korona kocsija kelt át először a hídon, a gyalogosokon kívül. A ládát vonattal szállították Szolnokig, majd onnan szekéren tovább vitték a debreceni városházára. 1849\. április 19-én a debreceni országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, és egyúttal megtiltották a királyság jelvényeinek nyilvános használatát. Május 21-én a honvédség visszafoglalta a budai várat, június 5-én a kormány – a koronával együtt – visszaköltözött a fővárosba. De júliusban már újra menekülni kellett. Szemere Bertalan miniszterelnök döntött úgy, hogy a koronát magával viszi. A ládát ezután Szegedre, Nagyváradra, Aradra menekítették. Szemere ellenőrizte is a láda tartalmát, és a koronát ez alkalommal a fejére is próbálta. Részletes visszaemlékezéseiben azt is megállapította, hogy nagysága miatt „e föveg nem emberi fejre való”. A temesvári csata után, augusztus 11-én Kossuth megint úgy nyilatkozott, hogy nem érdemes tovább szállítani a koronát. Szemere volt, az, aki későbbi politikai alkukra gondolva a továbbvitel mellett döntött. Lugoson, Karánsebesen is el akarták rejteni, de nem volt alkalmas erre a hely és az idő. Orsován Batthyány Kázmér külügyminiszter Szemere kérdésére elkeseredettségében azt javasolta, hogy törje össze a koronát, vagy dobja a Dunába. Szemere azonban három megbízható munkatársával több kísérlet után augusztus 23-án egy füzesben elásta a ládát. A rejtekhelyről Batthyányt és annak munkatársát, valamint Kossuthot is tájékoztatták, így arról összesen heten tudtak. ### Önkényuralom és kiegyezés A császári hatóságok már közvetlenül a szabadságharc leverése után keresni kezdték a koronát, nem azért, mert koronázásra gondoltak, hanem a Szent Korona magyar kézben maradása támogathatta volna a további magyar ellenállást. Orsováig hamarosan eljutottak, de ott nem találtak további nyomra. 1852-ben újra hírek terjedtek a közvéleményben arról, hogy a korona Kossuthnál van, Londonban. Ekkor vetette be Johann Kempen rendőrtábornok, belügyminiszter egyik magyar kémét, Wargha Istvánt, hogy Londonban szerezzen információkat a koronáról. Wargha révén aztán végül sikerült is megtalálni a koronát, de az homályban maradt, hogy pontosan kitől szerezte meg a korona helyének a leírását. A korona vasládája 1853. szeptember 8-án került elő; az orsovai katonai parancsnokságon azonnal feltörték. Legfelül a koronázási palást volt, átázva, kifakulva. A magyar koronázási kardot szinte megette a rozsda. A korona bőrtokját elrothasztotta a talajvíz. A saruk, a harisnyák és néhány régi okirat teljesen szétmállva töltötte ki a láda alját. Ebből a masszából került elő a korona két letört rubinköve, az egyik függő és az országalmáról letörött aranykereszt. A helyi lakosságnak megengedték, hogy megnézzék a híres tárgyat, majd azt az Erzherzog Albrecht gőzös fedélzetére szállították, és négy nap alatt Budára vitték. A promontori kikötőben Habsburg–Tescheni Albert főherceg, Scitovszky János prímás, Esterházy Pál Antal herceg, valamint több más gróf és püspök fogadta. Megvizsgálták a tárgyakat, megállapították azonosságát. Másnap a ládát nagy ünnepélyességgel felszállították a budai várba. Ott három napig közszemlén volt, majd Bécsbe szállították, és ott is ünnepélyesen fogadták. Ferenc József azonban hamarosan visszaszállíttatta Budára. Ezt követően a második világháború utolsó időszakáig a budai várban őrizték. Az 1867-es kiegyezés után az országgyűlés ismét koronaőröket választott Károlyi György gróf és Vay Miklós báró személyében. Ferenc József 1867. március 21-én megtekintette a koronát, és utasítást adott a szükséges javítások elvégzésére. Sajnos, Müller Lajos ékszerész az egyik szükséges rögzítést szakszerűtlenül, ónnal végezte el, ami ma is veszélyezteti a korona állagát. Ferenc József megkoronázása előtt a koronáról és a koronázási jelvényekről jegyzőkönyvet készítettek. Eszerint a „palást olyan rossz állapotban létezett, hogy Klein divatárusnő, illetőleg hímzőnő, annak kijavításával ötödmagával tizennégy napig működött”. Az országalmáról a jegyzőkönyv a következőket írja: „Az úgynevezett aranyalma tetején duplakereszt létezik, közönséges sárgarézből készítve, üres golyóbist képez, amelyről a régi aranyozás már tökéletesen le lévén kopva, újólag valánk kénytelenek Müller aranyműves által galván módjára bearanyoztatni.” A koronázási kardról a jegyzőkönyv a következőket rögzíti: „Régi időkben egészen bearanyozva lehetett, most azonban csak itt-ott látszik az aranyozás. A hüvelye, amely már később idők műve, gránátpiros bársonnyal lévén bevonva, az idők viszontagságai által hasznavehetetlenné válván, egy más hüvelyt, ugyancsak gránátszín bársonnyal bevonva Szikrai Adolf pesti kardműves által készíttettünk.” A koronázási lábbelikről és harisnyákról a jegyzőkönyv csak megismétli az 1853-as megállapítást, hogy azok teljesen hasznavehetetlenek. Ezután a korona tizenhárom évig a budai várban pihent vasládájában. 1880-ban Ferenc József engedélyezte a tudományos vizsgálatát. A koronát nagy ünnepélyességgel, az ország előkelői jelenlétében vették elő őrző helyéről, és Ipolyi Arnold vezetésével egy akadémiai bizottság vizsgálta meg. A vizsgálat csak szemrevételezéssel történhetett, a koronához érni nem volt szabad. Közben meglátogatta a tudósokat a király, majd Rudolf trónörökös is. A vizsgálat megállapította, hogy a korábbi leírások és ábrázolások „kellő műszaki és műtörténeti ismeret hiányában, alig tükrözik a valóságot”. A millenniumi ünnepségek idején, 1896-ban kiállították a koronát, hogy a magyar és a külföldi közönség is megtekinthesse. 1898-ban III. Béla király és felesége hamvait, amiket 1848-ban találtak meg, a Mátyás-templomban helyezték el, és ebből az alkalomból a magyar királyi fejéket újra közszemlére tették. 1890-tól a Szent Koronát a királyi palota e célra épített új páncéltermében helyezték el. ## A 20. században 1916\. december 30-án koronázták meg Budapesten az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt és feleségét, Zita Bourbon–pármai hercegnőt. A koronázók Csernoch János esztergomi érsek és gróf Tisza István voltak. 1918 novemberében Károly lemondott trónjáról, Magyarország köztársaság lett. 1919 végén, a Tanácsköztársaság bukása után azonban visszaállították a királyság államformáját, de királyt nem választottak, Horthy Miklós kormányzóként volt az állam feje. A monarchikus államforma hangsúlyozására azonban előtérbe állították a Szent Korona szerepét. ### A koronaőrség feladatairól szóló törvény A későbbiekben az 1928. évi XXV. törvénycikk rendelkezett a koronaőrség feladatairól és jogállásáról. Ez oldotta meg azt a feladatot, hogy a koronázási ékszerek és jelképek őrzését a legutolsó, 1790. évi 6 törvénycikk után összhangba hozza polgári kormányzás, a miniszteri felelősség elvével. A törvény így kimondta, hogy „a minisztérium hatóságát a magyar királyi miniszterelnök érvényesíti”. A páncélterem és a koronázási láda hármas zárrendszerének egy-egy kulcsa a két koronaőrnél, a harmadik a miniszterelnöknél volt letétben. ### Szent István-emlékkönyv 1938-ban, I. István halálának 900. évfordulóján három kötetes Szent István-emlékkönyvet adtak ki, Serédi Jusztinián hercegprímás főszerkesztésével. A koronázási jelvényekről író szerzők ennek kapcsán megtekinthették a koronát, két alkalommal, két-két óra időtartamban, de annak érintése nélkül, amint arról László Gyula professzor később beszámolt. ### A korona története a II. világháború idején Az ország német megszállása után Perényi Zsigmond báró és Radvánszky Albert báró koronaőrök kezdték keresni a lehetőségét annak, hogy a koronát biztonságba helyezzék a hadi cselekmények elől. Meglátogatták a pápai nunciatúrát is e célból, ahol Angelo Rotta készségesen befogadta volna a koronát, de Radvánszky feljegyzéseiben arról számol be, hogy az épületet nem találták elég biztonságosnak. Október 10-én, a fenyegető nyilas hatalomátvétel elől a két koronaőr Pajtás Ernő ezredessel, a koronaőrség parancsnokával és néhány beavatott beosztottjával kicsempészték az akkor már óvóhelyen őrzött ládából az ékszereket, és a várban elásták. A nyilaspuccs után Szálasi Ferenc mégis megtudta, hol van elásva a korona, kiásatta, és az előtt tette le „nemzetvezetői” esküjét, majd visszatétette a ládájába. November 6-án Szálasi Veszprémbe, a Magyar Nemzeti Bank ottani sziklaóvóhelyére szállíttatta. A koronázási palástot állapota miatt Pannonhalmán helyezték el. A koronaőrök, Serédi hercegprímás és Mindszenty veszprémi püspök is azt javasolta, hogy a koronát és a koronaékszereket Pannonhalmán, a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló bencés főapátság épületében kellene elhelyezni. Szálasi azonban ezt nem fogadta el, Radvánszky szerint azért, mert nem akarta a Habsburg-pártinak tartott klérus kezére juttatni a koronázási jelvényeket. December elején a nyilasok a Szent Koronát Kőszegre vitették, ahol egy óvóhelyen őrizték. A koronaőrökkel ezt csak utólag közölték. Hiába követték vonaton a koronát, többé nem engedték a közelébe őket. A koronaőrök és Pajtás ezredes is tiltakoztak a korona külföldre szállításának terve ellen, de nem mondtak le, hogy ne könnyítsék meg ezzel is a nyilasok dolgát. A koronát januárban Velem községbe vitték, majd 1945. március 27-én elhagyta a Szent Korona Magyarország határát: az ausztriai Mariazell, majd a szomszédos Mattseebe szállították. Pajtás Ernő koronaőr emlékezései szerint: „A front közeledése miatt április 26-ról 27-re virradó éjszaka felnyitottuk a nagy ládát és kivettük a Szent Koronát, a jogart és az országalmát. A kincsek eredeti bőrtokjukban nyugodtak (...) belehelyeztem őket egy kettévágott katonai benzines hordóba. A ládában csak a kardot hagytuk. (...) Egy sziklafal előtt... mély gödröt ástunk, beletettük a hordót és betemettük a helyet is, hogy az ásásnak semmi nyoma nem maradt. A sziklafal könnyen felismerhető volt.” A koronaőrség tagjai fogságba esésük után átadták a ládát az amerikaiaknak. Szálasinak az volt a parancsa, hogy „halála esetén öt évig tartsák a korona hollétét titokban, és ha akkor nem nemzetiszocialisták kormányozzák Magyarországot, adják át a koronát megőrzésre a „Német Birodalom Führerének”. Az amerikaiak csak később jutottak hozzá a láda kulcsaihoz. Amikor kiderült, hogy abban csak a kard van, Pajtás Ernőt felelősségre vonták, aki végül elmondta, ismeri a korona helyét, és meg is mutatta azt. Az olajoshordót kiásták, „abban vászonba csavarva a korona, amelynek belseje, bélése ... már teljesen el volt rohadva”. #### Augsburg, Frankfurt, USA A korona és az ereklyék Augsburgból a frankfurti bank trezorjába kerültek, innen az Amerikai Egyesült Államokba vitték. A magyar kormány a későbbiekben többször szorgalmazta a korona visszaadását, de hiába. A hivatalos amerikai álláspont szerint „a koronát úgy tekintik, mint a magyar nép különleges helyzetben lévő tulajdonát, amely az Egyesült Államok hatóságainál van letétben”. ### A korona hazatérése 1951-től 1978-ig a koronát az USA Kentucky államában, a Fort Knox katonai támaszponton, az amerikai aranytartalékkal együtt őrizték. A Rákosi-rendszer ténykedése, majd az 1956-os forradalom és a prágai tavasz 1968-as leverése miatt fagyos amerikai–magyar viszony után csak a hetvenes évek elején, a javuló magyar-amerikai kapcsolatok keretében kerülhetett újra szóba a koronázási ékszerek visszaszolgáltatása. A témával kapcsolatos rendszeres maga-amerikai érintkezések sorában 1976 májusában az Amerikába látogató Szekér Gyula miniszterelnök-helyettes is ígéretet kapott Gerald Ford amerikai elnöktől a helyzet felülvizsgálatára. Az 1977 szeptemberében első alkalommal Magyarországra érkező Billy Graham amerikai baptista lelkész Haraszti Sándor baptista orvos-misszionárius és Almási Mihály (baptista lelkész) közbenjárására hazatérése után szintén bekapcsolódott a téma megvitatásába, egyeztetett a szintén baptista Jimmy Carter amerikai elnökkel, aki különben 2010-ben közzétett elnöki naplójának tanúbizonysága szerint már hivatalba lépésekor, 1977 elején a korona visszaszolgáltatása mellett döntött. A jobboldali magyar emigráció nagy részének hangos tiltakozása ellenére 1977. december 16-án megszületett az amerikai és a magyar kormány közös nyilatkozata a visszaszolgáltatásról. Ennek értelmében a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket nem a fennálló rendszernek, hanem a magyar népnek adták vissza. Az amerikaiak azt is kikötötték, hogy a koronaékszereket nyilvánosan állítsák ki. 1978\. január 5-én elnöki különgéppel érkezett Ferihegyre a korona, majd január 6-án az amerikai népet képviselő küldöttség – Cyrus Vance külügyminiszterrel az élén – ünnepélyesen átadta a Szent Koronát és a koronázási jelképeket Budapesten, az Országházban Apró Antalnak, az Országgyűlés akkori elnökének a magyar nép meghívott képviselői előtt. Az eseményen jelen volt a hazai kulturális élet számos ismert személyisége, köztük Illyés Gyula író, Varga Imre szobrász és Kocsis Zoltán zongoraművész. Az államvezetés részéről Lázár György miniszterelnök és helyettese, Aczél György volt még jelen. A korona hazatéréséről folytatott tárgyalásokon az a megegyezés született, hogy Kádár János nem lesz jelen a ceremónián. A koronát és a jelvényeket a minimálisan szükséges restaurálás után a Magyar Nemzeti Múzeumba vitték, és két évtizeden át ott állították ki. ## A rendszerváltozás után A rendszerváltás után, 1990-ben az első jelentős parlamenti vitát az okozta, hogy a Kossuth-címert vagy a Szent Koronát is magába foglaló korábbi úgynevezett kiscímert használja-e az ország. A vita tétje az volt, hogy az 1848-as forradalmi-demokratikus hagyományokhoz vagy az ezeréves államiság jelképéhez kapcsolódjon-e inkább az új magyar demokrácia. Az ellenzék – az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz – a Kossuth-címer mellett érvelt. Végül az Országgyűlés jobboldali, az MDF által vezetett többsége a koronás kiscímer mellett döntött 1990. július 3-án, az alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XLIV. törvényben. A Fidesz első kormánya idején, az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából, 1999. december 21-én az Országgyűlés elfogadta a Szent Koronáról szóló 2000. évi. I. törvényt, melynek értelmében a Szent Koronát 2000. január 1-jén ünnepélyes keretek között (a jogarral és az országalmával együtt) a Parlament kupolacsarnokába szállították át. A koronázási palást a Magyar Nemzeti Múzeumban maradt. A millenniumi ünnepségek keretében 2001. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, a koronát hajón Esztergomba vitték, ahonnan – rövid tiszteletadás után – visszaszállították az Országházba. A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség második kormányzása idején az Országgyűlés 2010. december 20-án megalkotta a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény módosítását. A módosítás értelmében ismét a Magyar Honvédség feladatai közé került a Szent Korona, valamint a hozzá tartozó koronázási jelvények – a palást kivételével – őrzése, fegyverhasználati joggal. A Honvéd Koronaőrség 2011. május 30-án tette le a koronaőr esküt és vette vissza a Szent Korona őrzését. ## A magyar koronázások és a Szent Korona története évszámokban Mivel egészében véve meglehetősen kevés hiteles dátum maradt fenn a magyar korona történetéhez kapcsolódóan, az alábbiakban a szakirodalom által a korabeli dokumentumokból összegyűjtött összes ilyen nevezetes dátumot felsoroljuk. A királyok halálának, temetésének időpontja például csak annyiban kapcsolódik a korona történetéhez, hogy segít meghatározni azt – a következő koronázásig terjedő – időszakot, amíg az „gazdátlan” maradt. ### Árpád-kor - 1000\. karácsony – I. István megkoronázása Esztergomban vagy Székesfehérvárott. A Gergely-naptár szerint 1001-et írnak. - 1031\. szeptember 2. – Imre trónörökös halála: a székesfehérvári Szűz Mária-templomban temetik el. - 1038\. augusztus 15. – I. István halála és temetése a székesfehérvári Szűz Mária-templomban. - 1044\. július 5. – A ménfői csata, majd Aba Sámuel halála. Az abasári monostorban temetik el. - 1046\. szeptember I. – I. András megkoronázása. - 1058 – Salamont apja életében, gyermekként megkoronázzák. - 1060\. december 6. – Szent Miklós ünnepén I. Bélát megkoronázzák. - 1063\. szeptember – Salamon német segítséggel elfoglalja a trónt (1063-1074). Anyja, Anasztázia királyné ordheimi Ottó bajor hercegnek ajándékozza „Attila kardját”. - 1064\. április ll. – Húsvétkor Géza herceg a béke jeleként ünnepélyesen Salamon fejére teszi a koronát Pécsett. - 1074\. március 14. – A mogyoródi csata, Salamon menekülése Mosonba. Egyes források szerint Géza a csatába már magával vitte a „görög koronát”. - 1075\. – I. Géza (1074–1077) megkoronázása. - 1077\. április 24. – I. Géza meghal, a váci székesegyházban temetik el. - 1077\. április-május – I. László megkoronázása. - 1095\. július 29. – I. László halála, temetése Nagyváradon a székesegyházban. - 1095\. augusztus – Kálmán megkoronázása Fehérvárott feltehetőleg Szerafin esztergomi érsek révén. - 1116\. február 3. – Kálmán halála, Székesfehérváron temetik el. - 1116\. február – II. Istvánt Lőrinc esztergomi érsek megkoronázza. - 1131\. március vagy április – II. István halála: Váradon temetik el (feltehetőleg a váradelőhegyi premontrei prépostságban). - 1131\. április 28. – Felicián esztergomi érsek megkoronázza II.·Bélát. - 1137\. – II. Béla hazahozatja Bizáncból apja, Álmos herceg tetemét, és Székesfehérváron temetteti el. - 1141\. február 13. – II. Béla halála, majd temetése Székesfehérvárott. - 1141\. február 16. – megkoronázzák II. Gézát. - 1162\. május 31. – II. Géza halála, majd temetése Székesfehérvárott. - 1162\. június elején – Lukács esztergomi érsek megkoronázza III. Istvánt. - 1162\. június—július – Mikó kalocsai érsek megkoronázza II. Lászlót. - 1163\. január 14. – II. László halála. Székesfehérvárott temetik el. - 1163\. január 27. vasárnap – Mikó kalocsai érsek megkoronázza IV. Istvánt. - 1165\. április 11. – Zimonyban meghal IV. István; előbb ott, Szent István protomártír templomában temetik el, később Székesfehérvárra viszik a tetemet. - 1167\. – A székesfehérvári Szűz Mária-templomban őrzik a koronát. - 1172\. március 4. – III. István Esztergomban meghal; ott temetik el. - 1172\. március – III. Béla királlyá választása. - 1173\. január 13. – Vízkereszt nyolcadán a kalocsai érsek megkoronázza III. Bélát, valószínűleg már a Szent Koronával. - 1182\. május 16. – Pünkösdkor, apja életében Miklós esztergomi érsek megkoronázza Imrét. - 1196\. április 23. – III. Béla halála, majd temetése Székesfehérvárott. - 1204\. augusztus 26. – Csütörtökön János kalocsai érsek – Imre kívánságára és a pápa felhatalmazásával – megkoronázza fiát, Lászlót. - 1204\. szeptember ? – Meghal Imre király, az egri székesegyházban temetik el. - 1205\. május 3. – Ausztriában meghal III. László, holttestét a győri püspök Székesfehérvárra viteti, és ott királyhoz méltóan eltemetik. - 1205\. tavasza – II. András az osztrák herceget a korona kiadására kényszeríti. - 1205\. május 29. – Pünkösdvasárnap János esztergomi érsek II. Andrást megkoronázza. - 1214 folyamán – II. András megkoronáztatja Béla fiát. - 1217\. – lI. András a szentföldi hadjárat során Gizella királyné koronáját 140 ezüst márkáért eladja. - 1220\. – Felkenik és megkoronázzák Laszkarisz Máriát, Béla király feleségét. - 1235\. szeptember 21. – Meghal II. András. Az egresi ciszterci monostorban temetik el. - 1235\. október 14. – Vasárnap Róbert esztergomi érsek megkoronázza IV. Bélát. - 1241-1304. – A Szent Koronát Székesfehérvárott őrzik. - 1245\. augusztus 20. – IV. Béla megkoronáztatja fiát, Istvánt. - 1254\. – IV. Béla oklevelében úgy említi Székesfehérvárt, mint ahol a királyi trónust és a koronát őrzik, ahol a királyokat felszentelik, és ahol az ősei nyugszanak. - 1256\. december 16. – A Szent Korona (Sacra corona) első említése ezen a néven. - 1270\. május 3. – IV. Béla halála, majd temetése az esztergomi ferenceseknél. - 1270\. május 13. után – Királlyá koronázzák V. Istvánt. - 1272\. augusztus 6. Meghal V. István. A Margitszigeten temetik el. - 1272\. szeptember 3. előtt – Türje nembeli Fülöp esztergomi érsek megkoronázza IV. Lászlót. - 1290\. július 10. – Meggyilkolják IV. Lászlót, Csanádon temetik el. - 1290\. július 23. – Vasárnap Ladomér esztergomi érsek megkoronázza III. Andrást. - 1301\. január 14. – Meghal III. András, és vele kihal az Árpád-ház. ### Vegyesházi királyok kora - 1301\. május 13. előtt – Bicskei Gergely esztergomi érsek – az erre az alkalomra készített koronával – Esztergomban megkoronázza I. Anjou Károlyt (Károly Róbert). - 1301\. augusztus 27. – Vasárnap, Szent István ünnepének nyolcadán, Hont Pázmán nembeli János kalocsai érsek megkoronázza Vencel cseh herceget (1301-1305). - 1304\. – A Szent Korona Csehországban, Vencel királynál. - 1305\. – A koronát Ottó bajor herceg Magyarországra hozza: útközben elvesztik, majd megtalálják. - 1305\. december 6. – Szent Miklós ünnepén, Rád nembeli Benedek veszprémi és Antal csanádi püspökök magyar királlyá koronázzák Wittelsbach Ottó bajor herceget. - 1305–1310. – A Szent Korona Kán László vajdánál Erdélyben. - 1309\. június 15. – Budán, a Nagyboldogasszony-templomban, Tamás esztergomi érsek másodszor koronázza l. Károlyt az ez alkalomra készült és Boccasino Miklós bíboros, pápai legátus által megáldott koronával. - 1310\. augusztus 27. – Székesfehérváron a Szent Koronával harmadszor koronázzák meg I. Károlyt. - 1317\. december 19. – Temesváron meghal Mária királyné, l. Károly felesége. - 1323–1403. – A visegrádi várban őrzik a Szent Koronát. - 1342\. július 16. – Meghal I. Károly; Székesfehérvárott temetik el. - 1342\. július 21. – Telegdi Csanád esztergomi érsek megkoronázza I. Lajost. - 1382\. szeptember 10. – Meghal I. Lajos; Székesfehérvárott temetik el. - 1382\. szeptember 17. – Demeter esztergomi érsek megkoronázza I. (Nagy) Lajos lányát, Mária királynőt. - 1385\. december 24. – Mária királynő lemond a trónról. - 1385\. december 31. – Demeter esztergomi érsek megkoronázza II. Károlyt. - 1386\. február 7. – II. Károly halálosan megsebesül merényletben. Mária ismét átveszi a kormányzást. - 1386\. február 24. – Meghal II. Károly; az egyházi kiközösítés miatt csak 1390-ben temetik el a Visegrád melletti Szent András bencés apátságban. - 1387\. március 31. Virágvasárnap – Himházy Benedek veszprémi püspök megkoronázza Luxemburgi Zsigmondot (1387-1437). - 1395\. május 17. – Mária királynő halála; Nagyváradon temetik el. - 1401\. – Zsigmond fogsága alatt „Magyarország Szent Koronájának pecsétje” feliratú állampecsét készül. - 1403–1434. – A budai királyi vár tárnokházánál, István herceg tornyában őrzik a koronát. - 1434\. – Zsigmond megparancsolja, hogy a koronát és a hozzá tartozó ékszereket Pálóczy György esztergomi érsek és Pálóczy Mátyás országbíró őrizze. - 1434–1439. – Esztergomban, az érseki palotában őrzik a koronát. - 1437\. december 9. – A morvaországí Znojmóban meghal Zsigmond király; a nagyváradi székesegyházban temetik el. - 1438\. január 1. – Pálóczi György esztergomi érsek megkoronázza Habsburg Albertet. - 1438\. – Pálóczy György érsek halála után Albert király a visegrádi várba viteti a koronát. - 1439\. október 27. – Neszmélyen (Komárom megye) meghal Albert király. Székesfehérvárott temetik el. - 1439–1440. – A visegrádi várban őrzik a koronát. - 1440\. február 21. – Kottanner Jánosné Visegrádon elrabolja a koronát a gyermek V. László részére. - 1440\. május 15. Pünkösdvasárnap – Szécsi Dénes esztergomi érsek királlyá koronázza a csecsemő V. Lászlót (1452-1457) a Szent Koronával (a többi koronázási jelvény hiányzott). - 1440\. július 17. – Szécsi Dénes esztergomi érsek Szent István ereklyetartó koronájával megkoronázza I. Ulászlót. - 1440–1463 – A Szent Korona Bécsújhelyen, III. Frigyes császár birtokában. - 1444\. november 10. – A várnai csatában elesik I. Ulászló. - 1457\. november 23. – Prágában meghal V. László. - 1463\. július 19. – Mátyás király követei Sopronban és III. Frigyes Bécsújhelyen aláírják a Magyar Szent Korona visszaadásáról kötött szerződést. - 1463\. július 24. – Bécsújhely kapuja alatt III. Frigyes képviselői 80 000 Ft ellenében átadják, a magyar biztosok átveszik a Magyar Szent Koronát, amely így elrablása és 23 évi idegen földön távolléte után hazatér. - 1464\. március 29. – Szécsi Dénes megkoronázza Hunyadi Mátyást (1458-1490) a Szent Koronával. - 1464\. – Törvény a Szent Korona őrzéséről. - 1490\. április 6. – Bécsben meghal I. Mátyás. - 1490\. április 24. – Székesfehérvárott eltemetik I. Mátyást. - 1490\. szeptember 18. – A kiskorú esztergomi érsek helyett Laki Túz Osvát zágrábi püspök koronázza meg Jagelló II. Ulászlót. - 1492\. – Törvény a főpapi és bárói koronaőrökről (1492: XlI.). - 1500\. – Törvény a világi koronaőrökről (1500: XXXI.). - 1506\. július 26. – Meghal Anna királyné (Foix-Grailly, Candale grófnö), Székesfehérvárott temették el. - 1508\. június 4. – apja megkoronáztatja II. Lajost, Bakócz Tamás esztergomi érsek koronáz. - 1516\. március 13. – Budán meghal II. Ulászló. - 1516\. március 19. – II. Ulászlót eltemetik Székesfehérvárott. - 1526\. augusztus 29. – II. Lajos a Csele patakba fullad. - 1526\. november 10. – Székesfehérvárott eltemetik II. Lajos királyt. - 1526\. november 11. – Szent Márton napja, Podmaniczky István nyitrai püspök megkoronázza Szapolyai Jánost. - 1527\. november 3. – Az utolsó székesfehérvári koronázás: Habsburg Ferdinándot Podmaniczky István nyitrai püspök koronázza meg. - 1527\. november 4. – Megkoronázzák l. Ferdinánd feleségét, Anna magyar hercegnőt, II. Ulászló leányát. - 1527–1529. – A Szent Korona Visegrádon. - 1529\. – A Szent Korona Perényi Péter koronaőr várában Siklóson. - 1529\. október végén. – A korona Szulejmán szultánnál (Pest, Rákosmező). - 1529\. október 28. – A korona Szapolyai János választott magyar királynál. Istvánffy Miklós történetíró szerint ezeknek szavaknak a kíséretében adta át a koronát a szultán: „Helyes volt tőled János, hogy az ínségtől nyomatva, s a németek által az országból kivetve hozzám folyamodtál és segítségemet kérted, amit, mint tapasztalhatod, meg is adtam. Miután a háború, amit visszahelyezésedért kezdtem szerencsésen viselve befejeződött, ami napon téged testvéremül és barátomul fogadlak, s Buda és Magyarország királyának nyilvánítalak. Segítségemet és pártfogásomat ezentúl is ígérem.” - 1529–1551. – Erdélyben őrzik a koronát. - 1540\. július 22. – Meghal I. János király, a székesfehérvári bazilikában temetik el. 1543-ban Szulejmán szultán parancsára eltávolítják a holttestet, és a Szent Mihály-templomban temetik el ismét. ### A Habsburg-királyok - 1551\. július 21. – Izabella királyné átadja a koronát I. Ferdinándnak. - 1551–1552. – A korona Tokajban, majd a pozsonyi várban. - 1552–1608. – Pozsonyban, időnként Bécsben és Prágában őrzik a koronát. - 1563\. szeptember 8. – I. Ferdinánd császár és király Kisasszony napján (Szűz Mária születésnapja) fiát, Miksát királlyá koronáztatja Pozsonyban, a Szent Márton-templomban. A szertartást Oláh Miklós esztergomi érsek végzi. - 1563\. szeptember 9. – Az ez alkalomra készített koronával megkoronázzák Mária királynét (V. Károly spanyol király leánya), a Szent Koronát – mint a későbbi királyné-koronázásokon – a vállához érintették. A szertartást az esztergomi érsek végezte. - 1572\. szeptember 25. – Pozsonyban Verancsics Antal esztergomi érsek megkoronázza I. Rudolfot (1576-1608). - 1608\. november 19. – Szent Erzsébet napján, Pozsonyban, Forgách Ferenc, esztergomi érsek megkoronázza II. Mátyást; a koronázáson először jelennek meg a nemzeti színek, a piros, fehér, zöld a drapériákon. - 1608–1618. – A pozsonyi várban őrzik a koronát. - 1613\. március 25. – Pozsonyban, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén megkoronázzák II. Mátyás feleségét, Tiroli Anna hercegnőt, a Habsburgok családi temetkezőhelyének, a bécsi kapucinus kolostornak az alapítóját. - 1618\. július 1. – Pázmány Péter megkoronázza II. Ferdinándot (1619-1637). - 1619–1622. – Révay Péter koronaőrrel – Bethlen Gábor kíséretében – Zólyomba, Kassára, Eperjesre majd az ecsedi várba kerül a korona. - 1622\. május – Sopronban megkoronázzák II. Ferdinánd feleségét, Gonzaga Anna Eleonóra mantuai hercegnőt. - 1622\. december 31. Bethlen Gábor visszaadja a koronát. Kassán és Trencsénen át Pozsonyba viszik. - 1625\. november 27. – A soproni ferences templomban („Kecske-templom”) Pázmány Péter esztergomi érsek megkoronázza a trónörököst, a későbbi III. Ferdinándot (1637-1657). - 1638\. február 14. Vasárnap Pozsonyban Lósy Imre prímás megkoronázza III. Ferdinánd első feleségét, Habsburg Mária spanyol infánsnőt. - 1638\. – Kara Musztafa hadjárata elől Bécsbe, Linzbe majd Passauba viszik, majd ismét visszakerül Pozsonyba a korona. - 1647\. június 16. – IV. Ferdinándot (meghalt 1654-ben) apja életében királlyá koronázza Lippay György esztergomi érsek. A koronázást az eredeti napról a pozsonyi tűzvész miatt el kellett halasztani. - 1655\. június 6. – Pozsonyban megkoronázzák III. Ferdinánd harmadik feleségét, Gonzaga Mária Eleonóra hercegnőt. - 1655\. június 27. – Szent László király ünnepén, apja életében királlyá koronázza I. Lipótot Lippay György esztergomi érsek. - 1681\. november 9. – Sopronban megkoronázzák I. Lipót harmadik feleségét, Eleonóra Magdaléna rajnai palotagrófnőt a Wittelsbach családból. A Szent Koronát a prímás és a nádor együtt emelik a királyné vállához. A házi koronát a veszprémi püspök teszi a fejére, a felkenést a prímás végzi. - 1687\. december 9. – apja életében királlyá koronázza I. Józsefet (1705–1711) Széchényi György esztergomi érsek. - 1703–1711. – A Szent Korona Bécsben. - 1711–1740. – A Szent Korona Pozsonyban. - 1712\. május 22. – Szentháromság-vasárnap Pozsonyban Keresztély Ágost szász herceg, prímás megkoronázza III. Károlyt és feleségét, Erzsébet Krisztina magyar királynét - 1740–1748. – Az osztrák örökösödési háború idején a komáromi várban őrzik a koronát. - 1741\. június 25. – Pozsonyban királynővé koronázza Mária Teréziát (735-1780) Eszterházy Imre esztergomi érsek. - 1748–1784. – Pozsonyban a korona. - 1784–1790. – II. József Bécsben a császári kincstárban őrizteti a koronát. - 1790\. február 17-21. – A Szent Korona visszakerül Magyarországra: Köpcsény, a győri püspöki palota, esztergomi érseki palota, Buda útvonalon. - 1790\. november 15. – Pozsonyban megkoronázza II. Lipótot Batthyány József esztergomi érsek. - 1791–1849. – A budai várban őrzik a Szent Koronát. - 1792\. június 6. – Úrnapja vigíliáján a budai Mária Magdolna helyőrségi templomban megkoronázzák I. Ferencet. - 1792\. június 10. – Budán megkoronázzák I. Ferenc második feleségét, Bourbon–Szicíliai Mária Terézia magyar királynét (meghalt 1807-ben). - 1805\. december – A napóleoni háborúk idején Budáról Ungvárra, a püspöki palotába menekítik a koronázásí ékszereket. - 1808\. – Pozsonyban megkoronázzák Habsburg–Estei Mária Ludovika magyar királynét (meghalt 1816-ban), I. Ferenc király harmadik feleségét. - 1809\. – Újra menekítik a Szent Koronát: Almásy Pál koronaőr pesti házában, az egri székesegyház kincstárában, illetve a megyeházán, szeptemberben Almásy gyöngyösi házában, végül novembertől ismét Budán őrzik. - 1825\. – Pozsonyban megkoronázzák Karolina Auguszta magyar királynét, I. Ferenc negyedik feleségét. - 1830\. szeptember 27. – Az utolsó pozsonyi koronázás: V. Ferdinánd (1835–1848). - 1849\. – A korona útja: Debrecen, Szeged, nagyváradi püspöki palota, Arad, Lugos, Karánsebes, Orsova. - 1849\. augusztus – Orsován Szemere Bertalan elásatja. - 1853\. szeptember 8. – Orsován megtalálják, majd Budára és Bécsbe viszik a koronát, végül visszaszállítják Budára. - 1853–1944. – A budai várban őrzik a Szent Koronát. - 1867\. június 8. – Pünkösd vigíliáján a budai Nagyboldogasszony-templomban megkoronázzák Ferenc Józsefet és feleségét, Wittelsbach Erzsébet bajor hercegnőt. - 1916\. december 30. – Szombaton az utolsó király- és királyné-koronázás Budapesten. a Nagyboldogasszony-templomban. A koronát Csernoch János esztergomi érsek és gróf Tisza István helyezte IV. Károly király fejére. A királyné Bourbon-Pármai Zita hercegnő lett. ### Az utolsó koronázás után - 1944\. október vége – A Szent Korona Veszprémben. - 1944\. december 6. – Kőszegen. - 1945\. január – Velemben. - 1945\. márciustól – A korona Kőszegen, Mariazellben, majd Mattsee-ben elássák. - 1945 júliusában – Mattsee-ben megtalálják, majd Augsburgba, végül Frankfurtba kerül. - 1951–1978. – Fort Knox (USA, Kentucky). - 1978\. január 6. – A koronázási ékszereket J. Carter elnöksége idején hazaszállítják Magyarországra, a Parlamentben adják át, majd a Magyar Nemzeti Múzeumban állítják ki. - 1999\. december 21. – Az Országgyűlés elfogadja a Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról szóló 2000. évi 1.törvényt. - 2000\. január 1. – A Szent Koronát, a jogart, az országalmát és a kardot ünnepélyesen átviszik a Parlament épületébe, és Orbán Viktor miniszterelnök megnyitja a millenniumi évet.

Tüdőgyulladás

A tüdőgyulladás (pneumonia) a tüdő és a légzőrendszer betegsége, amelyre a légzőhólyagok (alveolus pulmonis) gyulladása és gyulladásos izzadmánnyal (exudatum) való telítődése jellemző. Leggyakrabban bakteriális, vírusos vagy kórokozó gombás fertőzés, esetleg parazita okozza, ritkábban keringési rendellenesség, maró gőzök, gázok vagy egyéb tüdősérülés, bizonyos gyógyszerek, illetve autoimmun betegségek hatására alakul ki. Jellemző tünetei közé tartozik a köhögés, a mellkasi fájdalom, a láz és a légzési nehézségek. A diagnózis felállításának eszközei közé tartozik a röntgen és a köpet tenyészete. Vannak olyan védőoltások, amelyekkel a tüdőgyulladás bizonyos típusai megelőzhetők. A kezelés a betegség kiváltó okától függ. A feltételezhetően bakteriális tüdőgyulladást antibiotikumokkal kezelik. Súlyos állapotba került beteg kórházban kezelhető. A tüdőgyulladás évente körülbelül 450 millió embert érint – ami a világ összlakosságának 7%-át jelenti – és körülbelül 4 millió halálos áldozata van. Bár a 19. században William Osler a tüdőgyulladást „a halálraítéltek kapitányának” nevezte, az antibiotikumos kezelések és védőoltások beköszöntével a 20. században megnőtt a túlélés esélye. A fejlődő országokban azonban, valamint a nagyon idősek, a nagyon fiatalok és a krónikus betegek esetében a tüdőgyulladás továbbra is az egyik fő halálozási ok. Uniós összehasonlításban a középmezőnybe tartoznak a magyarországi népesség körében 11%-os halálokként előforduló légzõrendszeri betegségek. A SARS, SARS-2 koronavírus, a MERS koronavírus, adenovírus, hantavírus vagy parainfluenza által okozott vírusos tüdőgyulladás esetében nem ismert hatékony és eredményes kezelés, egyénre szabott terápiás kezelés válik szükségessé. A kezelés alapvetően tüneti: az immunrendszer támogatására szorítkozik. A beteget oxigénterápiával, folyadékkezeléssel, vírusellenes szerekkel (amantadin, rimantadin, oszeltamivir, remdesivir) és szükség esetén a létfentartást légzéstámogatással segítik. Ha a koronavírusfertőzés az alsó légutakra terjed ki, akkor elsősorban a tüdő parenchymáját érinti, ideértve az alveoláris tereket és az intersticiális szöveteket. ## Fő formái A betegség kiterjedésétől függően az orvostudomány megkülönbözteti a lebenyes (lobáris) és a bronchopneumóniát, vagyis a gócos tüdőgyulladást. A lobáris pneumóniában egy vagy több teljes tüdőlebeny, esetleg csak egy tüdőszegmentum érintett. A gyulladásos területen a léghólyagocskák (alveolusok) folyadékkal, úgynevezett gyulladásos izzadmánnyal (exudatummal) telnek meg. A gyulladás és sejtelhalás megszünteti azt a felületet, ahol a tüdőben az oxigén és a szén-dioxid cseréje megtörténik. A gyulladás által a tüdőlebeny mind nagyobb területe válhat érintetté, sőt a betegség nem ritkán több tüdőlebenyre kiterjed, illetve átterjed a másik oldali tüdőfélre is. A gyulladásos folyamatok általában ráterjedhetnek a tüdőt befedő mellhártyára is, mellhártyagyulladást és néha hallgatózási tünetként krepitációt (crepitatio) okozva. A bronchopneumonia ezzel szemben a páros szerv összes légutait érinti, vagyis a teljes tüdőt. A tüdőgyulladás kialakulási mechanizmusai alapján elkülönítendők az elsődleges (primer) és a másodlagos (szekunder) pneumóniák. Elsődleges tüdőgyulladás ép tüdőben keletkezik, és legtöbbször vírusok okozzák, míg a szekunder pneumónia már valamilyen meglévő (akár tüdő-)betegség talaján fejlődik ki. A szekunder tüdőgyulladás az évente visszatérő influenzajárványok leggyakoribb szövődménye is. A baktériumok könnyű behatolását a kórokozók belégzése és a légúti hám sérülései teszik lehetővé. ## Tünetek A fertőző tüdőgyulladásos egyénekre jellemző a váladékos köhögés, a láz, amelyet hidegrázás, nehézlégzés, belégzéskor jelentkező szúró vagy nyilalló mellkasi fájdalom és szapora légzés egészít ki. Jellemző tünet még a mély levegővételre, köhögésre fokozódó oldalszúrás, gyors, nehéz vagy fájdalmas légzés, légszomj. Az időseknél a legfeltűnőbb tünet a zavartság. Az öt év alatti gyermekek körében jellemző tünet a láz, a köhögés és a kapkodó vagy nehézlégzés. A láz nem sajátos tünete a tüdőgyulladásnak, mert sok más gyakori betegségnél is előfordul, ugyanakkor az is megtörténhet, hogy súlyos tüdőgyulladás vagy például alultápláltság esetén nem is jelentkezik. A belázasodás idején jelentkezhet hidegrázás, köhögés, majd köpet ürítése, fokozott izzadás. A két hónaposnál kisebb gyermekek esetében köhögés gyakran nem lép fel. A súlyosabb tünetek közé tartozik a kékes színű bőr (cianózis), a szomjúságérzés csökkenése, a rángógörcs, a visszatérő hányás, a szélsőséges (nagyon magas vagy alacsony) testhőmérséklet és a zavart tudati állapot. A tüdőgyulladásos beteg általában igen fáradt, levert, közérzete általában rossz, bár ez utóbbi nem feltétlenül szabályszerű, egyes esetekben még bizonyos eufória is jelentkezhet. Súlyos formájában szapora pulzus, felületes, kapkodó légzés, szederjes nyálkahártyák, alacsony vérnyomás jelentkezik. A betegség – súlyossági fokától függően – nagyon megterheli elsősorban a vérkeringést és a légzést, de alapjában az egész szervezetet, amihez jön még a baktériumtoxinok károsító hatása. Az antibiotikumok előtti időkben igen súlyos, közvetlen halálveszéllyel járó betegségnek számított. Az antibiotikumos kezelés – és más beavatkozási lehetőségek – sokat javítottak a helyzeten. Az utóbbi időben kialakuló antibiotikumokra rezisztens baktérium-törzsek elterjedése azonban újabb problémákat vet fel. Kisgyermekeknél és idős, leromlott szervezetű pácienseknél ma is súlyos, életveszélyes kórkép. A bakteriális és vírusos tüdőgyulladás tünetei általában hasonlóak. Egyes kiváltó okaira klasszikus, de nem specifikus klinikai jellegzetességek utalnak. A Legionella baktérium okozta tüdőgyulladás hasfájással, hasmenéssel vagy zavart állapottal járhat, míg a Pneumococcus baktérium okozta tüdőgyulladás barnás színű köpettel, a Klebsiella baktérium okozta tüdőgyulladás pedig véres, gyakran „ribizlizseléhez” hasonló köpettel jár. A haemoptysisként ismert véres köpet azonban tuberkulózis, Gram-negatív tüdőgyulladás és tüdőtályog esetén is előfordulhat, valamint akut bronchitis esetében is gyakori. A Mycoplasma okozta tüdőgyulladáshoz a nyaki nyirokcsomó-duzzanat, ízületi fájdalom vagy középfülgyulladás társulhat. A vírusos tüdőgyulladás esetében gyakoribb az asztmás légzés, mint a bakteriális tüdőgyulladás esetében. A tüdőgyulladás esetenként nehezen diagnosztizálható, mivel csak egy-két nem specifikus tünet utal rá. Elhúzódó köhögéssel és elesettséggel vagy étvágytalansággal járó állapot esetén ezért érdemes lehet tüdőgyulladásra gondolni, és szakorvoshoz fordulni, mivel az atípusos tüdőgyulladást pont ezek a nem specifikus szimptómák jellemzik. Tüdőgyulladásra lehet gyanakodni akkor is, ha a tüdő felett hóropogásra, szörtyögésre emlékeztető hang hallható, a normál légzési hangok pedig gyengék. A vérképben többnyire jelentősen megemelkedik a fehérvérsejtek száma. Biztos kórismét (orvosi diagnózist) a mellkas röntgenfelvétele, illetve a köpetből kitenyésztett kórokozók adhatnak. ## Kiváltó okok A tüdőgyulladást elsősorban bakteriális vagy vírusos fertőzés okozza, ritkábban gombák és paraziták. Bár több mint száz kórokozót azonosítottak, az esetek többségéért csak néhányuk tehető felelőssé. A gyermekkori tüdőgyulladások akár 45%-a és a felnőttkori tüdőgyulladások 15%-a kevert, bakteriális és vírusos eredetű, az eseteknek közel felében pedig a gondos vizsgálat ellenére sem izolálható a kórokozó. A tüdőgyulladás szót néha tágabb értelemben használják bármilyen betegségre, amely a tüdő gyulladásával jár (ezt okozhatja például autoimmun betegség, vegyi égési sérülés vagy gyógyszermellékhatás); bár az ilyen gyulladást helyesebben pneumonitisnek nevezik. A kórokozókat régebben a feltételezett megjelenésük szerinti „típusosra" és „atípusosra" osztották fel. Mivel ezt a megkülönböztetést nem támasztották alá bizonyítékokkal, ma már jelentőségét vesztette. A tüdőgyulladásra hajlamosító betegségek és kockázati tényezők közé tartozik a dohányzás, az immunhiányos állapot, az alkoholizmus, a krónikus obstruktív légúti betegség, a krónikus vesebetegség és a májbetegség. A savtermelést csökkentő gyógyszerek – mint például a protonpumpa-gátlók vagy a H2 receptor blokkolók – használata növeli a tüdőgyulladás kockázatát. Az idős kor szintén növeli a tüdőgyulladásra való hajlamot. ### Baktériumok A közösségben szerzett tüdőgyulladást (Community-Acquired Penumonia, CAP) leggyakrabban baktériumok okozzák, az esetek közel 50%-ában a Streptococcus pneumoniae baktériumot izolálták. Más gyakran izolált baktériumok: Haemophilus influenzae 20%, Chlamydophila pneumoniae 13% és Mycoplasma pneumoniae az esetek 3%-ában; Staphylococcus aureus; Moraxella catarrhalis; Legionella pneumophila és Gram-negatív bacillusok. Egyre gyakoribb a fenti kórokozók gyógyszereknek ellenálló, úgynevezett rezisztens változata, mint például az antibiotikum-rezisztens Streptococcus pneumoniae (drug-resistant Spretococcus pneumoniae, DRSP) és a meticillin-rezisztens Staphylococcus aureus (methicillin-resistant Staphylococcus aureus, MRSA). A kockázati tényezők jelenléte elősegíti a kórokozók elszaporodását. Összefüggés mutatkozik az alkoholizmus és a Streptococcus pneumoniae, az anaerob kórokozók és a Mycobacterium tuberculosis elszaporodása között; a dohányzás elősegíti a Streptococcus pneumoniae, a Haemophilus influenzae, a Moraxella catarrhalis és a Legionella pneumophila fertőzését. A madarakkal való kontaktus a Chlamydia psittacival, a háziállatokkal való kontaktus a Coxiella burnettivel, a gyomortartalom aspiratiója az anaerob kórokozókkal, a cisztás fibrózis pedig a Pseudomonas aeruginosaval és a Staphylococcus aureusszal függ össze. A Streptococcus pneumoniae gyakoribb télen, és azoknál kell erre gondolni, akik nagy mennyiségű anaerob kórokozót aspiráltak. ### Vírusok Felnőtteknél a tüdőgyulladásos esetek egyharmadát, gyermekeknél az esetek 15%-át okozzák vírusok. Ezek közül a leggyakoribbak a következő kórokozók: rhinovírusok, koronavírusok, influenzavírus, légúti syncytialis vírus (RSV), adenovírus és parainfluenza vírus. A Herpes simplex vírus ritkán okoz tüdőgyulladást, ez alól kivételt képeznek az újszülöttek, a rákosok, azok, akik szervátültetésen estek át és a súlyos égési sérültek. Akik szervátültetésen estek át, vagy akik más okból immunhiányosak, nagy százalékban kapják el a cytomegalovírus okozta tüdőgyulladást. A vírusfertőzöttek felülfertőződhetnek Streptococcus pneumoniae, Staphylococcus aureus vagy Haemophilus influenzae baktériummal, főleg akkor, ha egyéb egészségi problémájuk is van. Az év különböző időszakaiban különböző vírusok kerülnek túlsúlyba, például az influenzaszezonban a vírusos megbetegedések több mint felét az influenzavírus okozhatja. Ritkán más vírusos járvány is felütheti a fejét, mint például hantavírus és a humán koronavírusok okozta járványok. ### Gombák A gombás eredetű tüdőgyulladás nem gyakori, inkább azoknál fordul elő, akiknek AIDS, immunszuppresszív gyógyszerek vagy más betegségek miatt legyengült az immunrendszerük. A leggyakoribb kórokozók: Histoplasma capsulatum, blastomycosis, Cryptococcus neoformans, Pneumocystis jiroveci és Coccidioides immitis. A Mississippi folyó öblében a histoplasmosis, az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén pedig a coccidioidomycosis a leggyakoribb. A 20. század második felében az utazások számának és az immunszuppresszív kezelésben részesülők arányának növekedése miatt az esetek száma megszaporodott. ### Paraziták A tüdőt sokféle parazita támadhatja meg, többek közt a Toxoplasma gondii, a Strongyloides stercoralis, az Ascaris lumbricoides és a Plasmodium malariae. Ezek az élősködők rendszerint a bőrrel közvetlenül érintkezve, szájon keresztül vagy egy rovar közvetítésével kerülnek az emberi szervezetbe. A Paragonimus westermani kivételével a paraziták többsége elsősorban nem a tüdőt támadja meg, de a szervezet egyéb területei után a tüdőt károsítja leggyakrabban. Egyes paraziták – főként azok, amelyek az Ascaris és a Strongyloides fajhoz tartoznak – súlyos eosinophil reakciót váltanak ki, ami eosinophil tüdőgyulladáshoz vezethet. Más fertőzések, például a malária esetében, a tüdő megbetegedését elsősorban a citokin által okozott szisztémás gyulladás okozza. A fejlett országokban ilyen fertőzések inkább azoknál fordulnak elő, akik külföldi útról térnek haza, vagy a bevándorlóknál. Összességében ezek a fertőzések elsősorban az immunhiányosokra jellemzőek. ### Idiopátiás tüdőgyulladás Az idiopátiás interstitialis (szövetközi) vagy nem fertőző tüdőgyulladást a diffúz tüdőbetegségek csoportjába sorolják. Ezek közé tartozik a diffúz alveoláris károsodás, a szervülő tüdőgyulladás, a nem specifikus interstitialis tüdőgyulladás, a lymphocytás interstitialis tüdőgyulladás, a desquamatív (hámlasztó) interstitialis tüdőgyulladás, a respiratoricus bronchiolitishez társuló interstitialis tüdőbetegség és a szokványos interstitialis tüdőgyulladás. ## Kórélettan A tüdőgyulladás gyakran felső légúti fertőzéssel kezdődik, ami aztán átterjed a légutak alsó szakaszára. ### Vírusos A vírusok többféleképpen juthatnak a tüdőbe. A légzőszervi óriássejtes vírus rendszerint úgy terjed, hogy egy fertőzött tárgy érintését közvetlenül követi a szem vagy az orr (nyálkahártyájának) érintése. Egyéb vírusos fertőzés akkor fordul elő, amikor levegő útján terjedő fertőzött cseppecskéket a szájon, vagy az orron át belélegzik. A felső légutakba jutott vírusok utat találhatnak a tüdőbe, ahol megtámadják a légutakat bélelő sejteket, az alveolusokat (léghólyagocskákat), vagy a tüdő parenchymáját. Egyes vírusok – például a kanyaró és a herpes simplex – a véráramon keresztül érhetik el a tüdőt. A tüdő megtámadása a sejtek változó mértékű elhalásához vezethet. Az immunrendszer fertőzésre adott válaszreakciója során a tüdő további károsodása is előfordulhat. A gyulladást elsősorban a fehérvérsejtek főként a mononukleáris sejtek – idézik elő. A tüdő károsítása mellett sok vírus egyéb szerveket is érinthet, és így további testfunkciókat is megzavarhat. A vírusok ezen túlmenően fogékonyabbá teszik a szervezetet bakteriális fertőzésekre; ily módon egyidejűleg bakteriális tüdőgyulladás is felléphet (társbetegség). ### Bakteriális A baktériumok többnyire a torokban és az orrban található organizmusok kisebb mennyiségének belélegzése útján jutnak a tüdőbe. Az átlag népesség felénél előfordul alvás közben ilyen kisebb mennyiségű belélegzés (aspiratio). Bár a torokban mindig jelen vannak baktériumok, a potenciálisan fertőző baktériumok csak időnként és csak bizonyos körülmények mellett élnek ott. A baktériumtípusok közül csak néhány jut a tüdőbe fertőzött, levegő útján terjedő cseppecskék útján, mint például a Mycobacterium tuberculosis és a Legionella pneumophila. Baktériumok a véráram útján is terjedhetnek. Miután a tüdőbe jutottak, a baktériumok megtámadhatják a sejtek és alveolusok közötti területeket, ahol a macrophagok és a neutrophilek (védekező fehérvérsejtek) megkísérlik semlegesíteni a baktériumokat. A neutrophilek ezen kívül citokineket (hormonhatású fehérjéket) termelnek, ezzel előidézve az immunrendszer általános aktiválását. Mindez lázat, hidegrázást és fáradtságérzetet okoz, amelyek a bakteriális eredetű tüdőgyulladás gyakori velejárói. A neutrophilek, baktériumok és a környező vérerekből eredő folyadék megtelíti az alveolusokat, és így alakul ki a mellkas-röntgenfelvételen látható folyadékgyülem. ## Diagnosztika A tüdőgyulladást rendszerint a fizikai jellemzők és a mellkasröntgen együttes értelmezése alapján diagnosztizálják. A betegséget kiváltó kórokozót azonban nehéz meghatározni, mivel nincs olyan teszt, amellyel egyértelműen megállapítható lenne, hogy a betegség bakteriális eredetű vagy sem. Az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint gyermekeknél a tüdőgyulladás megállapítása klinikailag köhögés vagy nehézkes és szapora légzés, mellkasi behúzódás vagy csökkent mértékű tudatállapot jelenléte alapján történik. Szapora légzési sebességről beszélünk, ha a percenkénti légzésszám 2 hónaposnál fiatalabb csecsemőknél 60 felett van, 2 hónapos és 1 éves kor közötti csecsemőknél 50 felett, illetve az 1 és 5 éves kor közötti gyermekeknél 40 felett. Pontosabb lehet a diagnózis a gyermekek esetében, ha a mellkasi zörejek sztetoszkópos meghallgatásán túl a fokozott légzésszámot és a gyengült mellkasi behúzódásokat is tekintetbe veszik. Felnőtteknél enyhébb esetekben többnyire nincs szükség kivizsgálásra: a tüdőgyulladás kockázata igen alacsony, ha az összes életjel és a mellkas meghallgatása (auscultatio) normális eredményeket ad. A kórházi kezelésre szoruló betegek esetében pulzus-oximetria, mellkas-röntgenfelvétel és vérvizsgálat – többek között teljes sejtszámlálás, szérum elektrolit értékek, C-reaktív protein szint és esetleg a májfunkció ellenőrzése – javallott. Az influenzás jellegű megbetegedések diagnosztizálása történhet a tünetek alapján, ám az influenza-fertőzés diagnózisának megerősítéséhez további vizsgálatok szükségesek. Így a kezelést gyakran influenza gyorstesztre alapozzák, illetve arra, hogy vannak-e influenzás megbetegedések a közösségben. ### Fizikális vizsgálat A fizikális vizsgálat néha alacsony vérnyomást, magas szívritmusszámot vagy alacsony oxigénszaturációt derít fel. A légzésszám meghaladhatja a normál értéket, és ez már a többi tünet jelentkezése előtt néhány nappal is észlelhető. Előfordulhat, hogy a mellkas vizsgálata nem tár fel rendellenességet, viszont az érintett oldalon a mellkastérfogat csökkenésére hívja fel a figyelmet. A gyulladásos tüdőből közvetített nagylégúti érdes légzési hangok elnevezése hörgős légzés, és ez sztetoszkóp segítségével hallható a mellkas meghallgatása során. Belégzéskor ropogásra, szörtyögésre emlékeztető hang (szörtyzörej) hallható az érintett területen. A tüdő problémás területén a kopogtatás hangja tompább, rezonanciája pedig fokozott helyett inkább csökkent értékű lehet. Ennek alapján különböztethető meg a tüdőgyulladás és a mellüregi folyadékképződés. ### Képalkotás A diagnózis felállításához gyakran használt a mellkasröntgen. Enyhébb esetekben csak akkor van szükség képalkotásra, ha fennáll a komplikáció veszélye, a kezelés ellenére nincs javulás, vagy a kiváltó ok bizonytalan. Ha a betegség annyira súlyos, hogy kórházi kezelést tesz indokolttá, ajánlatos mellkas-röntgen felvételt készíteni. A betegség súlyossága nem mindig áll összhangban a röntgen által feltárt megállapításokkal, és azok nem támasztják alá kellő megbízhatósággal, hogy a fertőzés bakteriális vagy vírusos eredetű. A tüdőgyulladás besorolása a röntgenfelvételek alapján lehet lobaris pneumonia (lebenyes tüdőgyulladás), bronchopneumonia (gócos tüdőgyulladás) és interstitialis pneumonia (szövetközi tüdőgyulladás). A bakteriális, közösségi eredetű tüdőgyulladásnál jellemzően folyadékgyülem mutatkozik a tüdő egyik lebenyében, ezt nevezik lobaris pneumóniának. A röntgen megállapításai azonban változóak lehetnek, és a tüdőgyulladás más típusainál gyakran elfordulhat, hogy egyéb jellemző képleteket találunk. Aspiratios tüdőgyulladás jelenlétére utalhatnak a mindkét oldali homályos foltok, főként a tüdő alsó részén és jobb oldalán. A vírusos tüdőgyulladás röntgenfelvételei mutathatnak normális képet, túlzott felfúvódást, mutathatnak foltos területeket mindkét oldalon, illetve a bakteriális tüdőgyulladáshoz hasonlóan lebenyi folyadékgyülemet. A radiológiai megállapítások nem mindig mutathatók ki a betegség korai szakaszában, különösen kiszáradás esetén; illetve nehezen értelmezhetőek azoknál, akik elhízottak vagy volt már korábban tüdőt érintő megbetegedésük. A CT-felvétel további információval szolgálhat a nehezen meghatározható esetekben. ### Mikrobiológia A közösségben kezelt betegeknél a kórokozó meghatározása nem költséghatékony, és a kezelésen rendszerint nem változtat. Azoknál, akik nem reagálnak a kezelésre, megfontolandó a köpettenyészet, és tenyészet javasolt azoknál, akiknél mycobaktériumos gümőkór nyomán krónikus, váladékos köhögés jelentkezik. Egyéb meghatározott organizmusokra irányuló vizsgálat közegészségügyi szempontból indokolt lehet járványok kitörésekor. A súlyos megbetegedés miatt kórházban kezelt betegeknél egyaránt ajánlott a vértenyészet és a vizelet vizsgálata Legionella és Streptococcus antigének jelenlétét illetően. A vírusos fertőzések kimutatásának módszerei többek között a vírus vagy antigénjei azonosítása tenyészet vagy polimeráz-láncreakció (PCR) alkalmazásával. A kórokozót rutin mikrobiológiai vizsgálatokkal az esetek mindössze 15%-ában sikerül meghatározni. ### Osztályozás Pneumonitis a tüdő gyulladására utal; a pneumónia pedig a pneumonitisre, többnyire fertőzés következtében, de néha nem fertőző formában is. Az utóbbi esetben további jellemző a pulmonáris folyadékgyülem. A pneumóniát leggyakrabban annak alapján sorolják be, hogy hol és hogyan szerezte be a beteg: közösségben szerzett, aspiratio útján szerzett, egészségügyi ellátással összefüggő, kórházban szerzett, és lélegeztetővel összefüggő tüdőgyulladás. Besorolása történhet továbbá annak alapján is, hogy a tüdő mely területét érinti: lebenyre kiterjedő pneumónia, hörgőkre kiterjedő pneumónia és akut interstitialis (vérerekre kiterjedő) pneumónia. A besorolás történhet a kórokozó organizmus alapján is. Gyermekeknél a tüdőgyulladás a tünetek és azok súlyossága alapján is osztályozható: nem súlyos, súlyos és nagyon súlyos esetekre. ### Differenciáldiagnózis Számos betegség jelentkezhet a tüdőgyulladáséhoz hasonló tünetekkel, mint például az idült obstruktív tüdőbetegség (COPD), asztma, tüdővizenyő, hörgőtágulat, tüdőrák, és tüdőembólia. A tüdőgyulladással ellentétben az asztma és a COPD jellemzően zihálással jelentkezik, a tüdővizenyő rendellenes elektrokardiogrammal, a rák és a hörgőtágulat tartós köhögéssel, a tüdőembólia pedig heveny mellkasi fájdalommal és nehézlégzéssel. ## Megelőzés A megelőzési módszerek közé tartozik többek között a védőoltás, a környezeti intézkedések és más egészségi problémák kezelése. A szakemberek meglátása szerint a gyermekek körében 400 ezerrel lenne csökkenthető a halálozások száma, ha megfelelő megelőző intézkedéseket vezetnének be világszerte, és további 600 000 gyermekkori haláleset lenne elkerülhető, ha a megfelelő kezelés a világon mindenütt elérhető lenne. ### Védőoltás A tüdőgyulladás egyes bakteriális és vírusos formái védőoltással mind a gyermekek, mind a felnőttek körében megelőzhetők. Az influenza elleni védőoltások mérsékelten hatékonyak az influenzavírus A és B típusa ellen. Az amerikai járványügyi hivatal Center for Disease Control and Prevention (CDC) szerint 6 hónapos kor felett mindenkinek évente ajánlott a védőoltás. Az egészségügyben dolgozók beoltásával csökkenthető a vírusos tüdőgyulladás kockázata az általuk gondozott betegek körében. Influenzajárvány kitörésekor a gyógyszeres kezelés – például amantadin vagy rimantadine adása - segíthet a betegség megelőzésében. A zanamivir és az oszeltamivir hatásossága nem ismert, mivel az oseltamivirt gyártó cég nem hajlandó nyilvánosságra hozni a független elemzéshez szükséges vizsgálati eredményeket. A Haemophilus influenzae és a Streptococcus pneumoniae elleni védőoltások használatát kellő bizonyítékok támasztják alá. A gyermekek beoltása Streptococcus pneumoniae ellen csökkenti a felnőtt megbetegedések számát, mivel sok felnőtt gyermekektől fertőződik meg. Létezik Streptococcus pneumoniae védőoltás felnőttek számára is, amely csökkenti az invazív pneumococcusos megbetegedések kockázatát. Egyéb védőoltások, amelyek védelmet nyújtanak tüdőgyulladás ellen (többek között): szamárköhögés, bárányhimlő, és kanyaró. ### Egyéb Egyaránt javasolt a dohányzásról való leszokás és a beltéri levegőszennyezés (mint például beltéri trágya- és fatüzelésű tűzhelyen való főzés) csökkentése. A dohányzás a legmeghatározóbb kockázati tényező, amely pneumococcusos tüdőgyulladást okoz az egyébként egészséges felnőttekben. A kézmosás és ruhaujjba történő köhögés is hatékony megelőzési módszerek lehetnek. Az orvosi maszk betegek általi viselése is megelőzheti a betegséget. A mögöttes betegségek (mint a HIV/AIDS, cukorbetegség, és alultápláltság) megfelelő kezelése is csökkentheti a tüdőgyulladás kockázatát. A 6 hónaposnál fiatalabb gyermekek körében a kizárólagos szoptatás csökkenti mind a betegség kockázatát, mind a lefolyás súlyosságát. A HIV/AIDS-fertőzötteknél és azon egyéneknél, akik CD4 sejtszáma 200-nál alacsonyabb, a trimetoprim-szulfametoxazol antibiotikum használata csökkenti a Pneumocystis tüdőgyulladás kockázatát, és hasznosnak bizonyulhat a betegség megelőzésében más immunkárosodott – nem HIV – betegek körében is. Terhes nők szűrése Streptococcus B csoporthoz tartozó baktériumokra és Chlamydia trachomatisra, valamint a szükség szerinti antibiotikumos kezelés csökkenti a tüdőgyulladás előfordulási gyakoriságát az újszülöttek körében, és hatékony lehet a HIV-fertőzés anyáról gyermekre történő átvitelének megelőzése is. A meconiumos magzatvízben született csecsemők szájának és torkának szívása nem csökkenti az aspirációs tüdőgyulladás előfordulási gyakoriságát, és káros is lehet, ezért ez az eljárás nem javasolt az esetek nagy részében. Legyengült idősek körében a megfelelő szájhigiénia csökkentheti az aspirációs tüdőgyulladás veszélyét. ## Kezelése A tüdőgyulladás kezelésében fontos az ágynyugalom, a lázcsillapítás, a köhögéskor jelentkező köpet kiköpése, kihányása és a bő folyadékbevitel. A köhögést nem szabad teljesen megszüntetni, mert az hozzájárul a tüdő tisztulásához. Általában szájon át szedett antibiotikum, egyszerű fájdalomcsillapítás és rendszeres folyadékbevitel elegendő a teljes gyógyuláshoz. Magasabb szintű ápolásra lehet szükség további betegség egyidejű fennállása, légzési nehézségek és előrehaladott életkor esetén. Ha a tünetek súlyosbodnak, és a tüdőgyulladás nem javul otthoni kezeléssel, vagy komplikációk lépnek fel, kórházi ápolásra lehet szükség. A gyermekek körülbelül 7–13%-a világszerte kórházi kezelésre szorul, míg a fejlett világban a felnőttek 22–42%-a kerül kórházba közösségben szerzett tüdőgyulladással. A CURB-65 (jobbra ZULV-65) pontozás hasznos segítség a felnőtt betegek beutalásáról való döntésben. Ha a pontszám 0 vagy 1, a beteg általában sikeresen kezelhető otthon, ha 2, rövid kórházi tartózkodásra vagy közeli megfigyelésre van szükség, ha pedig a pontszám 3 és 5 között van, kórházi ápolás javasolt. Gyermekek esetében a respirációs distressz illetve 90% alatti oxigénszaturáció kórházi kezelést tesz indokolttá. A légzési fizioterápia hasznossága a tüdőgyulladás kezelésében még nem bizonyított. A nem invazív lélegeztetés hasznos lehet az intenzív osztályon ápolt betegek körében. A recept nélkül kapható köhögéscsillapítók használata nem bizonyult hatékonynak, mint ahogy a cink használata gyermekek számára sem. A köptetők hatékonyságának megállapításához nincs elég bizonyíték. ### Bakteriális tüdőgyulladás Antibiotikumok alkalmazása elősegíti a baktérium okozta tüdőgyulladás gyógyítását. Az antibiotikum kiválasztása kezdetben a beteg jellemzői alapján történik: életkor, egészségi állapot és a fertőzés kialakulásának helye. Az Egyesült Királyságban az amoxicillinnel történő empirikus kezelés javasolt a közösségben szerzett tüdőgyulladás elsődleges kezelésére, illetve doxiciklin vagy klaritromicin is adható. Észak-Amerikában, ahol a közösségben szerzett tüdőgyulladás „atipikus” formája gyakoribb, a makrolid antibiotikumok (mint például azitromicin vagy eritromicin) és a doxiciklin felváltotta az amoxicillint a felnőtt járóbetegek kezdő antibiotikumaként. Enyhe vagy mérsékelt tünetekkel jelentkező gyermekek körében az amoxicillin továbbra is az elsődleges gyógyszer. A fluorokinolon használata komplikációmentes esetekben nem javasolt a mellékhatások és a rezisztencia kialakulásának elkerülése végett, mivel nem jár fokozottabb klinikai előnyökkel. A kezelés időtartama hagyományosan hét és tíz nap közötti, de egyre több bizonyíték támasztja alá, hogy a rövidebb (három és öt nap közötti) kúra is hasonlóan hatékony. A kórházban szerzett tüdőgyulladás kezelésére harmadik és negyedik generációs cephalosporin, karbapenem, fluorokinolon, aminoglikozid, és vankomicin javasolt. Ezeket az antibiotikumokat rendszerint kombinálva, intravénásan adják. A kórházban kezelt betegek több mint 90%-a javul a kezdeti antibiotikumok hatására. ### Vírusos tüdőgyulladás Az influenzavírus A és B típusa által okozott vírusos tüdőgyulladás kezelhető neuraminidáz inhibitorral. Nincs olyan antivirális szer, amely kifejezetten javasolható a közösségben szerzett tüdőgyulladás más vírus (például SARS-koronavírus, adenovírus, hantavírus, vagy parainfluenza vírus) által okozott változataira. Az A típusú influenza rimantadinnal vagy amantadinnal kezelhető, míg az A vagy B típusú influenza oszeltamivirrel, zanamivirrel vagy peramivirrel kezelhető. Ezek akkor a leghasznosabbak, ha a tünetek megjelenésétől számítva 48 órán belül megkezdik az alkalmazásukat. Az A típusú influenza H5N1 – vagy más néven madárinfluenza – altípusának több törzse mutat rezisztenciát rimantadinnal és amantadinnal szemben. Egyes szakértők javasolják antibiotikum használatát vírusos tüdőgyulladás esetén is, mivel nem zárható ki a szövődményt okozó bakteriális fertőzés. A British Thoracic Society (Brit Tüdőgyógyász Társaság) szerint az antibiotikumos kezelés enyhe lefolyású betegség esetén nem javasolt. A kortikoszteroidok használata vitatott. ### Aspirációs pneumónia Az aspirációs tüdőgyulladást általában konzervatívan kezelik olyan antibiotikumok használatával, amelyek csak aspirációs tüdőgyulladás esetében haználatosak. Az antibiotikum kiválasztása több tényezőtől függ, mint a legvalószínűbb kórokozó vagy hogy a tüdőgyulladás közösségben vagy kórházban szerzett-e. Gyakran klindamicinnel, béta-laktám antibiotikum és metronidazol kombinációjával vagy aminoglikoziddal kezelik. Kortikoszteroidokat is alkalmaznak néha aspirációs pneumónia esetén, de ennek hatékonyságát nem támasztja alá elegendő bizonyíték. ## Prognózis Kezeléssel a legtöbb bakteriális tüdőgyulladás stabilizálható 3–6 nap alatt. Gyakran eltart néhány hétig, amíg minden tünet megszűnik. Négy hét elteltével a tüdőröntgen általában negatív, és a halálozási arány alacsony (kevesebb mint 1%). Idősek illetve más tüdőbetegségben is szenvedők esetében a lábadozás több mint 12 hétig is eltarthat. Azok között, akik kórházi kezelésre szorulnak, a halálozási arány 10% körüli, míg az intenzív ápolásra szorulóknál akár 30-50% is lehet. A tüdőgyulladás a leggyakoribb kórházban szerzett fertőzés, amely halálhoz vezet. Az antibiotikumok bevezetése előtt a halálozási arány jellemzően 30% volt a kórházban kezelt tüdőgyulladásos betegek között. Szövődmények különösen az idősek körében, és olyan betegeknél fordulnak elő, akiknek más mögöttes betegségei is vannak. Ezek többek között a következők lehetnek: gennygyülem, tüdőtályog, bronchiolitis obliterans, akut respirációs distressz szindróma, szepszis és a mögöttes egészségi problémák rosszabbodása. ### Klinikai előrejelzés szabályai A klinikai előrejelzés szabályait azért hozták létre, hogy objektívebb előrejelzést tudjanak nyújtani a tüdőgyulladás kimenetelét illetően. Ezeket a szabályokat gyakran annak eldöntésére használják, hogy a beteget szükséges-e kórházba utalni. - Pneumónia súlyossági index (vagy PSI pontozás) - CURB-65 pontozás (feljebb ZULV-65), amely a tünetek súlyosságát, a mögöttes betegségeket és az életkort is figyelembe veszi ### Mellüregi folyadékgyülem, empiéma és tályog A tüdőgyulladás során mellüregi folyadékgyülem alakulhat ki a tüdőt körülvevő térben. Előfordul, hogy ezt a folyadékot mikroorganizmusok fertőzik meg, és a mellüregben gennygyülemet (empiémát) okoznak. Az empiéma és a gyakrabban előforduló, a tüdőgyulladáshoz társuló folyadékgyülem megkülönböztetése céljából a folyadékból tűvel mintát vesznek (mellkascsapolás), és megvizsgálják. Amennyiben a vizsgálat empiéma jelenlétét bizonyítja, a folyadék teljes lecsapolására kerül sor, amelyhez gyakran lecsapoló katéter használata szükséges. Súlyos gennygyülem esetén sebészeti beavatkozás is indokolt lehet. Ha a fertőzött folyadékot nem távolítjuk el, akkor a fertőzés fennmaradhat, mivel az antibiotikumok nem hatolnak át jól a pleuralis üregen. Amennyiben a folyadék sterilnek bizonyul, akkor csak abban az esetben szükséges a lecsapolása, ha kóros tüneteket produkál, vagy ha nem szívódik fel magától. Ritkábban előfordul, hogy a tüdőben található baktériumok kisebb fertőzött folyadékgyülemet okoznak, amelyet tüdőtályognak nevezünk. A tüdőtályog mellkasröntgennel rendszerint kimutatható, de gyakran előfordul, hogy a diagnózis megerősítéséhez mellkasi CT vizsgálat szükséges. Tályog jellemzően az aspirációs tüdőgyulladás esetén jelentkezik, és gyakran többféle típusú baktériumot is tartalmaz. A hosszú távú antibiotikumos kezelés rendszerint megfelelő a tüdőtályog kezelésére, de néha előfordul, hogy a tályogot sebész vagy radiológus segítségével kell eltávolítani. ### Légzési és keringési elégtelenség A tüdőgyulladás légzési elégtelenséget okozhat, mivel heveny légzési elégtelenséget (ARDS) válthat ki, a fertőzés és a fertőzés által kiváltott gyulladásos reakció kombinációjának következtében. A tüdő gyorsan megtelik vízzel és feszessé válik. Ez a feszesség, amelyhez az alveoláris folyadék felgyülemlése miatt még súlyos oxigén kiválasztási nehézség is társul, szükségessé teszi a gépi lélegeztetést a beteg életben tartása érdekében. A tüdőgyulladás lehetséges komplikációja még a szepszis, de az többnyire inkább a gyenge immunitással rendelkező vagy a hypospleniában szenvedő betegekre jellemző. A leggyakrabban előforduló kórokozók közé tartozik a Streptococcus pneumoniae, a Haemophilus influenzae és a Klebsiella pneumoniae. A tünetek egyéb kiváltó oka lehet még a szívinfarktus vagy a tüdőembólia is. ## Szövődményei Szövődmények különösen az idősek körében és olyan betegeknél fordulnak elő, akiknek más mögöttes betegségei is vannak. Ezek többek között a következők lehetnek: empiéma, tüdőtályog, bronchiolitis obliterans, akut respirációs distressz szindróma, szepszis, tüdő hegesedése, mellhártyagyulladás, keringési elégtelenség, ödéma és a mögöttes egészségügyi problémák rosszabbodása. ## Epidemiológia A tüdőgyulladás általánosan előforduló betegség, ami megközelítőleg 450 millió embert érint évente, és a világ minden táján előfordul. Az egyik vezető halálozási ok valamennyi korcsoportban, amely 4 millió ember halálát okozza évente (ez a világon az évi teljes halálozásnak 7%-a). A halálozási arány az öt éven aluli gyermekek és a 75 éven felüli időskorúak körében a legmagasabb. A fejlődő világban mintegy ötször gyakoribb az előfordulása mint a fejlett világban. Mintegy 200 millióra tehető a vírusos tüdőgyulladásos esetek száma. Az Amerikai Egyesült Államokban 2009-es adatok szerint a tüdőgyulladás a 8. leggyakoribb haláloknak számított. Magyarországon az 1920-as években még a halálozások közel egynegyede tüdőgyulladás vagy TBC következménye volt. A második világháborút követően 17–18% körül mozgott ez a két betegség. A csökkenés azóta is tart és uniós összehasonlításban a középmezőnybe tartoznak a magyarországi népesség körében 11%-os halálokként előforduló légzőrendszeri betegségek. ### Tüdőgyulladás gyermekeknél 2008-ban megközelítőleg 156 millió gyermek betegedett meg tüdőgyulladásban (151 millióan a fejlődő világban és 5 millióan a fejlett világban). Ez 1,6 millió halálesethez vezetett, azaz 28–34%-át okozta az ötéves kornál fiatalabb gyermekek halálozásának, ebből 95% a fejlődő világban következett be. A betegség által leginkább érintett országok közé tartoznak: India (43 millió), Kína (21 millió) és Pakisztán (10 millió). A tüdőgyulladás a vezető halálok a gyermekeknél az alacsony jövedelmű országokban. Az esetek jelentős része az újszülöttkorra esik. Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization – WHO) becslése szerint minden harmadik újszülött tüdőgyulladásban hal meg. Az esetek fele elvileg megelőzhető volna, mivel azokat olyan baktériumok okozzák, amelyek ellen már hatásos védőoltások (vakcinák) állnak rendelkezésre. ## Történet A tüdőgyulladás az emberiség története során mindig gyakori betegség volt. A tüneteket Hippokratész (kb. i. e. 460–370) így írta le: „A mellhártyalobos tüdőgyulladást és a mellüregi bántalmakat imigyen figyelhetjük meg: Ha a láz heveny, és ha az egyik vagy másik, vagy akár mindkét oldalon fájdalmakat észlelünk, és ha a kilélegzés köhögéssel jár, és ha a kivetett köpetek sárgás vagy fakó színezetűek, avagy azok folyékonyak, tajtékosak, és esetleg vörösesek, vagy a megszokottól bármilyen más módon eltérnek... Amikor a tüdőgyulladás a tetőpontjára ér, a beteg gyógyíthatatlanná válik, hacsak hajtószerekkel meg nem hajtják, és az állapot rosszabbodását jelzi, ha a beteg fullad, és a vizelet híg és bűzös, és ha verejtékezés üt ki a nyakon és fejen, mert az effajta verejték ártalmas, mivel a fulladozás, szortyogás és a betegség heve váltja ki, ahogyan az elhatalmasodik a beteg felett.” Hippokratész maga is úgy beszélt a tüdőgyulladásról, mint olyan betegségről, amit már „a régiek is jól ismertek”. Ezenkívül feljegyezéseket készített empiémák lecsapolásából származó eredményekről is. Maimonidész (i. sz. 1135–1204) az alábbiakat figyelte meg: „A tüdőgyulladáskor elforduló és soha el nem maradó alapvető tünetek a következők: heveny láz, szúró, mellüregi fájdalom az oldalban, gyors, kapkodó lélegzetvételek, szaggatott pulzus és köhögés.” Ez a klinikai leírás meglehetősen hasonló a modern tankönyvekben található leírásokhoz, és jól tükrözi a középkortól a 19. századig terjedő időszak orvosi ismereteinek mélységét. Edwin Klebs volt az első, aki – 1875-ben – megállapította, hogy a tüdőgyulladásban elhunyt emberek légútjai baktériumokat tartalmaznak. A két gyakori bakteriális kórokozó, a Streptococcus pneumoniae és a Klebsiella pneumoniae első azonosítása Carl Friedländer és Albert Fränkel nevéhez fűződik 1882-ben és 1884-ben. Friedländer korai munkásságának részeként bevezette e téren a Gram-festést. Ez az alapvető laboratóriumi teszt a mai napig is használatos a baktériumok azonosítására és osztályozására. Christian Gram 1884-ben megjelent értekezése az eljárás részleteiről segített a két baktérium megkülönböztetésében, és kimutatta, hogy a tüdőgyulladást több mikroorganizmus is okozhatja. A „modern orvoslás atyjaként” is emlegetett William Osler 1918-ban a tüdőgyulladás által okozott halált és egészségkárosodást „az emberi halál kapitányaként” jellemezte, mivel a betegség ebben a korban a tuberkulózist is megelőzte a halálokok sorában. Ezt a kifejezést egyébként John Bunyan használta elsőként a „tüdővész” (tuberkulózis) vonatkozásában. Osler a tüdőgyulladást az „idősek barátjának” is nevezte, mivel a betegség okozta halál gyakran gyors és fájdalommentes volt, szemben sok más, lassúbb lefolyású és nagyobb fájdalommal járó halálos betegséggel. Az 1900-as évek során számos fejlődés volt tapasztalható, amelyek nagyban javították a tüdőgyulladásos esetek gyógyulási esélyeit. A 20. században a penicillin és egyéb antibiotikumok megjelenése, a modern sebészeti technikák kifejlesztése, és az intenzív ápolás az addigra már 30%-os halálozási arányt is elérő tüdőgyulladás áldozatainak számát a fejlett világban rendkívüli mértékben lecsökkentette. 1988-ban bevezették a csecsemők B típusú Haemophilus influenzae elleni védőoltását, amely röviddel ezután az esetek számának jelentős visszaeséséhez vezetett. A felnőttek Streptococcus pneumoniae elleni védőoltása 1977-től kezdődött, míg a gyermekek ugyanezt a védőoltást 2000 óta kapják. Ez hasonló hanyatlást eredményez a betegség kialakulásában. ## Társadalom és kultúra Miután a betegség a fejlődő országokban még mindig súlyos terhet jelent és még a fejlett országokban is viszonylag kevéssé ismert, a világ egészségügyi közössége november 12-ét a tüdőgyulladás világnapjának nyilvánította, annak érdekében, hogy az illetékes döntéshozók és a polgárok megtehessék a megfelelő lépéseket a betegség ellen. A közösségben szerzett tüdőgyulladás globális gazdasági terhei mintegy 17 milliárd dollárra tehetők. ## Fordítás

I. Vilmos angol király

I. Vilmos vagy Hódító Vilmos, Fattyú Vilmos, Normandiai Vilmos (ónormannul Williame; óangolul Willelm, 1028 körül – 1087. szeptember 9.) Anglia első normann királya 1066-tól 1087-ben bekövetkezett haláláig. Vilmos a feleség nélküli I. Róbert normandiai herceg Herleva nevű szeretőjétől született törvénytelen – és egyetlen – fia volt. Hét- vagy nyolcéves korában apja a jeruzsálemi zarándokútja során meghalt, Vilmos pedig Normandia hercege lett, de kiskorúsága és törvénytelen mivolta miatt uralma gyenge volt, a hercegség pedig az anarchia állapotába került. Vilmos egészen nagykorúságáig a főurak közötti hatalmi játszma tárgya volt, de 1047-ben a francia király segítségével sikerült elfojtania az ellene szerveződő lázadást. A hatalom megszilárdítása így is egészen kb. 1060-ig tartott. Ebben a küzdelmében nagy segítséget jelentett számára házassága; az erős flandriai gróf lányát, Matildát vette feleségül. Miután megszilárdította helyzetét, sikerült megszereznie a szomszédos Maine grófságát is. Vilmos nagyapja ugyanaz a II. Richárd herceg volt, mint Hitvalló Eduárd angol király anyai nagybátyja, így amikor az gyermektelenül meghalt, ő is jelentkezett Anglia koronájáért. Eduárd halála után a leghatalmasabb angolszász earlt, Harold Godwinsont koronázták meg, de Vilmoson kívül III. Harald norvég király is magát tartotta az ország jogos uralkodójának. 1066 szeptemberére Vilmos összegyűjtötte seregeit, és hatalmas flottát építtetett, amivel áthajózott a szigetországba. Harold győzelmet aratott a norvég betolakodók ellen, de a normannok ellen vívott hastingsi csatában elesett, így Vilmos maradt az egyetlen jelölt. 1066 karácsonyán Londonban Anglia királyává koronázták. Idejét megosztotta királysága és Normandia között, eközben számos felkelést vert le, amelyek után az angolszász nemesség nagy részét normannra cserélte le. Uralkodása utolsó éveit normandiai nehézségek, idősebbik fiával, Róberttel vívott viszálya és a dán invázió veszélye fémjelezte. 1086-ban összeíratta Anglia valamennyi földbirtokát, és összeállíttatta a Domesday Bookot. Vilmos 1087 szeptemberében egy hadjárat során halt meg. Caenben temették el. Vilmos soha nem próbálta egyetlen birodalommá ötvözni két országát, amelyeket elosztott fiai között: az idősebbik Róbert örökölte Normandiát, Vilmos Rufus pedig Angliát. ## Előzmények A vikingek a 8. század végén kezdték fosztogatni Normandia partjait, 911 után pedig, amikor Együgyű Károly francia király átengedte Rollo viking vezérnek Rouen környékét, a skandinávok megkezdtek betelepülni a régióba. Rouenből és a körülötte fekvő birtokokból alakult ki később a Normandiai Hercegség. A 10. század végén többek között Normandiából indultak azok a viking fosztogatók, akik miatt az angolszász Angol Királyság és a hercegség viszonya megromlott. A helyzetet javítandó, Tanácstalan Æthelred 1002-ben második feleségeként elvette II. Richárd normann herceg nővérét, Emmát. A dán vikingek azonban továbbra is támadásokat intéztek az angolok ellen, és amikor 1013-ban Villásszakállú Svend dán király inváziós hadseregével partraszállt Angliában, Æthelred Richárdhoz menekült. Svend a következő évben meghalt ugyan, de helyét fia, Nagy Knut vette át, aki elűzte az 1016-ban meghalt Æthelred fiait, Eduárdot és Alfrédet; a fiúk anyját, Emmát pedig feleségül vette. Knut 1035-ös halála után az angol korona első feleségétől származó fiára, Nyúllábú Haroldra szállt, míg Dániát Emmától született fia, Hardeknut örökölte. Alfréd 1036-ban Angliába utazott, hogy meglátogassa anyját és talán, hogy támogatottságot szerezzen a trón megszerzésére. Az Angolszász krónika azt írja, hogy Godwin wessexi gróf elfogta Alfrédot és megvakíttatta, a fogságban röviddel ezután meg is halt; mások szerint Harold király ölette meg. Emma Flandriába menekült, és csak akkor tért vissza, amikor Harold 1040-ben meghalt, és Hardeknut örökölte az angol trónt is. Eduárd (aki Hardeknut féltestvére volt) is visszatért Angliába, és Hardeknut 1042 júniusi halála után őt koronázták az ország királyává. ## Ifjúsága thumb\|Falaise vára. A mai épület Vilmos születése után épült Vilmos 1027-ben vagy 1028-ban (a legvalószínűbb, hogy 1028 végén) született a normandiai Falaise-ben. Vilmos I. Róbert normandiai herceg egyetlen (törvénytelen) fia volt (Róbert pedig II. Richárd herceg fia, így Emma királyné Vilmos nagyapjának testvére volt, Eduárd király pedig a másodunokabátyja). Anyja, Herleva Falaise-i Fulbert lánya volt, akinek tímár (esetleg halottbalzsamozó) volt a foglalkozása. A lány feltehetően a hercegi udvartartásban dolgozott, és a herceg szeretője lett. Később férjhez ment Herluin de Conteville-hez, akitől két másik fia (Odo de Bayeux és Robert de Mortain) és egy ismeretlen nevű lánya született. Herleva egyik fivére, Walter Vilmos pártfogója és védelmezője volt, annak kiskorúsága idején. Róbert hercegnek egy másik szeretőjétől született egy Adelaide nevű lánya is. Róbert 1027. augusztus 6-án lett Normandia hercegévé, amikor bátyja, III. Richárd alig egyéves uralkodás után elhunyt. Róbert és a bátyja viszályban állt az örökösödés miatt, és Richárd váratlanul halt meg; emiatt egyes krónikások a testvére meggyilkolásával vádolták a herceget, ám a gyanút nem támasztja alá bizonyíték. Normandia megsínylette az erős központi hatalom hiányát, a nemesek az egyház birtokait fosztogatták, III. Alan bretagne-i herceg pedig hadat üzent, feltehetően azért, hogy elfoglalja a hercegséget. 1031-re Róbertnek sikerült maga mellé állítania a nemességet, akik közül sokan fontos szerepet játszottak Vilmos későbbi életében. A herceg továbbra is befogadta a Normandiában menedéket talált angol királyi sarjakat, Eduárdot és Alfrédot. Egyes utalások szerint Róbert eljegyezte Nagy Knut lányát, de a házasságra nem került sor. Lehetséges, hogy akkor is Vilmos kapta volna a hercegséget, ha Róbertnek törvényes fia születik. Korábban is volt rá precedens Normandiában, hogy ágyasoktól származó fiúk örökölték a trónt. A korabeli oklevelek tanúsága szerint már kisfiúként is Vilmost tekintették Róbert legvalószínűbb örökösének. Róbert 1034-ben úgy döntött, hogy jeruzsálemi zarándokútra indul. Tanácsadói megpróbálták lebeszélni a veszélyes útról, de a herceg 1035 januárjában megeskette vazallusait, hogy hűségesek maradnak fiához, majd útnak indult. Július elején a hazafelé tartó úton Niceában meghalt. ## Normandia hercegeként ### Kezdeti nehézségek thumb\|750px\|Vilmos rokonsága. + jelekkel az őt támogatók, - jelekkel az ellenségei Vilmos trónra lépése nem volt problémamentes, egyrészt fattyú volt, másrészt mindössze hét vagy nyolcéves. Az egyház korabeli álláspontja szerint a házasságon kívüli nemi kapcsolat bűn, ami rávetül az így fogant gyerekekre is, a nemesség egy része azonban ekkor még nem osztotta ezt a nézetet. Száz évvel később, 1135-re a helyzet megváltozott, Vilmos fiának, I. Henriknek csak törvénytelen fiai voltak, őket azonban már nem fogadták el a trón örököseként. A kiskorú Vilmost apja nagybátyja, Róbert roueni érsek és I. Henrik francia király is támogatta, így hercegi beiktatása különösebb zökkenő nélkül megtörtént. Normandia folytatta korábbi politikáját, legalábbis erre utal, hogy továbbra is segítették a száműzött angol hercegeket, akik 1036-ban megpróbáltak visszatérni országukba. Róbert érsek azonban 1037-ben meghalt, Vilmos elveszítette egyik legfőbb támogatóját, a hercegségben pedig eluralkodott a káosz. thumb\|left\|A val-ès-dunes-i csata helyszíne Az anarchia egészen 1047-ig tartott. A hatalomra törő főurak Vilmos gyámságának megszerzésével próbáltak vetélytársaik fölé kerekedni. Először Alan bretagne-i herceg volt a gyámja, majd 1039-es (vagy 1040 októberi) halála után Gilbert de Brionne vette át a helyét. Őt néhány hónappal később meggyilkolták, és nagyjából ugyanakkor egy másik gyámját is, Turchetilt. 1040 elején Vilmos egy másik oltalmazóját, Osbernt a herceg hálószobájában ölték meg, miközben ő aludt. Egyes források szerint anyai nagybátyja, Walter időnként a parasztházakban rejtette el a fiatal Vilmost (bár lehetséges, hogy ez a történet Orderic Vitalis kitalációja). Egyes történészek szerint a herceg azzal a három unokatestvérével együtt nőtt fel, akik későbbi életében is közel álltak hozzá: William fitzOsbernnel, Roger de Beaumont-nal és Roger of Montgomeryvel. Központi hatalom híján a nemesek egymás közti háborúskodásokba bonyolódtak, de formálisan valamennyien elismerték a herceg elsőbbségét és az egyház, valamint Henrik király is Vilmos mögött állt. 1046 végén Vilmos ellenfelei, Gui de Brionne, Nigel de Cotentin és Ranulf de Bessin összeesküvést szőttek ellene. A legendás elemekben is bővelkedő történet szerint Valognesnél megpróbálták elrabolni, ő azonban a sötétség leple alatt elszökött, és Henrik királynál keresett menedéket. 1047 elején Vilmos és Henrik hadsereggel tértek vissza és Caen mellett a val-ès-dunes-i csatában legyőzték a lázadókat. A csata lefolyásáról kevés információ áll rendelkezésre, Poitiers-i Vilmos szerint a győzelem elsősorban Vilmosnak volt köszönhető, korábbi források viszont inkább Henrik és emberei szerepét hangsúlyozzák. A herceg visszatérése után kihirdette Isten fegyvernyugvását (Treuga Dei): az általánosan elterjedt háborúskodások visszafogására vasár- és ünnepnapokon megtiltotta a harcot. A val-ès-dunes-i győzelemmel megmutatta, hogy ő a hercegség ura, de ezért még évekig, legalább 1054-ig eltartott, míg valamennyi nagyobb ellenfelét le tudta szerelni, és egészen 1060-ig előfordultak kisebb válságok. ### A hatalom megszilárdítása Vilmos első dolga az volt, hogy leszámoljon Gui de Brionne-nal, aki visszavonult Brionne várába. A herceg hosszas ostrom alá vette a várat, és Gui 1050-ben nagybátyjához, Geoffroy Martel anjoui grófhoz menekült. Vilmos ezután csatlakozott a túlságosan megerősödött Anjou ellen induló Henrik királyhoz, ez volt kettejük legutolsó ismert együttműködése. Sikerült elfoglalniuk egy erődöt, de ennél többre nem jutottak. Geoffroy Maine grófságot próbálta uralma alá hajtani, különösen miután annak ura, IV. Hugó 1051-ben meghalt. A grófság legfontosabb várai (Bellême, Alençon és Domfront) a Bellême-család kezén voltak, a helyzetet azonban összezavarta, hogy Bellême várának a király, Domfrontnak Geoffrey Martel, Alençonnak pedig Vilmos volt a hűbérura. A Bellême-família ügyesen kijátszotta egymás ellen a három főurat, és gyakorlatilag függetlenül igazgatták birtokaikat. thumb\|Vilmos és féltestvérei: Odo de Bayeux (balra) és Mortaini Róbert (jobbra) (bayeux-i kárpit) Maine-i Hugó halála után Geoffroy megszállta a grófságot, mire Vilmos és a király összefogtak ellene. A normandiai hercegnek sikerült a maga számára biztosítania Alençont és Domfortot; így a Bellême-család kénytelen volt az ő érdekei szerint cselekedni. Henrik király erre úgy vélte, hogy a normandiai herceg túlságosan megerősödött, és fordítva a köpönyegén, Geoffroy-jal kötött szövetséget Vilmos ellen, akinek saját elégedetlenkedő vazallusaival is szembe kellett néznie. 1053-ban Vilmos több kisebb csatározásban vett részt saját nemesei és a roueni érsek ellen, a következő év februárjában pedig a király és a normandiai lázadók kétfelől indítottak támadást a hercegség ellen. Az Évreux felől érkező fősereget maga Henrik vezette, míg a Kelet-Normandiát megszálló felkelők vezetését öccsére, Odóra bízta. Vilmos két részre osztotta a seregeit. Az elsőnek maga állt az élére és a király ellen vonult vele; a másodikba kipróbált híveit (Robert eu-i gróf, Walter Giffard, Roger de Mortemer, William de Warenne) osztotta és a másik ellenséges had ellen küldte. Vilmos a Szajnától nyugatra szállt sikeresen szembe a betolakodókkal, második hadserege pedig a mortemeri csatában győzedelmeskedett. Az invázió elhárítása lehetővé tette, hogy egyházi támogatói leváltsák ellenségét, Mauger roueni érseket. A konfliktus a királlyal és az anjoui herceggel egészen 1060-ig elhúzódott; Henrik és Geoffroy 1057-ben újabb támadást indítottak Normandia ellen, de Vilmos a varaville-i csatában megfutamította őket. 1060-ban mind a király, mind Anjou hercege meghaltak, Vilmos normandiai hatalma pedig biztosítottnak volt tekinthető. Helyzetét tovább szilárdította házassága Balduin flandriai gróf lányával, Matildával. Az eljegyzést még 1049-ben bejelentették, de IX. Leó pápa valamiért megtiltotta a házasságot (Orderic Vitalis szerint túl közeli rokonok voltak, de részletekkel ő sem szolgál). Valamikor az 1050-es évek elején mégis sor került az esküvőre, mert egy 1053 végi oklevél már Vilmos feleségeként említi Matildát. A pápa feltehetőleg két kolostor alapítása fejében hagyta mégis jóvá a házasságot. Flandria Franciaország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb grófsága volt, ura mind a francia királlyal, mind a német császárral rokonságban volt, így a házasság jelentős mértékben megerősítette Vilmos helyzetét. Vilmosnak és Matildának négy fia és öt vagy hat lánya született. ### Megjelenése és jelleme thumb\|left\|Vilmos és felesége aláírásai (a két nagy kereszt) az 1072-es winchesteri oklevelen Vilmosról nem maradt fenn hiteles portré. A bayeux-i kárpiton, pénzein és pecsétjein megtalálható arcképe, de ezek nem többek, mint a korabeli uralkodók hagyományos reprezentációs ábrázolásai. Írott források tanúsága szerint testes, robusztus alkata volt és torokhangon beszélt. Öregkoráig jó egészségnek örvendett, idősen azonban meglehetősen meghízott. Képes volt olyan íjakat megfeszíteni, amiket sok embere nem, és igen kitartónak írják le. Anjoui Geoffroy páratlan harcosként és lovasként ír róla. Csontvázából csak a combcsont maradt fenn, ennek vizsgálata szerint 178 cm magas lehetett, vagyis a korabeli átlagnál lényegesen magasabb. Tudjuk, hogy az 1030-as és 1040-es években két tanítója is volt, de nem ismert, hogy mennyire volt írástudó. Támogatta az írókat, és arra is van némi bizonyíték, hogy az egyéb tudományokat is. Orderic Vitalis szerint idős korában megpróbált megtanulni óangolul olvasni, de nem volt rá elég ideje, és feladta a próbálkozást. Vilmos elsődleges szórakozása a vadászat volt. Feleségét szerette, és nincs jele, hogy hűtlen lett volna hozzá (amivel a középkori uralkodók között a kisebbséghez tartozik). A középkori krónikások felrótták neki kapzsiságát és kegyetlenségét, de minden korabeli szerző egyetért abban, hogy istenfélő ember volt. ### Normandia kormányzása Vilmos a korábbi hercegekhez hasonlóan kormányzott. Munkáját az udvarhoz tartozó tárnokmesterek, asztalnokok, hadvezérek segítették. A herceg folyamatosan járta Normandiát, megerősítette az okleveleket, és beszedte a járandóságait. Jövedelmének zöme személyes birtokaiból származott, ehhez járult némi vám és adó. Vilmos jó kapcsolatokat ápolt az egyházzal. Rendszeresen részt vett az egyházi tanácsüléseken, beleszólt a normandiai püspökség betöltésébe, és támogatta Maurilius roueni érsek kinevezését. 1049–1050 körül féltestvérét, Odót Bayeux püspökévé nevezték ki. Gyakran kérte ki egyházi személyek tanácsát, egyik közeli tanácsadója az itáliai szerzetes, Lanfranc volt, aki az 1040-es évektől tartozott belső köreibe. Bőkezűen adakozott, 1035 és 1066 között a normandiai főnemesség legalább húsz kolostort alapított, köztük Vilmos kettőt Caen-ban. ## Az angol helyzet upright\|thumb\|Vilmos fegyverekkel segíti Haroldot 1064-ben (bayeux-i kárpit) 1051-ben a gyermektelen Hitvalló Eduárd angol király a jelek szerint Vilmost nevezte meg utódjaként. Eduárd anyai nagybátyja II. Richárd normandiai herceg – Vilmos nagyapja – volt. Az Angolszász krónika "D" kézirata szerint 1051 végén Vilmos Angliába látogatott, feltehetően az örökösödés elismerése miatt, vagy segítséget kért normandiai gondjai miatt. Tekintve, hogy ekkor éppen Anjou hercegével háborúzott, kétséges, hogy tényleg elutazott-e. Bármi is volt Eduárd akarata, várható volt, hogy Wessex earlje (grófja), Godwin szintén trónkövetelőként lép fel. Godwin az egyik leghatalmasabb főúr volt Angliában, Eduárd az ő lányát vette feleségül 1043-ban, és ő volt a király uralmának egyik fő támasza. 1050-re azonban az earl és a király viszonya megromlott, és a helyzet a következő évre odáig fajult, hogy Godwint és családját száműzték Angliából. Eduárd ekkor ajánlotta fel a koronát Vilmosnak. 1052-ben Godwin fegyveres kísérettel tért vissza a száműzetésből, de sikerült kiegyeznie a királlyal, és visszakapta minden birtokát. A megegyezés részeként Eduárd elbocsátotta a canterburyi érseket, a normann származású Robert de Jumiègest, és helyette az angolszász winchesteri püspököt, Stigandot nevezte ki. 1062-ben meghalt II. Herbert, Maine grófja, és Vilmos, akinek idősebb, Róbert fia eljegyezte a gróf húgát bejelentette, hogy a grófságot fia örökli. A helyi nemesség ellenállt, mire Vilmos bevonult a seregével, és 1064-re biztosította fia helyzetét. Normandia déli határait így sikerült biztosítania, de délnyugaton a bretagne-i helyzet feszült volt. Vilmos 1064-ben hadjáratot indított Bretagne-ba, melynek részletei nem ismertek, de így annak hercege, II. Conan lemondott a terjeszkedésről, 1066-ban pedig meg is halt. Vilmos beavatkozása meghozta neki néhány breton nemes támogatását is, akik részt vettek 1066-os angliai inváziójában. Eközben Angliában Godwin 1053-ban meghalt, de fiai uralták az ország belső ügyeit: legidősebb, élő fia, Harold örökölte Wessexet, Tostig Northumbria, Gyrth Kelet-Anglia (1057-ben), Leofwine pedig Kent (1055 után) earlje lett. Egyes források azt állítják, hogy Harold részt vett Vilmos 1064-es breton hadjáratában, és megesküdött neki, hogy támogatni fogja angol trónigényét. Angolszász szerzők azonban egyáltalán nem említik ezt az útját, így lehet hogy csak a normannok próbálták utólag esküszegőnek beállítani Haroldot. Időközben újabb trónörökösjelölt jelent meg a színen, Eduárd király hazahívta a Magyarországon élő Száműzött Eduárdot, az 1016-ban meghalt Vasbordájú Edmund király fiát, aki családjával (hatéves fiával Edgarral és lányaival, Margittal és Krisztinával) 1057-ben érkezett Angliába; Száműzött Eduárd röviddel ezután meg is halt. 1065-ben Northumbria fellázadt Tostig ellen, és a lázadók Edwin merciai earl öccsét, Morcart választották meg grófnak. Harold érdekes módon nem fivérét, hanem Morcart részesítette előnyben, talán azért, hogy megszerezze támogatásukat a trón örökösödésében. Tostig családjával együtt apósa (IV. Balduin) rokonságához menekült Flandriába. A betegeskedő Eduárd király 1066. január 5-én meghalt. Életrajza, a Vita Ædwardi Regis szerint halálos ágyán Haroldot jelölte meg utódaként; ezt a normann források sem vitatják, de szerintük Eduárd korábbi Vilmosnak tett ígéretét és Harold esküjét nem írhatta felül a halálos ágyán tett óhajjal. ## Anglia inváziója ### Harold előkészületei thumb\|Az 1066-os év angliai eseményeinek helyszínei Haroldot egy nappal Eduárd halála után, 1066. január 6-án királlyá koronázták a nem sokkal korábban, normann stílusban épült westminsteri apátságban. Az angolszász források szerint a koronázást Ealdred yorki érsek végezte, míg a normannok azt írják, hogy Stigand (akit a pápa nem erősített meg a helyén) volt a koronázó. Az angol trónra azonban többen is pályáztak, Vilmoson és a 14 éves Edgaron kívül Harald Hardrada norvég király is bejelentette igényét. Harald azért gondolta jogosultnak magát, mert 1040 körül Hardeknut angol és I. Magnus norvég király megegyeztek, hogy ha nem születik fiuk, egymást teszik meg örökösüknek; Harald pedig Magnus nagybátyja és utódja volt a norvég trónon. Harold száműzött öccsének, Tostignak is voltak uralkodói ambíciói. Harold Godwinson Vilmost tartotta a legveszélyesebbnek, és ellene készült fel leginkább. 1066 májusában Tostig puhatolódzó támadásokat kezdett intézni Dél-Anglia ellen, és az apósa által biztosított flotta segítségével partra szállt Wight szigetén. A helyi lakosság nem támogatta, és miután Lincolnshire-ben és a Humber környékén sem járt több sikerrel, északabbra, Skóciába húzódott. A normann Jumièges-i Vilmos szerint Vilmos herceg követséget küldött Haroldhoz, hogy emlékeztesse esküjére, de a követség tényét más forrás nem támasztja alá. Harold a La Manche-csatorna mentén elkezdte összegyűjteni flottáját és seregeit, hogy visszaverhesse Vilmos esetleges támadását. ### Vilmos előkészületei left\|thumb\|Normann előkészületek az angliai invázióhoz (bayeux-i kárpit) Poitiers-i Vilmos normann krónikás leírja, hogy Vilmos herceg nagytanácsot tartott, amelyen vazallusaival megvitatta Anglia inváziójának tervét, és nagy vita bontakozott ki az akció veszélyeiről. Hasonló tanácskozásra valószínűleg tényleg sor került, de vitára feltehetően nem, mert Vilmos ekkorra már szilárdan tartotta a gyeplőt Normandiában, a nemesei pedig örültek a hódítás és zsákmányolás lehetőségének. Ugyanebben a krónikában megemlítik, hogy II. Sándor pápa áldását adta az invázióra, és pápai lobogót küldött a hercegnek; valamint hogy IV. Henrik német-római császár és II. Svend dán király is támogatta őt. Azonban Henrik ekkor még kiskorú volt, Svend pedig inkább Haroldot támogathatta, aki segíthetett neki közös ellenségük, a norvég király ellenében. Sándor pápa utólag jóváhagyta Anglia meghódítását, de más forrás nem támasztja alá, hogy előzetesen áldását adta volna rá (a bayeux-i kárpiton talán látható egy pápai zászló, de nincs megnevezve). A hadművelet idejére Vilmos, feleségének adta át Normandia kormányzását. A nyár során Vilmos összegyűjtötte katonáit és hajóit. Jumièges-i Vilmos szerint háromezer hajója volt, ami nyilvánvaló túlzás, de kétségtelenül nagy flottát gyűjtött, amelynek nagyobbik hányadát akkor építették. Poitiers-i Vilmos szerint a hajókat a Dives folyó torkolatában építették, Jumièges-i Vilmos viszont azt állítja, hogy Saint-Valery-sur-Somme-nál, abban viszont egyetértenek, hogy az invázió kezdetekor Valery-sur-Somme-ból futottak ki. A hajók Vilmos és vazallusainak normandiai és maine-i katonáin kívül nagyszámú zsoldost és bretagne-i, flandriai és más északkelet-franciaországi önkéntest és szerencsevadászt hordoztak. A flotta és a sereg augusztus elejére készen állt, a rossz időjárás miatt az invázió csak szeptember végén indulhatott. Lehetséges, hogy Vilmos azért is késlekedett, mert kémeitől tudta, hogy Harold felkészülten várja a csatorna túloldalán, és inkább várt addig, amíg ellenállás nélkül szállhat partra. Harold egész nyáron fegyverben tartotta katonáit, de a betakarítás miatt szeptember 8-án hazaengedte őket. ### Tostig és a norvég invázió thumb\|A Stamford Bridge-i csata helyszíne 1066 szeptemberében Tostig és Harald Hardrada partra szállt Northumbriában, és York mellett a fulfordi csatában legyőzték a helyi erőket. Amint ennek híre eljutott Haroldhoz, a király azonnal északnak indult a seregeivel, és szeptember 25-én a Stamford Bridge-i csatában legyőzte a támadókat. Az ütközetben maga Harald király és Tostig is elesett. A normann flotta két nappal később bontott vitorlát, és szeptember 28-án a Pevensey-öbölben értek partot Angliában. Vilmos ezután néhány kilométerre keletre, Hastingsban épített egy erődítményt, ahonnan irányíthatta a hadműveleteket. Fosztogató csapatokat küldött ki a környékre, és várta Harold Godwinson érkezését, de eközben nem mozdult el a tengerparttól, ahol információkat és utánpótlást kaphatott Normandiából. ### A hastingsi csata A norvégok és Tostig legyőzése után Harold serege nagy részét hátrahagyva délre sietett, hogy szembenézzen a normann invázióval. Londonban egy hétre megállt, vagyis a 320 km-es utat kb. egy hét alatt, naponta átlagosan 43 km-t haladva tette meg. Harold feltehetően azért sietett, hogy meglepje a normannokat, de Vilmost kémei időben figyelmeztették. A csata előtti eseményeket az írott források egymásnak ellentmondóan adják meg, de abban egyetértenek, hogy Vilmos kivonult az erődítményéből, és megindult a közelgő angolszászok felé. Harold védekező helyzetet vett fel a Senlac Hill tetején (ma itt található Battle kisváros), amely kb. 10 km-re fekszik Vilmos hastingsi erődjétől. thumb\|left\|Jelenet a hastingsi csatából A csata 1066. október 14-ének reggelén 9 óra körül kezdődött, és egész nap tartott. Lefolyásáról a források nagyjából egyetértenek, de az egyes részletekben ellentmondásosak. A két oldal harcosainak száma nagyjából egyenlő volt, de míg Vilmosnak lovasok és íjászok is a rendelkezésére álltak, Harold seregének zömét gyalogosok tették ki, esetleg néhány íjásszal kiegészítve. Az angolok pajzsfalat alkottak a dombtetőn, ami először olyan hatékonynak bizonyult, hogy a normann sereg súlyos veszteségek után visszavonult. A bretonok egy része pánikba esett, és elmenekült; néhány angol üldözőbe vette a menekülőket, mire a normann lovasság legázolta őket. A bretonok futása alatt elterjedt a hír a normannok között, hogy Vilmos elesett, de a hercegnek sikerült újból harcrendbe állítani katonáit. Ezután a normannok kétszer is tettetett megfutamodással próbálták kicsalogatni az angolokat a csatarendjükből, hogy a fellazult vonalakat lovasságuk lerohanhassa. A délután eseményei eléggé zavarosak, de a jelek szerint a csatát Harold halála döntötte el. Jumièges-i Vilmos azt írja, hogy a királyt maga Vilmos herceg ölte meg, míg a bayeux-i kárpit ábrázolása szerint nyíl fúródott a szemébe. Nem lehetetlen, hogy a kárpitot utólag módosították, hogy megfeleljen a 12. században elterjedt történetnek Harold nyíl általi haláláról. Harold testét másnap találták meg a csatamezőn. Az angolok – köztük Harold testvérei és testőrsége – holttesteit otthagyták a helyszínen. Harold anyja, Gytha felajánlotta Vilmosnak, hogy annyi aranyat ad neki a fia teteméért, mint amennyi a súlya, de Vilmos ezt visszautasította (legalábbis Poitiers-i Vilmos szerint, míg Malmesburyi Vilmos azt állítja, hogy elfogadta az ajánlatot). A herceg megparancsolta, hogy ellenfele testét dobják a tengerbe. A Harold által alapított walthami apátság később azt állította, hogy a királyt titokban náluk temették el. ### Bevonulás Londonba Ha Vilmos abban reménykedett, hogy győzelme után az angolok megadják magukat, csalódnia kellett. A főurak és főpapok egy része Edgart akarta királlyá koronázni. A herceg rövid várakozás után megszállta Dovert, Kent egy részét és Canterburyt, és elküldött egy csapatot Winchester elfoglalására is, mert itt őrizték a királyság kincstárát. Ezzel bebiztosította a hátát és a visszavonulási útvonalát is, ha valami balul ütött volna ki. Ezután Londonba indult, amit november végén ért el. Londonból dél és nyugat felé küldte csapatait. December elején elérte az oxfordshire-i Wallingfordot, ahol Stigand érsek behódolt neki. A közeli Berkhamstedben megadta magát Edgar, a yorki érsek, és az ellenállás többi vezéralakja. Vilmos ezután katonákat küldött Londonba, hogy építsenek egy erődöt. Karácsony napján a westminsteri apátságban királlyá koronázták. ## Konszolidáció thumb\|upright\|Vilmos angliai pénze Vilmos a koronázás után Angliában maradt, és megpróbált kiegyezni a helyi arisztokráciával. Megerősítette helyén a neki meghódolt Edwin merciai, Morcar northumbriai és Waltheof northamptoni grófokat. Waltheof feleségül vette Vilmos unokahúgát, Judithot, aki Adelaide lánya volt. Történtek előkészületek Edwin és Vilmos egyik lánya közötti házasságra is; Edgar pedig birtokadományban részesült. A püspökségek élén sem történtek változások, még Stigand is a helyén maradhatott. Harold és rokonsága birtokait azonban elkobozták, és így járt néhány olyan család is, akik Hastingsnál Vilmos ellen harcoltak. Márciusra Vilmos elég biztosnak érezte a helyzetet ahhoz, hogy visszatérjen Normandiába, de a grófokat, Edgart és a canterburyi érseket magával vitte. Távollétében Angliát féltestvérére, Odo bayeux-i püspökre bízta, akit Vilmos korábbi gyámjának fia, William fitzOsbern segített. Mindkettő kapott egy-egy grófságot, fitzOsbern Herefordot (vagy Wessexet), Odo pedig Kentet. Vilmos Normandiában Rouenbe és a fecampi apátságba ment, részt vett az újonnan épített templomok és két kolostor felszentelésén. Míg a király Normandiában időzött, korábbi szövetségese, Eustace boulogne-i gróf megpróbálta erővel elfoglalni Dovert, de visszaverték. Megindult a szórványos angol ellenállás; Herefordot Erdei Eadric támadta meg, Exeterben pedig Harold anyja, Gytha szervezésében felkelések kezdődtek. FitzOsbern és Odo egyre nehezebben boldogultak, és várépítési programba kezdtek, hogy azokból vonják ellenőrzésük alá a régiókat. Vilmos 1067 decemberében tért vissza Angliába, és azonnal ostrom alá vette Exetert. A város 18 nap után elesett, utána pedig a király építtetett oda egy várat. Eközben Harold fiai Írországból indulva Délnyugat-Angliát támadták, de Bristolban partra szálló csapataikat az angolszász Eadnoth visszaverte. 1068 húsvétján Vilmos már Winchesterben, a régi angolszász királyság fővárosában volt, és hamarosan csatlakozott hozzá felesége, Matilda, akit májusban királynévá koronáztak. ### Az angol ellenállás thumb\|A yorki vár normann építésű Clifford-tornya 1068-ban Edwin, Morcar és a northumbriai Gospatric fellázadt. Orderic Vitalis állítása szerint Edwin azért volt elégedetlen, mert a Vilmos lányával kötendő házasságára nem került sor, de feltehetően aggasztotta William fitzOsbern növekvő hatalma a szomszédos Herefordshireben is. A király átvonult Edwin grófságán és várat épített Warwickban. Edwin és Morcar meghódolt, Vilmos pedig folytatta útját Yorkba, kiadta a parancsot a yorki és nottinghami várak felépítésére, majd dél felé indult. Útközben elkezdte a lincolni, huntingdoni és cambridge-i várak építését. Az új erődítményeket kipróbált normann híveire - pl. Nottinghamet William Peverelre, Warwicket Henry de Beaumont-ra - bízta, majd 1068 végén ismét Normandiába utazott. 1069 elején Edgar lázadt fel, és megtámadta Yorkot. Vilmos Yorkba vonult, és újabb erődöt emeltetett, Edgar azonban szabad maradt, és az év őszén Svend dán királyhoz menekült. A dán király a segítségére sietett, és egy nagy flottával Angliába hajóztak, ahol elfoglalták Yorkot, és ostrom alá vették Exetert és Shrewsburyt. Edgart, hívei királlyá kiáltották ki, Vilmos azonban gyorsan reagált a veszélyre, még a Maine-ben fellángoló lázadással sem törődött. Vilmos koronával a fején vonult be a romos Yorkba 1069 karácsonyán. Lefizette a dánokat, és elpusztította Edgar helyi támogatóinak birtokait. A szövetségeseit elveszítő Edgar Skóciába menekült, ahol III. Malcolm király a sógora volt. A felkeléshez csatlakozó Waltheof és Gospatric meghódoltak, és mindketten megtarthatták földjeiket. Vilmos a tél folyamán a Penninekhez vonult, és Shrewsburynál legyőzte a lázadók maradékát, és Chesterben és Staffordban várat épített. A sok gyújtogatással, pusztítással járó hadjárat – amelyet az angol történetírás „Észak feldúlásaként” (Harrying of the North) ismer – 1070 áprilisára véget ért, és Vilmos ismét Winchesterben ünnepelte a húsvétot. ### Egyházi ügyek Vilmos Winchesterben találkozott három pápai legátussal (Johannes Minutusszal, Péterrel és Sioni Ermenfriddel), akik Sándor pápa nevében a húsvéti ünnepség során megkoronázták. A történészek véleménye szerint ezzel az utólagos koronázással a pápa jóváhagyta Anglia meghódítását. A király és a legátusok ezután egy sor tanácskozás után átszervezték az angol egyházat. Stigandot és testvérét, elmhami Æthelmært elmozdították püspökségük éléről, és lemondattak néhány angolszász apátot is. A canterburyi érsekség élére Lanfrancot, a yorkiéra pedig Bayeux-i Tamást állították. Lehetséges, hogy Bayeux-i Odo, Vilmos féltestvére arra számított, hogy ő lesz Canterbury érseke, de korábbi kellemetlen tapasztalatai alapján Vilmos nem akart közeli családtag kezébe túl nagy hatalmat adni (fiatal korában sok gondja volt Mauger nagybátyja ambíciói miatt). A lemondatott püspökök és apátok helyére normann papokat állítottak; a végére mindössze két angolszász püspök maradt az országban. A király 1070-ben a hastingsi csata helyszínén a halottak emlékére, és irántuk való vezeklésül megalapította a battlei apátságot. ## Angliai és külhoni gondok ### Dán fosztogatók, északi lázadások Bár Svend király ígéretet tett arra, hogy békén hagyja Angliát, 1070 nyarán mégis végigfosztogatta a Humber környékét, majd Kelet-Angliában csatlakozott egy helyi angolszász főúr, Hereward, akinek katonái kifosztották a peterboroughi kolostort. Vilmosnak még 1070-ben sikerült elérnie, hogy Svend visszatérjen Dániába, így visszautazhatott Franciaországba, ahol Maine-ben fellázadt Le Mans városa. 1070 júliusában újabb gondok jelentkeztek, amikor meghalt VI. Balduin flandriai gróf, és kiskorú fiai (Arnulf és Balduin) nevében az özvegy Richilde grófné kormányzott. Balduin öccse, Róbert azonban magának követelte a grófi címet, ezért – hogy támogatókat szerezzen – Richilde feleségül ment William fitzOsbernhez. William azonban elesett az 1071-es casseli csatában, és Róbert ragadta magához a hatalmat; így Vilmos elvesztette a flamand támogatást. Róbert helyzetét tovább szilárdította, hogy I. Fülöp francia király a féltestvérét, Berthát vette feleségül. A király 1071-re felszámolta az ellenállás maradékát is. Edwint a saját hívei elárulták és megölték, Hereward és Morcar a norfolki járhatatlan mocsárvidék közepén, Isle of Elyn rejtőzött, el, ahová Vilmos töltést építtetett. Hereward megszökött, Morcart azonban elfogták, megfosztották grófi címétől, és bebörtönözték. Vilmos 1072-ben Skóciára támadt, és legyőzte Malcolm skót király seregét; a támadással a korábbi észak-angliai skót betörést torolta meg. A két király megkötötte az abernethyi békét, aminek zálogául Vilmos túszként magánál tartotta Malcolm fiát, Duncant. A békekötés egyik feltétele az lehetett, hogy űzzék el a skót udvarból Edgart; a trónkövetelő Flandriába menekült. Vilmos ezután Normandiára fordította a figyelmét, és 1073 elején visszaverte Fulk le Rechin maine-i gróf betörését. Váratlan támadással elvette Le Manst a megszálló maine-iektől, 1073. március 30-ra pedig teljes győzelmet aratott. Vilmos még 1073-ban visszatért Angliába, hazaküldte ottani seregét, majd ismét Normandiába utazott, ahol az egész 1074-es évet töltötte. Angliát kipróbált híveire, Richard fitzGilbertre, William de Warenne-re és Lanfrancra bízta. A helyzet konszolidációját mutatja, hogy egy egész évre ott merte hagyni királyságát. Ezalatt Edgar ismét Skóciába utazott, és a normannellenes I. Fülöp neki ígérte Montreuil-sur-Mer várát, ami kiinduló bázist teremtett volna neki az inváziós kísérletekhez. Edgar híveivel együtt Franciaországba indult, de hajója az angol partokra sodródott, és emberei nagy részét a helyi hatóságok elfogták. Ő visszajutott a skót udvarba, de Malcolm rábeszélte, hogy egyezzen ki Vilmossal. Edgar ezután egészen 1086-ig Vilmos udvarában maradt, ekkor pedig csatlakozott az Itáliában szerencsét próbáló normannokhoz. ### A grófok lázadása thumb\|left\|Norwich normann építésű vára 1075-ben, míg a király távol volt, Ralph de Gael norfolki és Roger de Breteuil herefordi gróf összeesküvést szervezett Vilmos megbuktatására. Ralph breton (vagy részben breton) volt, aki 1066-ig Bretagne-ban élt, és még mindig voltak ott birtokai. Roger William fitzOsbern fia volt, de kisebb tekintéllyel bírt, mint az apja. A lázadás pontos oka nem ismert, de Ralph de Gael egy suffolki rokonának esküvőjén robbantották ki. Csatlakozott hozzájuk Waltheof gróf (aki Vilmos hívének számított) és néhány breton származású úr; ezenkívül Ralph a dánoktól is segítséget kért. Vilmos Normandiában maradt, angliai megbízottjai pedig hamar leverték a felkelést. Roger de Breteuilt Wulfstan worcesteri püspök és Æthelwig eveshami apát beszorította a herefordshire-i várába; Ralphot pedig Odo of Bayeux, Geoffrey de Montbray, Richard fitzGilbert és William de Warenne vette zár alá Norwich erődjében. Ralph feleségét hátrahagyva megszökött Norwichból, és Bretagne-ba menekült. Norwich végül megadta magát, a helyőrségnek megengedték, hogy gazdájuk után menjenek a kontinensre. Időközben 200 hajóval megérkezett a dán király testvére, Knut, de elkésett, mert a város addigra a királyhű erők kezére került. Vilmos 1075 végén Normandiát feleségére hagyva Angliába ment, hogy szembenézzen a dán fenyegetéssel, de azok némi fosztogatás után hazatértek. A király Winchesterben ünnepelte a karácsonyt, utána pedig felszámolta a lázadás maradékait. Roger és Waltheof tömlöcbe került, utóbbit pedig 1076 májusában lefejezték. Vilmos még a kivégzés előtt visszatért Normandiába, amelynek szomszédságában Ralph gróf még mindig szabadon szervezkedett ellene. ### Viszálya idősebb fiával Ralph de Gael Dol-de-Bretagne várába vette be magát. Vilmos 1076 szeptemberében átlépte a bretagne-i határt, és ostrom alá vette az erődöt. A grófot Fülöp francia király segítette ki, aki seregével megfutamította a normann ostromlókat. Ez volt Vilmos első komoly veresége, de az erőviszonyokon nem változtatott. Fulk le Rechin 1076 végén vagy 1077-ben betört Maine-be, amit Vilmos visszavert, és maga a gróf is megsebesült a harcban. Komolyabb gondot jelentett, hogy a Vilmos-párti Simon de Crépy amiens-i gróf kolostorba vonult, és Vexin grófságát annak jogos hűbérurára, Fülöp királyra hagyta. Vexin addig kényelmes ütközőzónaként szolgált Normandia és a francia király birtokai között, ezután azonban közvetlenül határosak voltak egymással. Vilmos 1077-ben kibékült Fülöppel, és 1077 végén vagy 1078-ban Anjouval is békét kötött. Ugyanebben az időben megromlott a Vilmos és legidősebb fia, Róbert közötti viszony. Orderic Vitalis szerint a viszály eredetileg Róbert és két öccse között kezdődött, többek között azért, mert azok lefröcskölték őt vízzel; azonban valószínűbb, hogy Róbert túlzottan háttérbe szorítva érezte magát. Orderic is leírja, hogy korábban kérte Maine és Normandia kormányzását apjától, aki azonban visszautasította. Az 1077 végi (vagy 1078-as) összeveszés végén Róbert fiatalemberekből (sokan közülük Vilmos híveinek fiai) álló csapatával elhagyta Normandiát. A Vilmos ellenségei által is segített csapat Rémalard várába vette be magát, és onnan intézett támadásokat Normandia ellen. Vilmos kiűzte őket a fészkükből, mire Fülöp király a rendelkezésükre bocsátotta Gerberoy várát, ahol további támogatók csatlakoztak hozzájuk. Vilmos 1079 januárjában ostrom alá vette az erődöt. Három hetes ostrom után apja katonáit meglepve Róbert kitört a várból. A krónika szerint Vilmost a saját fia lelökte a lóról, és ha egy angol nem menti meg, halálát lelte volna. Ezután kénytelen volt feladni az ostromot, és visszatért Rouenbe. 1080. április 12-én apa és fia kiegyezett egymással, és Vilmos megígérte, hogy halála után Róbert örökli Normandiát. thumb\|upright\|A Vilmos által ellenőrzött területek Vilmos vereségeinek híre eljutott britanniai ellenségeihez is. Malcolm skót király 1079 augusztusában és szeptemberében betört Észak-Angliába, és egy hónapig dúlt és fosztogatott a Tweed és Tees folyó közén. A normann urak nem tettek semmit a skótok feltartóztatására, ezért 1080 tavaszán Northumbria lakossága fellázadt William Walcher durhami püspök ellen. Május 14-én a püspököt megölték (a felkelők elől egy templomba menekült, amit rágyújtottak), Vilmos pedig féltestvérét, Odót küldte a lázadás leverésére. Maga Vilmos 1080 júliusában kelt át Britanniába, ősszel pedig Róbert fiát küldte a skótok elleni büntetőhadjáratra. Róbert végigpusztította Lothiant, és Malcolm kénytelen volt elfogadni békefeltételeit. 1081 elején pápai követ érkezett Angliába, és arra kérte a királyt, hogy esküdjön hűséget a pápának, amit ő visszautasított. Ebben az évben Walesbe utazott, bár ennek céljáról eltérnek a források. Az Angolszász krónika szerint hadjáratot vezetett, a walesi források viszont azt írják, hogy St Davidsba tett zarándokutat. Az akkori zűrzavaros walesi politikai helyzetet tekintve az előbbi magyarázat valószínűbb. 1081 végén már ismét a kontinensen volt, hogy elbánjon a Maine-ben felmerült lázongással. Ide fegyveres erővel vonult be, de a helyzetet a pápai legátus közvetítésével, tárgyalással rendezték. ### Utolsó évei Vilmos 1082 és 1084 közötti tetteiről kevés információ áll rendelkezésre. Ennek oka talán az, hogy főleg Normandiában tartózkodott, és az Angolszász krónikának nem volt mit feljegyeznie. 1082-ben ismeretlen okból elrendelte féltestvére, Odo elfogását. Orderic Vitalis később azt állította, hogy Odo pápa szeretett volna lenni, és hogy megpróbálta rávenni Vilmos vazallusait egy dél-itáliai hadjáratra. Vilmos talán ezt úgy értelmezte, hogy a háta mögött szervezkedett a neki hűséget esküdött urakkal. Odo egészen Vilmos haláláig fogságban maradt, de birtokait nem kobozták el. 1083-ban a francia király támogatásával ismét fellázadt Róbert. Újabb csapást jelentett, hogy 1083. november 2-án meghalt szeretett felesége, Matilda. Maine továbbra is forrongott, 1084 körül fellázadt Hubert de Beaumont-au-Maine, akit Vilmos serege két éven át ostromolt Sainte-Suzanne várában, és végül kiegyeztek egymással. 1084-es és 1085-ös tevékenységei homályosak: 1084 húsvétján Normandiában tartózkodott, de lehetséges hogy valamivel korábban Angliában beszedte a IV. Knut dán király várható támadása miatt kirótt adót. A dán invázió miatt az angol és normann seregek készültségben maradtak, de az végül Knut 1086 júliusi halála miatt elmaradt. ## Uralkodása ### Angliai változások thumb\|left\|A londoni Tower Fehér tornya Újonnan megszerzett királysága biztosítására Vilmos egy sor várat, erődöt, tornyot építtetett. Köztük volt a londoni Tower központi erődje, a White Tower (Fehér torony). A normannok ezekbe húzódhattak vissza ha az angolok fellázadtak, és ide szállásolták el a vidék ellenőrzését szolgáló helyőrséget. Az első erődök még fa- és földvárak voltak, amelyeket fokozatosan kőépületekkel váltottak fel. Az újonnan betelepült normann urak eleinte még nem adták tovább birtokaikat a lovagjaiknak, de lassanként az udvari lovagok is földet kaptak, és kialakult a Nyugat-Európában szokásos hűbéri láncolat. Vilmos maga is előírta a főuraknak, hogy adott számú lovaggal járuljanak hozzá hadjárataihoz vagy őriztessék váraikat. Ez a fajta feudális hadseregszervezés eltért az angolszász hagyományoktól, amely adott földbirtok után felállítandó katonákkal számolt. Vilmos uralkodásának végére a sorozatos lázadások eredményeképpen a korábbi angolszász nemesség nagyrészt normann és egyéb európai arisztokráciával cserélődött ki. Nem minden, Vilmos inváziójában résztvevő normann szerzett nagy földbirtokot Angliában. Sokan eleve vonakodtak megtelepedni egy forrongó országban. Az új arisztokrácia egy hányada Vilmos rokonságából vagy a normandiai nemesség felső rétegéből származtak, de sok újgazdag mágnás meglehetősen szerény háttérrel rendelkezett. Malmesburyi Vilmos leírja, hogy a király 36 falut telepített ki, hogy létrehozza kedvenc vadászterületét, az Újerdőt (New Forest). A mai történészek szerint a kitelepítés leírása erősen túlzó: az Újerdő döntő hányada rossz termőföldre esik, és a régészeti leletek tanúsága szerint már azelőtt is ritkán lakott volt, hogy királyi vadaskertté nyilvánították. Vilmos nagyon szeretett vadászni, és törvényekkel szabályozta, hogy ki és milyen állatra vadászhat. ### Közigazgatás upright\|thumb\|A Domesday Book egyik lapja Vilmos nem törekedett arra, hogy hercegségéből és királyságából egységes törvényű államot hozzon létre. Normandiában elismerte, hogy a francia király hűbérese, Angliában azonban óvakodott hasonló kijelentést tenni. Normandia, Anglia és Maine külön közigazgatási rendszert tartott fenn, mindegyik a saját hagyományainak megfelelően. A normandiai oklevelek formátuma és szövegezése is különbözött az angolokétól. Az angol közigazgatás bonyolultabb volt, mint a normann. Az angolszász Anglia shire-ekre (megyékre) oszlott, azok pedig hundredekre vagy wapentake-ekre voltak tovább osztva. A shire-ek élén a király által kinevezett sheriff állt, akinek rangja kb. a normann vikomtnak felelt meg. A sheriff felelt a törvények betartásáért és az adók beszedésért. Vilmos igen sokat utazott, hogy személyesen felügyelje országait. 1067-től haláláig legalább 19 alkalommal ingázott ide-oda Britannia és a kontinens között. 1066 és 1072 között ideje nagyobbik részét Angliának szentelte, majd amikor az ottani helyzet rendeződött, főleg Normandiában tartózkodott (1066–1072 között összesen 15 hónapot volt Normandiában. 1072 után 130 hónapot volt Normandiában és csak 40-et Angliában). A kormányzat központja mindig az az udvar volt, ahol tartózkodott: a másik országra vonatkozó döntéseit levélben közölte. A kisebb jelentőségű döntésekre helyetteseket jelölt ki, különösen ha hosszabb időre szándékozott távozni. A helyettes többnyire egyik családtagja – felesége, vagy Odo féltestvére – volt. Vilmos továbbra is szedte a hagyományos angolszász földadót, a danegeldet (azért hívták így, mert eredetileg ebből fizették le a dán vikingeket, hogy ne támadják őket); ez volt ekkor Nyugat-Európában az egyetlen általános adó. Az évente fizetendő összeg nagysága a birtok kiterjedésétől függött, de mértéke változó volt: általában hide-enként (49 hektáronként) két shilling, ami háborús válsághelyzet esetén hat shillingre is emelkedhetett. Mindkét országban továbbra is a hagyományos pénzeket verték: az angol pennynek magasabb volt az ezüsttartalma, kidolgozottabb volt a mintája, és háromévente újraverték, míg a normann ezüstpénznél szinte soha nem volt újraverés. Angliában csak a helyi érmékkel lehetett fizetni, míg a kontinensen más országok valutáját is elismerték. Normandiából alig kerültek elő korabeli angol pennyk, ami arra utal, hogy nem is történt erőfeszítés a két pénzrendszer integrálására. Az adó mellett Vilmos saját birtokai jövedelme fölött is rendelkezett. Eduárd örököseként az övé volt valamennyi korábbi királyi földbirtok. Elkobozta Harold és családtagjai földjeit is, amivel összességében messze ő volt a legnagyobb földbirtokos Angliában. A Domesday Book tanúsága szerint négyszer annyi területtel rendelkezett, mint a második leggazdagabb Bayeux-i Odo és hétszer annyival, mint a harmadik helyezett Roger de Montgomery. ### A Domesday Book 1085 karácsonyán Vilmos elrendelte, hogy az egész királyságban írják össze a földbirtokokat. Az összesített végeredmény Domesday Book néven ismeretes. A lista megyénként összegzi a birtokok nagyságát, az 1066 előtti és utáni birtokosát, értékét a rá kivetett adót és a legtöbb esetben a rajta élő parasztok számát, valamint az ekéket és egyéb fontos szerszámokat és erőforrásokat. A városokat külön listázza. Magába foglalja a Tees és Ribble folyóktól délre eső valamennyi angol megyét. A munka 1086. augusztus 1-jére elkészült, legalábbis az Angolszász krónika szerint Vilmos ekkor kapta kézhez, és valamennyi főúr ekkor újította meg hűbéri esküjét Salisburyben. Nem teljesen világos, hogy mi volt a király szándéka az összeírással, de valószínűleg a hűbéri kötelezettségek és adózás körülményeit akarta tisztázni vele. ## Halála thumb\|left\|Vilmos sírja a caeni Abbaye-aux-Hommes-ben Vilmos 1086 végén Normandiába utazott. Megérkezése után hozzáadta Constance lányát Alan breton herceghez; a házasság célja az volt hogy szövetségeseket gyűjtsön a francia király ellenében. A Fülöp királlyal még mindig szövetséges idősebbik fia, Róbert a jelek szerint ismét gondot okozott, mert Vilmos 1087 júliusában hadjáratot indított Vexinbe. Mantes ostrománál a király az ellentmondó források szerint megbetegedett, a nyereggombjába beakadva megsérült, illetve Rouenban leesett a lováról. A roueni Szent Gerváz-kolostorba vitték, ahol 1087. szeptember 9-én meghalt. Halálának körülményeiről két, egyaránt megbízhatatlan forrás számol be: Orderic Vitalis hosszú leírása a tényleges események helyett inkább azt mutatja meg, hogyan illik egy királynak meghalnia; a De Obitu Willelmi pedig egy 9. századi kézirat másolata, csak a neveket változtatták meg benne. Vilmos Normandiát legidősebb fiára, Róbertre hagyta, az angol korona pedig második, életben lévő fiára, Vilmosra szállt. Harmadik, legfiatalabb fia, Henrik pénzt kapott. A fiatalabbik Vilmost szeptember 7-én vagy 8-án Angliába küldte egy Lanfrancnak szóló levéllel, amelyben fia támogatására szólította fel az érseket. Egyúttal adományokat osztott az egyháznak, elrendelte, hogy osszanak pénzt a szegényeknek, és szabadon engedte foglyait, többek között Odót is. A király halálát zűrzavar követte; a halálos ágyánál álló főurak otthagyták a holttestet Rouenben, és saját ügyeik intézésére siettek. Mivel nem volt túl népszerű, senki nem vállalta a temetése megszervezését. A király holtteste egy kőlapon feküdt, majd lassan bomlásnak indult. Végül az egyház kérésére egy lovag vállalta, hogy elszállítja a testet Rouenből a temetésre kijelölt Caenbe (112 km). Itt Vilmos végakarata szerint az általa alapított Abbaye-aux-Hommes-ben temették el. A temetést – amelyen Henrik és a normandiai püspökök és apátok vettek részt – egy caeni polgár zavarta meg, aki azt állította, hogy azt a földet, amelyen az apátság állt, törvénytelenül vették el a családjától. Gyors vizsgálódás után kiderült, hogy igazat állít, és kompenzációt kapott. Amikor Vilmos testét le akarták ereszteni a sírba, kiderült, hogy az nem elég nagy. A holttestet megpróbálták beerőltetni a nyílásba, mire az felszakadt, és bűzével elárasztotta a templomot. Vilmos sírját ma egy márványlapra írt 19. század elejéről származó felirat jelzi. 1087 óta többször is megbolygatták. Először 1522-ben a pápa utasítására nyitották fel, de a holttestet utána visszahelyezték a sírba. 1562-ben a francia vallásháborúk során a sírt kifosztották, Vilmos csontjait pedig szétszórták, csak egyik combcsontja maradt meg. Ezt 1642-ben új síremlékkel ismét eltemették, majd száz évvel később a síremléket egy szebben kidolgozottra cserélték. A francia forradalom során a sírt ismét szétverték, majd utána a máig meglévő új márványlappal helyettesítették. A sírban lévő combcsont általános vélekedés szerint eredeti, bár E. A. Freeman brit történész szerint az 1793-ban elveszett. ## Öröksége Röviddel a király halála után Róbert és II. Vilmos összeveszett az örökségen. A fiatalabbik Vilmos 1100-ban meghalt, de a Normandia és Anglia közötti hadiállapot öccse és utóda, Henrik idején is fennállt, míg Henrik el nem fogta Róbertet az 1106-os tinchebrayi csatában. A vitatott örökösödés Normandiában aláásta a herceg tekintélyét, és az arisztokrácia visszaszerezte azt a korábbi hatalmát, amit még az idősebb Vilmos ragadott el tőle. Fiai Maine-t is elvesztették, amely 1089-ben fellázadt, és a későbbiekben jórészt sikerült elkerülnie a normandiai befolyást. A normann hódítás mélyrehatóan megváltoztatta Angliát: Vilmos tevékenysége máig érezteti hatását az egyház és a nemesség szerveződésében, az angol kultúrában és a nyelvben egyaránt. Vilmos szoros kapcsolatokat hozott létre Franciaországgal, amelyek az egész középkor folyamán meghatároztak az angol politikát. Ezzel párhuzamosan elszakadtak a korábban meglévő, Angliát és Skandináviát összefűző szoros kapcsok. A középkori Anglia a régi angolszász és az új normann elemek keveredéséből jött létre. Ezek aránya máig vitatott, de vannak olyan (brit) vélemények is, miszerint Vilmos hódítása volt egész Európa legnagyobb hatású, egy emberhez köthető tette a Római Birodalom bukása és a 20. század között. Vilmos megítélése már közvetlenül halála után is ellentmondásos volt. Poitiers-i Vilmos ékes szavakkal dicséri uralkodásának jótékony hatásait, míg az Angolszász krónika kimondottan elítélően ír róla. Az ezután következő évszázadokban a világi és egyházi politikusok saját szájízük és érdekeik szerint ítélték meg Vilmost. I. Erzsébet korában Matthew Parker canterburyi érsek úgy vélte, hogy a normannok megrontották a tiszta angolszász egyházat, amelyet ő szeretett volna korábbi állapotában visszaállítani. A 17–18. században, valamint a 19. század elején a nacionalista történészek az angolszászokat elnyomó „normann igáról” beszéltek. Voltak, akik Vilmost Anglia nagyságának megalapozójaként, mások az angol történelem legnagyobb vereségének okozójaként értékelték. Egyesek az angol alkotmányos berendezkedés megalapozójaként, mások annak ellenségeként emlegették. ## Gyermekei Vilmosnak és Flandriai Matildának legalább kilenc gyereke született. A fiúk születési sorrendje ismert, lányainak születési idejéről azonban egyetlen forrás sem tesz említést. 1. Róbert, született 1051-1054 között, meghalt 1134. február 10-én. Normandia hercege, Conversanói Szibillát vette feleségül. 2. Richárd, született 1056 előtt, meghalt 1075 körül. 3. Vilmos, született 1056 és 1060 között, meghalt 1100. augusztus 2-án. Anglia királya, vadászat közben meggyilkolták. 4. Henrik, született 1068 végén, meghalt 1135. december 1-jén. Anglia királya, feleségül vette III. Malcolm skót király lányát, Editet. 5. Adeliza (vagy Adelida), meghalt 1113 előtt, állítólag II. Harold jegyese, utána valószínűleg apáca a Saint Léger at Préaux-i zárdában. 6. Cecília, született 1066 előtt, meghalt 1127-ben. A caeni Abbaye aux Dames zárda apátnője. 7. Matilda született 1061 körül, meghalt kb. 1086-ban. 8. Konstancia, meghalt 1090-ben. Feleségül ment IV. Alan breton herceghez. 9. Adél, meghalt 1137-ben. Feleségül ment István blois-i grófhoz. 10. (talán) Agáta, VI. Alfonz kasztíliai király jegyese. (Poitiers-i Vilmos ír arról, hogy két ibériai fivér, mindketten királyok, versengtek Vilmos lányának kezéért. Egyes történészek szerint II. Sancho kasztíliai és II. Garcia galíciai uralkodókról és Sancho menyasszonyáról, Albertáról van szó. Más forrás a vetélkedőket VI. Alfonz leóni és kasztíliai királlyal Robert Guiscard-ral azonosítja; Malmesburyi Vilmos és Orderic Vitalis szerint pedig Vilmos lánya Alfonz "galíciai királynak" volt a jegyese, de még az esküvő előtt meghalt. Orderic a lányt Agátának hívja és azt állítja, hogy korábban Haroldnak volt eljegyezve. Viszont Orderic Gesta Normannorum Ducum-ában Harold jegyese (és Vilmos lánya) az Adelidis nevet viseli. Egyes mai történészek elfogadják Alfonz menyasszonyaként Agátát, míg mások szerint Adelizával keverik őt.) Egy forrás sem ír arról, hogy Vilmosnak törvénytelen gyerekei lettek volna. ## Származása </center> ## Fordítás [Anglia uralkodói](Kategória:Anglia_uralkodói "wikilink") [Királyi fattyúk](Kategória:Királyi_fattyúk "wikilink") [Trónkövetelők](Kategória:Trónkövetelők "wikilink") [1028-ban született személyek](Kategória:1028-ban_született_személyek "wikilink") [1087-ben elhunyt személyek](Kategória:1087-ben_elhunyt_személyek "wikilink") [Normandiai-ház](Kategória:Normandiai-ház "wikilink")

Szu–27

A Szu–27 kéthajtóműves, negyedik generációs, nehéz elfogó vadászrepülőgép, melyet az 1980-as évek közepére fejlesztettek ki a Szovjetunióban Mihail Petrovics Szimonov vezetésével, az amerikai F–14, F–15, F–16 és F/A–18 repülőgépek ellen, a korábbi elfogóvadászok, elsősorban a MiG–25, a Jak–28 és a Szu–15 leváltására. A repülőgép kiemelkedő manőverező képessége, nagy hatótávolsága és erős fegyverzete miatt rendkívül sikeres, viszonylag magas ára ellenére a Szovjetunió összeomlása után is gyártásban maradt, nagy számban exportálják, Kína licencben gyártja. A jól sikerült repülőgépet folyamatosan továbbfejlesztik, és számos típusváltozatát fejlesztették ki. A repülőgép kétüléses gyakorlóváltozatából fejlesztették ki a Szu–30 vadászbombázót, ezt Kína és India licencben gyártja. A Szu–33 Oroszország egyetlen repülőgép-hordozóján, az Admiral Kuznyecovon szolgálatban álló tengerészeti vadászrepülőgép, a Szu–34 kétüléses vadászbombázó, a Szu–35 pedig a továbbfejlesztett együléses vadászbombázó elnevezése. ## Történet ### A PFI program Az Amerikai Légierő 1966-ban írta ki az FX (Fighter Experimental, Kísérleti Vadász) programot, az elöregedőfélben lévő F–4 Phantom II vadászbombázóinak leváltására. A vietnámi háború légi harcainak tapasztalataiból okulva, a leendő repülőgép egyik fontos tulajdonságául a jó manőverező képességet szánták. A programot megismerve a Szovjet Légierő 1971-ben kiírta az ellene szánt vadászrepülőgép, a PFI (ПФИ, Перспективный Фронтовой Истребитель, Perspektivikus Frontvadász) fejlesztési programját, amelyre a Szuhoj, a Mikojan–Gurjevics- és a Jakovlev-tervezőirodákat hívták meg. A szovjet kiírás az amerikai megfelelője volt, de mivel szovjet gépnek jobbnak kellett lennie, az előírt paramétereket megnövelték mintegy 10%-kal. A repülőgép koncepcionális tervezése 1970–71-ben zajlott (részben a PFI pályázat kiírása előtt), ekkor, részben angol előképeket követve, a Concorde-éhoz hasonló, szinuszos szárnyat választottak, a bekötésnél előrenyúló belépőéllel (LERX, Leading Edge Root Extension). A teljes repülőgép sárkányát integrált formában képzelték el, azaz a törzs és a szárny átmenet nélkül csatlakozott egymáshoz (a két hajtómű miatt kialakított széles törzs is jelentős felhajtóerőt termelt). A hajtóműveket a törzs alatt helyezték el, az eredeti koncepció szerint tandemfutóműveket kapott volna a gép, de ezt hamar elvetették. Az aerodinamikai kialakítást, az ekkortájt fejlesztett T–4 szuperszonikus nehézbombázó tapasztalatai alapján a szubszonikus sebességtartományban instabilra tervezték, így szükség volt a számítógépes irányítórendszerre. A tervek alapján gyártott makettekkel kísérleteket végeztek a CAGI szélcsatornájában, valamint összehasonlították az F–15-ről készült makett aerodinamikai tulajdonságaival. A tervezőirodák elképzeléseit 1972-ben értékelték ki, ekkor esett ki a programból a Jakovlev Jak–45 könnyű- és a Jak–47 nehézvadász koncepciója. Az eredeti elképzeléseket ekkor már teljesíthetetlennek tartották, a nagy hatótávolságot nem lehetett a kis felszálló tömeggel és a jó manőverező képességgel összeházasítani, így, elsősorban a Mikojan–Gurjevics iroda javaslatára, a programot szétválasztották egy könnyű- (ЛПФИ, Легкый Перспективный Фронтовой Истребитель, Könnyű Perspektívikus Frontvadász, ez lett a későbbi MiG–29) és egy nehézvadász (ТПФИ, Тяжелый Перспективный Фронтовой Истребитель, Nehéz Perspektívikus Frontvadász, Szu–27) programra. Az Egyesült Államokban hasonlóképpen döntöttek, az F–16 és az F–15 rendszeresítésével. A MiG–29 feladatává a harcoló csapatok közvetlen légvédelmét tették, míg a Szu–27-nek kellett felvennie a harcot az ellenség hátországa felett repülő gépekkel, vagy a saját támadó repülőgépeket kísérnie és védenie. ### A T–10 A repülőgép részletes tervezésével 1975–76-ra végeztek, és ekkor kezdték meg a két prototípus építését, melyek közül az első, T–10–1 jelű gép 1977-re készült el, és ez év május 20-án repült először, Vlagyimir Iljusinnal, a Szuhoj vezető berepülőpilótájával (aki Szergej Iljusin repülőgép-tervezőnek a fia) a fedélzetén. A repülést Pavel Szuhoj már nem érte meg, ő 1975. szeptember 15-én meghalt. Ezt követte 1978-ban a rövid életű T–10–2, mely 1978. július 7-én, Jevgenyij Szolovjovval a fedélzetén, 1000 méter magasságon, szuperszonikus repülés közben megállíthatatlan rezonanciába kezdett, majd darabokra tört, a pilóta halálát okozva. A repülőgépről a KH–11 fotófelderítő műhold készített felvételt Ramenszkoje repülőterén, így az Amerikai Védelmi Minisztérium, a repülőtérre utalva, a Ram–K ideiglenes nevet osztotta ki. (A MiG–29 a Ram–L nevet kapta.) Miközben megépült két újabb prototípus, a T–103 és a T–104, már a sorozatgyártású gépekbe szánt AL–31 hajtóművekkel, megkezdődött a felkészülés a sorozatgyártásra az Amur menti Komszomolszkban lévő Gagarin Gépgyárban (a későbbi KNAAPO-ban). A repülőgép felett közben viharfelhők kezdtek gyülekezni. A hajtóműről kiderült, hogy fajlagos fogyasztása nagyobb, tolóereje kisebb lett az eredetileg tervezettnél, emiatt a repülőgép hatótávolsága mintegy 20%-kal csökkent. A szárnnyal kapcsolatban szilárdsági problémák merültek fel, fedélzeti elektronika pedig több száz kilogrammal lett nehezebb (ez utóbbi önmagában is több tonnával növelte volna meg a gép felszálló tömegét). A repülőgép aerodinamikai analízisét végző SzibNIA (СибНИА – Сибирский научно-исследовательский институт авиации имени С. А. Чаплыгина, SZ. A. Csapligin Szibériai Repülési Tudományos Kutatóintézet) szerint a függőleges vezérsíkok sem működtek kielégítően, a szárnyakon pedig már 8–10°-os állásszögnél is drasztikusan csökkent a felhajtóerő a levegő kedvezőtlen áramlása miatt. A repülőgép alapos áttervezése vált szükségessé, annak ellenére, hogy már megkezdték az elősorozat gyártását. Az öt elősorozat-gépet (T–10–5, T–10–6, T–10–9, –10,–11 végül az avionika teszteléséhez használták fel.). ### A T–10Sz Az áttervezett repülőgépen, mely a T–10Sz (Т-10С, Серийный, azaz Sorozat) típusjelet kapta, a függőleges vezérsíkot megnövelték, és a hajtóművek tengelyétől elmozdították kifelé, egészen a törzs széléig, az alsó oldalon pedig két pótvezérsíkot szereltek fel. A hajtóművek fogyasztását mérsékelni nem tudták, ezért a törzs aerodinamikai keresztmetszetét csökkentették, a hajtóművek segédberendezés-házait az alsó oldalukról a felsőre helyezték át, a szárny íveltségét csökkentették, az emiatt lecsökkent felhajtóerőt a T–10-esen eredetileg nem alkalmazott orrsegédszárnyak alkalmazásával ellensúlyozták, ami miatt viszont a szárny jellegzetes, íves formája megszűnt. A szárny szilárdságának növelésére a törővégen lévő rakétaindító sín ballasztsúlyként működik. A T–10-en alkalmazott hagyományos csűrők és fékszárnyak helyett az új gép szárnyaira flaperonokat helyeztek el. A féklapokat a szárnyakról áthelyezték a törzs felső oldalára. A fedélzeti elektronikát egyszerűsítették, a fixen beépített, elektronikus sugáreltérítésű antenna helyett a hagyományos antennával rendelkező N001 Mecs (Меч, azaz Kard) rádiólokátort építettek be, úgy tervezték, hogy a később kifejlesztendő Szu–27M-be építik a késéssel kifejlesztett elektronikai berendezéseket. Az új repülőgép prototípusa (T–10–7, más néven T–10Sz–1) 1981. április 20-án repült először, Vlagyimir Iljusin irányításával, és hamarosan felszállt a második gép is (T–10–12), bár mindkettő még ez évben lezuhant, az első szeptember 3-án, a tüzelőanyag-rendszer meghibásodása miatt, az ekkorra mintegy 140 típust repülő Iljusint élete első katapultálására kényszerítve, majd december 23-án, a második gép orr-része tört össze nagy sebességű repülés közben, Alekszandr Komarov pilóta halálát okozva. Ez azonban már nem késleltette tovább a sorozatgyártás beindítását (bár a második baleset okát nem sikerült pontosan megállapítani), 1982-ben három, 1983-ban további kilenc gép hagyta el a gyárat, a következő évre pedig a legyártott gépek száma megközelítette a százat. ### A Szu–27UB A repülőgép kétüléses kiképzőváltozatának tervezését az 1970-es évek legvégén kezdték meg. A tervezés elsődleges szempontja az volt, a repülőgép minden képességét megtartsa, azaz a második pilóta munkahelyét ne az avionika vagy a tüzelőanyag-készlet rovására alakítsák ki. Így a kétüléses repülőgép harcfeladatra is korlátlanul alkalmas lett, emellett képes volt olyan feladatok ellátására, melyre az alaptípus nem. Ezzel a megoldással például jobban ki lehetett használni a típus nagy hatótávolságát, hiszen a két pilóta felváltva irányíthatja a gépet, együtt kevésbé fáradnak el. Emellett a gép alkalmassá tehető célmegjelölésre irányított fegyverek számára, rádióelektronikai zavarásra, és egyéb olyan tevékenységre, amely kétüléses repülőgépet igényel, bár a fedélzeti elektronika erre, legalábbis a sorozatgyártás kezdetén, nem volt alkalmas. (Ilyen feladatok ellátására a jóval később gyártásba került, továbbfejlesztett Szu–30 változatot szánják, ezt egyelőre azonban csak exportra gyártják.) A második pilóta helyét az első mögött, megemelve helyezték el, így számára is biztosított a jó kilátás, a törzs kabin alatti és mögötti részében pedig jutott elegendő hely a tüzelőanyagnak. A megemelt pilótakabin részben árnyékolja a függőleges vezérsíkokat, ezért ezek felületét egyenként 1,5 m2-rel megnövelték egy 420 mm magas toldalékelem beillesztésével. Az így átalakított gép első prototípusa, a T–10U–1, 1985. március 7-én repült először, Nyikolaj Szadovnyikov irányításával. Összesen három prototípus épült, az első sorozatgyártású gép, a T–10U–4, 1986. szeptember 10-én szállt fel először. ### A P–42 A nagy teljesítményű repülőgépet a kor szellemének megfelelően propagandacélokra is felhasználták, a cél a fő vetélytárs F–15 által felállított világrekordok felülmúlása volt. Erre a célra a sorozatgyártás egyik első gépét, a T–10–15-öt építették át, a gép neve a dezinformáció jegyében P–42 lett. (Pobjeda 42, a kurszki győzelemre utalva). Minden felesleges berendezést kiszereltek, a gép orrkúpját egy fémből gyártottra cserélték, ez könnyebb volt, kiszerelték a törzsféklapot, még a függőleges vezérsíkok felületét is lecsökkentették. A gép felszálló tömege (lényegesen kevesebb tüzelőanyag betankolásával) így 14 100 kilogrammra csökkent. Hajtóműve a dezinformáció miatt R–32-es jelölést kapott AL–31F egy speciálisan a rekordrepülésekhez módosított változata lett. A turbina előtti gázhőmérséklet megnövelésével a fékpadi tolóerő 13 600 kg lett forszázson, ami papíron biztosította a közel 2:1-es tolóerő-tömeg arányt. Az amerikai Streak Eagle programhoz hasonló módon a gépet ugyanúgy egy elektromos oldású kábellel rögzítették, csak nem egy betontömbhöz, hanem egy harcjárműhöz. A kábel kioldását követően a gép amerikai vetélytársához hasonlóan körülbelül 150 méter gurulást követően rugaszkodott el a betonról, de azzal ellentétben rögtön közel függőleges emelkedésbe ment át. A P–42 így alig pár százalékkal, mindössze 2 másodperccel javította meg a 12 000 m-re emelkedés rekordját. A rekordrepüléseket a Szuhoj négy legtapasztaltabb berepülőpilótája, Viktor Pugacsov, Jevgenyij Frolov, Nyikolaj Szadovnyikov és Oleg Coj hajtották végre. A géppel, mivel a rekordrepülések során nem a Streak Eagle dinamikus profilját választották, mindössze 22 000 méterig emelkedtek, de az oroszoknál nem is volt cél az amerikaiak által elért 30 000 méteres magasság beállítása, mivel azt már a Je–266M-mel teljesítették. A géppel a 12–16 tonnás kategóriában, illetve a sugárhajtású repülőgépek kategóriájában, majd később az STOL kategóriában állítottak fel 1986–1988 között összesen 41 rekordot. Az FAI-nak jelentett R–32-es hajtóműjelölés egyik folyománya lett az, hogy a Nyugat szakértői sokáig tévesen Tumanszkij hajtóművesként jelölték a Szu–27-est. (Ennek oka, hogy a Je–266M Tumanszkij R–15F2SZ–300-as hajtóművét az 1977-es emelkedési rekordokhoz R–31F-ként jelölték, ebből külföldön arra következtettek – tévesen – hogy az R–32 is egy Tumanszkij-hajtómű lehet.) A P–42-es egyedülálló módon részese volt az 1989-es tusinói légibemutató dinamikus programjának is. Ezen kívül mindössze egyszer láthatta a nagyközönség közelről, 2004-ben Zsukovszkijban megrendezett „kis MAKSZ”-on, a statikus soron. ### Bemutatók és balesetek A Szu–27 nemzetközi bemutatkozására 1987-ig kellett várni, és meglehetősen szokatlan formában került rá sor, ami előrevetítette a repülőgép részben balszerencsés szerepléseit is. A Szovjetunióban nagy hagyománya volt a titkolódzásnak, ami különösen katonai téren nyilvánult meg, de természetesen az általuk tervezett és gyártott fegyverek harcértékét igyekeztek a lehető legjobb színben feltüntetni, elrettentendő az ellenséget. A repülőgépek megismertetésének egyik módszere a nemzetközi légtérben, ellenséges repülőgépek közelében végzett tevékenység volt. 1987\. szeptember 13-án, a Barents-tenger felett, nemzetközi légtérben egy norvég P–3B Orion járőrözött, hogy egy szovjet hajócsoportot tartson szemmel. A Szovjet Légvédelem a járőröző Orionra a Kilp-Javr repülőtéren települt 941. IAP (Elfogóvadász-század) egyik (más források szerint két) Szu–27-esét emelte, melynek fiatal pilótája, Vaszilij Cimbal nem csak megfigyelte a norvég gépet, de igyekezett pilótáinak munkáját is (a szemben álló nagyhatalmak bevett gyakorlatának megfelelően) alaposan megnehezíteni. Többször veszélyesen megközelítette az Oriont, illetve igyekezett közvetlenül a gép légcsavarjai elé kerülni, ugyanis előttük utánégetőt kapcsolva, a hajtóművekben pompázst tudott okozni, amely a leállásukat okozza anélkül, hogy az ellenséges repülőgéphez közvetlenül hozzáérne, így hivatalosan is balesetet és nemzetközi bonyodalmat okozna. Az egyik ilyen megközelítésnél a Szu–27 függőleges vezérsíkja bekerült az Orion légcsavar-lapátjai közé. A légcsavar összetört, a lapátok szétrepülő darabjai sérüléseket okoztak a Szu–27 függőleges vezérsíkján, és kilyuggatták az Orion törzsét, amely így kihermetizálódott. Mindkét gép vészhelyzetet jelentett, és visszafordult saját bázisa felé, ahol sikeresen leszállt. Az incidens során a norvég repülőgép személyzete bőséges mennyiségű fényképet készített az addig alig ismert repülőgépről. 1988-ban került sor a repülőgép első nemzetközi szereplésére az angliai Farnborough-ban, majd 1989 májusában a párizsi légiszalonon. Itt bemutatót már a később világhírnévre szert tett Viktor Pugacsov repülte, és ekkor mutatta be a róla Pugacsov-kobrának (vagy röviden csak kobrának) elnevezett manővert is, mely, bár jól mutatja a repülőgép nem mindennapi manőverező képességét, csekély harcértékkel bír. A rohamosan szegényedő Szovjetunióban igyekeztek mindent pénzzé tenni, többek között a gyártók szinte bármilyen fegyvert hajlandóak voltak bárkinek eladni, ha a vevő kemény valutával fizetett, és intenzív, de rosszul szervezett marketingkampányba kezdtek többek között a Szu–27 eladásának érdekében is. Úgy gondolták, hogy a repülőgép a nyugati konkurenciát meghaladó harcértékét manőverező képességének demonstrálásával tudják a legjobban bemutatni, így ezek a repülőgépek nagyobb repülőnapokon és haditechnikai vásárokon rendszeresen repültek lélegzetelállító, és sajnos sokszor veszélyes programokat. Jellemző, hogy a repülőgép engedélyezett legnagyobb állásszöge csak 24–26°, a számítógépes vezérlőrendszer az ennél nagyobb állásszöghöz vezető manővereket letiltja. A repülőnapokon látott (a Pugacsov-kobra esetén a 120°-ot elérő) nagy állásszögű repülések a számítógépes vezérlőrendszer korlátozásainak szabályellenes és veszélyes inaktiválásával érhetők el. Ennek a mentalitásnak több katasztrófa lett az eredménye, melyeket rendszerint a típus repülési képességeinek túlbecsülésére lehet visszavezetni. - 1990\. szeptember 9-én az olaszországi salgaredai repülőnapon lezuhant a Szovjet Légierő egyik együléses gépe. Ez a típus egyik korai nyilvános katasztrófája, amely egy alacsonyan kiemelt bukfencet követően következett be, amikor a gép egyenes vonalú süllyedésben a földbe csapódott. A pilóta – Rimantas Antanas Stankevicius, litván kozmonauta, aki repülte a szovjet Buran űrrepülőgépet is – nem katapultált, a gépben életét vesztette, a robbanást követően a földön egy néző is meghalt. - 1995\. december 12-én, Malajziából hazatérőben a Russzkije Vityazi (Orosz Lovagok) műrepülő csapat három repülőgépe a vietnámi Cam Ranh Bay orosz katonai támaszpont repülőterére történő leszállás közben, ködben hegynek ütközött, négy pilóta halálát okozva. A baleset fő oka az volt, hogy a honi légvédelmi feladatokra felkészített repülőgépek nem voltak megfelelő navigációs rendszerrel ellátva. - 1997\. június 21-én a pozsonyi SIAD '97 repülőnapon Szergej Klimov a Russzkije Vityazi 15-ös számú gépében leszállás közben elfelejtett futóművet nyitni és hasraszállt a futópályára. A gép a törzs alatti rakétaindító síneken csúszott végig, komoly kár nem érte. Később szakszerűen felemelték és saját futóművén távozott a gurulóútra. - 1999\. június 12-én a Párizsi Légiszalonon rosszul megválasztott magasság miatt a futópályához ütközött a Szu–30MKI prototípusa, majd visszaemelkedve a levegőbe az égő gépből a két pilóta – Vjacseszlav Averjanov és a mögötte ülő Vlagyimir Sendrik – sikeresen katapultált (utóbbi indította el a katapultálási folyamatot). - 2002\. július 27-én Lvivben zuhant a látogatók közé egy kétüléses ukrán gép, a repülőnapok történetének legsúlyosabb katasztrófáját, 83 ember halálát és 199 sérülését okozva. A baleset oka valószínűleg pilótahiba volt. - 2009\. augusztus 16-án Zsukovszkij mellett, a MAKSZ 2009 haditechnikai vásárra készülve a Russzkije Vityazi két gépe ütközött, két pilóta sikeresen katapultált, ők súlyos sérüléseket szenvedtek, de a bemutatócsoport parancsnoka, Igor Tkacsenko meghalt, mert ejtőernyője tüzet fogott, egy személy a földön is megsérült. - 2009\. augusztus 30-án a lengyelországi Radomban a Fehérorosz Légierő Szu–27UBM-je szenvedett katasztrófát, két pilótája, Aljakszandar Marficki és Aljakszandar Zsuravlevics ezredesek meghaltak. Bár az Orosz Légierő túl van morális mélypontján, a katonák és a pilóták motiváltsága és fegyelme ma is sok kívánnivalót hagy maga után, így napjainkban is előfordulnak kirívó esetek: Anatolij Kvocsur 2006-ban Krasznojarszk belvárosa felett tartott repülésbiztonságilag megkérdőjelezhető műrepülést. ### Kísérleti és továbbfejlesztett változatok Az ígéretes repülőgép fejlesztési programja nem állt meg a rendszeresítéssel, a tervezők igyekeztek megrendelést szerezni az újabb és újabb változatokra, vagy legalább a túlélésüket biztosító állami támogatást a soron következő fejlesztési programhoz. A T–10–24 számú gépet a nagy állásszögű repülést vizsgáló repülő laboratóriummá alakították át, a repülőgép stabilitását egy, a pilótakabin vonala mögé elhelyezett kacsa-vezérsíkkal javították. A módosítás bevált, és a repülőgép továbbfejlesztett változatainak mindegyikénél alkalmazzák. A T–10–26 számú gépet a változtatható tolóerő-vektorú hajtómű tesztrepülőgépévé alakították át, az egyik hajtómű cseréjével. #### Szu–30 Messze a legsikeresebb változat, több száz példányt gyártottak belőle, de csak a külföldi vevők részére. A gép karrierje elég érdekesen indult, eredetileg Szu–27UBK néven a kétüléses Szu–27UB légi vezetési pont céljára átalakított változata lett volna, melynek feladata néhány gépes elfogóvadász-kötelékek tevékenységének koordinálása lett volna a Szovjetunió elhagyatott szibériai és távol-keleti területei felett, ahol a gyéren telepített légvédelmi lokátorok között nagy távolságok vannak (A MiG–31-est hasonló feladatra tervezték.). Légi utántöltő berendezéssel is felszerelték, így nagy távolságú bevetéseknél is alkalmazni tudták, a két pilóta munka közben válthatta egymást, így megnőtt a levegőben tölthető idő. Exportra is ajánlották, Szu–30K néven. Az 1990-es években a repülőgép átesett azokon a korszerűsítéseken, amelyeken az összes hasonló repülőgép, fegyverzetét kibővítették, ez lett a Szu–30MK. A nagy áttörés 1996-ban következett be, amikor India 40 gép vásárlását jelentette be (Szu–30MKI változat), később megkezdte a gépek licencgyártását. Azóta Algéria (Szu–30MKA), Kína (Szu–30MKK), Malajzia (Szu–30MKM), Venezuela (Szu–30MKV) rendelt a gépből. #### Szu–33 A repülőgép haditengerészeti változatának megépítését már az 1970-es évek legelején tervbe vették, majd többször módosították a hordozására szolgáló hadihajó terveivel együtt. Az eredetileg T–10K-nak nevezett repülőgép tervezésének alapja a kacsavezérsíkos T–10–24 volt, ennek szerkezetét, különösen a futóműveit, megerősítették, szárnyait és vízszintes vezérsíkjait felhajthatóra alakították, farka alá a repülőgép-hordozókon történő leszálláshoz fékhorgot szereltek. Az Orosz Haditengerészet egyetlen repülőgép-hordozója, az Admiral Kuznyecov túl kicsi a gőzkatapultokkal segített felszálláshoz, ezért a hajó orrára síugrósáncot szereltek, és a repülőgépek külső segítség nélkül szállnak fel, ezt rendkívül kedvező tolóerő-súly arányuk teszi lehetővé. Orrukba légi utántöltő berendezést szereltek, korszerűbb navigációs rendszert kaptak, fegyverfelfüggesztő csomópontjaik számát 12-re növelték. 24 gépet gyártottak, ezek ma is rendszerben állnak. Kétüléses kiképzőváltozata a Szu–27KUB (újabban Szu–33KUB-nek nevezik), melynek pilótakabinjában, eltérően a Szu–27UB-től, a két pilóta egymás mellett ül. #### Szu–34 Tervezett csapásmérő változat, részben a Szu–30-aséval megegyező feladatkörrel, de az Orosz Légierő számára, a meglévő Szu–17, MiG–27 és Szu–24 repülőgépek leváltására. Az 1980-as évek első felében a Szu–27UB áttervezését tervezték (a Szu–30-ashoz hasonlóan), Szu–27IB néven, ezt a döntést később megváltoztatták, és teljesen áttervezett törzs-elsőészben a pilótaüléseket egymás mellett helyezték el, javítva ezzel a két pilóta együttdolgozását. A kabintető fix kialakítású, a gépbe az orrfutóaknából leereszthető lépcsőn lehet beszállni. A főfutókat teljesen áttervezték a mintegy 30%-kal megnőtt felszálló tömeg miatt, ezek kétpontosak lettek. A repülőgépbe egy kis WC-t is beépítettek a hosszú bevetési idő miatt, ami a szovjet viszonyok között fényűző luxusnak számított. A T–10V1 jelű prototípus 1990. április 13-án repült először. Az 1990-es évek pénzhiánya miatt a fejlesztés hosszú időre lelassult, a gépet exportra ajánlották Szu–32FN elnevezéssel, eredménytelenül. A 2000-es évek orosz fellendülésének köszönhetően a sorozatgyártás lassan beindult, 2006 végén átadták az első két hadrendi példányt a Lipecki Kiképző Ezrednek. A repülőgép annyira eltért az eredeti repülőgéptől, hogy a NATO kódnevek kiosztását végző bizottsága (Air Standardization Coordinating Committee, ASCC) új NATO-kódnevet adott ki, a gép új kódneve Fullback lett. #### Szu–35 A repülőgép korszerűsített változatának, a Szu–27M-nek a kifejlesztése már az alaptípus fejlesztésekor felmerült, elsősorban az avionikával kapcsolatos kényszerű kompromisszumok miatt. A szovjet elektronikai ipar az 1980-as évek legvégére alkalmassá vált a repülőgépre eredetileg tervezett elektronika legyártására, ezt a Szu–27K (Szu–33) sárkányába építették. A repülőgép így megkapta a kacsaszárnyakat, a megerősített futóművet, emellett a szárnyakat vastagabb keresztmetszetűre gyártották, ami több tüzelőanyag betöltését tette lehetővé. A nagy túlterhelések elviselése érdekében, hasonlóan az F–16-oson alkalmazott megoldáshoz, a katapultülést 30°-kal hátradöntötték. Az avionika központi eleme az N011 rádiólokátor, melynek zavarvédelmét javították elsősorban. A műszerfalba a korábbi hagyományos műszerek helyett három monokróm katódsugárcsöves kijelzőt, később színes folyadékkristályos kijelzőket építettek. Egyes példányokon a törővégi rakétaindító sín helyére a Szorbcija rádióelektronikai zavaróberendezést építették. A fegyverzetet, melyet, hasonlóan a Szu–33-hoz, 12 csomópontra lehetett függeszteni, kiegészítették az R–77 légiharc-rakétával, valamint a H–29 televíziós irányítású és a H–31 lokátorromboló rakétával. A prototípus 1988. június 28-án repült először Oleg Coj irányításával, 1992-ig körülbelül egy tucatnyi gépet gyártottak le, ezeket elsősorban kísérleti célokra használják. A repülőgépet folyamatosan továbbfejlesztik, elképzelhető, hogy sorozatgyártásba kerül. Az 1990-es évek közepén megépült Szu–37 repülőgép a Szu–35 vektorálható tolóerejű AL–31FN hajtóművel ellátott változata. ### Korszerűsítési programok A Szu–27-es avionikája már a rendszeresítés pillanatában is elavult volt, még a légi célok ellen is, ezt a legelső pillanattól korszerűsíteni tervezték, de a Szu–27M repülőgép sorozatgyártására a Szovjetunió összeomlása miatt már nem maradt idő. Az 1990-es években egyre-másra jelentek meg az újabb és újabb típusváltozatok, melyekből néhány darabnál több pénzhiány miatt nem készült, pedig a korszerű gépekre a csecsen polgárháború során égető szükség lett volna. 2000 körülre látták be, hogy az Orosz Légierő, mely a típus legnagyobb üzemeltetője, nem tudja új gyártású repülőgépekkel leváltani Szu–27-eseit, ezért kidolgozták a repülőgépek több korszerűsítési programját, mellyel költséghatékonyan elvégezhető a repülőgépek kapacitásának alapvető növelése. 2001-re indult volna be a kétüléses gépek Szu–27UBM változatra alakítása, de ezt 6-8 gép átépítése után abbahagyták, valószínűleg a programokban (ellen)érdekelt, részben privatizált cégek intrikái miatt. Az Orosz Légierő számára készült gépek a Szu–27SZM, az exportra készülők az Szu–27SZK elnevezést kapták. (A fejlesztési programban alapja a Szu–30KI volt.) A program fő célja az avionika korszerűsítése, a földi célok elleni csapásmérő kapacitás megteremtése (irányított fegyverekkel), az üzemeltetési költségek csökkentése korszerűbb diagnosztikai eszközök alkalmazásával (áttérés a részleges állapot szerinti javításra), valamint a repülőgép tervezett élettartamának megnövelése a sárkányszerkezet üzemeltetési tapasztalatok alapján történő megerősítésével. A fedélzeti elektronika elemeit az amerikai MIL–1553B katonai szabványnak megfelelő adatbusz köti össze. A fedélzeti számítógépet kicserélték BVCM–486 típusúra, érdekes módon ennek processzora az Intel 80486DX33 processzora, melyhez, részben elavultsága miatt, már orosz katonai cégek is hozzáférhetnek. A rádiólokátort korszerűsítették, az eredeti N001 radar N001VE változatát alkalmazzák, ez még mindig mechanikusan eltérített antennájú, de már földi célok elleni funkcióval is ellátták (nagy hajókat 200–250 km-ről derít fel). Az infravörös érzékelőt kicserélték, az új berendezés nagy magasságban, utánégetővel távolodó célokat akár 90 kilométerről is észlel. A berendezést a gép hossztengelyétől jobbra eltolva építették be, az orr bal oldalára a légi utántöltő berendezés kitolható fogadócsonkja került. A kicserélt lézertávmérő korlátozott mértékben (mivel az orr felső részén van) alkalmas földi célok megjelölésére lézerirányítású fegyverek számára. A műszerfalba két folyadékkristályos kijelző van beépítve, emellett sisakba épített kijelzőt is rendszeresítettek. A pilóta a repülés előtt megtervezett repülés paramétereit mágneskazettán viszi magával, hasonlóan a repülés utáni adatokhoz. A navigációt integrált inerciális és GPS navigációs rendszer segíti, ez utóbbi az amerikai Navstar- és az orosz GLONASZSZ-műholdak jeleit is veszi. A pilótakabin nem kompatibilis az éjjellátó készülékekkel. A géphez felderítő és célmegjelölő konténert nem rendszeresítettek. A légi célok elleni fegyverzetet kiegészítették az R–77 rakétával, mely aktív lokátoros önirányítású, és a repülőgép a passzív szakaszon egyszerre két rakéta számára tudja a célok adatait frissíteni. A rakéták saját lokátora a céltól 5–20 km-re kapcsol be, ezután a repülőgéppel nem kommunikálnak, így az újabb rakétákat indíthat. A földi célok ellen a gép szinte az összes orosz repülőgép-fedélzeti fegyvert alkalmazhatja. Irányított légibombák közül a KAB–500Kr és KAB–1500Kr televíziós, valamint a KAB–500L és KAB–1500L lézerirányítású bombákat, bár ez utóbbiak számára a célt nem tudja saját maga számára megjelölni, célmegjelölő konténert pedig nem rendszeresítettek. Földi célok elleni irányított rakéták közül a H–25, H–29, H–31, H–35 és H–59ME rakétákat hordozhatja, az utóbbival a kapcsolatot az egyik szívócsatorna alá függesztett APK–9E konténerrel tarthatja fent. A repülőgép besugárzásjelző rendszerét integrálták a H–31 rakétával, azaz a gépet ért sugárzás alapján képes a radar földrajzi helyzetének megállapítására, a rakéta számára a repülési paraméterek meghatározására. Számos korszerű fegyverkategória (például GPS-irányítású bombák, robotrepülőgépek) nem található meg a gép arzenáljában. Bár a repülőgépen elvben minden fegyver integrációs programja befejeződött, újabb és újabb hírek repülnek fel ezen fegyverek rendszeresítéséről, azaz a valóságban jócskán lemaradtak a kommunikált célokhoz képest. ## Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok Teljesen fémépítésű, két hajtóműves, középszárnyas repülőgép, osztott függőleges vezérsíkokkal, hagyományos aerodinamikai elrendezéssel, mely nagyon hasonló a MiG–29-eséhez. Az első, aerodinamikailag instabil szovjet repülőgép. A nyilazott félszárnyakon orrsegédszárnyat és flaperont helyeztek el, a magassági kormányként szolgáló vízszintes vezérsík teljes egészében elfordítható. A szárnytövet előrefelé megnyújtották (Leading Edge Root Extension, LERX), ez a nagy állásszögű stabilitást javítja. A későbbi változatokon itt helyezték el teljesen elforgatható a kacsa-vezérsíkokat. A szárny a törzs centroplánnak nevezett, a tüzelőanyag-tartállyal integrált teherviselő eleméhez csatlakozik, ennek tetején alakították ki az F–15-ösön alkalmazotthoz nagyon hasonló, nagyméretű törzsféklapot, melyet a legújabb változatokról elhagytak. A két hajtóművet a törzs alatt, egymástól elkülönítve helyezték el. A futómű tricikli-rendszerű, az orrfutót a törzsbe, hátrafelé, a főfutókat a kerekek 90°-os elforgatása után előrefelé, a szárnytőbe húzzák be. A földhöz meglehetősen közel elhelyezett levegő-beömlőnyílások miatt a futószárak meglehetősen hosszúak (hogy a hajtóművek ne szívjanak be szennyeződést), emiatt a repülőgép nagy részét csak létráról lehet elérni, ez nehezíti a karbantartást. A korábbi, 210 atmoszféra nyomású helyett ezen a gépen alkalmaztak először 280 atmoszférás hidraulikarendszert, ez – jobb minőségű anyagok felhasználása és a korábbi gépekétől eltérő kiszolgálóeszközök rendszeresítése árán – jelentős tömegmegtakarítást eredményezett. A pilótakabint a törzsből kiemelve, jó kilátást biztosítva helyezték el. A gép meglehetősen nagy átmérőjű orrában van a rádiólokátor, a pilótakabin szélvédője előtt az infravörös érzékelővel kombinált lézertávmérőt. ## Fegyverzet A repülőgép jobb oldali szárnytövébe be egy GS–30-1 típusú, egycsövű, 30 mm-es gépágyút építettek, melynek javadalmazása 150 lőszer, emellett 10 (a későbbi változatokon 12) fegyverfelfüggesztő csomóponton elhelyezett fegyverzetet hordozhat. A gép összes csomópontja száraz, azaz tüzelőanyag-póttartályt nem lehet rá függeszteni. A fegyverfelfüggesztő csomópontok számozása nem szokványos, a törzs középvonala alatti az 1-es és a 2-es, majd a szárnyak alatt kifelé haladva a 3–8 számúak (a jobb oldaliak a páratlanok), a levegő-beömlőnyílások alatt pedig a 9-es és a 10-es. ### Légiharc-rakéták A repülőgépet elsősorban légiharc megvívására tervezték, ennek fő fegyvere az R–27 típusú, közép-hatótávolságú légiharc-rakéta, melyből maximum hat darabot hordozhat. A szovjet gyakorlatnak megfelelően létezik félaktív lokátoros önirányítású és passzív infravörös önirányítású változata is. A lokátoros változat csak a cél közelében igényli a cél lokátoros megjelölését, a röppálya nagy részén az előre kiszámított találkozási pontig tehetetlenségi navigációs rendszer irányítja. A cél kitérő manővereinek megfelelően a rakéta röppályáját menet közben is lehet módosítani. A légi közelharcra szolgáló rakéta az R–73, ami egy nagy szögeltéréssel indítható, részben tolóerő-vektor kormányzású, infravörös önirányítású légi közelharc-rakéta. Használatához nem szükséges a lokátor bekapcsolása, indítható a lézertávmérővel kombinált infravörös érzékelő adatai alapján. A cél kijelölése lehetséges a sisakra szerelt Sjel típusú sisakcélzóval is, ekkor a rakéta infravörös érzékelője követi a pilóta fejmozdulatait, amikor az a célra néz, a rakéta automatikusan befogja azt, amit a célzóberendezés optikáján megjelenő ikon jelez a pilótának, ezután a rakéta indítható. A repülőgéphez utólag rendszeresítették az 1990-es évekre kifejlesztett R–77-es aktív lokátoros önirányítású légiharc-rakétát, ezt elsősorban exportra gyártják, bár az Orosz Légierő is kapott belőlük, a pénzhiánynak köszönhetően kisebb mennyiségben. Tervezik a hosszabb ideje fejlesztés alatt álló, nagyon nagy (akár 400 kilométeres) hatótávolságú KSZ–172 légiharc-rakéta integrációját is, amennyiben a fegyver gyártásba kerül, erre azonban kicsi az esély. ### Egyéb függesztmények Bár a repülőgépbe beépítették a földi célok elleni nem irányított rakéták és bombák alkalmazásához szükséges kábelezést, a CFE fegyverzetkorlátozási egyezmények miatt a gépek eredetileg földi célok elleni fegyvereket nem hordoztak. A nagy tömegben hadrendben álló, elavult vadászbombázó repülőgépek (elsősorban a MiG–27 és a Szu–17) selejtezése után azonban lehetőség nyílt a ilyen fegyverek rendszeresítésére. A szárnyak alatti belső, a levegő-beömlőnyílások alatti, valamint a törzs középvonala alatti két-két csomópontra lehet összesen 38 darab 100 kilogrammos, vagy (az 1-4, 9 és 10-es csomópontokon) hatzáras tartókra 36 darab 250 kilogrammos FAB–250M54, ugyanide háromzáras tartókra 18 darab FAB–250M62 bombát függeszteni. Négyzáras tartókra 16 darab FAB–500M54 (1., 2., 9., 10. csomópontok), vagy 10 darab 500 kilogrammos FAB–500M62-es (az 1-4 csomópontokra kétzáras tartókon, a 9-10-esre egyet-egyet) nem irányított légibomba függeszthető. KMGU aknaszóró konténerből maximum 5 darab hordozható. A bombák helyett lehetőség van 6 darab SZ–25 nem irányított rakéta, vagy B–8M1 (2-2 darab a 3-4-es csomóponton, egy-egy a 9-10-esen) vagy 6 darab B–13L típusú, nem irányított rakétákat tartalmazó blokkok függesztésére is, a hozzájuk tartozó maximum 120 darab SZ–8 vagy 30 darab SZ–13 rakéta hordozására. A repülőgép alapváltozata nem hordozhat célmegjelölő konténert, emellett egyik változat sem alkalmas tüzelőanyag-póttartályok hordozására. Lehetőség van a törővégi rakéta-indítósín helyett a Szorbcija típusú rádióelektronikai zavarókonténer hordozására. ## Típusváltozatok ### A Szovjetunió szétesése előtt kifejlesztett változatok T–10 (Flanker–A) Prototípus. T–10SZ A végleges aerodinamikai kialakításnak megfelelő prototípusok. Szu–27 Kis mennyiségben gyártott elősorozat-gép, lényegében megegyezik a későbbi Szu27SZ-szel Szu–27SZ (Flanker–B) Sorozatgyártású változat. Szu–27UB (Flanker–C) Kétüléses változat Szu–27SZK Együléses exportváltozat Szu–27UBK Kétüléses exportváltozat Szu–27K (Flanker–D, Szu–33) Tengerészeti változat az Admiral Kuznyecov repülőgép-hordozó fedélzetére ### A Szovjetunió szétesése után kifejlesztett változatok Szu–27P Együléses demonstrátor, légi utántöltő-berendezéssel, továbbfejlesztett avionikával. Szu–27PU (Szu–30) A Szu–27P kétüléses változata, kis számban gyártották. Szu–27SZMK Együléses kísérleti változat. Szu–30M, Szu–30MK Kétüléses gép, kis számban építették. Szu–30MKA A Szu–30MK alapján Algériának épített gép. Szu–30MKI (Flanker–H) A Szu–30MK alapján Indiának épített gép, vektorálható fúvócsövekkel, kacsaszárnyakkal, külföldi eredetű avionikával. Szu–30MKK (Flanker–G) A Szu–30MK alapján Kínának épített gép. Szu–30MKM A Szu–30MK alapján Malajziának épített gép. Szu–30MN (Flanker–B mod.2) Együléses demonstrátor, továbbfejlesztett avionikával. Szu–30KI (Flanker–B mod.2) Együléses demonstrátor Indonézia számára a Szu–27SZMK-ból továbbfejlesztett avionikával, nem gyártották. Szu–27M (Szu–35 Flanker–E, Szu–37 Flanker–E) Az együléses Szu–27SZ korszerűbb avionikájú változata, fejlesztését már az 1980-as években elkezdték. Szu–35UB A Szu–35 oktatóváltozata. Szu–27SZM A meglévő Szu–27SZ repülőgépek korszerűsítésével létrehozott vadászbombázó az Orosz Légierő számára, jelenleg körülbelül egy ezrednyi átépített gép áll hadrendben. Szu–27SZKM A Szu–27SZK repülőgépek alapján továbbfejlesztett változat légi utántöltő berendezéssel és beépített aktív rádióelektronikai zavaróberendezéssel. Szu–27UBM A Szu–27SZK-nak megfelelő, a Szu–27UB-ből átépített kétüléses vadászbombázó repülőgép. Szu–27IB (Szu–32, Szu–32FN) Kétüléses csapásmérő változat áttervezett törzs-elsőrésszel, egymás mellett ülő pilótákkal, a Szu–34 prototípusa. Szu–34 Fullback Kétüléses csapásmérő változat az Orosz Légierő számára a Szu–24 leváltására, jelenleg a sorozatgyártás és a rendszeresítés elején jár. Szu–27KUB, Szu–33KUB Kétüléses haditengerészeti kiképző repülőgép, egymás mellett ülő pilótákkal, de a Szu–34-től eltérő (nem papucs alakú, hanem hengeres) orr-résszel. Szu–35BM A Szu–35 továbbfejlesztésével létrehozott együléses vadászbombázó. ## Összehasonlítása az F–15-össel A Szu–27-es kifejlesztéséről szóló döntést az F–15 kifejlesztésének ismeretében hozták meg, a tervezés során, mely az amerikai gépet körülbelül egy évtizeddel követte. Elsődleges szempont volt az akkor már jól ismert amerikai típus paramétereinek felülmúlása. A két típus még nem találkozott éles helyzetben, de a világ több pontján ez elképzelhető. A Szu–27-es emiatt korszerűbb elvek szerint készült, tervezésénél alaposan kihasználták az időközben nagyot fejlődött aerodinamikát. Homlok-légellenállása és légellenállás-felhajtóerő aránya kedvezőbb. Ezen a téren viszonylagos előnyét az amerikai gép korszerűbb, digitális elektronikus vezérlésű hajtóműve ellensúlyozza, ennek bár fékpadi tolóereje alacsonyabb, a repülőgépbe beépítve már az amerikai gép van fölényben (az F–15 tolóerő-tömeg aránya teljes légiharc-fegyverzettel és 50% tüzelőanyaggal 1,23, a Szu–27-é csak 1,06). Az amerikai gépen emellett a törzsbe félig besüllyesztett AIM–7 vagy AIM–120 rakéták kevesebb légellenállást és rezonanciát okoznak. Avionikájuk kezdetben nagyjából hasonló volt, napjainkra azonban az amerikai típus tetemes fölénybe került, mert rádióelektronikai rendszereit több lépcsőben korszerűsítették, fedélzeti rendszerei naprakésznek tekinthetőek. Az orosz gépeken a 2000-es években kezdtek korszerűsítési programot, amit az évtized végére körülbelül egyszázadnyi mennyiségen végeztek el. A gépek többsége azonban az eredeti, 1970-es évek technikai színvonalán áll. ## Rendszeresítő országok Napjainkban a Szu–27-es géptípust, illetve annak modernizált változatait a világ számos haderejében üzemeltetik, ill. tervezik a hadrendbe állítását. A típusból napjainkig kb. 680 darabot építettek a Szovjetunióban, illetve Oroszországban. ### A valamikori Szovjet Légierő utódjaként a gépek nagy részét üzemelteti, jelenleg 397 Szu–27-est és 52 Szu–33-ast tart hadrendben, ezek a következő repülőtereken települnek: - Privolzsszk (209. IAP, 29 gép) - Krimszkaja (3. IAP, 30 gép) - Kilp-Javr (9. IAP, 28 gép) - Lodejnoje Polje (177. IAP, 29 gép) - Beszovec (159. IAP, 32 gép) - Cenralnaja Uglovaja (22. IAP) - Dzemgi (23. IAP) - Dorokovo (611. IAP, 30 gép) - Kubinka (Russzkije Vityazi, 18 gép) - Szeveromorszk–1 (Szu–33) - Cskalovszk (689. IIAP, 28 gép) - Kucsevszkaja (797. UAP, 11 gép) - Lipeck (repülőkísérleti központ, 21 gép) - Szavosztejka (39 gép) - Kant (Kirgizisztán, 5 gép) 2009 nyarán jelentették be, hogy a légierő korszerűsítésére 48 Szu–35-öst rendel Oroszország. A gépeket 2015-ig tervezik leszállítani. ### 25 körüli mennyiségű gép áll rendszerben, ezeket nemrégiben korszerűsítették. Egy kétüléses repülőgép 2009 augusztusában lezuhant a lengyelországi Radomban megtartott repülőnapon. ### Jelenleg 30, a szovjet időkből örökölt Szu–27-essel rendelkezik, további 12 gépet tervez vásárolni. ### 65, szintén szovjet gyártású repülőgépet tart hadrendben, ezek közül két Szu–27UB-t 2009-ben a TacAir amerikai magáncégnek adott el, utóbbi 2009-ben árulni kezdte a gépeket mintegy 5 millió dollárért. ### 25 Szu–27SZ-t ls 6 Szu–27UB-t örökölt a szovjet időkből, ezek eredetileg a 62. BAP (vadászbombázó-ezred) állományába tartoztak Andijon repülőterén, jelenleg a gépek Karshi-Khanabad repülőterén települnek, egy részük Fergana repülőterén van tárolva. ### Algéria 28 Szu30–MKA-t rendelt, ezeket 2009-ig tervezik leszállítani. A gépekkel együtt rendelt MiG–29SZMT és MiG–29UB-ket Algéria visszaküldte a gyártónak arra hivatkozva, hogy a gépek nem új gyártásúak, ezek helyett is, megfelelő értékben, Szu–30MKA-kat vásároltak, 16 darabot. ### A polgárháborútól sújtott ország 2000-ben vásárolt 8 együléses Szu–27SZ-t és két kétüléses Szu–27USZ-t, melyeket ukrán zsoldos-pilóták repültek, ezek közül az első még ez év november 19-én lezuhant, az UNITA állítása szerint ők lőtték le Sztrela–3 rakétával. ### Eritrea az Etiópiával vívott háború után, 2003-ban vásárolt néhány Szu–27SZK-t, Ezek jelenleg is Aszmara nemzetközi repülőterén állomásoznak. ### Etiópia 1998-ban rendelt hat együléses Szu–27SZ-t és két kétüléses Szu–27USz vadászrepülőgépet, használtan, ezeket intenzíven használták az Eritreával vívott háborúban. ### India 40 Szu30–MKI-t rendelt 1996 novemberében (Ebből nyolc, kizárólag légvédelemre alkalmas Szu–30K), emellett a Hindustan Aeronautics további 140 gép helybeni legyártására kötött licencszerződést, ezeket 2020-ig tervezik legyártani. A szerződés teljesítése során súlyos határidő-csúszások merültek fel. ### Indonézia ellen, emberi jogi politikája miatt fegyverszállítási embargó lépett életbe, nyugati eredetű repülőgépeikhez ezért nem kaptak pótalkatrészt, így Oroszországtól vásároltak először két Szu–27SZK és két Szu–30 repülőgépet, amit 2006-ban három Szu–27SZKM-mel és három Szu–30MK2-vel egészítettek ki egy egész századdá. ### Kína egy 1998-as szerződés alapján Oroszországtól 76 Szu–27-est vásárolt, további 200 gép építésére kapott engedélyt orosz licenc alapján. 2004-ig 90–100 gép épült meg Kínában J–11 típusmegjelöléssel. 2006-ban emellé 100 darab Szu–30MKK és 48 Szu–33 repülőgépet is rendeltek. ### A LAVEX 2009 fegyverkiállításon jelentették be 12-15 Szu–35 és 4 Szu–30 vásárlását, más repülőgépekkel együtt, mintegy 1 milliárd USD értékben. ### 18 Szu–30MKM repülőgépet rendelt összesen 900 millió amerikai dollár-ért, ezek az indiai Szu–30MKI-kra hasonlítanak, de az azokban alkalmazott elektronika izraeli komponenseit az ország erősen Izrael-ellenes beállítottsága miatt orosz és francia eredetű berendezésekkel váltották ki. ### 5 Szu–27UB ### Uganda légiereje 2010 márciusában rendelt hat Szu–30MK2 repülőgépet, mintegy 200 millió dollárért. ### Az ország légiereje Hugo Chávez radikális baloldali politikája miatt az addig üzemeltetett amerikai típusokhoz – a pótalkatrészek hiánya miatt, melyeket az amerikai fegyverembargó okozott – egyre kevesebb tartalék alkatrészt tudott szerezni, ezért más országokhoz, elsősorban Oroszországhoz fordult fegyverekért, ennek keretében 1,5 milliárd dollárért 24 Szu–30MK2 vadászbombázót vásároltak, 2005–2008 közötti szállítással, Szu–30MKV néven. Az első gépeket nagyon röviddel a megrendelés után megkapták, ezek valószínűleg eredetileg Kínának legyártott, de visszaszállított repülőgépek voltak, 2008 májusában a flotta már 22 gépből állt. ### 36 Szu–27SZK és 12 Szu–30 áll hadrendben, 2009 tavaszán további 12 Szu30–MK2 gép rendelését jelentették be, gépenként 42 millió dollárért. ### Az ország Szu–30-asok rendszeresítését tervezte, de később erről lemondott. ### Szíriának, mint a szovjet fegyverek hűséges vásárlójának, többször felajánlották a Szu–27-est, legalább két alkalommal a gépek fel is tűntek – szír felségjelzéssel – az országban, de az ország anyagi helyzete (az 1980-as években vásárolt repülőgépek teljes vételárát sem fizették ki) nem tette lehetővé a nagy értékű és sikeres gépek megvásárlását, ehelyett inkább 22 használt MiG–29-est vásároltak. ### 2007 közepén röppent fel a hír, hogy sikeres befejezésükhöz közelednek az orosz fegyverexport-céggel, a Roszobronekszporttal folytatott tárgyalások, Irán 250 darab Szu–30MK és 20 Il–78 légi utántöltő repülőgép vásárlásáról. Utóbb ezt nem erősítették meg, valószínű, hogy az Egyesült Államokkal zajló szóbeli háború egyik hadműveletéről volt szó. Az exportra szánt gépek avionikájában gyakran vannak izraeli eredetű elektronikai berendezések, amelyeket Irán nem kaphatna meg, ezek kiváltása a maláj gépek esetében is megoldandó feladat volt. ## Harci alkalmazása ### Etióp–eritreai háború (1998–2000) Eritrea 1991-ben, 30 éves háború végén vált függetlenné Etiópiától. A két ország közötti folyamatos feszültség azonban újabb háborúra történő felkészüléshez vezetett, mely 1998-ban tört ki Badme város hovatartozása körül. A konfliktus kirobbanásakor mindkét ország légiereje viszonylag fejletlen volt, a háború kitörése, majd az ideiglenes tűszünet 1998 augusztusi tető alá hozása után rohamléptekkel kezdték meg a lemaradás ledolgozását, mindkét oldal volt szovjet tagköztársaságoktól vásárolt vadászrepülőgépeket. Eritrea Oroszországtól hat MiG–29-est (még 1998-ban, csak a gépekért 150 millió dollárt fizettek), Grúziától nyolc Szu–25-öst (1999-ben), Etiópia pedig Oroszországtól rendelt – többek között – hat Szu–27SZ és két Szu–27USZ vadászbombázót, melyek közül az első gépek 1998. december 15-én érkeztek meg orosz teherszállító repülőgépeken. Jellemző a gépek rendszerbe állításának erőltetett menetére, hogy még decemberben egy éjszakai repülésen lezuhant az egyik Szu–27Sz, az etióp pilóta halálát okozva, majd január 6-án egy kétüléses gép veszett oda, egyes források szerint az összeszerelés utáni berepülés, más források szerint műrepülés közben. Az orosz pilóta, Vjacseszlav Mizin sikeresen katapultált, az odaveszett gépet az oroszok pótolták. Oroszországba pilótákat küldtek kiképzésre, de még hazaérkezésük előtt rendszerbe állították a gépeket az 5. vadászbombázó századnál, Debre Zelt repülőterén, orosz zsoldospilótákkal. Az új fegyverek élesben történő kipróbálására nem kellett sokáig várni, 1999 februárjában ugyanis kiújultak a harcok, az Etióp Légierő számos közvetlen támogató bevetést repült, az Eritreai Légierő erősségének számító MiG–29-esek pedig kénytelenek voltak a közelben járőröző Szu–27-esekkel felvenni a harcot. 1999. február 25-én került sor az első légiharcra, ekkor négy MiG–29-es támadott meg egy etióp géppárt, mely a túlerő miatt menekülni kezdett, miközben az eritreaiak számos R–27-es rakétát indítottak, melyeket sikerült a Szu–27-eseknek manőverezéssel lerázni, majd a szorult helyzet miatt ellentámadásba lendültek. Ekkor a Szu–27-esek indítottak számos R–27-est, szintén eredmény nélkül, az ezt követő manőverező légiharcban viszont Workneh őrnagynak sikerült R–73 rakétával lelőnie az ellenséges kötelék vezérgépét, melyet Habte Zion Hadgu dandártábornok, az Eritreai Légierő parancsnoka vezetett. Egy napon belül újabb légi győzelmet arattak az etiópok, ezúttal Aster Tolossa egyedül kísért MiG–21-eseket, mikor egy – valószínűleg fegyvertelen – MiG–29UB-t talált, amelyet rádión keresztül megpróbált leszállásra kényszeríteni Debre Zelten (eközben kiderült, hogy a gép pilótája az ő korábbi oktatója), majd valószínűleg két R–73-as légiharc-rakétával és gépágyútűzzel lelőtte, így Tolossa lett az első, légi győzelmet elért pilótanő a sugárhajtású repülés történetében. (Más források szerint a légiharc másképpen zajlott, egyébként ekkor nem is volt pilótanő az Etióp Légierőben). Március végén újabb két MiG–29-est lőttek le Szu–27-esek, bár ezt szintén vitatják. 1999 második felében az etióp támadások elcsendesültek, eközben (augusztus 29-én) egy Szu–27-es tévedésből lelőtte a dél-afrikai Execujet cég Learjet 35-ös business-jetjét, mely Nápolyból repült volna Dzsibuti érintésével Johannesburgba. A gép lezuhant, két pilótája meghalt. A 2000 májusában kiújult harcokban először május 16-án rongáltak meg egy földi célokat támadó MiG–29-est, melynek sikerült leszállnia Asmarán, majd két nap múlva egy újabb gépet sikerült egy etióp Szu–27 géppárnak elfognia, igaz, későn, akkor már legalább két MiG–21-est sikerült lelőnie R–73 rakétával. Az ezután következő légiharcban az egyik Szu–27 egy nagy testű madárral ütközött, és kényszerleszállást kellett végrehajtania, a másik viszont lelőtte a MiG–29-est. Az etióp Szu–27-esek 4+1 igazolt és három valószínű légi győzelmükkel nagy népszerűséget vívtak ki hazájukban, jellemző, hogy Mekkelében „Szu” nevű bár is van, de a háború után, az orosz zsoldosok és tanácsadók távoztával a gépek hadrafoghatósága hanyatlásnak indult, a bevethető gépek száma általában négynél nem több, emellett újabb politikai tisztogatások miatt az etióp személyi állomány nagy része emigrált. Eritrea pótolta készleteit, újabb MiG–29-esek mellett Szu–27-eseket is vásároltak 2003-ban, ezek a MiG–29-esekkel együtt Aszmarán állomásoznak.

Luton Town FC

szezonja \| jelenlegi szezon neve = Hiba a kifejezésben: nem várt \>= operátor szezon \| honlap = www.lutontown.co.uk \| balkéz minta 1 = \_whiteborder \| test minta 1 = \| jobbkéz minta 1 = \_whiteborder \| balkéz 1 = FD4222 \| test 1 = FD4222 \| jobbkéz 1 = FD4222 \| nadrág 1 = FFFFFF \| zokni 1 = FD4222 \| balkéz minta 2 = \_whiteshoulders \| test minta 2 = \| jobbkéz minta 2 = \_whiteshoulders \| balkéz 2 = 000033 \| test 2 = 000033 \| jobbkéz 2 = 000033 \| nadrág 2 = FFFFFF \| zokni 2 = FFFFFF }} A Luton Town, teljes nevén Luton Town Football Club angol labdarúgócsapat. A klubot 1885-ben alapították, a 2023–2024-es szezontól a Premier League-ben szerepel. A Luton az első dél-angol klub, amely működését gazdasági alapokra helyezte, már 1890-ben fizetést adott játékosai egy részének, majd egy évvel később már minden játékosa rendszeres pénzügyi juttatásban részesült a klub alkalmazottjaként. A klub az 1955-56-os szezonban szerepelt először az első osztályban, ekkor tizedik lett. 1959-ben kupadöntőt játszhatott. 1960-ban kiesett, majd tizennégy év után jutott fel ismét. A Luton 1981-től tudott ismét tartósan az első osztályban maradni, nem sokkal később, 1988-ban érte el addigi legnagyobb sikerét, miután a ligakupa döntőjében 3–2 arányban legyőzte az Arsenalt. A sorozatban egy évvel később is eljutott a döntőig, ám ekkor vereséget szenvedett a Nottinghamtől. A klub 1992-ben búcsúzott az első osztálytól. Pénzügyi nehézségek miatt három év alatt három osztályt esett vissza, ezért szerepelt az ötödosztályban is. Ezt követően 2023-ban az első csapat lettek, akik az ötödik osztályból az elsőig eljutottak. Ezt mindössze kilenc év alatt érték el. Stadionja a Kenilworth Road, amely valamivel több, mint tízezer néző befogadására alkalmas. ## Története A csapatot 1885. április 11-én alapították a város két vezető klubja, a Luton Town Wanderers és az Excelsior egyesítésével. Eredetileg az Excelsior pályáján, a Dallow Lane-en játszott, majd 1897-ben költözött át a Dunstable Road-ra. 1890-ben már egyes játékosai fizetést is kaptak, majd egy évvel később az első dél-angol csapat lett, amely profi státuszt kapott, vagyis minden játékosa részesült pénzbeli juttatásban. 1894-ben alapító tagja volt a Southern Football League elnevezésű regionális bajnokságnak. Itt első két évében második lett, majd harmadszorra végül sikerült megnyernie. Az 1897-98-as szezonban csatlakozott a The Football League-hez. Ezzel párhuzamosan még két évig csapatot indított a United League elnevezésű, rövid életű bajnokságban is, ahol a már említett szezonban elnyerte a bajnoki címet. A nagy fizetések, a kis nézőszám, valamint a nagy távolságok miatt, amelyek az északi csapatoktól elválasztották a Lutont, a bajnokságban való részvétel egyre kevésbé volt vállalható anyagilag, ezért 1900-ban a csapat visszatért a Southern League-be. 1905-ben készült el a klub ma is használt stadionja, a Kenilworth Road. 1907-ben került be a válogatottba az első Luton-játékos, a csapatkapitány Robert Hawkes, egy Írország elleni mérkőzésen. Az 1911-12-es szezont követően a Luton kiesett a Southern League első osztályából, de a másodosztályból két évvel később sikerült visszajutnia. Az első világháború kitörésével a program gyakorlatilag az összes csapat számára barátságos mérkőzésekre redukálódott, bár a Luton 1915-16-ban részt vett a ma tartalékcsapatok számára fenntartott The Football Combination elnevezésű bajnokságban. A korszak legkiemelkedőbb játékosa a csatár Ernie Simms volt. A háború alatt Olaszországban harcolt, ám visszatérése utáni első szezonja rendkívül sikeres volt, negyven gólt szerzett. Első másodosztálybeli szezonjában 55 gólt rúgott, és ugyanő szerzett egy évvel korábban egyazon mérkőzés keretein belül tíz gólt a Bristol ellen. Mindkét teljesítmény a mai napig rekord. A Luton eredetileg fekete-fehérben játszott. Ezt a színösszetételt egészen az 1920-21-es szezon kezdetéig megtartotta, ekkor a csapat csatlakozott a Football League-hez. Innentől kezdve a játékosok égszínkék felsőt és sportszárat, valamint fehér nadrágot viseltek. Bár a Luton ekkor a harmadosztályban szerepelt, érdekesség, hogy egy Írország-Anglia válogatott-mérkőzésen a csapat három tagja is szerepelt, Simms az angoloknál, míg Louis Bookman és Allan Mathieson az ír csapatot erősítette. Bár mindhárom játékos távozott (South Shields, Port Vale, Exeter City), 1937-ben mégis sikerült kivívni a feljutást a másodosztályba. Az 1950-es évek a Luton történetének egyik legsikeresebb időszaka volt. Dally Duncan edzősége alatt olyan játékosok alkották a csapatot, mint a sokszoros válogatott Syd Owen, a klub színeiben legtöbb gólt szerző Gordon Turner, vagy a legtöbb mérkőzést lejátszó Bob Morton. Több ír válogatott, úgy mint Seamus Dunne, Tom Aherne és George Cummins is a Luton játékosa volt. Ez a csapat először 1956-ban, a klub története során először, feljutott az első osztályba, miután a Birmingham mögött második helyen végzett, mindössze a rosszabb gólarány miatt lecsúszva az első helyről. 1959-ben kupadöntőt játszhatott, amelyet a Nottingham ellen elveszített, majd a szezon végén Owen az év játékosa lett. A következő évben a Luton kiesett, 1965-re egészen a negyedosztályig zuhant vissza. 1968-ban sikerült megnyernie a negyedosztály küzdelmeit, majd két évvel később a harmadik ligából is feljebb lépett. 1973-ban visszakerült az első osztályba, ám ekkor még rögtön kiesett, nem tudott huzamosabb ideig az első osztályban maradni. A klub korábbi játékosa, David Pleat edzői ideje alatt, 1978-tól kezdve lett ismét stabil első osztályú csapat. Első szezonjában éppen csak elkerülte a kiesést, egy utolsó fordulóban aratott létfontosságú győzelemmel biztosította bennmaradását. 1987-ben érte el a Luton egy hetedik hellyel története legjobb bajnoki eredményét produkálta, egy évvel később pedig a ligakupát is megnyerte az Arsenal ellen, 3–2 arányban. Érdekesség, hogy a lefújás előtt tíz perccel még az Arsenal vezetett, innen sikerült megfordítani az eredményt. 1989-ben ismét eljutott ugyanennek a sorozatnak a döntőjébe, ám ekkor már alulmaradt a Nottingham ellen. Az 1991-92-es szezon végén esett ki ismét az első osztályból, és négy évvel később már csak a harmadosztályban szerepelt. 2001-ben a Luton egy újabb osztállyal lejjebb került, már csak a negyedosztályban játszott. Az új edző, Joe Kienaar vezetésével ezt a bajnokságot első próbálkozásra sikerült megnyerni. Kienaar 2003 májusában távozott, helyére Mike Newell került. Vele 2005-ben még sikerült megnyerni a harmadosztály küzdelmeit. Miközben a vezetőedzői tisztségben ténykedett Kevin Blackwell és Mick Harford is, ezalatt a Luton kétszer is kiesett. A 2007-08-as szezonban tíz, majd egy évvel később már harminc pontot vontak le a Lutontól annak pénzügyi gondjai miatt. A pontlevonások leküzdhetetlen akadályok voltak, bár 2009-ben még sikerült megnyerni a Football League Trophyt. A negyedosztályból való kiesés azt jelentette, hogy a Luton 89 évnyi folyamatos Football League-tagság után volt kénytelen búcsúzni, és egy olyan bajnokságban szerepelni (Football Conference), ahol azelőtt még soha. A 2010-11-es idényben a rájátszásba jutott az együttes, azonban a feljutást nem sikerült. A klub történetében két magyar vonatkozást lehet felfedezni. Az első a magyar származású, de már Angliában született Imre Váradi volt, aki kölcsönjátékosként 1992-ben hat mérkőzésen szerepelt a klubban. 2010-ben az MTK korábbi hátvédje, Kovács János játszott itt összesen tizenhét találkozót. Kovácsot egyébként Lutonba szerződése előtt többek között Magyarország legsikeresebb csapata, a Ferencváros is szerette volna szerződtetni, ám ő mégis az angol ötödosztályt választotta. 2019-ben a Luton Town FC megnyerte az angol harmadosztály (League One) küzdelmeit, így feljutottak a másodosztályba (Championship). A 2022–2023-as szezon végén megnyerték a másodosztály rájátszását, így feljutottak a Premier League-be, mindössze kilenc évvel az után, hogy az ötödosztályban szerepeltek. Az első csapat lettek, akik az ötödosztályból az elsőig jutottak. ## Címer, mezszínek, becenév A klub beceneve, a Hatters (Kalaposok) a város múltjára utal, ahol a 17. század óta komoly kalapgyártás folyik. Története legnagyobb részében fehér felsőben és fekete alsóban játszotta mérkőzéseit. A sportszár színe is e között a két szín között változott. Korábban a világoskék-fehér különböző kombinációi jelentek meg a mezen. 1973-ban a narancssárga-világoskék összeállításra váltott, a jobb megkülönböztethetőség érdekében. Hat év után visszatértek a hagyományos mezhez, és a narancs-sötétkék már csak egy-egy szezon erejéig tért vissza. Egy 2008-as, szurkolók körében végzett szavazás azonban ezt visszahozta, mert a klub legsikeresebb időszakára utal. 2009 óta az első számú mez narancssárga felsőből és sportszárból, valamint fehér nadrágból áll. Eredetileg a klub címere megegyezett a városéval, mint akkoriban szinte minden egyesületnek. 1973-ban tervezték meg a klub első címerét, ebben az újonnan bevezetett klubszínek, a narancssárga és a sötétkék jelentek meg. 1987-ben visszatért egy, a városéhoz hasonlító logóra. Az úgynevezett „szivárvány-címer” 1994-ben készült el, ebben a város címere narancs-kék szivárványban jelent meg két futball-labdával. Ez kisebb változtatásokkal, például az alapítás évének belekerülésével egészen 2008-ig maradt használatban. 2009-ben az egyesület egy visszafogottabb címerre váltott. Az első szponzor, amely megjelent a klub mezén, a Tricentrol volt, egy dunstable-i cég, amely két évig támogatta anyagilag a csapatot. Az ezt követő főszponzorok időrendi sorrendben: Bedford Trucks (1982–1990), Vauxhall (1990–1991), Universal Salvage Auctions (1991–1999), SKF (1999–2003), Travel Extras (2003–2005), Electrolux (2005 –2008) és a Carbrini Sportswear 2008 és 2009 között. A NICEIC és az EasyJet 2009-ben egy, illetve két évre szóló szerződést kötöttek a klubbal. ## Stadion A klub első stadionja a Dallow Lane volt, ahol az Excelsior játszotta mérkőzéseit. Egy anyagilag gyengébb időszak miatt el kellett adni a stadiont, és 1897-ben a Dunstable Roadra költözött. Utóbbi a Dunstable-ből Lutonba tartó vasútvonal mellett volt, és a játékosok gyakran panaszkodtak arra, hogy a vonatok füstjétől nem, vagy csak nagyon nehezen lehet látni a labdát. A jelenleg is használt Kenilworth Road 1905-ben készült el. A 10 226 férőhelyes, csak ülőhelyekből álló stadion Luton Bury Park kerületében helyezkedik el. Nevét az egyik itt futó utcáról kapta, bár a stadion címe hivatalosan Maple Road 1. Az eredeti főtribün 1921-ben leégett, a helyére épült új a mai napig használatban van. A világítást 1953-ban szerelték fel, ezt követően azonban húsz évig semmilyen fejlesztést nem végeztek a stadionon. Ekkor a Bobbers Stand szektort építették át, és innentől kezdve itt már csak ülőhelyek voltak. Ezen kívül a pálya műfüves borítást kapott, amely gyorsan népszerűtlen lett a szurkolók körében. Az 1985-ös Millwall elleni mérkőzésen történt szurkolói rendbontás után az akkori elnök, David Evans itt vezette be először a szurkolói kártyát, amivel könnyebben kiszűrhetőek voltak a rendbontók. Egy ideig minden vendégszurkolót kitiltottak a stadionból, amelyet 1986-tól kezdve teljesen átalakítottak, megszüntették az állóhelyeket és műfüves borítást adtak a pályának. A szurkolók az 1990-91-es szezonban térhettek vissza, a rendkívül népszerűtlen műfüvet pedig egy évvel később cserélték le. Többször felvetődött annak a lehetősége, hogy a klub új stadionba, esetleg új városba is költözik. Ez először 1955-ben került elő. A 80-as években jó esély volt arra, hogy a Luton Milton Keynes-be költözik. 1995-ben az akkori elnök, David Kohler ígéretet tett egy új stadion építésére, ám ez végül nem valósult meg. Az új stadion ötlete legutóbb 2007-ben merült fel, ám végül ez sem valósult meg. ## Szurkolók, riválisok A csapat mérkőzéseit a bajnokságban megszokottnál jóval többen látogatják, az átlagnézőszám a 2008-09-es szezonban 6 019 fő volt. A klubnak két fő szurkolói csoportja van, a Luton Town Supporters Club és az ebből kivált Loyal Luton Supporters Club. Az úgynevezett B-közép a The MIGs, amely leginkább a rendbontások miatt ismert. Az egyesület a hazai mérkőzéseken egy hivatalos programfüzetet bocsát ki, amelynek a neve „Talk of the Town”. A kabalafigura „Happy Harry” néven ismert. A Luton legnagyobb riválisa a Hertfordshire-i székhelyű Watford. A két csapat eddigi 118 mérkőzésén a Luton a sikeresebb, 53 győzelem mellett 36-szor örülhetett a Watford lefújáskor. Döntetlen 29 alkalommal született. ## Statisztikák A legtöbb mérkőzésen a klub színeiben az összes meccset tekintve Bob Morton lépett pályára, 562 alkalommal. Csak a bajnokikat számítva a rekordot Fred Hawkes tartja 509 fellépéssel. Hat játékos, Gordon Turner, Andy Rennie, Brian Stein, Ernie Simms, Herbert Moody és Steve Howard legalább száz gólt a Lutonnál töltött évei alatt. A Luton első válogatott játékosa Robert Hawkes volt, aki 1907. február 16-án, Írország ellen lépett pályára. A legtöbbszörös válogatott az északír Mal Donaghy, aki a csapat játékosaként 58 alkalommal szerepelt a válogatottban. Az első gólszerző Joe Payne volt, aki 1937. május 20-án, Finnország ellen kétszer is betalált. Ő szerezte egyébként egy meccsen a legtöbb gólt is a Football League-ben, 1936. április 13-án, a Bristol ellen tíz gólt szerzett. A Luton legnagyobb győzelmét a Great Yarmouth Town nevű csapat ellen érte el 1914. november 21-én, az FA-kupában. A végeredmény 15–1 lett. A bajnokságban aratott legnagyobb győzelem a már korábban említett, Bristol elleni meccs, ahol Joe Payne tízszer is betalált a 12–0-ra végződő találkozón. Legnagyobb veresége 1898-ra datálódik, ekkor 9–0-s vereséget szenvedett az akkor még Small Heath néven szereplő Birmingham Citytől. A legmagasabb nézőszámot 1959-ben, egy kupamérkőzésen regisztrálták a Blackpool ellen, amikor is a lelátókon 30 069-en foglaltak helyet. A rekord csak a bajnokikat nézve 27 911 néző, ennyien egy 1955-ös, Wolverhampton Wanderers elleni mérkőzésen voltak a stadionban. A legdrágább átigazolás Curtis Davies nevéhez fűződik, akiért 2005-ben a West Bromwich Albion hárommillió fontot fizetett. A legdrágább vétel Lars Elstrup volt, akit a dán Odense 850 ezer fontért adott el. ## Játékosok 2021\. május 25-ei állapot. ### Jelenlegi keret `(kölcsönben a Leeds Unitedtől)` A klub szerepeltet tartalék- és utánpótlás-csapatokat is. ### Kölcsönben ## Menedzserek 2010\. április 15. szerint. A legalább ötven mérkőzésen át a csapatnál edzősködők szerepelnek a listában. ## Sikerek ## Kapcsolódó irodalom

Belgium történelme

Belgium történelme az őskortól egészen napjainkig szorosan összekapcsolódik a németalföldi régió, illetve szomszédai, Hollandia és Luxemburg történelmével. Egészen a 19. századig Belgium területén kisebb-nagyobb grófságok-hercegségek léteztek, amelyek a szomszédos nagyhatalmak, Franciaország és a Német-római Birodalom befolyási övezetébe tartoztak. A francia forradalmi hadsereg csapatai 1794-ben elfoglalták ezen államokat és teljesen beolvasztották Franciaországba. Napóleon császár vereségét követően a mai Belgium az Egyesült Holland Királyság része lett, és csak 1830-ban, a belga szabadságharc győzelmét követően önállósodott az ország. Az első világháború alatt részben, a második világháború alatt teljesen megszállták az országot a németek, a felszabadulás után Belgium egyik alapító tagja volt a NATO-nak, majd az európai közösségeknek, és Brüsszelben található mindkét nemzetközi szervezet központja is. Belgium területén keresztül húzódik a germán és az újlatin nyelveket beszélő népcsoportokat elválasztó képzeletbeli határvonal. Az országban ennek megfelelően két nagy nyelvi-kulturális közösség, a francia ajkú vallon és a holland nyelv dialektusának tekintett flamand él, illetve az ország keleti részén található egy jelentősebb német kisebbség. ## Őskor Belgium legelső lakosai mintegy 800 000 évvel ezelőtt éltek ezen a területen, a Hallembaye környékén folytatott ásatások tanúsága szerint. 400 000 évvel ezelőtt a Maas (Meuse) folyó völgyében telepedtek le ősemberek. Kr. e. 250 000-35 000 között neandervölgyi emberek (Homo neanderthalensis) telepedtek le a mai Spy falu közelében. Kr. e. 30 000 évvel ezelőtt a neandervölgyieket kiszorították a modern emberek (Homo sapiens) első képviselői. újkőkorszaki szerszámok maradványait tárták fel Spiennes közelében, ahol ma az UNESCO világörökségeként számon tartott kovakőbánya működött. Kr. e. 1750 körül jelentek meg az első bronzkori települések ezen a területen, majd Kr. e. 500 körül települtek ide az első kelta törzsek, amelyek már élénk kereskedést folytattak a mediterrán térséggel. Kr. e. 150-ből származik az első, Belgium területén feltárt pénzérme. A térség első ismert lakosai a belga törzsek (Belgae) tagjai voltak, akikről aztán később a függetlenség elnyerése után az ország a nevét kapta. A törzs szállásterülete a korabeli kelta szállásterület északi részére terjedt ki, és a római hódítás idején Gallia északi részét foglalta el. Az északi belga és a délebbi kelta törzsek közti pontos rokonság nem ismert, de előbbieket nem a kelta törzsek között tartották számon. A római hódítást megelőzően vagy azzal nagyjából egy időben germán törzsek érkeztek északról és keletről erre a területre – erről az eseményről maga Julius Caesar is megemlékezett Commentarii de bello Gallico című művében – és ettől fogva a germán befolyás volt a meghatározó. Nyelvészeti kutatások alapján a belga törzsek egy, az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó nyelvet („Nordwestblock”) beszéltek, amely átmenetet képezett a kelta és a germán nyelvek között. ## Ókor – a római hódítás Kr. e. 54-ben a belga területeket Julius Caesar foglalta el, amint azt a gall háborúkról szóló művében (Commentarii de bello Gallico) is leírta. Ugyanebben a művében Caesar úgy utalt a belgákra, mint a gallok között legbátrabb törzsre („horum omnium fortissimi sunt belgae”). Caesar így jellemezte a belgákat,„Gallia területe a maga egészében három részre oszlik: az egyiket a belgák lakják, a másikat az aquitanusok, a harmadikat az a nép, amelynek anyanyelvén kelta, a miénken gall a neve. Nyelvük, intézményeik és törvényeik különböznek. ...Valamennyiük közül a belgák a legharciasabbak: ők esnek legtávolabb gazdaságilag és erkölcsileg fejlett provinciánktól; feléjük járnak ritkábban a kereskedők, tehát nemigen jut el hozzájuk olyasmi, ami kényelemszeretővé teszi az embert; s végül mert tőszomszédai a Rhenuson (Rajna) túl lakó germánoknak, akik örökösen háborúznak. Ugyanez az oka annak is, hogy a helvétek meg a többi galliait múlják felül bátorságban: szinte nap mint nap összetűznek a germánokkal, vagy saját földjeiket védelmezik ellenük, vagy maguk vezetnek hadjáratot amazok területére.” A római uralom ellen Ambiorix, az eburók vezetője indított felkelést, amely kezdetben jelentős sikerekkel járt – egy teljes római légiót sikerült megsemmisíteniük, de Caesar személyes beavatkozása nyomán a felkelést leverték és a törzset szinte teljesen elpusztították. A megszállt területen előbb Gallia Comata néven alapított Caesar provinciát, majd később ezt a könnyebb kormányozhatóság érdekében kisebb részekre osztották. Ekkor alakult meg Gallia Belgica néven a római provinicia, amely a modern Belgiumnál lényegesen nagyobb területet foglalt el: ide tartozott Nemetacum (Arras), Divodurum (Metz), Bagacum (Bavay), Aduatuca (Tongeren) és Durocorturum (Reims) városa is. A belga provinciától északkeletre feküdt Germania Inferior, amelynek jelentős városai Traiectum ad Mosam (Maastricht), Ulpia Noviomagus (Nijmegen), Colonia Ulpia Trajana (Xanten) and Colonia Agrippina (Köln) voltak. A római uralom alatt a kereskedelem és a gazdálkodás felvirágzott, köszönhetően a római légiók által biztosított békének és a provinciát a birodalom más részeivel összekötő utaknak. ## Kora középkor ### Politikai fejlődés A Római Birodalom válsága miatt előbb 406-ban vandálok, az alánok és a szvébek keltek át a befagyott Rajna folyón és időlegesen megszállták Galliát, ekkor azonban még sikerült a római fennhatóságot visszaállítani. Galliában a római uralom végleg 486-ban ért véget, amikor a frankok legyőzték az utolsó római helytartót, Syagriust. A frank hódítás után a Meroving-dinasztia, I. Klodvig vezetésével hozta létre a frank királyságot, amelynek központja Észak-Franciaországban volt, és magában foglalta Belgium területét is. Klodvig felvette a keresztény hitet és védelme alatt ír szerzetesek érkeztek a királyságba, akik megkezdték a pogány lakosság keresztény hitre térítését. A Meroving királyokat hamarosan a Karoling-ház uralma követte. A dinasztia központja és legnagyobb királyának, Nagy Károlynak szülőhelye a mai Belgium területén, Liège városához közel, Herstal vagy Jupille településen volt. Nagy Károly hódításai révén a frank uralom kiterjedt Nyugat-Európa nagy részére, és 800-ban III. Leó pápa a Szent Római Birodalom császárává koronázta Aachenben. Nagy Károly utódai több alkalommal is felosztották egymást között a Frank Birodalmat, először a 840-ben aláírt verduni szerződésben. A lassan kialakuló államok közül a mai Belgium területe előbb a Lotaringiai Királysághoz került, majd annak feldarabolása után számos kisebb hercegség és grófság alakult ki, részben a francia királyok, részben a Német-római Birodalom hűbéreseiként, bár a német-római császárok a 11–12. századra minden tényleges fennhatóságot elvesztettek e területek felett. A 12. századra az alábbi önálló feudális államok alakultak a mai Belgium területén: - Flamand grófság - Namuri Őrgrófság - Brabanti Hercegség - Hainaut-i grófság - Limburgi Hercegség - Luxemburgi Hercegség - Liège-i Püspökség ### Gazdaság, kultúra A 11–12. század során a németalföldi területeken virágzásnak indultak a művészetek, közülük kiemelkedik a festészet, illetve a falikárpit-készítés. A legjelentősebb központok Köln, Trier, Liège, Maastricht és Aachen városában voltak. Ebből a korszakból fennmaradt jelentős művészeti alkotások a Háromkirályok kápolnája a kölni katedrálisban, Renier de Huy keresztelőmedencéje a Liège-i Notre-Dame-aux-Fonts templomban, Szent Remakulusz kegyhelye Stavelot-ban és Szent Szerváciusz kegyhelye Maastrichtban. A 13–14. század során a feudális államok széttagoltsága miatt egységes belga történelemről még nem beszélhetünk, de néhány jelentős mozzanat az egész németalföldi térség későbbi fejlődését nagymértékben meghatározta. Ezek a következők voltak: - Számos város elnyerte függetlenségét, mint például Lille, Kortrijk, Ypres, Brugge, Gent, Brüsszel, Antwerpen, Mechelen. - A courtrai-i csata során a flamand városok serege legyőzte a francia király lovagseregét, ezzel elejét véve a további északi irányú terjeszkedésnek, illetve újabb lökést adva a városok függetlenségi törekvéseinek. - Mivel a fenti csatában a flamand kézművesek tagjaiból szervezett csapatok jelentős szerepet játszottak, a céhek vezetőinek sikerült egyre nagyobb befolyásra szert tenni a flamand városok vezetésében (amely korábban kizárólag a gazdag kereskedők kezében volt). Gentben például a 26 tanácsnoki helyből 20-at szereztek meg. - Lecsapolták a tenger melletti, alacsonyan fekvő területeket és ezzel nagy lendületet adtak a mezőgazdaság fejlődésének. - A mocsaras vidékek lecsapolása révén jelentős területeken indult meg a juhtartás, illetve a gyapjú feldolgozása. Ypres környékén kiterjedt lenültetvényeket létesítettek, mindez elősegítette a németalföldi textilipar felvirágzását. - Jelentős kereskedelem indult be a Hanza-városokkal, illetve Angliával és Skóciával, ahonnan a flamand kereskedők nyersanyagot szereztek be és ahová készárujukat adták el. - A gazdag, önálló városok díszes katedrálisok, városházák és harangtornyok építésével is igyekeztek státuszukat hirdetni – ezek közül ma sok az UNESCO világörökség része ## Burgundi- és Habsburg-Németalföld (1433–1794) 1433-ra Jó Fülöp burgundi herceg hódítással, vásárlással és házasodással uralma alatt egyesítette a Németalföldön található legtöbb feudális államot, köztük Belgium és Luxemburg legnagyobb részét is. A burgundi hercegek uralma alatt Ypres, Gent, Brugge, Brüsszel és Antwerpen virágzásnak indult és Európa jelentős kereskedelmi, ipari és művészeti központjaivá fejlődött. A flamand primitívek nevű festőcsoport a 15. században és a 16. század elején működött, és olyan híres festők tartoztak ide, mint Jan van Eyck és Rogier van der Weyden. A flamand szövőmesterek csodálatos falikárpitjai díszítették a legtöbb nemesi kastély falait szerte Európában – egy ilyen alkotásért akár egy jól felszerelt hadihajó árát is ki kellett fizetni. Fülöp fia, Merész Károly burgundi herceg halála után a hercegség Károly lányára, Burgundiai Máriára szállt, aki I. Miksa német-római császárhoz ment feleségül és ezzel a burgundi birtokok a Habsburg-család birtokába kerültek. Fiuk, Fülöp előbb burgundi herceg, majd I. Fülöp néven a spanyol királyság első Habsburg uralkodója és a későbbi V. Károly német-római császár és spanyol király apja lett. V. Károly 1549-ben kiadta a Pragmatica sanctio dokumentumot, amely a Habsburg-házon belüli öröklési kérdések rendezése mellett hivatalosan is megalakította a Spanyol-Németalföldet, azaz a tizenhét németalföldi tartomány közigazgatási egységét, amely már önállósult mind a Francia Királyságtól, mint a Német-római Birodalomtól. Spanyol-Németalföld ekkor a mai Belgium, Hollandia és Luxemburg területeit foglalta magában a Liège-i Püspökség birtokainak kivételével. ### Küzdelem Németalföld függetlenségéért Amikor Károly utóda, II. Fülöp spanyol király elfoglalta a trónt, betiltotta a protestáns egyház működését, és megkezdte a reformáció híveinek üldözését. Részben a vallási elnyomásra adott válaszul az északi tartományok fellázadtak, amely a két ország között nyolcvan évig tartó konfliktushoz vezetett: az 1568-ban kitört háború során Orániai Vilmos herceg vezetésével a lázadók megpróbálták elűzni a spanyolokat, akik minden erejüket bevetették, hogy a gazdag és népes tartományt megőrizzék. A nyolcvanéves függetlenségi háború legfontosabb eseményei: - turnhouti csata (1597) - nieuwpoorti csata - gibraltári csata - downsi csata 1579-ben a spanyol királyhoz hű (déli) tartományok megalakították az arrasi uniót, majd ugyanazon évben a lázadó tartományok az utrechti uniót és ezzel Németalföld véglegesen két részre szakadt. 1581-ben a hét északi tartomány, amelyet a leggazdagabb és legnépesebb után ma Hollandiának ismerünk, kikiáltotta függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását (Plakkaat van Verlatinghe) és megalakult az Egyesült Tartományok vagy Holland Köztársaság néven ismert állam. A háború a spanyol koronával csak 1648-ban a vesztfáliai béke aláírásával fejeződött be. ### Spanyol-Németalföld és Osztrák-Németalföld Bár Spanyolország ezután elismerte Hollandia függetlenségét, de továbbra is megtartotta a déli tartományokat, azaz a mai Belgiumot, amit egészen 1713-ig uralt. A holland nyelvben a mai napig fennmaradt a megkülönböztetés a 'de Nederlanden' (többes szám, a németalföldi tartományokra utal) és a 'Nederland' (egyes szám, a mai Hollandia) között. 1581 előtt a két kifejezés egy és ugyanazon területre vonatkozott. Bár a spanyol uralom alatt maradt Antwerpen továbbra is Nyugat-Európa egyik legjelentősebb kikötője és ipari–kereskedelmi központja maradt, de a holland blokád miatt jelentősége egyre csökkent, illetve helyét kezdték átvenni az északi Rotterdam és Amszterdam kikötői. A tehetős spanyol és helyi támogatóknak köszönhetően a déli tartományokban a flamand barokk festészet felvirágzott: a Bruegelek, Peter Paul Rubens és Van Dyck festményei is ebben az időszakban készültek. A tudományok is felvirágoztak, nem kis mértékben a tengerészek és kereskedők tevékenysége folytán, ld. például Gerardus Mercator vagy Jodocus Hondius. Belgium és Luxemburg egészen 1713-ig a spanyol korona fennhatósága alatt maradt, majd a spanyol Habsburgok kihalásával (és a spanyol örökösödési háború befejezésével) az osztrák Habsburgok birtoka lett. Az örökösödési háborúval és a németalföldi Habsburg uralommal kapcsolatos fontosabb események: - francia–holland háború (1672–1678) - egyesülési háború (1683–1684) - pfalzi örökösödési háború (1688–1697, más néven a kilencéves háború) - spanyol örökösödési háború (1701–1714) - osztrák örökösödési háború (1740–1748) - határszerződés, amely lehetővé tette a flamandoknak, hogy a Schelde folyót használják - Oostende Társaság - turnhouti csata (1789) - Belgiumi Egyesült Államok. ## Francia megszállás (1794–1814) Az 1789-es francia forradalom következményeként 1794-ben a francia köztársasági hadsereg lerohanta Németalföld déli részét, amit 1795-ben az első köztársasághoz csatoltak. A területet ekkor 9 közigazgatási egységre, département-ra osztották fel és a francia polgári közigazgatást vezettek be. A hódítás következményeként a korábbi történelmi államokat és a velük járó címeket, mint például a Flamand Grófságot, a Namuri Őrgrófságot vagy a Liège-i Püspökséget megszüntették. Az osztrák Habsburgok az 1797-ben aláírt Campo Formió-i békeszerződéssel szentesítették korábbi tartományaik elvesztését. A helyzet csak 1814-ben változott, amikor Napóeon császár – a kudarcba fulladt oroszországi hadjáratot követően – lemondott trónjáról Elba szigetére száműzték. Belgiumba a szövetséges brit–holland csapatok vonultak be, de a következő évben Napóleon megszökött Elbáról és visszatért a francia trónra, majd miután összeszedte csapatait, a Belgium területén állomásozó szövetségesek ellen vezette őket. Napóleon két hadserege a belga határt átlépve megtámadta a Gebhard Leberecht von Blücher tábornagy parancsnoksága alatt álló porosz csapatokat és az 1815. június 16-i lignyi csatában legyőzte őket. Közben Ney tábornagy a Wellington herceg és az Vilmos orániai herceg vezetése alatt álló angol-holland haderőt támadta az ugyanazon a napon vívott Quatre Bras-i csatában. Napóleon végső vereségét az 1815. június 18-án vívott waterlooi csata jelentette: Wellington hercege és a porosz Blücher tábornagy vezénylete alatt álló brit–porosz csapatok meghiúsították Napóleon terveit, legyőzték a császár személyes vezetése alatt álló francia sereget és előrenyomultak Franciaország felé. A rákövetkező napon a franciák még megnyerték a wavre-i csatát, de Párizsba visszatérve Napóleon lemondott, a győztesek Szent Ilona szigetére száműzték. A waterlooi csata emlékére I. Vilmos holland király elrendelte egy emlékmű, a Butte du Lion felállítását. A halmot – amelynek építését 1826-ban fejezték be – azon a helyen emelték, ahol az uralkodó fiát, II. Vilmos holland királyt kivetette nyergéből egy muskétagolyó. Az ifjabbik Vilmos, mint az egyesült belga–holland csapatok főparancsnoka harcolt a waterlooi és a Quatre Bras-i csatában is. ## Egyesült Holland Királyság (1815–1830) Napóleon 1815-ös vereségét követően a Szent Szövetséget alkotó győztes hatalmak, az Egyesült Királyság, Ausztria, Poroszország és a cári Oroszország a bécsi kongresszuson megegyeztek abban, hogy egyesítik a korábbi holland köztársaságot és az Osztrák Németalföldet. Az így létrehozott államnak az Egyesült Holland Királyság nevet adták és tulajdonképpen azt a szerepet szánták neki, hogy minden jövőbeni francia támadás esetén ütközőállam legyen. A trónt a protestáns vallású Vilmos hercegnek adták. Ebben az időben a Német-római Birodalom számos kisebb feudális maradványát egy nagyobb államhoz csatolták, és ezt a sorsot a Liège-i Püspökség sem kerülhette el, amely így végleg az egyesült királyság része lett. ## Függetlenség (1830–) 1830 júliusában Franciaországban ismét forradalom tört ki, amelyet a belga hazafiak nagy figyelemmel kísértek. 1830. augusztus 25-én Daniel Auber operájának, A portici néma előadását követően kitört a belga forradalom is, és a francia értelmiség, illetve a hadsereg támogatásával kivívta az ország függetlenségét. A forradalom egyik felbujtója a katolikus egyház és a helyi papság volt, amely élesen ellenezte a protestáns király személyét, illetve a liberális párt, amely elsősorban a királyi önkényuralom ellen kelt fel. Csak olaj volt a tűzre, hogy a nemzetgyűlésbe a belga területek kevesebb képviselőt küldhettek, mint a holland tartományok. A forradalom első napjaiban csak arányos képviseletért és nagyobb autonómiáért küzdöttek a belgák, de a király lassú reagálásának és a követelésekkel szemben tanúsított makacs ellenállásának köszönhetően igen hamar a teljes függetlenség lett a forradalmárok célja. Bár a napóleoni háborúkat követően a Szent Szövetséget azzal a céllal hozták létre, hogy minden hasonló felkelést megakadályozzon, a belgáknak nagy segítséget jelentett a júliusi francia forradalom. Ennek eredményeként a francia király, Lajos Fülöp kénytelen volt egy liberális beállítottságú kormányt kinevezni, amely viszont rokonszenvezett a belga követelésekkel. A franciák egyik stratégiai szempontja volt, hogy támogatásukkal Antwerpen a független Belgium határain belül „maradjon”, mivel Nagy-Britannia és Franciaország létfontosságúnak tartotta, hogy a két legforgalmasabb nyugat-európai kikötő – Antwerpen és Rotterdam – ne kerüljön egy kézbe. A forradalom győzelmét követően egyes politikai vezetők a Franciaországhoz való csatlakozást szorgalmazták, de elsősorban nemzetközi nyomásra Belgium önálló állam lett. Az alkotmányos monarchiát 1831-ben kiáltották ki és Anglia befolyására a Szász–Coburg–Gothai-házból származó Lipót hercegnek ajánlották fel a trónt. A koronázásra és az alkotmányos eskü letételére 1831. július 21-én került sor, amely a mai napig hivatalos állami ünnep Belgiumban. ### A belga forradalom legfontosabb indítékai - Politikai szinten: - A belga politikusok úgy érezték, hogy nem kapnak arányos képviseletet a holland nemzetgyűlésben. - Vilmos herceg, a király brüsszeli helytartója, meglehetősen népszerűtlen volt. - Az elsősorban francia ajkú, katolikus vallású vallonokat érintő, hátrányos megkülönböztetés a holland nyelvű, protestáns királyságban. - Vallási szinten: - A túlnyomórészt katolikus belgák és protestáns királyuk közötti ellentét. - Gazdasági szinten: - A belga kereskedők és iparosok egyre jobban kiszorultak a hagyományosan Amszterdam köré összpontosuló holland gazdaságból. - A hollandok hagyományosan nagy támogatói voltak a szabadkereskedelemnek, míg a belga rész rászorult a védővámokon alapuló protekcionista kereskedelempolitikára. - A fenti ok következményeként a balti térségből származó olcsó gabonaszállítmányok aláásták a belga földbirtokosok jövedelmi forrásait. - Nemzetközi politikai szinten: - A francia 1830-as júniusi forradalom eredményeként hatalomra került liberális kormány támogatása. - A britek hallgatólagos támogatása a belga függetlenségi törekvések iránt. A hollandok még nyolc évig kitartottak, de az 1839-ben megkötött londoni szerződésben elismerték Belgium függetlenségét. Belgium ekkor vált véglegesen független állammá, a korhoz képest liberális alkotmánnyal. A politikai életben azonban csak a választójoggal rendelkezők vehettek részt, amit lényegében a gazdag polgárság és a papság képviselői kaptak meg, akik szinte teljesen francia ajkúak voltak, míg az ország lakosságának többsége hollandot (illetve flamandot) beszélt. Az 1839-es szerződés értelmében Luxemburg nem lett Belgium része, és a holland királysághoz tartozott 1890-ig, amikor az eltérő örökösödési szabályok miatt a holland trónra III. Vilmos holland király leánya, Vilma királynő, míg a luxemburgi nagyhercegség trónjára Adolf nassau–weilburgi herceg került. Belgium további területekre is igényt tartott: a „Tengermenti Flandria” (hollandul Zeeuws-Vlaanderen) és Kelet-Limburg tartományokat Hollandia foglalta el, a „Francia Flandria” (franciául: La Flandre française; hollandul: Frans-Vlaanderen) néven ismert területeket (Lille, Dunkerque és környéke) még XIV. Lajos francia király csatolta a francia koronához, míg Eupen és környéke a Német Szövetséghez csatlakozott, egészen addig, amíg az első világháborút követően Belgium meg nem kapta háborús jóvátétel címén. ## A függetlenségtől az első világháborúig ### Laikusok és katolikusok A függetlenség után a belga politikai életet két nagy párt, a katolikusok és a laikus liberálisok uralták (mindkettőben leginkább francia nyelvű politikusokkal). Az egymást követő miniszterelnökök is ezekből a pártokból kerültek ki. 1884 és 1937 között megszakítás nélkül csak a katolikus párt vezette az országot. Az első miniszterelnök, aki egyik hagyományos párthoz sem tartozott, a munkáspárti Paul-Henri Spaak volt és 1938. május 15-én alakított először kormányt. ### Az ipari forradalom A kontinentális Európa területén Belgiumban indult be először az ipari forradalom, nem kis mértékben a király támogatásával. I. Lipót segítségével és anyagi támogatásával épült meg a kontinens első vasútvonala Brüsszel és Mechelen között 1835-ben. A vonalon a Stephenson által tervezett és épített, Nagy-Britanniából importált mozdonyok és kocsik közlekedtek. A közlekedési infrastruktúra fejlesztése révén számos kikötő, csatorna, vasútvonal és burkolt út épült ki. Belgium egyetlen jelentős természeti kincse az Ardennek hegyei alatt található szén és vasérc volt, amelynek bányászata nagy lendületet kapott a 18. század végén és a 19. század elején. A bányaipar a mai Vallónia területén robbanásszerűen terjeszkedett és a megnövekedett munkaerőigényeket a hazai piac már nem tudta kielégíteni, ezért jelentős számú külföldi (köztük jelentős számú olasz és magyar) bányász érkezett az országba. A belga vegyipar egyik hagyományosan jelentős alakja Ernest Solvay, aki a róla elnevezett Solvay-eljárás feltalálása után számos üzemet hozott létre és jelentős vagyonra tett szert. Korában egyedülálló szociális intézkedéseket vezetett be gyáraiban, mint például 8 órás munkarend, betegbiztosítás és nyugdíj. A nyugati-európai ipari forradalom és az ipari kapitalizmus kialakulása jelentős hatást gyakorolt a hagyományos uralkodó rétegre, a földbirtokos arisztokráciára is. Az ipari forradalomnak köszönhetően a vagyon és az ezzel járó politikai hatalom újrafelosztására került sor, bár ez nem minden országban volt arányban az ipari fejlődés ütemével. Belgiumban az ipari fejlődés üteme rendkívül gyors volt, és ennek megfelelően az ipari burzsoázia vagyona és befolyása is gyorsan gyarapodott. ### A belga munkáspárt és a szakszervezeti mozgalom kezdetei – Marx Brüsszelben A belga munkások mozgalmának nagy lendületet adott, hogy Karl Marx 1845-ben feleségével és hároméves lányával Belgiumban, Brüsszelben telepedett le, miután Párizsból kiutasították. Hamarosan Friedrich Engels is csatlakozott hozzájuk. Marx ugyan írásban ígéretet tett a belga hatóságoknak arra, hogy nem fog semmilyen politikai írást publikálni, de a politikai életben való részvételre vonatkozóan nem tett semmilyen ígéretet. Marx brüsszeli tartózkodását, tanulmányait és munkásságát az tette lehetővé, hogy Engels neki adta könyve, "A munkásosztály helyzete Angliában" kiadásából származó jogdíjakat és adományokat gyűjtött számára a Belgiumban élő német munkásoktól. Az ország ipari fejlettségét és a munkások nyomorúságos körülményeit látva Marx Belgiumot a "kapitalizmus paradicsomának" titulálta. 1845 nyarán Marx a német filozófiát kritizáló, A német ideológia (Die deutsche Ideologie) című – Engelsszel közös – könyve írásával foglalkozott, a műben a történelem materialista látásmódját mutatta be. Befejezése után Marx és Engels nekiláttak a brüsszeli munkásság, de elsősorban a Belgiumban élő német munkások megszervezésének. 1846 januárjában kommunista levelezőkört szerveztek, amelynek célja az Európa különböző országaiban élő elvtársak közötti rendszeres kommunikáció megteremtése volt. Marx 1846 áprilisában meghívta a francia anarchista Pierre-Joseph Proudhont, hogy vegyen részt a vitakörben, de Proudhon a meghívást visszautasította. 1846 decemberében Marx nekilátott A filozófia nyomorúsága (eredeti francia címe: La Misère de la philosophie) c. kritikájának, amely válasz volt Proudhon La Philosophie de la misère (A nyomor filozófiája) című művére. 1847 augusztusában megalakult a brüsszeli német munkásszövetség, a „Deutscher Arbeiterverein” 37 alapító taggal, Marx nem vett részt az alakuló ülésen, de novemberre a szövetség alelnöke lett. 1847 júniusában a német szövetség egyesült egy angliai munkásszervezettel, az „Igazak Ligájá”-val (League of Just). Az újonnan alakult szervezetet, Marx kezdeményezésére, Kommunista Ligának nevezték el és munkájában részt vettek a Franciaországban és Európa más országaiban működő munkásszervezetek is., 1847. november 29-én a belga munkások képviseletében vett részt a liga londoni gyűlésén, ahol a világ minden országában élő munkások közötti szolidaritás mellett érvelt. Marx befolyása annyira erős volt az újonnan alakult szervezetben, hogy a Liga központi irodája 1848 márciusában Brüsszelbe költözött, illetve kezdeményezésére a Liga elvetette korábbi mottóját („Minden ember testvér!”) és a kommunista mozgalommal mára szinte összenőtt jelszót („Világ proletárjai, egyesüljetek!”) fogadta el. Engels kiadott egy vázlatot a Liga alapelveiről, amit hamarosan Marx kezdett részletesen kifejteni, amely 1848 februárjában Kommunista kiáltvány címmel adtak ki. Emellett Marx rendszeresen írt a brüsszeli Deutsche-Brusseler-Zeitung napilapba és előadásokat tartott a német munkásszövetségben. A Kiáltvány kiadása után Párizsban hamarosan kitört az 1848. februári forradalom, majd Európa más országaiban is. Belgiumban a forradalmat sikerült elkerülni, de a hatóságok egyáltalán nem nézték jó szemmel Marx és társainak tevékenységét. Már 1847 áprilisában a belgiumi porosz nagykövet jegyzékben követelte, hogy Marxot haladéktalanul utasítsák ki az országból. A Francia Köztársaság kikiáltása után a belga rendőrség pánikba esett és 1848. március 3-án I. Lipót belga király felforgató tevékenysége miatt dekrétumban kötelezte Marxot, hogy 24 órán belül hagyja el az országot. Marx távozása után is tovább folyt a munkásszervezetek alapítása és tevékenysége, amíg 1848 őszén a belga rendőrség felszámolta a munkásklubokat. A német és francia forradalom leverésével ellentétben ez meglehetősen nyugodtan és békés körülmények között zajlott le, olyannyira, hogy a The Times egy cikkében arra szólította fel a belgákat, hogy az egész ország alakítson egy nagy klubot a „Ne risquez rien!” („Ne kockáztass semmit!”) mottóval. A következő jelentős lépést a Marx által életre hívott Nemzetközi Munkásszövetség jelentette, amely igyekezett egyesíteni az 1848-as forradalmakat követő elnyomás miatt szétszórt és üldözött munkásmozgalmakat. A munkásszövetség 1868-as III. kongresszusát Brüsszelben, a Grand Place-on található De Zwaan kávézóban tartotta meg. Itt alakult meg pár évvel később, 1885-ben az első belga munkáspárt, a Belgische Werkliedenpartij (BWP) (franciául: Parti Ouvrier Belge, POB). A párt programjának megfogalmazásakor igyekeztek a radikális eszméket elfogadható köntösbe öltöztetni, ennek eredményeként a “szocializmus” kifejezést sem a párt nevében, sem programjában nem használták. ### A kongói gyarmat Kongó egyik első európai látogatója Henry Morton Stanley, a híres felfedező volt, akinek 1874-es expedícióját a New York Herald napilap finanszírozta. Az expedíció a Kongó folyó forrásától a torkolatáig hajózott, az induló 356 főből csak 114 élte túl a megpróbáltatásokat (és az egyetlen fehér ember maga Stanley volt). 1876-ban Lipót felbérelte Stanleyt, hogy az általa alapított és vezetett Nemzetközi Afrika-szövetség (Association International Africaine) nevében térjen vissza Kongóba, és terjessze ott a nyugati civilizációt és a keresztény vallást. Stanley számos kereskedelmi egyezményt kötött a helyi törzsfőkkel, amelyeket később a király javára meghamisítottak (noha Stanley ezt nem ellenezte, de erőszakkal nem kényszerített szerződéseket a törzsfőkre). Stanley tevékenységének köszönhetően II. Lipót király egyre nagyobb területeket csatolt a kongói gyarmathoz, mivel az Afrika Társaság elnökeként sikerült az egymással versengő európai gyarmatosító hatalmakat egymás ellen kijátszani. Az 1884–85-ös berlini konferencián a jelenlevő nagyhatalmak Kongót egyhangúlag Lipótnak ítélték, aki a Kongói Szabadállam nevet adta a Belgium területénél 80-szor nagyobb magánbirtokának. A gyarmatot egészen 1908-ig a király mint magánbirtokát igazgatta, és annak minden jövedelmét személyes céljaira fordíthatta. A helyi lakosság kizsákmányolása és elnyomása miatt kialakuló nemzetközi nyomás következtében a király 1908-ban a belga kormánynak adta át a gyarmat igazgatását. Gazdasági vonatkozásban a király sikeresen integrálta a gyarmaton található természeti kincseket és a hagyományos iparágakat a modern kapitalista gazdasági rendszerrel. Számos vasútvonalat építtetett a sűrű dzsungelen keresztül, hogy a part menti kikötőkbe szállíthassa a kongói gyarmat legjelentősebb exportcikkét, a gumit Léopoldville-en (ma Kinshasa) keresztül. A fejlesztési projektek mindegyike azt szolgálta, hogy Lipót minél több jövedelmet tudjon kiaknázni a gyarmatból – a királyi magánkincstár egyik legjelentősebb bevételi forrása lett a kaucsuk- és gumikereskedelem, amit ezt megelőzően még sehol sem termeltek ipari méretekben és hatékonysággal. II. Lipót király szerencséjére ekkoriban terjedt el a gépkocsi használata, amely maga után vonta a gumiabroncsok gyártásának fellendülését is. A bevételből a király számos díszes épületet emelt Brüsszelben, a környékbeli településeken (mint például Tervurenben az Afrika Múzeumot). A gumitermelés érdekében számtalan erőszakos cselekedetet követtek el a belga hatóságok a helyi lakosok ellen, különösen amíg a gyarmat a király magántulajdona volt. Becslések szerint 1885 és 1908 között mintegy 10 millió kongói halt meg a kaucsuktermeléshez kapcsolható fizikai erőszak, illetve a kizsákmányolás következtében fellépő betegségek miatt. A beszolgáltatási kvóták betartatása érdekében a király megszervezte magánhadseregét is, a Force Publique-et (FP). Az FP egyetlen célja a helyi lakosság megfélemlítése volt, kedvelt gyakorlatuk volt az ellenállók végtagjainak (kéz v. lábfej) levágása, ami széles körben elterjedt volt. A nemzetközi közvéleményt először Edmund Dene Morel és a brit diplomata Roger Casement tájékoztatta erről 1904-es kongói jelentésében, majd olyan hírességek is csatlakoztak a kampányhoz, mint Mark Twain vagy Sir Arthur Conan Doyle. Joseph Conrad híres regénye, A sötétség mélyén (Heart of Darkness) is a Kongói Szabadállamban játszódik. 1908-ban a belga parlament kénytelen volt engedni a nemzetközi nyomásnak, lényegében elvette a gyarmatot II. Lipót királytól, és a belga kormány felügyelete alá helyezte Belga Kongó néven. ### Belga építészet: historicizmus és az Art Nouveau A belga építészetet a 19. század végén és a 20. század elején a historicizmus stílusa uralta, a korszak belga középületei, mint például az Igazságügyi Palota (Palais de Justice) vagy a dinasztia uralkodásának 50. évfordulójára tervezett (de csak a 75. évfordulóra felépült) Cinquantenaire park és diadalív. Victor Horta építész vezetésével azonban új stílus alakult ki, amelyet Art Nouveau-nak vagy Art décónak is hívnak. Horta legfontosabb épületei a Hôtel Tassel, Horta Múzeum, a Hôtel van Eetvelde és a Hôtel Solvay, a brüsszeli Szépművészeti Múzeum, valamint a Központi pályaudvar (Brussel Centraal). ## Belgium az első világháborúban (1914–1918) Belgium megalakulásakor minden nagyhatalom garantálta semlegességét, amit azonban Németország megsértett, amikor a Schlieffen-terv részeként 1914. augusztus 4-én megtámadta az országot. A német előrenyomulást október közepére sikerült megállítani a belga csapatoknak és szövetségeseiknek az Yser folyó vonalán. I. Albert király az országban maradva vezényelte csapatait, míg a kormány Franciaországba, Le Havre városába menekült. A kezdeti előrenyomulást hamarosan felváltották a megmerevedett arcvonalak és a lövészárokharc borzalmai – az első világháború legvéresebb csatáit, köztük az első és a második ypres-i csatákat, Flandria területén vívták meg. A háborút követően a csatatereken kivirágzó pipacsok a több százezer halottat és sebesültet követelő harcok jelképe lett, amelyet John McCrae A flamand mezőkön c. verse örökített meg az utókornak. A harci cselekményeket az 1918. november 11-én aláírt fegyverszüneti egyezmény zárta le, amely a mai napig hivatalos ünnepnap Belgiumban. A német megszállás egyik eredménye a flamand nemzeti öntudat megerősödése lett: a német kormányzat számos flamandbarát intézkedést hozott, de ezt feltehetően még erősítették a flamand katonák élményei a frontvonalból. Az a történet, mely szerint a flamand közkatonák tömegének halálát okozta, hogy nem értették a francia nyelven kiadott vezényszavakat, valószínűleg nem igaz, mert a flamand részen toborzott alakulatoknak mindig flamand tisztjeik voltak, akik viszont tökéletesen beszéltek hollandul és franciául is, tehát fenn tudták tartani a kommunikációt a felsőbb parancsnokságokkal. Ennek ellenére a mai napig évente búcsújárást tartanak (elsősorban szélsőjobboldali flamand szervezetek) Yseri búcsú és Yseri ébredés néven Diksmuidében, az Yseri toronynál. ## A két háború között (1918–1940) ### Háborús jóvátétel Az 1919-es versailles-i békeszerződés 231. cikkelye értelmében Németországnak kártérítést kellett fizetnie a szövetségeseknek minden, a háború alatt elszenvedett veszteségért. A jóvátétel végső összege természetesen jóval meghaladta a német gazdaság teherviselő képességét és a korabeli számítások szerint 1984-ig tartott volna a teljes összeg kifizetése. Belgium és Franciaország, mint a német agresszió közvetlen áldozatai, igencsak érdekeltek voltak a jóvátételi kötelezettségek teljesítésében és a többi nagyhatalommal szemben azt az álláspontot képviselték, hogy a közvetlen károk (vagyis az infrastruktúrában) után járó kártérítés előnyt élvez az elesettek után járó kifizetések előtt. Franciaország, amikor a németek nem teljesítették fizetési kötelezettségeiket, megszállta a Ruhr-vidéket. Belgiumnak nem állt módjában ilyet tenni és ennek következményeként, illetve mivel a kártérítési pénzekből rá eső részt Nagy-Britannia és Franciaország „elfelejtette” átutalni. Az elmaradt pénzügyi kártérítés fejében Belgium magának követelte Eupen, Malmedy és Sankt Vith városokat és a körülöttük fekvő, az Oostkantonok néven ismert területet. A háború után rendezett népszavazáson itt a Belgiumhoz való csatlakozás mellett döntöttek. A két korábbi német gyarmatot, Ruandát és Burundit a Népszövetség szintén belga fennhatóság alá helyezte. 1925-ben Belgium is aláírta a locarnói egyezményt, amelyben az ún. rajnai paktum megerősítette a versailles-i békeszerződés által jóváhagyott francia–német, illetve német–belga határt. Ezeknek a határoknak a sérthetetlenségéért Nagy-Britannia és Olaszország vállalt garanciát. 1919-ben a férfiak részére bevezették az általános választójogot, a nők csak 1948-ban szavazhattak először. A két háború közötti politikai életet a katolikus párt dominálta, amely 1884 és 1937 között folyamatosan kormányon volt. Ebben az időszakban alakult meg a modern szocialista párt, a flamand érdekeket képviselő Flamand Nemzeti Unió (Vlaamsch Nationaal Verbond, VNV) és a kommunista párt is (Communistische Partij van België, CPB, majd később KPB). A belga gazdaság 1925-ig meglehetősen biztató növekedési pályára állt, de részben a német kártérítési fizetések elmaradása, részben a kedvezőtlen nemzetközi gazdasági helyzet miatt a növekedés lelassult. Az 1926-1927-es Jaspar-kormány megpróbálkozott a belga frank leértékelésével és az export ösztönzésével, de a hamarosan beköszöntő gazdasági világválság miatt törekvéseik nem jártak sikerrel, csak a frank újabb leértékelése 1935-ben segített a gazdaságot helyreállítani (amikor a világgazdaság újra beindult). A két világháború között számos haladó szellemű szociális intézkedést vezettek be Belgiumban, elsősorban a nehéz gazdasági helyzetben kialakult nyugtalanság csillapítására: 1921-ben a sztrájkhoz való jogot, ugyanebben az évben a nyolcórás munkanapot és 1936-ban a minimálbért. 1921-ben alakult meg a belga nemzeti légitársaság, a Sabena (Société Anonyme Belge d'Exploitation de la Navigation Aérienne), amely a brüsszeli nemzetközi reptérről, Zaventemből működött. #### A művészetek fejlődése a két világháború között Flamand expresszionizmus: Az expresszionista festészet egyik jellegzetes ága alakult ki Flandriában, legnevesebb képviselői (James Ensor, Constant Permeke, és Léon Spilliaert). Belga szürrealizmus: A szürrealista mozgalom legjelentősebb belga képviselői Paul Delvaux és René Magritte voltak. A belga képregény: A Tintin kalandjai az egyik legnépszerűbb 20. századi képregény lett, 1929-ben alkotta Hergé. De ez csak a kezdet volt, a belga képregény jelentős művészeti ággá fejlődött, legfontosabb képviselői még Edgar P. Jacobs, Jijé, Willy Vandersteen és André Franquin. ## Belgium a második világháborúban (1940–1945) Németország hadserege 1940. május 10-én hadüzenet és ultimátum nélkül lerohanta Belgiumot. 1940. május 28-án III. Lipót király feltétel nélkül letette a fegyvert. Ezt a lépést a belgák többsége elítélte, a királyt árulással vádolták meg. Míg a kormány Angliába menekült, Lipót inkább Belgiumban maradt, ahol német fogságba került. Mivel visszautasította a németekkel való aktív együttműködést, saját kastélyában háziőrizetbe helyezték. Hitler egy mérsékelt, komoly nemzetközi tapasztalatokkal bíró német tábornokot, Alexander von Falkenhausent nevezte ki Belgium katonai kormányzójává. Falkenhausennek a sikerült a németek által megszállt országok közül a legkevésbé elnyomó kormányt működtetnie Belgiumban. A kormányzó maga is Hitler és a nemzetiszocializmus ellenfele volt, ezért hatalmát arra használta fel, hogy elkerülje vagy korlátozza a más megszállt országokban gyakori szörnyűségeket. Részben sikerrel lépett fel Göring és Himmler befolyása ellen, még a súlyos élelmiszerhiány ellenére is sikerült megakadályoznia a tömeges éhezéseket, ezenkívül ellenállása nyomán a mintegy belgiumi zsidó mintegy kétharmada túlélte a háborút. 1942 és 1944 között szállítottak koncentrációs táborokba, túlnyomó többségüket Auschwitzba. Közülük 1207 maradt életben. A Hitler elleni merényletet követően Falkenhausen is koncentrációs táborba került, bár a merényletet szervező csoporthoz fűződő kapcsolataira akkor még nem derült fény. Utódja nem sokkal Belgium felszabadítása előtt, 1944 júliusában, Josef Grohé lett. Lipótot az inváziót követően a németek először a szászországi hirschsteini várba, majd a Salzburg melletti Stroblba szállították. A háború után Hitlerrel való kollaborációval vádolták, és a törvényhozás megfosztotta uralkodói jogaitól. Helyette öccsét, Károly herceget választották kormányzónak. Lipót családjával együtt svájci száműzetésbe vonult. A háború során a flamand nacionalisták azt remélték, hogy a németek segítenek véget vetni a frankofón dominanciának Belgiumban, ezért sokuk együttműködött a német nemzetiszocializmussal, de az együttműködés a vallon oldalon is ott volt. A német nemzetiszocialistákat két nacionalista politikai mozgalom, a Staf de Clerq vezetése alatt álló Flamand Nemzeti Unió (Vlaams Nationaal Verbond) és a Léon Degrelle vezette vallon rexista párt támogatta. Mindkét szervezet katonai egységet is szervezett, amely a Szovjetunióban harcolt a Waffen-SS parancsnoksága alatt (Flamand Légió, Vallon Légió). Degrelle később a vallon hadosztályok parancsnoka is lett, a háború után pedig Spanyolországba kényszerült emigrálni. Távollétében Belgiumban 'hazaárulásért' halálra ítélték a szövetségesek bíróságai. A háború után 280 kollaboránst végeztek ki és mintegy további személyt tartóztattak le, illetve fosztottak meg vagyonától és jogaitól. A háború során Belga Kongó egyik tartományában, Katangában kezdte meg működését a világ egyik első uránbányája és itt voltak a világ akkor ismert legnagyobb uránlelőhelyei. Az amerikai atombomba-projekthez egy belga cég, az Union Minière du Haut Katanga szolgáltatta az uránércet. Az ország 1944-ig német megszállás alatt volt, amíg a szövetséges csapatok, köztük brit, kanadai és amerikai katonák és egy kisebb belga különítmény fel nem szabadította. A brit Második Hadsereg 1944 szeptemberében foglalta vissza Antwerpent, és az Első Kanadai Hadsereg még abban a hónapban megtisztította a város körüli területeket. Antwerpen kikötője miatt igen fontos volt a szövetségeseknek, különösen, hogy a legtöbb francia kikötő német kézen maradt majdnem a háború végéig. Az 1944-es scheldei csata jórészt Hollandia területén folyt, de a hadműveletek célja az antwerpeni kikötő biztosítása volt. A város visszafoglalása volt az 1944 decemberében megindult ardenneki német offenzíva egyik távlati célja is. ## A második világháborútól napjainkig ### A királyság kérdése Lipót király magatartása a háború alatt jelentős ellenérzést váltott ki alattvalóiból: a házi őrizet ellenére a németekkel való kollaborálással vádolták. Visszatérésével kapcsolatban 1951-ben népszavazást írtak ki, ahol Flandria a király mellett foglalt állást, míg Vallóniában Liège és Hainaut tartományok ellene szavaztak, Namur és Luxembourg tartományokban a közvélemény megoszlott. Bár az eredmény inkább a királyt igazolta, de a szocialista párt tüntetéseket és sztrájkokat szervezett ellene Liège-ben, Hainaut-ban és más jelentős városokban. A politikai válság kiéleződését elkerülendő Lipót 1951. július 16-án lemondott a trónról az akkor 20 éves fia, Baldvin javára. Lipót távolléte alatt (1945 és 1950 között Svájcban élt) Károly belga herceg mint régens képviselte a királyt. ## A háború utáni gazdasági fejlődés A háború után megkezdődött a gazdaság és az ország helyreállítása és újjáépítése. Belgium, mint a NATO alapító tagja és az USA egyik szövetségese, természetesen részesült a Marshall-terv keretében nyújtott segélyekből. Emellett a belga kormány a keynesi közgazdasági elméleten alapuló gazdaságpolitikát vezetett és nagyszabású közberuházásokat indított: ekkor épültek például Belgium mai autópályái is. A második világháború éles fordulópontot jelentett a Belgiumot alkotó két közösség viszonyában is. Flandriát és leginkább a mezőgazdaságra alapuló gazdaságát jelentős károk érték a háború során. A háborús újjáépítéshez nyújtott segítségnek, illetve az Európai Unió, európai országok közötti fokozatos gazdasági és politikai együttműködésnek köszönhetően a régió rohamos fejlődésnek indult. Ezzel szemben Vallónia fejlődése lassabb volt, bánya- és acélipari termékei iránt a kereslet nem nőtt akkora ütemben. A bányák könnyen kitermelhető részei már kimerültek, a maradék szén mélyen a föld alatt feküdt, ahonnan csak költségesen lehetett kitermelni. A háborút követő időszakban Belgiumban kb. bányászt foglalkoztattak, de az utolsó vallóniai szénbánya 1982-ben bezárta kapuit, az utolsó bánya a flandriai Limburg tartományban 1992-ig működött. Az acélipar számára az első európai projekt, az Európai Szén- és Acélközösség adta meg a kegyelemdöfést, a relatíve magas költséggel termelő belga kohók nem tudták felvenni a versenyt a közösség más országainak termelőivel. Mindeközben Flandria gazdasága töretlenül fejlődött, köszönhetően Antwerpen kikötőjének, illetve a beáramló külföldi befektetéseknek. A kikötő köré az importált kőolaj feldolgozására alapuló üzemek olyan nagy számban települtek, hogy Houston után ez a világ legnagyobb petrolkémiai központja. Az amerikai befektetők is jelentős szerepet játszottak Flandria felvirágzásában: az Európai Gazdasági Közösség megalakulása után mindenképpen ki akarták használni a közös piacban rejlő lehetőségeket és Flandriában megbízható bázisra találtak. Mindezek eredményeként a Flandriára eső nemzeti össztermék jelentősen megugrott: míg 1955-ben csak a belga GDP 45%-át termelték itt, ez a hatvanas évek végére 55%-ra ugrott. ### A szolgáltatóipar fejlődése Hasonlóan a többi nyugat-európai országhoz, Belgium gazdasága is eltolódott a szolgáltató szektor felé, és jelenleg kb. 80%-os a részesedése a nemzeti össztermékből. A szolgáltatóipar fejlődését elsősorban megint Flandria használta ki, amely jól képzett és fegyelmezett munkaerőbázisra támaszkodva, illetve az ipari bázis hiánya miatt (amely Vallóniában jelentős támogatást kapott és ezzel forrásokat vont el a gazdasági struktúraváltás elől) villámgyors fejlődésnek indult. A mezőgazdaság, amely Flandria hagyományos gazdasági ágazata volt, szintén versenyképes marad: ma az átlagos flamand mezőgazdasági üzem 16.2 hektár földön gazdálkodik, elsősorban primőr gyümölcsöket és sertéshúst termel. Ehhez képest a vallón mezőgazdaság sokkal földigényesebb tevékenységet folytat: az átlagos farm 38,2 hektár területen szántóföldi növényeket, tejet termel és szarvasmarhát tenyészt. ### A „tökéletes” nyitott gazdaság Belgium gazdasága helyzeténél (a világ egyik gazdaságilag legfejlettebb régiójának szívében) és adottságainál (sűrűn lakott, kis ország számottevő természeti kincsek nélkül) fogva mindig is nyitott volt. Már a középkorban is a belga termékeket az akkor ismert világ minden részén forgalmazták, Brugge és Antwerpen fontos szerepet játszott Európa gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi életében is. A háború utáni gazdasági és politikai fejlődés következtében a nyitottság még jobban fokozódott: a 25 EU-s ország közül Belgiumban a legmagasabb az import és export aránya a GDP-hez képest, eléri a 83%-ot. Emellett Belgium állt az első helyen a GDP-hez viszonyított külföldi tőkebefektetések tekintetében is. Belgiumban található a világ népességében kevesebb, mint 0,2%-a, de export-import tekintetében a rangsor 10. helyén található. Részesedése a világ exportpiacából 3,4%, az importpiacon 3%, míg a szolgáltatások terén 3,6%. Az egyik legjelentősebb export iparág az autógyártás: az itt gyártott kb. 900 000 Volvo, Opel, Volkswagen, Audi és Ford típusú autókból 95%-ot Belgiumon kívül értékesítenek, amely a belga export 15%-át jelenti. Belgium a világ legnagyobb gyémántexportőre és második legnagyobb csokoládé és margarinexportőre, harmadik helyen áll az üvegáruk, negyedik helyen a tojás, az üdítőitalok és az autók exportja terén. ### Európai és nemzetközi integráció A második világháború tapasztalatain okulva Belgium a kollektív európai biztonság egyik jeles képviselője. Az ország az 1949-ben megalakult NATO egyik alapító tagállama és itt található a szervezet politikai központja és Brüsszelben ülésezik az Észak-Atlanti Tanács is. A NATO főtitkára 1957–1961 között Paul-Henri Spaak, illetve 1994–1995 között Willy Claes belga politikusok voltak. Katonai részről az Szövetséges Erők Európai Legfelsőbb Parancsnoksága (SHAPE) szintén Belgiumban, a Mons-tól északra található Casteau-ban található, miután Franciaország 1966-ban kiutasította a NATO szervezeteket Párizsból. Szintén itt található a NATO kommunikációs ügynökségének, a NATO Consultation, Command and Control Agency (NC3A) 250 munkatársa is. Belgium egyik alapító tagja volt a Benelux államok szervezetének, a Benelux-szerződést Hollandia és Luxemburg még 1944-ben aláírták, de csak a háború után jött létre a gazdasági és vámunió. 1951-ben mindhárom ország alapító tagja volt az Európai Szén- és Acélközösség-nek, majd 1958-ban szintén együtt csatlakoztak az Európai Gazdasági Közösséghez. 1958-ban a hágai szerződéssel létrejött a Benelux Gazdasági Unió, amely garantálta az áruk, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlását a három tagállam között. 1960-ban egységes útlevelet vezettek be. Belgium alapító tagja volt az Európai Gazdasági Közösségnek, illetve az Európai Uniónak. Az Unió legfontosabb szervezetei közül a Bizottság és a Tanács központja is Brüsszelben található, illetve az Európai Parlament is tart rendszeres üléseket Brüsszelben. ## Belpolitika ### Az iskolaháború (1950–1959) Az iskolaháború 1950 a kereszténydemokrata oktatási miniszter Pierre Harmel döntésével kezdődött, aki megemelte a nem-állami (vagyis katolikus) középiskoláknak járó állami támogatásokat és a tanárok fizetését. Az egyházzal szemben álló és az állami iskolákat favorizáló pártok (a liberálisok és a szocialisták) ellenezték a döntést és az 1955-ben alakult szocialista kormány oktatási minisztere, Leo Collard egyoldalúan megvonta a katolikus iskoláknak járó támogatásokat, illetve 110 katolikus tanárt eltávolítatott a belga állami iskolákból. 1958-ban a három párt megkötötte az ún. Iskolaegyezményt, amely kompromisszumos megoldást hozott: fenntartotta a magániskoláknak juttatott állami támogatásokat és egyben lehetővé tette az állami oktatási szektor terjeszkedését (amit eddig a magánkézben lévő intézmények domináltak). ### A Kongó-válság (1960–1965) A háborút követő gyarmati felszabadítási mozgalmak Kongót is elérték és a rendkívül kisszámú belga gyarmati közigazgatás (kb. 150-200 fehér köztisztviselő irányította a Belgium területénél 80-szor nagyobb gyarmatot) miatt hamarosan sikerre is jutott. A brit és francia gyarmatbirodalom felbomlását kísérő erőszakos cselekményekre és felszabadító háborúra nem került sor, de Belgium, rendkívül ellentmondásos módon, szerepet játszott Patrice Lumumba meggyilkolásában. Baldvin belga király 1960. június 30-án jelentette be Kongó függetlenségét, és ezután a volt gyarmat a Zaire nevet vette fel. ### A Zwartberg-tragédia 1966\. január 31-én kb. 500 sztrájkoló bányász a zwartbergi bányából a waterschei bánya felé indult, hogy ottani kollégáikat a sztrájkhoz való csatlakozásra szólítsák fel. A waterschei bánya bejáratát a belga csendőrség egyik alakulata zárta le, akiket a túlerőben lévő bányászok bekerítettek. A kialakuló helyzetben a bányászok megállítottak egy közelben elhaladó teherautót és a rakományt alkotó fadarabokat a csendőrökre kezdték dobálni. A parancsnok ekkor tűzparancsot adott embereinek, akik először a levegőbe lőttek, majd a tüntetőkre tüzeltek. A lövések következtében a helyszínen meghalt Jan Latos és Theo Van Hecke, a nap folyamán egy könnygázgránáttól szerzett fejsérüléseibe belehalt Valère Sclep. A tragédia hírére a belga kormány visszavonta a csendőröket és a közrend fenntartásával a belga hadsereg egyik ejtőernyős osztagát bízta meg. A tiltakozások és tüntetések egészen február 3-áig folytatódtak, amikor a bezárásra ítélt bányák dolgozói és vezetői megállapodásra jutottak. ### A nyelvi háborúk A flamand gazdasági és nemzeti érzés erősödésével járt együtt a politikai hatalom eltolódása a korábbi francia elittől a flamand politikusok irányába (akik mindig is a lakosság többségét képviselték). A helyzetet jellemzi, hogy csak 1967-ben került sor a belga alkotmány holland nyelvű verziójának hivatalos elfogadására. A vallon és a flamand nemzetiségűek közötti feszültség 1968-ban a nyelvi kérdésben éleződött ki: a Leuveni Katolikus Egyetem két részre oszlott, a flamand nyelvű Leuveni Katolikus Egyetem és a francia tannyelvű Université Catholique de Louvain-ra. A kérdés a Paul Vanden Boeynants vezette kormány bukásához vezetett 1968-ban. A nyelvi csatározások egyik aránylag kevés erőszakot hozó összecsapására Voerenben került sor a flamand aktivista Taal Aktie Komitee csoport és a vallon vezető Jose Happart között. ### A szövetségi állam kialakulása A két nagy nyelvi-kulturális csoport, a vallonok és a flamandok között kiéleződő viszony rendkívül instabillá tette a belga politikai életet és egymást követő kormányok buktak meg emiatt. 1962-ben fogadták el a két közösség közötti nyelvi határt megszabó Gilson-törvényt. A három legnagyobb párt, a liberálisok, a kereszténydemokraták és a szocialisták, a választói bázisnak megfelelően francia és holland részre bomlottak fel. A nyelvi határ kijelölése természetesen nem járt újabb konfliktusok nélkül, számos tartomány, megye és önkormányzat határát módosítani kellett a lakosság nyelvi hovatartozásának függvényében: például Mouscron a vallóniai Hainaut tartomány része lett, míg Voeren Limburg-hoz került. Mivel számos önkormányzatban így is a másik nyelvhez tartozó jelentős számú kisebbség élt, 25 önkormányzatban úgynevezett nyelvi létesítményeket hoztak létre, azaz a kisebbség nyelvén is lehetett hivatalos ügyeket intézni. 1963\. augusztus 2-án lépett életbe a második nyelvi törvény, amely négy részre osztotta fel Belgiumot nyelvi szempontból. - a francia nyelvű Vallónia - a flamand nyelvű Flandria - a német nyelvű, de hivatalosan Vallóniához tartozó német közösség - valamint Brüsszel és környéke, amely hivatalosan is kétnyelvű lett. 1970-ben az első államreform eredményeként megszületett a holland, a francia és a német kulturális közösség, amely részben a flamand önállósági követelésekre adott (az egyik felet sem kielégítő) megoldást. A szintén 1970-ben elfogadott alkotmánymódosítás értelmében kialakult a három, önálló jogosítványokkal rendelkező régió, amely a Brüsszeli régió és Vallónia nagyobb gazdasági autonómia elérésére irányuló törekvéseit igyekezett kielégíteni. Az 1980-as második államreform eredményeként a kulturális közösségek átalakultak részleges önkormányzattal és helyi parlamenttel rendelkező Közösségekké. Mind a Flamand, mind a Vallon Közösség, illetve a Német Nyelvi Közösség megörökölte a kulturális közösségek kompetenciáit, elsősorban a helyi kultúra és oktatás területén. Ezen felül felelősek lett az személyhez köthető politikai ügyekért, azaz a szociális, egészségügyi és ifjúságpolitikáért is. Ugyanebben az évben alakult meg a Belgiumot alkotó két legnagyobb régió, Flandria és Vallónia is. Flandria 1980-ban úgy döntött, hogy a régiós és a közösségi intézményeket egybeolvasztja a régiós kormányzatba, Vallóniában ezek a mai napig elkülönülten működnek. Bár a Brüsszeli régió megalakulására már az 1970-es első államreform utalást tett, de erre most sem került sor. Az 1988–89-es harmadik államreform, amelyet Wilfried Martens miniszterelnök vezényelt le, Brüsszel-Fővárosi régió néven önálló régió alakult, amely szintén része a szövetségi államberendezkedésnek. A régió hivatalos kétnyelvűségére tekintettel mind a francia, mind a flamand nyelv használata megengedett a hivatalos életben, de kulturális tekintetben a flamand közösség irányítása alá tartozik Brüsszel. A fővárosi régiót 19 önkormányzat alkotja. A harmadik államreform tovább bővítette a régiók és a közösségek kompetenciáit, az egyik legjelentősebb terület, amely kikerült a szövetségi állam befolyása alól, az oktatás volt. Az 1993-as negyedik államreform, amelyet Jean-Luc Dehaene miniszterelnök vezetett be, konszolidálta és egységesítette az előző három reform intézkedéseit és eredményeit, és hivatalosan is megalapította a szövetségi államot. Az alkotmányt módosították, amelynek az első cikkelye így szól: „Belgium szövetségi állam, amelyet közösségek és régiók alkotnak.” A negyedik államreform újabb feladatokat utalt le a régiók és a közösségek hatáskörébe, és ennek megfelelően növelték azon finanszírozását, illetve pénzügyi hatáskörét. További változás volt, hogy a közösségek és a régiók parlamenti képviselőit közvetlen szavazással lehetett megválasztani, felosztották a korábbi Brabant tartomány a nyelvi megoszlásnak megfelelően Flamand-Brabant és Vallon-Brabant tartományokra, valamint megreformálták a szövetségi parlamentet és a szövetségi kormányt is.] A közösségek és régiók első parlamenti választására 1995. május 2-án került sor. Bár a negyedik államreform végére a szövetségi kormány korábbi feladatkörét jócskán megnyirbálták, az államreform folyamata korántsem fejeződött be. A Guy Verhofstadt miniszterelnök vezetése alatt 2001-ben elfogadott ötödik államreform révén megint újabb hatáskörök kerültek a közösségek és a régiók felügyelete alá, ebben az esetbe a mezőgazdaság, a halászat, a külkereskedelmi politika, a vidékfejlesztés, a választási pénzügyek és a pártfinanszírozás felügyeletének területén. A régiók felelősségi körébe ment át 12 helyi adónem meghatározásának és behajtásának kötelezettsége, valamint a helyi és tartományi kormányzat is a régiók közigazgatásának része lett. A régiók felügyelete alatt tartott első parlamenti és helyi önkormányzati választásokra 2006-ban került sor. A Brüsszeli régió intézményeit is érintette ez a reform, aminek eredményeként lehetővé vált a flamand anyanyelvű brüsszeli lakosok képviselete a Brüsszeli régió parlamentjében (ezeket korábban csak a flamand régió parlamentje képviselhette, amely viszont hivatalosan nem avatkozhatott be a brüsszeli régió ügyeibe). A 2007-es belga választások eredményeként várható volt, hogy újabb reformokra kerül sor, legalábbis a flamand pártok, politikai meggyőződéstől függetlenül, továbbra is támogatták a devolúciós folyamatot. Bár a kormányalakítás folyamata megakadt a reformok várható kiterjedésén és tárgyán, de az új kormánynak feltehetően minél előbb rendezni kellett az oktatási kérdést, illetve a Brussels-Halle-Vilvoorde választókerület körüli vitákat. ### A belga gazdasági csoda vége Az 1970-es években, az első olajválságot követő nehéz világgazdasági helyzetben a belga kormányok anticiklikus gazdaságpolitikát próbáltak folytatni, és a gazdaság stimulálása érdekében tetemes államadósságot halmoztak fel. Az adósságtörlesztés elmulasztása, illetve a kamatok felhalmozódása miatt a belga államadósság 1993-ra elérte a GDP 137%-át. Az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződés, illetve az eurozóna megalakulását megelőző konvergencia-kritérumoknak való megfelelés kényszere elég volt ahhoz, hogy a kormányt a pénzügyek átszervezésére kényszerítse. Az ország szerencséjére sosem vesztette el a tőkepiacok bizalmát és sosem kellett extra kamatot fizetni az állami adósságokra, ennek egyik oka, hogy a belgák hagyományosan takarékosak és a fejlett országok közül Belgiumban az egyik legmagasabb a megtakarítási ráta. 2000-től az állami költségvetés egyensúlyban van (az adósságtörlesztés előtt), és a 2007-től prognosztizált költségvetési többletet a kormány az ún. Ezüstalapba kívánja fektetni, amely a lakosság rohamos elöregedésének negatív hatásait hivatott enyhíteni. Az államadósság szintje a jelenlegi hiteltörlesztési ráta fenntartásával 2009-re várhatóan a GDP 79%-ra csökkent. ### A Marc Dutroux-ügy 1996-ban a belga politikai és igazságszolgáltatási rendszert hatalmas botrány rázta meg, amikor a rendőrség letartóztatta Marc Dutroux-t és többrendbeli gyilkossággal, valamint emberrablással vádolták meg. A belga lakosság úgy érezte, hogy a rendőrség nem cselekedett időben, nem vette őrizetbe Dutroux-t és bűntársait, akiknek sikerült hat kislányt elrabolni, (Julie és Melissa, An és Eefje, Sabine és Laetitia), akik közül négyet meg is öltek (Sabine-t és Laetitiát a rendőrség időben kiszabadította). Dutroux 2004 márciusában állt bíróság elé és életfogytiglani börtönbüntetést kapott. A botrányt kísérő parlamenti meghallgatások során kiderült, hogy az ország legfontosabb rendőri szervei rendkívüli inkompetencia, bürokrácia és belső hatalmi harcok miatt voltak képtelenek hamarabb feltárni a bűntényt. Ezen felül az igazságszolgáltatási rendszer működését is hasonló problémák nehezítették: bürokrácia, az áldozatokkal való elégtelen kommunikáció és bánásmód, nehézkes eljárások és a bűnözők számára rendelkezésre álló számtalan kiskapu. Olyan hírek is felröppentek, hogy Dutroux-t politikusok vették védelmükbe, mert Dutroux egyik vallomásában az állította, egy országos pedofil-hálózat tagja, amelyben politikusok is benne vannak. Dutroux esetéhez nagyon hasonlít a Brabant tartományban elkövetett vérengzések, ahol az elfogott tettesek azt vallották, hogy politikusok utasították a gyilkosságok elkövetésére. 1996\. október 26-án mintegy belga tüntetett Brüsszelben a fenti problémák miatt és a rendőrség, valamint az igazságszolgáltatás reformját követelték. A megmozdulás a demokratikus Belgium egyik legnagyobb tömegrendezvénye volt, amelyet csak "fehér menet"-nek (francia: "Marche Blanche", holland: "Witte Mars") emlegetnek. Szemtanúk szerint olyan forró volt a hangulat, hogy kis híján összecsapásokra, forradalomra is sor kerülhetett volna. ### A zöld pártok felemelkedése A hagyományos három (majd a nyelvi felosztás után hat) nagy párt, illetve az ezeket kiegészítő regionális pártok politikai egyensúlyát zavarta meg Belgiumban a környezetvédelem jelszavát zászlajukra tűző zöld pártok megjelenése. A flamand Agalev (most Groen!), illetve a francia nyelvű Ecolo a Dutroux-botrányt és a dioxin-mérgezés követően jelentős befolyásra tettek szert. A utóbbi, amikor kiderült, hogy a megengedett szintnél lényegesen több dioxint tartalmazó csirkehúst hoztak forgalomba Belgiumban, csak pár nappal az 1999-es választások előtt robbant ki. Az 1999-es választásokon a kereszténydemokrata kormány súlyos vereséget szenvedett, nem kis részben a pár nappal korábban kirobban dioxin botránynak köszönhetően és Jean-Luc Dehaene miniszterelnök 8 éves kormányzási periódusa befejeződött. Guy Verhofstadt vezetésével a liberálisokat, szocialistákat és a zöldeket tömörítő koalíciós kormány alakult. 1958 óta ez volt az első eset, hogy a belga kormányban nem kapott helyet a flamand kereszténydemokrata párt – a Christelijke Volkspartij vagy mai nevén Christen-Democratisch en Vlaams (CD&V). ### Belgium napjainkban 1996-ban a koszovói válság idején 600 belga ejtőernyős katona vett részt a NATO által vezetett Operation Allied Harbour hadműveletben, amelynek során védelmet és segítséget nyújtottak a szerbek elől Albániába és Macedóniába menekült koszovói albánoknak. Még ugyanabban az évben a NATO beavatkozásának köszönhetően 1100 belga katona vett részt a NATO-vezetésű KFOR békefenntartó alakulat tevékenységében. 1999 decemberében a belga szövetségi kormány bejelentette, hogy aktív külpolitikát szándékozik folytatni, elsősorban Közép-Afrikában, ahol Belgium korábbi gyarmata, Kongó is található 1999 júliusában a belga törvényhozás elfogadott egy törvényt az ország hét nukleáris reaktorának bezárásáról. A flamand liberálisok és a zöld Groen! párt által támogatott törvény közel negyven év működés után, újabbak építése nélkül kívánja felszámolni az atomenergia-szektort Belgiumban. Mivel a döntést nem kísérte konszenzusos megegyezés minden párt részéről, ezért elemzők szerint várható, hogy a törvényt a következő, zöldek nélkül megalakuló kormány visszavonja.. A 2003-as választások után a zöldek nélkül megalakuló Verhofstadt-kormány eddig ezt nem tette meg és erre nem is mutat semmilyen jel miután a 2002-es tihange-i üzemi baleset részben az atomenergia ellen fordította a közvéleményt. A CD&V 2006-ban javasolta a leszerelési szándék újragondolását, és a 2007-es választásokon is előkerült az atomenergia kérdése. 1999\. január elsején Belgium bevezette az eurót, mint elszámolási fizetőeszközt és néhány évvel ezután a belga frank megszűnt létezni. A korábban már rögzített átváltási arány szerint 1 EUR = BEF volt. Az euró pénzérméket és bankjegyeket 2002. január elsején hozták forgalomba, a régi, frank érmék és bankók február 28-ig voltak használhatók. Belgium nem támogatta az USA által létrehozott Irak-ellenes koalíciót és hivatalosan is elítélte az iraki beavatkozást. A Guy Verhofstadt által képviselt hivatalos álláspont szerint Szaddám Huszeinnek el kell hagynia Irakot, le kell mondania hatalmáról és a tömegpusztító fegyverek előállítására irányuló törekvéseiről, de mindezt csak diplomáciai úton lehet kikényszeríteni. A katonai akciót csakis az ENSZ jóváhagyásával tartotta lehetségesnek. 2003\. január 30-án Belgium lett a világon a második ország, amely hivatalosan elismerte az azonos neműek házasságát. Azonban az elfogadott törvény értelmében az azonos nemű párok nem fogadhatnak örökbe gyereket, valamint az azonos nemű házaspár egyik tagjának született gyermeke fölött a másik tag nem rendelkezik szülői jogokkal. 2005. december 1-jén a parlament alsóháza elfogadta a szocialista SP.A javaslatát, amely engedélyezte az azonos neműek házasságán belüli örökbefogadást, vagyis a párok hivatalosan is szülői jogokat élvezhettek ezután. ## Fordítás

Textilanyagok hegesztése

A textilanyagok hegesztése, mint általában a hegesztés, különálló – ez esetben valamilyen textíliából (kelméből) készült – alkatrészek oldhatatlan kötéssel történő összeerősítésére szolgál. A hagyományos varrásnál a tű átszúrja a textilanyagot, következésképp abban a varrat mentén apró lyukak keletkeznek, amelyeket azonban a varrócérna nem tud lég- és vízmentesen tömíteni. Egyes felhasználási területeken, például vízhatlan vagy vegyszerálló, légmentesen záródó védőruhák esetében ezért gondoskodni kell arról, hogy ilyen lyukacskák ne keletkezhessenek, vagy legalábbis úgy le kell fedni az ilyen varratokat, hogy tökéletesen szigetelve legyenek. Az előbbi esetben az összevarrandó alkatrészeket hegesztéssel lehet egymáshoz rögzíteni, az utóbbi esetben pedig a varratot egy fölé hegesztett műanyagfólia-szalaggal lehet borítani. A felhasználási terület dönti el, hogy melyik eljárás alkalmazása célszerűbb az adott esetben. ## Történeti visszapillantás A korábban csak fémekre alkalmazott hegesztési eljárás a hőre lágyuló műanyagok esetében is felhasználható, így ezek megjelenésekor, az 1940-es évek végétől, amikor PVC-fóliákból készített esőkabátokon alkalmazták, kézenfekvő volt a gondolat, hogy az ilyen alkatrészek összeerősítésére is ezt a módszert használják. Textíliák esetében ez a poliamidok (poliamid 6.6 ill. poliamid 6) széles körű elterjedésével párhuzamosan, az 1960-as években került napirendre. Ilyen irányú kísérletek a tűvel-cérnával való varrás helyettesítésére már akkor folytak, egyebek között Magyarországon is a Habselyem Kötöttárugyárban, az 1960–70-es években nagyon népszerű és sok millió számra gyártott (poliamid 6 alapanyagú) nejloningek gyártásánál. Az így készített hegesztett varratok azonban kemények voltak és az e célra az akkori Textilipari Kutató Intézettel közösen kifejlesztett gép sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így ez a technológia nem terjedt el, de nemcsak nálunk, hanem más, külföldi inggyárakban sem. A műszaki fejlődés azonban nem állt meg. Vannak olyan területek a ruhagyártásban és a műszaki felhasználású textíliák gyártásában, ahol ez a technológia ma már nélkülözhetetlen. Emellett már a poliamidokon kívül is számos olyan szintetikus szálasanyag-fajta áll rendelkezésre, amely hőre lágyuló és ezért hegeszthető, másrészt tökéletesedtek az erre szolgáló gépek is. ## Textilanyagoknál alkalmazott hegesztési eljárások A hegesztett kötés az alkatrészek atomjait, molekuláit összetartó erők révén (úgynevezett kohéziós kötésekkel) jön létre, amit úgy hoznak létre, hogy a hegesztés helyén az alkatrészek anyagát vékony rétegben meglágyítják, nagy erővel összenyomják, és így lehetővé teszik az anyagrészecskéknek, hogy kölcsönösen egymásba hatoljanak. Egyes eljárásoknál az alapanyagokhoz hasonló kémiai összetételű töltőanyag beolvasztásával erősítik össze az alkatrészeket. Ez az eset áll fenn például akkor, amikor műanyag bevonatos textíliákat hegesztenek össze. A hegesztés végrehajtásához hő és nyomás kell. A textilanyagot olyan hőmérsékletre kell felmelegíteni, hogy meglágyuljon (ez például a poliamid 6 esetében 170–180 °C, a poliamid 6.6 esetében 220–230 °C, a poliészter esetében 220–240 °C). Ezen a hőmérsékleten a textilanyag molekulái olyan erőteljes mozgást végeznek, hogy közöttük az eredetitől eltérő kötések jöhetnek létre. Ha ilyen állapotban két textíliát nagy erővel összenyomnak, akkor ezek molekulái között kialakulnak a rétegeket összeerősítő kohéziós kötések. Az összenyomással egyidejűleg előidézett hirtelen lehűtés rögzíti ezt a kötést. Magától értetődik, hogy ezután az így összehegesztett alkatrészeket nem szabad ismét a hőre lágyulás hőmérséklettartományába hevíteni, mert akkor a hegesztett kötés felbomlik. Két különböző hőmérsékletű, egymással kapcsolatba hozott anyag között hőkiegyenlítődés megy végbe: a melegebb test hőenergiát ad le, a hidegebb pedig hőenergiát vesz fel. Ezt a folyamatot hőterjedésnek nevezik, aminek három fajtája ismeretes: a hővezetés, a hőáramlás (konvekció) és a hősugárzás. - Hővezetésnél a hőenergia részecskéről részecskére terjed anélkül, hogy a molekulák helyüket elhagynák. A különböző anyagok különbözőképpen vezetik a hőt, amit a hővezetési együtthatóik fejeznek ki. Poliamid esetében ez 0,25 Wm⁻¹K⁻¹, poliészter esetében – a típustól függően – 0,15–0,4 Wm⁻¹K⁻¹. (Összehasonlításul: a közismerten jó hőszigetelő képességű gyapjúé 0,035 Wm⁻¹K⁻¹, bár ez az anyag nem hegeszthető.) Minél jobb a textília anyagának hővezető képessége, annál alacsonyabb hőmérséklet mellett hegeszthető. - Hőáramlás esetén folyadékban vagy gázban (pl. levegőben) úgy terjed, hogy a hőenergiát a molekulák viszik magukkal. A forró levegős hegesztés ezen az elven működik. - A hősugárzás úgy megy végbe, hogy a közbenső réteg nem melegszik fel. Ez voltaképpen az elektromágneses sugárzások egy fajtája. Az úgynevezett infravörös sugárzás tartományában a sugárzás rezgésszáma 300–380 GHz. Ez a rezgés hozza létre a textilanyag felületének kis mélységig történő felmelegedését. - A textilanyag felmelegítése mechanikus rezgetéssel, a 20–50 kHz rezgésszám-tartományba eső ultrahanggal is történhet, amely az anyagrészecskék mozgásának erős felgyorsításával hozza létre az anyag felmelegedését. Az összehegesztendő textilanyagok felmelegítésére többféle módszert is kidolgoztak. A leggyakrabban használt ezek közül a közvetlen hővezetéssel (fűtött ékkel), a forró levegővel, valamint az ultrahanggal történő felmelegítés. Főleg PVC anyagú termékeken (ezek többnyire nem textíliák, hanem a ruházati iparban is elterjedten használt fóliák) használatban van a mikrohullámú (ún. nagyfrekvenciás) hevítés is. Elvileg kétféle hegesztési eljárást használnak: a szakaszos és a folyamatos hegesztést. Az előbbit két kisebb alkatrész egy lépésben történő összeerősítésére alkalmazzák és kivitelezése hasonlít a ruhaipari préseléshez. A folyamatos eljárás a varrás műveletéhez hasonlít: elkezdik az alkatrész egyik végén és befejezik a másikon. Ruhaalkatrészek, kisebb termékek folyamatos hegesztésénél a hegesztőgép áll és a munkás – a varrógéphez kezeléséhez hasonlóan – az összehegesztendő rétegeket összefogva vezeti a hegesztő fejhez. Nagyobb termékek (sátrak, ponyvák, textilépület-elemek stb.) esetében az alkatrészek rögzített helyzetben vannak és egy mozgatható hegesztőgépet vezetnek végig a készítendő varrat mentén. A folyamatos hegesztésnél az összehegesztendő kelmerétegeket egy hengerpár továbbítja, miközben a hengereket erős, de a hegesztendő anyagokhoz igazított nyomással összeszorítják. A hengerpárt elhagyva az összehegesztett rétegeket lehűtik, aminek hatására a hegesztett varrat megszilárdul. ### Forró ékes hegesztés A forró ékes hegesztésnél – mint a neve is mutatja – egy leélezett szélű, elektromosan fűtött alkatrészt illesztenek a hengerpár bemenő oldalán a kelmerétegek közé, ez melegíti fel hővezetéssel a kelmerétegeket a lágyulási tartományba. A textilanyagok általában rossz hővezetők, emiatt a forró ékkel érintkező felületükön ún. hőtorlódás következik be és így ott gyorsan meglágyulnak, rövid kontaktidőre van tehát szükség, ami a megmunkálás sebességére előnyös hatással van. Az éket akár 800 °C-ra is fel lehet fűteni, de a gyakorlatban 200–300 °C hőmérsékletet állítanak be. Ha a forró ékes hegesztés során a hegesztendő anyag továbbítását megállítják, a forró éket azonnal el kell távolítani, mert túlmelegedhet, és amikor folytatják a hegesztést, ez a túlmelegedett fémfelület megégetheti a kelmét. A forró ékre rátapadhatnak szennyezőanyagok, megolvadt műanyag részecskék is, ami gátolhatja a hegesztett varrat tökéletes kialakulását. Ha a hegesztett varrat egy keresztvarratot – azaz megvastagodott anyagszakaszt – ér el, akkor az éknek ki kell tudni mozdulnia. ### Forró levegős hegesztés A forró levegős hegesztésnél az anyagoktól függő hőmérsékletű levegőt fújnak a kelmerétegek közé, és hasonlóképpen ezzel a módszerrel melegítik fel a műanyagfólia-szalagot is, ha ilyennel kell lefedni egy tűvel-cérnával készült varratot. Ennek a megoldásnak előnye, hogy a forró levegőt közvetlenül a varrat helyére lehet irányítani és az összeerősítendő rétegekkel más alkatrész nem érintkezik, tehát a rétegek nem csúszhatnak el és nem is szennyeződhetnek. A hegesztendő kelmefelületek egyenetlenségei (pl. keresztvarratok) nem zavarják a hegesztés folyamatát. A forró levegős hegesztés hátránya a többi rendszerhez képest az, hogy a folyamatos légáramlat miatt meglehetősen zajos. ### Ultrahangos hegesztés Ultrahangos hegesztésnél elektromos úton 16–70, de leggyakrabban 20–40 kHz frekvenciájú mechanikus rezgéseket hoznak létre a hegesztőfejen, az ún. szonotródán, ami a ruhaipari folyamatos hegesztőgépeken egyúttal az anyagtovábbító hengerpár alsó vagy a felső kereke is. A szonotróda és az ellendarab (az ún. "üllő") közé szorított hegesztendő anyagrétegek a rezgési energia elnyelése és az ellendarabról való visszaverődése, valamint a nagyon gyorsan mozgó anyagmolekulák között fellépő súrlódás folytán felmelegszenek, megolvadnak és igen rövid idő alatt létrejön közöttük a kötés. A rezgésszám és a rezgés amplitúdója határozza meg a hőmérsékletet. Ezzel a módszerrel nem lehet túl vastag anyagokat hegeszteni, mert előfordulhat, hogy ez esetben a kelmék felülete megég, mielőtt a belsejük meglágyulna. Ezzel az eljárással korábban 10, a mai fejlettségi szinten már 20 mm szélességű hegesztett varratot lehet létrehozni. ### Nagyfrekvenciás hegesztés A nagyfrekvenciás hegesztésnél nem külső fűtést alkalmaznak. A hegesztendő anyagrétegeket két elektróda közé vezetik, amelyek között váltakozó elektromos mezőt hoznak létre, ennek hatására a műanyag molekulái erős mozgásba jönnek, súrlódnak egymáson, ami az anyag felmelegedését okozza, annak teljes keresztmetszetében. Ilyen módon csak olyan műanyagok hegeszthetők, amelyek molekulái polarizáltak, azaz elektromosan nem semlegesek. Ennek a kritériumnak – a gyakorlatban előforduló anyagok között – legjobban a PVC felel meg, ezért ezt az eljárást többnyire PVC fóliák és PVC bevonattal ellátott textíliák hegesztésére használják. Arra kell ügyelni, hogy itt – az ultrahangos hegesztéssel ellentétben, amely teljesen veszélytelen az emberi szervezetre – olyan frekvenciát (leggyakrabban 27,12 MHz) alkalmaznak, ami az emberi szervezetre bizonyos körülmények között ártalmas lehet, ezért jó, ha állapotos nők és szívproblémákkal küszködő vagy szívritmus-szabályozót használó emberek nem végeznek ilyen munkát. ### Lézersugaras hegesztés A lézersugaras hegesztést egy, a lézersugár számára átlátszó és egy, a lézersugarat elnyelni (abszorbeálni) képes anyag összeerősítésére használják. Az infravöröshöz közeli tartományban, 800–1100 nm hullámhosszon a legtöbb műanyag átlátszó. A lézersugár áthatol a számára átlátszó műanyagrétegen és az elnyelő rétegben hővé alakulva az adott helyen megolvasztja mindkét réteg felületét. Miután a két réteget nagy nyomással összepréselik, kialakul közöttük a hegesztett kötés, amit az ezt követő hűtés megszilárdít. A nem abszorbeáló elem tehát közvetett módon melegszik fel. A lézersugaras hegesztés előnye a nagyon precíz és szabályozható energiakoncentráció, amivel a hegesztési helyet pontosan ki lehet jelölni, valamint az, hogy a kialakuló hegesztett varrat igen nagy szilárdságú. Mivel a lézersugár jól fókuszálható, a többi terület nincs erős hőhatásnak kitéve, és a jó eredmény érdekében a hegesztendő darabok optikai tulajdonságai is megfelelően módosíthatók. ## A textilhegesztés alkalmazási területei A ruházati iparban a hegesztést legtöbbször a varrat légmentes lezárására használják, amit úgy érnek el, hogy a tűvel-cérnával készült varratot egy víz- és légzáró műanyag fóliával borítják, ezt hegesztik a varrat fölé (és esetleg alá is). Erre a legalkalmasabb hegesztési eljárás a forró levegős hegesztés. A forró levegős hegesztés egy másik fontos területe a nemszőtt textíliákból készült szűrők gyártása. Itt ugyanis fontos, hogy elkerüljék a varrótű által okozott perforációt, ami zavarhatná a szűrő hatást. Hegesztett varratokat alkalmaznak a ruhadarabokon kívül sátrak, ponyvák, textilépületek készítésénél is. Ezeken a területeken legelterjedtebb a forró ékes hegesztés, amely nagy sebességgel végezhető és igen erős hegesztett varratot eredményez, ugyanakkor a légszennyezés szempontjából is kedvezőbb, nem keletkezik füst, mint például PVC forró levegős hegesztésénél. Az ultrahangos hegesztés nagyon sok területen használatos: védőruhák, csomagolóanyagok, szűrők, kórházfelszerelési textíliák (huzatok, kendők stb.), árnyékolástechnikai eszközök (textilredőnyök), melltartók, fűzőáruk stb. készülnek ezzel az eljárással. Rugalmas kelmék esetében (fűzőáruk, melltartók) a folyamatos hegesztett varrat helyett szakaszos, hegesztett pontok sorozatából álló varratot készítenek, ami nem akadályozza a kelme nyúlását. A lézersugaras hegesztés elsősorban az autóiparban terjedt el, egyebek között a légzsákok gyártásában is. Emellett használják egyéb műszaki textíliák, pl. ponyvák, árnyékoló textilanyagok, csomagolóanyagok konfekcionálásában és a textilépítészetben is, a ruházati iparban pedig varratok műanyag szalaggal való lefedésére vízhatlanítás céljából. Annak érdekében, hogy a hegesztett varrat hajlékonyabb legyen, a gépeken gyakran nem sima kerekeket használnak, hanem olyanokat, amelyek felülete különböző mintázatok szerint rovátkolt. ## Jegyzet ## Kapcsolódó szócikk - Hegesztés (fémek) [Textilipar](Kategória:Textilipar "wikilink") [Ruhaipar](Kategória:Ruhaipar "wikilink") [Technológia](Kategória:Technológia "wikilink") [Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei](Kategória:Az_év_szócikke_2010_verseny_jelöltjei "wikilink") [Kiemelt cikkek](Kategória:Kiemelt_cikkek "wikilink")

The Game (album)

A The Game a brit Queen rockegyüttes nyolcadik stúdióalbuma. 1980. június 30-án jelent meg, a producerei az együttes tagjai és Reinhold Mack voltak. A felvételek során számukra addig ismeretlen helyen és környezetben, a müncheni Musicland Studiosban dolgoztak. Az együttes korábbi korszakának aprólékosan kidolgozott albumai után Mack új munkamódszerével rendkívül gyorsan haladtak a felvételek, bár még így is több hónapig eltartottak, mert rengeteg időt töltöttek el a müncheni éjszakai klubokban. Az új munkamódszer bevezetése nem volt konfliktusmentes, de egy nagyon termékeny időszak után negyven dalból választották ki azt a tízet, amely az albumra került. A változás a dalok stílusában is érződött, egy részük a „kevesebb több” elvét figyelembe véve az együttestől szokatlanul visszafogott volt, a gitárhangzás visszaszorult, a ritmusszekció pedig előtérbe került. Minden addigi lemezüknél sokszínűbb volt, hiszen tartalmazta az együttesre jellemző drámai, túlprodukált dalokat, ugyanakkor a funk-rock és R&B jellegű dalaival jól idomult az akkoriban divatos klubkultúrához is. Két nagyon sikeres kislemez jelent meg róla, a „Crazy Little Thing Called Love” és az „Another One Bites the Dust”, mindkettő az első helyre került az amerikai slágerlistán. Maga az album vegyes fogadtatásban részesült, de világszerte jelentős kereskedelmi siker volt, Angliában és Amerikában is az első helyre jutott az eladási listán. Csak Amerikában több mint négymillió példányban kelt el, összességében az együttes egyik legnagyobb példányszámban eladott lemeze lett. Az „Another One Bites the Dust” sikere példátlan volt az együttes történetében, jól szerepelt az amerikai R&B, Dance és Black Singles slágerlistákon is. Két Grammy-díj jelölést kapott: az „év producere” kategóriában, és az „Another One Bites the Dust” a „legjobb vokális rockzenekar” kategóriában, de egyiket sem nyerték meg. ## Háttér Az 1970-es évek közepétől kezdve az együttes visszavett az albumaikat addig jellemző zenei túlzásokból, a News of the World nyersebb, spontánabb dalokat tartalmazott. Az 1978-as Jazz album készítésekor azonban visszatértek Roy Thomas Baker producer személyéhez, és egy újabb sokszínű, kissé túlprodukált lemezt alkottak meg. Az albumot meglehetősen negatívan fogadta a sajtó, mind a zenéje, mind a kiadását övező furcsa, botrányos reklámfogások miatt. Az 1979-es Live Killers album ugyancsak hideg fogadtatásra talált, még az együttes tagjai sem voltak elégedettek vele, mert nagy volt a zaj a felvételen – a vevők pedig kifogásolták, hogy rajta van a „Bohemian Rhapsody”, holott annak egy részét nem is élőben adták elő a koncerteken. E rossz időszak után az együttes úgy érezte, hogy a következő albumuknak „igazán nagyot kell szólnia.” Akkoriban az angol adóterhek akkora veszteséget jelentettek az együttesek számára, hogy sokan – így a Queen is – külföldön vették fel az albumaikat, mert ha egy évből meghatározott napot külföldön töltöttek, mentesültek az adók egy részétől. Így 1978-ban a Jazz albumot a montreux-i Mountain Studiosban, és részben Nizzában vették fel. Később minden albumukat részben vagy egészben külföldön vették fel. ## Felvételek 1979 júniusában az együttes a Giorgio Moroder tulajdonában lévő müncheni Musicland Studiosba érkezett. Egyáltalán nem tervezték, hogy egy albumot akarnának felvenni, egyszerűen csak néhány ötletükön akartak dolgozni. „A Jazz után úgy éreztük, hogy új területre kell érkeznünk” – mondta May. „Megkérdeztük a Musiclandet, és ők Macket ajánlották.” Reinhold Mack német producer akkoriban éppen Los Angeleben dolgozott Gary Moore-ral, amikor érkezett egy ajánlat, hogy dolgozzon a Queennel. Mivel hiába telefonált a Musiclandbe, ott semmit sem tudtak erről, hirtelen elhatározással visszarepült Németországba. A stúdióban rengeteg dobozt, repülős bőröndöt és erősítőt talált, és az együttes három tagját: Mercuryt, Deacont és Taylort. Mercury azt mondta neki, hogy van pár ötlete, amelyen dolgozni akar, de kezdjenek hozzá, mielőtt May megérkezik. Ekkor mutatta meg Macknek a „Crazy Little Thing Called Love” kezdő akkordjait, amelyet épp csak órákkal azelőtt talált ki, miután megérkezett Münchenbe Peter Hince-szel, az együttes roadjával, és megszálltak a Hilton szállodában. Azt mondta, hogy fel akarja venni ezt az egyszerű számot, mielőtt May megérkezik, és teletömi az óriási gitárszólóival. Nagyon gyorsan felvették az alapokat, Deacon és Taylor támogatása mellett Mercury énekelt és ritmusgitározott. Mind az egyszerű, párakkordos dal, mind a sebes munkamódszer újdonság volt az együttes számára. Amikor May is megérkezett, ahogy Mercury előre megjósolta, nem túlzottan tetszett neki a végeredmény. Ezek a felvételek jól megmutatták a Queen korábbi stílusa, és Mack munkamódszere közti különbséget. Amíg az együttes lassan és aprólékosan dolgozott, addig Mack erőssége a gyors, határozott tempó volt. „A Queen nagyon lassan dolgozott” – mondta erről Mack. „Hogy mennyire lassan, arra csak később jöttem rá igazán. Az volt a tervem, hogy ezt megváltoztatom, mert így állandóan megakadtak.” Az együttes azelőtt egy hangszerelést egymás után több tucatszor is felvett, hogy végül a legtökéletesebbet használja fel. Ennek tükrében amikor Mack közreműködésével fél nap alatt felvettek egy komplett hangszerelést, mindannyian csodálkoztak, milyen gyorsan végeztek. Ha megakadtak, akkor Mack rögtön kiszerkesztette a problémás részt, vagy átugortak rajta a haladás érdekében. Ahogyan azt a „Crazy Little Thing Called Love” felvételei mutatták, Mercurynak könnyen ment az együttműködés a producerrel, míg May a régi aprólékos módszer híve volt. Mack ezt mondta erről: „Két dalszerző típus volt: Fred és Brian. Fred az egyszerű típus. Egy rugóra járt az agyunk, és képes volt tizenöt-húsz perc alatt valami egészen briliáns dolgot létrehozni. Brian a másik végpont volt, ha jött egy jó ötlete, rögtön elveszett a legjelentéktelenebb részletekben. Amikor ez a két különböző személyiség együtt dolgozott, rendkívül nehéz volt az előrehaladásra fókuszálni.” Macknek rá kellett jönnie, hogy a stúdiómunka területén az együttes le van maradva az akkori modern módszerektől. Kis türelemmel rászoktatta a tagokat az újabb szokásokra, például hogy ének közben fülhallgatóval figyeljék és kontrollálják magukat, vagy hogy ne egy szétrongyolódott szalagú, ócska kazettát használjanak a szerkesztéshez, és hogy ne koptassák szét a mágnesszalagot. Sok konfliktus zajlott Mack és May között, mert a gitáros a saját megszokott módján szerette volna felvenni a gitárszólókat, míg Mack minden alkalommal kifejtette, hogy neki más ötletei vannak. Végül a legtöbb esetben a kompromisszumos megoldást választották. Mayhez hasonlóan gyakran Taylor is elégedetlen volt, amiért a modernebb hangzású dalokban monoton, hurokszerű dobhangzást kellett produkálnia, hiszen ő ízlése szerint a nagy formátumú, John Bonham-szerű dinamikus dobjátékot szerette. Mint minden felvételükkor, itt is rengeteget vitatkoztak egymással, a nézeteltérések gyakran odáig fajultak, hogy May dühösen azt mondta, elhagyja az együttest – de ezek a fellángolások csak pár napig tartottak. Javarészt a zenén vesztek össze, örökös probléma volt, hogy melyik dalok kerüljenek a lemezre és a kislemezekre, valamint számos nézeteltérés forrása volt May túlzott perfekcionizmusa. Mivel az együttes gyakran nehézkesen tudott közös nevezőre jutni, Mack volt a gyors döntéshozó a felvételeknél. A következő pár hónapban még három dalon dolgoztak a stúdióban, mindenféle időhatár nélkül, bár készen arra, hogy ha a felvett anyag elég jó, megjelenjen albumon; ezek voltak a „Coming Soon”, a „Save Me” és a „Sail Away Sweet Sister”. Ellentétben a korábbi albumok felvételeitől, ezúttal nem voltak félkész dalok, csupán néhány ötlet, a dalírás pedig teljes egészében a stúdióban zajlott.Szeptemberben a munkát Taylor szakította meg, aki nyaralni ment Saint Tropez-be a kisfiával. Mercuryt felkérte Wayne Ealing, hogy a királyi balett-társulattal közösen adjanak elő egy koreográfiát a Queen zenéjére. A jótékonysági előadás bevételeit a fogyatékos gyermekek javára ajánlották fel. Az EMI bízva a minőségében, 1979 októberében kiadta a „Crazy Little Thing Called Love” kislemezt, amely gyors sikert aratott a slágerlistákon. A dalhoz készült videóklipben az együttes egy merőben új kiállása volt látható: mindannyian rövidre vágatták a hajukat (még May is rövidebbre), és az 1950-es éveket idéző bőrruhákban pózoltak. Az új stílust Mercury vezette be, miután meglátogatott néhány müncheni bárt. 1979 novembere és decembere között 20 állomásos angliai koncertturnéra indultak, amelynek során – szakítva az elmúlt évek gigantikus stadionturnéival – újra visszatértek a kis és közepes férőhelyű előadótermekbe, hogy közvetlenebb legyen a kapcsolatuk a közönséggel. A turnét Crazy Tour címen reklámozták, de nem az új kislemez miatt, hanem mert „őrültség volt, hogy ezt csináltuk, ahelyett, hogy lenyomtunk volna pár koncertet a Wembley-ben.” A turné utolsó előadása december 26-án Paul McCartney meghívására a kambodzsai háborús áldozatok megsegítésére szervezett koncertsorozat első koncertje volt. 1980 februárjában visszatértek a stúdióba, hogy a sikeres kislemezt követően felvegyenek és kiadjanak egy teljes albumot. Az felvételek nagyon termékenyek voltak, összesen negyven elkészült dal közül választották ki végül azt a tízet, amelyik az albumra került. Bár eleinte azt gondolták, hogy ha külföldön, új helyen dolgoznak, akkor az otthoni munka zavaró hatásai elmaradnak, később kiderült, hogy Münchenben több volt a zavaró tényező, mint gondolták. „A problémák akkor kezdődtek, amikor valaki azt mondta: igyunk meg egy italt a stúdió után” – mondta May. A mindennapos rutin részévé vált, hogy a felvételek után a müncheni éjszakában mulattak, Mercury és kísérete a melegbárokat látogatta, míg az együttes többi tagja, és a kíséretük, valamint Mack rendszeresen a Sugar Shack nevű diszkóba mentek. ## Kompozíció ### Szöveg Ha nem is voltak egyformán kreatívak, az együttesben mind a négy tag írt dalokat, és általában külön dolgoztak a szerzeményeiken. Gyakran segítettek be egymásnak, de végső soron azt jelölték szerzőnek, akitől a szöveg alapötlete jött. A „Play the Game” Mercury egykori szeretőjéhez, Tony Bastinhoz íródott, akivel akkoriban ért véget a kapcsolata. A „Dragon Attack” szövegét May írta, a jelentése nem tisztázott, de vélemények szerint a droghasználatról szól. Megemlíti benne Macket és a Sugar Shacket is. Deacon „Another One Bites the Dust”-ja eredetileg egymásra lövöldöző cowboyokról szólt volna, de a modern hangzás miatt – Mercury segítségével – inkább gengsztertörténetté írta át. Deacon „Need Your Loving Tonight”-ja és Mercury „Crazy Little Thing Called Love”-ja vidám szerelmes dalok. Taylor „Rock It”-jét a dobos sokszor visszatérő témája, a rock and roll életmód szeretetét inspirálta. Mercurytól a meghökkentő című „Don’t Try Suicide” (ne légy öngyilkos) az öngyilkosságról beszél humoros formában, és egyes értelmezések szerint ugyancsak Mercury egy régebbi szeretőjéről szól. Taylor szerint nem szabad komolyan venni, prózaként, és az albumból kiragadva értelmezni a szövegét. A „Sail Away Sweet Sister” May megrendítő üzenete meg nem született leánytestvéréhez.A „Coming Soon” Taylortól eredetileg ellenreklám-szerű elképzelésnek indult, végül mégis egy konvencionális, modern popdal lett, mert, ahogy Taylor cinikusan nyilatkozta: „nem állt szándékomban megmenteni a világot egy dallal.” May a „Save Me”-t egy ismerőséről írta, „aki egy rossz korszakon ment akkoriban keresztül. Valakiről, akinek a kapcsolata teljesen elcsesződött.” ### Zene A The Game a „kevesebb több” elvét követve egyszerűbb és letisztultabb az együttes korábbi munkáinál, a gitárhangzás több esetben háttérbe szorul, a basszusgitár, valamint a dob veszi át a vezető szerepet. Vagy negyven dal közül választották ki azt a tízet, amely a lemezre került, és May elmondása szerint nagyon megválogatták a számokat, kirostálva azokat, amelyek eltértek volna a lemez fő csapásától. Az új hangzást egyrészt a producer, Mack ugyancsak egyszerű munkastílusa, másrészt a müncheni éjszakai élet inspirálta. Sok éjszakát átmulattak többek közt a Sugar Shack klubban, és az új dalok többségét ott tesztelték: „Bármi, amiben volt egy kis groove és szabad tér, az jól hangzott a Sugar Shackben” – mondta később May. – „Eljátszottunk párat a régi dalaink közül, például a »Tie Your Mother Down«-t, de nem működött, mert túl volt zsúfolva, nem volt benne szabad tér. Ezután kifejezetten olyan dalokat írtunk, amelyekben sok szabad helyet hagytunk, így remekül hangzottak a Sugar Shackben.” A dalok általában rövidebbek lettek (csak kettő éri el a négyperces hosszat), és szinte mindegyik megjelent kislemezen is. Elvetve egy korábbi megrögződésüket, ezen az albumon széles körben kihasználták a szintetizátor nyújtotta lehetőségeket. Taylor vásárolt egy Oberheim OB-X-et, és megmutatta Mercurynak, akinek azonnal megtetszettek a benne rejlő lehetőségek. Több dalban felhasználták végül (gyakran maga Mack játszott rajta), még az olyan hagyományosabb és keményebb számokban is, mint például a „Rock It”, a „Coming Soon” és a „Play the Game”. A dalok minden addigi munkájuknál sokszínűbbek, „részben idomulnak az akkoriban divatos klubkultúrához, ugyanakkor az együttes stadionokban érvényesülő képességeiből is ízelítőt adnak.” A lemezt a „Play the Game” szintetizátoros zúgása vezeti be – egyike a régi típusú, drámai stílusú dalaiknak, a gitárszólóját May Foxx phaserrel torzította. A következő „Dragon Attack” már inkább ritmusvezérelt funk-rock, amelynek egy részét az egyébként alkohollal ritkán élő May egy átmulatott éjszaka után, részegen, egy harminc perces kaotikus felvételen rögzítette. Az jellegzetes basszusszólamú „Another One Bites the Dust” az együttes egyik legismertebb dala, megírásában Deacont a fiatalkorában kedvelt Motown együttesek inspirálták. Bernard Edwards, a Chic R&B együttes gitárosa azt mondta, hogy Deacon tőlük lopta a dalt: 1979-ben a basszusgitáros a New York-i Power Station Studiosban időzött, ugyanott, ahol ők felvették a „Good Times” című dalukat, amelynek a basszusszólama nagyon hasonlít az „Another One Bites the Dust”-éra. A vidám „Need Your Loving Tonight”, amelyben Deacon ritmusgitározott, ugyancsak az együttes régi stílusát idézte vissza. A rockabilly jellegű „Crazy Little Thing Called Love”-ban Mercury 12 húros Ovation akusztikus gitáron ritmusgitározott, és Elvis Presley stílusában énekelt. Mivel Mack szerint jobban illett a dalhoz, arra kérte Mayt, hogy a szokásos gitárbeállítása helyett egy Mesa Boogie-val erősített Fender Telecasteren játssza a szólót. A kemény „Rock It” nyerssége ellenére az egyik dal, amelybe rengeteg szintetizátoreffektust zsúfoltak. A felvételek során nem tudták eldönteni, hogy Taylor vagy Mercury énekelje, ezért végül az első versszakot az egyik, a másodikat a másik énekelte. A „Don’t Try Suicide”-ban előtértbe kerül a basszusgitár, és az ének az 1950-es évek rock and roll dalait idézi. A „Sail Away Sweet Sister” hagyományosan gitárvezérelt ballada. A dalban Mercury zongorázot, May énekelte, harangszerű gitárjátékát pedig Mantovani munkája ihlette. A feszes, new wave-es „Coming Soon”-t Taylor kislemezre tervezte, de az együttes nem értett vele egyet. A dalt nagyrészt Mercury énekelte, pár sorba Taylor is beszállt. Az albumot záró „Save Me” lassú zongoraballada, az együttesre jellemző erőteljes vokállal. ## Megjelenés Még az album felvételeinek szünetében, 1979 októberében megjelent kislemezen a „Crazy Little Thing Called Love”, mert az EMI döntnökei nagy reményt fűztek hozzá. Amerikában az Elektra Records túl rizikósnak találta megjelentetni, ezért az amerikai DJ-k kezdetben az Angliából importált lemezeket játszották. Ennek ellenére is jelentős rádióidőt kapott, ezért végül az Elektra úgy döntött, hogy kiadja kislemezen. A dal nagyon sikeres lett, az első helyet érte el az amerikai, a másodikat az angol slágerlistán. A borítóján az együttes egy új kiállása volt látható, rövid hajjal, az 1950-es éveket idéző bőrruhákban. A sikere hatására határozták el véglegesen, hogy egy komplett albumnyi anyagot fognak felvenni. 1980 májusában megjelent a „Play the Game” kislemez. Nem volt különösebben sikeres, de a borítón, és a videóklipjében volt első alkalommal látható Mercury később jellegzetessé váló bajsza. Az együttes régi rajongóit meglepte a változás, sokan nem tudták elfogadni a harsány imázsváltást (a híresztelések szerint nem sokkal később az albumot támogató koncertturné egyik előadásán eldobható borotvákat dobáltak fel a színpadra. Mercury megkérdezte tőlük, hogy levágassa-e a bajszát, mire a közönség egyszerre azt kiabálta, hogy igen. Az énekes válasza ez volt: „Basszátok meg, azért sem vágatom le!”). Ez a stílus népszerű volt abban az időben a melegek között, ráadásul Mercuryval kapcsolatban már jóval korábban célozgatott a sajtó, hogy homoszexuális, így hamar ráragadt az új kinézetére a „Castro klón” gúnynév, amellyel abban az időben a hasonlóan kinéző melegeket illették. Maga az album 1980. június 30-án jelent meg. A címe eredetileg Play the Game lett volna, az egyik dala után, de Taylornak ellenérzései voltak ezzel a címmel, mert úgy érezte, hogy úgy is értelmezhető a „játsszuk a játékot”, hogy „megalkuszunk a rendszerrel”; ezért leegyszerűsítették a The Game-re. Az album borítóján ugyanaz a kép szerepelt, mint a „Crazy Little Thing Called Love” kislemezén, csak színesben. A sajtó nemtetszését fejezte ki ugyan, hogy két már kereskedelmi forgalomban megjelenő kislemez is rajta van, az album eladásai mégis jól alakultak. A megjelenéssel egy időben elkezdődött a The Game világturné, amely majd öt hónap alatt 63 koncertet jelentett. Az új dalok közül hetet játszottak, ezek voltak a „Play the Game”, a „Save Me”, a „Dragon Attack”, a „Crazy Little Thing Called Love”, az „Another One Bites the Dust”, és esetenként a „Need Your Loving Tonight”, és a "Rock It (Prime Jive)". 1980 augusztusában Michael Jackson javaslatára adták ki az „Another One Bites the Dust” kislemezt. Akkora sikere volt, hogy egymagában garantálta az album nagy formátumú eladásait. Az első helyet érte el az amerikai slágerlistán, a másodikat a dance és R&B slágerlistákon, és jelentős rádióidőt kapott az országban, különösen felkapott lett a fekete zenét játszó adók körében. Csak Amerikában több mint hárommillió példány kelt el belőle. 1980-ban „legjobb vokális rockzenekar” kategóriában Grammy-díjra jelölték, de a díjat nem nyerte el. A dal sikere után a Chic együttes nemtetszését fejezte ki, amiért az ő daluk ugyan hamarabb jelent meg, mégis mindenki őket vádolta azzal, hogy a „Good Times”-ban lemásolták az „Another One Bites the Dust” hangzását. ## Fogadtatás ### Kereskedelmi Angliában gyors sikere volt, rögtön a második helyen debütált az eladási listán, majd a következő két hétben vezette azt. Ezután viszonylag hamar kikerült a Top 10-ből, de még tizennégy hétig rajta volt a listán. Összességében az angliai eladásai mérsékeltek, még abban az évben aranylemez lett, ami 100 ezer példány feletti eladást jelent. Amerikában lassabb, de nagyobb volt a sikere. A huszadik helyen kezdett a Billboard Top 200 listán, majd több hét elteltével (nagyjából az „Another One Bites the Dust” húzódal megjelenése után) öt egymást követő héten listavezető volt, a listán pedig összesen negyvenhárom hétig szerepelt. A specifikus Billboard Top R&B listán a nyolcadik helyre került. 1980-ban platinalemez, 2002-ben pedig négyszeres platinalemez lett, ami 4 millió példány feletti eladást jelent – a News of the World mellett ez az együttes Amerikában legnagyobb példányszámban elkelt stúdióalbuma. A Nielsen SoundScan felmérései szerint Amerikában 1991 és 2006 között 297 ezer példányt vásároltak belőle. 1981-ben Macket és az együttes tagjait Grammy-díjra jelölték az „év producere” kategóriában, de nem nyertek. Az album nemzetközileg is népszerű volt, több országban listavezető lett, és jelentős példányban fogyott. Németországban a második helyet érte el, és aranylemez lett, ami 250 ezer példány feletti eladást jelent. Ugyancsak sikeres volt Kanadában, ahol az első helyet érte el, és ötszörös platinalemez lett, több mint 400 ezres eladással. Brazíliában a megjelenése évében 130 ezer példánybon fogyott. Bekerült a legjobb tíz közé például Hollandiában, Japánban, Ausztriában és Svédországban is. Nem az együttes legsikeresebb lemeze, a rajongók egy része elfordult az együttestől a stílusváltást követően, egyes dalok viszont új rajongókat hoztak, főleg a fekete zenét kedvelők köréből – világszerte kevesebb mint tízmillió példány fogyott belőle. ### Kritika Megjelenésekor a The Game nagyon vegyes kritikákat kapott, az egész kiválótól a teljesen negatívig. Robin Smith, a Record Mirror magazin kritikusa nagybetűkkel szedve így kezdte a cikkét: „SZERETEM A QUEENT, SZERETEM A QUEENT...”, bár csak négy csillagosra értékelte a lehetséges ötből, az albumot összességében telitalálatnak tartotta. Ellenben Robbi Millar a Sounds magazinban gúnyosan negatív kritikát írt róla „A vesztes” címmel, a cikk mellett egy képpel Mercuryról, ahogy a földön ül akkoriban szokásos bőrruhájában, az arcára pedig egy eltúlzott bajuszt rajzolt az újság. A kritikus szerint a lemez „Olyan, mint egy fáradt öregember, vak és összetört. Mint egy vén macska, ami önelégülten dorombol.” Paul Du Noyer, a NME írója hasonlóképpen elmarasztaló kritikát írt, az albumot teljesen feleslegesnek nevezte, a rajta lévő zenét üres, pénzhajhász glam rock külsőségnek tartotta, és így fejezte be a cikket: „máshol kortárs remekműként üdvözölték. A magam részéről én inkább megyek aludni.” A Rolling Stone írója, Steve Pond vegyesen értékelte, bár az album pozitívumait javarészt abban látta, hogy kevésbé bosszantó zenét játszanak, mint azelőtt, de „még így is nehezen tudják elrejteni, mennyire egomániásak.” Az író üdvözölte az új irányzatokat, de meglátása szerint ha a hallgató túl van a „jé, ezek tényleg ők?” sokkján, felfedezheti, hogy nem hitelesek az új stílusban, mert túl merevek. Trevor Morris a Melody Makerben ugyancsak vegyesen értékelte, javarészt kiszámíthatónak nevezte, de nem kritikusan: a hallgató egyszerűen azt kapja, amit vár. A The Washington Post kritikusa lehangolóan írt a kritikájában, unalmasnak és néhol butaságnak tartotta a lemezt, és így összegezte a benyomásait: „Az elmúlt öt év kiábrándító és kihívást nem nyújtó albumai után úgy tűnt, ez lehet a Queen visszatérése. De nem volt ilyen szerencséjük.” Retrospektív kritikájában Stephen Thomas Erlewine, az AllMusic írója az együttes legjobb albumának tartotta az A Night at the Opera után: „A The Game vegyes csomag, mint oly sok másik Queen album, de ami szembetűnő különbsége ennek az albumnak, az az, hogy tetten éri, amint a Queen határozottan a pop felé fordul – és ez a nagy, 1980-as évekbeli stílusjelző pop album a mai napig egyike az együttes legélvezhetőbb felvételeinek.” Egy másik kritika kapcsán ugyancsak az Allmusic oldalán Greg Prato az együttes legjobb 1980-as évekbeli albumának nevezte. A 2003-ban megjelent újramaszterelt DVD Audio kapcsán a Record Collector így írt a lemezről: „Annak a tanulsága, ahogy az együttes a Live Aiden sikert arató, slágerlistákon taroló pop/rock szörnyeteggé vált. A harmónia szintű és instrumentális összjátéka lélegzetelállító.” Visszatekintő írásában a Rolling Stone magazin lekezelően írt a lemezről, a kislemezsikereit kétes eredménynek tartotta, az album dalaiban az együttes egy új tulajdonságát látta bevezetni: a régi albumaik iránti nosztalgiát. 2011-ben Alexis Petridis a The Guardiantól négy csillagot adott rá: „tökéletesen előadott balladák, sokkal áramvonalasabb és kevésbé örült, mint az elődje, bár az ilyen dolgok relatívak. [...] Ha hallani akarod, milyen rendkívüli tudott lenni a Queen, itt az »Another One Bites the Dust«, egy fehér rockegyüttes diszkó dala, amely megállja a helyét a stílus mestereivel szemben is...” ## Az album dalai ## Közreműködők Jacky Gunn és Georg Purvis alapján. Queen - Brian May – elektromos gitár, akusztikus gitár, háttérvokál, ének: „Sail Away Sweet Sister” - Freddie Mercury – ének és háttérvokál, akusztikus gitár, zongora, orgona - John Deacon – basszusgitár, szintetizátor - Roger Taylor – dob, háttérvokál, akusztikus gitár, ének: „Rock It”, ének Mercury mellett: „Coming Soon”, basszusgitár: „Rock It” Közreműködő zenészek - Mack – szintetizátor: „Rock It” Produkció - Queen – producer - Reinhold Mack – producer - Brian Gardner – hangmérnök - Queen – borítóötlet - Cream – borítóterv - Peter Hince és Christopher Hopper – fényképezés ## Helyezések és eladások Helyezések Eladási minősítések Kislemezek ## Kiadás

Ricardo Carvalho

Ricardo Alberto Silveira de Carvalho (Amarante, 1978. május 18. –) portugál válogatott labdarúgó. Posztját tekintve hátvédként szerepelt. Felnőtt karrierjét az egyik legsikeresebb portugál csapatban, az FC Portóban kezdte. Hét évet töltött itt, mégis csak hetvennégy mérkőzésen lépett pályára. 1997-től 2001-ig csapata folyamatosan kölcsönadta, sorrendben a Leça, a Vitória Setúbal és az Alverca csapatainak. A Portóval háromszoros bajnok, kupa- és szuperkupa-győztes, ezenkívül Bajnokok Ligája és UEFA kupa-győztesnek is mondhatja magát. A BL-győzelem után ő lett a sorozat legjobb hátvédje. 2004-ben edzőjével, José Mourinhóval és több más portugál játékossal együtt a Chelsea-hez szerződött. A vételára 30 millió font volt. A londoni csapattal három-három alkalommal lett bajnok és kupagyőztes, a szuperkupát és a ligakupát kétszer-kétszer sikerült megnyernie. 2008-ban csapattársai a szezon legjobbjának választották. 2010 augusztusa óta hat Chelsea-nél töltött év után 6,6 millió £ vételárért cserébe a spanyol Real Madrid játékosa lett, így ismét együtt dolgozhatott korábbi edzőjével, Mourinhóval. A válogatottban 2003-ban mutatkozott be. 2010-ig négy tornán, a 2004-es Európa-bajnokságon, a 2006-os vb-n, a 2008-as Eb-n és a 2010-es vb-n szerepelt. Legjobb eredménye a 2016-os Eb-döntő, ahol Portugáliával megnyerték a sorozatot. ## Pályafutása ### Porto Carvalho Amarante-ban született és ott kezdett el focizni a helyi Amarante Futebol Clubban. 1996-ban csatlakozott a Porto utánpótlás-akadémiájához. A következő szezonban felnőtt mérkőzésen is bemutatkozhatott, majd kölcsönadták a Leça FC, jelenleg a negyedosztályban szereplő csapatnak. Bár a következő idényben visszatért Portóba, mindössze egy meccsen kapott játéklehetőséget, így ismét kölcsönadták, előbb a Vitória Setúbalnak, majd az Alvercának. A 2001-02-es szezontól kezdve már nem adták többször kölcsön, ő lett a harmadik számú jelölt a középső védő posztjára, Jorge Costa és Jorge Andrade mögött. Jorge Costa 2002 áprilisában öt hónapra a Charltonhoz került kölcsönbe, így Carvalho kezdő lehetett. A szezon során huszonöt mérkőzésen lépett pályára. A következő szezonban Costa visszatért, míg Andrade a Deportivóhoz igazolt. Ekkor ismét úgy tűnt, hogy leginkább csak csere lesz Costa és Pedro Emanuel mögött, ám a szezon közben mutatott jó formája révén egyre többet játszott. Év végén megnyerte első nemzetközi trófeáját, amikor a Porto az UEFA-kupa döntőjében a Celtic együttese felett diadalmaskodott 3–2 arányban. Jó teljesítményének köszönhetően ő lett az év játékosa is. A 2003–04-es szezon rendkívül jól sikerült számára. Csapatával másodszor is portugál bajnok lett, emellett a meglepetéscsapatok döntőjében, a Monaco felett aratott 3–0-s győzelemmel a BL-serleget is elhódította. Carvalho minden meccsen, így a döntőben is játszott. A szezon végén ő lett a legjobb hátvéd, valamint bekerült az UEFA év csapatába is. Tagja volt annak az ötven játékosnak is, amelyet az Aranylabdára jelöltek, itt kilencedik lett. Meghívót kapott a válogatottba is, amely az Európa-bajnokságon egészen a döntőig jutott. A kontinenstornán Carvalho bekerült az álomcsapatba. Nyáron több sztárcsapat, köztük például a Real Madrid is szerette volna leigazolni, ám a „királyi gárda” által kínált hétmillió fontot a Porto nem fogadta el, végül a Chelsea igazolta le 19,85 millió fontért. ### Chelsea Carvalhóval egyidőben szerződött a Chelsea-hez csapattársa, Paulo Ferreira, és vezetőedzője, José Mourinho. Első szezonja rendkívül jól sikerült, a Chelsea ugyanis ötven év után első bajnoki címét szerezte, valamint megnyerte a Ligakupát is. Első gólját a Norwich ellen szerezte. A szakértők szerint a Chelsea győzelmében nagy szerepe volt Carvalhónak és a másik belső védőnek, a csapatkapitány John Terrynek. A 2005–06-os szezon nem kezdődött jól számára. Amiért kritizálta Mourinho válogatási elveit, az kihagyta őt a kezdőcsapatból az Arsenal ellen, valamint nyolcvanötezer fontra büntette. A későbbi időkre ez nem volt hatással, bár szeptember hónap folyamán nem minden alkalommal volt a kezdőcsapat tagja. Első gólját a szezonban a Real Betis ellen szerezte a Bajnokok Ligája csoportkörében. Később folytatta jó sorozatát, az Anderlecht ellen ismét betalált. Januárban, egy Charlton elleni mérkőzésen, megkapta Chelsea-s pályafutása első piros lapját, miután egy hátulról történő becsúszás után, amelyet Darren Bent ellen követett el, megkapta második sárga lapját is. Szezonbeli harmadik gólját pont a Chelsea legnagyobb riválisa, a Manchester United ellen szerezte. A meccset a „kékek” 3–0-ra nyerték, bebiztosítva ezzel ismételt bajnoki címüket. A következő idény során újra gólt rúgott a Manchesternek, amivel 1–1-re alakította az állást, fontos pontot szerezve csapatának. Április 17-én, a Tottenham ellen nagy gólt lőtt, mintegy harminc méterről talált be Paul Robinson kapujába. Spurs elleni győzelmének köszönhetően a Chelsea ekkor három pontra megközelítette az élen álló Manchestert. Három héttel később a Bolton ellen megsérült, így kihagyni kényszerült mind a Liverpool elleni Bajnokok Ligája-elődöntőt, mind a kupadöntőt, amelyet egyébként Didier Drogba hosszabbításban szerzett góljával a Chelsea nyert meg. Május 17-én, éppen huszonkilencedik születésnapján, öt évvel hosszabbította meg lejáró szerződését. A szezon végeztével több elismerésben is részesült, többek között esélye volt, hogy megnyerje a Chelsea év játékosa-elismerést is, ám ez végül Michael Essienhez került. A soron következő szezonban ismét rendkívül jó formában játszott. José Mourinho távozása után a Real Madrid megint megpróbálta őt leszerződtetni. Egy madridi forrás szerint a transzfer korábban Carvalho és Mourinho jó kapcsolata miatt nem jöhetett létre. Ám hiába nem dolgoztak már együtt, Carvalho végül nem hagyta el a Chelsea-t. Az Aston Villa elleni mérkőzésen, egy Gabriel Agbonlahor ellen elkövetett brutális szabálytalanságért ismét kiállításra került. Ebben a szezonban először pont a jubileumi, százötvenedik meccsén talált be, ráadásul a Middlesbrough elleni találata egyben győzelmet is jelentett. Április 26-án századik bajnoki meccsét is lejátszotta. A Manchester United elleni mérkőzés nem sikerült jól számára, mert bár a Chelsea 2–1-re nyerni tudott, az egyetlen United-gól pont az ő hibájából született. Végigjátszotta a csapat történetének első BL-döntőjét is. A 120 perc alatt egy sárga lapot kapott. A döntőt végül a Manchester United nyerte tizenegyesekkel, 6–5 arányban. Év végén ő lett a csapattársak által legjobbnak választott Chelsea-játékos, megelőzve Michael Ballackot és Joe Cole-t. Luiz Felipe Scolari menesztésével a 2008–09-es szezon nagy részében a cserepadra került, ugyanis az új menedzser, Guus Hiddink az ő posztján inkább Alexet szerepeltette. Emiatt, valamint egy térdsérülés következtében, mindössze tizennyolc alkalommal lépett pályára, ebből kétszer csereként, ezeken egy gólt szerzett. 2009 nyarán kijelentette, hogy az Internazionaléhez szeretne igazolni, hogy együtt dolgozhasson José Mourinhóval. Nyilatkozatában elmondta, hogy az első négy itt töltött idénye csodálatos volt, azonban a 2008–09-es szezon során már több nehézséggel kellett szembenéznie. Végül maradt. Az új vezetőedző, Carlo Ancelotti kinevezésével szép lassan visszaszerezte helyét a kezdőcsapatban. A szuperkupa-döntőn ő lett a meccs legjobbja. A trófeát végül a Chelsea tizenegyesekkel szerezte meg. December 20-án, Chelsea-játékosként került sor kétszázadik fellépésére. Az ellenfél a West Ham volt, a végeredmény 1–1 lett. Márciusban, a Portsmouth ellen súlyosnak tűnő bokasérülést szenvedett, ám végül nem kellett emiatt sokat kihagynia. Egy ideig azonban csapatának mindössze két bevethető belső védője maradt Alex és Terry személyében, és veszélyben volt világbajnoki szereplése is. A sérülés miatt néhány fontos meccset ki kellett hagynia, így például a bajnoki címet bebiztosító győzelmet a Wigan ellen, vagy a kupadöntőt, amelyet a Chelsea végül Drogba góljával nyert meg. Ezzel a klub története során először tudott duplázni. ### Real Madrid 2010\. augusztus 10-én jelentették be, hogy a Real Madrid leigazolta Carvalhót. A felek kettő plusz egyéves szerződést kötöttek, az átigazolás nyolcmillió euróba került a klubnak. Így ismét együtt dolgozhat José Mourinhóval, aki korábban a Portónál, és egy ideig a Chelsea-nél is tréner volt. Az újbóli közös munkának Carvalho rendkívül örült. Első meccsét a Bayern München elleni felkészülési meccsen, Franz Beckenbauer „búcsúmeccsén” játszotta. A bajnokságban augusztus 29-én debütált a Mallorca ellen, első gólját már a 2. meccsén megszerezte, szeptember 7-én az Osasuna ellen jegyzett győztes találatot. 2010. október 19-én nagyon izgalmas 2010–11-es UEFA-bajnokok ligája G csoport mérkőzésén a királyi gárda győzött az AC Milan ellen a Santiago Bernabéu stadionban. Ezen a mérkőzésen Carvalhot választották a mérkőzés játékosának a spanyol újságírók. November 7-én, az Atlético Madrid ellen ismét gólt szerzett, és ismét ő lett a mezőny legjobbja. Első kiállítására a Sevilla ellen került sor, miután egy Álvaro Negredo elleni szabálytalanság után megkapta második sárga lapját is. Később a szezon hátralévő részében szinte mindig kezdő volt, és a szezon végén megszerezte első madridi trófeáját, miután a Copa del Rey döntőjében a Real legyőzte a Barcelonát. ### Shanghai SIPG 2017\. január 9-én írt alá a kínai Shanghai SIPG csapatához, akik ingyen szerezték meg a szabadon igazolható Eb-győztes játékost. 2019 ben újította meg a szerződését. ### Válogatott Carvalho első mérkőzését 2003. november 11-én, az albán nemzeti csapat ellen játszotta. A 2004-es Európa-bajnokságon már kulcsembere volt csapatának. A második csoportmérkőzésen került be a kezdőcsapatba, a halványabb teljesítményt nyújtó Fernando Couto helyére. A torna után bekerült az álomcsapatba is, csapattársaival, Maniche-sal, Luís Figóval és Cristiano Ronaldóval együtt. Carvalho mind a hat meccsen játszott. Következő nagy tornája a 2006-os németországi világbajnokság volt. A negyeddöntőben, Anglia ellen fontos szerepet játszott a meccs kimenetelének alakulásában. Wayne Rooneyt ugyanis egy ellene elkövetett szabálytalanság után állította ki Héctor Elizondo játékvezető. Az angol sajtó szerint ebben nagy szerepe volt Rooney manchesteri csapattársának, Cristiano Ronaldónak is, aki szerintük befolyásolta a bírót döntésében. A franciák elleni elődöntőben, az általa elkövetett szabálytalanság miatt megítélt tizenegyesből szerzett gólt Zinédine Zidane. Több gól nem esett, így a franciák jutottak a döntőbe. A büntetőt érő szabálytalanság után később ki is állították, így kihagyni kényszerült a bronzmérkőzést Németország ellen, amit egyébként a házigazda meg is nyert. A vb végeztével ismét bekerült annak All Star-csapatába. A soron következő 2008-as Európa-bajnokságon ismét tagja volt a válogatottnak. A négy meccsből hármon is játéklehetőséget kapott, a végállomást Portugália számára a negyeddöntő és Németország jelentette. A 2010-es világbajnokságon ugyancsak szerepelt. Portugáliának ismét négy meccs jutott, és amíg a csapat versenyben volt, Carvalho a torna minden percét végigjátszotta. A csapatot a nyolcaddöntőben a később világbajnoki címet szerző Spanyolország állította meg. ### Válogatott góljai ## Játékstílusa Carvalho teljes pályafutása során középhátvédként játszott. Bár nem olyan robusztus testalkatú, mint sok, a posztján szereplő labdarúgó, ezt gyorsaságával és jó fejjátékával kompenzálja. Többször hasonlították a Milan legendás olasz védőjéhez, Franco Baresihez. Alkatáról és a különbségekről közte és az angol hátvédek között, egy alkalommal így nyilatkozott: A Manchester United több, jóval magasabb játékosa ellenében nyert már meg fejpárbajt. Itt Rio Ferdinand (189 cm) és Nemanja Vidić (188 cm) szerepel a védelem közepén, Carvalho ellenük mégis három alkalommal is gólt tudott szerezni. ## Magánélete Nős, felesége Carina. Egy gyermek édesapja, akit Rodrigonak hívnak. ## Pályafutása statisztikái ### Klub ### Válogatott ### Válogatott góljai ## Sikerei, díjai ### Porto - Portugál bajnokság: 1998–1999, 2002–2003, 2003–2004 - Portugál kupa: 2002–2003 - Portugál szuperkupa: 2003, 2004 - Bajnokok Ligája: 2003–2004 - UEFA-kupa: 2002–2003 ### Chelsea - Angol bajnokság: 2004–2005, 2005–2006, 2009–2010 - Angol kupa: 2006–2007, 2008–2009, 2009–2010 - Angol szuperkupa: 2005, 2009 ### Real Madrid - Spanyol kupa: 2010–11 - Spanyol bajnokság: 2011–12 ### Válogatott - Európa-bajnokság, ezüstérem: 2004 - Európa-bajnok: 2016 ### Egyéni - Az év portugál labdarúgója: 2003 - UEFA év hátvédje: 2004 - UEFA-év csapata: 2004 - Eb All Star-csapat: 2004 - Vb All Star-csapat: 2006 - Chelsea év játékosa: 2008

Jan Vermeer van Delft

Jan Vermeer van Delft (ejtése: [jan fermér fan delft]), a delfti Vermeer (Jan (Johannes) van der Meer, Delft, 1632. október – 1675. december) Rembrandt mellett a holland festészet aranykorának másik legnagyobb festője, „Észak Mona Lisájának” alkotója. Műveit sokáig csak kortársai ismerték el, majd évszázadokig névtelenség kísérte. Csak a 19. század közepén, 1842-ben fedezte fel őt Théophile Thoré-Bürger (1807–1869) neves francia művészettörténész. A hosszú ismeretlenség miatt nem tudni pontosan, hány képet is festett: ma 32-ről állítják biztosan, hogy az ő műve, további öt kérdéses. Történelmi, allegorikus, (városáról) táj-, de leginkább zsánerképeket festett – utóbbiakon legtöbbször a középosztály életének jeleneteit megörökítve. Lassan dolgozott, élénk színeket használt, különösen az ultramarinkéket és a sárgát. Élete nagy részét Delftben és Hágában töltötte. Bár fénykorában el tudta tartani népes családját, élete végére teljesen elszegényedett. ## Élete ### Családi háttere Életéről kevés adatunk van, életrajzához nagyrészt közjegyzői archívumokból kutatta fel és publikálta Abraham Bredius mindazt, amit ma róla tudunk. További adatokat John Michael Montias talált 1989-ben. Életének első ismert dátuma 1632. október 31., amikor a delfti Újtemplomban megkeresztelték: a református keresztségben a Johannes nevet kapta. 12 évvel a nővére, Gertruy után született. Apja, Reynier Jansz(oon) (van der Meer) kocsmáros, selyemszövő és műkereskedő 1591-ben született Antwerpenben, Flandriában. 1611-ben költözött Amszterdamba, ahol szövött-hurkolt textíliákkal foglalkozott. 1615-ben vette feleségül Digna Baltenst, és a család hamarosan Delftbe költözött, ahol a Baltens család is élt. A van der Meer (a tengerről való) család eredeti neve Vos („Róka”) volt, az apa 1625 és 1629 között ilyen néven (de Vliegende Vos – „A Repülő Róka”) működtetett Delftben fogadót. A fogadó és kocsma üzemeltetése mellett a textilkereskedelemmel sem hagyott fel, de 1631-ben, amikor felvették a delfti Szent Lukács Céhbe, foglalkozását műkereskedőnek jelölte meg. Az Újtemplom évkönyveiben az apa 1625-ben már a Vermeer családnévvel jelenik meg. 1641-ben (ekkor a kis Jan még csak kilencéves volt) 2700 guldenért megvásárolta a Mechelen („Malom”) fogadót. Ennek törzsvendégei a gazdagabb delfti polgárok közül kerültek ki, és ezek a társadalmi kapcsolatok valószínűleg Vermeerre is hatottak. Egy 1640-es iratból kiderült, hogy az apa olyan művészekkel állt kapcsolatban, mint Balthasar van der Ast, Pieter Steenwyck és Pieter Groenewegen. Valószínű, hogy ők keltették fel az ifjú Vermeer érdeklődését a művészetek iránt. ### Tanulmányai Nem maradtak fenn adatok arról, hogy részesült-e festői oktatásban. Csak azt lehet tudni bizonyosan, hogy 1653. december 29-én, 21 évesen már mint mestert vették fel a Szent Lukács Céhbe. A céh szabályzata alapján feltételezni lehet, hogy hat évig tanonc volt a céh egyik mesterének kezei alatt. Egyesek szerint mestere Leonaert Bramer (1594–1674) lehetett, bár a két művész stílusa között jelentős eltérések találhatók. Mások szerint a mester talán Carel Fabritius (1622–1654) volt. Dirck van Bleyswyck Beschrijvinge der Stadt Delft („Delft város bemutatása”) című művében Vermeert Fabritius „mesteri” követőjének nevezi. Vermeer, apjához hasonlóan, műkereskedelemmel is foglalkozott, így több pénzhez jutott, mintha csak a saját alkotásaival kereskedett volna, de hivatalosan csak festő volt. Céhében kétszer is ő volt annak „hoofdman”-ja (céhmestere): 1662 és 1663 között, valamint 1670 és 1671 között. ### Házassága, gyerekei 1653\. április 20-án egy Delft közeli faluban, Schipluyban, Vermeer feleségül vette Catharina Bolnest, egy gazdag nő, Maria Thins lányát. Az anya ellenezte az esküvőt, mivel Vermeer apja akkoriban eléggé eladósodott, így lánya számára nem tartotta megfelelő férjnek. A másik ok, ami miatt ellenállásba ütközött, az a két család eltérő vallási hovatartozása volt: Vermeerék reformátusok voltak, míg a lány családja katolikus. Végül a katolikus Leonaert Bramer közbenjárására az anya beleegyezett a házasságba, Vermeer állítólag még a katolikus vallást is felvette, de ennek nem maradt írásos nyoma. A család a Mechelen fogadóban lakott, majd 1672-ben, az úgynevezett pápista negyedbe költöztek, anyósa házába. A család a ház földszintjén lakott. Vermeer műhelyét a legfelső szinten rendezte be. A műhelyben volt két festőállvány, három paletta, valamint a jegyzői leltárból kiderült, hogy a képein gyakran látható súlyos tölgyfaasztal és a bőrtámlás székek is kellékként a műhelyben álltak. A családnak nem lehettek anyagi nehézségei, mert Vermeer el tudta tartani népes családját. Tizenöt gyerekük született, közülük négy nem élte túl a kisgyermekkort. 1675-ben, Vermeer halálakor tizenegy gyermeke volt életben, közülük nyolc még otthon lakott. A tizenegy gyerek a következő: Maria (kb. 1654–1713 után), Elisabeth (1657–1713 előtt), Cornelia (1659–1660), Aleydis (1660–1749), Beatrix (1661–1702 előtt), Johannes (1663–?), Gertruyd (1664–1713 után), Franciscus (kb. 1664–1708 után), Catharina (kb. 1665–1713 után), Ignatius (1672–1713) és egy ismeretlen nevű gyerek (1674–1678/80). A négy elhunyt gyermek közül az elsőt 1660. december 27-én temették el a Régi templom kertjében, majd a következő temetésekre 1661 decemberében, 1667. július 10-én és 1673. június 27-én került sor. Beatrixnak gyermeke született, Elizabeth Catherina Hosperius (vagy Hopperius) néven, és férje bizonyosan rokonságban állt azzal a Pieter Corstiaensz Hopprusszal, aki a fogadót kiadta Vermeer apjának. Johannesről azt tudjuk, hogy 1687-ben elvett egy Maria Anna Frank nevű nőt és 1688-ban született egy fiuk, Johannes Antonius Vermeer. Franciscus (állítólag sebész volt, akárcsak Ignatius) 1690 táján házasodott össze Maria de Weevel. ### Utolsó évei és halála 1672-ben egy idősebb pályatársával, Johannes Jordaensszel együtt Hágába utazott, ahol itáliai festményeket kellett felbecsülniük. A képeket is tartalmazó gyűjteményt később elárverezték és Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelemnek ajánlották megvételre. Ezen képek megvizsgálására Vermeert, Jordaenst és más művészeket kértek fel. Vermeer átlagosan évi két képet festett, és azok árából tudta eltartani családját. Utolsó éveiben azonban vagyoni helyzete drasztikusan romlani kezdett. Az 1672-ben kirobbant holland-francia háború idején a francia csapatok gyorsan vonultak előre az Északi Tartományok északi része felé. Annak érdekében, hogy a franciák előrenyomulását megakadályozzák, a tengeri védőgátakat megnyitották, és területeket árasztottak el, köztük Maria Thins bérbe adott földjeit is. Így Vermeer nem tudott hozzájutni a családi jövedelem jelentős részét kitevő bérleti díjhoz, ráadásul a következő évtől már egyetlen képét sem tudta eladni. Kölcsönökre szorult és eladósodott. 1675-ben Amszterdamba utazott, és 1000 gulden kölcsönt vett fel egy Jacob Rombouts nevű kereskedőtől (viszonyításképpen: a halála utáni árverésen a Delft látképe 200, míg a Gyöngymérő nő 150 gulden áron kelt el). Vermeer halála napja nem ismert pontosan, csak az, hogy 1675. december 15-én temették el a delfti Régi templom kertjébe, a családi sírboltba. Valamikor december első felében halt meg, valószínűleg infarktus vagy szélütés következtében. Vermeer halála után Catharina nem tudta kifizetni a hitelezőket, a hágai bírósághoz fordult, hogy vegyék át vagyontárgyai felügyeletét, és örökösi jogairól lemondott. A hagyaték hivatalos gondozója Anton van Leeuwenhoek lett, aki 1677. március 15-én elárvereztette Vermeer huszonhat festményét. Ekkor Catharina tulajdonában már csak két Vermeer-kép maradt, A festőművészet és A gyöngysor. Az előbbi képet édesanyjának adta tartozásainak fejében. A képek többsége Jacob Dissius nyomdász birtokában volt 1695-ben bekövetkezett haláláig, akkor a tulajdonában levő huszonegy Vermeer-képet Amszterdamban elárverezték. 1681-ben Catharina Bredába költözött, és ott 1684-ig élt nyolc gyermekével. 1687 végén halt meg. Gyermekei gyámjául a hágai Hendrick ter Beek van Coesfeltet jelölte ki. ## Művészete Guarnieri szerint könnyen elképzelhető, hogy magányosan töltött gyermekkorában fordult a rajz felé, mivel apja olyan szövet készítésével is foglalkozott, ami nagy rajzügyességet kívánt. Apja testvére, Anthoine kőfaragó volt, innen örökölhette Vermeer a tehetségét. Vermeer pályája során számos témával foglalkozott. Eleinte történelmi tárgyú képeket festett, majd erkölcsi témákat érintett, közben egyet-egyet készített Delft városáról és utcáiról, amiken kívül más kültéri képet nem is festett. Vermeer leginkább női alakjait ábrázoló zsánerképeiről híres. Utolsó képei között főképp allegorikus képek találhatók. Nagy figyelmet fordított a perspektívára. A képek alapozása után egy tűt szúrt a kép enyészpontjába, majd a tűre kötött és bekrétázott zsinórral jelölte ki pontosan az összefutó, egyenes vonalakat. A hit allegóriája című festményén szabad szemmel még mindig látható a tű helye. Igyekezett a látvány által megteremteni a tapinthatatlan, irracionális világot, ezért törekedett a tökéletességre. Képei közül mindössze csak hármat látott el dátummal: A kerítőnő (1656), Az asztronómus (1668) és A geográfus (1669). A kerítőnő című kép azért is fontos, mert a háttérben látható egyik alak állítólag maga Vermeer. Ugyanígy nem mindig látta el szignóval a képeit. Négy olyan képe van, amelyen csak a neve kezdőbetűi szerepelnek (I.V.M.), három festményén az I.V.Meer aláírás látható (A V és az M összekötve), másik három képén ennyi áll csak: Meer. Ez utóbbiak közül kettőn az M előtt egy aprócska v található (mint a Krisztus Mária és Márta házában című festményen). Egy olyan festménye van, amin a szignó így szerepel: I. Ver-Meer. A többi képen, ahol aláírás van, a Meer név M-je fölött egy I olvasható, és a V-t az M két középső, ferde vonása adja meg. Öt képén az r mögött egy kis farkinca van. Jelenlegi tudásunk szerint Vermeer 1662-ig nem használta a monogramszerű formulát, onnantól kezdve viszont csak azt. Képeit legtöbbször gazdag megrendelőknek festette, ezért engedhette meg magának, hogy olyan kevés festményt készítsen. Egyik patrónusa Hendrick van Buyten volt Másik támogatója Jacob Dissius delfti nyomdász volt, akinek 1682-es hagyatéki leltárában 19 Vermeer-képet találtak. Pieter Claeszoon van Ruijven 1657 és 1675 között szintén vásárolt tőle képeket; ő egyben barátja is volt olyannyira, hogy felesége, Marie de Knuijt, végrendeletében 500 guldent hagyott Vermeerre. Három emberről tudunk még, aki még Vermeer életében vásárolt tőle képet: Diego Duarte antwerpeni bankár, Herman van Swoll amszterdami bankellenőr és a már említett Henrdick van Buyten. ### Vermeer főbb stílusjegyei Vermeer művészetére számos olyan jegy jellemző, ami megkülönbözteti őt a többi festőtől. Az egyik ilyen fontos alkotóelem Vermeer képein a színek tökéletes összhangja, azon belül is az ultramarinkék és a sárga együttes használata. A másik tipikusan Vermeerre jellemző jegy a háttér kitöltése. Vermeer számtalan tárgyat használt a képein, de a későbbiek fő jellemzője a kidolgozott háttér: egy térkép, egy festmény, egy tükör tette a képet tökéletesebbé. A térképeket különösen szerette, így a zsánerképek olyan hatást keltettek, mintha a modelljei módosak lennének, mivel egy térkép akkoriban még drága dolog volt. A háttérben látható térképeket annyira kidolgozta, hogy A festészet allegóriája (vagy Műterem) című képen még a hágai holland udvar (az Orániai-ház rezidenciája) is felismerhető. ### Historikus képei Vermeer leginkább zsánerképeiről volt ismert, ennek ellenére pályája elején, 1654 és 1656 között, festett három történelmi témájú képet is. Valószínűleg a céhben elvárták a fiatal festőtől, hogy rendelkezzen a „tanult festő” képességeivel. Más forrás ezeket a képeket olaszosnak nevezi, Caravaggio követőjének tartva Vermeert is. Guarnieri úgy véli, bár nincsenek róla adatok, hogy Vermeer maga is járt Itáliában. Első történelmi munkája a Krisztus Mária és Márta házában volt, amit 1654–1655 táján festett. Későbbi műveivel összehasonlítva viszonylag nagy méretű képnek számít. A Bibliának ezen része a 16. századi flamand festészetben népszerű témának számított. Azt jelképezte, hogy az emberek a jócselekedetekkel foglalkozzanak, vagyis azokkal, amelyeket a reformáció felületesnek tartott és elutasított. Már ezen az első munkáján feltűnnek az élénk színek kontrasztjai. Vermeer második historikus témájú képe a Diana pihenője, vagy más néven Diana és a nimfák. Itt mitológiai témát dolgoz fel, és feltételezhető, hogy Jacob van Loo (1614–1670) egyik 1648-ban készült képére utal. Témáját Ovidius Metamorfózisok című művéből vette. Mivel a meztelenséget éppen Vermeer korában kezdték kínosnak tartani, a képen az alakok ruhában láthatók. Tiziano hasonló, erotikával túlfűtött ábrázolásához képest Vermeer képe kimondottan prűdnek hat. A képen az alakok elhelyezése és mozdulataik még nem tökéletesek. Akadémiai mércével mérve Vermeer ezen képe még ügyetlen és provinciális. Annyira nem illett Vermeer később megszokott stílusához, hogy amikor 1876-ban a Mauritshuis birtokába került, a Rembrandt műhelyéhez tartozó Nicolaes Maesnek tulajdonították. A harmadik kép, ami a történeti tárgyú képei közé tartozik, az 1655-ben készült Szent Praxedis, amelyről viszont még viták folynak, hogy mennyiben tekinthető Vermeerének. A kompozíció pontosan megfelel a Felice Ficherelli (más néven Riposo) azonos című képén láthatóval. Michael Kitson, a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum, és Arthur Wheelock, az Amerikai Nemzeti Galéria kurátorai Vermeernek tulajdonítják a képet. Wheelock megjegyezte, hogy a képen, nagyon szokatlan módon, két „Meer” szignó is található: a bal alsó sarokban egy „Meer” és az 1655-ös dátum, a jobb alsó sarokban a „Meer” szó, melyet egy N és egy R betű követ, majd a végén két kis o található. Ez Wheelock olvasatában a [Ver]Meer N[aar] R[ip]o[s]o-t („Vermeer, Riposo után”) jelenti. Korábbi történelmi képeihez képest ezen a képen a festő az eget sötétebbre festette, talán Riposo hatására, nem éppen flandriai stílusban. Jorgen Wadum, a Mauritshuis főkurátora és Marten Jan Bok viszont nem tartja a képet Vermeer művének. ### Delft városképe Vermeer két képet festett városáról, Delftről. Az egyik egy utcarészlet, a címe Delfti utca, a másik pedig Delft látképe. Ez utóbbi képen jól látszik az, hogy a festmény elkészítéséhez camera obscurát használt. Willem Blaeu 1649-es Atlasza segítségével még azt is meg lehetett állapítani, hogy mely helyről festette Vermeer a látképet: a Schie folyó partján álló ház első emeletéről. Már ezen utóbbi képen érvényesül az erősen architektonikus szerkezet és az egységes színhatás, amelyek későbbi zsánerképein is uralkodónak számítanak. A delfti látképen az okker és a barna volt a meghatározó, amit helyenként vörös és sárga színnel hangsúlyozott. A képnek politikai mondanivalója is volt, ugyanis a háttérben, középen az Újtemplom tornya magasodik. Ebben a templomban kapott nyughelyet az 1584-ben meggyilkolt Orániai Vilmos. A városokat ábrázoló képeket, más eladásra szántakkal ellentétben, bizonyosan megrendelésre festette, és így az áruk is magasabb volt. Vermeer halála után az árverési katalógusban a delfti látkép kikiáltási ára 200 gulden volt. A Delfti utca egyszerűbb, időben talán a másik kép előtt készülhetett, Pieter de Hooch egyik 1658-as képére hasonlít. Későbbi, kimunkáltabb képeivel ellentétben itt az emberek arcát kidolgozatlan ecsetvonásokkal ábrázolta. ### Moralizáló képei 1656-ban Vermeer műfajt váltott. Témaválasztásában az utrechti Dirck van Baburen A kerítőnő című képe adott számára ihletet, melyről tudjuk, hogy megvolt az anyósa gyűjteményében, és két másik Vermeer-kép hátterében is megtalálható. Ekkor festette meg az azonos című képet. Témája a korabeli németalföldi festészet kedvelt alfaja volt. Ez a nagy érdeklődés arra utalt, hogy a közönség kiutat keresett az egyre prűdebb erkölcsi szemléletből, így a bordélyházas képekből külön műfaj lett. Vermeer képei azonban mindig normákat és értékeket fejeztek ki, mondanivalójuk az volt, hogy az ember mindig legyen óvatos és megfontolt. A kerítőnő című képén, azaz a könnyen megvásárolható szerelmen túl, a bor, a mámor volt még Vermeer ezen képeinek témája. A bor már a kerítőnős képen is megtalálható, majd az Alvó lány (1657) című képén jelenik meg újra az a fehér kancsó, amit még további két képen szerepeltet: A zenelecke (1662–1665) és a Hölgy két udvarlóval című alkotásán (1659–1660). Képeinek másik erkölcsi jelképe a gyümölcsöstál, a bűn gyümölcseivel. A ruhába göngyölt tojás is jellemző szimbóluma volt Vermeer egyes képeinek, ez a szabadjára engedett libidót jelképezte. ### Nőalakok ábrázolása Vermeer nőket ábrázoló képeivel a németalföldi zsánerfestészet legfőbb vonalát követte, azaz a bűnt bírálta. Egy másik fontos téma a hivatalos magatartásminták ábrázolása volt. Ebből a szempontból Vermeer csak három ilyen képet készített: a Tejet öntő nőt (1658–1660), a Csipkeverőnőt (1669–1670) és a Nő vizeskancsóval (1664–1665) című képet. Vermeer a fiatal nőket valamilyen narratív összefüggésben ábrázolta. Ezekhez a képekhez általában csak egy-két kelléket festett, mint például a hangszerek vagy a mérleg. Három olyan festménye van, ahol még ezek is hiányoznak, ezeket hajlamosak az emberek portréknak tekinteni, tévesen. Az egyik leghíresebb ilyen képe a Leány gyöngy fülbevalóval. Másik két portrészerű képe a Leány portréja (1666–1667) és a Fuvolás lány (1666–1667), amelyek viszont azok közé a festmények közé tartoznak, amelyek kérdésesek az alkotójuk tekintetében. Vermeer tökéletesen bánt a jelképekkel. A női alakok egy része hermelinprémes sárga kabátot visel, általában gyöngysorral, ami a hiúság megtestesítése volt. Ilyen kép A gyöngysor (1664), a Levelet író sárgaruhás hölgy (1665–1670), a Hölgy és komornája (1667–1668) és A szerelmeslevél (1669–1670). E hölgyek közül a képeken kettő levelet is írt, vagy kapott, ez lehetett a titkos szeretővel való levelezés jelzése is; kettőn a komorna közvetítőként van jelen. Ugyancsak levél szerepel két másik képe központjában is. A Levelet olvasó lány nyitott ablaknál (1657) és a nagyon hasonló Levelet olvasó nő kékben (1662–1664) oldalról mutatja a nőalakot. Az előbbi kép röntgenvizsgálata kimutatta, hogy eredetileg egy kupidóalak is szerepelt a képen, ami ismét a szerelmes levélre utal. Vermeer hölgyalakjai hangszeren is játszottak: virginálon, lanton és gitáron. Ilyen képek a Virginál mellett álló hölgy (1673–1675), a Hölgy virginálnál (1673–1675) és a Gitáron játszó nő. A koncert és A zenelecke már többszereplős kép, ez utóbbin vetette be Vermeer a tükörábrázolást. ### Allegorikus képei 1671 körül Vermeer újból eltért az addig megszokott stílusától. Két képet festett az 1670-es évek elején, mindkettőn allegorikus elemek találhatók. Az első A hit allegóriája volt, ami 1671 és 1674 között készült, a másik A festőművészet (vagy más néven Műterem vagy A festészet allegóriája) volt, 1673-ból. Az első képen a Hitet megszemélyesítő hölgyalak merengve ül, jobb kezében serleget tart, bal keze egy könyvön nyugszik, ami viszont egy szilárd sarokkövön található. Ez Krisztus jelképe. A világ, amit egy földgömb jelképez, a lába alatt hever. A kép egyéb jelképeket is tartalmaz: a kőtömb alatt egy kígyó van, mögötte törött nyilaival a Halál, a közelben egy alma a bűnt jelképezi. Bár sokan nem újtestamentumi vonatkozású képként tartják számon, Vermeer itt valójában Jézus megfeszítését ábrázolja. A festményt, jezsuita ikonográfia szimbólumai miatt, a delfti jezsuita misszió megrendelésének tartják. A képen, több alkotásához hasonlóan, politikai vonulat is felfedezhető: a földgömb az alak lábánál egy 1618-as földgömb, ezt a kártusa árulja el, melynek felirata Nassau-Orániai Maurits herceget dicsőíti. Vermeer másik allegorikus képe A festőművészet, amelyet számos művészettörténész művészi hitvallásnak tekint. A kép címével ellentétben úgy tűnik, hogy a képen lévő hölgy nem a festőművészet allegóriája, sokkal inkább Klió, a történelem múzsája és patrónája. Az előbbi képhez hasonlóan itt is van jelkép, ezúttal csupán egy, de az hangsúlyos: a térkép a háttérben. Az előbbi földgömbön túl ezzel a térképpel is az Orániai-ház előtt tiszteleg a festő. Az asztalon látható maszk is Orániai Vilmos halotti maszkját idézi fel. ## Újrafelfedezése Élete során nem aratott jelentősebb közönségsikert, nem tudunk követőiről vagy tanítványairól. A kortársak csak négyszer említik: Arnold Bon egy versében, Dirck van Bleyswijck Delft leírása című művében (1667), egy Pieter Teding van Berckhout nevű ifjú művészetrajongó a naplójában és egy francia műgyűjtő útinaplójában. Bár a leghíresebb 18. századi művészeti lexikonban, az 1718 és 1721 között kiadott Groote Schouburghban nem említik meg nevét, Vermeert igazából sosem felejtette el az utókor, a 17. és a 18. században elismerően emlegették, de más korabeli művészekhez viszonyítva ez az elismerés csekély visszhangra talált. A zavart az is okozta, hogy akkoriban Hollandiában sok Vermeer nevű festő élt, és ezek közül soknak szintén Jan volt a keresztneve. Jan Vermeer van Delft majd csak a 19. század közepén kapja meg az őt megillető rangot: 1842-ben egy francia művészettörténész, Théophile Thoré-Bürger fedezte fel újra Vermeer művészetét. Thoré-Bürger angliai, belgiumi, hollandiai és svájci utazásai során ismerte meg a 17. századi németalföldi festészet hétköznapi realizmusát. Munkálkodása során mintegy hetvennégy képet tulajdonított a későbbiekben Vermeernek. Vermeer képeinek színe válasz volt az impresszionizmus céljaira: festészetében a szín esztétikailag meghatározó. A másik, ami meghatározta a művészetét: Vermeer vizuális eszközökkel tudott erkölcsi kérdéseket érzékeltetni. Thoré-Bürger kezdeti felfedezésén túl az 1870-80-as években egy francia tudós, Henry Havard kezdett el Vermeerrel és családjával kapcsolatban kutatást végezni a delfti Újtemplom és a Régi templom anyakönyveiben a helyi levéltár felügyelőjének, Soutendamnak a segítségével. 1880 és 1920 között Abraham Bredius nézte át a delfti jegyzői archívumokat. A 19. század utolsó harmadában Vermeer hírneve egyre nőtt. Prouston túl az avantgárd szinte minden művésze elismerte Vermeernek a valódi színek iránti érzékét. Az 1920-as évek közepén a festőszakma már úgy tekintett Vermeerre, mint a modern festészet egyik forrására, mint akiből Cezanne, Mondrian és Léger festészete táplálkozik. ## Öröksége - Miután a 19. században újra felfedezték, több holland festő is elkezdte utánozni, mint például Simon Duiker (1874–1941). - A 20. század első felében Han van Meegeren holland festő úgy döntött, hogy Vermeer stílusában alkot képeket, amiket végül Vermeer neve alatt dobott a piacra. A második világháború után hazaárulás vádjával perbe fogták, mivel holland festők képeit juttatta a nácik kezei közé. Végül bevallotta, hogy ő maga készítette a Vermeernek tulajdonított képeket. Azonban nem csak van Meegerentől vannak hamisítványok. Hamis Vermeerek napjainkban is színesítik a műkincspiacot, sőt galériák, múzeumok falain is megjelennek. - Marcel Proust francia író Vermeer alakját és delfti látképét is beleszőtte legnagyobb irodalmi művébe, az Az eltűnt idő nyomában címűbe (az ötödik részben, a Fogolynőben, ahol Bergotte halálát jeleníti meg). - Salvador Dalí, Vermeer nagy csodálója A csipkeverő nő című képét dolgozta fel. - Peter Greenaway 1985-ben készült filmje, az A Zed & Two Noughts van Meegeren történetét is belevonja a film cselekményébe. Ugyancsak Greenawayhez kapcsolódik, hogy Louis Andriessen holland zeneszerző az ő librettójára írt egy Writing to Vermeer című operát 1997 és 1998 között. - Legismertebb képével kapcsolatban Tracy Chevalier regénye és a regényből készült film, a Leány gyöngy fülbevalóval (2003, rendező: Peter Webber) őrzi Vermeer emlékét. - Susan Vreeland könyve, a Girl in Hyacinthe Blue nyolc olyan személyt követ, akik kapcsolatban álltak Vermeer képeivel. - Timothy Brook történész a világkereskedelem és globalizáció szempontjából vizsgálta 2007-ben a holland aranykort, műve címe Vermeer's Hat: The Seventeenth Century and the Dawn of the Global World (Vermeer kalapja: a tizenhetedik század és a globális világ hajnala). ### Érdekességek - Vermeernek három képét lopták el újrafelfedezése óta. A koncert címűt 1990. március 18-án lopták el a bostoni Fenway Courtból, ez az egyetlen Vermeer-kép, amely a mai napig nem került elő. 1974-ben a Gitáron játszó nő című képét rabolták el, melyet állítólag egy Nella Jones nevű látnok segítségével egy londoni templom temetőjében találtak meg újságpapírba csomagolva. Szintén 1974-ben az IRA harcosai, majd 1986-ban egyszerű dublini bűnözők lopták el a Levelet író hölgy és komornája című képét. Több évig tartó titkos tárgyalás után a kép 1993. szeptember 1-jén a belgiumi Deurne repülőterén került elő. - A 18. és a 19. században képeit elég nehéz volt eladni a saját nevével, így leggyakrabban az ismertebb Pieter de Hooch, Gerard Terborch, Gabriel Metsu vagy Frans van Mieris neve alatt keltek el. A Levelet olvasó lány nyitott ablaknál című képét például III. Ágost szász választófejedelem abban a tudatban vette meg 1724-ben, hogy egy Rembrandt-kép került a tulajdonába, majd a festményt 1783-ban Govert Flinck műveként adták tovább. A Katona és a nevető lány de Hooch-képként volt meghirdetve egy londoni árverésen 1861-ben, A festőművészet is de Hooch nevén volt 1813-ban.

Urartu

Urartu (asszír: Uruatri, Urarṭu, Urdḫu, Urardḫu, urartui nyelven: Biai[-nili] vagy Nairi, babiloni Uraštu, örményül: Ուրարտու, Owɹaɹtou, Owɹaɹdou, ejtsd Vourartu) ókori transzkaukázusi államalakulat az Örmény-felföldön, az i. e. 9–6. század között, amelynek megalakulását, virágzását és pusztulását az Újasszír Birodalom agresszív terjeszkedő politikájából adódó fenyegetettség idézte elő. A Kaukázus történetének rendkívül fontos periódusát képviseli, mivel ekkor alakult ki az örmény nép, amely Örményország közvetlen elődjének tekinti Urartut, valamint a kartvéliek megjelenése is e korra datálható. Mintegy két évszázados léte alatt folytonosan az asszírokkal háborúzott délen, eközben királyai nagyszabású hódító hadjáratokat vezettek északon egészen a Kaukázusig, később keleten Irán felé és nyugaton Anatólia felé is. Az i. e. 8. század első felében egyenrangú ellenfele volt Asszíriának, majd egy gyengébb periódus következett, a kimmerek megjelenése gyengítette meg, és az asszír–szkíta szövetség pecsételte meg sorsát. A hanyatlás II. Rusza idején újabb, de rövid virágkorba fordult, végül a médek önállósodásával, megerősödésével, és a méd–babiloni szövetség létrejöttével Urartu a Méd Birodalom részévé vált. ## Etimológia és nevek Urartu névetimológiája megegyezik a bibliai Araráttal (’arārāt). Az urartu megnevezés asszír eredetű, és az Örmény-felföldre vonatkozik a Van-tó és a Szeván-tó között, ezért feltehetőleg a hegy kapta a nevét Urarturól, és nem fordítva. Első említései az i. e. 13. század első felében az asszír évkönyvekben Uruatri formájúak. Az Urartu név tulajdonképpen asszír geográfiai terminológia, nem helyi és nem politikai. Az asszírok Urartu vagy Nairi földjének, illetve Urartu és Nairi királyságának nevezték a területet. A helyiek Biainili vagy Nairi királyságról beszéltek. Az Urartu név azért maradt meg a köztudatban és a tudományos megnevezésben is, mert eredetileg minden Urartura vonatkozó adatunk az asszír forrásokból származott. A Biainili vagy Biaineli név már az i. e. 2. évezred végén létezett. A Nairi országnév első említései az i. e. 8. századból származnak, de a nairi vidék kifejezés egyidős az uruatrival. A „Nairi királyságok” közül első a felsorolásban Uruatri. A nairi nép a Van-tó környékén élő vaskori népesség. Urartu főistene – Khaldi – neve után Carl Friedrich Lehmann-Haupt a 20. század elején úgy vélte, hogy a nép ḫaldieinek nevezte magát. Erre ugyan azóta sincs konkrét bizonyíték, de az istennév így is kapcsolatot teremt Khalitu (később Khaldia), a „hegyi kháldeusok” (ógörög khalüpsz) és az urartuiak között. ## Földrajza Urartu egykori területén ma Törökország, Örményország, Irak és Irán osztozik, legnagyobb része Törökországban található, Irakban csak a déli perem. Az urartui állam központja a hurrik által lakott területen, a sós vizű Van-tó, a Szeván-tó és az Urmia-tó által alkotott háromszögben, a ma Örmény-felföldnek nevezett térségben feküdt. Az állam kiterjedése gyakran és nagy mértékben változott, legmesszebb keleten az iráni Ardabil környékéig (körülbelül 850 km), nyugaton az Eufráteszig, északon a törökországi Çıldır-tóig, a mai Ardahan közelében (Ardahan tartományban, mintegy 500 km) terjedt. Anatóliától a Pontoszi-hegység és az Eufrátesz folyó völgye választja el, a természetes határt nagyjából az Eleşkirt (Alaškert, urartui Lusza, Altıntepe) térség déli hegylábai alkotják. Délen az Örmény Taurosz hegyvidéke, északon a nyugatra folyó Murat (urartui Arzašku, görög Arszaniasz, ma Aracani) – az Eufrátesz mellékfolyója – és a keleti irányban folyó Araksz – a Kuras mellékfolyója – völgye határolja. Időnként határfolyóvá vált a Kuras, az Eufrátesz alsóbb szakaszai, sőt a Halüsz és a Tigris is. Az Araksz legtöbbször Urartu belsejében folyt, és a túloldalán a Kis-Kaukázus alkotta a természetes határt. Időlegesen mezopotámiai területeket is elfoglalt, mint a Dijála völgye, a korábbi Mitanni központja. Az Örmény Taurosz hágói és az Eufrátesz völgyének felső szakasza Urartu számára biztosította az összeköttetést Mezopotámia államaival, így Babilonnal és Asszíriával is. E kereskedelmi útvonalak ellenőrzése létfontosságú volt mind Asszíria, mind Urartu szempontjából, ezért volt a legtöbb konfliktus. A főváros, Tuspa a Van-tó keleti partján épült fel. A területre – felföld lévén – jellemző, hogy szinte minden oldalról hegyek határolják, így nehéz megközelíteni. Az Araksz völgye azonban egy termékeny síkságra, az Ajrarati-alföldre vezet, ahol az öntözéses földművelés korán megindulhatott. Déli szomszédjával, Asszíriával vívott háborúi során mindig vagy nyugatról – Szíria felől –, vagy keletről – az Alborz déli vidékéről – kerültek egymás oldalába a hadseregek. Bár Mezopotámiával közvetlen földrajzi összeköttetés is volt a Nagy-Záb és a Bohtan folyók délre nyitott völgyeiben, ezek az útvonalak könnyen védhetőek voltak. Hasonló hágók vezettek a Fekete-tenger felé is, így a pontoszvidék és Kulkha (Kolkhisz) is elérhető volt. ## Társadalma ### Uralkodók, nemesek Urartu uralkodóiról viszonylag kevés információval rendelkezünk. Ezek egyrészt az asszír krónikák, évkönyvek és egyéb epigráfiák, másrészt a saját felirataik, elsősorban sztéléken, emlékköveken. Mindkét elsődleges forrás elfogult, ezért óvatosan kezelendők mind az asszírok Urartu jelentőségét csökkentő fogalmazásai, mind „a világmindenség királya” címet viselő urartui királyok saját közlései. Emellett sokszor nehezen értelmezhetők, illetve hiányosak is, mivel nem az utókort érdeklő kérdésekről beszélnek, hanem a maguk által fontosnak ítélteket emelik ki. Az urartui királyok – bár az államot asszír mintára szervezték meg, majd az asszírok szervezték át a sajátjukat urartuira – nem vezettek évkönyveket és nem voltak limmujaik, így kronológiájuk is esetleges, teli hiányosságokkal és bizonytalanságokkal. Az bizonyos, hogy központosított kormányzati rendszerük a maga nemében az első, olyan hatékony volt, hogy az asszírok is átvették. I. e. 714-ig a szakrális értelemben legfontosabb területük Muszaszir volt, az itt lévő város volt az urartui királyok koronázási városa, hasonlóan Asszíriához, ahol viszont Assur töltötte be ugyanezt a funkciót. I. e. 714-ben Sarrukín kifosztotta és lerombolta a várost, a területet annektálta, ettől kezdve az Urartu belsejében II. Rusza alatt felépített új kultuszközpontok vették át a helyét. Ezek mellett a törzsi hagyományok is nagy szerepet játszottak az országban. A királyi hatalom alapja egyfajta szakralitás volt, amelyet a származás legitimált. A királyi nemesség valószínűleg a korábbi nemzetségi vezetők leszármazottainak köréből került ki (helyi előkelőségek, törzsfők, fejedelmek, fejedelmi kíséretek), amelyhez a katonai és hivatalnoki nemesség csatlakozott. A katonai nemesség jelentőségét az adta, hogy a gazdagok privilégiumaihoz tartozó harci szekeres és lovassági fegyvernemet kizárólag ők alkották. A kiváltságosok rétegének fontos eleme a papi csoport, a templomok és a papság birtokai a jelek szerint túlszárnyalták a legtöbb más előkelőség vagyonát. Az állam szervezete és a diplomácia kezdetben nagyon archaikus volt, erősen Mitannira emlékeztet, éppúgy mint a közigazgatási adminisztráció és a szociális viszonyok. Mintegy másfél évszázaddal Mitanni bukása után a Van környékén már apró hurri fejedelemség alakult ki, amely azonban nem feltétlenül közvetlenül Mitanni utódja, hiszen Hajasa-Azzi és Isuva is hurri királyság volt a megelőző században. A törzsi-nemzetségi szervezet és Mitanni szerkezetének keveredése hozta létre az urartui államot. ### Kézművesek, parasztok Az Örmény-felföld gazdasági szerepének kezdete az i. e. 2. évezred végére tehető, amikor a vasolvasztás technológiájának meghonosodásával megkezdhették a környék gazdag vaslelőhelyeinek kiaknázását, az érc helyi feldolgozását, a szerszám és fegyvergyártást. Ebben a korban bomlott fel az ősközösségi és faluközösségi rendszer, a rendszeres távolsági kereskedelem révén megkezdődött a vagyon felhalmozása, ezzel párhuzamosan a helyi politikai hatalom kialakulása. A vas- és rézércek „nagyüzemi” bányászata szükségszerűvé tette nagyszabású hadjáratok indítását, amelyekben a törzsfők és fejedelmek hadifoglyokat, azaz rabszolgákat szerezhettek. Az urartui élelemtermelés legkorábban alapvetően transzhumáló állattenyésztésből állt. A mezőgazdaság elterjedéséhez először vízvezetékhálózat építésére volt szükség, mert a terület nem gazdag vízben, sem talajvízben, sem esővízben, legfeljebb a hegyi patakok vizét hasznosíthatták. Menua idején nagyszabású csatornaépítés vette kezdetét, amelynek eredménye a ma is működő Szemiramisz-csatorna, amely Tuspát látta el ivó- és öntözővízzel. Ezek a vezetékek már a római csatornák közvetlen őseinek tekinthetők, hozzájuk hasonlóan falazatra emelt kővályú szállította a vizet, amely kisebb-nagyobb terepegyenetlenségeket is leküzdött. Két-három párhuzamos kőfalat emeltek, amelyet a ferde külső felén vízzáró habarccsal, általában agyaggal tömítettek. A technikát átvették az Akhaimenidák, később a rómaiak is. A töltések és víztározók egy része még látható. A szabad parasztok, kézművesek és iparosok a hadseregben a gyalogságot alkották. Kezdetben túlnyomó részük pásztor volt, később szabad paraszt. A szabad parasztok egyéni földtulajdonnal is rendelkezhettek, de a földek egy részét és az új hódítmányok földjeit a király birtokolta. Az elfoglalt területeken általában gyorsan megindult a népesítés, mivel a mezőgazdasági terményekből szinte mindig hiány volt, szükség volt az új területek minél gyorsabb művelés alá vételére. Ennek ellenére nem alakult ki a korábban nagyon jellegzetes palotagazdasági rendszer, az uralkodók annyi terményadót szedtek be, amennyi az udvartartás ellátására kellett, redisztribúciónak csak halvány nyoma van a helyőrségek lakosságánál, ahol a lakóházak környékén nem tartottak állatokat és nem volt kertművelés sem. Ezek a városlakók minden bizonnyal közvetlenül a királyi raktárakból kapták az ellátmányukat. A rabszolgák általában a faluközösség tulajdonában voltak. A kézművesek egy része közvetlenül a helytartósági, helyőrségi csapatok részére dolgozott, és raktárra termeltek, hogy szükség esetén felhasználható legyen. Az alsóbb rétegek házaiban bútorok alig voltak, használati eszközeik fából és csontból faragott háziipari termékek. Két malomköves kézi gabonaőrlőjük és mozsaraik, valamint vasélű sarlóik általában voltak. A paraszti lakások egy része egyszerű földbe ásott verem volt, amelynek kéménye se volt, a füst a bejáraton távozott. ### Hadsereg és fegyverzet Az urartui hadsereg fegyverzetére nézve időben az első információ III. Sulmánu-asarídu Imgur-Ellilben épített templomkapuján található, ahol domborműveken ábrázolták őket. Tarajos sisakokat, övvel leszorított hosszú inget viseltek, egyenes rövidkardot és kis méretű, kerek pajzsot használtak. Ez a fegyverzet a hettitákhoz hasonló, leszámítva a rövidkardot, ami inkább a tengeri népek jellemzője volt. Íjászaik is voltak, de nem túl nagy számban, és főleg védelemben alkalmazták ezt a fegyvernemet a sáncok, várfalak védelmére. Ez a fegyverzet és taktika a pregörög, illetve korai görög államokra is jellemző, amilyent a trójai háborúból ismerünk. Az íjászok náluk is alárendelt szerepet játszottak, sőt a későbbi görög harcászatból teljesen ki is veszett. A hatalma csúcsán álló Urartuban Menua vezette be az asszír mintájú harceszközöket, ettől kezdve bronzsisakot, lemezpáncélt, és nagy méretű, kerek pajzsokat használtak. I. Argisti valószínűleg még tovább ment a haderő korszerűsítésében, az ő idejéből származnak az első utalások a harci szekér alkalmazásáról, bár valószínűleg már korábban is használták. A harci szekeret a ^gišGIGIR jelekkel írták, ahogyan szinte minden ékírást használó nép. Vagyis a „fából készült tárgy” értelmű determinatívumot, és az akkád narkabtu olvasatú sumer ideogramot. A ^gišsuri és ^giššurgi nevű – az írásmódból következően fából készült – harceszköz mibenléte kérdéses. Ettől kezdve ezek az „arisztokratikus fegyvernemek” (harci szekér, lovasság) játszották a döntő szerepet, csakúgy, mint néhány évszázaddal korábban a Hettita Birodalom hadseregében, és a kortárs Asszíriáéban is. Argisti nagyon sok embert telepített át különböző tartományokból Urartu központjába, ezek egy része, valamint a hadifoglyok egy része is a gyalogsághoz kerülhetett. A hadsereg szerkezetileg az időlegesen harcoló szabad rétegekből állt, akik csak háború idején fogtak fegyvert. Mindenki az anyagi lehetőségeinek megfelelően fegyverkezett fel, így került automatikusan a megfelelő fegyvernembe. Egyes településeken nagy raktárakat fedeztek fel, amelyekben harceszközöket halmoztak fel, talán ezek a legszegényebb rétegek felfegyverzését is szolgálták, de nagyrészt a helyőrségi raktárkészlet lehet. Viszonylag kisebb jelentőségűek voltak a helyőrségek, várak, erődök állandó csapatai, amelyek a rendfenntartást és az adóbehajtást és az állandó védelmet egyszerre szolgálták. Ezeknek minden erődben külön gabona-, fegyver- és takarmányraktáraik, kézművesműhelyeik és borpincéik voltak. Teisebainiben egy ilyen raktárban 20-nál több sisakot találtak. Köztük van egy, amelynek felirata „Szarduri, Argisti fia felajánlja e sisakot Khaldi istennek”. Ez a sisak tehát II. Szarduri csúcsos harci sisakja. A sisakok egyformák, a királyi példányon is csak a felirat és a bevésett kép az eltérés a többitől. Elképzelhető, hogy ezek mindegyike díszítő célzatú, mert az anyaguk meglehetősen vékony. Épp úgy, mint az ugyanitt fellelt 70–100 cm átmérőjű bronzpajzsoké. Vékony lemezből poncolással és trébeléssel alakították ki őket. Díszítésük koncentrikus körökbe osztott, ismétlődő figurális – oroszlán, bika – ábrázolásokból áll. A képeket valamilyen minta után egyenként vésték ki. II. Sarrukín asszír király ilyen kinézetű pajzsokat zsákmányolhatott Muszaszirből, ám mind a hat darab színaranyból volt, és darabonként 6,5 kg-ot nyomtak. ## Története ### Előtörténete A régészet eredményei alapján a területen már az i. e. 3. évezredben önálló kultúrájú népesség lakott, ezek a sengavit-típusú földműves települések. Az i. e. 2. évezred folyamán átmeneti jellegű területté vált a déli mezopotámiai és az északi kurgán-kultúra, majd trialeti kurgán-kultúra között. Ekkor többek közt a babiloni tőr, az asszír bronzkard, a harci szekér használata terjedt, ugyanakkor a belső-ázsiaiak, a gerendaépítményes sírok kultúrája és az andronovói kultúra által is használt fejszetípus, a nyélnyújtványos fejsze is megjelent. Széles körben terjedt az elari kerámia, ami a folyamközi és az elámi edények változata, ugyanakkor a Transzkaukáziából származó obszidiánt nagy mennyiségben használták Mezopotámiában és Elámban. Az Örmény-felföld települései ez időben kőházas falvak, amelyeket óriási kőtömbökből épített, úgynevezett cyclopikus (küklopikus) várfalak vesznek körül, vagy veremházas települések fal nélkül. A falvak lakói öntözéses földművelést, kertművelést folytattak, szőlőt termesztettek – ami Urartu korában is nagyon fontos termék maradt. Az i. e. 2. és 1. évezred fordulóján legelőváltó és transzhumáló állattenyésztő népek éltek itt. Fontos volt a lótenyésztés, bronzzabláik alapján a lovakat már nem csak befogták a szekerek elé, de lovagoltak is. A legkorábbi történetük során először Mitanni befolyási övezetébe tartoztak, majd a terület egy része I. Szuppiluliumasz hettita király idejétől a Hettita Birodalomhoz is tartozott. Szuppiluliumasz után egy évszázaddal már az asszírokkal kerültek közelebbi kapcsolatba. A népesség egy része az i. e. 14. századtól hurrizálódott, csakúgy mint a hettiták. A népesség nagyrészt hurri, vagy hurrizálódott hettita, muskhi, kaska. Mitanni végleges elpusztítása valószínűleg I. Sulmánu-asarídu nevéhez fűződik, talán II. Sattuara népének egy része elkerülte a hurri holokausztot, és északra menekülve folytatta életét a Van-tó délkeleti részétől az Urmiáig. A hettita állam megszűnte után jött el a lehetőség önálló berendezkedésű államok létrejöttére, amelyek közül legfontosabb Hajasa volt, a hajok állama. Urartu törzsterületeit, és később az örmény népet Hajasa, Muszaszir, Supria és Arme egyesülése hozta létre az i. e. 11. század és az i. e. 9. század között. Az „Ararát Királyság” (azaz Urartu) és Arme képezi a későbbi Armenia állam alapját. Muszaszir kultikus jelentőségű. Az urartui népesség – örmény – pedig a mai napig „haj”-nak nevezi magát, az országot pedig Hajasztánnak. Az állammá szerveződés magja azonban Arzasku volt, az Arzašku folyótól a Felső-Nairiig (Van-tó) terjedő fejedelemség, amelyben a hurrik alkothatták a többséget. ### Az állam létrejötte Urartu első említése I. Sulmánu-asarídu asszír király (i. e. 13. század) északi hadjáratát megörökítő feliratáról ismert – igaz, ekkor még Uratri, Uruatri vagy Urdḫu névvel említik a területet, és déli törzseit kutínak. A kutí valószínűleg a korábban mezopotámiában rövid időre uralomra jutó kutú nép nevéből ered, de nem tudni, valóban ez volt-e a nevük, vagy az asszírok hagyománytiszteletből kerestek ellenfeleiknek valamilyen régi nevet. A kutík a tulajdonképpeni Urartu és a Felső-Tigris vidéke között éltek. Az i. e. 13. században Uruatri nevet földrajzi régió leírására használták, amelynek területén nyolc fejedelemség volt. Sulmánu-asarídu „három nap alatt”, azaz valószínűleg három csatában győzte le a helyi törzsszövetséget. Ez a hadjárat nem hódító támadás volt – államiság nélküli területeket nem nehéz legyőzni, megtartásuk azonban nagyon problémás –, hanem pusztán rablóexpedíció, elsősorban rabszolgák szerzése volt a cél. Az i. e. 1275-ös asszír hadjárat Uruatriban nyolc királyságot (fejedelemséget) érintett, ami ismét arra utal, hogy az Uruatri név csak geográfiai megnevezés, amely a Nagy-Záb felső folyásától az Arzasku folyóig terjedő terület összefoglaló neve. Alternatívaként feltűnik a „Khurri ország” név is, ami a hurrik szerepére utal. Az Uratri és Uruatri nevek I. Sulmánu-asarídu után még I. Tukulti-Ninurta, I. Tukulti-apil-ésarra és Assur-Bél-kala évkönyveiben fordulnak elő. Tukulti-Ninurta említi a subartu és kutí törzseket, valamint Nairi felső tengerét, amivel valószínűleg a Van-tóra utalt. A „Nairi országok” kifejezés is a tó környéki fejedelemségekre utal, így feltehető, hogy magának a Van-tónak volt valamelyik nyelvjárásban Nairi a neve. Hadjáratában a Tigris felső folyásának kicsiny hurri településeit és fejedelemségeit foglalta el, mint Supria, Alzi, Purukuzzi és Amadani. Évkönyvei szerint csak Alziban 180 várat rombolt le és fosztott ki. I. Tukulti-apil-ésarra a moszkhoszok öt királyát említi, akik betörtek Kommagénébe, valamint a Nairi elleni hadjáratot, amely után sztélét emeletetett a Van-tó („Felső-Tenger”, „Nairi felső tengere”) partján. A sztélé szerint Nairi királyai addig nem ismerték a hódolást. A Tigris forrásvidékén felállított emlékoszlop szerint viszont: „... legyőztem a népeket a nagy tengertől Nairiig, harmadszor hajtottam szolgaságba a nairibelieket.” Assur-Bél-kala ismét „Uruatri vidékére” vezetett expedíciókat. II. Tukulti-apil-ésarra háromszor támadta meg Nairit, és eljutott „Nairi nagy tavához” (ismét valószínűleg a Van-tó, bár az Urmia is szóba jöhet). II. Adad-nirári ismét Uruatrit és Uratrit említi évkönyveiben. Ekkoriban lépett szövetségre Uruatri és Muszaszir, és ekkor jelenik meg az Urartu név is. A térség az i. e. 11–10. század fordulóján független államok és törzsi területek összessége, az i. e. 10. század folyamán laza törzs- és államszövetség jött létre. A fontosabb területek (amelyek később Urartu tartományaivá váltak) Diauekhi (Diaueḫi, talán azonos Daiakkuval, görög Taokhia, lakói a taokhok), Alzi (a korábbi Azzi), Supria (Šupria, valószínűleg a későbbi Arme, azaz Armenia elődje), Khubuskia (Ḫubuškia), Kumeni, Ardini-Muszaszir (Muşaşir), Mana (a későbbi Média területén), és Biainili (a tulajdonképpeni Urartu, az asszírok ezt a területet nevezték így). A Kaukázus térsége a Hettita Birodalom bukása után értékelődött fel, amikor egyfelől a kis-ázsiai vaslelőhelyek kiaknázása és a kereskedelmi utak bizonytalanná váltak, másfelől jelentős vasérclelőhelyeket tártak fel a Kaukázusban. Urartu bányákkal is rendelkezett és a területén fontos kereskedelmi útvonalak haladtak át, így a térségben minden adott volt egy erős állam létrejöttéhez. Ehhez hozzájárult, hogy a hatalmas déli szomszéd, Asszíria az i. e. 11. század második negyedében hirtelen összeomlott egy rövid hódító periódus után, mivel területeinek nagy részét elárasztották az arameusok. Asszíria fenyegető jelenléte egy rövid időre megszűnt. Az államkezdemények I. Tukulti-apil-ésarra idejében még nagy veszélyben voltak, de i. e. 1076 után az asszíroknak nem volt lehetőségük az északi hódítások folytatására. A vasbányászat fellendülése anyagi jólétet, nagyobb lehetőségeket biztosított, ezért ekkor megkezdődhetett a rendszeres, viszonylag fejlett technikákon alapuló földművelés, ami korábban elképzelhetetlen volt itt. Csatornarendszereket építettek a köves talajban és nehézekéket használtak. Amikor Asszíria az i. e. 10. század végén kilábalt a válságból, újból fontos hódítási területként tekintett Urartura, amely azonban eddigre megerősödött, védelmi szövetségek alakultak. Az összetűzések szinte mindennaposak voltak, II. Assur-nászir-apli három hadjáratot vezetett a térségbe, amelyek a peremvidéken Alzi, Supria és Suhmu annektálásával jártak. De csak III. Sulmánu-asarídu hatolt be mélyebben Urartu területére i. e. 859-ben és i. e. 856-ban, mivel Arame terjeszkedni kezdett az Eufrátesz felé és a Van környékén. Erről a hadjáratról tudósít Imgur-Ellil domborműves templomkapuja. Innen ismert az urtartui harcosok fegyverzete: övvel leszorított hosszú ing, tarajos sisak, kicsi kerek pajzs és rövid, egyenes kard. Védelemben íjászaik is voltak. Azonban – minden asszír propagandafelirat ellenére – eredményt nem nagyon értek el. Néhány várost leromboltak, és az ábrázolások szerint szekérszám szállították el Urartu elrabolt értékeit, valamint a nyakkalodába zárt mezítelen hadifoglyokat, valamint a rendkívül értékes lovakat. A Tigris felső folyásától indulva megkerülte ugyan a Van-tavat, és a Nagy-Záb felső folyása mentén tért haza, de Arame idején nem jutottak be az Urartut kormányzó uralkodó területeire – Arzaskuba –, viszont a fenyegetés hatására a környező államok önkéntes szövetségbe tömörültek, és a következő asszír hadjáratok alkalmával már nem fejedelemségek laza szövetségével, hanem egy erős és egységes állammal álltak szemben. Az asszír hadjárat eredményességének megítélése Arzasku pontos helyzetétől függ, amely vitatott. Egyesek szerint a Van-tó északi partján állt – ez esetben az asszírok biztosan elüldözték onnan Aramét –, más vélemények szerint azonban Arzasku az azonos nevű folyó (Arzašku, Aracani) partján állt – e pozíciót pedig az asszírok nem érték el. ### Urartu fénykora Ebben az időszakban kezdődött Urartu felemelkedése: I. Szarduri (az i. e. 832-es, sikertelen asszír hadjárat idején már uralkodott, trónra lépési ideje nem ismert) király egyesítette Tuspát és környékét. Tuspa alapítása és fővárossá tétele számít a tulajdonképpeni Urartu létrejöttének. Még egy feliratát is ismerjük, ami akkád nyelven készült, tanúsítva az erős kezdeti mezopotámiai befolyást a térségben. I. Szarduri az első olyan urartui uralkodó, akinek feliratai maradtak ránk, de nem ő volt az első urartui király – talán apja, Lutipri –, hiszen i. e. 856 és i. e. 832 között Urartu már képes volt megvédeni magát az asszíroktól, akik az i. e. 845-ös supriai hadjáraton kívül elkerülték az Örmény-fennsíkot. Szarduri címei részben másolják az asszír uralkodói titulatúrát: „Biainili királya, Tuspa uralkodója, nagy király, erős király, a sokaság királya, Nairi királya.” Urartu Szarduri és fia, Ispuini alatt Asszíria méltó ellenfelévé vált, és teljesen elzárta az asszírok útját észak felé. Az i. e. 832-es asszír hadjárat sikertelen maradt, és az ezen felbuzduló peremterületek ellen i. e. 829-ben és i. e. 828-ban is hadjáratot kellett vezetnie Asszíriának. Asszíria két teljes évtizedig nem támadta meg ismét Urartut. Sőt Sammuramat kormányzása idején talán még barátinak is nevezhető kapcsolatok jöttek létre Ispuinival. Nagyszabású építkezések indultak be, amelyek az asszír munkálatokhoz hasonlóak, de ez a szakasz Urartura nézve kevéssé ismert, mivel a békeidőben az asszír források nem beszélnek róla. Az i. e. 9–8. század fordulóján uralkodó Menua – Ispuini fia – egészen az Eufráteszig tolta ki országa határait, és északi, valamint keleti irányban is hadjáratokat vezetett. Délkeleten meghódította Manát. Urartu ekkor már nem csak hódított, hanem szövetségi rendszert épített ki nagy rivális, az Újasszír Birodalom ellen. Ugyanakkor a meghódított Mana folytonos ellenállása bizonytalanná tette keleti helyzetét, sőt ütközőterületté vált, mivel Asszíria igényei között is szerepel. Mégis már Menua alatt Urartu az Eufrátesz teljes felső folyását ellenőrzése alá vonta, és ettől kezdve – mivel közvetlenül határossá vált az észak-szíriai kisállamokkal – a szíriai asszírellenes védelmi koalíciók főszervezőjévé vált. Északon is tovább kívántak terjeszkedni, amit Menuakhinili erődjének megépülte mutat: ez az Ararát oldalába telepített erődítés az araksz-völgyi hadjáratok bázisául szolgált volna. Ezzel Urartu elérte az első virágkor területi maximumát. Menua építtette azt a csatornát, amely ma is ellátja vízzel Van városát, és amelyhez Movszesz Horenaci örmény történetíró a Szemiramisz-legendát kapcsolta. Eszerint a csatornát Sammuramat asszír királynő építtette volna. Az Araksz és a Kuraš felső folyásvidékei stratégiai jelentőségűek voltak, mivel Urartu nemesfémekhez csak a Fekete-tenger felé vezető kereskedőutak megadóztatásával, illetve a vazallus fejedelemségek adóiból juthatott hozzá. Menua idejében Urartu már jelentős politikai súlyt képviselt a térségben. Amikor az i. e. 9. század közepén Hamát szövetségre lépett Asszíriával, az észak-szíriai és kelet-anatóliai királyságok Urartunál keresték a támaszt. A szíriai védelmi koalíciók általában gyenge lábakon álltak, mert a részt vevő államok laza kapcsolatban voltak, és sokszor egymás ellen is háborúztak. Így Urartu tényleges segítségnyújtására végül nem került sor, Asszíria pedig sorban foglalta el e kis országokat. III. Sulmánu-asarídu a karkari csatában még vereséget szenvedett, de 12 évvel később, i. e. 841-ben a széteső szíriai koalíció déli tagjait legyőzve Szíria ura lett. I. Argisti korában néhány viszonylag jelentéktelen terület elvesztése mellett az urartui politikai befolyás és katonai erő teljesedett ki. Nemcsak a Transzkaukázia vezető hatalma lett, de gyakorlatilag Asszíriával egyenrangú nagyhatalommá vált. Asszíria elkerülte Urartut, III. Adad-nirári hadjáratai Szíria vagy a Kaszpi-tó felé irányultak. Sőt Urartu ellentámadásba ment át, és asszír területeket hódított meg Argisti és fia uralkodása idején. Nagy építkező volt, és átvette az asszírok deportálási gyakorlatát is. Az urartui hadsereg fegyverzete is átalakult asszír mintára. Volt azonban olyan elem is, amit az asszírok vettek át Urartutól, mégpedig a közigazgatási rendszert. Ispuini és Menua alatt az országot helytartóságokra osztották, és ezeket királyi elöljárók vezették. A régiókat összekötő minden fontosabb út mentén kisebb erődök épültek, amelyek a kormányzók székhelyeiként szolgáltak, és ezen erődök védték a kereskedőkaravánokat és gyűjtötték be a lakosság adóját. Nem sokkal később – minden bizonnyal az urartui mintára, III. Tukulti-apil-ésarra idején – Asszíriában is bevezették ezt a rendszert. Argisti vésette a vani sziklafalakra a horhori krónikát Tuspában. Argisti alapította a mai Armavir város elődjét, Argistihinili erődjét. II\. Szarduri szilárd helyzetben vette át a kormányzást, körülbelül i. e. 760-ban. A manai és még ettől délebbre lévő Dijála-völgy lakosságának felkelései miatt azonban gyakran kellett hadjáratokat indítania. Itt nem járt sikerrel, uralkodásának végére a Dijála-völgy és Mana gyakorlatilag független lett. Szarduri évkönyvei erősen rongáltak, ezért nem állapítható meg, hogy mikor, vagy milyen sorrendben vezette hadjáratait, főleg az északiakat, amelyeket nem lehet asszír évkönyvekkel korrelálni. Kumakha (később Kommagéné) elfoglalása után létrehozta az egész Szíriát magában foglaló védelmi koalícióját. Ezután foglalta el Supria királyságát (valószínűleg azonos az asszírok által Arme néven nevezett területtel). Az asszír évkönyvek szerint i. e. 781–778-ban, majd i. e. 766-ban is háborúban álltak Urartuval. Asszíria folytonos deffenzívában volt, és sorban engedte át területeit az északi szomszédnak. Ezen csak III. Tukulti-apil-ésarra (i. e. 745–727) közigazgatási és hadseregreformjai változtattak, aki már i. e. 743-ban betört Urartu belsejébe. Szarduri szíriai pozíciókat szeretett volna foglalni, ebben a névleges asszír vazallus, Arpad városa volt segítségére. Az első csata volt Arame óta Urartu első jelentős veresége. A második ütközetet talán még ugyanabban a hadjáratban vívták meg, de bizonyosan nem sokkal később az Eufrátesz mentén, ahol a szövetségesek ismét vereséget szenvedtek, ezúttal Szarduri csak a teljes tábora hátrahagyásával menekült meg a csatatérről. Tukulti-apil-ésarra i. e. 735-ben Tuspáig is eljutott, a főváros várát azonban nem sikerült bevennie. Szarduri i. e. 730 körül halt meg. A megnövekedett fenyegetés hatására I. Rusza király a szövetségeseket beolvasztotta államába, keleti hadjáratában pedig legyőzte Manát és megkezdte a belső rend helyreállítását. Alig fogott azonban ehhez, amikor kimmer betörés pusztította el az ország északi és nyugati részét. A kimmerek nem vesződtek a várak ostromával, amikor eleget raboltak, eltávoztak az országból, súlyos válságot hagyva maguk után. Rusza még sikeresen kivezette e válságból az államot. Újabb közigazgatási reformmal még kisebb helytartóságokra osztotta az államot. II. Sarrukín kémei i. e. 720-ban és i. e. 714-ben is Rusza ^KURGamir(-ra) elleni hadjáratáról számoltak be, és az urartui hadsereg győzelmet aratott a kimmerek felett. Ezekről a hadjáratokról Mirjo Salvani azt feltételezte, hogy az Urmia déli körzetét támadták, de ott ekkoriban a szkíták telepedtek már meg, mivel ebben a térségben e korból kizárólag szkíta stílusú régészeti emlékek ismertek. Egy másik – az előző kettőt ötvöző – elképzelés szerint a kimmerek nem is Urartuba, hanem Manába törtek be, és ott ütköztek össze Rusza seregeivel. Az bizonyos, hogy Rusza idejében sem a kimmerek, sem a szkíták nem tudtak egyetlen urartui erődöt sem elfoglalni, hadjárataik csak betörésekre, pusztításra és rablásra korlátozódtak. ### Hanyatlás és vég Azonban Mana elfoglalása miatt újból összetűzésbe került az asszírokkal, akikkel egyébként is egyre éleződött a viszony, amit Rusza szövetségi politikája mutat. Felvette a kapcsolatot Phrügiával és az Urartu nyugati részével határos fejedelemségekkel. A mana név feltehetően a médeket jelölte, és mivel zömmel innen érkeztek az asszír hadsereg számára a lovak, II. Sarrukín válaszcsapást indított. I. e. 715-ben beavatkozott a kelet-anatóliai fejedelemségek ügyeibe, és ezek elfoglalásával elválasztotta egymástól Phrügiát és Urartut. I. e. 714-ben betört az északi hegyvidékre, melynek során bevette Zikertut, az Urartuval szövetséges királyságot, majd Muszaszirt is, az ország kultikus központját, és elrabolta Khaldi főisten szobrát. Az Uaus-hegy (ma Szahend) mellett tönkreverte Rusza hadseregét. Egészen a Van-tó északkeleti vidékéig eljutott, az útbaeső területeken elpusztított minden elérhetőt. Rusza Tuspába menekült, ahol öngyilkos lett i. e. 713-ban. Urartu következő néhány évtizede gyakorlatilag ismeretlen. A Transzkaukázia eseményeit eltakaró félhomály vaksötétbe vált, és egészen Teuspa kimmer király i. e. 679-es, Assur-bán-aplitól elszenvedett vereségéig meg is marad. I. Rusza halála után Urartu annyira periférikussá vált, hogy még II. Rusza trónra lépésének dátumát sem ismerjük, sőt legalább két évtizedes pontossággal lehet csak megadni: valamikor i. e. 700 és i. e. 680 között. II. Rusza idejében újabb erősödés köszöntött Urartura, amit a „hosszú békének” köszönhetett, Asszíria néhány határincidensen kívül nem háborúzott Urartuval egészen az i. e. 640-es évekig. Ekkor az erős déli szomszéd, Asszíria miatt észak és nyugat lett célpont. Az események menetéből úgy tűnik, hogy i. e. 672 és i. e. 669 között a kimmerekkel is szövetségben volt, mert hadjáratot indított Muskhi (Phrügia) és Khalitu (Khaldia) ellen Kisázsiában, valamint Mana ellen keleten. Feltehetően ehhez a hadjárathoz fűződik Míta (Midasz) phrüg király halálának története is. Asszíria és Urartu között békésnek nevezhetőek maradtak a kapcsolatok egészen II. Rusza haláláig. I. e. 674-ben azonban a médek felkelése ismét átrendezte a szövetségi viszonyokat, a kimmerek a médek szövetségesei lettek. Ezért Rusza Asszíria felé közeledett, amelynek eredményeképp Assur-bán-apli i. e. 673-ban a supriai hadjárata után átadta Ruszának az urartui menekülteket. I. e. 654-ben Asszíria legyőzte Elámot, ennek alkalmából a diplomáciai misszió a gratuláció mellett egyúttal biztosította Assur-bán-aplit Urartu semlegességéről egy esetleges asszír–babiloni konfliktus esetén, valamint arról is, hogy a kimmerekkel és a szkítákkal nem szövetkezik Asszíria ellen. Urartu semlegessége sokat nyomott a latban Asszíria utolsó nagy győzelme, az i. e. 650-es babiloni hadjárat eredményességében. Valamikor az i. e. 640-es években halt meg II. Rusza, és utódja, III. Szarduri valószínűleg a kimmereket leverő szkíták miatt már névleg elismerte Asszíria főhatalmát, az első olyan urartui király, aki nem az asszír uralkodó testvérének nevezi magát, hanem a fiának. A szkítákkal hosszú évtizedeken át békés viszonyban voltak, nem ismert a kapcsolatok megromlásának oka. I. e. 638 körül Assur-bán-aplinak írt levele az utolsó tény, amit Urartu életéből ismerünk. III. Szardurit még követte egy III. Rusza nevű uralkodó, de a méd hódítás eseményein túl semmilyen információ nem áll rendelkezésre Urartu végnapjairól. I. e. 590 körül Média vazallusaként még létezett az urartui királyság, majd a méd–lüd háború után semmilyen említés nincs róla. ## Kultúrája Urartu kultúrája még mindig kevéssé ismert. A 20. század első felében a régészet módszerei voltak kevésbé hatékonyak, a második felétől viszont vallási és etnikai villongások akadályozzák a feltárásokat. A rablóásatások során valószínűleg jelentős mennyiségű urartui emlék tűnik el a feketepiacon. Irodalma, tudománya és kultúrája legfontosabb elemei gyakorlatilag ismeretlenek. legjobban az urartui építészet ismert az egykorú alkotások közül. ### Építészet Sok erődítmény, fellegvár, közigazgatási központ maradt fenn, változatos méretekben és kivitelezésben. Az urartui viszonyoknak megfelelően főleg hegyvidéken találhatók, ezért a sziklás alapokon, magaslatokra épültek, kiváló stratégiai adottságokkal rendelkeztek. A kőépítkezés pontos tervezést igényelt, mert statikailag sokkal bonyolultabb egy sziklatömbre építeni, mint sík talajra. Az alaprajzok és a kivitelezés sokban hasonlít a hasonló adottságú Anatóliában elterülő Hettita Birodalom építkezéseire, többek közt Hattuszasz szerkezetére. A kőfalak habarcs nélkül, változatos méretű kőanyagból készültek. A falak felső részei gyakran agyagtéglásak, a téglák általában 50×50×12 cm méretűek. A homlokzatok általában rizalitosak, ezek valószínűleg egyszerre szolgáltak szerkezeti, funkcionális és esztétikai célokat. A kastélyok és erődök az i. e. 9–8. század után változást mutatnak, az „óurartui erődöt” felváltja az „újurartui stílus”. Az ótípusnál a várfalakat mindig a geometriai formákhoz ragaszkodva alakították ki, hatalmas, rizalitos négyszögletes tornyokkal, amelyek mindig egyenletesen elosztva helyezkedtek el, tekintet nélkül a hely adottságaira. Az i. e. 7. század végére már nincsenek ezek a négyszögű tornyok, a rizalitok kisebbek, a falak vonalvezetése és beosztása legjobb topográfiai kontúrt követi. Legtöbbször erős kő- és sártégla falak képezik a vázszerkezetet, amelyre több emeletet húztak. A kapuk változó kivitelűek, van amelyik egyszerűen áttöri a falat, másokat kaputornyokkal és erősített ajtókkal láttak el. Az oszlopos belső csarnok konstrukciója szintén hettita import, a hattuszaszi mintákat követik, a Büyükkale és a Yazılıkaya archetípusnak tűnik. Ennek utolsó alkalmazása Perszepoliszban az Apadāma, Dárajavaus kihallgatási csarnoka. Egy különleges típus, amikor csarnok tulajdonképpen nincs, helyette egy oszlopsoros központi udvar található, amelyet minden oldalról épületek vesznek körül, ilyen Altıntepe „csarnoka”. Ez körülbelül 41×23,7 méteres alapon 18 oszloppal tartott, lapostetős terem volt. Kayalıdere esetében az eredetileg szabadon álló templomot később teljesen körbeépítették. Az egyik kiemelkedő építészeti csoportot Khaldi templomai képviselik. A templomok általában hasonló tervek alapján készültek. Erős falak, négyzet alakú belső tér, szűk bejárat és teraszos kiképzés jellemzi. Az épület négy sarkát rizalitok kötik össze. A falak 9–14 m körüli hosszúságúak. Nem egyértelmű, hogy az oszlopos terek lapos tetejűek voltak-e, vagy a négy sarokra állított lapos sátortetősek. Egyes asszír ábrázolások szerint nyerges tetejű, oromzatos, oszlopcsarnokos építmények, amelyek a görög templomokkal is mutatnak párhuzamokat. A szentélyeket „istenkapu”-nak nevezték. Az urartui sziklaépítészet jellegzetes képviselői a változatos méretű sziklasírok, reliefek és lépcsősoros alagutak. A nagyobb építményekben egy központi helyiségből több kisebb nyílik. Alkalmaztak boltozatos és sík mennyezetkiképzést is. A lakóházak általában szabálytalan alaprajzúak. Két vagy három helyiségből állnak, amelyekből az egyik oszlopos tetővel és nyílt térrel rendelkezett, és kis udvar csatlakozott hozzájuk. A szegényebb és középrétegeknél bútorzat nem nagyon volt, kisebb-nagyobb agyagedények és faragott dobozok szolgáltatták a tárolókapacitást. ### Művészet Urartu képző- és iparművészete sajátos keveréke az i. e. 2. évezredi helyi népességek, és bevándorló etnikumok stílusainak. A bronzművesség korai kapcsolatai Lurisztán (ma Irán) felé mutatnak. A lószerszámok kidolgozása, és stilizált mitikus szörnyeket ábrázoló bronz kisplasztikáik a későbbi urartui formák elődjének tekinthetők. A fazekasok már ekkor a korongot használták, edényeik festett ornamentikus díszítéseket kaptak, majd figurális (általában madáralakos) és geometrikus minták is terjedtek. Az elari kerámia rózsaszín vagy halványpiros alapszínű, amin sötétvörössel rajzolták a díszítményeket. Az elari kerámia Mezopotámia felé mutató kapcsolatai mellett a hettita motívumok a nyugati érintkezésre is utalnak. A temetkezésekben már az i. e. 2. évezred első felében épített kurgánokban megjelentek a sírmellékletek, amelyekben használati tárgyakat utánzó nemesfém munkák, fegyverek és ékszerek maradtak fenn. Az urartui kézművesség jellegzetesen cizellált ötvöstermékeket hagyott ránk, a kézműiparból különösen a fémművészet reprezentálja magát. Legjellegzetesebb alkotásaik bronzlemezeken láthatók, amelyeket véséssel és trébeléssel alakítottak, majd esetleg kovácsolt aranylemezekkel borítottak. Az ornamentika részben phrüg, részben szkíta mintákra hasonlít, a figurális ábrázolások szintén Phrügia művészetével rokoníthatók. A lemezalakítás mellett kiemelkedő színvonalúak a festett és berakott bronz kisplasztikák is. Ezekből gyakoriak az asszír emberfejű, szárnyas bikákhoz és oroszlánokhoz hasonló szobrocskák. Bronzüstjeik kivitele szintén a phrügiai üstökre hasonlít, de a hasonló elképzelések az egész Égeikumban, sőt egészen Etruriáig megtalálhatók. A síkművészethez tartoznak a bronz tegezek és övek is, amelyeket sávokba zárt ornamenssel vagy figurák ismétléseivel díszítettek. I. Argisti és II. Szarduri bronztegeze fennmaradt, mindkettőn arányosan elrendezett vésett és díszítetlen sávok váltják egymást. Az ékszerek vésett ezüst és arany medálok, amulettek, valamint láncra fűzött ékkövek voltak. Az agyag (kerámia) termékek igyekeztek a bronzot utánozni. A korszak állama fejlett kultúrát mutat fel, amelynek kiterjedt kapcsolatai voltak a kor nagy birodalmaival a Földközi-tengertől Indiáig, és katonai potenciáljának nagy részét a kereskedelmi és kulturális hegemónia megszerzésére fordította. Urartui fát szállítottak Egyiptomba, kohóik voltak a nyersvas előállításához, vasfegyvereket és szerszámokat használtak, valamint az öntözés fejlesztésével létrehoztak hatalmas szántókat. Panteonjuk a hurri istenvilágra hasonlít, templomépítészetük pedig az ezer évvel korábbi Ur várossal és Babilonnal mutat rokonságot. II. Sarrukín Dúr-Sarrukín palotájának építésekor urartui mintákat vett át. Erebuni freskói gyakorlatilag megegyeznek a későbbi asszír freskókkal. Az asszír hasonlóságok mellett az i. e. 7. század folyamán a kézművesipar termékei egyre inkább átvettek szkíta motívumokat is. A szkíták évtizedeken keresztül voltak keleti szomszédaik, és a művészeti elemek terjedése élénk kapcsolatokra utal. ### Vallás Urartu vallási központja Muszaszir volt, ahol Ardini városban Khaldi égisten – néha hadistenként említik – temploma állt. Khaldinak Ispuini Tuspában is építtetett templomot. Felesége Arubaini (vagy Uarubani). Mellettük a panteon két fontos alakja volt Sivini napisten, és Kumeni város helyi istene, Teiseba. Az utóbbi néha Tesup, és azonos is a hurri Tessubbal. Az eső és viharok istene, akinek felesége Khuba, azaz Hebat, a hurrik anyaistennője. A napisten neve pedig figyelemre méltó hasonlóságot mutat az egy évezreddel korábbi, bizonytalan, de okkal napistennek tartható hettita Sziusszal. A hurri–hettita kapcsolatok még az i. e. 13. századra datálódnak, amikor I. Sulmánu-asarídu eltiporta Mitannit, a hurrik pedig talán II. Sattuara vezetésével északra költöztek. Az istennevek és funkciók többsége hurri előéletről árulkodik, de jelentős a helyi kultuszok hatása. A nagyon korai hettita elemek vagy egy több mint fél évezrede itt lakó protohatti népességtől származnak, vagy azok is a hurrikon keresztül maradtak fenn. A papság szimbolikus és tényleges vezetője a mindenkori király volt, bár az erre vonatkozó szöveganyag szegényes. A panteon általában természeti istenekből áll, ami nem mezopotámiai minták átvételére utal, ahol az asztrális istenek voltak a legfontosabbak. Ehelyett a hurri és hettita istenvilághoz, közvetve a szíriai mitológiához is hasonló. Az égisten és az időjárásisten mellett a vizek, hegyek, sziklák voltak fontosak, de az asztrálvilágból a Nap és a Hold is. A panteon sokáig csak az Ispuini által készíttetett Meher Kapısı-felirat alapján volt ismert. Ebben hosszú istenlista olvasható, jelentősége azonban vitatott. Elképzelhető, hogy nem csak urartui isteneket tartalmaz, hanem azon térségek isteneit is, amelyekre Urartu az i. e. 8. században igényt tartott. Újabban több más helyről is előkerültek rövidebb istenlistákat tartalmazó szövegek, amelyekben egyes istennevek konkrétan földrajzi egységekre utalnak, más szövegekben helyre utaló determinatívumot kapnak. ## Urartui nyelv és írás Az urartui népesség nagy valószínűséggel kevert volt, amit jól mutat, hogy kezdetben az akkád volt a hivatalos nyelv. Ennek oka vélhetően az volt, hogy Muszaszirban már az i. e. 11–10. század fordulóján terjedni kezdett az ékírás asszír változata. Később a saját urartui nyelvüket továbbra is ékírással jegyezték le, de a saját képírásos rendszerük sem halt ki teljesen. Az urartui nyelv a Van-tó és a Nagy-Záb felső folyásának vidékén beszélt dialektus, a hurro-urartui nyelvek önálló tagja. Nyelvemlékei csak az i. e. 9. század végétől az i. e. 7. század végéig terjednek az időben. Ez annak köszönhető, hogy ekkor már nem az akkád nyelv újasszír nyelvjárását használták felirataik elkészítésére, hanem saját nyelvükön írtak. Az írásrendszer átalakult az asszír ékírás alapján – eredetileg a luvihoz hasonló képírásuk volt –, ezért viszonylag könnyen olvasható, de a saját nyelvi sajátosságaikat figyelembe véve kissé módosítottak rajta, ezért az értelmezés sokszor bizonytalan. A rendelkezésre álló szöveganyag viszonylag gyér, valamivel több, mint kétszáz dokumentum került elő eddig – köztük egy akkád–urartui kétnyelvű felirat is –, vegyesen agyagtáblák és epigrafikus emlékek. Több mint 500 emléktábla is ismert, ezek azonban állandó szófordulatokat és fogalmazásokat tartalmaznak, ezért nem sokat adnak hozzá a nyelv ismeretéhez. A fonológia, szemantika és szintaxis erősen bizonytalan, csak a lexikális részében egyértelmű. Ez azonban nagyon kis mennyiség, például alig 100 azonosított főnevet tartalmaznak a szövegek. Az azonos urartui szövegek különböző fordításai mindezek miatt jelentősen eltérhetnek egymástól. Hangjelölő, sőt kifejezetten ábécé jellegű – mivel a szótagjelekből legtöbbször csak az egyik hangot ejtették, illetve egy kiejtett hang írására alkalmazták a szótagjelet – írásrendszert alakítottak ki, néhány mellékjellel kombinálva. Az Urmia keleti és déli partján valószínűleg szintén az urartui nyelvet beszélték, vagy annak valamilyen nyelvjárását. Ez Mana királyság területe, így a médek nyelvére vonatkozó információkat rejt, amely nyelvről egyébként igen kevés, többnyire az óperzsában fennmaradó ismeretünk van. A méd törzsek nevei és a személyneveik elemei közel állnak az urartuiakhoz. Az urartui nyelv is egyre nagyobb mértékben vett át iráni szavakat, határozott iranizáció figyelhető meg i. e. 600-ig. ## További irodalom - Kádár István: Urartu emlékek Memorabilia Püski, Budapest 1993.

Sába királynője (opera)

A Sába királynője Goldmark Károly 1875. március 10-én, Bécsben bemutatott operája. A darab a szerző első műve volt a műfajban, és meghozta számára a világhírt. Goldmark az opera témáját véletlenül ismerte meg Bécsben. Szövegkönyvét Salomon Hermann Mosenthal írta, de maga Goldmark is sokat dolgozott rajta. A Sába királynőjével a komponista öt év alatt készült el, 1867 és 1872 között. A premier a Burgtheaterben hatalmas közönségsikere volt. Bejárta a világ operaszínpadait és mindenhol osztatlan sikert aratott, legutóbb Németországban újították fel, 2002-ben. Bár Goldmark nem tudott magyarul, zsidó származású, német ajkú család gyermeke volt, Keszthelyen született és gyermekkorának nagy részét Magyarországon töltötte, de ami fontosabb: sosem tagadta meg magyar származását és identitását. Ennek következtében nem túlzás azt mondani, hogy a Sába királynője a legsikeresebb magyar opera, amit valaha magyar szerző papírra vetett. A kékszakállú herceg vára mellett ugyanis csak ez a darab tudott igazán gyökeret verni külföldi színpadokon a magyarországi vonatkozásúak közül. ## Az opera története Az 1860-as években a zeneszerző legjelentősebb pártfogója volt a Bettelheim család. A téma iránt a zeneszerző érdeklődését a baráti ház asszonya keltette fel, amikor elmondta neki, hogy a bécsi operaház főrendezője lánya, Karolin szépségét egy Sába királynőjét ábrázoló festményéhez hasonlította. Az asszony Goldmark kérésére elmondta, amit a Szentírásban olvasott Sába királynője és Salamon király találkozásáról. A zeneszerző Klein urat, a házitanítót kérte meg, hogy írjon neki egy színpadi művet a történetből. Ő ugyanis tárcákat és rövid novellákat írogatott, amiket olykor kisebb hetilapok leközöltek. Klein pár nap alatt el is készült a librettó vázlatával, de Goldmark nem volt vele megelégedve, így az opera hosszú ideig csak terv maradt. Több év telt el, mire egy váratlan fordulat előremozdította az eseményeket. Goldmark véletlenül találkozott Salomon Hermann Mosenthal (1821–1877) szövegkönyvíróval. Egy alkalommal Bécs utcáin sétálva az eső elől egy kapualjba húzódott, ahol Mosenthal is a zivatar végét várta. Godmark párszor már összefutott vele irodalmi estélyeken és kávéházakban, így beszélgetni kezdtek. Mosenthal megkérdezte a zeneszerzőt, hogy nem gondolt-e arra, hogy operát írjon. Goldmark elmondta neki, hogy már évek óta foglalkoztatja a dolog, a témája is megvan hosszú ideje, de megfelelő szövegkönyvírót nem sikerült találnia. Elbeszélte Sába királynőjének a történetét, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedve a szövegkönyv megírásához. Mosenthal készségesnek mutatkozott, és kérte, hogy mutassa meg neki a cselekmény vázlatait és majd meglátja, mit tud kezdeni vele. Másnap megbeszélték a részleteket, és tizenegy nap múlva el is készült az első felvonás szövege. Goldmark jónak találta, de a második felvonás megírása után Mosenthal elakadt. Hónapok teltek el az író kínlódásával, mire Goldmark megelégelte a dolgot, és a harmadik felvonást végül maga állította össze. A prózai szöveget aztán Mosenthal segítségével formálta át verssé. Ezután Mosenthal tovább dolgozott a még hátra lévő két felvonáson, de Goldmark folyton elégedetlen volt vele. Az alkotópáros rengeteget vitázott, Mosenthal átírta a szöveget, miközben Goldmark húzásokat javasolt. Végül az ötfelvonásos darabot négyfelvonásosra rövidítették. A zeneszerző már az első két felvonás elkészülte után komponálni kezdett. A magyar államtól akkoriban évi 800 forintos ösztöndíjat kapott, ez lehetővé tette számára, hogy elhagyja Bécset. Badenbe utazott, és ott folytatta a munkát. Egy nap Karolin meghívta magukhoz Gmundenbe. Goldmark ekkor ide tette át székhelyét. A munkával egészen addig jól haladt, amíg meg nem érkezett a tengerentúlról József nevű bátyja. Ekkor visszatért Bécsbe, hogy testvére segítségére legyen, akit még az 1848–49-es eseményekben betöltött szerepe miatt marasztaltak el a császáriak. A zeneszerző mindenáron el akarta érni bátyja rehabilitálását, ennek érdekében végigkövette annak perét, ami minden idejét elvette, így nem maradt ideje a komponálással foglalkozni. A Sába királynője végül öt év alatt készült el, 1867 és 1872 között, és még két évet kellett várni az ősbemutatóig. Az első két felvonást már korábban eljuttatta Desoff operai karmesternek, majd 1872-ben a teljes művet benyújtotta a Bécsi Udvari Operaházhoz. Az opera vezetősége tetszését és támogatását azonban nem nyerte el. Hosszú hónapokat várt az operaigazgató válaszára, de az nem érkezett meg. Közben eljött az 1873-as esztendő, amikor Bécs a világkiállítás színhelye volt. Goldmark joggal reménykedhetett abban, hogy ez alkalommal előveszik több monarchiabeli muzsikus újabb darabjait, közte a Sába királynőjét is. Ehhez kapcsolódik egy anekdota, amely szerint a zeneszerző egy este összefutott a szövegkönyvíróval, aki gúnyosan jegyezte meg neki, hogy ne aggódjon, az opera új bemutatójának a szerepeit már régen ki is osztották. Goldmark meglepve kérdezte, hogy valóban? Mire Mosenthal: igen, az Aida lesz az. Mindezek ellenére a Sába királynője a korabeli bécsi muzsikusok egyik állandó beszédtémája volt. Ismét a véletlen mozdította előre a zeneszerző ügyét. Az opera jótékonysági hangversenyt tervezett, és többek között Liszt Ferencet kérték fel a közreműködésre. Johann Herbeck operaigazgató – máig nem lehet tudni, komolyan gondolta-e – azt javasolta a rendezőségnek, hogy a Sába királynője egyik számát, a bevonulási indulót is vegyék fel a hangverseny műsorára. Goldmark ellenezte a tervet, mert attól tartott, hogy Liszt szereplése háttérbe fogja szorítani az ő ötletszerűen kiragadott operarészletét. Ha a közönség kedvezőtlenül fogadja, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy a darab örökre az operaház kottatárának a mélyére kerül. Dessoff azonban mint az operaház vezető karmestere, támogatta az ötletet és a zeneszerzőt is igyekezett meggyőzni. Goldmark végül ráállt a dologra, és a bevonulási induló szokatlanul nagy tetszést váltott ki a hangversenyen. Liszt is elismerően nyilatkozott és gratulált neki. Azonban másnap Eduard Hanslick, korának vezető tekintélyű osztrák kritikusa azt írta bírálatában, hogy az opera egyetlen valamire való részletét hallotta tegnap este a közönség. Az operaház ebben az időben nem könyvelhetett el nagy sikerű bemutatókat. A színház deficitje folyamatosan növekedett. Goldmark Liszt támogatása mellett gróf Andrássy Gyulának, a monarchia akkori külügyminiszterének a pártfogását is elnyerte. Liszt nem maradt tétlen, és megemlítette az opera ügyét herceg Hohenlohe főudvarmesternek, aki végső soron az Udvari Opera ügyeinek főellenőre is volt. A herceg és felesége zenekedvelőként nagyra becsülte Goldmark munkásságát, és egy nap Hohenlohe utasítást adott az opera igazgatóságának, hogy minél előbb tűzzék műsorra a Sába királynőjét. Az igazgató ellenkezett, és egy hirtelen ötlettől vezéreltetve inkább Hermann Goetz Makrancos Katáját adatta elő, mert nagy sikert várt tőle. Goetz darabja azonban megbukott, s mivel más előadható mű éppen nem volt kéznél, Herbeck igazgató engedett, és műsorra tűzte a Sába királynőjét. Ellenséges magatartásán nem változtatott és jelezte: nem kíván sokat áldozni a darabra. Az első próba nem sikerült jól: a kimerült énekesek nem voltak képesek teljes hanggal elénekelni szólamukat, a dallamvonalakat éppen csak jelezték. Hohenlohe kétségbeesetten kérte a zeneszerzőt, hogy csináljon valamit a művel, rövidítsen, dolgozzon át részleteket, csak ne hozzon szégyent rá! Összeült hát a zeneszerző, a rendező, a karmester, a szövegíró és az igazgató, hogy megbeszéljék a változtatásokat, de sehogy sem jutottak eredményre. Végül Goldmark a kimerültségtől és az izgalomtól összeesett. Ezután új nehézségek támadtak. A Szulamitot megszemélyesítő Maria Wilt énekesnő megbetegedett, s a bemutatót nyolc nappal elhalasztották. A szerző így időt nyert a szükséges változtatások elvégzéséhez. A bemutató 1875. március 10-én zajlott le. Goldmark olyan izgatott volt, hogy nem tudta kivárni az előadás végét, s az opera művészei a lakásáról hurcolták el az óriási siker alkalmából rendezett bankettre. A közönség lelkesedett, de a kritikák egy része elmarasztaló volt. Hanslick gúnyos beszámolót írt az operáról, és Johannes Brahms is negatív véleményének adott hangot. De a kritikusok elmarasztalása mit sem ártott a mű sikerének. A budapesti bemutató pont egy évvel az ősbemutató után zajlott le, szintén zajos sikerrel. 1877-ben Hamburgban, 1878-ban Prágában német, majd 1886-ban cseh nyelven szólalt meg a Sába királynője. A következő évben került sor a berlini és a torinói bemutatóra. Ezután a darab a világ számos országának operaszínpadán szép sikerrel szerepelt: 1880 Szentpétervár (olaszul), 1885 New York (a Metropolitanben angolul), 1887 Madrid (olaszul), 1891 Varsó (lengyelül), 1897 Zürich, 1899 Buenos Aires, 1910 London (angolul), 1935 Szófia, hogy csak a legfontosabb premiereket soroljuk fel. A művet leggyakrabban játszó két operaház azonban a bécsi és budapesti maradt. A budapesti operaház 1901-es felújítását Gustav Mahler vezényelte, de az előadások dirigensei között szerepelt Richard Strauss is. A Magyar Állami Operaházban az 1960-as években volt legutóbb műsoron. 1971-ben a debreceni Csokonai Nemzeti Színház sikerrel újította fel, de azóta nem csendült fel hazánk színpadain az opera. Koncertszerűen megszólalt a budapesti Zsidó Nyári Fesztiválon 2000. augusztus 29-én, neves szólisták, a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Vaszy Viktor Kórus előadásában, Oberfrank Péter vezényletével. Legutóbb Németországban vették elő, 2002-ben. ## Az opera szereplői és helyszínei - Énekkar: Salamon feleségei, Szulamit társnői, papok, leviták, a király testőrei, rabszolgák, a nép; nagy létszám és igen nagy feladat - Történik: Bibliai időkben, Jeruzsálemben és a szíriai sivatagban - Színhelyek: I. felvonás: csarnok Salamon palotájában; II. felvonás: 1. kép: a palota kertje, 2. kép: a templom belseje; III. felvonás: terem a palotában; IV. felvonás: a szíriai sivatagban - Játékidő: három óra. ## Az opera cselekménye ### I. felvonás Az Salamon király palotájának tróntermében felvonulnak a palota testőrei a király és udvara Sába királynőjének a fogadására készülődik. Szulamit Asszádot várja vissza, aki a királynő elé ment, hogy illően fogadja és a király elé vezesse őt. Rövidesen megérkezik Asszád és jelenti a királynő közelgő érkezését. A fiatal katona zavartan viselkedik, mintha kerülné jegyese tekintetét. Közli Szulamittal, hogy nem lehet az övé, szégyelli magát a nő előtt. Ekkor érkezik meg Salamon, aki rögtön átlátja a helyzetet. Elbocsátja az udvartartást, hogy négyszemközt beszélhessen kegyencével. Tudni akarja Asszád viselkedésének az okát. A harcos hamar megtörik, és elmondja, mi történt. A királynő csak Salamon előtt hajlandó fátylát felemelni, így hát nem látta őt, csak beszélt vele. Aztán útban hazafelé Asszán egy titokzatos nőt látott, aki a patakban fürdött. A nő teljesen megigézte. Megvárta amíg végez, majd hirtelen szél támadt, és a nő eltűnt. A király tanácsa: ne fusson csalogató lidércek után, vezesse oltárhoz húsvér jegyesét, aki szereti őt. Szulamit szerelme majd elfeledteti vele a csodát, amit a sivatagban látott. Ezután megérkezik Sába királynője. A fogadási ceremónia fénypontja, amikor a titokzatos királynő felemeli fátylát és feltárja arcát. Asszád felismeri benne a cédrusligeti lidércet és felkiált. A királynő azonban tagad: nem ismeri ezt az embert, soha életében nem találkozott vele. A királyi udvar Asszád ellen fordul, Salamon csendesíti kegyencét: nyugodjon meg, a holnapi esküvő majd mindent elfeledtet vele. ### II. felvonás 1\. kép: Sába királynője félrevonult a palota kertjébe. Bár az imént elutasította Asszádot, valójában szereti a férfit; szívét gyötrelmes szerelem emészti. De a férfi nem lehet az övé, mert az hamarosan egy másik nő férje lesz. A királynő azonban nem hajlandó lemondani szerelméről. Asztarót hírül hozza, hogy Asszád is a kertben bolyong. Úrnője parancsot ad csalogató dal éneklésére, a dal odavonzza a férfit. Szemtől szembe kerül egymással a két szerelmes, megcsókolják egymást. Ekkor megszólal Baál-Hanan szózata, amely reggeli imára hívja a hívőket. A királynő ennek hallatán kisiklik Asszád karjai közül és gyorsan elmenekül. 2\. kép: A templom előcsarnokában gyülekezik a nép. A főpap és a nép váltakozó éneke hallatszik. Szulamit elvégzi áldozatát, szép imát énekel. Ezután Salamon érkezik kíséretével és a vőlegénnyel. A főpap a jegyesekhez lép és átadja a jegygyűrűket, majd el is mondja az esküimát. Asszád egészen addig türtőzteti magát, amíg meg nem jelenik a királynő, aki hívatlanul betoppan a szertartásra. Asszád ekkor eldobja a jegygyűrűt. A királynő azzal az ürüggyel jött, hogy nászajándékot hozzon az ifjú párnak. Asszád megint kitör, az úrnő pedig megtagadja szerelmét. Közben az egész sokaság a fiatal férfi segítségére siet. De a királynő egyetlen szava (Asszád) felborít mindent. A férfi teljesen megtébolyul és nyilvánosan káromolja a zsidók istenét. A tömegen pánik lesz úrrá, megátkozzák és halálra ítélik őt. A főpap megszaggatja ruháját, a leviták kioltják az oltár tüzét, kihunynak a templom mécsesei. Szulamit szerelme életéért könyörög. ### III. felvonás A harmadik felvonás látványos balettjelenettel kezdődik, majd feltárul a palota díszterme. A király lakomára invitálta királyi vendégét. Sába királynője egyetlen kéréssel fordul vendéglátója felé: kegyelmezzen meg Asszádnak. A király kitérő választ ad. A királynő tovább könyörög, ígér, fenyegetőzik, megalázza magát, majd haragosan parancsolgatni próbál, de Salamonról lepattan minden próbálkozás. Végül a királynő sértetten távozik, a király pedig már tisztán látja a helyzetet. Ezután Szulamit jelenik meg, aki szerelme életéért könyörög. Salamon feltárja előtte Asszád hollétét: a sivatagba menjen, ott majd rátalál. ### IV. felvonás Még egyszer feltűnik Sába királynője, aki kezét, kincseit, országát ígéri Asszádnak, ha vele tart, és segít jóvá tenni bűnét. De a férfi ellenáll a csábító szavaknak. A reményt vesztett királynő kétségbeesve hagyja magára sorsával megbékélt szerelmét. Félelmetes szélvihar, számum dühöng végig a színpadon. Amikor véget ér a dübörgése, Asszád egy pálmafa törzsébe kapaszkodik, szinte már semmi élet nincs benne. Félholtan zuhan a sivatag homokjába. Itt talál rá Szulamit, aki ölébe veszi és megbocsát neki. Asszád szereleme karjai közt leheli ki lelkét. ## Az opera színpadra állítása Az opera egyike a legigényesebb zenés daraboknak. A főszereplők szólamai végig a legmagasabb regiszterekben mozognak, a baletthez nagy létszámú tánckar van előírva, és kórus is monumentális méretű. Az opera előadásai során kialakult az a rendezői gyakorlat is, amely nagy hangsúly fektet a külsőségekre a siker érdekében: a rendezőnek nem volt ajánlatos egyetlen színpadi effektust sem elhagyni, ellenkező esetben a rendezés vérszegénynek hatott. Mindezekből kikövetkeztethető, hogy a Sába királynője színpadra állítása igényes és költséges előadást kívánt meg, tehát csak úgy volt érdemes műsorra tűzni, ha jó pár évadig sikerre lehet vinni. Ellenkező esetben az opera költségei nem térültek meg. Elsősorban ez az oka annak, hogy a darabot ma viszonylag ritkán játsszák. Egyes rendezők a terjengősségre hivatkozva elhagyják a IV. felvonás nagy részét, Sába királynőjének újbóli megjelenésével együtt. Szulamit és Asszád záró kettőse is sokszor kimarad az előadásokból. Ez a megoldás azonban jelentősen csorbítja Asszád jellemét, megfosztja lényeges vonásaitól, elszegényíti alakját. Viszont lehetővé teszi, hogy a darabot négy helyett három felvonásban állítsák színpadra. Mivel ez a gyakorlat szinte bevett szokássá vált, ezért a legtöbb operakalauz, operaismertető is három felvonásban ismerteti a darab cselekményét. ## Az opera szövegkönyve és Sába királynője az operaszínpadon Klein úr próbálkozása után a szövegkönyv vázlatát maga Goldmark készítette el, de a végső megvalósítást Mosenthal vitte véghez. Mosenthal korának elismert, egyik legsikeresebb szövegkönyvírója volt. Műveit egyszerű cselekmény, könnyen zenébe önthető versek jellemezték. A Sába királynője esetében lemondott minden intrikáról, a drámai cselekményt néhány szereplőre redukálta, fő vonásaiban ragadta meg és egyszerűen mondta el. Tömör egyszerűsége azonban nem kizárta, hanem éppenséggel ügyesen, nagy színpadi érzékkel kezelte a látványos tömegjeleneteket, felvonulásokat. Dramaturgiailag kifogástalan librettót alkotott. De Goldmark érdemeit sem becsülhetjük alá a szövegkönyvvel kapcsolatban, hiszen már volt róla szó, hogyan vette át egy idő után az irányítást Mosenthaltól. Az opera legaktívabb szereplője a királynő, egyben ő a valóságos főszereplő is: érkezik, csábít, támad, követel, egyszóval ő idézi elő a konfliktust, az ő fellépései teszik igazán drámaivá az egyébként állóképek lírai vagy epikai sorából álló cselekményt. Ő képviseli az istentelen gonoszt, aki csak saját érdekeiért vív csatát Salamon ellen, aki a higgadt bölcsességet képviseli. Erkölcsileg Salamon a győztes, de igazából csak másodlagos szereplő. A királynő az igazi hős, aki démoni erejével irányítja eseményeket, amíg Salamon meg nem töri. A másodlagos főszereplő Asszád, meglehetősen passzív figura: nem hős, inkább áldozat, aki passzivitása miatt nem lehet irányítója az eseményeknek. A törvényes rend ellen lázad, az istenkáromlásig is eljut, így nem is lehetne igazi hős egy bibliai történetben. De ha alárendeltként is, Asszád szerves része a drámai bonyodalomnak. Paradoxonnak hangzik, de csak haldoklóként válik hőssé, egyébként csak a királynő bábja. Aztán a száműzetésben öntudatára ébred, és el tudja kergetni a bűnös csábítót, és ha csak halála előtt is, de visszatalál egykori szerelméhez. Az operában két világ ütközik meg egymással: az erkölcsi világrendet képviselő, egyistenhívő társadalmat egy kiegyensúlyozatlan, dinamikus, pogány társadalom támadja meg. Az erkölcsi világ képviselői: Salamon király, a főpap, Szulamit, a palotafelügyelő, a templomőr és Salamon népe; a szemben álló világé a királynő, Asztarót és az ő kíséretük. E két világ között vergődik áldozatként Asszád. A két világ jelképes ütközetének fő helyszíne pedig a templom, ami az opera szerkezeti felépítésének a középpontjába van. Magát a bibliából merített, a zsidó nép egyik történelmi eseményét elmesélő történetet korábban már két francia szerző is operaszínpadra állította. Elie Edwart (1808–1877) Goldmarkéval azonos című művét végül nem mutatták be, míg Charles Gounod műve tizenhárom évvel korábban került színre, és csúfos bukást szenvedett. A La reine de Saba cselekménye szinte teljesen eltér Goldmark operájának történetétől. Gounod művében Salamon ostromolja királynőt, aki a király tiszteletére építendő templom Adoniramba nevű építőmesterébe lesz szerelmes. A konfliktus két szálon bontakozik ki: egyrészről az építőmester és annak három munkása, másrészről az építőmester és a király között. A végkifejlet: Adoniram megölése és a munkások bosszúja. Asszádnak és Szulamitnak, illetve a nekik megfeleltethető szereplőknek nyoma sincs a darabban. A konfliktust egy szerelmi háromszög eredményezi, a királynőnek pedig neve is van: Balkis. Goldmark esetében a királynőnek tetszik meg Asszád, annak ellenére, hogy ő már Szulamit jegyese, és a királynőnek nincs neve, ezzel is hangsúlyozva annak misztikus voltát. Gounod művében Andoniram a misztikus figura, aki a démonokkal cimborál, így tesz szert egyedülálló tehetségére. Végezetül azonban mindkét operáról elmondható, hogy a tulajdonképpeni bibliai történet, Salamon király és Sába királynőjének a találkozása csak keretül szolgál a tényleges eseménysorhoz. ## Az opera zenéje ### A zene jellemzése A Sába királynője a romantika jegyében született eklektikus opera, amely sok tekintetben a francia grand opéra hagyományait követi. A látszat ellenére a darabnak nincs igazi nyitánya. Az első felvonás előjátékában felhangzanak a mű központi zenei motívumai, de ezek inkább csak a felvonás expozíciójának a szerepét töltik be. A bevezető nyugodt, ünnepélyes akkordok mintha Jeruzsálemet szimbolizálnák, majd felhangzik a királynő és Asszád szerelmét képviselő érzéki motívum, amely az opera legfontosabb dallama lesz a későbbiekben. Ez a dallam, valamint az ezt követő, szenvedélyesen fokozódó motívum, majd a előjátékot lezáró nyugodt menetű ütemek mind-mind előfordulnak majd a történet folyamán. Goldmark a romantikus előjáték típust követi, amely a mű zenei alapmotívumainak a felhasználásával előrevetíti a darab alapgondolatát. A mű eklektikus voltának szép bizonyítéka Asszád első felvonásbeli áriája, amelyben elmeséli a Salamonnak Sába királynőjével való találkozását. Az elbeszélés első fele akár a Tannhäuser részlete is lehetne, míg második része kifejezőeszközeiben a nagyopera formavilágát eleveníti fel. A második felvonás előjátékában az ünnepet követő éjszaka leírásában, az éjszakai kert, a keleti környezet lefestésében pedig Mendelssohn kísérőzenéjének, a Szentivánéji álomnak notturnójára ismerhetünk. A címszereplő nagy áriájában Verdi hatását fedezhetjük fel. Megmutatkozik ezenkívül Liszt és Gounod stílusának részletes és pontos ismerete is. Goldmark legnagyobb érdeme éppen abban áll, hogy bár egymástól távol eső zenei stílusok sokaságából merít, az eredmény mégsem lesz összetákolt zagyvaság. Az opera zenéjében vannak teljesen eredeti megoldások is. Ilyen például a triola kiemelt és fontos szerepe a dallam építkezésben, illetve zsidó liturgikus, keleti dallamkincsek sajátos felhasználása. A keleti motívumok iránt való vonzódás a zeneszerző egész munkásságában meghatározó. A zenekari részletek különösen jól sikerültek. A már említett előjátékok és a bevonulási induló mellett figyelmet érdemel a harmadik felvonás nyitó jelenetének balettzenéje, amely a könnyed bájtól a vad bacchanáliáig fokozódik, egyre érzékibb hangulati emelkedéssel. Az ötödik felvonás viharzenéje programzene eszközeit használja fel. A zene alaphangulatát a szenvedély és az érzékiség adja meg. Ezt fokozza az előtérbe állított orientális színezet. Az operát sok tekintetben a szerző főművének tekinthetjük: a történet keleties, szenvedélyes jellegénél fogva Goldmark egyéni stílusjegyeit – a keleti-zsidó zenei motívumok iránt való vonzódását, az érzékiség és a szenvedélyesség ábrázolását – semmilyen más művében nem tudta jobban reprezentálni. A keleties színezet elsősorban ott nyilvánul meg, ahol ezt a cselekmény megköveteli: a templomi jelentekben, a balettben, Aszarót csalogatójában, a nagy bevonulási indulóban. A szenvedélyes pátosz talán a darab legfőbb stílus ismérve. Az énekhangok szinte állandóan a legmagasabb fekvésben mozognak, a hangközök sokszor ugrásszerűen tágulnak. A szereplők jellemzése azonban egyenetlen. A címszereplő jellemrajza zeneileg tökéletesen körvonalazott, de Asszád alakja már sokkal sematikusabb, csak a szerelmi tébolyt halljuk énekéből, tipikus Wagner-hőstenor, ami szinte lehetetlenné teszi kifogástalan eléneklését. Szulamit nála is sablonosabb: szenvedő lírai szoprán, szép dallamokkal, de igen egysíkú zenei mondanivalóval. Viszont a szerep előnye, hogy a zeneszerző minden felvonásban biztosított számára egy-egy hatásos és szép koloratúráriát. A többi szereplő pedig nem több szépen dekorált, jelmezes basszus szólamnál. A kórus szinte egyenlő rangú szerepet kap a szóló szereplőkkel, kezelése virtuóz, különösen a templomi jelent kórusrészletei sikerültek jól, de olykor a kórus is csak a zenei látványosság része (jó példa erre az I. felvonás bevonulási indulója). Viszont a II. felvonás templomi kiátkozási jelenetében a kórusé a főszerep és ez a rész drámai erő és hatásosság szempontjából vetekszik Verdi legjobb kórusaival. ### A zenei motívumok Goldmark a következőképpen emlékezik vissza operája komponálására: „az értelem- és tárgyszerű iránti zenei ösztönnel, energiával és ifjúi merészséggel gondtalanul, sem balra, sem jobbra nem tekintve láttam munkához. Semmi más vezéreszmém, semmi egyéb művészi elvem nem volt, mint az, hogy az előttem levő szöveget, benső lelki tartalmának megfelelően zeneileg kifejezzem.” Ezek a lelki tartalmak a következők: Salamon temploma, Bűnös vágyakozás, Bűnös beteljesedés, A gonoszság világa, A humánum világa, A tiszta szerelem világa. A bűnös vágyakozás és szerelem a Királynő és Asszád kapcsolatára utal, a Királynő egyértelműen a gonoszság világának a megtestesítője, míg a Salamon és a főpap a humánumé, Szulamit pedig a tiszta szerelemet képviseli. Salamon temploma a dráma középpontjában helyezkedik el: az öt színpadkép közül a templom a harmadik. Zenéje hitelesen reprezentálja a zsidó liturgiát, az ősi liturgiából vett főpapi áldást komponálta bele a zeneszerző a templomi zenébe. A liturgia motívumai azonban csak a templomi jelenetben uralják a zenei alapszövetet, ugyanis a Sába királynője nem liturgikus darab. Az opera második „lelki tartalma” Asszád vágyakozása a királynő után. Szerelmi vergődését a csellókon felhangzó emelkedő triolás motívum jelképezi szinte minden alkalommal, amikor a királynő vagy annak látomása megjelenik Asszád előtt. Ez az egyetlen, wagneri értelemben vett vezérmotívum a műben, amely már az előjátékban is elhangzott. De ez a motívum bukkan fel Asszád tébolyult szavaiban az esküvői jelenetben, vagy amikor megvallja királyának bűnös vonzalmát. A kerti jelenetben pedig a királynő szólamában tornyozódnak a triolás dallam-motívumok. Ezenkívül kettőjük szerelmi kettősét is ez a motívum kíséri végig. A bűnös vágyakozás érzelemköréhez tartozik Asztarót csalogató éneke is, amellyel Asszádot a kertbe csalja. A zeneszerző az egész operában itt ment a legmesszebbre az orientális népiesség ábrázolásában. Az ária főmotívuma a csellók és a hárfák kvint-orgonapontjára építkezik, e szólamok fölé a fuvola és a pikoló rajzol girlandokat, a középső szólam pedig tompított kürtökön szólal meg. Ez a fülledt zenekari dallam veszi körül Asztarót szövegét. Maga az énekszólam trillázó, kis koloratúrákból építkezik. A harmadik érzelemkör szintén a királynővel és Asszáddal kapcsolatos: ez a bűnös szerelem beteljesülése. Ezeket az elemzők boldogság zenének nevezik, amelyek halkan és magasba nyúlva idézik fel a beteljesedett gyönyörűséget. Ez a motívum bukkan fel Asszád első felvonásbeli elbeszélésében, vagy az Asszádot a sivatagba követő királynő szólamában, aki még egy kísérletet tesz, hogy visszaszerezze szerelmét. Az opera negyedik érzelemköre a királynő jelleméhez tartozik: a gonoszság, a gőg és a büszkeség. Az ezt képviselő zenei motívum jelenik meg, amikor a királynő először mindent bevet az istenkáromlással vádolt Asszád érdekében Salamon előtt, majd sikertelensége után fenyegető hangon támad a királyra. De legélesebben akkor jelenik meg a fent említett dallam, amikor a királynő Asszádra sújt le, hogy magát mentse a király és a nép előtt. Először a bevonulási ünnepség alkalmával utasítja vissza Asszád közeledését, majd az esküvői szertartás folyamán tagadja le, hogy ismeri a férfit. A főpap és Salamon az ötödik érzelmi szférát képviseli, a humánum világát. Bölcs nyugalmuk, mély hangszínük, egyrészt a királynő támadásainak elhárítására szolgál, másrészt a rossz útra csábított Asszád megtérítésére. Ez a motívum többször is felbukkan a dráma során. Már rögtön a főpap első színpadra lépésekor felcsendül az első felvonás elején, de ez kíséri Salamon király ítélkezését is Asszád felett. A hatodik és egyben utolsó érzelmi szféra Szulamithoz kapcsolódik: a tiszta szerelem világa. A zeneszerző ennek juttatta a legkevesebb teret a darabban, Szulamit ugyanis mindössze kétszer kap rá lehetőséget, hogy Asszád iránti érzelmeiről énekeljen: az első felvonásban még Asszád nélkül, majd a negyedik felvonásban a sivatagban, a haldokló Asszáddal a karjaiban. Az opera elején, az F-dúr jelenetben ez a motívum egy refrén vagy ritornell Szulamit szólójához, amelyet a boldog menyasszony társnői csengéssel-bongással táncolnak végig. Szulamit szerelméhez kapcsolódik a harmadik felvonás egy jelenete is, de ezt a tragikus szerelem hangjai töltik ki. Ez az a jelenet, amikor a lány kegyelemért könyörög a király előtt szerelme számára. A tiszta szerelem végül az utolsó felvonásban teljesedik be végleg Asszád Gesz-dúr áriájában, majd az ebből kibontakozó esz-moll duettben. Asszád halk, magas regiszterű dúr dallama, akár egy osztrák népdal stilizált változata is lehetne. Az opera záró akkordjaiban Szulamit és Asszád szerelmének mottója, a rózsaének elhalóan szól Szulamit társnőinek tolmácsolásában. ## Az opera ismertebb részletei - „Heil! Heil! Die Königin” („Üdv! Üdv! Királynő, üdv!”) – Bevonulási induló, I. felvonás - „Aus des Jubels Festgepränge” („Tarka pompa fénye közben”) – A királynő áriája az II. felvonásban - „Magische Töne, berauschender Duft” („Csábító hangok és dús illatár”) – Asszád áriája a II. felvonásban - „Blich ich empor zu jenen Räumen” („Nézd az Úr magasztos, drágafényű csarnokát!”) – Salamon áriája a II. felvonásban - „Die Stunde, die mir ihn geraubt” („Mióta elvesztettem őt”) – Szulamit imája a III. felvonásban. ## Diszkográfia - Wolfgang Anheisser (Salamon király), Andrei Dobriansky (Főpap), Teresa Kubiak (Szulamit), Arley Reece (Asszád), Ronald Corrado (Baál-Hanán), Alpha Floyd (Sába királynője), Kate Hurney (Asztarót); Amerikai Operatársulatok Ének- és Zenekara, a Bécsi Álli Opera Énekkara, Bécsi Gramphon Zenekar, vezényel: Reynald Giovaninetti (élő felvétel, 1970. márc. 26.) Gala GL 100 620 - Sólyom-Nagy Sándor (Salamon király), Gregor József (Főpap), Kincses Veronika (Szulamit), Siegfried Jerusalem (Asszád), Miller Lajos (Baál-Hanan), Takács Klára (Sába királynője), Kalmár Magda (Asztarót); a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara, a Honvéd Művészegyüttes Férfikara, az Ifjú Zenebarátok Kórusa, vezényel: Fischer Ádám (1980) Hungaroton, HCD 12179-81. - Szemerédy Károly (Salamon király), Jin Seok Lee (Főpap), Irma Mihelić (Szulamit), Nuttaporn Thammathi (Asszád), Kevin Moreno (Baál-Hanan), Katerina Hebelková (Sába királynője), Kim-Lillian Strebel (Asztarót),; Freiburgi Színház Énekkara, Freiburgi Zeneművészeti Főiskola Énekegyüttese, Freiburgi Filharmonikus Zenekar, vezényel: Fabrice Bollon (2015) cpo 555013-2 - Karl Goldmark: Die Königin von Saba. Leo Slezak, Elise Elizza, Wilhelm Hesch, Elsa Bland, Grete Forst, Friedrich Wiedermann, Enrico Caruso etc.. (℗ 2010) Pannon Classic (H) PCL 8053 (CD)

Korai norvég black metal mozgalom

A korai norvég black metal mozgalom zenei alapú szubkultúra, amely az 1990-es évek elején bontakozott ki Norvégiában. Ennek a zenei mozgalomnak köszönhető a modern black metal műfaj kialakulása és több elismert, nagyhatású extrém metal zenekar létrejötte. Akkor vált igazából közismertté, amikor nagy médiaérdeklődés mellett kiderült, hogy tagjai felelősek két gyilkosságért és több norvég templom felgyújtásáért. A mozgalom, egy valláshoz hasonlóan, saját ideológiával és erkölcsi világképpel rendelkezett. A kemény mag tagjai „The Black Circle” (a Fekete Kör) vagy „Black Metal Inner Circle” (a Black Metal Belső Köre) névvel illették magukat. Ez a kör elsősorban fiatal férfiakból állt, akik közül sokan az oslói Helvete (norvégul Pokol) nevű lemezboltban találkoztak. Interjúkban a mozgalom tagjai erősen keresztényellenes és embergyűlölő nézeteket vallottak, magukat igazi sátánistának tartották, akik terjeszteni akarják a terrort, a gyűlöletet és a gonoszt. Álneveket használtak, a megjelent fotókon „hullasminket” viseltek és középkori fegyverekkel pózoltak. A mozgalom zártkörű volt, és kizárólag csak azokat fogadta be, akiket erre igaznak és elkötelezettnek ítélt. A zenei integritás nagyon fontos volt a mozgalomhoz tartozó előadók számára, hiszen azt akarták, hogy a black metal egy underground, sértetlen műfaj maradjon. 1993 augusztusában a mozgalom több tagját letartóztatták, majd 1994 májusában elítélték őket többek között gyújtogatásért, gyilkosságért és robbanóanyagok birtoklása miatt. A legtöbben nem mutattak megbánást az elkövetett tetteikért. A norvég média részletesen tudósított az eseményekről, de a riportok hangvétele gyakran szenzációhajhász volt. Például, egy norvég tv-csatorna interjút készített egy nővel, aki azt állította, hogy sátánisták áldozták fel a gyermekét és megölték a kutyáját. A korai norvég black metal mozgalom egészen a mai napig témája különböző könyveknek és filmeknek. ## Zenei hatások Az 1980-as években a black metal csak néhány együttes laza csoportosulása volt. Sátánista szövegeket osztottak meg, azonban a legtöbb „első hullámú” zenekar ezeket csak sokkoló hatásként alkalmazta. 1990 és 1992 között számos norvég együttes kezdett el egy újfajta black metalt előadni és kiadatni, amit erősen befolyásolt a korai együttesek stílusa. A hirtelen megnövekedett népszerűségük miatt ezeket a zenekarokat a black metal második hullámába sorolják. A norvég mozgalom együttesei továbbfejlesztették elődeik stílusát, és ezáltal egy új heavy metal alműfajt hoztak létre. Ez részben Snorre 'Blackthorn' Ruchnak a Thornsból és Euronymousnak a Mayhemből köszönhető, akik új gitárstílust hoztak létre, ami teljes akkordokat használt a gitáros kvintek helyett. A Darkthrone zenésze, Fenriz szerint a gitárstílust a Bathorytól vették át, és megjegyezte, hogy „ezek a riffek a '90-es évek zenekarai számára egy új irányt jelentettek”. A stílus zenéjének sötét témáit hullasminkkel és egyéb szokatlan megjelenési formákkal egészítették ki, amik segítették megkülönböztetni a black metal előadókat más metalzenekaroktól. ## A mozgalom történetének főbb eseményei ### A mozgalom kialakulásának előzményei A norvég mozgalom létrejötte előtt néhány külföldi zenekar nagy hatást gyakorolt a műfajra és a mozgalomra egyaránt, mint például a görög Rotting Christ, a svájci Samael, a brit Venom, és a magyar Tormentor. A korai norvég black metal mozgalom legkorábban, 1984-ben alakult együttese a Mayhem, amelynek az első dalai és kiadásai egy erősen Venom-ihlette zenét mutatnak. Az 1986-os Pure Fucking Armageddon egy rossz körülmények között felvett demó, amit az agresszívabb thrash metal ihletett. Az 1987-ben megjelent Deathcrush EP-jük az első norvég black metal album, ami kiadónál jelent meg. Az 1980-as években a norvég mozgalom még nem alakult ki teljesen, csak a következő évtized elején bontakozott ki. ### Dead és öngyilkossága A korai norvég black metal mozgalom egyik legismertebb karaktere a svéd Mayhem-énekes Dead (hivatalos nevén Per Yngve Ohlin), aki 1988-ban csatlakozott a zenekarhoz, és ő írta meg a sokak szerint legbefolyásosabb black metal album, az 1994-ben megjelent De Mysteriis Dom Sathanas dalszövegeit. Halála után a mozgalom több tagja depressziósnak és befelé fordulónak jellemezte. Fellépései előtt sok időt töltött el azzal, hogy hullához hasonló kinézete legyen, és gyakran megvágta a kezeit éneklés közben. 1991\. április 8-án Dead öngyilkosságot követett el abban a házban, ahol a Mayhem zenekari próbatermet birtokolt. Holttestét a Mayhem gitárosa, Euronymous fedezte fel. A kezen és a nyakon több mély vágást találtak, valamint a fejen egy sörétes puska okozta lőtt sebet. Mielőtt a rendőrséget értesítette volna, Euronymous szerzett egy fényképezőgépet és többször lefotózta Dead holttestét, közben átrendezett néhány dolgot. Ezen fényképek egyike lett az 1995-ben megjelent Dawn of the Black Hearts Mayhem-koncertlemez borítója. Terjedtek olyan rémhírek, hogy Euronymous ragut csinált Dead agyából, és nyakláncot a koponyájának darabjaiból. Előbbi pletykát a zenekar tagadta, de azt elismerték, hogy készültek nyakláncok Dead koponyadarabjaiból, amiket Euronymous az erre méltónak tartott zenészeknek ajándékozott. Euronymous Dead öngyilkosságát a Mayhem 'gonosz' imázsának népszerűsítésére használta fel, és azt állította, hogy Dead az extrém metal trenddé válása miatt ölte meg magát. A Mayhem basszusgitárosa, Necrobutcher szerint „az emberek jobban felfigyeltek a black metal mozgalomra, miután Dead lelőtte magát... Dead öngyilkossága igazán megváltoztatta a mozgalmat”. Az Emperor dobosa, Bård 'Faust' Eithun úgy véli, hogy Dead öngyilkossága után „a black metal mozgalom megszállottan kereste a sátánizmust és a gonoszt”. A mozgalom tagjai közül a későbbiekben még ketten követtek el öngyilkosságot: Erik 'Grim' Brødreskift (Immortal, Gorgoroth, Borknagar) 1999-ben és Espen 'Storm' Andersen (Strid) 2001-ben. ### Helvete és a "fekete kör" A Mayhem gitárosa, Euronymous volt a „központi figura, akinek fő szerepe volt a mozgalom létrejöttében”, amit „szinte egymaga hozott létre”. Létrehozta a Deathlike Silence Productions nevű független kiadót az 1980-as évek végén, ami a norvég Mayhem és Burzum, továbbá a svéd Merciless és Abruptum albumait adta ki. 1991 májusában, júniusában nyitotta meg a Helvete (norvégul Pokol) című lemez boltját, amely Oslóban volt, a Schweigaards 56. szám alatt. A norvég black metal zenészek gyakran szerveztek találkozókat a boltban és annak pincéjében. Euronymous, Varg Vikernes és Samoth különböző időkben ott lakott. A bolt falai feketék voltak, amelyeket középkori fegyverek és zenekarok poszterei díszítettek. Occultus szerint a hely, amit Euronymous bérelt, „túl nagy volt és a bérleti díj túl drága. Ez az oka annak, hogy nem működött rendesen”. A bérelt helyiségeknek csak egy kis része volt kihasználva a bolt számára. Euronymous 1993 elején bezárta a Helvetet, mert a média és a rendőrség felfigyelt rá a kibontakozó mozgalom miatt. Ennek ellenére, amíg nyitva volt, a norvég black metal mozgalom központi helyének számított. Jon 'Metalion' Kristiansen, a Slayer magazin írója azt mondta, hogy a Helvete megnyitása jelentette „a norvég black metal mozgalom kezdetét”. Azok, akik a Helveteben gyűltek össze, a „The Black Circle”-be vagy más néven a „Black Metal Inner Circle”-be sorolták be magukat. Faust azt mondta, hogy ezeket a neveket Euronymous találta ki. Akkoriban a média egy szervezett, szektaszerű csoportként mutatta be a „The Black Circle”-t. A Lords of Chaos-ban Faust azt mondta, hogy a média szervezettebbnek mutatta be a csoportot, mint amilyen valójában volt: > „Ez csak egy gyűjtőnév volt azoknak, akik a bolt körül lógtak [...] nem létezett semmi olyan, hogy tagsági kártya, és hivatalos találkozók se voltak.” A Lucifer Rising áttekintésében Varg Vikernes azt állította, hogy: > „Először is, az úgynevezett 'Black Circle'-t Euronymous találta ki, mert azt akarta, hogy az emberek elhiggyék, hogy ilyen tényleg van, de nonszensz volt és soha nem létezett. A médiában azt hitték, hogy ez létezett egy ideig, de hirtelen már nem beszéltek róla, miután megértették, hogy ez egy álhír volt.” ### Templomgyújtogatások 1992-ben a norvég black metal mozgalom tagjai egy templomgyújtogatási hullámot indítottak el. 1996-ig legalább 50 támadás ért keresztény templomokat Norvégiában. Az összes megoldott esetben black metalosokat találtak felelősnek. A felgyújtott épületek közül néhány több száz éves és történelmi műemlékek volt. Az első támadás a Fantoft Stave templomot érte 1992 júniusában, az épület porig égett. A rendőrség úgy vélte, hogy Varg Vikernes volt az elkövető. A Burzum Aske című EP-jének a borítója a lerombolt templom képe. Az album első 1000 példányához bónuszként járt egy öngyújtó a templom képével. 1994 májusában Vikernest bűnösnek találták a Holmenkollen Chapel, a Skjold Church és az Åsane templom felgyújtásában. Vikernes és Euronymous állítólag a Nidarosi katedrális felrobbantását tervezték a Mayhem-album, De Mysteriis Dom Sathanas 1994-es kiadásának idejében, de ez nem valósult meg Euronymous halála miatt. A katedrális képe lett az album borítója. Samoth, Faust és Jørn Inge Tunsberg is börtönbe került templomfelgyújtások miatt. A templomgyújtogatások elítéltjei nem mutattak megbánást tetteik miatt, és cselekedeteiket szimbolikus megtorlásként jellemezték a kereszténység ellen. Napjainkban a black metal színtéren belül több eltérő vélemény létezik a templomgyújtogatásokkal kapcsolatban. Infernus és Gaahl dicséri a gyújtogatásokat, az utóbbi szerint „több kéne belőlük, és több is lesz belőlük”. Mások, például Necrobutcher és Kjetil Manheim, jelentéktelennek tartják a templomgyújtogatásokat. A felgyújtott templomok listája 1992 1993 1994 1995 ### Magne Andreassen megölése 1992\. augusztus 21-én Bård 'Faust' Eithun több késszúrással megölte a homoszexuális Magne Andreassent egy Lillehammer szélén található erdőben. Faust a családját szerette volna meglátogatni. Állítása szerint a város olimpiai parkjában sétált, mikor „az a férfi közeledett hozzám – nyilvánvalóan részeg volt és nyilvánvalóan buzi volt [...] az is nyilvánvaló volt, hogy érintkezni akart velem. Majd megkért, hogyha tudok [...] menjek el az erdőbe. Beleegyeztem, mert addigra elhatároztam, hogy megölöm, ami nagyon furcsa volt ... mert én nem ilyen vagyok”. Faust mindig tartott magánál kést, amikor utazott, szerinte „jobb, ha van nálad kés, de nincs szükséged rá, minthogy nincs nálad kés, de szükséged van rá”. Az erdőben Faust 37-szer szúrta meg késsel Andreassent, és miközben a földön feküdt, ismétlődően rúgta a fejét. A gyilkosság utáni nap Faust Oslóba ment és Vikernessel és Euronymoussal együtt felgyújtotta a Holmenkollen templomot. Faust kijelentette, hogy nem érzett bűntudatot. Az 1990-es évek végén azt mondta a gyilkosságról, hogy „ki voltam akadva, csak vártam arra, hogy kiengedjek egy kis agressziót. Nem könnyű körbeírni, hogy miért történt. Meg kellett történnie, és hogy ezzel a férfival, vagy egy másikkal, az nem valami fontos”. Insahn, a zenésztársa azt állította, hogy Faustot „hosszú ideig nagyon elbűvölték a sorozatgyilkosok, és azt hiszem meg akarta tudni, milyen érzés megölni egy embert”. A gyilkosság többek szerint kapcsolódik a black metalhoz, a fasizmushoz és a sátánizmushoz, de Faust egy 2008-as interjúban azt mondta, hogy „soha nem voltam sátánista vagy fasiszta semmilyen formában, de magamba fojtottam a gyűlöletet és a negativitást. Ezek az érzések egyszerűen megesznek belülről”. A rendőrség kezdetben nem gyanúsított senkit, és Faust szabadlábon maradt még körülbelül egy évig. Azonban elárulta Euronymousnak, Vikernesnek és még néhány embernek, hogy mit tett. Euronymous meggyilkolása után Faustot letartóztatták Andreassen megölése miatt. 1994-ben 14 év börtönbüntetésre ítélték, de 2003-ban, kilenc év és négy hónap után szabadlábra helyezték. ### A Bergens Tidende cikke 1993 januárjában Norvégia egyik legolvasottabb újsága, a Bergens Tidende (BT) egyik cikke miatt a média reflektorfényébe került a mozgalom. Két barátja interjút készített Vikernesszel, majd elvitte az újsághoz abban a reményben, hogy megjelenik. A névtelen interjúban 'Count Grishnackh' (Vikernes) azt állította, hogy templomokat gyújtott fel és megölt egy embert Lillehammerben. A lap újságírója, Finn Bjørn Tønder találkozót beszélt meg Count Grishnackh-kal. Az újságírókat egy lakásba hívták össze és állítólag figyelmeztették őket, hogy le fogják lőni őket, ha hívják a rendőrséget. A találkozón Vikernes és társai tudatták az újságírókkal, hogy templomokat gyújtottak fel, vagy tudják, hogy ki tette, illetve figyelmeztették őket, hogy a támadások folytatódni fognak. Ördögimádóknak vallották magukat, és azt mondták, „szándékunk, hogy terjesszük a félelmet és a gonoszt, [...] ez az oka annak, amiért ezt elmondjuk a Bergens Tidende-nek”. Beszámoltak a gyújtogatások részleteiről, melyek korábban nem jelentek meg a sajtóban. A BT a megjelenés előtt egyeztetett a rendőrséggel, akik megerősítették az információt. A cikk 1993. január 20-án jelent meg az újság címlapján, „Vi tente på kirkene” („Mi gyújtottuk fel a templomokat”) címmel és egy fényképpel Vikernesről, eltakart arccal és két nagy késsel a kezében. A cikk megjelenése után Vikernest letartóztatták. A rendőrség állítólag egy Burzum szórólapon található címen találta meg, de Vikernes úgy gondolja, hogy Tønder árulta el. Vikernes szerint a névtelen interjút Euronymoussal találták ki, azzal a céllal, hogy terjesszék a félelmet, hirdessék a black metal mozgalmat, és több vevőt szerezzenek a Helvetebe. Vikernes azt mondta az interjúval kapcsolatban, hogy „rengeteget túloztam és mikor az újságíró távozott [...] jót nevettem, mert nem úgy látszott, mintha értené, hogy csak ugrattam”." Hozzátette, hogy az interjú semmit nem tárt fel, ami bizonyítaná, hogy ő bármilyen bűncselekményben részt vett. Vikernes azt állította a letartóztatása után, hogy „az újságíró átírta az interjút [...] és egy őrült változatát adatta ki, amit még át sem olvastatott velem”. A mozgalom több tagját is letartóztatták és kihallgatták, de bizonyíték hiányában mindenkit elengedtek. Euronymous elhatározta, hogy bezárja a Helvetet amiért az interjú felhívta rá a rendőrség és a média figyelmét. Vikernes elítélte Euronymoust a bolt bezárásáért, ahelyett, hogy hasznot húzott volna az ismertségből: „ezzel a tettével minden igyekezetemet többé-kevésbé értelmetlenné tette. Hat hetet töltöttem őrizetben miatta”. A Rock Furore nevű norvég magazin publikált egy interjút 1993 februárjában, amiben Vikernes a norvég börtönökről beszélt: „Itt túl jó. Ez abszolút nem egy pokol. Ebben az országban a foglyok kapnak ágyat, WC-t és zuhanyzót. Ez teljesen nevetséges. Megkértem a rendőröket, hogy vessenek egy várbörtönbe és kínozzanak meg.” Vikernest bizonyíték hiányában márciusban szabadlábra helyezték. ### Euronymous meggyilkolása 1993 elején ellenségeskedés alakult ki Euronymous és Varg Vikernes, továbbá Euronymous és a svéd black metal mozgalom tagjai között. 1993\. augusztus 10-én éjjel Varg Vikernes és Snorre 'Blackthorn' Ruch elutazott Bergenből Euronymous lakásába, Tøyengatába, Oslóba. Mikor megérkeztek, Vikernes és Euronymous összeverekedett, majd Vikernes halálra késelte Euronymoust. A holttesten 23 szúrt sebet találtak: kettőt a fején, ötöt a nyakán és tizenhatot a hátán. A gyilkosság után Vikernes és Blackthorn visszautazott Bergenbe, de útközben megálltak egy tónál, ahol Vikernes elrejtette a véres ruháit. Először többen a svéd black metalosokat gyanúsították a gyilkosság elkövetésével. Egyes feltételezések szerint a gyilkosság hatalmi harc, vagy a Burzum-albumokkal kapcsolatos pénzügyi vita eredménye volt, viszont Vikernes tagadta az összes felvetést, és azt állította, hogy önvédelemből ölte meg Euronymoust. Vikernes szerint Euronymous el akarta őt kábítani egy elektromos sokkolóval, megkötözni és halálra kínozni, miközben videóra veszi az egészet. Vikernes azt állította, hogy: „ha Euronymous erről beszélt volna mindenkinek, akkor nem vettem volna komolyan a dolgot, de csak egy szűk baráti csoportnak mondta el, és az egyikük árulta el nekem”. Vikernes szerint Euronymous azt tervezte, hogy egy aláíratlan szerződés ürügyén találkozik vele, hogy így csalja csapdába. Vikernes azt állította, hogy Euronymous kezébe akarta nyomni az aláírt szerződést és „elküldeni a picsába”, de Euronymous „bepánikolt”, és ő támadott először. Vikernes visszavágott, majd attól tartva, hogy Euronymous fegyvert vesz magához, a zsebkésével többször hátba szúrta Euronymoust, aki kimenekült a lakásból a lépcsőházba, ahol újra szembe kerültek egymással, és Vikernes beledöfte a kését ellenfele koponyájába, és Euronymous meghalt. Az önvédelem sztoriban a mozgalom több tagja, köztük Faust is kételkedik. Vikernes szerint Blackthorn csak azért ment vele, hogy mutasson Euronymousnak néhány új gitárriffet, és a gyilkosság idején kint cigarettázott. Blackthorn ezzel szemben azt állította, hogy Vikernes tervezte el a gyilkosságot, és kényszerítette őt, hogy vele tartson. Blackthorn a gyilkosságról azt mondta, hogy „nem támogattam, de nem is elleneztem. Leszartam Øysteint”. Vikernest 1993. augusztus 19-én tartóztatták le. A mozgalom több tagját, például Faustot és Blackthornt kihallgatták. Néhányan közülük bűnösnek vallották magukat, de másokat is bemártottak. A bírósági ügy 1994. május 2-án kezdődött, és közben a média Vikernest „mumusnak kiáltotta ki”. Az ügy ideje alatt kiderült, hogy Vikernes, Blackthorn és egy barátjuk tervelte ki a gyilkosságot. A harmadik személy Bergenben maradt, hogy legyen alibijük. Hogy úgy tűnjön, hogy soha nem is hagyták el Bergent, a harmadik személy filmeket kölcsönzött, lejátszotta őket Vikernes lakásában, és pénzt vett fel Vikernes bankkártyájáról. 1994. május 16-án Vikernest 21 év börtönbüntetésre, a Norvégiában adható maximumra ítélték el Euronymous meggyilkolásáért, három templom felgyújtásáért, egy negyedik felgyújtási kísérletéért és 150 kilogramm robbanóanyag birtoklásáért. Csak az utóbbi vádat ismerte be teljes mértékben. Elítélésének napján két templomot is felgyújtottak, „feltehetőleg szimbolikus támogatás jeléül”. Blackthornt bűnrészesként nyolc év börtönre, Faustot pedig Magne Andreassan megöléséért és a Holmenkollen kápolna felgyújtásáért 14 év szabadságvesztésre ítélték. Az ítélet hónapjában 24-én jelent meg a Mayhem sokak szerint legnagyobb hatású albuma, a De Mysteriis Dom Sathanas, melyen Euronymous gitározott és Varg Vikernes basszusozott. Euronymous családja megkérte az együttes dobosát, Hellhammert, hogy távolítsa el Vikernes basszusgitárrészét, de nem tette meg. Azt mondta, hogy „úgy gondoltam, hogy megfelelő, ha a gyilkos és az áldozat egy felvételen van”. 2003-ban rövid eltávozásról Vikernes nem tért vissza a börtönbe, és amikor újra letartóztatták, egy lopott autót vezetett és több fegyver is volt nála. Végül 2009 májusában helyezték szabadlábra. ## Ideológia A norvég black metal mozgalom ideológiája szemben állt a kereszténységgel és minden más vallással. Az 1990-es évek elején különböző interjúkban Euronymous és a mozgalom további néhány tagja embergyűlölő ördögimádónak vallotta magát, aki terjeszteni akarja a gyűlöletet, a bánatot és a gonoszt. Támadták a Sátán Egyházát, mert szerintük az túl „emberi”. Azt vallották, hogy a teista sátánizmus egy inverziója a kereszténységnek. Euronymous volt a mozgalom ideológiájának kulcsfigurája. A totalitarizmus mellett és az individualizmus, a szánakozás, a béke, a boldogság és a szórakozás ellen volt. Amikor megkérdezték, hogy miért tettek ilyen kijelentéseket a sajtóban, Ihsahn, az Emperor zenésze azt felelte, „főleg azért, hogy félelmet keltsenek az emberek között”. Hozzátette még, hogy a mozgalom „a társadalom ellentéte” akart lenni, és „jobban koncentráltunk arra, hogy 'gonoszok' legyünk, minthogy igazi sátánista filozófiát kövessünk”. Vikernes szerint a gonoszság propagálása nem volt más, mint provokáció. A Lords of Chaos szerint akik ismerték Euronymoust – köztük Kjetil Manheim, Vikernes és Blackthorn – azt mondták, hogy „Euronymous extrém sátánista megjelentése valójában csak egy kivetülés volt, ami csekély hasonlóságot mutatott az ő igazi személyiségével”. Faust azt mondta Euronymousról, hogy „több volt a füstje, mint a lángja”. Mortiis azonban azt állította, hogy Euronymous „akkora ördögimádó volt, hogy az emberek el se hinnék”. Metalion, aki 1985 óta ismerte Euronymoust és a legjobb barátjának vallotta, azt mondta róla, hogy „mindig azt mondta, amit gondolt, [...] imádni a halált és extrémnek lenni”. A mozgalom további tagjairól Sanna Fridh azt mondta, hogy nincs bizonyíték, ami alátámasztaná a tagok korai kijelentéseit, miszerint ördögimádók lettek volna. Faust azt mondta, hogy „néhány ember [a sátánizmust] véresen komolyan vette, de legtöbbjük számára csak egy nagy felhajtás volt”. Egy visszatekintésben Metalion azt állította, hogy „a múltban az emberek csak írtak a Sátánról, de most az emberek értik. Úgy hiszem, hogy komolyan gondolták, talán nem egészében a sátánizmust, de a zenei megközelítést és az életstílust minden bizonnyal. Biztosan destruktívabb volt az addigi összes metalzenénél”. Euronymous szerint a black metal kifejezés magába foglal minden olyan metalegyüttest, aminek tagjai teista sátánisták és sátánista dalszövegeik vannak. Hasonló gondolatokat a színtér más tagjai is megfogalmaztak, mint például Faust. Akkoriban a norvég black metal zenekarokhoz hasonló stílusú együttesek, akik nem írtak sátánista dalszövegeket, igyekeztek más elnevezést használni zenéjükre. ## Konfliktusok más mozgalmakkal A norvég black metal és a svéd death metal mozgalom között nagy volt a rivalizálás. Fenriz és Tchort megjegyezték, hogy a norvég black metal együtteseknek elege lett a teljes death metal mozgalomból, és hogy „a death metal Oslóban nem volt menő” akkor. Euronymous többször küldött halálos fenyegetést néhány ismertebb európai death metal együttesnek. Állítólag egy csoport norvég black metal rajongó svéd death metal zenészek elrablását és megölését tervezte. Versengés volt továbbá a norvég és a finn black metal együttesek között is. Az Impaled Nazarene az első albumának korai kiadására rányomtatta a „No orders from Norway accepted” ('Norvégiából nem fogadunk el megrendeléseket') és a „Kuolema Norjan kusipäille!” ('Halál Norvégia seggfejeire!') feliratokat, illetve szarkasztikus megjegyzéseket tettek különböző fanzineknek (időszaki kiadványok) adott interjúkban. A Black Crucifixion nevű finn együttes divatzenekarnak titulálta a Darkthrone-t, ami eredetileg death metal együttes volt, és átváltott a black metal stílusra. ## Meghatározó együttesek A következő táblázat azokat az együtteseket sorolja fel, amelyek a mozgalom keretében 1987 és 1993 között zenéltek. ## A mozgalom zenei kiadványai Ez a lista azokat a zenei kiadványokat sorolja fel, amelyeket a mozgalom meghatározó együttesei készítettek. A vastagon szedett albumok nagylemezeket és koncertlemezeket jelölnek, a többi kiadvány demó vagy EP. ## Dokumentumfilmek - Det svarte alvor (1994) - Satan rir Media (1998) - Norsk Black Metal (2003) - Metal: A Headbanger's Journey (2005) érinti a black metal témáját, illetve a DVD-kiadás tartalmaz egy átfogó, 25 perces, önálló filmet róla - Black Metal: A Documentary (2006) - Murder Music: A History of Black Metal (2007) - Once Upon a Time in Norway (2007) - Pure Fucking Mayhem (2008) - Black Metal: The Norwegian Legacy (2008) - Until the Light Takes Us (2009) - Black Metal: The Music of Satan (2010) - Lords of Chaos (2018) ## Fordítás

Weimari köztársaság

A weimari köztársaság () a németországi monarchia államrendszerét 1919-ben felváltó polgári demokratikus, parlamenti képviseletű, szövetségi köztársaság történészek által adott neve, melyet Weimar városa után kapott, ahol az alkotmányozó nemzetgyűlés összeült. Az ország hivatalos elnevezése továbbra is Német Birodalom (Deutsches Reich) volt. A köztársaság az első világháborút követő 1918–1919-i német forradalomban alakult ki. Az 1919-es januári választások alapján Weimarba összehívott nemzetgyűlés Friedrich Ebertet, a legerősebb párt, a Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) vezetőjét megválasztotta köztársasági elnöknek, Philipp Scheidemann (SPD) vezetésével koalíciós kormányt alakított, megszövegezte az ún. weimari alkotmányt, melyet ugyanazon év augusztus 11-én fogadtak el. Ez hiányosságai ellenére a korabeli Európa egyik legdemokratikusabb alkotmánya volt, mely széleskörű polgári szabadságjogokat biztosított. A köztársaság stabilizálása éveket vett igénybe, számos bal- és jobboldali próbálkozás volt a megdöntésére, például a Bajor Tanácsköztársaság (1919), a Ruhr-felkelés (1920), a Kapp-puccs (1920) és a müncheni sörpuccs (1923). Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés nagyarányú területvesztéssel és rendkívül súlyos jóvátételi törlesztéssel büntette Németországot. A gazdaság az összeomlás szélén állt, az infláció elszabadult. A német járadékmárka bevezetése és a Dawes-terv rendezte a jóvátétel ügyét és az amerikai hitelek elindították a gazdasági fejlődést, mely néhány év alatt a világ legnagyobb termelékenységnövekedését produkálta. Külpolitikai téren a rapallói egyezmény (1922) a nemzetközi elszigeteltségből való kitörést, míg a locarnói egyezmény (1925) a határok garantálásával az európai megbékélést és Németországnak a Nemzetek Szövetségébe való felvételét (1926) szolgálta. Friedrich Ebert köztársasági elnök halála (1925) után Paul von Hindenburg töltötte be a tisztséget. A köztársaság első komolyabb válságjelét az jelentette, amikor 1928-ban a két legnagyobb szavazóbázissal rendelkező polgári párt, a Német Nemzeti Néppárt (Deutschnationale Volkspartei – DNVP) és a Centrumpárt vezetésében jobbratolódás következett be. A DNVP elnöke a szélsőjobboldali Alfred Hugenberg lett, míg a Centrumpártban növekedett Heinrich Brüning és Franz von Papen politikai befolyása. A nagy gazdasági világválság (1929) kirobbanása következtében magasba szökött a munkanélküliség, az Adolf Hitler által vezetett Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) támogatottsága gyors ütemben megnőtt. Az 1930-as választásokon a második legerősebb, míg az 1932-es választásokon a legerősebb párttá vált. A köztársaság kormányzása csak az alkotmány rendkívüli jogköröket biztosító 48. törvénycikkének egyre gyakoribb alkalmazásával volt lehetséges. Végül az újraválasztott Hindenburg 1933. január 30-án Hitlert bízta meg kormányalakítással, aki rövid idő alatt felszámolta a köztársaság demokratikus törvényeit, intézményeit, kiépítette a totális nemzetiszocialista diktatúrát, az úgynevezett Harmadik Birodalmat. A weimari alkotmányt formálisan soha nem vonták vissza, de a nemzetiszocialista többségű törvényhozás már tevékenysége legelején jelentéktelenné tette. ## Története ### Az alkotmányreform Az első világháborús vereség bizonyossá válásával, a fegyverszünet mielőbbi megkötésének szándéka Erich Ludendorff császári főszállásmestert és a köré tömörülő politikai erőket arra az indítványra késztette, hogy a Hohenzollern-ház hatalmának átmentése érdekében II. Vilmos császár Hertling kancellár helyére Miksa badeni herceget (Max von Baden) nevezze ki. A herceg liberális nézetei közismertek voltak, a brit uralkodóházhoz rokoni kapcsolatok fűzték, ezért személye a legalkalmasabbnak tűnt, hogy elhitesse az antant vezetésével, hogy demokratikus változások történtek a császárságban. A herceg október elején koalíciós kormányt alakított, mely a Nemzeti Liberális Párt, a Haladó Néppárt, a katolikus Centrumpárt és az ún. többségi szociáldemokrata párt, illetve a Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) részvételével jött létre. Az SPD-ben óriási viták előzték meg a kormányba való belépést. A pártvezetés megosztottságát mutatja, hogy az elnökség 25 tagja támogatta, míg 11 tagja ellenezte. Az SPD kormányba lépési feltételei igen mérsékeltek voltak, gyakorlatilag kimerültek az alkotmányos monarchia követelésében. Az SPD képviseletében Philipp Scheidemann, Gustav Bauer, Robert Schmidt és Eduard David belépett Miksa herceg kormányába. 1918\. október 4-én a kormány a legfelső hadvezetés kezdeményezésére fegyverszünet közvetítését kérte Woodrow Wilson amerikai elnöktől, aki kinyilvánította, hogy csak a nép bizalmát bíró, demokratikus kormánnyal kész tárgyalni. A Reichstag október 22-én ült össze, s elhatározta az alkotmányreformot, ami lényegileg a császár hatalmának alkotmányos korlátozására irányult: „a hadüzenet és a békekötés többé már nem a császár és a Szövetségi Gyűlés kizárólagos joga volt, hanem a Reichstag jóváhagyása is kellett hozzá; kormánytagok Reichstag-képviselők lehettek; a birodalmi kancellár és az államtitkárok kinevezését a Reichstag bizalmához kötötte; a császár valamennyi politikai tettéért a birodalmi kancellár felelt; a tisztekre és a tábornokokra vonatkozó döntésekhez kancellári hozzájárulásra volt szükség.” Az alkotmányjogilag parlamenti-demokratikus monarchia új államformája 1918. október 28-án lépett életbe, ám fennállása két hétig sem tartott. ### A novemberi forradalom (Novemberrevolution) #### A kieli matrózfelkelés Wilson tárgyalást elutasító jegyzéke a tábornoki kar ellenállását váltotta ki, akik a teljes mozgósítás és a harc végsőkig való folytatása mellett álltak ki. Erich Ludendorff gyávasággal vádolta a kormányt, melyre válaszul Max von Baden leváltatta, s helyébe Wilhelm Groener tábornokot neveztette ki a császárral. Reinhard Scheer tengernagy, a hadiflotta parancsnoka, önkényesen, a kormány tudomása nélkül október 27-én kifutási és támadási parancsot adott a többszörös túlerőben lévő brit hajóhaddal szemben, és fel akarta újítani a már 1917-ben beszüntetett korlátlan tengeralattjáró-háborút. Előbb az SMS Thüringen, majd az SMS Helgoland nevű hajókon a fűtők, később a teljes legénység megtagadta a parancsot, s kitűzték a forradalmi ellenállást jelképező vörös zászlókat. A parancsnokság 47 lázadó matrózt letartóztatott és katonai fogdába záratott. Erre az ellenállás kiszélesedett, sztrájkba lépett a kieli kikötő munkássága is. November 4-én Karl Artelt hajófűtő elnökletével megalakult az első forradalmi katonatanács. Az esemény mint a kieli matrózfelkelés (Kieler Matrosenaufstand) vonult be a történelembe. A párhuzamosan létrejövő munkástanács tagsága főleg többségi és független szociáldemokratákból állt. November 4-ére kiszabadították fogvatartott társaikat, elfoglalták az egész várost és 5-én egy 14 pontból álló követeléslistát adtak ki. A következő napokban az észak-németországi kikötővárosokban sorra munkás- és katonatanácsok alakultak, amelyek átvették a tényleges tartományi és helyi hatalmat. A tömegek a háború befejezését, s az egyre népszerűtlenebb császár lemondását, köztársaságot követeltek. A kormány megijedt az események váratlan alakulásától, s a történések lecsillapítására és ellenőrzésére Kielbe küldte Gustav Noskét, az SPD katonai szakértőjét, Hausmann minisztert és szárnysegédjét, Wilhelm Canarist, a katonai hírszerzés későbbi vezetőjét. Noskénak sikerült is a helyi katonatanácsban kezébe vennie az irányítást, de a forradalom továbbterjedését már nem tudta megakadályozni. Az egész országban futótűzként terjedő forradalom hírére Hindenburg azzal bízta meg Groener tábornokot, hogy tárgyaljon Berlinben az SPD vezetőivel, melyre november 6-án került sor. Ezen a szociáldemokraták a rend helyreállításának programját képviselték, ugyanakkor felvetették a monarchia megmentése érdekében a császár azonnali lemondását. Groener a tárgyalások eredményeként azt javasolta Hindenburgnak, hogy a csapatok megbízhatatlansága miatt a forradalom fegyveres leverése helyett lépjen szövetségre az SPD-vel, aki ezt nehezen, de elfogadta. A berlini forradalom vezetése a munkások képviselőiből álló bizalmitestület, az Obleute kezében volt, mely néhány napon belül általános felkelésre való felhívást szándékozott kiadni. Erre az SPD november 7-én ultimátumot intézett a kormányhoz: a császár azonnali lemondásának, a korlátlan gyülekezési és szervezkedési szabadságnak, a hadsereg és a rendőrség be nem avatkozásának, a porosz kormány SPD számára további pozíciókat biztosító átalakításának követelésével, ellenkező esetben az SPD kormányból történő kivonulását helyezték kilátásba. Ezzel egyidejűleg Münchenben a százezres tömeg lemondásra kényszerítette III. Lajos bajor királyt, a Wittelsbach-dinasztia utolsó uralkodó tagját. A hatalmat a munkástanács vette át, melyben egyenlő arányban vettek részt a többségi és a független szociáldemokraták (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands – USPD), s élén a független Kurt Eisner állt. November 8-án kikiáltották a köztársaságot, az ideiglenes bajor kormány miniszterelnöke szintén Kurt Eisner lett. A többi kisállamban hasonló forradalmi események zajlottak le. #### A hatalomátadás és a (két) köztársaság kikiáltása November 8-án, miután kiderült, hogy a császár ragaszkodik trónjához, az SPD képviselői hatékony taktikai lépéssel elhagyták a kormányt, fenntartva azt a látszatot, hogy a forradalmi tömegekkel tartanak, így az események élére tudtak állni. November 9-én reggel az SPD lapja, a Vorwärts „Általános sztrájk!” főcímmel jelent meg. Berlinben általános sztrájkkal egybekötött hatalmas tüntetés kezdődött. A tömegek a monarchia megdöntését, a császár lemondását, tanácshatalmat követeltek, elfoglalták a császári palotákat, a város stratégiailag fontos pontjait, a rendőrkapitányságokat, a pályaudvarokat, a Reichstagot és más fontos középületeket. Ennek hatására II. Vilmos császár a belgiumi Spában lévő főhadiszállásra távozott, de lemondásra még mindig nem volt hajlandó, így Max von Baden miniszterelnök a forradalmi légkör nyomásának engedve önállóan jelentette be a császár leköszönését és a trónörökös lemondását a trónról. A kancellári nyilatkozat után hamarosan Németország Többségi Szociáldemokrata Pártja (MSPD) küldöttsége (Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann, Otto Braun, és az üzemek két képviselője) jelent meg Miksa kancellárnál. „Nevükben Ebert kijelentette, hogy a vérontás elkerülése érdekében a kormányhatalmat a nép teljes bizalmát élvezők kezébe kell adni, s ebben pártjának is részesednie kell. Igennel felelt a kancellár azon kérdésére, hajlandó-e a birodalmi kancellári tisztséget átvenni. Ezután Scheidemann attól tartva, hogy kicsúsznak ellenőrzésük alól az események, »megelőzve« a függetleneket és a spartakistákat, 14 óra körül a Reichstag egyik ablakából rögtönzött beszédében kikiáltotta a köztársaságot.” Időközben megnyíltak a börtönök is, s szabadon engedték a politikai foglyokat, köztük a spartakisták egyik vezetőjét, Leo Jogichest. Délután 4 óra körül a tengerészgyalogosok által elfoglalt császári palota erkélyéről a független szociáldemokrata párt balszárnyához tartozó Karl Liebknecht kikiáltotta a német szocialista köztársaságot, s meghirdette a „Minden hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak!” jelszót. #### A Népmegbízottak Tanácsának megalakulása Este a Birodalmi Gyűlés épületében tárgyalásra ültek össze az SPD, az USPD és a Spartakus-csoport képviselői, hogy közös koalíciós kormányról állapodjanak meg. A kezdeti teljes elzárkózás után a spartakisták nevében Liebknecht és Wilhelm Pieck hat feltételhez kötötte a részvételt: „1. Németország szocialista köztársasággá alakul. 2. A teljes törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom a nép választott képviselőinek (forradalmi bizalmi embereinek) és a katonák képviselőinek kezébe kerül. 3. A kormányból kizárják a polgári pártok képviselőit. 4. A függetlenek és a Spartakus-csoport tagjai csak három napig vesznek részt a kormányban, hogy lehetővé tegyék a fegyverszünet megkötését. 5. A szakminiszterek csak technikai segéderőkként működnek közre. 6. A kormányt alkotó két párt (SPD éd USPD) teljes egyenjogúságot élvez.” Az SPD képviselői ragaszkodtak az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztásához, a hatalom kérdésében pedig homályos válaszokkal ködösítettek. A Spartakus-csoport így kikerült a formálódó átmeneti kormányból. Az USPD is két részre oszlott. A Hugo Haase pártelnök és Georg Ledebour vezette baloldal kompromittálónak tartotta az SPD-vel való közös kormányzást, míg a Heinrich Ströbel, Rudolf Hilferding, Rudolf Breitscheid, Emil Barth, Wilhelm Dittmann vezette jobboldal politikai hibának nyilvánította a kormányzás teljes átengedését az SPD-nek. Végül kompromisszum született. Létrejött a hatfős Népmegbízottak Tanácsa (Rat der Volksbeauftragten), melyben paritásos alapon a többségi szociáldemokratákat Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann, Otto Landsberg, a független szociáldemokratákat pedig Hugo Haase, Wilhelm Dittmann és Emil Barth képviselte. A Tanács két elnöki funkcióját Ebert és Haase töltötte be. Kinyilvánították, hogy: „A politikai hatalmat a munkás- és katonatanácsok gyakorolják, ők ellenőrzik a kormány tevékenységét; tagjaikat a legrövidebb időn belül összehívják Berlinbe, országos tanácskozásra.” Az Alkotmányozó Nemzetgyűlési választások kiírását pedig függővé tették a forradalom konszolidációjától. Amikor II. Vilmos császár szembesült azzal, hogy már személyi biztonságát sem tudják garantálni, Spában átadta a főparancsnokságot Hindenburgnak és Groenernek, és az éj leple alatt Hollandiába menekült. #### Az Ebert–Groener-paktum A forradalmi munkás- és katonatanácsokban három politikai irányzat vetélkedett egymással: a többségi, a független szociáldemokraták és a Spartakus-csoport hívei. A többségi SPD demokratikus-parlamentáris jogállam létrehozását tűzte ki célul, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása útján, míg az USPD és a belőle szervezetileg november 11-én kivált, kommunista Spartakus-szövetség (Spartakusbund) az orosz példához hasonló tanácsrendszer bevezetését akarta. A spartakisták még 9-én este elfoglalták az egyik reakciós újság épületét, s kiadták a Die Rote Fahne (A Vörös Zászló) című lapjukat, melynek 10-én megjelenő vezércikkében célul tűzték ki a minden hatalmat a munkás és katonatanácsok kezében összpontosító, egységes szocialista köztársaság létrehozását. Ebert gyakorlatilag tehetetlen volt a forradalmi szellemű tengerészegységekre támaszkodó spartakistákkal szemben, mivel nem rendelkezett megbízható fegyveres erővel. Ezért a császári tábornokokkal való szövetség felé orientálódott, akik viszont következetes ellenforradalmi beállítottságúak voltak. Groener tábornok, Hindenburg munkatársa emlékirataiban így örökítette meg a katonai ügyekért felelős kormánytag, Friedrich Ebert és a hadsereg-főparancsnokság, az OHL vezetőinek megegyezését: „November 10-én este telefonon felhívtam a kancellári palotában Ebertet, akivel közöltem: a hadsereg kész a kormány mögé állni, de ennek fejében Hindenburg és a tisztikar elvárja, hogy a kormány támogatást nyújtson a hadsereg rendjének és fegyelmének fenntartásához. A tisztikar követeli a kormánytól a bolsevizmus leküzdését, és ennek érdekében bármikor kész a bevetésre. Ebert elfogadta szerződési ajánlatomat. Ettől kezdve a kancellári hivatal és a hadvezetőség között működő titkos vonalon minden este megállapodtunk a szükséges rendszabályokban.” #### A Munkás- és Katonatanácsok Végrehajtó Tanácsának (Vollzugsrat) megválasztása November 10-én mintegy 3000 tanácsképviselő gyűlt össze a berlini Busch-cirkusz épületében, hogy megválassza a Munkás- és Katonatanácsok Végrehajtó Tanácsát (Vollzugsrat des Arbeiter- und Soldatenrats Groß-Berlin), mely az ideiglenes kormány feletti ellenőrzést gyakorolta. A jelenlévők többsége leszavazta Emil Barth és Karl Liebknecht azon javaslatát, hogy a Végrehajtó Tanács tagjait kizárólag a proletárforradalmat képviselő USPD-jelöltek közül válasszák. A küldöttek többsége Ebertet támogatta, aki az egység, a rend és fegyelem helyreállításának és a testvérháború beszüntetésének demagóg jelszavaival lépett fel. A Végrehajtó Tanács 28 tagjából a 14 tagú katonatanács SPD hívekből állt, míg a másik 14 mandátum egyenlően oszlott meg az SPD és az USPD között. A Spartakus-csoport visszautasította a felajánlott helyet, amivel önként lemondott a kormány ellenőrzéséről. „A gyűlés résztvevői nagy többséggel bizalmat szavaztak a Népmegbízottak Tanácsának, ami gyakorlatilag annak »alkotmányos« beiktatását jelentette. A kép teljessége kedvéért megemlítjük, az SPD, hogy a katonatanácsokban biztos többsége legyen, számos megbízható káderét, akik korábban katonák voltak, újra egyenruhába öltöztette, és csak ezzel a megtévesztő manőverrel érte el Berlinben a többséget.” #### A compiègne-i fegyverszünet November 11-én Matthias Erzberger aláírta a compiègne-i fegyverszüneti egyezményt, mely szerint Németország köteles volt kivonulni az elfoglalt francia, belga, luxemburgi területekről, s csapatait kivonni a szövetséges országokból (Ausztria-Magyarország, Bulgária, Törökország). #### A Népmegbízottak Tanácsának felhívása a német néphez A Népmegbízottak Tanácsa november 12-én felhívást adott ki A német néphez! címmel. E felhívás már első mondatában leszögezte: „A forradalom szülte kormány, amelynek politikai vezetősége tisztán szocialista, a szocialista program megvalósításának feladatát tűzi maga elé.” Kihirdette az ostromállapot megszűnését, a szabad egyesülési és gyülekezési jogot, a cenzúra eltörlését, a szabad véleménynyilvánítást, a szabad vallásgyakorlást, a politikai bűncselekmények amnesztiáját, a háború okán felfüggesztett munkásvédelmi határozatok ismételt hatályba léptetését. Ezen túl további szociálpolitikai rendelkezéseket, 8 órás munkaidőt, munkanélküli ellátást, betegbiztosítás kiterjesztését, a lakáshiány megszüntetését, szabályozott népélelmezést, továbbá a tulajdon, a személyiség szabadságának és biztonságának védelmét ígérte. Bejelentette az arányos választási rendszerre épülő titkos, közvetlen, általános választójogot, amely minden 20. évét betöltött férfi és női állampolgárt megilletett. Ezen választójogot a tervezett alkotmányozó nemzetgyűlési választásokra is érvényesnek tekintette. A Népmegbízottak Tanácsának ezen felhívása valójában a már kivívott polgári demokratikus szabadságjogokat garantálta, ugyanakkor a tetszetős szocialista frázisok ellenére ez az átmeneti kormány egy sor rendeletet és törvényt alkotott, mely korlátozta a munkástanácsok hatáskörét, megtartotta a régi államapparátust, a hadseregben pedig a tisztikar jogait, távlati törekvése pedig arra irányult, hogy végérvényesen megfossza hatalmától a tanácsrendszert és mielőbb visszaállítsa a polgári demokratikus parlamentáris uralmat. #### A Stinnes–Legien egyezmény A társadalmi mozgalmak leszerelését szolgálta az a november 15-én született szociális egyezmény is, mely Carl Legien szakszervezeti vezető és Hugo Stinnes, a nagyipar képviselője között jött létre. Az egyezmény elismerte a szakszervezeteket, mint a munkásság szakmai képviseletét, a katonai szolgálatból visszatérők jogosultságát háború előtti munkahelyükre, a kollektív szerződés elvét, rögzítette a 8 órás munkanapot, s egy Központi Bizottság (döntőbíróság) elé utalta a munkások és tőkések közti konfliktusokat, leginkább a jövő bérharcainak korlátozására. A Stinnes–Legien egyezményt a Népmegbízottak Tanácsa rögtön elismerte, mivel az a társadalmi béke elérését szolgálta. #### A szocializálási bizottság A szocializálás egyre jobban terjedő gondolatának szakértői támogatására, illetve – ellenzői részéről – annak leszerelésére november 18-án Karl Kautsky vezetésével felállították az ún. szocializálási bizottságot (Sozialisierungskommission). Tagjai voltak: Rudolf Hilferding, Heinrich Cunow, Joseph Schumpeter, Emil Lederer, Carl Ballod, Robert Wilbrandt, Ernst Francke, Theodor Vogelstein, a szakszervezeteket Otto Hue, míg az iparosokat Walther Rathenau képviselte. A bizottság december 11-én kiadott programja előre bocsátja, hogy „...a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vétele csak hosszan tartó átszervezés eredménye lehet. Első feltétel, hogy a termelés újra felélénküljön. Németország helyzete parancsolóan megköveteli, hogy elsősorban az exportra termelő ipar és a külkereskedelem kezdje meg újra a tevékenységét.” A program a továbbiakban felsorolja azokat a gazdaságterületeket, ahol nem javasolja a szocializálást, míg végül kijelenti, ez ott valósítható meg, ahol monopolista tulajdonviszonyok uralkodnak, amire elsőrendű példaként a szén- és vasipart hozta fel. A dokumentum alapján szembetűnő a bizottság óvatossága, de még ezek az igen korlátozott célok sem valósulhattak meg. Az SPD részéről ugyanis nem volt határozott politikai szándék az üzemek állami tulajdonba vételére, így a bizottság hónapokon át ülésezett bármiféle gyakorlati eredmény nélkül, s ezért 1919 áprilisában feloszlott. Még két hét sem telt el a forradalom kezdetétől, s minden fontosabb régi polgári párt nemzeti és demokratikus jelzőkkel ellátva, új néven reinkarnálódott, a régi politikai irányvonal alapvetően változatlan továbbvitelével. A munkás- és katonatanácsokban sajátos helyzet alakult ki, egyre inkább SPD befolyás alá kerültek, – ez főleg a katonatanácsokban volt megfigyelhető, – melyek a forradalom továbbfejlődése helyett a kialakuló polgári demokrácia stabilizálásának eszközeivé váltak. Hindenburg november 18-i rendelkezésének egyik leglényegesebb mondata magyarázattal szolgál a látszólag spontán tendenciára: „A katonatanácsok megalakítása és mozgalma elterjedt az egész haderőben, ellenállással tevékenységük nem akadályozható meg. Éppen ezért az lenne szükséges, hogy a mozgalom a tisztek kezébe összpontosuljon.” #### Katonai erőviszonyok Berlinben A Hindenburg parancsnoksága alatt álló hadsereg az ellenforradalmi tisztikar vezetésével erőszakot alkalmazott a munkás- és katonatanácsok ellen. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy a tanácshatalom csak önálló fegyveres erő birtokában életképes. A Spartakus-szövetség Hindenburg elmozdítását követelte, ezt azonban a Népmegbízottak Tanácsa a rendre és szervezettségre való hivatkozással elhárította. Berlinben viszont a Spartakus-szövetség és a forradalmi bizalmiak testülete (Revolutionäre Obleute) jelentős fegyveres erővel bírt. A 3200 fős Népi Tengerész Hadosztály (Volksmarinedivision), élükön Heinrich Dorrenbach volt hadnaggyal, akit 1917-ben lefokoztak és börtönbe zártak forradalmi tevékenység vádjával, a Berlin közepén elhelyezkedő császári palota (Schloss) és császári lovarda (Marstall) épületegyütteseiben rendezkedett be. Ezt kiegészítette a forradalmi baloldal által megszervezett Vörös Katonaszövetség (Roter Soldatenbund – RSB) alakulata, így a város belső kerületei a forradalmárok katonai ellenőrzése alatt álltak. A Népmegbízottak Tanácsa és a hadvezetés számára ez a helyzet rendkívül irritáló volt, ezért az első adandó alkalommal igyekeztek megváltoztatni a kialakult status quót. A Berlin mellett állomásozó alakulat, Kurt von Schleicher vezérkari őrnagy terveinek megfelelően, december 5–6-án puccsszerűen megkísérelte letartóztatni a munkástanács végrehajtó bizottságának tagjait. Akciójuk közben tüzet nyitottak a frontkatonák demonstrációjára, amely 14 áldozatot követelt. A berliniek több tízezres tüntetés során szabadították ki foglyul ejtett tanácsvezetőiket. A spartakisták és az USPD balszárny vezetői Ebert felelősségét is firtatták, és a független szociáldemokraták kilépését követelték a kormányból, amit azonban a pártvezetés megtagadott. Néhány nap múlva, december 10-én a hadsereg gárdahadosztályának egységeit a berlini laktanyákba irányították, ami a katonai erőviszonyok jelentős megváltozását eredményezte. A fegyveres összecsapás lehetősége és valószínűsége napról napra nőtt. #### A birodalmi tanácskongresszus A forradalmi erők első komoly veresége a december 16. és 21. között megtartott első birodalmi tanácskongresszuson (Reichsrätekongress) történt, ahol a mandátumok többségét jobboldali és független szociáldemokraták kapták meg. A 490 küldöttből mindössze 10 spartakista volt, Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg be sem jutott a kongresszusra. A kongresszus megnyitásának napján a Spartakus-szövetség vezetésével hatalmas tömegek követelték az Ebert-kormány lemondását, és a hatalom átadását a munkás- és katonatanácsok kezébe. A küldöttek azonban továbbra is támogatásukról biztosították az Ebert-kormányt. December 18-án határozatot hoztak arról, hogy: „1. A legfőbb katonai hatalmat a hadseregben és a haditengerészetben egyaránt a népmegbízottak gyakorolják a végrehajtó tanács ellenőrzése alatt.” Ezzel a Népmegbízottak Tanácsa formálisan is megszerezte a katonai főhatalmat. December 19-én pedig arról határoztak, hogy: „1. Németország munkás- és katonatanácsának birodalmi kongresszusa, amely a teljes politikai hatalmat megtestesíti, a nemzetgyűlés további rendelkezéséig átruházza a törvényhozó és végrehajtó hatalmat a Népmegbízottak Tanácsára.” – amivel Ebert kormánya rendkívüli hatalomkoncentrációt valósított meg. Továbbá a kongresszus határozatot hozott az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról, melynek dátumát 1919. január 19-re tűzte ki. #### Karácsonyi harcok (Weihnachtskämpfe) A tanácskongresszus tulajdonképpen saját hatalma felszámolása mellett döntött. Ez mintegy jeladás volt az ellenforradalmi körök számára. Otto Wels, Berlin SPD-s városparancsnoka elérkezettnek látta az időt, hogy mondvacsinált ürüggyel eltávolítsa a város központjából a forradalmi fegyveres erőket. A tengerészek zsoldjának kifizetését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy hagyják el stratégiai jelentőségű állomáshelyüket. A matrózok leleplezték az ellenséges manővert, s foglyul ejtették Welst és Ebertet, utóbbinak viszont sikerült telefonon felhívnia a porosz hadügyminisztert. Így 2000 jól felfegyverzett katona kerítette be a két palotát, ahová a tengerészek Dorrenbach parancsnoksága alatt bevették magukat. December 24-én reggel megindult az ostrom, amely halálos áldozatokkal is járt. A katonák jobb fegyverzete, előnyösebb helyzete győzelmet ígért a támadóknak, ám a Spartakus-szövetség és a forradalmi bizalmiak felhívására a munkásnegyedekből tízezres nagyságrendű tüntető tömegek jelentek meg az ostromgyűrű mögött. Emil Eichhorn, a forradalmi szellemű berlini rendőrparancsnok is felvonultatta a baloldali Népőrség tagjait. Az így létrejött zűrzavaros helyzetben csődöt mondott a katonák harci morálja, és Lequis tábornok rákényszerült, hogy visszavonja a csapatokat. A történtek mindkét szemben álló fél részére további következményekkel jártak. A katonai vezetés belátta, hogy hasonló helyzetekben tiszti és tiszthelyettesi különítményeket kell alkalmazniuk, mert a sorkatonaság ilyen célokra nem bevethető. Ettől fogva Lüttwitz tábornok, Seeckt tábornok, Ehrhardt korvettkapitány, Maercker tábornok, Pabst és Rossbach százados könyörtelen brutalitást képviselő Freikorps egységei avatkoztak be a forradalom letörésére. Az ellenforradalom SPD részéről történő egyre nyíltabb támogatása pedig most már félreérthetetlenül világossá vált az ingadozó USPD tagjai számára is, ezért vezetőik, Hugo Haase, Emil Barth, Wilhelm Dittmann tiltakozásként december 27-én kiléptek a Népmegbízottak Tanácsából. Helyükre Gustav Noske és Rudolf Wissel került, a kormányt ezzel az SPD kizárólagos irányítása alá vonta. #### Németország Kommunista Pártjának megalakulása A kialakult helyzetben egyre sürgetőbben vetődött fel az önálló kommunista párt létrehozásának szükségessége, melyet a brémai radikális baloldaliak (Bremer Linksradikalen) már egy ideje szorgalmaztak. Ezért november 23-án Johann Knief vezetésével megalakult a Németországi Nemzetközi Kommunisták (Internationalen Kommunisten Deutschlands – IKD) szervezete, melyet Németország első kommunista pártjaként tart számon a történetírás. December közepén Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg és Leo Jogiches még tett egy utolsó próbálkozást, hogy az USPD balszárnyával megtartsa a szervezeti egységet, ám a proletariátus diktatúrájának kérdésében mutatkozó elvi jellegű különbségek ezt megakadályozták. A pártalapító kongresszus 1918. december 29-én a porosz tartományi gyűlés (Landtag) épületében nyílt meg a Spartakus-szövetség konferenciájával, melyhez másnap a többi kommunista szervezet is csatlakozott. December 30-án többek között Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, Hermann Duncker, Käte Duncker, Hugo Eberlein, Leo Jogiches, Paul Lange, Paul Levi, Ernst Meyer, Wilhelm Pieck, August Thalheimer, Otto Rühle, Johann Knief és Paul Frölich részvételével formálisan is létrejött Németország Kommunista Pártja (Kommunistische Partei Deutschlands – KPD). A kongresszuson elfogadott programjuk a proletárforradalom kivívását, egységes szocialista köztársaság létrehozását és a nagyipar államosítását tűzte ki célul. A nemzetgyűlési választások bojkottjára való felhívásukat, – melyet Liebknecht és Luxemburg határozottan ellenzett, – 62:23 arányban megszavazták. A kongresszusra rányomta bélyegét az ultrabaloldali többség álláspontja más témákban is. A reformista szakszervezetekben végzett munka elutasítása, illetve a földreform kérdésének figyelmen kívül hagyása meggyengítette a párt potenciális tömegbefolyását. #### A Spartakus-felkelés (Spartakusaufstand) A hatalmi polarizálódást jelzi, hogy az időközben a Népmegbízottak Tanácsába rendteremtési feladatokkal bekerült Gustav Noske a tömegterrort a legtermészetesebb módon alkalmazta. December végére von Lüttwitz tábornok parancsnoksága alatt mintegy tízezer fős szabadcsapatokból álló, ún. Freikorps egység várt bevetésre Berlin környékén. 1919. január 4-én a kormány nyilvánvalóan provokatív céllal lemondásra szólította fel Emil Eichhornt, Berlin független szociáldemokrata rendőrfőkapitányát. Erre válaszként másnap százezres munkásgyűlés követelte a döntés visszavonását. A zaklatott tömeg elfoglalta a berlini sajtónegyedet, ahol számos kiadóvállalat és távirati iroda működött. Az akció vezetői másnapra általános sztrájkot hirdettek, és optimista módon úgy látták, hogy ez meg fogja hozni az Ebert kormány bukását és a forradalom győzelmét. Rosa Luxemburg felismerte, hogy nincs meg a megfelelő tömegtámogatás a hatalom átvételére, ennek ellenére a KPD-ből Liebknecht és Wilhelm Pieck belépett az akciót irányító bizottságba, melynek többek között Georg Ledebour és Paul Scholze is tagja lett. Január 6-án általános sztrájk bontakozott ki Berlinben. tüntetett a városközpontban, ahol mintegy 3000 fegyvert is szétosztottak. Az akció vezetői sorra járták a laktanyákat, s igyekeztek a katonákat a forradalom mellé állítani, de sikertelenül. Wilhelm Pieck kiadott egy elsietett közleményt a kormány lemondásáról, amely bár elbizonytalanodott, de nem mondott le. Walther Reinhardt új porosz hadügyminiszter Waldemar Pabst és Friedrich von Stephani különítményvezetőkkel együtt katonai segítséget ajánlott a kormánynak, melynek véres következményei megjósolhatók voltak. A politikai felelősségét Noske cinikus mondásával vállalta magára: „Valakinek vállalnia kell a véreb szerepét.” Ernst von Borsig, Carl Freiherrn von Siemens, Hugo Stinnes, Alfred Vögler nagytőkések néhány héttel korábban létrehozták az Antibolsevista Ligát (Antibolschewistische Liga), mely milliós összegekkel támogatta az ellenforradalmi harcot. Január 10-én az ágyúkkal, páncélozott járművekkel és gépfegyverekkel felszerelt Freikorps-egységek visszavették az elfoglalt városnegyedet, s kíméletlen fehérterrort valósítottak meg, melynek 156 forradalmár esett áldozatául. Január 15-én árulás következtében megtalálták és különös kegyetlenséggel megölték Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet. A felkelés átterjedt a többi tartományra is. Brémában január 10-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, mely február 4-ig tudta tartani magát. Összecsapások voltak Münchenben, Düsseldorfban, Braunschweigben és más városokban. Az elkövetkező hetek megtorlásaiban Noske becslése szerint 1200 ember vált a különítményesek áldozatává. ### A weimari köztársaság megteremtése A nemzetgyűlési választásokat január 19-én kiélezett politikai légkörben tartották meg. A polgári pártok együttesen abszolút többséget szereztek. A nemzetgyűlés 1919. február 6-án Weimarban ült össze, mivel el akarta kerülni, hogy a baloldali politikai erők nyomást gyakoroljanak rá. Innen ered a weimari alkotmány és a weimari köztársaság elnevezése. Az SPD és az USPD együttesen a képviselői helyek 44,2%-ával bírt, s a demokratikus államforma hívének is csupán a nemzetgyűlés tagjainak 60%-a számított. Mindez megfelelt annak, hogy ún. erős elnöki hatalmi pozíciót, egyfajta „pótcsászárságot” hoztak létre. Egy hét múlva Ebertet megválasztották köztársasági elnöknek, míg a miniszterelnöki pozíciót Scheidemann kapta. A választási eredmények miatt nem alakulhatott tiszta szociáldemokrata kormány, így a Centrum és a Német Demokrata Párt is helyet kapott benne. Az alkotmányt több hónapos vita után 1919. július 31-én fogadták el. Szövegét Hugo Preuß államjogász szerkesztette, Ebert birodalmi elnök pedig augusztus 11-én írta alá. A német államjogi hagyományokon kívül belga, francia, angol és amerikai alkotmányelemeket használt fel, sokszor eklektikus módon keverve, de hiányosságai ellenére az akkori Európa egyik legdemokratikusabb alkotmányának számított. Az alkotmány kiindulópontja a népszuverenitás elve volt, mely kimondta, hogy az államhatalom a népé. A szövetségi parlament (Reichstag) képviselőit általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással négy évre választották. A népszavazással, közvetlenül választott birodalmi elnök 7 éves mandátumot, de korlátlan újraválaszthatóságot kapott. Az elnök volt a végrehajtó és katonai hatalom vezetője, széles jogköre lehetőséget adott számára a parlament feloszlatásához, – Franz von Papen kancellár ezt 1932-ben megtette, – s a 48. cikkely alapján szükségrendeletek kiadásához. A referendum – Volksentscheid, magyarul népszavazás – intézményének, azaz annak egy sajátos formájának a bevezetése fokozta a rendszer instabilitását. Az alkotmány biztosította a polgári szabadságjogokat: a szabad véleménynyilvánítást, a törvény előtti egyenlőséget, a nők egyenjogúságát, kimondta a munkához való jogot, a nyolc osztályos általános iskolai oktatást, s egyúttal garantálta a magántulajdon sérthetetlenségét. A weimari köztársaság szövetségi államként alakult meg. A szeparatista törekvésekkel szemben a birodalom egységét hangsúlyozta. A tartományok saját parlamenttel (Landtag) és kormánnyal rendelkeztek, amelynek küldötteiből Birodalmi Tanácsot (Reichsrat) alakítottak. #### A Bajor Tanácsköztársaság Február végén általános sztrájk söpört végig a Ruhr-vidéken és Halle-Merseburg porosz tartományban, március elején Berlinben, Felső-Sziléziában, március végén és áprilisban Württembergben történtek munkabeszüntetések. Bajorországban a monarchia bukása után a független szociáldemokrata Kurt Eisner került kormányra, aki népszerűségét következetes baloldaliságának köszönhette. Az általános választójog alapján szervezett, január 12-i Landtag választásokon a polgári pártok többséget szereztek, s egyre növekvő nyomást gyakoroltak rá, hogy lemondassák. Február 21-én Eisnert, aki lemondásának benyújtási szándékával úton volt a Landtagba, egy szélsőjobboldali tiszt agyonlőtte. Temetésén, mely politikai demonstrációvá változott, hozzávetőleg százezer ember vett részt, s ezután eluralkodott a politikai zűrzavar, hetekig nem volt stabil kormányképes erő. Március 2-án az USPD Berlinben ülésező kongresszusa az SPD általános sztrájkot elítélő előző napi határozatával szemben a politikai tömegsztrájkot a leghatásosabb tiltakozóeszköznek nyilvánította. Másnap a nagy-berlini munkás- és katonatanács elhatározta az általános sztrájkot. Követelte a különítmények kivonását, Liebknecht és Luxemburg gyilkosainak megbüntetését, a tanácsok jogainak kiterjesztését, a politikai és gazdasági kapcsolatok felvételét Szovjet-Oroszországgal. A sztrájk gyorsan elterjedt, majd fegyveres összecsapásba torkollt a Lüttwitz-féle különítményesekkel. A sztrájkbizottság SPD-s tagjai megrettenve a harcok kiterjedésétől, március 8-án a munkabeszüntetés befejezése mellett döntöttek. A Frankfurter Allee környékén azonban a felkelők nem tették le a fegyvert, itt elkeseredett harcok alakultak ki. A Noske hadügyminisztertől szabad kezet kapott különítményesek elfogták és megölték Leo Jogichest, a KPD akkori vezetőjét és Heinrich Dorrenbachot, a forradalmi matrózok parancsnokát. A vörös tengerészek egy részét, 29 embert egy udvaron összetereltek, és gépfegyverrel kivégezték őket. A tömeggyilkosságok felelőseit később felmentették vagy enyhe ítéletekkel megúszták. A márciusi forradalmi hullám a hónap végén Dortmundban, Essenben, Stuttgartban, Magdeburgban, Brémában, Stettinben, Felső-Sziléziában kirobbant sztrájkok formájában folytatódott. A bajor tartományi kormány élére március 17-én Johannes Hoffmann (SPD) került. A Magyarországi Tanácsköztársaság március 21-i kikiáltásának és az osztrák munkásosztály forradalmi akciói hírének kétségtelenül szerepe volt abban, hogy 1919. április 7-én a schwabingi irodalmárok, Ernst Toller (USPD) drámaíró, Erich Mühsam író, Gustav Landauer anarchista filozófus, illetve Silvio Gesell anarchista közgazdász részvételével Münchenben kikiáltották a Bajor Tanácsköztársaságot (Räterepublik Baiern). Eugen Leviné, a KPD berlini képviselője úgy ítélte meg, hogy ennek a hatalomátvételi kísérletnek nincs jelentős tömegbázisa, annak hiányában a KPD kezdetben puccsnak nyilvánította, s nem támogatta. A bambergi kormány április 13-án, virágvasárnapon már ellenforradalmi puccsot (Palmsonntagsputsch) kísérelt meg, melyet sikerült megakadályozni. A puccsra baloldali válaszul az Eugen Leviné vezette kommunisták is beléptek a forradalmi Akcióbizottságba, s megalakult a Kommunista Tanácsköztársaság. Rudolf Egelhofer közreműködésével néhány nap leforgása alatt felfegyvereztek több ezer munkást, és megteremtették a mintegy vörös hadsereget. Bevezették a termelés munkásellenőrzését, államosították a bankokat, megszervezték az élelmiszerek elosztását, betiltották a polgári sajtót, elrendelték a nagy lakások megosztását, felállították a forradalmi törvényszéket és kinyilvánították szolidaritásukat Szovjet-Oroszországgal és a Magyarországi Tanácsköztársasággal. Ebert és a Scheidemann vezette kormány attól tartott, hogy a tanácshatalom továbbterjedése bukásukat okozhatja, ezért Gustav Noske birodalmi védelmi miniszter az egész országból gyors ütemben katonai erőket vont össze, mely a bajor szabadcsapatokkal együttműködve, túlerejével május 1-jén megtámadta Münchent. A harcokban május 3-áig elesett legalább 600 ember, további 150-et kivégeztek. Gustav Landauert és Rudolf Egelhofert a különítményesek agyonverték. Halálra ítélték és kivégezték Levinét is. #### A versailles-i békeszerződés Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződést Németországgal 1919. június 28-án írták alá, amely minden téren nagyon súlyos feltételeket tartalmazott. Németország elveszítette háború előtti összterületének 13%-át, négyzetkilométert, melyen 6,4 millió fő, összlakosságának 10%-a élt, továbbá összes gyarmatát. Hadseregének létszámát 100 ezer, tisztikaráét 4 ezer, hadiflottájáét 15 ezer főben maximálták. Megtiltották nehézfegyverek, harci repülőgépek, tengeralattjárók, nagyobb hadihajók gyártását, a meglévőket át kellett adniuk a szövetségeseknek. A nyugati határnál épült erődöket le kellett rombolni. Jóvátételként 1921 májusától 226 milliárd aranymárka 42 év alatti törlesztését írták elő, kezdetben évi 2, majd 6 milliárdos részletekben. Továbbá át kellett adni az éves kivitel 12%-át. A jóvátételek megoszlása: Franciaország 52%, Nagy-Britannia 22%, Olaszország 10%, Belgium 8%, a többi szövetséges állam a maradék 8%-on osztozott. A Jóvátételi Bizottság 1921. április–májusban összeülő második londoni konferenciája 132 milliárd aranymárkára, illetve az éves kivitel 26%-ának megfizetésére módosította a jóvátétel összegét. Ez messze meghaladta Németország gazdasági teherbíró képességét. #### A tőrdöfés-legenda (Dolchstoßlegende) A tőrdöfés-legenda egy önámító történelmi hazugság, miszerint a német hadsereg nem az antant-szövetségesektől szenvedett vereséget, hanem a hátország baloldali, forradalmi erői döfték hátba. Tényszerűen, történetileg bizonyított, hogy ez teljesen hamis állítás. A legenda kezdettől fogva a háborús felelősséget elhárító császári katonai hadvezetéstől, illetve a császári rendszerre történelmi mintaképként tekintő szélsőjobboldali politikai csoportoktól eredt. Ennek egyik első példája, amikor Hindenburg 1919 novemberében a háborús bűnöket és a vereség okait vizsgáló parlamenti bizottság ülésén kijelentette: „1. Németország nem akart háborút, erre az ellentábor magatartása kényszerítette. 2. A hadsereget nem az ellenség verte meg, hanem a hátországiak döfték le a rend megbontásával, és főleg a háborús gazdasági erőfeszítések szabotálásával.” A tőrdöfés legendája igen széles körben elterjedt, s a német nép történeti tudatát jobban befolyásolta, mint a tényekre alapozott történetírás. „Az osztályérdekek szerepe nyilvánvaló. A Dolchstoss-legenda a császári Németország politikai és katonai vezetését teljes mértékben felmentette a vereség felelőssége alól, s egyúttal azokra ruházta át a történelmi bűnbak szerepét, akik az összeomlás után veszélyeztették – vagy veszélyeztetni látszottak – az uralkodó osztályok érdekeit. Érthető, ha ezek a változatlanul jelentős társadalmi rétegek gazdasági, politikai és közvélemény-formáló befolyásuk minden eszközével szolgálták a Dolchstoss-hazugság terjesztését.”A fenti racionális okokon túl, a történelmi katasztrófák gyakran elindítói a mindennapi tudatot jellemző számtalan irracionális, a történelmi önvizsgálatot helyettesítő, valamilyen elhárító mechanizmuson alapuló tömeglélektani magyarázatnak. Ez az élethazugsággá növő mítosz tragikus következményeket okozott a német történelemben, mivel a nemzetiszocialista ideológia egyik sarokpontjává válva, milliókkal elhitette, hogy egy következő háború megnyerhető, ha a hátországot időben megtisztítják az „árulóktól”: kommunistáktól, zsidóktól, szociáldemokratáktól, liberálisoktól, demokratáktól. #### A Kapp-puccs Az 1919. június 28-i békekötés után, mely 1920. január 10-én lépett hatályba, a szociáldemokraták újabb engedményeket tettek a jobboldalnak, amikor 1920. január 13-án az üzemi tanácsok jogköréről folytatott vitában hozzájárultak ahhoz, hogy a tanácsok hatáskörét még jobban korlátozzák. A rendőrség a Reichstag elé vonuló tüntetők közé lőtt, aminek több tucat halálos áldozat, s száz fölötti sebesült lett a következménye. Wofgang Heine porosz belügyminiszter felelősségre vonása helyett Ebert elrendelte a rendkívüli állapotot, vagyis sztrájk- és tüntetési tilalmat. Az igazságszolgáltatás részrehajló magatartást tanúsított, a baloldalt üldözte, míg a jobboldallal szemben elnéző volt. A berlini tüntetések után állították bíróság elé Kurt Eisner gyilkosát, Anton Arco-Valleyt. Halálra ítélték, de az ítéletet hamarosan életfogytiglanra változtatták, majd 1924-ben amnesztiával szabadult, míg az Eugen Leviné elleni halálos ítéletet gyorsan végre is hajtották. A bíróság részrehajlását mutatja az 1920. januártól márciusig tartó, Matthias Erzberger pénzügyminiszter elleni lejárató kampány részét képező per is, melyet a szélsőjobboldali Karl Helfferich indított. Erzberger ártatlansága bebizonyosodott, de a hisztérikus hangulatkeltés, mely a tőrdöfés-legenda szellemében szabadon folyhatott a tárgyaláson, azt a látszatot keltette, mintha Erzbergert politikai felelősség terhelné. Ennek egyik következménye volt az Erzberger elleni súlyos sebesülést okozó, első merénylet, melyet az elkövető 18 havi börtönnel megúszott, míg a másik a pénzügyminiszter lemondása volt. Időközben, március 10-én Walther von Lüttwitz tábornok átadta a hadsereg követeléseit Ebertnek: „azonnal oszlassák fel a nemzetgyűlést; írjanak ki új választásokat; nevezzenek ki pártokon felülálló kormányt; váltsák le Reinhardt hadsereg-főparancsnokot; függesszék fel egyoldalúan a békeszerződés katonai pontjait és vonják vissza a balti különítmények feloszlatásáról szóló parancsot.” Erre Ebert válaszul felmentette az észak-német védelmi körzet parancsnoki beosztásából. Mivel Lüttwitz szabadon távozhatott Berlinből, így néhány napon belül akcióba léptethette Hermann Ehrhardt szélsőjobboldali tengerész-egységeit, Bauer ezredes, Waldemar Pabst őrnagy, Dietrich von Jagow korábbi berlini rendőrfőnök különítményeit, és március 13-án ellenállás nélkül bevonult Berlinbe. Ebben a helyzetben Hans von Seeckt tábornok megtagadta a kormány védelmét, ezért az Stuttgartba menekült. A puccs katonai előkészületeiben Ludendorff tábornagy is részt vett, míg a politikai vezetést a főtisztviselő és földbirtokos Wolfgang Kapp végezte. Berlin elfoglalása után Kapp megdöntöttnek nyilvánította a köztársasági kormányt, önmagát kancellárrá nyilvánította, s a német néphez intézett kiáltványban meghirdette a versailles-i béke revízióját, s legtöbb elemében a későbbi nemzetiszocialista politikai rendszerre hasonlító új politikai kurzust. Az ellenforradalom óráiban a kormány szociáldemokrata tagjai kaméleon módján szocialistává váltak, és általános sztrájkra szólító felhívást adtak ki. A sztrájkfelhívás kvázi forradalmi frazeológiája Ebert és Noske aláírásával különösen groteszk jelleget kölcsönöz a dokumentumnak, hiszen hozzájárulásukkal kevesebb, mint egy évvel korábban, a szabadcsapatok és a Reichwehr egységei halomra lőtték a forradalmi munkásságot. Ennek ellenére a demokratikus pártok felhívására 12 millió munkás elsöprő erejű sztrájkja bontakozott ki órákon belül, Berlinben megszűnt minden közüzemi szolgáltatás, még az állami hivatalok és a bankok is sztrájkoltak. A puccs két nap alatt kudarcba fulladt, Kapp Svédországba, Lüttwitz rövid pomerániai bujkálás után Magyarországra emigrált. Mivel a Kapp-puccs leküzdésében a szakszervezeteknek döntő szerepük volt, nagyobb beleszólást kívántak a politikai döntésekbe, népőrség felállítását, szocializálást, a közigazgatás megtisztítását követelték. Carl Legien (USPD) szakszervezeti vezető tárgyalásokat folytatott annak lehetőségéről, hogy bevonják egy tisztán munkáskormányba az USPD-t és a KPD-t, ám ez nem valósult meg az SPD taktikázása és meghátrálása miatt. Noske hadügyminiszter viszont nem tudta elkerülni a lemondást. A puccs hatására Münchenben jobboldali fordulat következett be. Március 14-én Arnold von Moehl tábornok, a Reichswehr körzetparancsnoka, Georg Escherich, Rudolf Kanzler különítményes vezetők, Ernst Pöhner müncheni rendőrfőnök, és Gustav Kahr erőszakkal lemondatta a szociáldemokrata Hoffmann-kormányt, és a konzervatív-monarchista Bajor Néppárt kormányát állította fel Kahr vezetésével. Ettől fogva a szélsőjobboldali ellenforradalmi erők központja München lett. Bajorországban létesített bázist az Ehrhardt-különítmény, létrehozva a később hírhedtté vált Organisation Consult (OC), egy titkos terrorszervezetet, mely később az egész birodalmat behálózta, s számos politikai gyilkosság fűződött nevéhez. De odaköltözött Ludendorff tábornagy, Waldemar Pabst különítményes, Max Bauer ezredes és a magyar származású Trebitsch-Lincoln Ignác, politikai kalandor is. Németország ipari körzeteiben viszont baloldali fordulat zajlott le. Vogtland régióban kikiáltották a tanácsköztársaságot Max Hoelz vezetésével, melyet a Reichswehr segítségével vertek le. A Ruhr-vidéken az általános sztrájk fegyveres felkelésbe ment át (Ruhraufstand), megalakították a Vörös Ruhr-hadsereget (Rote Ruhrarmee), melynek létszáma több tízezer főt tett ki. A kormány Carl Severing vezetésével tárgyalásokba bocsátkozott a felkelőkkel, s ennek eredményeként március 23-án megszületett a bielefeldi szerződés, mely a Vörös Ruhr-hadsereg feloszlatása esetére megígérte, hogy a Reichswehr és a különítmények nem alkalmaznak megtorlást, biztosítják az alkotmányos jogokat, s megbüntetik a Kapp-puccs résztvevőit. Oskar von Watter tábornok azonban nem tartotta be a szerződést és a Freikorps egységekkel együtt megindította a katonai támadást. A harcok és a rögtönítélő bíróságok kivégzései következtében kb. 1000 munkás halt meg, s több mint 800 felkelőt börtönbüntetésre ítéltek. A Reichswehr Ruhr-vidéki akciója indokot szolgáltatott a nacionalista francia politikának, hogy elrendelje Frankfurt és Darmstadt francia katonai megszállását. #### Átrendeződés a Reichstag választások után Az 1920. június 6-án megtartott Reichstag választásokat jelentős erőátcsoportosulás követte a pártok között. Az SPD elvesztette szavazóinak majdnem a felét: 11,5 millió szavazat helyett csak 6,1 milliót kapott, mely a mandátumai számát 162-ről 102-re csökkentette. A Centrumpárt (Deutsche Zentrumspartei) 6 milliós szavazótábora visszaesett 3,8 millióra, mely mandátumban 91-ről 64-re való zsugorodást jelentett. A DDP (Deutsche Demokratische Partei) arányaiban még nagyobb veszteséget könyvelhetett el: 5,6 millió helyett 2,3 millió voksot kapott, képviselőinek száma 75-ről 39-re változott. Az USPD az előbbiekkel szemben óriási szavazatnövelést valósított meg: 2,3 millióról 5 millióra, amivel 32-ről 81-re ugrott parlamenti helyeinek száma. A KPD (Kommunistische Partei Deutschlands – Spartakusbund) először indult a választásokon, eredménye 0,6 millió szavat, s 4 mandátum volt (Clara Zetkin, Paul Levi). A weimari koalíciótól jobbra elhelyezkedő pártok jelentősen megerősödtek. A DVP (Deutsche Volkspartei) 1,6 millióról 3,9 millióra (mandátumokban: 19-ről 65-re), míg a DNVP (Deutschnationale Volkspartei) 3,1 millióról 4,2 millióra (mandátumokban: 44-ről 71-re) gyarapította szavazói támogatását. A választások után az USPD–SPD ellentét miatt a Centrum alakított Konstantin Fehrenbach vezetésével kisebbségi (Centrum–DDP–DVP) koalíciós kormányt ideiglenes SPD támogatással. Az a paradox helyzet állt elő, hogy 165 koalíciós mandátummal 258 ellenzéki mandátum állt szemben. A fiatal demokrácia gyengeségét mutatta, hogy a pártalkuk teljesen felülírták a választói akaratot. #### A VKPD létrejötte és a „márciusi akció” A weimari köztársaság politikai pártszerkezetét illetően az 1920-as év legnagyobb eseménye a forradalmi tömegpárt létrejötte volt a KPD és az USPD balszárnyának egyesülésével. A Komintern megalakulása óta a kérdés napirenden volt az USPD-ben. A Komintern II. kongresszusán Arthur Crispien, Ernst Däumig, Wilhelm Dittmann és Walter Stoecker vett részt az USPD képviseletben. A kongresszus 21 pontból álló feltételsor elfogadásától tette függővé a Kominternhez való csatlakozást, melyet Däumig és Stoecker elfogadott, míg Crispien és Dittmann elutasított. A párt tagságát is mélyen megosztotta a csatlakozás kérdése, melyet az októberben Lipcsében megrendezett kongresszuson vitattak meg. A döntő többség a Kominternhez való csatlakozás mellett döntött, aminek következtében a KPD és az USPD balszárnyának decemberi egyesülési kongresszusán megalakult Németország Egyesült Kommunista Pártja (Vereinigte Kommunistische Partei Deutschlands – VKPD). Mintegy 350 ezer tag lépett át az új pártba, melynek elnökei Paul Levi és Ernst Däumig lettek. Levi azonban hamarosan összekülönbözött Zinovjevvel és Kun Bélával, akik az ún. offenzívaelmélet hívei voltak a Kominternben. A VKPD vezetése a demokratikus szabadságjogok munkás-egységfrontban történő megvédését kívánta szem előtt tartani, de Levi bírálta a Komintern 21 pontos felvételi feltételeit is. Ezért a Komintern küldöttjének, Rákosi Mátyásnak a javaslatára opportunista elhajlás vádjával leváltották elnöki funkciójából. Erre tiltakozásul Clara Zetkin, Ernst Däumig és több elnökségi tag is lemondott. A párt élére az offenzívaelmélet hívei, Heinrich Brandler és Walter Stoecker kerültek, akik a forradalom mesterséges kirobbantásának szellemében vezették tovább a pártot. Bizonyos helyi kommunista sikerekből tévesen általános következtetéseket vontak le a forradalmi helyzet kialakulására vonatkozóan. A márciusi akció (Märzkämpfe in Mitteldeutschland) azonban elszigetelt maradt, százötven halálos áldozatot és hatezer munkás letartóztatását vonva maga után. További súlyos következmény volt a párt taglétszámának drámai, 180 ezer főre való visszaesése. #### A háborús jóvátétel problémái A versailles-i békeszerződés jóvátételi előírásainak végrehajtása – melynek konkretizálása a spá-i konferencián realizálódott, – rendkívüli terheket rótt Németországra. Ez beleillett Franciaország azon stratégiájába, hogy a katonai, területi meggyengítés után teljesen kikapcsolja imperialista vetélytársát gazdasági téren is. A Walter Simons külügyminiszter vezette német delegáció az 1921. márciusi londoni konferencián hiába próbálta szabotálni a követeléseket, a szövetségesek válasza Düsseldorf, Duisburg és Ruhrort megszállása volt. A német kormány sikertelenül próbált döntőbírói segítséget kérni az Egyesült Államoktól, mely elzárkózott a beavatkozástól a kiújult „elszigetelődési” politika és azon gazdasági érdeke miatt, amelynek megfelelően Nagy-Britannia és Franciaország az USA felé fennálló háborús tartozásaikat a német jóvátételből kívánták finanszírozni. A május 5-én tartott londoni antant konferencia ultimátumot intézett Németországhoz, melyben követelte a jóvátételi kötelezettség elismerését, a békeszerződés háborús felelősséget rögzítő 231. paragrafusának értelmében a háborús bűnösök bíróság elé állítását, és a még mindig fel nem oszlatott 300 ezer fős bajor Einwohnerwehr nevű fegyveres szervezet feloszlatását. Ellenkező esetben az egész Ruhr-vidéket megszállás fenyegette. Az ellenállási politika kudarca a teljesítési politika képviselőinek előtérbe kerülését eredményezte. Május 10-én Joseph Wirth centrumpárti politikus vezetésével alakult új kormány, mely inflációs gazdaságpolitikát folytatott. A bérmunkásság életkörülményei nagy mértékben romlottak, a létfenntartási költségeknek a nominálbérekhez viszonyított növekedési üteme háromszoros volt a háború előtti állapothoz képest. A középrétegek megtakarításai elértéktelenedtek, a kis- és középüzemek tulajdonosai tömegesen mentek csődbe. Azok a monopoltőkés csoportok viszont, melyek exportra termeltek, hatalmas hasznot zsebeltek be az olcsó munkaerőből és az árfolyam különbözetből származó versenyelőnyből. Ennek egyik legjellegzetesebb reprezentánsa volt Hugo Stinnes, a „német Rockefeller”, aki óriás vállalatbirodalmat épített ki, nagyrészt tönkrement cégek felvásárlásával. Politikai orientáció tekintetében a nagytőkés érdekcsoportok között két alapvető pólus körvonalazódott. Az egyik a Ruhr- és Saar-vidéki vas- és acélipari, szénbányászati óriáscégek tulajdonosai, akik a fegyvergyártás révén a Hohenzollern-ház militarista politikájának fő haszonélvezői voltak. Érdekeiket alapvetően sértette a hadsereg leszerelése, a jóvátétel fizetés, az elzász-lotaringiai vasércbányák valamint a felső-sziléziai szénbányák elcsatolása, ezért a békeszerződés legelszántabb ellenzői, s egyúttal a revansizmus legfőbb mecénásai voltak. Ezt a monopolista kört olyan személyek reprezentálták, mint Emil Kirdorf, Albert Vögler, Hugo Stinnes, Gustav Krupp, Fritz Thyssen, Alfred Hugenberg. A másik csoport ezer szállal kötődött az brit-amerikai nagytőkéhez, kevésbé érintette a békeszerződés, ezért a kiegyezés, a növekvő gazdasági kapcsolatok álltak érdekükben. Ezek tipikus képviselője a vegyipari óriás, az IG Farbenindustrie és az elektromosipari AEG, míg személyes megjelenítője Walther Rathenau volt. Rathenau a teljesítési politika következetes híveként a Wirth-kormányban az újjáépítési tárcát vezette, s jelentős sikere volt, hogy 1921 őszétől a jóvátételek tekintélyes hányadát áruszállítások formájában realizálhatta az ország. #### Rapalló 1922 januárjában a nyers hatalmi erőpolitikát képviselő Raymond Poincaré került a francia kormány élére, ami fokozott nyomásgyakorlással járt Németországra nézve. Brit és francia kezdeményezésre Genovába nemzetközi konferenciát hívtak össze, melynek deklarált célja Európa gazdaságának normalizálása lett volna, ám a nagyhatalmak mindegyike – különösen Franciaország – puszta eszközként tekintett a konferenciára, saját imperialista hatalmi céljainak keresztülviteléhez. A tanácskozás ezért kudarccal végződött. A Rathenau vezette német diplomácia könnyítéseket várt a jóvátételben, garanciákat Franciaországgal szemben a Ruhr-vidék megszállásának elkerülésére, a gazdasági kapcsolatok normalizálódása kapcsán bővülő exportpiacokat, ám mindez meghiúsult. A Szovjet-Oroszországgal szemben megfogalmazott irreális nyugati jóvátételi követelések, a diplomáciai elszigetelés kikényszerítette Németország és a szovjet állam diplomáciai közeledését, és köztük április 16-án a rapallói egyezmény megkötését. A szerződés értelmében a két állam rendezte diplomáciai, konzuli kapcsolatait, kölcsönösen lemondott a háborús jóvátétel minden formájáról, az államosítás miatti kártalanításról, a gazdasági kapcsolatok fejlesztését pedig a legnagyobb kedvezmény elve alapján irányozta elő. Az egyezmény eltávolodást jelentett az imperialista hatalmi logikától, mivel a kölcsönös előnyökön alapuló egyenjogú, békés viszonyok alapjait rakta le, példát mutatva egész Európa számára. Az egyezmény Franciaország ellensúlyozását is szolgálta, amely felerősítette a szélsőjobboldal revansista várakozásait. Rathenau azonban következetesen kitartott a teljesítési politika mellett, ezért fokozódtak az ellene irányuló támadások, melyek június 24-én meggyilkolásához vezettek. Ez óriási felháborodást váltott ki, és a közfigyelem középpontjába állította az egyre nagyobb számú politikai gyilkosságot, illetve a legtöbbjükben szerepet játszó Organisation Consul nevű titkos szélsőjobboldali szervezetet. Évtizedekkel később kiderült, hogy a bíróságok részrehajlóak voltak a bűnösök irányában, s segítettek eltitkolni az Organisation Consul valódi szerepét, a merénylők anyagi támogatóinak személyét. Született egy törvény a köztársaság védelméről, de nem bizonyult elég hatékonynak a radikális jobboldal megállítására. #### A Ruhr-válság Az 1922-es év második felében erőteljesen felgyorsult az infláció. A dollár júniusi 350 márkás árfolyama októberre 4500 márkára szökött fel. Wirth kancellár lemondott, s november 22-én Wilhelm Cuno vezetésével alakult kormány. Cuno kiváló gazdasági szakember volt, jó kapcsolatai voltak az amerikai nagytőkés csoportokkal, mindennek ellenére fizetési moratóriumra való törekvése Franciaország irányában kudarcot vallott. 1922-ben Németország jóvátételi kötelezettsége Franciaország felé kétmilliárd aranymárka készpénz és 950 millió aranymárka áruszállítás lett volna, de tényleges készpénzbeli teljesítés egyáltalán nem történt, s az áruszállítások értéke sem haladta meg a 150 millió márkát. A Jóvátételi Bizottság decemberben elmarasztalta Németországot, ez jogi alapot adott Franciaországnak a Ruhr-vidék katonai megszállására. 1923. január 11-én francia és belga csapatok hatoltak be a Rajna-vesztfáliai szénmedencébe, mely az ország széntermelésének és az arra épülő acél- és gépiparnak a központja volt. Ezzel Franciaország imperialista stratégiájának megfelelően irányítása alá vonta a világ egyik legnagyobb korabeli ipari komplexumát. Franciaországnak ekkoriban 15 milliárd aranymárkás tartozása volt az USA felé és 12 milliárdos Anglia felé, így a megszállást gazdasági kényszerűségnek tüntették fel, ám Németország megfosztása legjövedelmezőbb ipari területétől eleve lehetetlenné tette a német fizetések megvalósítását. A Cuno-kormány meghirdette a passzív ellenállást, s mellette soviniszta propagandával korbácsolta fel az érzelmeket. A passzív ellenállás rövid idő alatt sok helyen szabotázscselekményekbe torkollott, amire a megszállók statáriummal válaszoltak, sokszor ártatlan embereket állítva rögtönítélő bíróságok elé. Az ellenállás következtében a francia szénszállítások egyharmadukra estek vissza, mely hozzájárult az acéltermelés egyharmaddal való csökkenéséhez, s a megszállás költségeivel együtt a költségvetési hiány a remélt csökkenés helyett jelentősen nőtt. Németország pedig a teljes gazdasági szétesés határához került, az ellenállás költségei sokkal nagyobbak voltak, mint a teljesített jóvátételé lett volna. Az infláció rendkívüli mértékben felgyorsult, ún. hiperinflációvá vált, a pénzügyi élet összeomlott. A passzív ellenállás költségeinek legnagyobb hányadát a bérmunkásság viselte, hiszen életszínvonala a háború előttinek a töredékére esett vissza, de a gazdasági összeomlás a birodalom más részeinek tőkés érdekeit is fenyegette. Az általános társadalmi elégedetlenség 1923. augusztus 11-én egy kommunista kezdeményezésű, de országossá váló általános sztrájkban öltött testet, amely egy nap alatt megbuktatta Cuno kormányát. Az új kormányt Gustav Stresemann, a Német Néppárt (DVP) vezetője alakította meg, az SPD, a Centrumpárt és a DDP részvételével. A kormányban pénzügyminiszteri tisztséggel helyet kapott a neves közgazdász, Rudolf Hilferding is. Stresemann szakított az addigi önámító sikerpropagandával, s a realitásokkal való szembenézés alapján a passzív ellenállás feladása mellett foglalt állást. A jobboldal válaszlépése a Fekete Reichswehr (Schwarze Reichswehr) október 1-i küstrini puccskísérlete volt (Küstriner Putsch). A Fekete Reichswehr egy „technikai segédszolgálatnak” vagy „különleges munkaszolgálatnak” álcázott, valójában a békeszerződés kijátszására létesült titkos hadszervezet volt, melynek költségvetését kisebb részben a hadsereg hivatalos keretéből, míg nagyobb részben nagytőkések és junker nagybirtokosok adományaiból fedezték. „Az esetek többségében a kiképzést végző tisztek közvetlenül is a nagybirtokosok szolgálatában álltak mint erdészek, vadászok, lovászok, gazdatisztek vagy felügyelők, így szükség esetén azonnal eltűnhettek az ellenőrzést végzők szeme elől.” A Fekete Reichswehr tagjait a baloldal és a köztársaság ellenségeiből toborozták, így az a baloldal elleni katonai akciókban megbízható fegyveres erőt jelentett. A küstrini puccskísérlet órák alatt összeomlott, mivel Seeckt tábornok, a Reichswehr főparancsnoka konzervatív, monarchista meggyőződése ellenére nem támogatta, de cserébe igényt tartott a Szászországban és Türingiában kommunista részvétellel megalakult munkáskormányok elleni határozott fellépésre. Október végén a birodalmi Reichswehr csapatok megszállták a két tartományt, de a gyenge fegyverzetű proletár századok és a sokszoros túlerőben lévő hadsereg között kirobbant egyenlőtlen harcok kimenetele nem volt kétséges. Az a paradox helyzet állt elő, hogy Ebert elnök (SPD) a törvényesen, demokratikusan megválasztott SPD vezetésű tartományi kormányokat az alkotmány 48. paragrafusa alapján kihirdetett rendkívüli állapot révén, erőszakkal leváltotta. „Első alkalommal nyilvánult meg a Weimar tragédiáját okozó végzetes ellentmondás lényege: a köztársaság jobboldali ellenfelei az alkotmányban biztosított jogokat és lehetőségeket fordították a köztársaság ellen.” #### A müncheni sörpuccs A Bajorországban szinte korlátlanul szervezkedő szélsőjobboldal a munkáskormányok megdöntése után elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Benito Mussolini előző évben végrehajtott hatalomátvétele jelentette számukra a követendő példát. A radikális reakció egyik fő irányzata Bajorország elszakadását képviselte a Wittelsbach-dinasztia uralmának helyreállítása révén. Vezetője az ún. triumvirátus volt, melyet három befolyásos politikus: Gustav Kahr kormánybiztos, Otto von Lossow tábornok, a bajor Reichswehr és Hans von Seisser, a bajor rendőrség parancsnoka személyesített meg. A másik irányzatot a központi hatalmat mindenáron megszerezni igyekvő Adolf Hitler és Erich Ludendorff fémjelezte. A Hitler vezetése alatt álló Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) taglétszáma a Ruhr-vidék francia megszállása kapcsán kibontakozott ellenállás során hirtelen 55 ezer főre nőtt, s Bajorországban a legerősebb szélsőjobboldali erővé vált. A Sturmabteilung (SA) taglétszáma ekkor már 15 ezer volt, s vezetésük alatt állt a Német Harci Szövetség (Deutscher Kampfbund) is, mely a három legradikálisabb szélsőjobboldali harci szövetséget tömörítette. Amikor Ebert a munkáskormányok elleni fellépés kapcsán rendkívüli állapotot rendelt el az egész birodalom területén, a bajorok Kahr vezetésével nem akarták alávetni magukat a birodalmi elnök rendeletének. A közvetlen ürügyet az szolgáltatta, hogy Völkischer Beobachter, az NSDAP lapja október 18-án sértegette Ebert elnököt és Seeckt tábornokot. Erre Gessler hadügyminiszter felszólította Lossow tábornokot a lap betiltására, amit ő megtagadott, mire Gessler azonnal felmentette. Lossow azonban a parancs végrehajtása helyett feleskette a bajor csapatokat a tartományi alkotmányra. A politikai helyzet rendkívül feszültté vált, a puccsista erők az olasz mintára történő „Marsch auf Berlin” végrehajtására készültek, a bajor Reichswehrt a munkáskormányok elleni fellépés ürügyével a tartomány északi határaihoz vezényelték. Azonban Stresemann normalizálási terve novemberre egyre több támogatóra talált mind külpolitikailag, mind a hazai nagytőke köreiben, s a bajor szeparatista lázadók elbizonytalanodtak Seeckt tábornok kormánybarát nyilatkozatai láttán, mivel ez azt jelentette, hogy a birodalmi Reichswehr csatlakozására aligha számíthatnak. Hitler éppen ellenkezőleg, azt a következtetést vonta le a válság hullámainak csökkenéséből, hogy a cselekvés elmulasztásával hosszú időre elveszti a lehetőségét, hogy mozgalma és személye politikai tényezővé váljon. November 8-án a triumvirátus tagjai a nagy, mintegy ötezer férőhelyes Bürgerbräukeller sörházban gyűlést hirdettek, melyre meghívták München politikai, gazdasági és közigazgatási vezetőit. Hitler erőszakkal szándékozott kényszeríteni a triumvirátust az elindítottnak nyilvánított puccshoz való csatlakozásra. A mintegy 3000 résztvevős rendezvény kellős közepén Hitler egy kis csapat – Hermann Göring, Alfred Rosenberg, Rudolf Hess, Ernst Hanfstaengl, Ulrich Graf, Johann Aigner, Adolf Lenk, Max Amann, Scheubner-Richter, Wilhelm Adam – élén, revolverrel a kezében berontott az SA 600 fegyveresétől megszállt épület auditóriumába, felugrott egy székre, majd egy asztalara, s a mennyezetbe lőtt, hogy csendet teremtsen. Ezek után bejelentette a „nemzeti forradalom kitörését”, „a bajor és a birodalmi kormány leváltását”, „ideiglenes kormány megalakítását” és hatásvadász módon számos olyan dolgot a puccsot illetően, aminek alig volt igazságtartama, de alkalmas volt egyfajta tömegpszichózis kiváltására. A letartóztatott triumvirátus tagjait zsarolással, fenyegetéssel egy szomszédos helységben próbálták csatlakozásra bírni, sokáig sikertelenül. Kilenc óra után megjelent Ludendorff is, akinek a tekintélye végül hozzájárult, hogy Kahr és társai feladják az ellenkezést. Hitler ekkor teátrálisan deklarálta az új bajor kormány megalakulását, élén Kahrral mint kormányzóval és Pöhnerrel mint diktátori hatalommal felruházott miniszterelnökkel, majd így folytatta: „Javaslom, hogy jelentsük ki: a novemberi árulók berlini kormányát leváltottnak tekintjük, úgyszintén Ebert elnököt. Itt, Münchenben, bajor földön alakítjuk meg a német birodalmi nemzeti kormányt. Egyidejűleg megszervezzük a német nemzeti hadsereget is. Az ideiglenes nemzeti kormány vezetését magam veszem át, míg az új nemzeti hadsereg vezetője Ludendorff őexcellenciája lesz. Lossow tábornok lesz a birodalmi hadügyminiszter, Seisser ezredes pedig a birodalmi rendőrminiszter. Az ideiglenes német nemzeti kormánynak az lesz a legfontosabb feladata, hogy minden erőt mozgósítva meginduljon a berlini bűnbarlang ellen.” Berlinbe a késő esti órákban jutott el a bajorországi puccskísérlet híre. A válságos órákban a birodalmi Reichswehr parancsnoka, Seeckt tábornok a köztársaság oldalára állt, s felhívással fordult a hadsereghez, hogy támogassák őt a rend és a birodalom egységének fenntartásában. Elve az volt, hogy a Reichswehr nem lő a Reichswehrre, így nem vezényelt kormányhű csapatokat Bajorországba, hanem végtelen nyugalommal várta az események alakulását. Az éjszaka folyamán kiderült, hogy Kahr, Lossow és Seisser, miután elengedték őket, elhatárolódtak a komédiába illő puccskísérlettől, s elkezdték megszervezni a törvényes hatalom fegyveres védelmét. Az éjszaka mindazonáltal zűrzavaros bizonytalanságban telt el, München utcáit náci különítmények uralták. Másnap, november 9-én azonban kiderült, hogy a puccs megfeneklett. Ekkor Hitler Rupprecht bajor koronaherceget próbálta sikertelenül megnyerni közvetítőnek Kahr visszatérítéséhez. Dél körül Ludendorff spontán ötletétől vezéreltetve egy fegyveres tüntető menettel indultak a Bajor Védelmi Minisztérium épülete felé, ám a Feldherrnhalle előtt rendőrkordon állta útjukat. A szemben álló felek rövid, de heves tűzharcba keveredtek, melyben 14 tüntető és 4 rendőr vesztette életét. Hitler elmenekült, és letartóztatásáig Uffingban rejtőzött el. Seeckt tábornok szinte korlátlan hatalmat kapott a rend helyreállításához Ebert elnöktől, ennek birtokában felfüggesztette az NSDAP, a szintén szélsőjobboldali Német Népi Szabadságpárt, illetve a KPD működését. ### A viszonylagos stabilizáció évei Alig néhány nappal a sörpuccs után, 1923. november 15-én a Stresemann-kormány a járadékmárka (Rentenmark) kibocsátásával elkezdte a hiperinfláció felszámolását, a stabil fizetőeszköz megteremtését, ebben Rudolf Hilferding, Hans Luther, Karl Helfferich és a Birodalmi Bank elnöke, Hjalmar Schacht játszott kiemelkedő szerepet. Ideiglenesen a jóvátételi szénszállítások ügye is megoldódott az ún. MICUM-szerződés (MICUM-Abkommen) révén, melyben Németország kötelezettséget vállalt a széntermelés 30%-ának átadására és jelentős pénzbeli törlesztésre. Az SPD kivált a koalícióból a munkáskormányokkal szembeni alkotmánysértő fellépése miatt, így Stresemann kisebbségbe került, és november 23-án lemondásra kényszerült. Összesen 100 napig volt kormányon, de jelentősége messze túlmutat rövid hivatali idején. A ruhr-vidéki passzív ellenállás feladásával meghiúsította Poincaré törekvését a terület végleges elszakítására, amivel sikerült elérnie Anglia és az USA diplomáciai aktivitását a rendezés érdekében. Ezzel Németország további történelmi fejlődését új pályára állította, de a Herriot–Briand-korszak, a francia–német kapcsolatok normalizálódása által az európai általános megbékélés felé is jelentős lépés volt. Ezt bizonyítja az is, hogy bár Stresemann kancellárként kudarcot vallott, de 1929 októberében bekövetkezett haláláig hét kormány külügyminisztereként realista politikát folytatott, és munkássága sikeresnek mondható. #### A Dawes-terv November 30-án Wilhelm Marx centrumpárti politikus vezetésével alakult új kormány, amely folytatta elődje irányvonalát. Nagy-Britannia és az USA aktivizálódását a Ruhr-válság alatt dezorganizálódott német gazdaság helyreállítása kérdésében kemény gazdasági érdekek vezérelték. Németország kiesése a nemzetközi kereskedelemből érzékeny veszteséget okozott az brit-amerikai áru- és tőkeexport számára. John Maynard Keynes számításai szerint az Amerikai Egyesült Államokban hatalmas befektetésre váró tőke halmozódott fel az első világháború befejezése óta, amely hasznosulás nélkül évi 400 millió dollár veszteséget jelentett az amerikai gazdaságnak. Ezen tőke exportjára Németország a legjobb fajlagos megtérülést nyújtó potenciális célország volt, nagy tömegű, képzett és viszonylag olcsó munkaerejével, és kiváló ugródeszkát kínált a további kelet-európai tőkeexpanzió számára. Továbbá a német jóvátétel a létrehozott új termelési kapacitások kihasználtságát is biztosította. Mivel Franciaország maga is pénzügyi gondokkal küzdött, ezért neki is érdekében állt a mielőbbi rendezés, így brit-amerikai nemzetközi diplomáciai nyomással rá lehetett szorítani Poincarét, hogy beleegyezzen a jóvátétel ügyének nemzetközi megoldásába. Ennek megfelelően 1923 novemberében megalakulhatott két szakértői bizottság, az egyik Charles G. Dawes amerikai bankár (a későbbi alelnök) vezetésével és Owen D. Young jogász-gazdaságpolitikus közreműködésével, a német fizetőképesség feltételeinek meghatározására, míg a másik az angol Reginald McKenna vezetésével, a német tőkeexport feltérképezésére, a tőkemenekítés megakadályozása céljából. A Rajna-vidéki német szeparatizmus támogatásának megszüntetése fontos feltétele volt a politikai rendezésnek, ezért jelentős külpolitikai presszió nehezedett Franciaországra, politikusai engedni kényszerültek. Erre a szélsőjobboldal legagresszívebb körei is felbátorodtak, és 1924. január 9-én, Edgar Julius Jung vezetésével titkos terrorkommandót küldtek Speyerbe, Franz Josef Heinznek és szeparatista kormánya tagjainak meggyilkolására. A támadás a korszak egyik legvéresebb merényleteként került be a német történelembe. A tettesek felelősségre vonása ezúttal is elmaradt. A Dawes-bizottság jelentését 1924. április 11-én hozták nyilvánosságra. E jelentés, a Dawes-terv kiindulási alapelve az volt, hogy kézzel fogható biztosítékok szükségesek a jóvátételt követelő államok számára, amelyek nem lehetnek területi jellegűek, hanem csak pénzügyi-gazdaságiak, és azt a realitások jegyében Németországnak önként kell vállalnia. A Dawes-terv szerint Németország az első évben egymilliárd aranymárka jóvátételt fizet, mely öt év alatt 2,5 milliárdra emelkedik, s azon a szinten állandósul a végleges teljesítésig. Németország adott pénzügyi problémái miatt 800 millió aranymárka kölcsönt kap az első év nehézségeinek áthidalására. Fedezetként a német vasút, a Reichsbahn a szövetségesek ellenőrzése alatt működő magántársaság kezébe kerül, a Birodalmi Bank ellenőrzését szintén a szövetségesek veszik át, továbbá a német kormány lemond a pálinka, a dohány, a sör és a cukor fogyasztási-adó bevételeiről, valamint a vámjövedelmekről. A terv még azt is tartalmazta, hogy a jóvátételi összegeket Németország nem közvetlenül utalja át, hanem egy Berlinben székelő nemzetközi bizottság folyószámláján keresztül. 1924\. május 4-én Reichstag választásokat (Reichstagswahl Mai 1924) tartottak. Az eredmények azonban nem befolyásolták a következő kormány összetételét, amely újra Wilhelm Marx kancellár vezetésével alakult meg. A Dawes-terv támogatásának nemzetközi feltételei javultak, mert Nagy-Britanniában a Munkáspárt került kormányra, Franciaországban pedig a Poincaré vezette Nemzeti Front vereséget szenvedett, s az új kormány a rugalmasabb Édouard Herriot (Radikális Szocialista Párt) vezetésével alakult meg. A Dawes-terv nemzetközi szerződésben való rögzítésére 1924. augusztus 30-án került sor Londonban. Franciaország az intenzív brit-amerikai diplomáciai nyomásnak engedve végül belement a Ruhr-vidék fokozatos kiürítésébe, ezzel elhárult a legfőbb akadály, ám Németországban is a nacionalista jobboldal agresszív támadásainak kereszttüzében állt a terv. A Reichstagban való elfogadásakor a legnagyobb dilemmában a DNVP tagjai voltak, hiszen szavazataik nélkül a terv nem kaphatta volna meg a szükséges kétharmadot, de az elutasítás következményeit nem merték vállalni. Ezért megosztva szavaztak: 43-an mellette, 52-en ellene. Október 10-én így a kormány aláírhatta a 800 millió márkás kölcsönszerződést, ezzel elkezdődött a Dawes-terv megvalósítása. A terv elfogadását kísérő általános várakozás hamarosan meghozta első politikai hatását, az 1924. decemberi Reichstag választásokon (Reichstagswahl Dezember 1924) a májusihoz viszonyítva a nemzetiszocialisták szavazatai kétmillióról visszaestek 900 ezerre. A KPD is nagy szavazatveszteséget könyvelhetett el, tehát a társadalom politikai polarizáltsága jelentősen csökkent. Az 1925. január 15-én Hans Luther vezetésével megalakult kormányba ezúttal a jobboldali DNVP három politikusa is bekerült, ami a kormány jobbratolódását jelzi. Támadás indult a munkásság szociális vívmányai ellen, melynek jövedelmi adóját 3,5%-ról 5%-ra emelték, míg a vagyonos rétegek kedvezményekben részesültek, továbbá lehetővé tették a 8 órás munkanap meghosszabbítását. #### Baloldali félkatonai szervezetek A szélsőjobboldal katonai szerveződésére válaszul, de 1924 februárjában elkésve alakult meg a köztársaság védelmére a demokratikus-köztársasági gondolkodású egykori frontkatonákat tömörítő Fekete-Vörös-Arany Birodalmi Lobogó (Reichsbanner Schwarz-Rot-Gold) nevű szervezet, melynek tagsága néhány hónap alatt 700 ezer főre nőtt. Vezetője a szociáldemokrata Otto Hörsing volt, tagságát főleg szociáldemokraták alkották, de centrumpártiak és demokrata pártiak részt vettek benne. 1924 áprilisában a KPD 9. országos konferenciája határozatot hozott saját félkatonai szervezete, a Vörös Frontharcos Szövetség (Roter Frontkämpferbund) létrehozásáról. Ez 1925 februárjában jött létre országos méretben. Sztrájkőrségként, a náci szervezetek (SA, Stahlhelm) támadásai elleni védelmi szervezetként funkcionált. 1924. július 2-án „A Komintern V. kongresszusának határozata a fasizmusról” szervezeti és katonai téren a következő feladatot tűzte ki: „1. Felfegyverzett védelmi osztagok létrehozása a felfegyverzett fasizmussal szemben (munkásszázadok stb.).” E két félkatonai szervezet nemcsak a szélsőjobboldal, hanem egymás ellen is harcolt. Abban, hogy a szociáldemokrata és kommunista politikai erők nem tudtak egységfrontra lépni, nagy szerepe volt a KPD-vezetés hibás stratégiájának, szektás-dogmatikus ultra-baloldaliságának. „A szociáldemokráciát »a fasizmus szárnyává« nyilvánították. Ezt a kijelentést Zinovjev tette a Komintern VB Elnökségének 1924. januári ülésén, a német kérdés megvitatása alkalmával. Zinovjev megfogalmazta azt a tételt is, hogy a baloldali szociáldemokrácia a főellenség: nemcsak hogy a baloldali szociáldemokrácia nélkül, de egyenesen ellene kell folytatni a harcot, az egységfrontot csakis alulról szabad megvalósítani, a szociáldemokrácia vezetésével való minden tárgyalás nélkül.” #### Birodalmi elnökválasztás 1925\. február 28-án elhunyt a weimari köztársaság első elnöke, Friedrich Ebert. Halálában jelentős szerepet játszott az a rágalomhadjárat, amelyet a jobboldal indított ellene. Százötven alkalommal indított pert politikai és korrupciós vádaskodói ellen, ám a bíróságok igen enyhe, rendszerint 50–200 márkás pénzbüntetéseket szabtak ki rájuk, ami nem jelentett visszatartó erőt. A legbotrányosabb az volt, amikor egy náci lap szerkesztője hazaárulással vádolta, amiért tagja volt 1918 januárjában a hadiipari munkások sztrájkbizottságának, amely munkabeszüntetés mellett döntött. Az 1924. december 9–23. között Magdeburgban lezajlott perben felemás ítélet született: „Jogi szempontból” elmarasztalta Ebertet hazaárulás elkövetésében, de a rágalmazót 200 márka pénzbüntetésre kötelezte egyéb rágalmazásban való felelőssége miatt. Ebert tekintélyét a szociáldemokrata munkások között is elvesztette, az 1924-es SPD kongresszuson olyan javaslat is elhangzott, hogy zárják ki a pártból. Saját szakszervezete ezt már korábban megtette. A politikai nyomás, továbbá a „hazaárulás vagy osztályárulás” dilemmájában való vergődés felőrölte belső tartását, ez egészségének elhanyagolásához vezetett. Nem fordult időben orvoshoz, ez hozzájárult halálához. Mivel kiterjedt hatalmi jogkörökkel rendelkezett a köztársasági elnöki pozíció, a kétfordulós elnökválasztás nagy tétje előrevetítette a pártok közti éles harcot. A választás első fordulóján, 1925. március 25-én a szavazatok a következőképpen oszlottak meg: 1. Karl Jarres (DNVP–DVP közös jelölt) 10,4 millió (38,8%) 2. Otto Braun (SPD) 7,8 millió (29%) 3. Wilhelm Marx (Zentrum) 3,8 millió (14,5%) 4. Ernst Thälmann (KPD) 1,8 millió (7%) 5. Willy Hellpach (DDP) 1,5 millió (5,8%) 6. Heinrich Held (BVP) 1 millió (3,7%) 7. Erich Ludendorff (DVFP) 285 ezer (1,1%) Minthogy egyik jelölt sem kapott abszolút többséget, április 26-án második forduló következett. Otto Braun személyében nem sikerült az SPD-nek a KPD-vel megegyezésre jutnia, ezért az SPD Wilhelm Marxot támogatta. Őt a KPD nem fogadta el, ezért Thälmann jelölését továbbra is fenntartotta. A jobboldal viszont összességében kisebbségben volt, ezért egy általános tekintélynek örvendő személyt keresett, akit Paul von Hindenburgban talált meg. Az első világháborús érdemei miatt rendkívül népszerű, 78 éves nyugalmazott tábornok a második fordulóban a Birodalmi Blokk (Reichsblock) színeiben 14,6 millió szavazatot kapott, s ezzel megszerezte a voksok 48,3%-át, míg Wilhelm Marx a Népi Blokk (Volksblock) képviseletében a 45,3%-át, Thälmann pedig csupán a 6,4%-át. Polgári történészek a KPD felelősségét hangsúlyozzák a weimari koalíció pártjainak vereségéért, de figyelemre méltó tény az is, hogy az egymilliós szavazótáború Bajor Néppárt (BVP) szakított a politikai katolicizmust képviselő Zentrummal, és a protestáns Hindenburgot támogatta a katolikus Marx ellen. #### A locarnói szerződések A Dawes-terv elindulásakor Franciaország, mielőtt kiürítette volna a Ruhr-vidéket, nemzetközi garanciákat kért egy lehetséges német támadás veszélye ellen. Herriot és MacDonald tárgyalásain 1924. október 2-án megszületett a Genfi Jegyzőkönyv, amely kiegészítő szankciókat tartalmazott egy támadás esetére. A brit domíniumok azonban meghiúsították ratifikálását, aminek következményeként Franciaország 1925 januárjában megtagadta a Ruhr-vidék I. kiürítési fázisának végrehajtását. Stresemann a békeszerződés megszegésének formális kifogásain átlátva azzal szembesült, hogy a Ruhr-vidék kiürítéséért cserébe Franciaország biztonsági érdekeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezért február 9-én Franciaországhoz, majd a többi szövetséges hatalomhoz intézett jegyzékkel felújította Cuno kancellár 1922. december 13-i sikertelen indítványát egy rajnai nemzetközi garanciákat tartalmazó szerződésre vonatkozóan. Ezalatt a Dawes-terv keretében Németország pontosan eleget tett fizetési kötelezettségeinek. A megindult nemzetközi tárgyalások befejező aktusára 1925. október 16-án került sor a svájci Locarnóban. A locarnói szerződések középpontjában a Franciaország és Belgium keleti határait garantáló egyezmény állt. Ebben Anglia, Franciaország, Belgium, Olaszország és Németország kötelezettséget vállalt ezen határok, illetve a rajnai fegyvermentes övezet sérthetetlenségének megőrzésére. A szerződés kimondta, hogy a felek a határokat véglegesnek tekintik, s nem törekednek erőszakos megváltoztatásukra. Ez azt jelentette, hogy Németország végleg lemondott Elzász-Lotaringiáról Franciaország, és Eupen-Malmedyről Belgium javára. Franciaország viszont végleg törölte a Rajna bal partjára vonatkozó annexiós terveit. A szerződő felek kötelezettséget vállaltak az esetleges nézeteltérések tárgyalásos vagy nemzetközi döntőbíróság útján történő megoldására. A fő egyezményt kétoldalú, választott bírósági szerződésekben is rögzítették. Franciaország szerette volna, ha ugyanilyen erejű szerződések vonatkoznak Németország keleti határaira is, ám Stresemann ebben az esetben ragaszkodott a békés revízió lehetőségéhez, ezért német–lengyel és német–csehszlovák vonatkozásban csak a választott bírósági szerződés jött létre, amelyet később kiegészítettek Franciaországgal kötött kétoldalú kölcsönös segítségnyújtási szerződésekkel. Stresemann tekintetbe vette a Szovjetuniót is, ezért annak bizonyítására, hogy a szerződések nem ellene irányulnak, még szeptember 30-án szovjet–német kereskedelmi egyezményt írtak alá. Stresemann körültekintését bizonyítja, hogy a jobboldalt is igyekezett terveihez megnyerni. Titkos szerződést kötött Franz Seldtével, az Acélsisak, Frontkatonák Szövetsége (Stahlhelm, Bund der Frontsoldaten – röviden: Stahlhelm) vezetőjével, miszerint Locarno elfogadásáért cserébe szorosabb együttműködés jöhet létre a Reichswehr és a Stahlhelm között. Minden kooperatív törekvése ellenére a jobboldal kelléktárából újra előkerültek a nemzeti érdekek elárulásának vádjai, a rágalmak, merénylet előkészítése. A DNVP 1925. október 20-án tiltakozásul kilépett a koalícióból, ami a weimari köztársaság történetének leghosszabb kormányválságát okozta. Locarno egyik legfontosabb következménye az volt, hogy Németországot 1926. szeptember 8-án felvették a Nemzetek Szövetségébe, amelyben nagyhatalomként a Tanács állandó tagja lett. 1926. december 12-én pedig a szövetségesek határoztak Németország katonai ellenőrzésének megszüntetéséről. A Rajna-vidék kiürítését az angolok 1926 novemberében, a franciák 1930. június 29-én fejezték be, 5 évvel korábban, mint azt a versailles-i békeszerződés előírta. #### Az uralkodóházak kártalanítási ügye (Fürstenenteignung) A weimari köztársaság elmulasztotta a trónjától megfosztott uralkodóházak ingó és ingatlanvagyonának kisajátítását, s ez lehetőséget adott számukra, hogy kártalanítási igényekkel lépjenek fel. A tartományi kormányok több ilyen igényt csendben kielégítettek, de a Hohenzollern-ház mértéktelen követelései általános felháborodást váltottak ki. A Hollandiában élő II. Vilmos 1919 óta 20 millió aranymárka kártérítést kapott, értékes ingóságainak jelentős részét is kivitték Doornba, ráadásul havi 50 ezer márka nyugdíjat folyósítottak számára, miközben a rokkant egykori frontkatonák könyöradományokból éltek. A botrányt az robbantotta ki, hogy II. Vilmos 1925-ben előállt egy 300 ezer hold földet, számos kastélyt és 183 millió aranymárkát magában foglaló követeléssel, holott még 1929-ben is Németország leggazdagabb embereként tartották számon. A dolog élénk politikai üggyé vált, s ekkor a KPD Reichstag-frakciója 1926 januárjában benyújtotta kártérítés nélküli kisajátítást indítványozó törvényjavaslatát. Az indítvány szerint ezeket a javakat a munkanélküliek, hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák, kisnyugdíjasok, kisparasztok, kisbérlők és egyéb hátrányt szenvedett rétegek támogatására kellett volna fordítani, a kastélyokat pedig át kellett volna alakítani szociális, jóléti, illetve kulturális és művészeti célra. Az SPD csatlakozott a kezdeményezéshez, s mivel az alkotmány 73. pontja lehetővé tette, hogy egyes törvényjavaslatok támogatásának ügyében kötelezően kiírandó népszavazást kezdeményezzenek, ha megszerzik a szavazásra jogosultak 10%-ának aláírását, megindult az aláírásgyűjtő kampány. Az 1926. március 2–26-ig tartó aláírásgyűjtés során 12,5 millió ember, a választók 31%-a támogatta a közös baloldali törvényjavaslatot. Ez nem csupán a két baloldali párt szavazóit jelentette, hanem a Zentrumét és a konzervatívok jelentős részét is. 1926. június 20-ra kitűzték a népszavazást, amely a demokratikus és a monarchista erők összecsapásaként a társadalom teljes spektrumát megmozgatta. Hindenburg alkotmányos jogait túllépve, nyíltan állást foglalt a kisajátítási javaslat ellen, amit a monarchisták a szavazás bojkottjának kampánya során felhasználtak, Passau püspöke pedig pásztorlevélben ítélte el a kezdeményezést. Nyilvánosságra került, hogy vidéken a Stahlhelm fizikai és az egyház lelki terrorja közepette zajlott a népszavazás, hogy az embereket az urnáktól való távolmaradásra bírják. Végül a népszavazáson a demokraták a szükséges 20 millió szavazat (a szavazásra jogosultak 50%-a) helyett csak 14,5 milliót (36,4%) kaptak. Mivel a részvétel kevesebb volt, mint a szavazásra jogosultak fele, a referendumot érvénytelennek nyilvánították, s így a monarchista erők nyertek, a kártalanítást pedig végrehajtották. Ahol a monarchisták nem tudták megfélemlíteni a lakosságot, a többség a kártalanítás ellen voksolt: Berlinben 63,3%, Hamburgban 58,5%, Lipcsében 52%. #### Kiegyensúlyozott külpolitika A weimari köztársaság konszolidálódásának egyik legelső jele a külpolitikai stabilitás megteremtése volt. Ebben nagy szerepet játszott Gustav Stresemann személye, aki állandó tagja volt az egymást követő kormányválságok miatt rendszeresen változó koalíciós kabineteknek. Sikeres egyezmények sorozata született diplomáciai tevékenysége során. Locarno egyik első eredményeként 1926. február 1-jén a francia csapatokat kivonták a kölni övezetből. Márciusban Németország felvételét kérte a Nemzetek Szövetségébe, amely első nekifutásra meghiúsult. Az eredeti diplomáciai terv szerint az európai biztonsági egyensúly érdekében a két új belépő, Németország és Szovjetunió automatikusan helyet kapnak volna a Tanácsban. A genfi közgyűlésen azonban Lengyelország, Spanyolország, Brazília és Nagy-Britannia ellenállásán megbicsaklott a terv, a döntést őszre halasztották. Különösen a lengyel diplomáciát aggasztotta a locarnói szerződések országukat érintő tartalma, mivel azt a német területi követelések eszközének tekintették, s ezért keleti-Locarnót követeltek. Stresemann békés keleti határrevíziós doktrínája indokolta is ezt az aggodalmat. Beleillett ebbe a törekvésbe az 1926. április 24-én megkötött német–szovjet barátsági szerződés, mely a rapallói szerződés ötéves meghosszabbításával a Szovjetunió megnyugtatását szolgálta. Garantálta a kölcsönös semlegességet egy harmadik országgal szembeni konfliktus esetén, ennek Lengyelország-ellenes éle azonban nem tagadható, mivel egy esetleges szovjet–lengyel konfliktus során a semlegesség garantálása a Lengyelországgal szövetséges francia csapatok átvonulásának meggátlását jelentette volna. Ez a diplomáciai folyamat hozzájárult egy lengyelországi belpolitikai lavina elindításához, melynek keretében Józef Piłsudski tábornok puccsot hajtott végre. Németországot végül 1926. szeptember 10-én felvették a Népszövetségbe, s egyúttal helyet kapott annak Tanácsában is. Stresemann a német kisebbségekkel kapcsolatban óvatos külpolitikát folytatott. Inkább informális kapcsolatokat ápolt, s a keleti és délkelet-európai német kisebbségeket pénzügyileg támogatta. Ezek a támogatások főleg bankok közvetítésével folyósított, kedvezményes kamatozású kölcsönök formájában realizálódtak, elsősorban paraszti társadalmi helyzetű németek részére abból a célból, hogy földtulajdonuk elvesztését megakadályozzák illetve a parasztgazdaságok versenyképességét megőrizzék. Magyarországi vonatkozásban figyelemre méltó, hogy a magyar határrevíziós politika mennyire óvatossá tette a német diplomáciát: „Magyarországgal összekötnek bennünket a közösen végigharcolt világháborús emlékek és az alávetettek közös sorsa. Kapcsolatunk annyira jó, hogy lehetővé teszi számunkra – még ha óvatos formában is – a németek kérdésének, a kulturális önállóságában újjáébredő magyarországi kisebbség problémáinak megvitatását a magyar kormánnyal. Mindazonáltal elkerülendő a túlságosan szoros együttműködés Magyarországgal, mivel a Csehszlovákiához, Romániához, Jugoszláviához és Ausztriához került területek visszaszerzésének magyar kívánsága ballasztként terhelne meg bennünket.” A német külpolitika a fentieken túl az alábbi kérdéskörökre összpontosított: a leszerelés ügye; a Rajna-vidék kiürítése; a jóvátételek újraszabályozása. Stresemann úgy vált a leszerelés élharcosává, hogy a szükségből erényt kovácsolt. Mivel Németország már egyébként is minimálisra csökkentette haderejét, ez saját biztonsági igényeinek hangsúlyozásával megfelelő alapot teremtett ahhoz, hogy a Népszövetség alapokmányának 8. cikkére való hivatkozva elvárja a lehető legkisebb szintre történő általános fegyverzetcsökkentést. Stresemann külpolitikáját egy alapvető kettősség jellemezte: a biztonsági követelést összekötötte a határrevízió szándékával. Miközben a béke, biztonság és leszerelés élharcosaként tényleges eredményeket ért el, melyet még Nobel-békedíjjal is jutalmaztak, a német nagyhatalmi politika iránti illúziói, rejtett törekvései mindig fölsejlettek egy-egy sajtónyilatkozatában. Ez fellelhető volt a Ruhr-vidék francia megszállásával, a német gyarmatok népszövetségi ellenőrzésével, az Anschluss-tilalom elleni burkolt tiltakozással kapcsolatosan. E nagyhatalmi illúzió a legkritikusabb mértéket a népszövetségi felvételt követően, a békeszerződés német háborús felelősséget megállapító részének megkérdőjelezésében érte el, melyet Poincaré a leghatározottabban visszautasított. #### A Reichswehr és a militarizmus 1926\. október 5-én Hindenburg váratlanul elmozdította a hadsereg éléről Seeckt tábornokot. Az ürügyet és a formális indokot az szolgáltatta, hogy Seeckt önhatalmúlag, Gessler hadügyminiszter tájékoztatása nélkül engedélyezte Wilhelm hercegnek, hogy katonai szolgálatot teljesítsen és részt vegyen egy hadgyakorlaton. Ebből a demokratikus sajtó botrányt csinált, amely alkalmat nyújtott Hindenburg számára az elmozdításához. Hindenburg látszatlépése, hogy gesztust tegyen a köztársaság számára a köztudottan monarchista Seeckt leváltásával, éles ellentétben állt a valósággal. Seeckt monarchista érzelmeinek egyik legfontosabb hadsereg-politikai kifejeződése volt, hogy a hadsereg tisztikarának a békeszerződés előírásainak megfelelő, kényszerű csökkentésekor a „polgári” származásúakat bocsátotta el, ennek következtében a köztársasági hadsereg tisztikarában a nemesi származásúak aránya az 1913-as 24%-ról 48%-ra emelkedett. A valódi ok az volt, hogy Seeckt túlzott önállósággal és hatalommal rendelkezett, személyében a Reichswehr – „mint állam az államban”, – a bel- és külpolitikát jelentősen befolyásolta. Katonaként Hindenburg feltétlen és teljes engedelmességet követelt, amit Seeckt nem tudott elfogadni, így elkerülhetetlen volt az összeütközés közöttük. A másik ok a Dawes-terv nyomán fellépő nyugati orientáció térnyerése volt, így Seeckt doktrínája a Reichswehr és a szovjet Vörös Hadsereg együttműködéséről ellentétbe került ezzel. Hindenburg a hadsereg vezetését feltétlen hívére, Wilhelm Heye tábornokra bízta. Hindenburg a hatalomkoncentráció ezen lépésével az amúgy is kiterjedt jogkörrel, „pótcsászárként” funkcionáló köztársasági elnöki pozícióját tovább erősítette. Amikor Gessler hadügyminiszter beleegyezett Seeckt elmozdításába, korántsem gondolhatta, hogy csupán 15 hónap múlva rá is ugyanez a sors vár. A Reichswehr körüli viharok azonban nem ültek el. Az angol Manchester Guardian 1926. december 3-i számában adatokkal alátámasztott leleplező cikket közölt a hadsereg titkos fegyverkezéséről. December 9-én Scheidemann, a Reichstag SPD frakciójának elnöke éles hangon felszólalt a locarnói politika hitelességének védelmében, és bírálta a titkos fegyverkezést. Scheidemann törekvése az volt, hogy Marx kormányát SPD részvételű nagykoalícióval váltsa fel, amely Seeckt elmozdítása után végre kormányellenőrzés alá helyezné a Reichswehrt, s beszüntetné a sikeres külpolitikát fenyegető militarizmust. Ebben számíthatott a polgári pacifisták és liberális demokraták támogatására is. D. W. Foerster cikke például felhívta a figyelmet, hogy miközben a Reichswehr azt állítja, hogy létszáma soha nem lépte túl az előírt 100 ezer főt, „a valóságban – írta – a hadsereg mellett közel egymillió ember kap rendszeres katonai kiképzést, s ezek szükség esetén azonnal hadra foghatók; továbbá titkos fegyverraktárakban a Reichswehr készletéhez hasonló mennyiségű fegyvert tartanak.”A tiltott harci repülőgépek és nehézfegyverek gyártására is megtörténtek a titkos előkészületek, a Junkers és a Wanderer művek bármikor képes volt a sorozatgyártás elkezdésére. A tisztek, altisztek és hivatásos állományba tartozók aránya is irreálisan magas volt egy „állítólag” százezer fős hadsereghez képest. Heinz Pol tényekkel bizonyította, hogy az egyetemek hallgatói illegális katonai kiképzést kapnak, melynek anyagi fedezetét a Német Akarat (Deutscher Wille) nevű titkos szervezet biztosítja. A Német Béketársaság elnöke, a tevékenységéért 1927-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Ludwig Quidde történész cikke is nagy visszhangot keltett. Érvei szerint a titkos fegyverkezés külföldön óriási károkat okoz Németországnak, a belpolitikában a szélsőjobboldalt erősíti, a német nép tudatában torzulást okoz, mivel azt a veszélyes illúziót hinti el, hogy katonai eszközökkel reális lehetőség a versailles-i békeszerződés revíziója. A militarizmus egyik riasztó kifejeződése volt az is, hogy a nyugdíjakra kifizetett évi 1,2 milliárd márkából 1,13 milliárdot kaptak egykori tábornokok és tisztek, s mindössze 67 milliót polgári személyek. A Reichswehrrel és a militarizmussal kapcsolatban a polgári pártok mérvadó politikusai között az a nézet uralkodott, hogy a titkos fegyverkezés hallgatólagos támogatása hazafias kötelesség, nyílt kiteregetése a nemzeti érdekek ellen elkövetett súlyos vétség, így a Zentrum, a DDP, a DVP vagy a jobboldali DNVP között alig volt valami különbség e tekintetben. A Reichswehr kérdését ennek megfelelően pártérdekeken felül álló nemzeti ügyként kezelték. #### Gazdasági fellendülés A Dawes-terv következményeként óriási tőkemennyiség áramlott be a weimari köztársaságba, ahol az ún. „aranyeső” éveiben rendkívüli mértékű gazdasági fellendülés kezdődött. 1924 és 1930 között Németország csak az Egyesült Államoktól közel 1,5 milliárd dollár hitelt kapott, mely az összes külföldi kölcsön kétharmadát tette ki. Az amerikai tőkecsoportok által történt német cégek felvásárlásai vagy stratégiai arányú tőkerészük megszerzései, szintén erőteljesen hozzájárultak a pénzbeáramlás növekedéséhez. A General Motors 1925-ben megvásárolta az Opel autógyárat, hogy betörjön az európai piacra, a Du Pont és a Standard Oil az IG Farbennel (Interessen-Gemeinschaft Farbenindustrie AG) és a Scheringgel hozott létre vegyes vállalatokat, a General Electric az AEG-gel működött együtt. A Deutsche Bankban is erősen érvényesült az amerikai pénzügyi befolyás. Charles G. Dawes, Owen D. Young, Benjamin Strong és Seymour Parker Gilbert, – amerikai pénzügyi szakemberek, – különleges befolyást élveztek a német gazdasági életben. Míg a gazdasági növekedés üteme 1870–1923 között átlagosan évi 2,8%-os volt, addig 1925–1929 között már 3,1%-ra emelkedett. 1928-ra Németország ipara újra a második helyet töltötte be a világ legnagyobb ipari termelő országainak toplistáján. Kimagasló eredmények születtek az elektromos gépek, finommechanikai termékek és a vegyipari áruk exportjában. 1926-ban az elektromos gépek, finommechanikai termékek világtermelésének 25,8%-át, a festék és vegyipari termékek gyártásának 23%-át adta. Ez egyrészt abból származott, hogy jelentősen megnövekedett a munkások és alkalmazottak száma, különösen a nők körében, másrészt a fejlesztés, gépesítés következtében a termelékenység az 1913. évhez viszonyítva 1929-re 24%-kal emelkedett. A termelékenység növekedési üteme megelőzte az Egyesült Államokét és Svédországét. „Németországban azért volt magasabb a növekedés, mert az állam komolyan támogatta a racionalizálást. A német kormány kutatásokat kezdeményezett és folytatott az ipari irányítási és munkaszervezési módszerek témakörében, így a vállalatoknak nem kellett ilyen célokra áldozniuk.” Az ipar koncentrációja is fokozódott, 1926-ra az 1907. évhez viszonyítva 2,5-szer annyi munkás dolgozott 500 főt meghaladó nagyüzemekben. Rohamosan terjedtek a monopolista tőkés szervezeti formák (konszernek, trösztök, kartellek), melyek 1927-re a belföldi ipar 65%-át tartották kezükben. A vegyiparban az IG Farben a gyártás 96%-át, az acéliparban az Egyesült Acélművek Rt. a 95%-át ellenőrizte, míg a szénbányászatban 93%-os az elektronikai iparban 87%-os volt a termelés monopolizáltsága. A munkanélküliség viszonylag magas szintje végigkísérte a weimari köztársaság egész történetét. Az 1923–1924-ben megvalósult pénzügyi stabilizáció következtében csődhullám alakult ki, a munkanélküliség aránya majdnem 30%-ra ugrott, a tőkebeáramlást követő gépesítési, modernizálási hullám következtében pedig 1926-ra kétmillió fölött érte el a csúcsot (technológiai munkanélküliség), de 1927-től sem esett a 7–8% alá. Az ipar gyors fejlődését azonban nem követte a mezőgazdaságé. Bár voltak törekvések a junker nagybirtokok modernizálására, többek között 57 ezer új parasztgazdaságot hoztak létre, a mezőgazdaság szerkezeti problémáit nem sikerült felszámolni, termelési módszereik elavultak, így a világpiaci versenyben lemaradtak. A mezőgazdaság eladósodottsága nagy méreteket öltött, sok birtokos ment tönkre. Ennek következtében megnőtt körükben, különösen a keleti országrészben, a nemzetiszocializmus támogatottsága. A gazdasági növekedés és fejlődés következtében a munkavállalói rétegek bérei, életkörülményei is jelentősen javultak. 1928-ra a reálbérek elérték az 1913-as szintet, azaz négy prosperáló év alatt másfél-kétszeresükre emelkedtek. Ekkorra a munkások átlagos havi bére ágazattól és képzettségtől függően 152–204 márka között mozgott – de a Ford Művek például 60–70 márkás hetibért fizetett –, míg egy kétszobás összkomfortos lakás átlagos havi bérleti díja 26 márka, 1 kg kenyér 0,38 márka, 1 kg hús 2,17 márka, 1 kg vaj 3,98 márka, 1 kg burgonya 0,16 márka, 1 tojás 0,14 márka volt. Mindezek mellett az 1927-es legalacsonyabb munkanélküliségi szint is 700 ezer embert jelentett. A mezőgazdasági dolgozók bére jelentősen elmaradt az iparban foglalkoztatottakétól. A szociálpolitikában is figyelemre méltó eredmények születtek, melyek kivívásában a szakszervezeteknek oroszlánrészük volt. Az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (ADGB) taglétszáma 4 millió, a Keresztény Szakszervezeteké 644 ezer, a szabadelvű Hirsch-Duncker szakszervezet 163 ezer, míg a kommunista Szakszervezeti Ellenzék 73 ezer főt számlált. A szakszervezeti jogok közül a legjelentősebb a kollektív szerződések és a bérmegállapodások megkötésének joga volt. Ez alapvető nóvum az első világháború előtti munkajogi viszonyokhoz képest. További fontos vívmány volt „[...] az 1927. július 7-én elfogadott törvény »A munkaközvetítésről és a munkanélküli segélyről«, amely kimondta: a munkanélküliség által sújtott dolgozók 26 héten át – kivételesen rossz helyzetben 36 héten keresztül – munkanélküli segélyben részesülnek. Ennek összege heti 10 márka bér esetén 6 márkát, 24–48 márkánál 10,80–17,85 márkát, 60 márka felett 22,05 márkát tesz ki.” 1925–1930 között a költségvetés 6,6%-át fordították lakásépítési programok finanszírozására, ami felülmúlta a (hivatalosan elismert) katonai költségvetés kiadásait. Ebben az időszakban évente több mint 200 ezer lakást építettek, főleg korszerű, összkomfortos lakótelepek (Gemeindebauten) formájában. Oktatási célra és társadalombiztosításra is sokkal több pénzt fordítottak, mint az első világháború előtt. A korszak egyik legjelentősebb szociáldemokrata közgazdasági teoretikusa, Rudolf Hilferding a dinamikus gazdasági fellendülés nyomán alkotta meg „szervezett kapitalizmus” elméletét 1927-ben. Ebben felhőtlen optimizmussal úgy értékelte, hogy a kapitalizmus szabad versenyes, anarchikus korszakát felváltotta a kései kapitalizmus korszaka, amely az állami szabályozás révén kiküszöböli a válságokat és lehetségessé válik a szocializmusba való békés belenövés a politikai demokrácia gazdasági demokráciává való fokozatos átalakítása útján. #### A belpolitikai élet felélénkülése A Reichswehr vezetői nem akartak belenyugodni, hogy a hadügyminiszteri tisztséget egy a tábornoki karon kívüli „civil” személy töltse be, ezért minden alkalmat megragadtak, hogy gyengítsék Gessler pozícióját. 1928 januárjában megvádolták, hogy nem szabályszerűen használta fel a költségvetési keretet, s titokban betársult a Phöbus filmvállalatba. Hindenburg felmentette a támogatottságát elvesztő, párton kívüli Gesslert, helyére Wilhelm Groener volt tábornokot nevezte ki hadügyminiszterré. Ezzel egy időben Kurt von Schleicher ezredes a Reichswehr-minisztérium politikai osztályának vezetőjévé lépett elő. Karrierje gyors emelkedésnek indult. Feladatai közé tartozott Hindenburg elnök tájékoztatása a katonapolitikai kérdésekről, a miniszteri előterjesztések kidolgozása, a belpolitikai fejlődés tanulmányozása. Hamarosan tábornokká léptették elő, s kezében rövid időn belül akkora hatalom összpontosult, hogy a belpolitika legfontosabb területeire döntő befolyással bírt. 1928\. március végén oktatáspolitikai kérdések miatt áthidalhatatlan konfliktus alakult ki a Centrumpárt és a DNVP között, mely a koalíciós kormány bukásához vezetett. A katolikus hátterű Centrum ellenezte az egységes népiskolai oktatás törvénytervezetét, mert annak realizálásától a katolikus egyház befolyásának erőteljes gyengülését várta, míg ezzel szemben a DNVP érdekei az evangélikus egyház szerepének erősítését kívánták. Az SPD és a DDP is az egységes iskolatípus mellett foglalt állást, minek következtében a kormány a bizalmi szavazáson alulmaradt. Hindenburg feloszlatta a Reichstagot és május 20-ra új választások kiírását rendelte el. #### Az 1928-as Reichstag választások A választások a baloldal jelentős erősödését és a jobboldal gyengülését eredményezték. A szociáldemokraták 26%-ról 29,8%-ra növelték szavazatarányukat, így a 491 fős Reichstagban 153 helyet szereztek meg. A kommunisták 8,9%-ról 10,6%-ra javították választási szereplésüket. A választás legnagyobb vesztese a DNVP volt, mely 6,2%-kal ért el gyengébb eredményt, de a Centrum, a DVP a DDP és az NSDAP is kevesebb támogatást kapott, mint a négy évvel korábbi választásokon. Hindenburg az alkotmány értelmében a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező szociáldemokrata pártot bízta meg kormányalakítással. A pártvezetés Hermann Müllert választotta kancellárnak, aki már korábban betöltötte a kormányfői posztot, s Hindenburg bizalmát is bírta. Az új kormány nagykoalícióként alakult meg, az SPD mellett a Centrumpárt, a DVP, a DDP és BVP képviselői is részt vettek benne. #### Válságjelek A két legnagyobb szavazóbázissal rendelkező polgári párt vezetésében, a DNVP-ben és a Centrumpártban 1928 őszén jobbratolódás következett be. A DNVP addigi elnöke, a köztársasággal alapvetően lojális Cuno Westarp helyébe Alfred Hugenberget választották meg, aki a Ruhr-vidéki nehézipari nagytőke egyik legbefolyásosabb képviselője volt. Hugenberg politikai hovatartozása a polgári szélsőjobboldalnak a nácikkal közvetlenül határos irányzatához sorolható, – ugyanúgy gyűlölte a köztársaságot, annak demokratikus intézményeit, mint a nácik, – azzal a lényeges különbséggel, hogy az ő eszménye a Hohenzollern-dinasztia uralmának restaurálása volt. Megválasztásával a köztársaság nyílt ellenfelei kerültek vezető pozícióba a DNVP-ben, s még Wilhelm Marx, volt kancellár is azt nyilatkozta róla, hogy: „Hugenberg megválasztása Németország belső nyugalmának súlyos fenyegetését jelenti.” A katolikus Centrumpártban is megerősödött a jobbszárny. A lemondott Wilhelm Marx pártelnöki posztját a párt klerikális jobbszárnyát képviselő Ludwig Kaas prelátus, míg a parlamenti frakció vezetését a konzervatív-monarchista Heinrich Brüning vette át, de Franz von Papen politikai befolyásának növekedése is jelezte a jobbratolódást. A Centrumpárt a weimari köztársaság egyik legfőbb támaszaként 1919. február óta minden kormánynak tagja volt, ezért veszélyes tendenciát jelentett az esetleges lehetőség, hogy a párt összefog az antidemokratikus politikai erőkkel. A baloldalon a szociáldemokraták és a kommunisták között kibékíthetetlen harc folyt, a jobboldali veszélyt mindkét pártban lekicsinyelték. A több mint egymillió párttaggal, s ötmillió szakszervezeti tagot számláló hátországgal rendelkező SPD olyan feltételhez kötötte a munkásegység gondolatát, hogy a KPD adja fel önállóságát, s fogadja el az SPD vezető szerepét. Az SPD vezetés bizalmatlansága érthető volt, mivel a KPD-t a Komintern irányította Moszkvából, de egymás elutasítása kölcsönös volt. A Komintern baloldali egységfront programját ellentmondásosság jellemezte, mert miközben kinyilvánította a baloldali összefogás szükségességét – közvetlenül a tömegek körében végzett propaganda és agitáció útján –, az 1928 nyarán megrendezett VI. kongresszusa éles harcot hirdetett a baloldali szociáldemokraták ellen is. Az akcióegység helyett a gyakorlatban a baloldali erők egymás elleni harca realizálódott. Ez összezavarta és elidegenítette a baloldali értelmiségieket és a tömegbázis jelentős részét, mely előkészítette a talajt a szélsőjobboldali térnyerés számára. Beszédes példa erre, hogy a berlini szociáldemokrata rendőrelnök, Karl Zörgiebel betiltotta a szabadtéri rendezvényeket, felvonulásokat 1929. május elsején, ennek következtében véres összecsapások történtek Berlinben a kommunista munkások és a rohamrendőrség között. A tüntetők 33 halottat veszítettek, több mint száz sebesült, 1200 fő letartóztatása, a Vörös Frontharcos Szövetség, a Rote Jungfront és a Rote Marine szervezetek betiltása is a súlyos következmények között volt, miközben a jobboldali Stahlhelm, a Wehrwolf és a nemzetiszocialisták félkatonai szervezetei érintetlenek maradtak. #### A Young-terv A Dawes-terv legnagyobb hiányosságai közé tartozott, hogy nem határozta meg a jóvátétel pontos összegét és a teljesítés időtartamát. Egy szakértői bizottság Owen D. Young vezetésével kidolgozott egy új tervet, mely a jóvátétel időtartamát 59 évben határozta meg, értékét pedig 37 éven át (1929-től 1966-ig) 1,7–2,4 milliárd aranymárka összegben, míg 1966-tól 1988-ig átlagosan 1,7 milliárd aranymárkában állapította meg, továbbá megszüntette Németország külföldi ellenőrzését, feloszlatta a jóvátételi bizottságot. Mindezeken túl a német ipart mentesítette a jóvátételi terhektől, s dekonjunktúra esetére a fizetések felfüggesztését is kilátásba helyezte. A tárgyalásokon a német delegációt Hjalmar Schacht, a Birodalmi Bank elnöke vezette, aki hatáskörét messze túllépve olyan feltételeket támasztott – azaz Németország kapja vissza gyarmatait és a keleti, elcsatolt agrárterületeket –, melyek gyakorlatilag a versailles-i békeszerződés revízióját jelentették volna, s ez elfogadhatatlan volt a nyugati szövetségesek részére. A helyzet a tárgyalások megszakadásával fenyegetett, a nemzetközi pénzvilág pedig a hírek hallatára azonnal kivont egymilliárd márkát a német piacról. Végül – az akkor már súlyos beteg – Stresemann és a német kormány kötelezte a delegációt az aláírásra, mely június 7-én megtörtént. A terv ratifikálásának megakadályozására Hugenberg, Hitler, Franz Seldte (a Stahlhelm vezetője) és Heinrich Class (az Alldeutscher Verband vezetője) blokkot alakítottak, majd népszavazást kezdeményeztek. A kampány bővelkedett a legdurvább eszközökben, nem riadt vissza a rágalmazástól, „hazaárulózás”-tól, s a nacionalista szenvedélyek felszítására törekedett, ám ekkor még a nagy tömegek körében nem talált visszhangra. Az október 16–23. között lezajlott aláírásgyűjtés eredménye mindössze 4,3 millió támogató kézjegy volt, amely elegendő volt a népszavazás kiírására, ám előrevetítette a kezdeményezés kudarcát. A december 22-én megtartott népszavazáson csupán 5,8 millió fő, a választók 13,3%-a szavazott a Young-terv ellen, melyet így a Reichstag 1930 januárjában ratifikált. Az eseményekből viszont Hitler politikai tőkét kovácsolt, mert rá és pártjára terelődött a figyelem, s ismertsége jelentősen növekedett. Az NSDAP taglétszáma 1929 nyara és 1930 márciusa között 120 ezerről 210 ezerre nőtt, az 1929. október végi tartományi választásokon sikereket ért el Baden, Lübeck, Szászország, Poroszország, Braunschweig és Türingia tartományokban, utóbbiban 11%-os választási eredmény mellett, első náci miniszterként Wilhelm Frick a tartományi kormány tagja lett. A Young-terv 1930. május 17-én lépett életbe, de az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság következtében 1931 júniusában Herbert Hoover elnök moratóriuma felfüggesztette a terv megvalósítását. #### A gazdasági világválság közvetlen hatásai 1929\. október 24-én a New York-i tőzsdeösszeomlással kezdődött a nagy gazdasági világválság. Az amerikaihoz ezer szállal kapcsolódó német gazdaságban azonnal jelentkeztek a következmények, melyek közül társadalmi tekintetben a munkanélküliség gyors növekedésnek indulása bizonyult a legpusztítóbbnak. Nagyrészt a munkanélküli ellátás miatt az év végére mintegy 300 millió márkás költségvetési hiány alakult ki, melyet Hilferding pénzügyminiszter a sör-, a dohány-, a forgalmi adó, illetve a munkanélküli-segélyalap hozzájárulás 0,5%-os emelésével szándékozott fedezni. A nagytőke hatékony érdekérvényesítése azonban abban is megmutatkozott, hogy Schacht jegybankelnök megtagadta a kifizetéseket a kormánynak, s ezzel elérte Hilferding lemondatását. Helyét Paul Moldenhauer (DVP), a gazdasági tárca vezetője, az IG-Farben felügyelőbizottságának tagja foglalta el, aki azonban a munkanélküli-segélyalap hozzájárulás emelésére szintén rákényszerült. Az 1930-as költségvetési év tervezése során a hiányt egyrészt a fogyasztási adók emeléséből fedezték, másrészt a munkanélküliség drámai mértékű további növekedése miatt a munkanélküli-segélyalap feltöltésére egy olyan terv született, mely szerint a kormány előre meghatározott összeget fizetett volna a biztosítónak, s ha ez nem lett volna elég, a munkavállalók és munkaadók hozzájárulását 0,25%-kal növelték volna. Ezt azonban a munkaügyi miniszter, továbbá a szociáldemokrata Reichstag-frakció 37%-át kitevő szakszervezeti funkcionáriusok elutasították. Ebben a helyzetben Müller kancellár 1930. március 27-én a lemondást választotta. A második Müller-kabinet távozását a témával foglalkozó történészek jelentős része korszakhatárnak tekinti, mellyel „lezárult az alkotmányos köztársaság története, és kezdetét vette a diktatúra számos elemét magában rejtő látszatdemokrácia időszaka.” ### A weimari köztársaság válsága #### Az első Brüning-kormány 1930\. március 30-án Hindenburg elnök Heinrich Brüning közgazdászt, a Centrumpárt jobbszárnyának képviselőjét nevezte ki a következő kormány vezetésére. A kancellár kiválasztásában az agg birodalmi elnök bizalmába férkőzött Kurt von Schleicher tábornok befolyása érvényesült, akinek stratégiai célja a szociáldemokráciának a hatalomból történő végleges kiszorítása, s a Reichswehr politikai súlyának további növelése volt. Brüning kormánya – elsőként a weimari köztársaság történetében, – lényegében független volt a pártok parlamenti erőviszonyaitól, a birodalmi elnök személyes bizalmán nyugodott, s már megalakulásakor azt az ígéretet kapta Hindenburgtól, hogy szükség esetén az alkotmány 48. paragrafusára támaszkodva, elnöki szükségrendeletekkel érvényesíti a kormány törvényjavaslatait. Brüning bemutatkozó beszédében fenyegető utalás hangzott el a Reichstag esetleges feloszlatására és új választások kiírására: „Ez az utolsó kísérlet arra, hogy a megoldást ez a parlament vihesse végbe.” Gazdasági programját a fizetőképesség megőrzése, széles körű takarékossági intézkedések, adócsökkentés a tőkés vállalkozók részére, a keleti területek agrárgazdaságainak nyújtott támogatás jellemezte, amely előrevetítette, hogy a válságot a dolgozó osztályok rovására, illetve a nagytőkések és nagybirtokosok érdekeinek védelmében kívánja megoldani. Áprilisban a Reichstag még 4 szavazat többséggel elfogadta a kormány törvényjavaslatait, új adótörvényeket, agrárprogramot, a forgalmi adó, a sör, az ásványvíz árának és néhány vámtétel emelését, de június 23-án az SPD már egy követeléscsomagot terjesztett elő. Ez tartalmazta a katonai kiadások és külszolgálati szervek költségvetésének csökkentését, a 8 órás munkaidő szigorú betartását, a túlórázás általános beszüntetését, a magas jövedelmek 10%-os adóját, a magas nyugdíjak csökkentését, a lakásépítkezések támogatását, közületi kiadások finanszírozását. Július 16-án Brüning újabb takarékossági csomagot terjesztett elő: előirányozta az általános jövedelemadó 5%-os emelését, különadó kivetését az egyedül élő munkavállalókra, a munkanélküli-segélyalap hozzájárulás felemelését 4,5%-ra, a betegbiztosítás korlátozását és egy sor más intézkedést. Mivel a Reichstag ezt leszavazta, a birodalmi elnök a 48. § alkalmazásával, szükségrendeletként léptette életbe, amely egyértelműen alkotmánysértő volt, s precedenst teremtett a Reichstag kikapcsolására a törvénykezésben. Ellenlépésként a Reichstag az SPD javaslatára kétségbe vonta a szükségrendelet alkalmazásának indokoltságát, s még aznap nagy többséggel leszavazta azt. Hindenburg viszont erre válaszul feloszlatta a Reichstagot és szeptember 14-re új választást írt ki, a szükségrendeleteket pedig újra életbe léptette. #### Az 1930-as Reichstag választások A 82%-os részvételi arány mellett tartott választások eredménye megcáfolt szinte minden előrejelzést. Általános meglepetést okozott az NSDAP földcsuszamlásszerű előretörése, melyhez hasonló a weimari köztársaság történetében még nem fordult elő. Két év alatt a nácik 2,6%-ról 18,3%-ra növelték szavazatarányukat, melynek következtében 12-ről 107-re emelkedett képviselőik száma. A választás legnagyobb vesztese a nácikhoz közelálló DNVP volt (41 mandátum), amely 7,3%-os csökkenést könyvelhetett el 1928-hoz képest, ezen elpártoló szavazók legnagyobb része a nácikhoz távozott. A választás második legnagyobb vesztese az 5,3%-os veszteséget szenvedett SPD volt, amely 24,5%-os eredményével (143 mandátum) még mindig megmaradt a legnagyobb támogatottságú pártnak. Szavazóinak tekintélyes hányada a 13,1%-ot elérő KPD-hez távozott, mely képviselőinek 2,5%-os növelésével a második legnagyobb nyertese lett az átrendeződéseknek (77 mandátum). Míg a Centrumpárt lényegében megtartotta pozícióját (68 mandátum), addig a DVP 4,5%-os szavazatarány (30 mandátum) mellett a két évvel korábbi választásokhoz viszonyítva, elveszítette választóinak csaknem felét, s relatíve hasonló választási katasztrófát szenvedett el, mint a DNVP. A választások eredménye egyfajta általános polarizálódási tendenciát mutat, a polgári középpártok gyengülését és a szélsőségek jelentős erősödését, azzal az aszimmetriával, hogy a szélsőjobb felé történő választói áramlás sokkal erősebb volt, mint a szélsőbal felé történő. „Összességében a nemzeti-konzervatív és liberális, valamint a protestáns közép- és felsőréteghez tartozó választók fordultak a nemzetiszocialisták felé. Különösen erős volt a »régi középosztály«, illetve az ifjú választók és a korábban nem-választók náciknak nyújtott támogatása.” #### Az új helyzet A választások eredménye aggodalommal töltötte el a brit és francia politikusokat, nagytőkéseket, mivel tartottak Hitler kormányra kerülésétől és a diktatúra bevezetésétől. Hindenburg ennek az elvárásnak megfelelően megerősítette Brüning kancellári pozícióját, s felszólította, hogy a szükségrendeletek elkerülése érdekében szélesítse ki támogatottságát a jobboldal körében. Brüning először Hugenberggel tárgyalt, aki azonban határozottan elutasította a weimari alkotmány alapján álló kormány bármiféle támogatását. A választások után örömmámorban tobzódó berlini SA egységek zsidó üzleteket forgattak fel, járókelőket bántalmaztak, melynek a porosz rendőrség vetett véget. Továbbá a hadsereg vezetése egyre kevésbé tolerálta a fiatal tisztek körében folytatott náci agitációt, aminek következtében az ulmi helyőrség három tisztjét tiltott politikai aktivitás miatt bíróság elé állították. Hitler belátta, hogy újonnan megszerzett népszerűsége forog kockán, ezért mérsékletre intette híveit, s Hans Frank védőügyvéd javaslatára tanúként megjelent a tárgyaláson, hogy megnyugtassa a Reichswehr vezetőit. Előadta, hogy „az NSDAP nem kíván letérni a legalitás útjáról, s mi sem áll tőle távolabb, mint a hadsereg felbomlasztásának és a hatalom erőszakos megszerzésének szándéka.” Hozzátette azonban azt is, hogy amennyiben többséget érnek el a Reichstagban, át fogják formálni az államot. Ezt a nyilatkozatot megragadva Brüning 1930. október 6-án puhatolózó tárgyalást folytatott Hitlerrel a leendő kormányba való belépésük feltételeiről. Hitler három miniszteri tárcát kért, anélkül azonban, hogy elkötelezte volna magát a kormány programja mellett. Konkrét kívánságlistáján a birodalmi hadügyi, belügyi tárcáit, illetve a porosz kormányban a belügyminiszteri tisztséget és a berlini rendőrség vezetését sorolta fel. A hadsereg vezetése hallani sem akart erről az eshetőségről, s inkább az SPD politikai hozzájárulásának megszerzése felé orientálta Brüninget. Az SPD vezetésével folytatott tárgyalások eredményeként informális megállapodás született a kormány hallgatólagos támogatásáról, amiért cserébe ígéretet kaptak Brüningtől a szociáldemokrata Otto Braun vezette porosz kormány sértetlenségére, a weimari alkotmány demokratikus szabadságjogainak betartására, továbbá a munkásság szervezeteinek legalitására. A kormány politikai bázisának kiszélesítése így jóformán eredménytelennek bizonyult, és a status quo törékenységét vetítette előre. #### A nemzetiszocializmus előretörése „Miután a náci vezetők bizalmas közlések formájában megnyugtatták a nagytőkét, hogy a párt antikapitalista frazeológiáját nem kell komolyan venni, egyre több vállalkozó nyitotta ki erszényét a párt és fegyveres szervezetei javára. A bányatulajdonosok érdekképviseleti szervezete úgy döntött, hogy minden tonna kitermelt szén után 7 pfenniget a jobboldal fegyveres szervezeteinek juttatnak, s az NSDAP-nak 20%-ot kell kapnia belőle. Néhány nehézipari, vegyi-és villamosipari nagyvállalkozó is támogatta Hitlert, de 1930 őszén még korántsem lehetett arról beszélni, hogy a német nehézipar többsége – vagy egyáltalán a tőke többsége – Hitler mögött állt volna.” Az NSDAP ennek megfelelően a válság ellenére stabil bevételi forrásokkal rendelkezett, melynek nagy részét a szervezet fenntartására és fejlesztésére fordította. A náci párt szervezetei a társadalom szinte minden szféráját behálózták, jó infrastruktúrával, fizetett alkalmazottakkal, jó minőségű egyenruhával, felszereléssel rendelkeztek. A válság és a kormány elhibázott gazdaságpolitikája tömegesen termelte a munkanélkülieket, akiknek egyre nagyobb hányada egyáltalán nem kapott munkanélküli segélyt, a náci párt pedig szállást, háromszori meleg étkezést, egyenruhát és zsoldot adott az SA-ba belépőknek. Hitler a hatalom teljes és végleges megszerzésére törekedett, ehhez a stratégiai célhoz igazította taktikai eszközeit. Nem vállalt névleges kormányzati szerepet, hogy elkerülje az idő előtti lejáratódást, a válság körülményei közt az ellenzéki pozíciót előnyösnek tartotta. Ez lehetővé tette számára, hogy fenntartson egy olyan hamis látszatot, mely szerint az NSDAP minden társadalmi osztály érdekét képes képviselni: a nagytőkének védelmet ígért a munkásmozgalom ellen; a középosztálynak a nagytőke kamatrabszolgasága ellen; a parasztságnak a föld védelmét; a kispolgárságnak biztonságot és karriert a jövőbeli náci államban; a junkereknek az ősi nagybirtok megmentését; a munkásságnak munkalehetőséget és szociális törvényeket. „Hitler mindezt mérlegelve 1930 őszén úgy döntött, hogy az NSDAP csak akkor adja fel ellenzéki szerepét, ha cserébe a politikai élet további alakítása szempontjából döntő kormánypozíciók birtokába juthat, s ezáltal nem fenyegetheti többé a hatalomból való későbbi kirekesztés veszélye. A következő két évben ez a helyzetértékelés szolgáltatta a párt taktikájának alapját.” #### A Brüning-kormány politikája A kormány deflációs gazdaságpolitikája kudarcot vallott, a gazdasági válság soha nem látott mértékben súlyosbodott, termelés-visszaesés, tömeges csőd- és elbocsátási hullám, gyorsan növekvő munkanélküliség alakult ki. Brüning a belpolitikai kudarcot külpolitikai sikerekkel próbálta ellensúlyozni. A Rajna-vidék 1930. július 1-én történt francia kiürítését Hindenburg és a kormány a német nacionalizmus győzelmének igyekezett feltüntetni, Stresemann érdemeit, nevét mély hallgatás övezte. Az offenzív külpolitika felé való elmozdulást jelezte az is, hogy 1931. március 21-én Julius Curtius német és Johann Schober osztrák külügyminiszter, a nagyhatalmak tájékoztatása nélkül bejelentette az osztrák–német vámunió tervét, mely a félrevezető indoklás ellenére nyilvánvalóan a versailles-i és a saint-germaini békerendszer Anschluss-tilalmának kerülő úton történő megszegését indította volna el. A status quo fenntartásában érdekelt nagyhatalmak diplomáciai és pénzügyi ellenlépései gyorsan bekövetkeztek. Franciaország a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, – melynek eljárását Brüning elfogadta, – pénzügyi téren pedig a párizsi kormány bizonyos égetően fontos hitelek folyósítását a vámuniós terv feladásától tette függővé. Az 1931-es évben a gazdasági válság hatásai katasztrofálisakká váltak. A teljes munkanélküliek száma elérte az 5 milliót (az összes munkavállaló 34%-a), a részleges munkanélküliek száma is több milliót számlált (az összes munkavállaló 20%-a). Munkanélküli segélyt – amely ráadásul csökkent az alapok kimerülése miatt –, 1930 decemberében 50%-uk, míg egy évvel később már a 6 millió munkanélkülinek csak 33%-a kapott, így 4 millió ember sorsa teljesen kilátástalan volt. Brüning 1931 végéig négyszer alkalmazta a 48. §-t a bércsökkentések végrehajtására, melynek következtében a jövedelmek 1932-re, 1929-hez viszonyítva átlagosan 43%-kal csökkentek. Az öngyilkosságok Franciaországhoz és Nagy-Britanniához viszonyított kiemelkedően magas aránya szemlélteti az általános reményvesztettséget: A kormány elhibázott agrárpolitikája szintén hozzájárult a válság hatásainak súlyosbításához. Az ún. Osthilfe-törvény értelmében 1931 végéig 300 milliós támogatásban részesítette a junker nagybirtokokat. Így a 250 ezer főnyi kelet-poroszországi gabonatermelő érdekei miatt védővámokkal a gabonaárakat a világpiacinak 2–3-szorosán tartotta, amely súlyos károkat okozott az ország ipari exportképességének. Ez azért következhetett be, mert a junker nagybirtokosok Hindenburg elnökön és a tábornoki karon keresztül saját gazdasági súlyukat jóval meghaladó befolyást tudtak gyakorolni az államvezetésre. 1931 nyarán Németország pénzügyi helyzete válságosra fordult, a Birodalmi Bank devizakészlete vészesen lecsökkent, ezért Brüning kívánságára Hindenburg táviratilag kérte Herbert Hoover amerikai elnököt, hogy Németország ideiglenesen mentesüljön a jóvátételi fizetések alól. Mivel az amerikai gazdaság érdeke is azt kívánta, hogy Németország megőrizze fizetőképességét, Hoover készséggel eleget tett a kérésnek. A „Hoover-moratórium” értelmében 1931. július 1-től 1932. június 30-ig felfüggesztette a nemzetközi tartozások teljesítését, így Németország mentesült az esedékes 1,5 milliárd márka jóvátétel átutalása alól. 1931\. szeptember 5-én a hágai bíróság a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségekkel ellentétesnek nyilvánította a német-osztrák vámuniós tervet. A külpolitikai kudarcot kihasználva, a szélsőjobboldal azonnal politikai kampányt indított a kormány megbuktatására, melyet Hindenburg megakadályozott, s megelégedett Joseph Wirth belügyminiszter, Julius Curtis külügyminiszter és Theodor von Guérard közlekedési miniszter kormányból történő elmozdításával. A második Brüning-kormány 1931. október 7-én alakult meg, s a jobbratolódás ellenére alapvetően nem változtatott irányvonalán. #### A Harzburgi Front és a Vasfront A Brüning-kormány Hindenburg unszolására tárgyalásokat folytatott Alfred Hugenberggel a kabinetben való részvételről. Ő ezt ahhoz a feltételhez kötötte, ha a porosz tartományi kormányból kiszorítják a szociáldemokratákat, illetve ha a nemzetiszocialistákat is bevonják a birodalmi kormányzásba. Hindenburg személyesen is tárgyalt Hugenberggel, mely szintén sikertelenül végződött. Brüning Hitlert is igyekezett megnyerni a kormány támogatására, és 1931. október 10-én megbeszéléseket folytattak, de Hitler nem tett elkötelező nyilatkozatot sem a gazdaságpolitika, sem a külpolitika terén, sikerült viszont rávennie Brüninget annak elérésére, hogy ugyanezen a napon Hindenburg fogadja őt. Megtörtént Hindenburg és Hitler első találkozása, mely Hitler számára bármiféle elköteleződés nélküli propaganda-előnnyel, megnövekedett tekintéllyel járt. Erre azért is égetően szüksége volt, mert október 11-én a jobboldal prominens képviselői Hugenberg szervezésében találkozót tartottak, mely később Harzburgi Front néven vált közismertté. Minden jelentősebb jobboldali politikai irányzat képviselői jelen voltak a demonstratív tanácskozáson: Hugenberg (DNVP); Hitler (NSDAP); Theodor Duesterberg (Stahlhelm); a Reichslandbund a junker nagybirtokosok képviselőjeként; Helmuth Poensgen, Ernst Brandi, a német nehézipar prominensei; Hjalmar Schacht a Reichsbank lemondott elnöke; Heinrich Class (Alldeutschen Verband); Hans von Seeckt tábornok, Walther von Lüttwitz tábornok, Rüdiger von der Goltz tábornok; továbbá több leszármazott a Hohenzollern-házból. Hitler a legnagyobb számú küldöttséget vonultatta fel. Erőt demonstrált, de el akarta kerülni, hogy a front akár szervezetileg, akár a célok tekintetében megkösse a kezét, ezért a kormány megbuktatásának minimális programján kívül sem árnyékkormány létrehozását, sem a hamarosan esedékes birodalmi elnökválasztásra állítandó közös jelölt ügyét nem támogatta. Két alapvető politikai irányvonal különült el egymástól, a DNVP vezette konzervatív-monarchista- és az NSDAP vezette nemzetiszocialista diktatúra híveinek tábora. 1931 decemberében, válaszul a Harzburgi Front megalakulására, az SPD, a szakszervezetek (ADGB), a Reichsbanner és a Munkás Torna- és Sportszövetség (ATSB) részvételével létrehozta a Vasfront (Eiserne Front) nevű védelmi szervezetet. A szervezet megalapítása nem bővítette érdemben a köztársaságpárti összefogás tényleges támogatói bázisát, a kommunistákat és más radikális baloldali szervezeteket, csoportokat továbbra is kizárták belőle. #### Az 1932. évi birodalmi elnökválasztás, Brüning menesztése 1932\. március 17-én Carl Severing porosz belügyminiszter házkutatásokat rendelt el az NSDAP és SA poroszországi irodáiban. Az ennek során lefoglalt dokumentumok bizonyították, hogy az SA-t a március 13-i választások napján riadókészültségbe helyezték. Április 5-én a tartományi belügyminiszterek konferenciáján, a tartományok, különösen Poroszország és Bajorország kérték Groener birodalmi belügyminisztert, hogy tegyen valamit a náci paramilitáris szervezetek ügyében. Hindenburg hétéves elnöki megbízatása 1932 tavaszán lejárt. A 85 éves elnök újra jelöltette magát, azonban eltérően az 1925-ös választásoktól, ezúttal a megerősödött NSDAP vezetője, Hitler is a kihívói között volt. Hindenburg, bár megszerezte az április 10-én tartott választás második fordulóján a szavazatok 53%-át, – Hitler 36,8%-ot, míg Ernst Thälmann 10,2%-ot kapott, – szembesülnie kellett azzal, hogy korábbi támogatottsága befolyásos konzervatív politikai szereplők részéről jelentősen csökkent. Például Krupp és Duisberg, a nehézipar két prominens képviselője elpártolt Hindenburgtól és Hitler választási kampányára több millió márkát adományozott. Hindenburg nem rejtette véka alá csalódottságát, – megbánta, hogy másodszor is jelöltette magát, – különösen irritálta, hogy szociáldemokrata szavazatokkal választották újra. Hindenburg újraválasztásával Groener cselekvésre szánta magát, s előterjesztette Brüning részére a náci paramilitáris szervezetek betiltására vonatkozó rendelkezés tervezetét. Brüning egyetértett vele, s megszerezte Hindenburg (vonakodó) beleegyezését a 48. törvénycikk alkalmazására, mely április 13-án lépett életbe. Hindenburg ekkor már erőteljesen neheztelt az SPD toleranciájára támaszkodó politikai irányvonalára, s rossz szemmel nézte, hogy a Birodalmi Zászló szervezet (Reichsbanner) ellen nem lépett fel. Mindezek mellett Brüning szembe került eddigi pártfogójával, Schleicherrel, Hindenburg legbefolyásosabb tanácsadójával. Schleicher úgy gondolta, hogy Hitler „megszelídül”, ha kormányzati felelősséget kap, ezért a kormányba való bevonására, vagy legalább passzív támogatásának megszerzésére törekedett. Április 28-án titokban találkozott Hitlerrel, s megbeszélést folytattak a kormányban való részvételének feltételeiről. A május 7-én tartott második találkozón, – melyen Hitler és Schleicher mellett részt vett Hindenburg államtitkára, Otto Meissner, illetve az elnök fia, Oskar von Hindenburg is, – végleg megpecsételődött a Brüning-kabinet sorsa. Hitler visszautasította a kormányban való részvételt, de felajánlotta, hogy pártja tolerálni fog egy jobboldalibb, elnöki kormányt, ha új választásokat tűznek ki és feloldják az SA-ra és az SS-re vonatkozó tiltást. Rendkívül elégedett volt a tárgyalások után, minden feltétele teljesült, anélkül, hogy elkötelezte volna magát. Ilyen politikai körülmények között ült össze a parlament május 9-én. Göring, mint az NSDAP frakció szónoka kemény támadást intézett Groener ellen, s követelte az SA-t tiltó rendelkezés feloldását. Groener másnap válaszolt, de már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Beszédét betegen rögtönözte, ráadásul a náci képviselők minduntalan közbekiabáltak, mondatait alig tudta befejezni. Mindez azonban csak a parlamenti felszín volt csupán, Schleicher és Kurt von Hammerstein tábornok a háttéralkuk során már eldöntötte politikai sorsát, Groener május 12-én lemondott. Ezzel nem pusztán a Brüning-kormány egyik kulcsminisztere távozott, hanem személyében a weimari demokrácia egyik fontos oszlopa dőlt le. „A válság a forgatókönyv szerint halad...” – írta naplójába Goebbels május 14-én. Ezekben az időkben a nácik minden fontosabb politikai háttéreseményről rendkívül jó értesülésekkel rendelkeztek. Ennek egyik legfontosabb letéteményese Werner von Alvensleben üzletember volt, aki Schleicher összekötőjeként napi kapcsolatban állt a nemzetiszocialistákkal. A kamarilla, Schleicherrel az élén, hamarosan ürügyet is talált Brüning menesztésére. A kancellár a kelet-elbai birtokosoknak szándékozott pénzügyi támogatást nyújtani a szanálásra alkalmatlan birtokok állami felvásárlásának vagy elárverezésének, illetve ezen földek városi munkanélküliek számára való juttatásának tervével. Ez kiváltotta a Reichslandbund, a nagybirtokosok érdekvédelmi szervezetének viharos tiltakozását, Brüninget „agrárbolsevizmussal” vádolták, s Hindenburg május 25-én megvonta tőle az átmeneti kivételes állapotra vonatkozó 48. cikk alkalmazásának eszközét, így kormánya május 30-án lemondott. #### A Papen-kormány A Hindenburg tanácsadói köréhez tartozó Franz von Papen báró kormánya tovább mélyítette a weimari köztársaság válságát. A monarchista nagybirtokos, diktátori hajlamú vezérkari tiszt megszemélyesítette azokat a reakciós politikai erőket, akik szívből gyűlölték a köztársaságot, s egy oligarchikus diktatúra megteremtéséért tevékenykedtek. A népszerűtlen Papen még saját pártja, a Centrumpárt vezetésében sem tudott híveket szerezni a kormányzáshoz, ezért kilépett a pártból. Jó kapcsolatokkal rendelkezett viszont az iparmágnások, a földbirtokosok, a bankárok körében. Az SPD azonnal véget vetett az előző kormánnyal szemben tanúsított toleráns politikájának, így a kancellár a Reichstagban csupán a DVP és a DNVP támogatását élvezte. Mivel számítani lehetett az SPD bizalmatlansági indítványára, illetve a kormány leszavazására, ezért elérte Hindenburgnál a Reichstag június 4-i feloszlatását, s rendkívüli választások kiírását. Egyik első belpolitikai intézkedése az SA betiltására vonatkozó rendelkezés érvénytelenítése volt. Ennek következtében 1932 nyarán a német történelem legvéresebb választási harca bontakozott ki. A jobboldali SA, SS, Stahlhelm és a baloldali Vörös Frontharcos Szövetség, és Birodalmi Zászló szervezet között sorozatos erőszakos összecsapásokra került sor, melyek június és július folyamán 300 halottat és 1100 sebesültet követeltek. Papen gazdaságpolitikai intézkedései (adójóváírás, állami megbízások, hitelbővítés, 2,5 milliárd márkás beruházási program) a tőkés vállalkozókat segítették. Némi gazdaságélénkülés bekövetkezett ugyan, de gyökeres változást képtelen volt elérni. Kudarcot vallott a munkanélküliség csökkentésére irányuló törekvése is. A június 16. és július 9. között folyó lausanne-i konferencián lezárták Németország jóvátételi kötelezettségét, ami bár jelentős gazdasági és diplomáciai siker volt, a közelgő parlamenti választások eredményét már nem befolyásolhatta érdemben. #### Poroszországi államcsíny (Preußenschlag) Papen arra törekedett, hogy a birodalmi kancellár és a porosz tartományi miniszterelnöki pozíciót egyesítse, a kancellárt függetlenítse a Reichstagtól, és létrehozzon egy a parlament felett álló arisztokratikus és hivatásrendi összetételű felsőházat, amelyek a monarchiához való visszatérés lépcsőfokai lettek volna. A porosz tartományi kormányt hosszú évek óta a szociáldemokrata Otto Braun vezette, s fontos demokratikus bástyája volt a weimari köztársaságnak. A porosz tartományi rendőrség feletti rendelkezés számottevő fegyveres erőt jelentett, s komoly akadályt a weimari demokrácia ellenségei számára. Az 1932. április 24-i porosz tartományi választásokon az SPD jelentősen visszaesett, s elveszítette többségét. A nácik és a kommunisták ezúttal minden koalíciós próbálkozást meghiúsítottak, a kormányzás felelősségét viszont elutasították, aminek következtében a Braun-kormány kisebbségi, ügyvezető kormányként folytatta működését. Hatalmi vákuum és puccslégkör keletkezett. Az SA betiltásának június 16-án történt visszavonása után kiújultak az utcai harcok a nácik és a kommunisták között. Július 17-én, a Hamburg környéki Altonában, a nácik, a kommunisták és a rendőrség között kitört utcai lövöldözés –, altonai véres vasárnap (Altonaer Blutsonntag) – 18 halálos áldozatot követelt, s megfelelő alkalmat nyújtott Papennek, hogy Hindenburgnál kieszközölje a weimari alkotmány 48. törvénycikkének újbóli alkalmazását. Két szükségrendelet született, az egyik felhatalmazta a birodalmi kormányt, hogy a poroszországi kormány helyébe birodalmi megbízottat állítson, így Papen átvette a porosz miniszterelnök hatásköreit, a tartományi belügyminiszteri posztot pedig a konzervatív, párton kívüli Franz Bracht, essen főpolgármestere kapta. A másik a végrehajtó hatalmat Berlinben és Brandenburgban a Reichswehr hatáskörébe utalta. A Braun-kormány menesztése után tisztogatás kezdődött a közigazgatásban, a szociáldemokrata köztisztviselőket leváltották, s helyükbe konzervatívok és németnemzetiek kerültek. Mindez „a közrend és biztonság helyreállítása” címén történt. Az államcsínyt politikai jelentősége ellenére alig követte ellenállás, az SPD és a szakszervezetek passzívak maradtak, nem indítottak tömeges demonstrációkat. Az okok között fontos szerepet töltött be a munkásság kommunista, szociáldemokrata megosztottsága, illetve a példátlanul magas (30%-os), demoralizáló munkanélküliség, mely a mindennapi túlélésért való egyéni küzdelem formájában széles munkásrétegek energiáját emésztette fel. Poroszország az államcsíny miatt az állami törvényszékhez fordult, de az 1932 októberében született felemás ítélet már nem változtatott a Braun-kormány elmozdításának tényén. #### Az 1932-es Reichstag választások Az 1932. július 31-i Reichstag választásokon kimagasló győzelmet ért el az NSDAP, s tovább folytatva lendületes előretörését, megduplázta szavazói és parlamenti képviselői számát, amivel a legerősebb párttá vált. Ez azt jelentette, hogy a parlament elnöke Hitler egyik legközelebbi bizalmasa, Hermann Göring lett. Az SPD erőteljes visszaesése tovább folytatódott, s a pártok rangsorában a második helyre szorult vissza. A KPD tovább javított pozícióján, s megközelítőleg annyi képviselői helyet szerzett, amennyit az SPD elveszített. A Centrumpárt kivételével a jobbközép pártjai további szavazókat veszítettek, s a felmorzsolódás útjára léptek. Az NSDAP választási sikerét azonban nem az ezektől a pártoktól elvitt szavazatoknak köszönhette, hanem új választók megszerzésének, akik 60%-a a középrétegekből, 40%-a pedig a munkásrétegekből származott. Augusztus 13-án Hindenburg fogadta Hitlert, aki visszautasította a találkozón számára felkínált miniszteri pozíciót, s a kormány vezetését követelte. Ezt a birodalmi elnök elhárította, így politikai patthelyzet alakult ki. Előre látható volt, hogy az újonnan megalakult parlament Papen kormányát le fogja szavazni, s mivel Papen továbbra is folytatni akarta a kisebbségi kormányzást, augusztus 30-án Hindenburg felhatalmazta a parlament újabb feloszlatására. Szeptember 12-én a Reichstag alakuló ülése nagy többséggel (512 : 42 arányban) bizalmatlanságot szavazott a kormánnyal szemben, de ellenkormány állítása nélkül, ezért Papen újra feloszlatta a parlamentet. Az 1932. évi második Reichstag választást november 6-án tartották, melynek eredményei figyelemre méltó trendfordulót jeleztek a jobboldali pártok körében. Az NSDAP szavazatainak aránya számottevően visszaesett (37,8%-ról 33,5%-ra), mely 34 mandátum elveszítésével járt, miközben a Papent támogató pártok (DVP, DNVP) némileg növelték szavazóik körét. A szociáldemokratákra leadott voksok csökkenése folytatódott, míg a kommunisták tovább növelték támogatóik számát. Mindazonáltal a döntő arányok változatlanok maradtak. Papen ezekben a napokban egy új, totalitárius politikai rendszer (Új Állam) tervét szövögette, mely már a weimari köztársaság bukását vetítette előre: a Reichstag feloszlatását új választások kiírása nélkül, a pártok kiiktatását a rendőrségre és a hadseregre támaszkodva, az alkotmány autoritatív megváltoztatását, melyet népszavazás vagy egy nemzetgyűlés hagyott volna jóvá. Kormányában azonban nem tudott elegendő támogatást szerezni, mindenekelőtt a Reichswehr-miniszter, Schleicher részéről, aki polgárháborús helyzet kialakulásától tartott. A Hindenburgra nehezedő nyomás, hogy Hitlert ruházza fel kancellári hatalommal, – befolyásos tőkés csoportok, a hadsereg tisztikara, sőt egyes családtagjai részéről, – egyre fokozódott. November 19-én a gazdasági élet 20 közismert szereplője, többek között Eberhard Graf von Kalckreuth nagybirtokos, a Reichslandbund elnöke, Fritz Thyssen, Albert Vögler, Gustav Krupp, Carl Bosch, Karl Haniel nagyiparosok, Fritz Beindorff nagykereskedő, Hjalmar Schacht, Kurt Freiherr von Schröder, Friedrich Reinhart bankárok, memorandumot (Industrielleneingabe) nyújtottak be Hindenburgnak, melyben kifejezték azt a kívánságukat, hogy a kormány vezetését át kell adni Hitlernek. November 21-én a birodalmi elnök újra miniszteri tárcát ajánlott fel Hitlernek, amit ő ismételten elutasított. Kivételes törvényeken nyugvó kancellári megbízást követelt, ezt Hindenburg másodszor is megtagadta. #### Hitler hatalomra jutása 1932\. december 3-án Hindenburg legfőbb bizalmasa, Kurt von Schleicher kapott kancellári megbízást. Schleicher kormánynyilatkozata általános meglepetést okozott, mert egyaránt elhatárolódott a kapitalizmustól és a szocializmustól. Megtartotta hadügyi tárcáját, s a hadsereg és a munkásság sajátos szövetségében látta a politikai megoldást, s a pártok felett álló „keresztfront” létrehozására törekedett. Meggyőződése volt, hogy a tömegbázist nélkülöző, elnöki kormányzás nem fenntartható, ezért politikai stratégiájában tömegbázis megteremtésére törekedett. Már Papen kormányzása alatt jó kapcsolatokat igyekezett kiépíteni az SPD, a Német Állampárt (a DDP utódpártja), a Centrumpárt, a DNVP és az NSDAP munkásszárnyaival. Gregor Strasser, az NSDAP „balszárny” vezetője részére alkancellári posztot ajánlott, aki hajlandó lett volna azt elfogadni. Strasser a pártfórumokon is önálló, kompromisszumokra törekvő irányvonalat képviselt, amit Hitler kemény bírálatban részesített, s így Strasser a pártvezetésben teljesen elszigetelődött. December 8-án Strasser lemondott minden pártfunkciójáról és Reichstag mandátumáról, ami komoly nyugtalanságot okozott a párt szervezeteiben. A kancellár kudarcot vallott az SPD befolyása alatt álló szakszervezetekkel folytatott tárgyalásain is. Schleicher katonai diktatúra kialakítására törekedett, titokban szükségrendeleteket készített elő, melyek választások kiírása nélkül feloszlatták volna a Reichstagot, és kivételes állapotot készült bevezetni. Mivel tervei a hadsereg, a gazdaság, az állami bürokrácia nemzeti-konzervatív erőinek ellenállásába ütköztek, illetve Hindenburg bizalmát is elvesztette, ezért 1933. január 28-án lemondásra kényszerült. 1933\. január 4-én Kurt von Schröder bankár kölni házában Papen és Hitler találkozójára került sor, melyen megállapodtak a Hitler kancellárságával, illetve Papen alkancellárságával felálló új kabinet személyi összetételéről. Hitlernek Göring és Frick, Papennek Hugenberg és Duestreberg volt a jelöltje. Január 9-én Hindenburg hozzájárult, hogy Papen tárgyaljon Hitlerrel az NSDAP részvételével, de Papen vezetésével felálló kormányról. Január 22-én a Joachim von Ribbentrop házában tartott megbeszélésen, melyen Hitler, Göring, Frick, Papen, Meissner és Oskar von Hindenburg vett részt, megnyerték Hitler kancellárságának Meissner államtitkárt, s a birodalmi elnök fiát, Oskar von Hindenburgot is. Az elnök mindaddig rendíthetetlen volt Hitlert illetően, semmiképpen nem szeretett volna kormányfői megbízást adni részére, ám ezekben a napokban megtört a jég, s elkerülhetetlen kényszerűségként végül beleegyezett Hitler kinevezésébe. #### A weimari köztársaság felszámolása A Hitler-kormány 1933. január 30-án tette le hivatali esküjét, az első kabinet ülésre azonban csak március 15-én került sor. A kancellár kérésére másnap Hindenburg feloszlatta a Reichstagot és március 5-re új választásokat írt ki. Az elkövetkező hetekben elkezdődött a totális náci diktatúra kiépítése. Február 4-én és 6-án az alkotmány 48. cikkelyének alkalmazásával kiadott elnöki rendelkezések korlátozták a gyülekezési és a sajtószabadságot. Az első csapást a KPD-re mérték, megkezdődött a kommunisták üldözése, de a szociáldemokratákat sem kímélték. Február 4-én 16 kommunista napilap megjelenését tették lehetetlenné, majd 12-én a Die Rote Fahne-t tiltották be két hétre, február 27-én pedig végleg. Február 20-án Göring találkozót szervezett Hitler és a nehézipar mágnásai között, melyen többek között Gustav Krupp, Albert Fögler, Carl Bosch vett részt. A megbeszélés után egy 3 millió márkás választási alapot hoztak létre az NSDAP javára. Marinus van der Lubbe holland kommunista február 27-én felgyújtotta a Reichstagot, ami alkalmat nyújtott Hitlernek, hogy másnap, ismét a 48. cikkely segítségével, a nép és az állam védelmére hivatkozva, hatályon kívül helyezze az alkotmány 114., 115., 118., 123., 124., 153. cikkelyét, és ezzel legálissá tegye a személyi szabadság, a szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési és egyesülési szabadság korlátozását, illetve a levéltitok és a tulajdonjog megsértését. A rendelet halállal büntette a hazaárulást, gyújtogatást, szabotázst, a kormány tagjai ellen elkövetett merényletet, lázadást. A tartományok szuverenitását is felfüggesztette. Ily módon a weimari alkotmány gyakorlatilag érvényét vesztette. ### Kultúra a weimari köztársaságban A weimari köztársaság kulturális életét rendkívüli sokrétűség és gazdagság jellemezte. „A »golden twenties« kifejezés és a többi régebbi túlzás azt sugallja, hogy Berlin az 1933-as éjszakáig a világ szellemi fővárosa volt.” – írta Ernst Bloch a korszakról írott gyűjteményes kötete előszavában 1962-ben, máshol pedig Periklész Athénjához hasonlította a weimari demokrácia időszakát. Thomas Mann hasonlóan vélekedett, állítása szerint Németország felváltotta Franciaországot Európa kulturális centrumának szerepében. #### Tudomány Jelzésszerű, hogy e rövid időszak alatt számos Nobel-díj született: Albert Einstein, fizika (1921); Otto Meyerhof, fiziológia és orvostudomány (1922); James Franck és Gustav Hertz, fizika (1925); Ludwig Quidde, béke (1927); Thomas Mann, irodalom (1929); Hans Fischer, kémia (1930); Carl Bosch és Friedrich Bergius, kémia (1931); Otto Warburg, fiziológia és orvostudomány (1931), Werner Heisenberg, fizika (1932). A fentieken túl jó néhány kiemelkedő fizikus dolgozott még a weimari Németországban, mint Max Planck (Nobel díj, 1918), Max von Laue (Nobel díj, 1914), Max Born (Nobel díj, 1954), Walther Bothe (Nobel díj, 1954) és Pascual Jordan. Nem képzelhető el a 20. század szexológiai és melegjogi története Magnus Hirschfeld úttörő munkássága nélkül. A társadalomtudományok területén a Frankfurti iskola jelentősége kiemelkedő, mely magában foglalja Max Horkheimer, Theodor Adorno, Erich Fromm, Herbert Marcuse, Walter Benjamin és mások munkásságát. 1933-ban az intézet az Egyesült Államokba költözött, s ekkortól kezdett egyre növekvő hatást kifejteni. Lukács György Történelem és osztálytudat (Geschichte und Klassenbewusstsein) című, nevezetes, sok vitát kiváltó műve 1923-ban, Berlinben jelent meg. Lukács 1932–1933 márciusáig élt Berlinben, tagja volt több marxista csoportnak, s rendszeresen írt a Die Linkskurve, és az Internationale Literatur című lapokba. Mannheim Károly Ideológia és utópia (Ideologie und Utopie) című műve (1929) a legszélesebb körben elterjedt kortárs szociológiai könyv volt a weimari köztársaságban, míg filozófiai téren Martin Heidegger Lét és idő (Sein und Zeit) című munkája (1927) hívta fel magára a figyelmet. Ez utóbbi mű a korszak másik jelentős filozófusa, Edmund Husserl gondolataira épült és reflektált. Oswald Spengler, az antidemokratikus konzervatív forradalom teoretikusa, a fasizmus előfutára a weimari köztársaság kialakulásának éveiben publikálta A Nyugat alkonya (Der Untergang des Abendlandes) című, nagy hatású fő művét (I. kötet: 1918, II. kötet: 1922). #### Művészet A háborúellenes képzőművészet egyik legismertebb alakja a szocialista Käthe Kollwitz, festő, grafikus, szobrász volt, Háború című, 1922–23-ban készített fametszet sorozata különösen drámai erővel jeleníti meg a világháború borzalmait. Ő volt az első nő, akit a Porosz Művészeti Akadémia a tagjai közé választott. A háború alatt a művészetekben az expresszionizmus és futurizmus irányzata uralkodott, s ezek kritikájaként született meg az új tárgyilagosság (Neue Sachlichkeit) művészeti törekvése. Bár a mozgalom a képzőművészet területéről indult 1925-ben – első képviselői többek közt Max Beckmann, Otto Dix és George Grosz voltak –, ez a fajta világlátás gyorsan elterjedt a fotó, a film, az építészet, az irodalom, a zene, a színház művelői körében. Az irányzat jellemzője az objektivitás, a szilárd tények, a funkcionalizmus, a használhatóság iránti elkötelezettség, a szakmai lelkiismeretesség iránti alázat. Az új tárgyilagosság egyik klasszikus reprezentánsa a filmművészetben Walter Ruttmann, Berlin, egy nagyváros szimfóniája (Berlin, Symphonie einer Großstadt, 1927) című dokumentumfilmje. A „Neue Bauen” építészeti mozgalom híveiként a modern, funkcionális építészet megteremtésében többek mellett igen fontos szerepet töltött be Bruno Taut, Erich Mendelsohn, Hans Poelzig és Ernst May. Walter Gropius nevéhez fűződik a Bauhaus megalapítása, mely az egyik legfőbb képviselője volt az új tárgyilagosság esztétikájának a dizájn minden műfajában. Tanárai között szerepelt például Ludwig Mies van der Rohe, akit a modern építészet egyik előfutárának tartanak, Paul Klee, akinek művészetelméleti írásait Leonardo da Vinci-éhez hasonlítják, vagy Vaszilij Kandinszkij és Moholy-Nagy László. A fotóművészetben Moholy-Nagy mellett August Sander, portré- és dokumentumfotográfus, illetve Albert Renger-Patzsch töltött be kiemelkedő szerepet. Renger-Patzsch legismertebb munkája A világ szép (Die Welt ist schön) című albuma 1928-ban jelent meg, s a tárgyi világ szépségét szándékozott bemutatni – úgy, ahogy a dolgok vannak, minden külső beavatkozás nélkül, – a művészi dokumentativitás eszközével. Sander Az idő arca (Antlitz der Zeit) című kötetét, – egy 60 portréből álló gyűjteményt –, 1929-ben publikálta, mely azonnal ismertté tette. A könyvet a nácik 1936-ban betiltották, elkobozták, nyomdai nyomóformáit megsemmisítették. A fotó egyre szélesebb körű elterjedése révén egy új vizuális műfaj is született: a fotómontázs, melynek első művelői a berlini dadaisták közül kerültek ki John Heartfield, George Grosz, Hannah Höch, Raoul Hausmann, Johannes Baader és a saját utat járó Kurt Schwitters személyében. A weimari köztársaság alatt számos irodalmi remekművet alkottak. Ezek közül feltétlen említést érdemel Thomas Mann A varázshegy (1924), Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan (1929), Ludwig Renn Háború (1928) és Alfred Döblin Berlin Alexanderplatz (1929) című regénye, illetve a Bertolt Brecht és Kurt Weill közös munkájával született Koldusopera (1928) című zenés dráma, melynek Georg Wilhelm Pabst rendezésében filmváltozata is készült. Az új tárgyilagosság stílusirányzatát Erich Kästner, Fabian. Egy moralista regénye (Fabian. Die Geschichte eines Moralisten) (1931), Hans Fallada, Mi lesz veled, emberke? (Kleiner Mann – was nun?) (1932) és Irmgard Keun, A műselyemlány (Das kunstseidene Mädchen) (1932) című regényeik képviselik. A korszak színházi életének legfontosabb alakjai közé tartozott Ernst Toller drámaíró, Gerhart Hauptmann drámaíró, Carl Zuckmayer drámaíró, Max Reinhardt színházi- és filmrendező, producer, illetve Erwin Piscator színházi rendező, producer. Ezekben az években Németország talán legnagyobb hatású lírikusa, műfordítója, irodalomkritikusa Stefan George volt, aki követői részvételével egy kört szervezett, melynek komoly kisugárzása volt a kortárs szellemi életre. A film műfajában dolgozó művészek is jó néhány maradandó alkotást hoztak létre. Robert Wiene rendezésében került közönség elé 1920-ban Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari) címmel egy nagy hatású, expresszionista stílusú némafilm. Friedrich Wilhelm Murnau rendező Nosferatu (Nosferatu, eine Symphonie des Grauens) című, 1922-ben bemutatott filmje a filmtörténet egyik legnagyobb hatású némafilmje. 1926-ban került vetítésre Faust (Faust – Eine deutsche Volkssage) című némafilmje, mely Goethe Faust című klasszikus művének feldolgozása volt. Fritz Lang Metropolis című expresszionista alkotása, – korának legnagyobb költségvetésű német filmje –, a disztópikus science fiction műfajának egyik legelső darabja volt, mely komoly nemzetközi sikert aratott. Az első jelentős német hangosfilm 1930-ban került a filmszínházakba A kék angyal (Der blaue Engel) címmel, Josef von Sternberg rendezésében, Heinrich Mann regénye alapján, Marlene Dietrich főszereplésével. A weimari éra különösen gazdag zenei életet produkált, a kamarazenétől az operán és a zenés színházon át, a szimfonikus koncertekig és a zenei fesztiválokig, a dzsesszkoncertekkel, zenés kabarékkal bezárólag a választék nagyon sokszínű volt. Walter Laqueur kultúrtörténész szerint: „Németország a vezető karmesterek, a legjobb zenekarok és szólisták országa volt, iskolái nyújtották a legprogresszívebb zenei oktatást, és a zene műélvezetének általános szintje is a legmagasabb volt.” Bár Berlint tekintették a korabeli zenei világ mekkájának, három operaházzal, elbűvölő vendégművészekkel, mint például Arturo Toscanini vagy Pablo Casals – Baden-Baden, Bayreuth, Breslau, Köln, Drezda, Düsseldorf, Frankfurt, Hamburg, Hanover, Königsberg, Lipcse, München és Stuttgart szimfonikus és opera kínálata azonos szinten volt a fővároséval. A korszak és a 20. század egyik legnagyobb hatású zeneszerzője, zeneteoretikusa és zenepedagógusa az osztrák származású Arnold Schönberg volt, aki 1925-től 1933-ig vezette a Porosz Művészeti Akadémia zeneszerzői mesteriskoláját. Az általa kifejlesztett dodekafónia a zeneszerzés radikális megújítását jelentette. A weimari Németország egyik vezető karnagya Otto Klemperer, a 20. század egyik legnagyobb karmestere volt, aki a modern kortárs zene elkötelezett híveként Schönberg, Igor Stravinsky és Paul Hindemith műveit is színpadra vitte. Hindemith a modern német zenei élet „fenegyereke”, zeneszerző – művei disszonánsak és provokatívak –, zeneteoretikus, karmester és zenei előadó volt egyszemélyben, s mint a Berlini Zenei Főiskola zeneszerzés professzora is népszerűségnek örvendett. A korszak másik legelismertebb karmestere Erich Kleiber volt, aki a Berlini Állami Operaház főzeneigazgatói tisztét is betöltötte 1923–1934-ig. Ott mutatták be Alban Berg Wozzeck című operáját 1925-ben, mely az első modern operabemutató volt Berlinben. #### Mindennapi kultúra A weimari köztársaság sajátos, a császári időszaknál sok tekintetben demokratikusabb politikai légköre, majd 1924-től a gazdasági felvirágzás, a mindennapi kultúrában is kedvezett számos új jelenség létrejöttének, vagy elterjedésének. A középosztály szórakozásának elmaradhatatlan színhelye volt, – különösen Berlinben –, a táncos, zenés-, illetve a szatirikus politikai kabaré, mely utóbbi bátor szókimondása egyetlen politikai irányzatot sem kímélt. Legismertebb szövegírói többek mellett Kurt Tucholsky, Walter Mehring és Erich Kästner voltak. Társadalomkritikai éle miatt a weimari korszak kabaréjának jelentősége túlnőtt a puszta szórakoztatáson. Siegfried Kracauer, a 20-as évek weimari tömegkultúrájának egyik első számú kortárs kritikusa A tömeg ornamentikája (Das Ornament der Masse) című, 1927-es, nagy hatású esszéjében elemezte, s negatívan értékelte a táncos kabaré ürességét, jelentésnélküliségét. A weimari alkotmány 118. cikkelye biztosította a vélemények szabad kifejezését „szóban, írásban, nyomtatásban, képileg vagy bármilyen egyéb módon”, ennek következtében a sajtó és könyvkiadás rendkívüli gazdagságot, sokszínűséget ért el. Az 1919–1920-ban kiadott 3689 újság száma 1932-re 4703-ra növekedett. A sajtó szerkezete alapvetően decentralizált volt, de ezzel párhuzamosan sajtóbirodalmak alakultak ki. A három legnagyobb kiadó mind közül a két köztársaságpárti, az Ullstein és a Mosse, illetve a szélsőjobboldali Alfred Hugenberg tulajdonában lévő Scherl volt, mely a legfontosabb köztársaság-ellenes hangot képviselte. Hugenberg 1916-ban vette meg a kiadót, s agresszív piaci terjeszkedése következtében 1932-re a németországi sajtónak csaknem a fele legalább részleges befolyása alá került. Ehhez járult még, hogy Hugenbergnek saját hírügynöksége is volt, a Telegraphen-Union (TU), mely a manipulatív hírszolgáltatást végezte Hugenberg sajtóbirodalmának 1600 újságja számára. Médiabefolyását még tovább növelte, amikor 1927-ben megvette Németország legnagyobb filmstúdióját, az UFA-t. A fotózás területén forradalmi változást idézett elő a Leitz cég Leica márkájú, 35 mm-es, kisfilmes kamerája 1925-ben. Ez volt az első teljesen kompakt fényképezőgép, összecsukható objektívje révén elég kis méretű ahhoz, hogy állvány nélkül, kézből használva, szinte bárhol és bármikor lehetővé tegye a kép exponálását. Ez nemcsak a fotóriporterek munkáját könnyítette meg, hanem elindította az amatőr fotózás egyre szélesebb körű elterjedését, és a vizuális kultúra radikális átalakítását. A világháború és a novemberi forradalom „tektonikus elmozdulást” okozott a szexuális morál területén is. A császárkor álszent, prűd, örömtelen, tilalmakkal teli szexuális erkölcse összeomlott, s egy demokratikusabb, szabadabb testkultúra jött létre, melynek jelszavai a „szexuális reform”, és az „új nő” voltak. A szex reform liga 150 ezer tagot számlált, de hatása publikációinak, előadásainak, klinikáinak, kondom- és fogamzásgátló eszköz eladásainak köszönhetően jóval szélesebb körre terjedt ki. A mozgalom 1931-ben, az abortusz kriminalizálása elleni kampányban érte el csúcspontját, s azon kevés mozgalmak közé tartozott, mely átlépte az osztály-, a nemi-, és a politikai választóvonalakat. A szex reform mozgalom következtében hatalmas változások zajlottak le a német társadalomban: az átlagos családméret lecsökkent 3,9-re, 1933-ra Németország a legalacsonyabb születési rátát érte el Európában, a válások száma az egekbe szökött, s évente kb. egymillió illegális abortuszt hajtottak végre, annak rengeteg halálos és maradandó egészségügyi következményével. „Az »új nő« volt a 20-as évek szexuális forradalmának híres szimbóluma. Rövid haja, – a nevezetes bubifej –, vékony, sportos, erotikus és gyermektelen volt. Dohányzott és néha férfiruhát viselt. Egyedül járt, a szexben örömét lelte. Dolgozott, tipikusan egy irodában vagy a művészetben, a mának és önmagának élt, – amint Elsa Herrmann írt róla Ez az új nő (So ist die neue Frau) című weimari könyvében.” Hódított az egészséges test és a meztelenség kultusza. Szimbolikus, hogy az ökölvívás hallatlan népszerűségre tett szert, egy-egy mérkőzést több ezer ember is megnézett. Max Schmeling, a korszak sztárbokszolója a férfiasság ikonikus megtestesítőjévé, az erő bálványozását hirdető szépségideállá vált, Bertolt Brecht, John Heartfield, George Grosz és számos kulturális vezéregyéniség is a csodálói közé tartozott. A természet és az ember, a test és a lélek újraegyesítésének jegyében a naturizmus tömegmozgalommá vált. Hans Surén Az ember és a Nap'' (Der Mensch und die Sonne) című, 1924-ben megjelent, a nudizmust és a természetet dicsőítő, látványos fotókkal illusztrált könyve egy év alatt 250 ezer példányban kelt el. Az egészségkultusz minden politikai irányzatban jelen volt, a kommunisták, a szociáldemokraták vagy a nácik ugyanúgy működtettek naturista, kerékpáros és gyalogtúra egyleteket, s az egészség magasztalása, a testkultúra propagandájukba is beépült. Ezzel összefüggésben a politikai ellenfelet véznának, betegesnek vagy éppen elhízottnak ábrázolták. A jobboldali propaganda a negatív testi, egészségügyi jellemzőket leginkább a zsidókra vonatkoztatta, de nem kizárólagosan, a kommunisták vagy a francia megszálló csapatok szintén ilyen megjelenést kaptak. Mindazonáltal a weimari Németország testedző mozgalma erős militarisztikus árnyalattal bírt, például a gyakorlatok rendszeres kísérőjelensége volt a katonai alakzatban való masírozás, a jobboldali irányzatoknak pedig a rasszizmus ideológiája adott sajátos jelleget. ## Öröksége A weimari köztársaság története és bukása sok tanulsággal szolgálhat az utókor számára. Nem lankad az érdeklődés iránta a történészek, a művészek és a művelődni szándékozó közvélemény részéről, aminek az ad baljós aktualitást, hogy a manapság egyre jobban megerősödő szélsőjobboldali mozgalmak, szervezetek ideológiái, illetve bizonyos politikai folyamatok megdöbbentő hasonlatosságot mutatnak az 1920-as évek nemzetiszocializmusával és társadalmi kontextusával. Számos tekintélyes politológus, megfigyelő szerint egyfajta weimarizálódás szemtanúi és elszenvedői vagyunk. ## Filmek - The Man Who Crossed Hitler, a BBC televíziós játékfilmje, 2011. Rendező Justin Hardy. - Hitler – út a hatalomba, a National Geographic Channel televíziós dokumentumfilm-sorozata, 2011–2012. Jegyzetek a filmekhez

Erzsébet tér (Miskolc)

Az Erzsébet tér (korábban: Papmalom tér, Fürdő tér, Szabadság tér) egy tér Miskolc belvárosában. A Széchenyi utca („Főutca”) és az Avasalja között húzódik, egy utcánál alig szélesebb területen. A tér jelentősebb épületei közé tartoznak az Erzsébet fürdő és a műemlék Arany Szarvas Gyógyszertár. Közvetlenül a szomszédságában található az avasi református templom és a Herman Ottó Múzeum egyik kiállítóépülete. Az Erzsébet téren áll Kossuth Lajos legrégebbi egész alakos köztéri szobra. A tér kialakításában nagy szerepet játszottak az esztétikai szempontok. A főutca addig házsorok közé zárt részéről a korábban itt állt, lebontott malom helyén rálátás nyílt a zöld lombok borította Avasra és gótikus templomára, előtte pedig a Szinva patak vizére. A Széchenyi utca, illetve a térrel közös sarokházai nagyrészt eklektikus stílusban épültek, a térnek a főutcától távolabb eső házainál azonban enyhült a stílus zárt, szabályos szigorúsága, a homlokzatok szabdaltabbá válnak, egyre természetközelibb hatást mutatva. A kötetlen, játékos hatást erősíti a fürdőépület üvegkupolája. A főutca felől nézve így a tér olyan hatást kelt, mintha ablak nyílna a természetre. ## Létrejötte Az 1878-as árvizet követően rendeletek születtek arra, hogy a Szinvára épített malmokat lebontsák, illetve hogy a malomárkot feltöltsék. A mai tér területén álló úgynevezett Pap-malom azonban a rendelet ellenére még 1890-ben is működött. 1891-ben már komoly igényként merült fel a malom lebontásának és az idetelepült cserzőmesterek kitelepítésének igénye; ugyanebben az időben a város egy építendő közfürdőnek keresett helyet. A tér nem a főutca, hanem a Szinva felől kezdett beépülni. A város közgyűlése Papmalom térnek nevezte el a lebontott malom helyét, később Fürdő, majd Erzsébet térnek hívták. A közfürdő kupolás épületét 1892-ben kezdték építeni, és egy év múlva már állt is az épület; vele szemben körülbelül ugyanebben az időben épült fel a Diószeghy-ház, amelynek homlokzati oldala tervezési hiba miatt nem teljesen párhuzamos a fürdőével; ezt a két épület lábazatának feltöltésével sikerült látvány szempontjából korrigálni. A szemmel észrevehetetlenül, de szűkülő tér a főutca felől nézve optikai hatásként nagyítja az Avast. A fürdőépület és a főutca közt ekkor még úgy tervezték, fürdőparkot építenek, majd egy városi vásárcsarnok építése merült fel, de mivel emelkedtek a belvárosi telekárak, a város eladta ezt a területet, ahol így egy ház épült fel, Soltész Nagy Kálmán polgármesteré. Földszintjén a 19. század vége óta működik az Arany Szarvas Gyógyszertár. A Diószeghy-ház és a főutca között álló pékség helyére épült fel 1894–1895 között az az épület, mely ma a Miskolci Akadémiai Bizottság székhelye. A Széchenyi utca melletti sarokház 1898-ra épült fel. Ugyanebben az évben állították fel a téren azt a szobrot, Róna József művét, mely Kossuth Lajos legelső egész alakos köztéri szobra volt az országban. A térre kiépülése után először juhar-, majd vadgesztenyefákat ültettek, de egyik sem aratott sikert, látvány szempontjából ma törekednek a kis növésű fák (például japáncseresznye) ültetésére, ami nem erősíti a szűk tér utca jellegét. Tervezték a térnek a főutcán túlnyúló, északi irányú bővítését is. 1893-ban, a régi Korona Szálló épületének lebontásakor felmerült, hogy a telket nem építik be, hanem teret alakítanak ki rajta, ezt azonban elvetették, és már 1894-re felépült az új Korona Szálló épülete. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című képes enciklopédia, amit Rudolf főherceg támogatásával és közreműködésével kezdtek el kiadni, így ír a térről a Felső-Magyarország című kötetében: „A városnak legszebb köztere az Erzsébet-fürdő-tér a Széchenyi-útcza nyugati végén, a város kellő közepén. Három oldalon palotasorok zárják, negyedik oldalát a Szinva s az ennek partjánál emelkedő Avasnak azon része zárja, a hol az ódon ref. templom áll komor méltósággal a hegy oldalán levő temető közepén, lombos fák és fenyűligetek által övezve.” 1913–1914-ben új terveket készítettek, ekkor alakítottak ki szökőkutat, a virágágyásokat és a tér világítását. A patakon túl álló Rossenwasser-házat lebontották, helyét parkosították, padokat állítottak. Ekkor már tervezték a Szinva lefedését, amire nem sokkal később sor is került, így a tér egészen az Avas aljáig terjedt. 1928-ban terv született az Avasra felmenő siklóvasút építésére, ez azonban, bár évtizedeken át foglalkoztatta a szakembereket, nem valósult meg. Felmerült a lefedett Szinva újbóli kibontásának ötlete is, mellyel itt – akárcsak a 2005-ben átadott Szinva terasznál – a víz fontos szerepet tölthetne be a tér hangulatának kialakításában. A terv megvalósulásának első lépéseként rövid szakaszon kibontották a patakot, és 2010-ben új (a régi, egykor más helyen állt Rákóczi-híd mintájára) Erzsébet-hidat építettek felette. ### A Kossuth-szobor Kossuth Lajos mindössze kétszer járt Miskolcon, 1840-ben például a Három Rózsa Szállóban szállt meg, de több szál is fűzte a városhoz, száműzetése során pedig miskolci küldöttség több alkalommal is felkereste. Kossuth 1879-ben elveszítette magyar állampolgárságát, erre több magyar város is úgy reagált, hogy díszpolgárává választotta, Miskolc 1886-ban (abban az évben, amikor Ferenc József a városba látogatott). 1887-ben leleplezték Kossuth arcképét a Városházán. Miskolciak 1890-ben és 1891-ben is kérték küldöttség útján Kossuth engedélyét, hogy utcát nevezhessenek el róla, ő azonban szerényen kitért a válaszadás elől. A szobor állításának ötlete az 1848-as forradalom kitörésének 50. évfordulóján rendezett ünnepségen merült föl, 1898. március 15-én. A közgyűlés április 12-én határozott úgy, hogy közadakozásból szobrot emeltet. Róna József szobrász (aki később Szemere Bertalan szobrát is alkotta) így nyilatkozott: „Gyermeki fantáziám alkotta már ezt meg 30 évvel ezelőtt, ifjúkori rajongásom ékesítette szépségekkel már réges-régen, amit ma mint érett művész hozzáadtam, az csak technika, csak művészi tudás.” A szobor leleplezésén jelentős politikusok mellett részt vettek a Kossuth család tagjai – Kossuth testvére, Lujza és fia, Ferenc is. A szobor Pünkösd hétfőjén történt leleplezésén jelen volt még Lévay József, Herman Ottó és Szemere Bertalan fia, Attila. A patinával bevont bronzszobor egy négy méter magas, szemcséskőből faragott talapzaton áll, amely Kiss István budapesti építész terve szerint készült. ## Épületei - Az Arany Szarvas Gyógyszertár (Erzsébet tér 2.) műemlék patika, a Széchenyi utca–Erzsébet tér sarkán. Egyike volt Miskolc két első patikájának, amelyek 1762-ben nyíltak meg. 1897-ben került mai épületébe. Nevét az aranyszarvasos cégérről kapta, melyet az első patikus, az Egerből Miskolcra költözött dr. Trangus Illés borsod vármegyei főorvos az egri kanonoktól kapott. A gyógyszertár 19. századvégi bútorzata változatlanul megmaradt. A 2000-es évek elején tulajdonjogi viták miatt éveken át zárva tartott a gyógyszertár, végül 2004 végén ismét kinyitott. - Az Erzsébet fürdő (Erzsébet tér 4.) eklektikus stílusban épült 1892–1893 között. Uszodaként és gyógyfürdőként üzemelt, saját termálforrása van. Jogi huzavonák miatt évek óta zárva tart, átalakítása folyamatban van. - A Steinfeld-ház (Széchenyi utca 2.) a tér keleti oldalának északi saroképülete, melyet a tizenkilencedik század végén épített fel Steinfeld Zsigmond a Szirmay család egykori kúriája helyén. Az eklektikus stílusú kétemeletes épület két homlokzatából a hosszabb a térre a rövidebb a „főutcára” néz. A földszinten egy kellemes kávézó várja az arra járó vendégeket. - A Pataky–Argay-ház (Erzsébet tér 1.) kétemeletes eklektikus épületét Pataky Sándor – a magyar királyi hadsereg századosa, Miskolc város rendőrkapitánya és a Ferenc József-rend kitüntetettje – építtette 1894-ben. - A Miskolci Akadémiai Bizottság székháza (Erzsébet tér 3.) 1896-ban épült a Kereskedelmi és Iparkamara részére, szintén eklektikus (neoreneszánsz) stílusban. 1920-ban 10 hónapig lengyel konzulátus működött az épületben. 1945 után több intézmény (Megyei Tanács, II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár, Herman Ottó Múzeum) is használta. A Miskolci Akadémiai Bizottságnak 1979-es megalapítása óta székháza. - A Diószeghy-ház (Erzsébet tér 5.) 1880 és 1890 között épült korábbi, a tűzvész és az árvíz során megrongálódott épület alapjaira. Üzletként és lakóházként is funkcionált. A 20. század elejéről származó fényképeken homlokzata klasszicizáló eklektikus stílusú. Az 1930-as évekre a négyaxisos homlokzat egységét megtörte az átépítés, a bal oldali axisban bejáratot alakítottak ki, és a földszintet is átépítették. Utoljára 1989-ben alakították át a belső tereit. ## Érdekességek - Az akadémiai székház homlokzatán látható magyar nagycímeren Dalmácia és Horvátország címerét tévedésből felcserélték. - A tér Erzsébet magyar királyné nevét viseli, akinek a férje, I. Ferenc József annak idején halálra ítélte Kossuthot, és akinek szobrot emeltek a téren. Erzsébet királyné a másik történelmi személyiség, akinek először Miskolcon emeltek köztéri szobrot (a Népkertben). - Az Erzsébet fürdő üvegkupoláját, amellyel a korábbi bádogkupolát cserélték le, Viszlai József tervezte. Az ő műve a városban a Szinvapark bevásárlóközpont is, amelyben szintén nagy szerep jut az üvegnek, mint építőanyagnak. - Kossuth Lajos szobrát évtizedeken át egy magánember tisztította meg a március 15-i ünnepségek előtt, erről a helyi újság is írt cikket. ## Közlekedés Az MVK Zrt. buszjáratai közül többnek megállója volt, melyek közül ma már csak a 21-es és a 101B jelzésű autóbusz érinti. Korábban itt állt meg a 21A, 21B, 21T, 33-as, 36-os, 39-es autóbusz is. A 37-esnek viszont végállomásként szolgált (azonban megszűnése után a 36-os végállomása volt egy ideig). Az 1-es, 1A és 2-es villamosjárat megáll a tér közelében, a Városház téren.

Élősködők (film)

Az Élősködők (eredeti cím: ', 기생충; angol cím: Parasite) 2019-ben bemutatott dél-koreai vígjáték-thriller, melyet rendezett. A filmet 2019. május 21-én a cannes-i fesztiválon mutatták be, ahol elnyerte az Arany Pálma-díjat. Dél-Koreában május 30-ától vetítették a mozik, Magyarországon a Mozinet mutatta be 2019 októberében. A film főszereplői , aki gyakori visszatérő színész filmjeiben, , , , , és . A történet egy szegénységben tengődő családról szól, akik ármánykodás és csalás segítségével beférkőznek a gazdag család bizalmába, azonban nem könnyű fenntartaniuk a hazugságokra épülő új életüket. A film 167,6 millió amerikai dollár bevételt hozott, ezzel Dél-Korea 19. legsikeresebb filmje lett a hazai piacon. A kritikusok egyöntetűen pozitívan fogadták, számos sajtótermék éves toplistáján előkelő helyen végzett. Bemutatása óta 180 díjat nyert, az Arany Pálma mellett többek között a BAFTA, a Screen Actors Guild, a Blue Dragon Film Awards, a New York-i Filmkritikusok Egyesülete vagy a BIFA is jutalmazta. Három Golden Globe-díjra jelölték; a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat el is nyerte; koreai film korábban nem kapta meg ezt a díjat. Az alkotást hat Oscar-díjra jelölték, melyből négyet kapott meg, a legjobb eredeti forgatókönyv, a legjobb rendező, a nemzetközi film, valamint a legjobb film díját; utóbbival történelmet írt, az első nem angol nyelvű film lett, mely megkapta az elismerést. A film szöuli külső forgatási helyszínei népszerű turistalátványossággá váltak. ## Cselekmény `és családja egy félszuterénben lakik Szöulban, ahová nem süt be a nap, és rendszeresen az ablakuk alá vizelnek a részegek. A család alkalmi munkákból tengődik, miközben nagyra törő álmaik vannak. A wifit a szomszédos kávézóból lopják, és hajlandóak kifúrni a pizzéria részidős alkalmazottját is pletykák terjesztésével, csak hogy pénzhez jussanak. Egy nap az egyetemista korú, de a felvételit többször is elbukó Giu barátja, meglátogatja őket, és megkéri a fiút, hogy amíg ő külföldön van, korrepetálja helyette angolból a felső-középosztálybeli család tinédzser korú lányát. Az állás jó pénzzel kecsegtet, ezért a fiú testvére, hamisít neki egy egyetemi oklevelet.` Giu bekerül az újgazdag család villájába, ahol a túlzottan naiv és egyszerű gondolkodású szépasszony azonnal fel is fogadja a lánya angol nyelvi korrepetálójának. Közben Giu beajánlja a húgát (mint kívülállót) a család kisfiához rajztanárnak. magának is hamisít papírokat, és neves rajzterapeutának adja ki magát. Miután sikerült a család közelébe férkőzni, tervet szőnek a sofőr és a házvezetőnő módszeres kirúgására, majd beszervezik az apjukat és az anyjukat a helyükre. Csakhogy tökéletes tervükbe hiba csúszik: a család pincéjének titkos folyosói nem várt titkokat rejtegetnek, ami mindent megváltoztat. A korábbi házvezetőnő ott rejtegeti a férjét négy éve. ## Szereplők A Kim család - mint , munkanélküli családapa. Magyar hangja Holl Nándor. - mint , Kim felesége. Magyar hangja Orosz Anna. - mint , Kimék fia. Magyar hangja Czető Ádám. - mint , Kimék lánya. Magyar hangja Gulás Fanni. A család - mint , gazdag cégtulajdonos. Magyar hangja Láng Balázs. - mint , felesége. Magyar hangja Pikali Gerda. - mint , ék tinédzser lánya. Magyar hangja Pekár Adrienn. - mint , ék tízéves kisfia. Magyar hangja Gergely Attila. További szereplők - mint , ék házvezetőnője. Magyar hangja Ősi Ildikó. - mint , a házvezetőnő férje. Magyar hangja Rába Roland. - mint , Giu barátja. Magyar hangja Berkes Bence. ## Gyártás ### Előkészületek A film ötlete 2013-ban született meg. Miközben a Snowpiercer – Túlélők viadala című filmjén dolgozott, ot egy színházi színész barátja arra biztatta, írjon színművet. Húszas évei elején egy gazdag szöuli család fiát korrepetálta, és ezt az élményt akarta színműben megörökíteni. A Snowpiercer befejezését követően 15 oldalas treatmentet írt az Élősködők első feléből, amiből a Snowpiercer produkciós asszisztense, három forgatókönyvvázlatot írt. Az Okja befejezése után visszatért a félbehagyott projekthez, és befejezte a forgatókönyvet. Han társ-forgatókönyvíróként szerepel a film stáblistájában. A történet egy részét a Christine és Léa Papin-incidens inspirálta: két francia szobalányé, akik meggyilkolták munkaadóikat. A film címét a rendező adta, ami kettős jelentéssel bír, és meg kellett győznie a marketingeseket a használatáról. A rendező szerint nyilvánvaló konklúzió lehet, hogy a cím a gazdag család otthonába beférkőző szegény családra utal, ezért a marketingcsapat hezitált a címet illetően. Ugyanakkor a gazdag család is tulajdonképpen parazita, hiszen mások munkáján élősködik: nem maguk mosogatnak, nem maguk vezetik az autót. A film angol feliratát Darcy Paquet, Koreában élő amerikai filmkritikus, a koreanfilm.org weboldal megalkotója készítette, aki közvetlenül gal dolgozott együtt. Paquet különféle megoldásokat választott a film egyes elemeinek fordításához. Például a (짜파구리) nevű ételt, amely a és keveréke, úgy fordította: „ram-don”, azaz rámen-udon. A film angol nyelvű verziójában az angol ramyeon és udon szavak szerepelnek az étel zacskóján, ezzel segítve a nézőket a megértésben. Paquet úgy vélte, a ram-don kifejezés még biztosan nem létezik, miután az interneten rákeresett, és nem talált róla semmit. A Szöuli Nemzeti Egyetem helyett az Oxfordi Egyetemet használta a feliratban, a KakaoTalk alkalmazás helyett pedig a nemzetközileg ismertebb WhatsApp-ot. Azért választotta Oxfordot a Harvard helyett, mert egyrészt a rendező kedveli a brit kultúrát, másfelől pedig túlságosan sablonosnak vélte a Harvardot. Paquet szerint ahhoz, hogy a humor átjöjjön a feliraton keresztül, az embereknek azonnal meg kell érteniük, amit olvasnak, és kevésbé ismert kifejezésekkel a poén lényege elvész. ### Forgatás A forgatás 2018. május 18-án kezdődött, és 77 forgatási nap után szeptember 19-én fejeződött be. A film központi és szimbolikai szempontból is fontos elemét, ék otthonát egy fiktív építész, tervezte a történet szerint, a teljes ház azonban újonnan épített, nyitott filmdíszlet volt. látványtervező azt mondta, a Nap fontos tényező volt a külső helyszín megépítésekor, mert követniük kellett a Nap irányát, megjegyezni a pozícióját az adott időpontban, és ennek megfelelően megalkotni az ablakok elhelyezkedését és méretét. Az operatőr, határozott elképzelésekkel rendelkezett a világításról, kifinomult közvetett világítást tervezett, volfrámégők meleg fényével. Többször is ellenőrizték a Nap állását a kiválasztott területen, mielőtt végül megépítették a díszletet. A házat a cselekménynek megfelelően tervezték meg, specifikus blokkolóelemekkel és szándékos szintezéssel, és figyelembe vették a képszélességet is. A kameramozgásokhoz is igazítani kellett a látványterveket, így az elkészült, digitálisan kiegészített lakóház sokkal inkább filmkészítési szempontok, mint valódi építészeti tervek alapján állt össze. Ahol csak lehetett, természetes fény használatára törekedtek, ezért is volt fontos a telek kiválasztása. Nem csak a gazdag család otthonát, de Kimék félszuterénjét is külső helyszínen építették meg. A szintezés szándékos: nem csak a -házban jelenik meg a különféle szintekkel, beleértve a pincét is, de a két otthon földrajzi elhelyezkedése is szimbolikus: a gazdag ház világos, sok napfényt kapó magas dombon fekszik, míg a félszuterén a sötét, alacsonyan fekvő negyedben, ahová rengeteg lépcsőn kell a családnak „alászállnia”. Bár a szegénynegyed szintén csak díszlet volt, meglévő minták alapján építették meg, még a téglákat is úgy öntötték, hogy létező szöuli negyedekből vették a mintát, és szilikon öntőformákkal alkották újra őket. A szöuli külső forgatási helyszínek között szerepelt például a ábécé (돼지쌀슈퍼) kerületben, vagy a -alagút (자하문터널) és az ahhoz vezető lépcsők kerületben. ## Témák és interpretációk A film két fő témája a társadalmi egyenlőtlenség és a társadalmi rétegek közötti konfliktusok. A kritikusok és maga a rendező is úgy véli, a film a modern kapitalizmusnak állít tükröt, mások pedig a -jelenséggel hozzák összefüggésbe; ezt a kifejezést főképp fiatalok használják a dél-koreai élet nehézségeinek leírására. A film ugyancsak megmutatja a kapcsolatok fontosságát a koreai társadalomban, különösen a gazdagok köreiben, bár ugyanez igaz a Kim családra is. `szerint az Élősködők egy „lépcsőfilm”, melyben a lépcsők szerepe, hogy a Kim és a család, valamint társadalmi pozícióját szemléltessék. A félszuterén, ahol Kimék élnek, tipikus életszíntér a szöuli szegények számára. Az ott lakóknak számos problémával kell számolniuk, úgymint a penész, a betegségek megnövekedett kockázata. Ugyanakkor ezek a lakások olcsóbbak. Monszun idején a filmben is ábrázolt áradás valós probléma, és tipikusan az ilyen lakásokat fenyegeti a leginkább.` A rendező úgy véli, a film végkifejlete és az általa kegyelemdöfésként jellemzett utolsó jelenet azt vetíti előre, hogy nak nem fog sikerülni összeszedni a pénzt a ház megvásárlásához. A filmet záró dal igyekezetéről mesél, hogy megvehesse a házat; szerint a fiúnak több száz évébe telne, hogy összegyűjtse rá a pénzt, de szerinte okos srác, így biztosan kitalál majd valamit, hogy megmentse az apját. ## Rendezői változat A filmből készült fekete-fehér rendezői változat is, melyet nem sokkal a 92. Oscar-gála előtt mutattak be a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon. azért készítette el ezt a változatot, mert arra vágyott, hogy az ő filmjeit is a fekete-fehér nagy klasszikus filmek sorában említsék. A fekete-fehér változat már azelőtt készen volt, hogy a színest bemutatták volna Cannes-ban, és egyébként a rendezőnek nem ez az első filmje, amelyből ilyen verzió is készült. Mivel a filmet eredetileg színesre tervezték, a fekete-fehér változat megalkotása nagy nehézségek elé állította a stábot, mert „nem lehet csak úgy számítógépre vinni és fekete-fehérré változtatni”. Voltak olyan jelenetek, például az árvíz, ahol a sáros víz hömpölygését fekete-fehérré alakítani igazi kihívás volt. úgy véli, ez a változat még jobban kihangsúlyozza a gazdagok és szegények közti különbséget, a színek megvonásával jobban lehet a textúrákra fókuszálni, és ő úgy érezte, hogy a cselekmény is brutálisabbá válik általa, sokkal realisztikusabb az élmény, „mintha pengével vágnának meg”. ## Filmzene A film zenéjét szerezte, az Oscar-díj a legjobb eredeti dalnak kategóriában a 15-ös rövidlistára is felkerült. A ' (소주 한잔, angol címén A Glass of Soju) című dal zenéjét is ő komponálta, a dalszöveget pedig írta hozzá. A dalt a t alakító adta elő. A film zenéjének hangszerelését a Kaliforniában élő Sapszon Bálint zeneszerző és Elek Norbert billentyűs végezték. A Budapest Scoring zenészei játszották fel a filmzenét. Sapszon korábban is dolgozott már együtt az Okja zenéjén. A film zenéjében domináns a zongora, de ritka hangszereket is megszólaltattak, például csembalót. Felcsendül az alkotásban Gianni Morandi In ginocchio da te című dala, de Händel Rodelindájából is hallhatóak részletek. A filmzene 2019 májusában megjelent a streaming platformokon, majd CD és hanglemez formájában is kiadták. ## Megjelenés A filmet 2019. május 21-én a cannes-i fesztiválon mutatták be először. Dél-Koreában május 30-tól vetítették a mozik. Az észak-amerikai forgalmazási jogokat a Neon vásárolta meg még a 2018-as American Film Marketen, és október 11-től vetítette a filmet. Németországban a Koch Films, Franciaországban a The Jokers, Japánban a Bitters End forgalmazta. Ausztráliában és Új-Zélandon a Madman Films mutatta be június 27-én, ahol a legsikeresebb koreai film lett, Ausztráliában a forgalmazó valaha volt legsikeresebb nem angol nyelvű filmje lett. Az Egyesült Királyságban és Írországban a Curzon Artificial Eye hozta forgalomba, 2020. február 7-től vetítették a mozik. A magyarországi jogokat a Mozinet vásárolta meg, és a Mozinet Filmnapok keretében mutatta be először a filmet 2019 októberében. Ezt követően december 5-től lehetett országosan megtekinteni a mozikban. Az Egyesült Államokban a Universal Pictures Home Entertainment jelentette meg a filmet blu-rayen, de számos európai és ázsiai országban is megjelent már, illetve tervezik megjelentetését DVD-n vagy blu-rayen. A film különféle streaming platformokon is elérhető, mint az iTunes, az Amazon, a Vudu, a Google Play vagy a YouTube Filmek. A magyarországi DVD- és streaming-megjelenés időpontja 2020 februárjában még nem volt ismert, de a Mozinet úgy nyilatkozott, hogy mindkettőt tervezik. ## Fogadtatás ### Bevételek és nézőszámok Dél-Koreában több mint tízmillióan váltottak jegyet a filmre. Február 5-én 15 év után az első koreai film lett Japánban, melyet több mint egymillióan néztek meg. A magyar bemutató hetében 4916-an látták a hazai mozikban, február 27-ig bezárólag pedig több mint -en. Összesen magyar néző látta a filmet moziban. 2020\. február 9-ig az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában 35,5 millió dollárt jövedelmezett a film, míg a világ többi részén 132,1 milliót (Dél-Koreában 72 milliót), így összesen 167,6 millió dollárt termelt. Ezzel első olyan filmje lett, mely átlépte a 100 millió dolláros nemzetközi bevételt. Az amerikai premier hétvégéjén három moziból összesen dollár bevételre tett szert, ami mozinként dollárt jelent; ez idegen nyelvű filmnek korábban nem sikerült. A második hétvégére már 33 mozi vetítette, és 1,24 milliót jövedelmezett, majd a harmadik hétvégére 129 moziból újabb 1,8 millióra tett szert. A negyedik hétvégén 2,5 millió, az ötödik hétvégén pedig 2,6 millió volt a bevétele. A hatodik hétvégére már 620 mozinál tartott és 1,9 millió dollárt hozott. Az ezt követő hetekben is jól szerepelt a jegypénztáraknál. A tizedik héten lépte át a húszmillió dolláros határt az addig 306 moziban vetített film bevétele, vagyis filmszínházanként átlagosan dollár volt a jegybevétel. Az Oscar-gála hetében, a megjelenését követő 18. héten, 1060 moziból újabb 1,5 millió dolláros bevételre tett szert. Dél-Koreában a nyitó hétvégén 20,7 millió dollár, Magyarországon 2020. február 27-ig 67,5 millió forint bevételt termelt a film, összesen pedig mintegy 86 millió forintot. ### Kritikai fogadtatás thumb\|250px\| rendezését kritikai siker övezte, többek között Oscar-díjjal is jutalmazták A filmet szinte teljes egyetértésben pozitívan fogadták a kritikusok, a Rotten Tomatoes oldalán 99%-ot kapott 307 kritikus értékelését összesítve, átlagosan 9,41 ponttal a tízes skálán. A súlyozott átlaggal dolgozó Metacritic oldalán 100 pontból 96-ot kapott a film 48 kritikus értékelése alapján. A.O. Scott filmkritikus a The New York Timestól rendkívül szórakoztatónak tartotta a filmet, értékelése szerint olyan „szellemes, bőkezű, esztétikailag felvillanyozó film, mely elmossa a művészfilm és a tömegfilm közötti unalomig ismételt határvonalakat.” Jessica Kiang a Variety magazintól úgy vélte, a rendező „briliáns formában” tért vissza, és úgy jellemezte az Élősködőket mint „az osztálydüh keserű vérén hízott kullancs”. A Cinematrix szerint „a Joker mosolytalan, vérkomolyan vett társadalomkritikájával szemben az Élősködők mindezt a műfaji határok koreai filmekben szinte megszokott átlépésével, sok fekete humorral mutatja be”, „egyszerre thriller, társadalmi dráma, fekete komédia és horror”. A film úgy marad mindvégig szórakoztató, hogy közben társadalmi kérdéseket vet fel, gondolkodásra ösztönzi a nézőt, emiatt pedig a kritikus „a túlhúzott befejezést is” hajlandó megbocsátani a rendezőnek. A 24.hu szerint a filmet „nemcsak a kritikusok imádják, hanem a közönség is, talán azért, mert árnyaltan és kíméletlenül mutatja be, milyen indulatok feszítik ma a fejlett világ társadalmait”, és „mesteri rendezőnek” nevezte. A film egyik lehetséges hiányosságaként említi a gazdag család tagjainak kidolgozatlan karaktereit, ugyanakkor azt mondja, „a figurák megformáltsága közötti különbség is művészileg indokolható döntés” ebben a filmben. Vízer Balázs a PORT.hunak írt kritikájában nemes egyszerűséggel csak annyit írt: „Tessék ennek a filmnek egy Oscart adni!” ### Toplisták Az Élősködők számos kritikus éves toplistájára felkerült, többek között a következőkre: Az IndieWire a 2010-es évek legjobb 100 filmjének listáján a 48. helyre sorolta az alkotást. ## Televíziós sorozat Az HBO televíziós sorozatot tervez a film alapján, melynek executive producerei és Adam McKay lesznek, a gyártást a Kate Street Picture Company, a CJ Entertainment és a Hyperobject Industries közösen végzi majd. szerint az azonos című sorozat a filmben nem látható eseményeket dolgozza majd fel. ## Díjai és jelölései Bemutatása óta a film 180 díjat nyert, az Arany Pálma mellett többek között a Blue Dragon Film Awards, a New York-i Filmkritikusok Egyesülete vagy a BIFA is jutalmazta. Három Golden Globe-díjra jelölték, a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb forgatókönyv és a legjobb rendező kategóriákban. A legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat el is nyerte, koreai film korábban nem kapta meg ezt a díjat. A filmet négy BAFTA-díjra jelölték a legjobb film, legjobb rendező, legjobb eredeti forgatókönyv és legjobb nem angol nyelvű film kategóriákban, a legjobb idegen nyelvű film díját el is nyerte. A film a Screen Actors Guild-díjkiosztón elnyerte a legjobb szereplőgárda (mozifilm) díjat; a díjátadó történelmében először kapta idegen nyelvű film gárdája az elismerést. Dél-Korea ezt a filmet küldte a 92. Oscar-gálára is. Az alkotást hat Oscar-díjra jelölték. Az Oscar-díjátadók történetében az Élősködők előtt csupán tíz idegen nyelvű filmet jelöltek a legjobb film díjára, és ezek közül csak a Tigris és sárkány volt ázsiai. A film négy díjat vihetett haza, és filmtörténelmet írt azzal, hogy nem angol nyelvű filmként először nyerte el a legjobb film díját. A legjobb nemzetközi játékfilm (korábban legjobb idegen nyelvű film) kategóriájában is győzött, koreai film itt sem nyert korábban. Emellett a legjobb forgatókönyv társdíját, valamint a legjobb rendező díját is elnyerte. ## Fordítás

Szalay Lajos

Szalay Lajos (Őrmező, 1909. február 26. – Miskolc, 1995. április 1.) Kossuth-díjas magyar grafikus, a 20. századi magyar rajzművészet megújítója. „Szalay Lajost úgy tartjuk nyilván, mint az új magyar grafika újjászülőjét” (Beke László, 1970). Művészetét világszerte elismerték, Pablo Picasso szerint „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz.” Gyermekkorát Tarnabodon és Miskolcon töltötte, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1946-ban Párizsba utazott, innen rövidesen Argentínába emigrált, a tucumáni egyetemen, majd a Buenos Aires-i képzőművészeti főiskolán tanított. Grafikusként hamar nagy hírnévre tett szert, több rajzalbuma is megjelent, és azt írták róla, hogy az argentin rajzművészetnek két korszaka van: a Szalay előtti és a Szalay utáni. 1960-ban családjával együtt az USA-ba költözött. Itt készült világhíres Genezis című albuma. Első hazai önálló kiállítása 1972-ben volt. Ezután hazalátogatásai sűrűsödni kezdtek, gyakran töltött hosszabb-rövidebb időt Budapesten, de főleg Miskolcon. A Szalay-házaspár 1988-ban költözött végleg haza: Miskolcon, a Hunyadi utca 4. szám alatt kaptak lakást Miskolc városától. 1992-ben a város ugyanabban az utcában, a 12. szám alatti ún. Petró-házban önálló kiállítóhelyet biztosított munkái számára. 1993-ban Miskolc díszpolgára lett. 1995-ben hunyt el, a Szentpéteri kapui temetőben nyugszik. ## Fiatalkora A felvidéki Őrmezőn született. Apja Szalay Nándor vasúti alkalmazott („állomásfelvigyázó”), anyja Sike Karolin, paraszti származású asszony volt. A család rövidesen Miskolcra költözött, a Bocskai utca 13. szám alá. Gyermekkorát ezután felváltva a városban és falun töltötte, az iskolai szünidőket rendszeresen anyai nagyszüleinél, Tarnabodon. Szeretett falun lenni, ahol a természet közelségében ismerkedhetett meg a növényi és az állati élettel. Amikor apja tüdőszanatóriumba került, a család egy időre Tarnabodra költözött. Itt egy földmérő mérnök adott a kezébe papírt és ceruzát, és saját emlékei szerint ekkor, hároméves korában készült az a rajza, ami egy biciklijét támasztó embert ábrázol. Mivel Tarnabodon egyedül Szalay Nándornak volt kerékpárja, egyértelmű, hogy a gyermek ezzel fejezte ki apja hiányát. Az első világháború során apját besorozták, ekkor ismét Tarnabodra költöztek anyjával, és a nagyszülői házban laktak. A családi munkamegosztásban a gyerek dolga volt a négy ökör őrzése. „A gyerekszoba helyett a gyerekistálló nevelt. ... Meg nagyanyám, aki szinte kézenfogva járt Istennel” – írta. Szerette ezt az életet. Az elemi iskola első két osztályát a faluban végezte. Itt fordult elő az az eset, hogy házi feladatként rajzot kellett készíteniük a tanulóknak. Amikor a fiú bevitte saját rajzait, a tanító megdöbbent és azonnal behívatta anyját az iskolába. „Ezt ő rajzolta? – Igen tanító úr, de nem fog többet megtörténni! (Ugyanerre a mondatra a Szalay Lajos 80 éves című, 1990-ben készült filmben – rendezője B. Farkas Tamás, operatőre Koltai Lajos – így emlékszik: – Majd kiverem belőle!) Ezeket a rajzokat elküldték Bécsbe egy kiállításra, 1918 körül. A rajzok közül egy fennmaradt (13,7×23,3 cm, magántulajdonban van), és meglepő, hogy a kilencéves fiú tusrajzán már felfedezhető a későbbi művész jellegzetes vonalkezelése. „Már a kompozíció, maga az elképzelés is merész egy 9 éves kisfiútól: szögesdrót-sövénytől a néző felé lejtő földdarabon elesett katonák halomban fekszenek. A testek rövidülései, a kompozíció tagoltsága, az élettelen testek szuggesztivitása már jelez valamit a formálódó rajzolóból.” A háború után Miskolcon laktak, a fiú itt folytatta az elemi iskolát, de nehéz volt Tarnabod után átszoknia a városi életbe. A harmadik és a negyedik osztályt a MÁV-telepi iskolában végezte el. Tízéves korában iratkozott be a Fráter György Katolikus Főgimnáziumba. Első tanára, aki 13–14 éves korában kezdett foglalkozni vele, Balogh József volt, aki képzőművészeti magán szabadiskolát működtetett Miskolcon. E korszak rajzi próbálkozásaiból alig maradt meg néhány (önarcképek, mozdulattanulmányok, szoborrajz). Gimnazistaként részt vett a Zászlónk című folyóirat rajzpályázatán, amelynek első díját Konecsni György, második díját pedig ő nyerte. Végzős diákként ő kapta a legjobb magyar érettségi dolgozatért járó 100 pengős díjat, a Munk Pál, hernádnémeti földbirtokos által kiírt pályázat nyerteseként, ugyanakkor a gimnáziumi rajzversenyt is megnyerte. ## A pályakezdés Először Muhits Sándor vezette be a művészetbe. Még gimnazista volt, amikor részt vett a Képzőművészeti Főiskola miskolci művésztelepének munkájában – Benkhard Ágost telepvezető jóvoltából. Igen fontos dolog volt ez a fejlődése szempontjából, mert az ifjú tehetségek együtt dolgozhattak a főiskolásokkal. Itt ismerkedett meg Csabai Kálmánnal, a későbbi miskolci festőművésszel, aki majdan megszervezi a külföldről hazatérő Szalay miskolci letelepedését. 1927-ben került Budapestre, a Főiskolára. Már a felvételin megismerkedett „Konecsni Jóskával” (tk. Konecsni György), aki megnyerte előtte a Zászlónk rajzpályázatát. Főiskolai évei szürkék voltak, az állandó pénzhiány is meghatározta hangulatát. Ezért 1930 őszén – az apja révén járó szabadjeggyel – kiutazott Párizsba, zsebében mindössze húsz pengő volt. Ott Picasso művészetét tanulmányozta. Kilenc hónap után tért haza. 1936-ban kitűnő előmenetellel, rektori dicsérettel, Székely Bertalan-díjjal fejezte be a negyedik évet. Ezután a rektor – kommunizmus iránti szimpátia vádjával – eltanácsolta a főiskoláról. Nehéz időszak következett, amiben – furcsa módon – a megnyugvást és a jóllakást a katonai szolgálat jelentette. A fronton a háború szörnyűségei, a nehéz frontviszonyok adtak bőséges anyagot neki. 1939-ben megnősült, felesége Hering Júlia (1910–2000), aki a festő haláláig hű társa és támasza volt. Rajzainak témája két vonulatba sorolható: az elesettek ábrázolása és a vallásos rajzok. Ezeken az alkotásokon a vonalak hol egy lendülettel metszik ki a figurákat, hol aprólékos, tördelt vonalak sokaságával ábrázol, jellemzőjük a megemelt nézőpont. A rajzok nem annyira konkrét jeleneteket, figurákat ábrázolnak, inkább magatartásformákat, lelkiállapotokat, miközben a kompozíció jellege is meghatározó. Farkas István festőművésznek, a Singer és Wolfner Kiadóvállalat vezetőjének köszönhetően megbízásokat kapott. Illusztrálta – többek között – Steinbeck, Cervantes és Dosztojevszkij műveit, majd 1939-ben Szabó Lőrinc verseihez készített rajzokat. Ekkor írta a költő a Szalay-rajzokról: „...éreztem szuggesztív erejüket, vonalaik és foltjaik szikár, kemény vagy súlyos líráját... A rajzok, melyeket az én költeményeimhez készített, önálló munkák.” Ugyancsak Farkas István révén jelenhetett meg első, hatvan rajzot tartalmazó albuma, 1941-ben. A kiadványhoz az előszót Kassák Lajos írta: „Vonalai szinte érzékien hajlékonyak, körülzárt formaalakzatai monumentálisak...”. Második hatvan rajzát tartalmazó kiadványa 1945-ben jelent meg, ennek előszava Kállai Ernő munkája: „...művei között sok a világirodalom régi és modern remekeitől sugallt illusztráció”. ## Külföldön 1946-ban összetalálkozott Boldizsár Ivánnal, aki besorolta a Párizsba utazó békedelegációba. Amikor megkérdezte tőle, hogy miért teszi ezt egy idegen grafikussal, a következő választ kapta: „Mindig szerettem volna József Attilán segíteni, de akkor nem volt rá módom. Mivel téged is sokra tartalak és valahogy József Attilára is emlékeztetsz, rajtad keresztül rovok le egy szinte adósságot, amit Attila iránt éreztem.” Párizsban a Les Lettres Françaises rajzolója lett, ami jövedelmet biztosított számára. A következő évben Georges Rouault révén UNESCO-ösztöndíjat kapott. A megfelelő színvonalú megélhetésre azonban ez sem volt elég, ezért 1948-ban – orvosi tanácsra – feleségével együtt Argentínába utazott. Itt már a következő évben a tucumáni (San Miguel de Tucumán) egyetem szerződtetett tanára lett. Gyorsan megtanult spanyolul, művészetét megbecsülték. 1949-ben itt is megjelent egy önálló albuma, Impresiones de un Inmigrante (Egy bevándorló benyomásai) címmel. Bevezetője egyebek mellett így szólt: „Szalay Lajos egy fiatal magyar bevándorló, aki pár hónapja érkezett Buenos Airesbe, poggyász nélkül, csupán rendkívüli művészi tettvággyal, lelkesedéssel, tiszta hittel tarsolyában.” Később, 1958-tól 1961-ig a Buenos Aires-i képzőművészeti főiskolán tanított. Egyik kiállítása alkalmából azt írták vele kapcsolatban, hogy az argentin rajzművészetnek két korszaka van: a Szalay előtti és a Szalay utáni. Argentínában született lánya, Mária Klára. Argentínai tartózkodása alatt kialakult egy művésztársaság, amely gyakran összejárt egy kávéházban beszélgetni a művészet kérdéseiről. A társaság két tagja, Diego F. Pró és Lorenzo Dominguez, fontosnak tartották írásban is megörökíteni e beszélgetések légkörét, hangulatát. „Igazán szép beszélgetésekkel eltöltött esték voltak ezek. ... Szalay kinyit egy rajzmappát. Mesteri rajzok kínlódó, kiterjedés nélküli vonalakkal, melyek belecsordulnak a sík két dimenziójába. Nincs meg rajtuk a formák és a görbe vonalak nyugodt lágysága, a plasztikus formák klasszikus látásmódja. Nem olyan rajzok, melyeket bármilyen irányból lehetne nézegetni. Nem is festőiek. Szigorú rajzok.” Fontos albumai jelentek meg Lajos Szalay Dibujos Drawings címmel 1954-ben (103 rajz) és 1957-ben (117 rajz). Nagy megrázkódtatást jelentett számára az 1956-os forradalom – elsősorban saját tehetetlensége okán. Tízezer kilométernyi távolságból hallgatta a híreket Magyarországról és olvasta a sajtó híradásait. Argentínában nagy szimpátiával figyelték a forradalmi eseményeket, Pedro Eugenio Aramburu tábornok, köztársasági elnök kijelentette: „Minden argentin szívben egy kis Magyarországnak kell élnie.” Szalay hallgatta a híreket és éjjel-nappal rajzolt, így fejezte ki érzelmeit: megrajzolta a forradalmat. „Megpróbáltam lerajzolni, amit hallottam. Nem illusztráltam, a rádió által provokált hangulatban rajzoltam. A rajzokon rajta van az akkori hangulat. ... Hallgattam a rádióban a híreket, és rajzoltam. A rajzok a rádióhírekre érzett személyes megindulásom grafikus vetületei.” 1956 októberében 50–60 rajzot adott át Fercsei Jánosnak, egy Buenos Aires-i újság magyar szerkesztőjének, majd november 4. után egy újabb adagot. A művész nem kért pénzt a rajzokért, csak azt tartotta fontosnak, hogy jelenjenek meg, és hogy ő készíthesse a kiadvány tipográfiáját (SOS – El drama de Hungaria). A brosúrára a pénzt a dél-amerikai magyarság és Czanyó Adorján nyomdája adta össze, ötezer példányban jelentették meg. Az anyagot elküldték a világ vezető lapjaihoz és az ENSZ-be is, és a diplomaták álláspontját ténylegesen befolyásolta '56 megítélésében. A rajzokat „a tragikum megmutatásának feszültsége hatja át” (Biczó), és hihetetlen, hogy Szalay drámai lényeglátással úgy mutatja meg a forradalmat, hogy maga voltaképpen nem is volt részese annak. Sajnálatos, hogy az eredeti rajzok eltűntek, vagy legalábbis lappanganak, így csak reprodukciókból ismertek. A rajzanyagból Gulyás Gyula készített döbbenetes erejű, majd’ félórás filmet Szabadságszerelem címmel, amelyet Selmeczi György zenéje tesz még robusztusabbá. Az ′56-os kiadvány végső soron Szalay életére is kihatással volt: kivívta a helyi baloldali értelmiségi elit gyűlöletét, ami szinte ellehetetlenítette argentínai tartózkodását. A körülmények „második hazájuk” elhagyására kényszerítették, 1960-ban – csehszlovák kvótával, minthogy az akkoriban csehszlováknak számító területen született – megkapta az USA-vízumot, amit személyesen az amerikai konzul adott át számára, és 1960. június 9-én családjával New Yorkban telepedett le. Ötvenegy éves korában, az angol nyelvet nem beszélve kellett új életet kezdenie. Eleinte reklámrajzokat készített (például a Librium idegnyugtatóhoz), jól is keresett vele. A kinti magyarok egy része azonban itt is ellene fordult: közbenjárásukra megvonták tőle a megbízást, ami azért is keserűséggel töltötte el, mivel a főiskoláról kommunista gyanú miatt rúgták ki, és most a fasiszta jelzőt aggatták rá. Mint írta: „Sajnos és szégyen. Amerikában mindig és mindenütt magyarok akadályoztak”. Maga Szalay Lajos a saját életét egy fejre állított Divina Commediának tartotta: Tarnabod a Mennyország, Miskolc, Budapest, Párizs a Purgatórium, New York a Pokol. Új stílusjegyek jelentek meg rajzain ebben az időben: gyakori szimbólumai a kentaur, az oroszlán és a sárkány – a rossz jelképei, a szárnyas angyal a jó megtestesítője. Példaként említendő alkotása ebből a korszakból a Kiűzetés. Fontos alkotásai még az 1962-ben készült Illyés-illusztrációk. Illyés Gyula ekkor volt 60 éves, Szalay ezzel köszöntötte a költőt. Ezután következett életművének talán legjelentősebb együttese, az 1966-ban, New Yorkban megjelent Genezis, az Ószövetség illusztrálása 124 rajzzal. Szalay Lajos Genezise azonban mégsem szokványos Biblia-illusztráció, már a kiadó (Madison Avenue Church Press) is egyenesen grafikai interpretációnak nevezte. A Biblia szövege és a rajzok eleinte szépen illeszkednek egymáshoz, de később fokozatosan kiemel egyes elemeket, variálja a témát, majd szinte maivá válik az interpretáció. Ugyanezt a vonást emelte ki Beck András is, aki szerint ez a könyv „...mindnyájunk égető kérdéseit, eleven sebeit, saját életünk borzalmait fedi fel félelmetes erővel és döbbenetes intenzitással. ... Szalay rajzai mindenki számára érthetőek és élvezhetőek. Noha telve van utalásokkal, szimbólumokkal, formai nyelve annyira reális, annyira expresszív, hogy félreértésnek nincs lehetősége”. A Genezis az egész világon sikert aratott – ha nem túl profán ezt a kifejezést használni akár a téma, akár a művész vonatkozásában. A rajzokat kritikusok, hozzáértők sora méltatta, mindenki elismeréssel szólt róla, reveláció erejűnek tartva őket. Szalay Lajos plasztikát is készített. Ennek nehézségeiről a fent említett argentínai asztaltársaság körében is szót ejtett. Nemrégiben került elő Tucumánban egy gipszből készült alkotása is, de fontosabb az a bronz dombormű, amelyet az 1956-os forradalom és szabadságharc ihletett, és a Norwalki Magyar Bizottság felkérésére készített el. A Hungary 1956 című domborművet Norwalkban (Connecticut, USA), a Freese Parkban helyezték el. A kezdeményező Hamza András református lelkész volt, az anyagiakat főként az ottani magyarság adakozása biztosította. A dombormű másolatát 2009-ben a Miskolci Egyetemen helyezték el. ## Útja hazafelé, itthon Szalay Lajos első hazai önálló kiállítása 1972-ben volt a Magyar Nemzeti Galériában, 1973-ban pedig megjelent a Genezis Magyarországon is. Szalay Lajos az 1970-es évektől már rendszeresen látogatott haza, sőt bizonyos kétlakiság is kialakult: a nyarakat Magyarországon töltötték, csak ősszel utaztak vissza New Yorkba. Nándor öccse Budapesten élt, nála is vendégeskedtek, de főleg Miskolcon laktak a város vendégházában, Miskolctapolcán. Ezekben az években merült fel a végleges hazaköltözése Miskolcra, abba a városba, ahol szülei és húga is éltek. Miskolctapolcán sokat dolgozott, itt készült az Ómagyar Mária-siralom és az Énekek éneke című sorozata. Utóbbi 1991-es kiadásához Supka Magdolna művészettörténész a következőket írta: „Mi itt Magyarországon, még mindig nem tudjuk, ki is ez a Szalay Lajos, mit jelent nekünk és a világnak az az egyénien sajátos, áramlatoktól, előképektől független rajzi irály, amellyel ő a magyar és az egyetemes művészet szókincsét gazdagította.” Közben számos reprezentatív kiállítása volt New Yorkban, Buenos Airesben és máshol, de itthon is (Miskolcon, Szolnokon, Salgótarjánban, Békéscsabán stb.). Szalay 1988. május 31-én a hazai művészeti múzeumoknak 450 rajzát ajánlotta fel, hogy – ahogy írta – „a szülőföldem iránt érzett szeretetemet és hálámat ez is kifejezze”. A Szalay-házaspár 1988-ban költözött végleg haza: a Hunyadi utca 4. szám alatt kaptak lakást Miskolc városától. Ekkor már keveset rajzolt, de otthona kis művészeti központ lett, művészek, írók, filmesek látogatták. 1992-ben Miskolc önálló kiállítóhelyet biztosított munkái számára: a Hunyadi utca 12. szám alatti házat, amely korábban a jelentős miskolci műgyűjtő, Petró Sándor orvos tulajdona volt. Azóta a ház a Szalay-gyűjtemény állandó kiállítóhelye. Ugyancsak 1992-ben Kossuth-díjban részesült. 1993. május 11-én Miskolc városa díszpolgárává választotta („Életműve, művészete jelenség a magyar kultúrában, egyszeri és megismételhetetlen. ... Miskolc büszke Szalay Lajosra, akinek helye az egyetemes rajzművészet alkotói sorában a legnagyobb mesterek között van.”). Egészsége ekkor már régóta nem volt kifogástalan, 1995. április 1-jén elhunyt. Temetése április 5-én volt, a Szentpéteri kapui temetőben helyezték végső nyugalomra, a búcsúbeszédet Gyurkovics Tibor író mondta. Gránit-andezit síremlékét Varga Éva szobrászművész készítette, 2000-ben avatták. Ugyancsak Varga Éva alkotása a Petró-ház falán elhelyezett portré-dombormű. Születésének 100. évfordulójáról, 2009-ben életmű-kiállításokkal emlékeztek meg (Kogart Ház, Petőfi Irodalmi Múzeum, Miskolci Galéria). ## Elismerései - 1928 – KÉVE grafikai díj - 1936 – Budapest székesfőváros festészeti ösztöndíja - 1944 – Szinyei Merse Pál Társaság Zichy Mihály grafikai díja - 1947 – UNESCO ösztöndíj, Párizs - 1972 – Dózsa György születésének 500. évfordulóján meghirdetett pályázat első díja - 1980 – A Magyar Népköztársaság Zászlórendje - 1982 – IBA – Internationale Buchkunstausstelung Leipzig, ezüstérem - 1988 – Miskolci Téli Tárlat, nagydíj - 1989 – Doctor Honoris Causa (Tiszteletbeli doktor), Magyar Képzőművészeti Főiskola - 1989 – Kiváló művész - 1990 – Miskolci Téli Tárlat, a Miskolci Galéria díja - 1992 – Kossuth-díj - 1993 – Miskolc Megyei Jogú Város díszpolgára ## Rajzkönyvei - Szalay Lajos hatvan rajza. Bevezető: Kassák Lajos. Bolyai Akadémia, Budapest, 1941 - Szalay Lajos rajzai. Bevezető: Kállai Ernő. Új Idők, Budapest, 1945 (65 rajz, 1 címlap) - Luis Szalay: Impresiones de un inmigrante (25 dibujos de Luis Szalay). Ediciones de la municipalidad Cuadernos des Buenos Aires IX., Buenos Aires, 1949 - Lajos Szalay Dibujos Drawings. 1937–54. Universidad Nacional de Tucumán, Tucumán, 1954 (103 rajz, 1 címlap) - Lajos Szalay Dibujos-Drawings. Bevezető: Jorge Romero Brest. Guillermo Kraft Limitada, Buenos Aires, 1957 (117 rajz, 1 címlap) - Genesis. A Graphic Interpretation 124 drawings. Lajos Szalay. Bevezető: David H. C. Read. Madison Avenue Church Press, New York, 1966 - Genezis. Szalay Lajos rajzai. Bevezető: D. Fehér Zsuzsa. Magyar Helikon, Budapest, 1973 (124 rajz) - Szalay Lajos rajzai. Bevezető: Szalay Lajos. Békés Megyei Könyvtár, Békéscsaba, 1979 (54 rajz, 1 címlap) - Szalay Lajos hatvan rajza. Bevezető: Kassák Lajos. Második kiadás: Püski Sándor, New York, 1980 - Szalay (Szalay Lajos rajzai). Bevezető: Fodor András. Békés Megyei Könyvtár, Békéscsaba, 1980 (15 rajz) - Szalay (Szalay Lajos rajzok). Bevezető: Keresztury Dezső. Békés Megyei Könyvtár, Békéscsaba, 1981 (107 rajz) - Énekek éneke (Szalay Lajos rajzai). Bevezető: Supka Magdolna. Miskolci Galéria, Miskolc, 1991 (14 rajz, 1 fotó) - Lajos Szalay Dibujos Drawings. (1937–54) Universidad Nacional de Tucuman, Tucuman (Argentína) 1992 - Lovak. Szalay Lajos lovas rajzaiból. Bevezető: Sümegi György, interjú Szalay Lajossal: Környeyné Gaál Edit. II. Rákóczi Ferenc Könyvtár, Miskolc, 1993 (21 rajz) ## Egyéni kiállításai - 1949 – Tucumán, Argentína - 1955 – Galeria Krajd, Buenos Aires - 1957 – Galeria Antigona, Buenos Aires - 1958 – Montevideo - 1958, 1959 – Galeria van Riel, Buenos Aires - 1958 – Pan American Union, Washington - 1961 – Plastica Galeria de Arte, Buenos Aires - 1961 – Wigder Gallery of Modern Art, Washington - 1961 – Hungarian Week, Rutgers University, New Jersey - 1960-as évek – Gallery of Fine Art, Virginia Beach - 1968 – Gaspary Gallery, Rockefeller University, New York - 1969 – Gallerie Ustel, Toronto - 1972 – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest - 1975 – Nickolaus Exercise Center, New York - 1976, 1977 – Galeria Birger, Buenos Aires - 1980 – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest - 1981 – Miskolci Galéria - 1981 – Megyei Művelődési Központ, Szolnok - 1982 – I. Országos Rajzbiennálé, Salgótarján - 1983 – Zichy-kastély, Óbuda - 1984 – Vigadó Galéria, Budapest - 1986 – Megyei Könyvtár, Békéscsaba - 1986 – Tanítóképző Főiskola, Baja - 1988 – Mini Galéria, Miskolc - 1988 – Városi Művelődési Ház, Mosonmagyaróvár - 1989 – Bródy Sándor Megyei Könyvtár, Eger - 1990 – Budapesti Történeti Múzeum - 1990 – Megyei Könyvtár, Békéscsaba - 1991 – Kossuth Lajos Művelődési Központ, Sátoraljaújhely - 1991 – Vármegye Galéria, Budapest - 1991 – Miskolci Galéria - 1992 – Zichy-kastély, Óbuda - 1992 – Magyar Köztársaság Főkonzulátusa (Győrfi Sándorral), New York - 1992-től – Szalay Állandó Kiállítás, Petró-ház, Miskolc - 1993 – Collegium Hungaricum, Bécs - 1994 – Sárospataki Képtár - 1994 – Zichy Galéria, Leiden - 1997 – Vermeer Galéria de Arte, Buenos Aires - 1998 – Városi Művészeti Múzeum, Győr - 1999 – Budapest Galéria - 1999 – Országos Idegennyelvű Könyvtár, Budapest - 2006 – Miskolci Galéria - 2008 – Koller Galéria, Budapest - 2009 – Életmű-kiállítás, Kogart Ház, Budapest - 2009 - Jászi Galéria, Budapest - 2009 – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest - 2009 – Életmű-kiállítás, Miskolci Galéria - 2010 - Jászi Galéria, Budapest ## Filmek - Genezis. Rendező: B. Farkas Tamás, operatőr: Koltai Lajos, 1972 - Újra itthon. MTV, 1980 - Töviseim befelé nőttek. MTV, 1990 - Szalay Lajos 80 éves. Rendező: B. Farkas Tamás, operatőr: Koltai Lajos, 1990 - Beszélgetés Szalay Lajossal. Rendező-operatőr: Orosz Miklós, 1991 - Szabadságszerelem. Készítették: Gulyás Gábor, Dobrik Rezső, Kisfaludy András, Gulyás Gyula, zene: Selmeczi György

Dombóvári Gazdasági Vasút

A Dombóvári Gazdasági Vasút egy keskeny nyomtávolságú, egyvágányú, nem villamosított gazdasági vasút volt Dombóvár és Csoma-Szabadi között 1948-tól 1979-es megszűnéséig. 1980-tól 1984-ig Dombóvár és Tüske közt mint Úttörővasút üzemelt, 1994-ben bontották el véglegesen. ## Az első uradalmi vasút Dombóváron Dombóvár város a Délkelet-Dunántúl dombvidékei közt kanyargó Kapos folyó mellett található, Tolna, Baranya és Somogy vármegyék találkozásánál. A terület híresen jó földje elősegítette a mezőgazdasági kultúra korai kialakulását. A törökök kivonulása után a 17. század végén a Dombóvár környéki gazdátlan területeket Esterházy Pál nádor vásárolta meg 50 000 forintért. Ezzel az aspektussal az Esterházy család befolyása egészen 1944-ig meghatározó lett a település életében. Az Esterházy-uradalom Konda-pataktól keletre eső, valamint tüskepusztai és nosztányi területeit a Dőry-család bérelte. Dőry Ó-Dombóvár területén 1912-ben – később európai hírűvé vált – konzervgyárat létesített, melynek épülete a mai napig áll, jelenleg a Jam-csarnok ifjúsági kulturális központnak ad helyet. A helyi köznyelvben csak „lekvárgyár”-ként emlegetett üzem, valamint a lengyár igen jelentős, utóbbi közvetlen szerepet játszott a gazdasági vasút létrejöttében. A legendásan tehetséges gazdálkodó, Dőry Etelka kezdeményezte 1911-ben az új-dombóvári MÁV-állomásról kiinduló, Tüskepusztát, a Mászlonyi-utat, Szilfáspusztát és Nosztányt érintő 760 mm nyomtávolságú lórévasút építését. Az újdombóvári MÁV-állomáson az átrakáshoz két keskeny nyomtávolságú vágány állt rendelkezésre. Az egykori hercegi malom északi részén deltavágányt alakítottak ki, így a vasút mindkét végpontja felől körüljárás nélkül haladhattak be a kisvasúti szerelvények a malom udvarán kialakított jelentős vágányhálózatra. A kisvasút itt egy ponton keresztezte a Dőry Konzervgyárba vezető normál nyomtávú iparvágányt (érdekesség, hogy ez a megoldás az utolsó időkig megmaradt!). Az Ó-Dombóvárt Új-Dombóvárral összekötő, a helyiek által csak „szenesútnak” nevezett földútnál egy kitérőt létesítettek a lengyár felé, majd egy újabb sínpár tért vissza a fővágányhoz. A vonal a mai Kórház utca jobb oldalán haladt ki a településről. A pálya 7 kg/fm tömegű sínekből épült, melyeket sínszögekkel erősítettek a talpfákhoz, a korabeli felfogás szerint minden alépítményt nélkülözve; ezek voltak az ún. „mezei vasutak”. Kezdetben szamár vontatta lórévonatok közlekedtek az akkori igényeket teljes mértékben kielégítő „R” sorozatú, deszkafalú lórékkal. A vonalat egészen 1948-ig használták lóvontatással mezőgazdasági termények betakarításához, az 1950-es években bontották el, mivel a Községi Tanács a településen belüli szakaszát házhelynek mérte ki. ## A gazdasági vasút hálózatának kiépülése A dombóvári GV-hálózat nagyobb része 1923-ban épült a településtől északra található nagybirtokok áruszállítási igényeinek kielégítésére. 1948 és 1950 között összekötötték a Csoma-Szabai GV-vel és a dalmandi kisvasúttal, majd a Gazdasági Vasutak első Ötéves Tervének keretében megépült Inámpuszta-Cserepespuszta szakasszal érte el végleges, 60,3 km-es hosszát. A Dombóvári GV másik főbb vonala eleinte tőle függetlenül fejlődött: Csoma-Szabadi MÁV állomásról indult északnak, egészen Somogyszilig. A vasút a kegyes tanítórend tulajdonában volt, jóvoltukból a pálya 1914-es átadását követően a személyszállítás is megindulhatott a vonalon két- és négytengelyes, lórékből átalakított személykocsikban. A kegyes tanítórendnek két vontatójárműve – egy gőzmozdonya és egy Austro-Daimler-motoros mozdonya – is volt. Inám állomáson az államosítás után deltavágányt létesítettek, és az addig különálló két vonal, a Dombóvári és a Csoma-Szabadi GV itt csatlakozott. Összesen: 60,3 km Érdekesség: a MÁV Pécsi Igazgatóságának 1960-ban kiadott vonalhálózati térképén a GV teljes vonalhossza több, mint 70 km volt! Szintén 1948-ban készült el az Inám-Somogyszil vonal. A Kispuszta és Inám között felbontott anyagokból fektették le a Gölle és Inám közti sínpárt, immár 9,3 kg/fm tömegű sínekből. Pályajellegük szerint a vonalakat 1953. január 6-ai dátummal a hegyvidéki vasutak közé sorolták. A pálya ágyazata a rendelkezésre álló anyagoknak megfelelően többnyire salakból készült, melyet a dombóvári fűtőházból és a három dombóvári téglagyárból szállítottak. Az ekkor már mindenhol 9,3 kg/fm-es síneket a talpfákra szögekkel erősítették rá. A nyomtáv egységesen 760 mm volt, a legkisebb pályasugarat R = 30 m-ben rögzítették, a legnagyobb emelkedés 35‰ volt. A maximális engedélyezett tengelynyomás 2,7 t, a megengedett sebesség 15 km/h volt. Üzembe helyezése után nem sokkal az új gazdasági vasutat egy időre a Dőry-mezei vasúttal is összekötötték, azonban az időközben igen leromlott állapotú vonalat az 50-es évek elején felszámolták, ezért a malomhoz és a lengyárhoz új iparvágányok épültek. A Dombóvárt Újdombóvárral összekötő „Szenesút” kiváltására műutat építettek a Konda-völgyben, amely egy felüljáróval keresztezte a kisvasút nyomvonalát. A hálózat jellegénél fogva Dombóvár, Dalmand, Nak, Somogyszil, Gölle, Attala, valamint Csoma-Szabadi belterületén is áthaladt. A végállomásokat is beleszámítva a hálózatnak összesen 19 megállója volt. A gazdasági vasút két helyen csatlakozott normál nyomtávolságú MÁV-vonalakhoz, a Budapest-Gyékényes fővonalhoz a csoma-szabadi, a Dombóvár-Lepsény mellékvonalhoz (egykori HÉV) pedig a dalmandi MÁV-állomáson. 1955-ben a gőzmozdonyok mellé két db C–50 sorozatú motormozdony érkezett, majd számuk ugrásszerűen nőtt; ezt követően a személyvonatokat már javarészt az új, korszerű dízelmozdonyokkal továbbították. A C–50-esek érkezése előtt is rendelkezett a GV motormozdonyokkal, így egy traktorból gyárilag átalakított Hofherr-mozdonnyal, valamint az 50-es évek elején a Dombóvári GV-n üzembe állított, Roessemann-Harmatta Gép és Csőgyár Rt. által gyártott A–26-ossal. Előbbit meghajtása miatt „Láncosnak”, „Csotrogánynak” csúfolták. Érdekesség: egyes források szerint a Dombóvári Gazdasági Vasúton egy L–60 típusú, az egykori NDK-ban gyártott dízelmozdony is megfordult! ## A vonalhálózat bővítése, felújítása A GV hálózatának legjelentősebb bővítésére, felújítására 1948 és 1960 közt került sor. A korszerűsítés jegyében helyenként a nyomvonal is módosult, elsősorban a kis sugarú ívek miatt. A felújítást már 14 kg/fm-es, a kezdetinél jóval nehezebb sínekkel végezték, a felújított szakaszon az engedélyezett sebességet is megemelték 30 km/h-ra, a maximális tengelynyomás pedig 5,5 tonna lett. A munkák kivitelezéséhez Szeghalomból áttelepítették a Vasútépítő Nemzeti Vállalat 223. sz. Építésvezetőségét Inámra, illetve Nakra. 1950-ben átvezényelték őket a Balatonfenyvesi GV építéséhez, annak befejeztével azonban 1958-ban ismét visszatértek a Dombóvári GV-hez. A 60-as években lezárult rekonstrukciós munkálatokkal érte el a GV végleges formáját. A távlati tervek közt szerepelt a dombóvári és a kaposvári GV-hálózatok összekötése is; erről a Somogyi Néplap 1956-ban adott tájékoztatást, azonban megvalósítására már nem került sor. ## A GV állomásának épületei és vágányhálózata A GV üzemfőnökség megalakulásakor megfelelő épület híján a szomszédos Cementipari Vállalatnál kapott egy fűtetlen szolgálati helyiséget. A vasút eredeti vágányhálózata, mely még a 20-as évekből maradt rá, az államosítás után megugrott forgalomhoz már nem tudott alkalmazkodni, így az 50-es években égető fontosságúvá vált a vonal teljes rekonstrukciója, valamint egy korszerű állomás létesítése a megfelelő szolgálati helyiségekkel. A szocreál stílusú felvételi épületet Rimanóczy Jenő tervei alapján 1952-ben kezdték építeni és 1953-ban adták át. Az állomási vágányok számát háromra emelték és válaszfalak kibontásával megnövelték a motorszín kapacitását, így egyszerre már három mozdonyt tudtak tárolni. A szállítmányok mérlegeléséhez vágányhídmérleget létesítettek. Mivel a Dőry-mezeivasút elbontása után nem volt lehetőség közvetlen átrakásra a MÁV-állomáson, ezért a későbbiekben ezt a GV állomás területén áthaladó téglagyári iparvágányon végezték. ## A Dombóvári GV műhelye A műhely 1950-ben alakult meg, kezdetben a kaposvári cukorgyár berendezéseinek felhasználásával. Az épület eredetileg a tejüzem tulajdona volt, annak elköltözésével került a GV-hez. A műhely a következő épületekből állt: - kovácsműhely (itt gyártották a többi GV-műhelynek a C–50-es mozdonyok laprugóit) - gőzmozdonyjavító csarnok - motorszerelő műhely I. - motorszerelő műhely II. - forgácsoló műhely - asztalosműhely - teher- és személykocsi-javító - szociális helyiségek - iroda ## A Dombóvári Gazdasági Vasút hanyatlása 1961-ben egy országos méretű pályaállapot-felmérés keretében a következő megállapítások születtek a Dombóvári GV-ről: Az egyes vonalszakaszok állapota nagy változatosságot mutatott, mivel különböző időben, különböző felépítménnyel készültek. A felépítmény-rendszerek a következőképp alakultak: - 7 kg/fm: mászlonyi szárnyvonal (2,5 km) - 9,3 kg/fm: Csoma-Szabadi–Somogyszil, Dalmand–Szilfáspuszta, Nosztány–Inámpuszta, alsóleperdpusztai és felsőleperdpusztai szárnyvonalak - 14 kg/fm: Dombóvár–Nosztány (14 km) - 18 kg/fm: Inámpuszta–Cserepespuszta (3,5 km) A 14 és 18 kilós felépítmények jó állapotúak, egy részük vasbetonaljakon fekszik. A 9,3 kg/fm-es szakaszok teljesen elhasználódottak, a 7 kg/fm-es sínrendszerűek járhatatlanok. A MÁV összesen 33 000 000 forintot kívánt a Dombóvári GV felújítására szánni, melynek 5 éven belül kellett volna megtörténni, azonban az országos szinten tapasztalható forgalom-visszaesés miatt a KPM elállt eredeti elképzeléseitől és inkább lemondott a GV-k szárnyvonalairól. A vonalak megszüntetésének szerte az országban azonos okai voltak, az egymás után épülő szilárd burkolatú utaknak köszönhetően az áruszállítás kezdett a közútra terelődni, valamint az egyre terjedő autóbuszokkal sem tudta a kisvasút a versenyt felvenni. A még meglévő hálózatok hossza fokozatosan csökkent. Egy felmérés során a Dombóvári GV-t a III. kategóriába sorolták, vagyis a forgalom közútra terelése előtt hatékonysági vizsgálatot kell végezni. Nem tudni, hogy erre sor került-e, egy biztos, hogy az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció áldozatai közt a Dombóvári Gazdasági Vasút is szerepelt. Ezek szerint a GV-t 1980. december 31-éig kellett felszámolni. A Gazdasági Vasút élete a következőképp alakult: - 1965-ben a Dalmandi Állami Gazdaság a Szilfás–Alsóleperd–Felsőleperd–Dalmand szakaszt átvette - 1967-ben megszűnt az Inám–Somogyszil vonalszakasz - 1972-re rendszeres közlekedés már csak a Dombóvár–Nak–Cserepespuszta–Inám–Gölle–Csoma-Szabadi gerincvonalon volt. Még ugyanebben az évben megszűnt a forgalomirányítás Csoma-Szabadi állomáson. 1979\. december 31-én 24:00-kor a Dombóvári Gazdasági Vasút hálózatán a közforgalom megszűnt, a személyszállítást a Volán vette át. 1981-ben elbontották az Attala és Cserepespuszta közti szakaszt, 1982-ben pedig megkezdődött a Csoma-Szabadi és Szentivánpuszta közti pálya felszámolása. ## Az Úttörővasút 1980\. május 1-jén Vidóczi László tanácselnök kezdeményezésére a GV Dombóvártól Tüskepusztáig tartó szakaszán ismét megindult a személyforgalom, immár Úttörővasútként újraszervezve. A tervek szerint a vasút egészen az alsóhetényi parkerdőig húzódott volna, ahol ifjúsági tábort alakítottak volna ki. A megmaradt járművek új festést kaptak, valamint három, korábban GV-pályaszámú C–50-est is új pályaszámmal látták el (M 2001–2002–2003 - ex. GV 3707, 3769, 3776). A vasút mellett található II. sz. téglagyár eddigre már felélte a területén lévő agyagbányát, így az Úttörővasúttal szerződést kötött, hogy évi 1 000 000 forint ellenében folytatják a gyár alapanyaggal való ellátását, amelyet egy tüskei bányából hoztak billenőcsillékben. A vasút kiköltözött a régi felvételi épületből, így kapott egy fémszerkezetes, hullámbádog borítású épületet a szolgálati helyiségek és a váróterem számára. Az Úttörővasút ünnepélyes megnyitóján egy emlékeztető felirattal ellátott kőtömböt avattak az egykori GV állomás területén. A szerelvény csak a földbányáig járt, mivel az alsóhetényi parkerdőig vezető pálya építési munkálatai még folytak. A Tüskéig vezető pályán egészen 1984-ig fenn tudták tartani a forgalmat. Ebben az évben vezetőségváltás volt a Tolna-Baranya Megyei Téglagyári Egyesülés élén, és az új vezető lassan csökkentette a megrendelések számát, majd végül teljes egészében visszamondta. Ennek hatására az Úttörővasút működése fedezet nélkül maradt. A utolsó menetre 1984. május 1-jén került sor. ## A vasút végleges felszámolása A vasút bezárása után szinte azonnal, 1984 nyarán nekiláttak a 61-es út feletti szakasz bontásának. Az Úttörővasút megszűnése után pályázat keretében értékesítették a megmaradt járműveket, azonban a kocsik jelentős része – még a bezárás után 10 évvel is – egészen 1994-ig az állomás vágányain állt. Az utolsó pályaszakaszok felszedésére, valamint a muzeális értékű járművek elbontására 1994 őszén került sor. ## A jelen A mai napig a vasút emlékét őrzi az egykori állomás felvételi épülete és mozdonyszínje. Az épület 2008 nyarán renováláson esett át. A GV hangulatát őrzi az egykori műhely, melyet autóbontóvá alakítottak. A nyomvonal a településen belül jól karbantartott, kerékpár-, nordic walking- és gyalogútként funkcionál. Megtalálható még a Dombóvárt Újdombóvárral összekötő műút felüljárója. A vasút anyagait több helyen autóbejáróként, kerítésként, szőlőkaróként hasznosították. A járművek egy részét helyben szétvágták, mások más kisvasutakhoz kerültek, így a Tömörkényi Halgazdasági Vasúthoz, a Csömödéri Állami Erdei Vasúthoz, valamint számtalan más állami gazdasághoz, erdészethez. Az Úttörővasút megnyitásakor elhelyezett emlékkő ma a dombóvári Baross Gábor Vontatási Főnökségen található.

2008-as Formula–1 monacói nagydíj

A monacói nagydíj a 2008-as Formula–1 világbajnokság hatodik versenye volt, amelyet 2008. május 22. és május 25. között rendeztek meg a monte-carlói utcai pályán. Jubileumot ünnepelt a nagydíjon Giancarlo Fisichella, akinek ez volt a 200. Formula–1-es rajtja. A Ferrari ismét alkalmazta autóin a 2008-as Formula–1 spanyol nagydíjon sikerrel kipróbált lyukas orrkúpot, amelytől főleg a lassú, nagy leszorító erőt igénylő pályákon származik előny. A kétórás időhatár túllépése miatt két körrel korábban leintett futamot Lewis Hamilton nyerte Robert Kubica és az élről induló Felipe Massa előtt. Nedves pályán indult a verseny. Massa megtartotta vezető helyét az első kanyar után, de csapattársát Kimi Räikkönent megelőzte a harmadik helyről startoló Lewis Hamilton. Hamilton a hatodik körben defektet kapott, ezzel arra kényszerítve, hogy a bokszba hajtson, a pályára visszatérve az ötödik pozícióban folytathatta a versenyt. Mivel a pálya felszáradt, a riválisok végrehajtották saját bokszkiállásukat, ezzel Hamilton átvette a vezetést, amelyet a verseny végéig megtartott. Kubica stratégiája lehetővé tette, hogy a második bokszkiállást követően átvegye a második helyet Massától. Räikkönen az ötödik helyről visszaesett a kilencedikre a Force Indiás Adrian Sutillal való ütközést követően. Sutil a 18. helyről rajtolva már a negyedik pozícióba haladt az incidenst megelőzően. Ezzel a Red Bullt vezető Mark Webber örökölte meg a helyet, megelőzve az ötödik helyen befutó Toro Rossos Sebastian Vettelt. Hamiltonnak ez szezonbeli második és első monacói győzelme, mellyel átvette a bajnokságban a vezető helyet, három ponttal megelőzve Räikkönent és néggyel Massát. A Ferrari megőrizte vezető helyét a konstruktőri világbajnokságban, 16 ponttal megelőzve a McLarent és 17 ponttal a BMW Saubert, 12 futammal a szezon vége előtt. ## Szabadedzések Egyedüliként a Formula–1-ben, a monacói nagydíj első két szabadedzését csütörtökön rendezik. Az első szabadedzést Kimi Räikkönen, a másodikat Lewis Hamilton nyerte, a harmadik, szombati szabadedzésen Heikki Kovalainen végzett az élen. ### Első szabadedzés A monacói nagydíj első szabadedzését május 22-én, csütörtökön tartották, közép-európai idő szerint 10:00 és 11:30 óra között. Az első helyet Kimi Räikkönen szerezte meg, Lewis Hamilton előtt. Nem állt a versenyzők rendelkezésére a másfél órás edzés teljes ideje, mert majd egy órával a kezdés után, negyed órára piros zászlóval meg kellett állítani a tréninget, amikor a St. Dévote-kanyar után, az emelkedőn kilazult egy csatornafedél. A hibát sikerült időben elhárítani, és a hátramaradt időre újraindulhatott a szabadedzés. A kényszerű szünet előtt a McLaren versenyzője, Lewis Hamilton volt a leggyorsabb, még az elején futott 1:17,078-as idejével. Az újrakezdés után nem sokkal ezt 1:16,216-ra javította. Kilenc perccel a vége előtt azonban jött Kimi Räikkönen, és 0,268 másodperccel, 1:15,948-ra javította a legjobb köridőt. Mindketten érhettek volna el jobb eredményt is, de egyiküknek sem sikerült hibátlan utolsó kört menni. Heikki Kovalainen egy alkalommal jobb részidőket produkált, mint Räikkönen, de nem tudta megtartani az előnyt a pálya utolsó szektorában, és csak 3. lett. Felipe Massa egészítette ki az első négyet, mögötte Nico Rosberg végzett, aki az utolsó pillanatokban szorította le az ötödik helyről Robert Kubicát. A monacói nagydíj kétszeres győztese, Fernando Alonso hetedik lett, csapattársa, Nelson Piquet megint sokkal lassabb volt nála, csak a 18. helyet érte el, Alonsóénál 1,5 másodperccel lassabb körrel. Rubens Barrichello és Mark Webber mögött Giancarlo Fisichella végzett a Force Indiával, az új Toro Rosso-modell a 13. hellyel mutatkozott be Sébastien Bourdais révén. Jarno Trulli és Nick Heidfeld falnak ütköztek a szabadedzés során. Előbbi az alagút bejáratánál törte el Toyotájának felfüggesztését és állt le a kikötői sikánnál, utóbbi nagyjából ugyanakkor rongálta meg autója hátulját a Casino téren. David Coulthard nem tudott mért kört autózni, a Red Bull gázpedáljának hibája miatt megállt a Tabac-kanyar előtt. ### Második szabadedzés A monacói nagydíj második szabadedzését május 22-én, csütörtök délután tartották, közép-európai idő szerint 14:00 és 15:30 óra között. Az edzést Lewis Hamilton nyerte, mögötte Nico Rosberg végzett, Kimi Räikkönen lett a harmadik. Hamilton hamar az élre állt, és csak rövid időre vesztette el az első helyet, amikor az edzés felénél Rosberg lágy gumikra váltva gyorsabb lett nála. Tíz perc múltán azonban Hamilton is lágy keverékű gumikat tett fel és visszavette a vezetést, majdnem négy tizeddel megjavítva Rosberg idejét. A Williams versenyzője meg tudta tartani a második helyet a két Ferrari előtt. A másik McLarennel Kovalainen 5. lett. A két Renault balesetet szenvedett a célegyenes utáni első, St. Dévote-kanyarban: előbb Piquet törte le a hátsó szárnyát a falnak csapódva, 12 perccel később pedig Alonso veszítette el az uralmát az autója felett. Utóbbi versenyző tovább tudott menni, de a bal hátsó felfüggesztés az ő autóján is károkat szenvedett. A kicsúszás színhelyén számos törmelékdarab maradt, amiket csak egy négyperces piros zászlós szakaszban tudtak eltakarítani a pályamunkások. Sokan levágták a kikötői sikánt is, Trulli ezúttal az uszodánál, Adrian Sutil pedig az utolsó percekben a La Rascasse-kanyarban tört le pár alkatrészt az autójáról. Balesete ellenére Alonso megismételte reggeli 7. helyét, Kubica mögött. A Hondák a 8. és 10. helyen végeztek úgy, hogy Jenson Button csak 0,067 másodperccel volt gyorsabb csapattársánál, Rubens Barrichellónál, és köztük még ott volt a 9. helyen Nakadzsima Kazuki. ### Harmadik szabadedzés A monacói nagydíj harmadik, szombati szabadedzését május 24-én, szombat délelőtt, közép-európai idő szerint 11:00 és 12:00 óra között tartották. Az élen Heikki Kovalainen végzett, megelőzve csapattársát, Lewis Hamiltont. Kimi Räikkönen ismét harmadik lett. Nem sokkal az után, hogy Kovalainen megfutotta az edzés leggyorsabb körét, kisebb zápor hullott a pályára. A McLaren versenyzője megcsúszott a vizes pályán, és a falnak ütközött. Az egyórás edzést öt percre megállították, hogy eltakarítsák a törmeléket az Uszoda-kanyarból. A kis szünet elég volt ahhoz, hogy a délelőtti esők után fölszáradt pálya újra vizes legyen. Bár nem tudta folytatni az edzést, Kovalainen így is az élen maradt, 1:16,567-es idővel. Addig igen mozgalmas volt az edzés, a várható eső tudtával az egész mezőny – Coulthard kivételével, aki ezúttal olajnyomás-problémák miatt nem tudott mért kört autózni – kiment a pályára, hogy még száraz körülmények között tesztelhessen. Eleinte Massa állt az élen, több gyors kört futva 1:17,691-ig vitte le a legjobb időt, mielőtt Räikkönen, majd Hamilton is megelőzte. Tőle Kovalainen vette át a vezetést, mielőtt eleredt az eső. Rosberg még száraz pályán érte el a negyedik legjobb időt, de gyors volt az edzés második felében is. Kubica ötödik lett, a hatodik helyre hátraszorítva Massát. Webber szokás szerint gyors volt a monacói pályán, ahogyan Sutil is, aki a figyelemre méltó, nyolcadik helyet érte el a Force Indiával. Nakadzsima és Button zárták az első tízet. Utóbbi versenyző különösen gyors volt az átmeneti gumikon, egy másodperccel jobbat futott mindenkinél a nedves pályán. Az aszfalt az edzés vége felé ismét száradni kezdett, Button mögött a legjobb „vizes” időt Kubica érte el, 1:26,459-del, megelőzve Räikkönent (1:27,077) és Massát (1:27,325). ## Időmérő edzés A monacói nagydíj időmérő edzését május 24-én, szombaton, közép-európai idő szerint 14:00 és 15:00 óra között tartották, száraz, de felhős időben. Az első sorba a két Ferrari-versenyző, Felipe Massa és Kimi Räikkönen kvalifikálta magát. A harmadik helyet Lewis Hamilton szerezte meg, mellőle csapattársa, Heikki Kovalainen indulhatott a futamon. Sebastian Vettel és Giancarlo Fisichella az edzésen elért eredményükhöz képest öt hellyel hátrábbról rajtoltak a versenyen. Vettel a Toro Rosso csapat új fejlesztésű autóját használta, amelyben a váltóblokk is új volt, de ezt az alkatrészt a szabályok értelmében csak négy versenyenként lehet cserélni. Csapattársa, Sébastien Bourdais mentesült a büntetés alól, mert a török nagydíjon kiesett, ezért az ő autójában szabadon lehetett alkatrészt cserélni. Fisichella autójában ki kellett cserélni a szombati szabadedzés során meghibásodott váltóművet, ami miatt büntetésként neki is öt hellyel hátrábbról kellett indulnia . ### Első rész Az előrejelzések esőt jósoltak a vasárnapi futamra, így néhányan úgy döntöttek a mezőnyből, hogy vizes pályára is alkalmas beállításokkal vesznek részt az edzésen. A többség kemény keverékű gumikon futott az első szakaszban. Coulthard kezdte meg az edzést, első mért körét 1:18,539 perc alatt teljesítette. A lágy gumikon kezdő Sutil nem tudta megelőzni. Rövid időn belül többször is gazdát cserélt az első hely: az új Toro Rosso STR3-assal versenyző Vettel, Coulthard, majd megint Vettel voltak az élen. Az élcsapatok versenyzői közül Kovalainen hajtott ki először a pályára, és kemény gumikon 1:16,806-ra javította Vettel addigi legjobb, 1:16,955-es idejét. Tőle rövidesen Räikkönen vette át a vezetést. Következő gyors körében Kovalainen 1:16,315-re javult, de ez nem volt elég az első helyhez, mert Rosberg időközben némi meglepetésre 1:16,116-et autózott. Kovalainen tovább próbálkozott, egy újabb gyors, 1:16,167-es körrel alig maradt el Rosbergtől. A mért körrel még nem rendelkező Piquet kicsúszott a St. Dévote-kanyarban, de vissza tudott jönni a pályára. Tíz perc telt el az edzésből, amikor Räikkönen, először a nap folyamán 1 perc 16 másodperc alá szorította a legjobb köridőt és ismét az élre állt. 1:15,717-es eredményét Hamilton 1:15,582-re javította. Bourdais, aki igyekezett bekerülni második szakaszba, nem tudta bevenni a kikötői sikánt, de el tudta kerülni, hogy a falnak ütközzön. 5 perc volt hátra az edzésből, amikor Kubica először került továbbjutó helyre: 1:15,977-es ideje a 4. legjobb volt. Kovalainen ismét vezető helyre került, 3 tizedet vert csapattársára. A kiesésre álló Piquet utolsó gyors körében megcsúszott az alagút bejáratánál. El tudta kerülni, hogy a szalagkorlátnak csapódjon, de túl sok időt vesztett ahhoz, hogy az első tizenötbe kerüljön. Trulli lágy gumikon feljött a 10. helyre, Massa pedig egy 1:15,190-es idővel az élre állt, és megnyerte az első szakaszt. Nem sikerült jól a Toro Rosso STR3-as modelljének bemutatkozása, Vettel és Bourdais is kiesett, ahogy a Force India két versenyzője, Fisichella és Sutil is. Az ötödik kieső Piquet lett, aki sorozatban másodszor nem tudott túljutni az időmérő edzés első szakaszán, jelentősen lemaradva csapattársától, Alonsótól. A rajtbüntetések miatt a 16–20. helyről Bourdais, Piquet, Sutil, Vettel, Fisichella sorrendben indulhattak a versenyzők a vasárnapi futamon. ### Második rész A legtöbben már az edzés második szakaszának elején kimentek a pályára gyors kört futni, mert a borult ég esőt sejtetett, bár végül száraz maradt a pálya. A Williams versenyzői, Rosberg és Nakadzsima úgy érezték, hogy a kemény keverékű gumiabroncsokkal jobb eredményt érhetnek el, így a többséggel ellentétben nem váltottak lágy gumikra a második szakaszban. Az első mért kört Alonso tette meg, 1:16,511-es idejét azonban Räikkönen még úgy is meg tudta javítani több mint egy másodperccel, hogy a célegyenes bejáratánál megcsúszott. Rosberg a kemény gumikon a második volt, de hamar visszaszorult, amikor Massa 1:15,110-del átvette a vezetést. Hamilton első mért köre a második helyre volt elég, Räikkönent megelőzve. Kubica lágy gumikon sem tudott a Ferrarik és a McLarenek elé férkőzni, eredménye az 5. helyre volt elég. A szokásostól eltérően a McLaren versenyzői nem hajtottak be a bokszba egy-két gyors kör után, hanem kint maradtak a pályán és tovább próbálkoztak. Feljebb lépni azonban sem Hamiltonnak, sem Kovalainennek nem sikerült. Sőt, a szakasz vége előtt másfél perccel Rosberg mindkettejüket megelőzve, 1:15,287-del a második helyre jött föl. Nagyon sűrű volt a mezőny ekkor a továbbjutó helyeken: Alonso 1:15,827-es ideje csak a 9. helyre volt elég. Alig fél perccel az edzés vége előtt, a pálya leggyorsabb részén, az alagút kijáratánál Coulthard elvesztette uralmát az autója felett, és a Red Bull irányíthatatlanul a falnak csapódott. A versenyző nem sérült meg, de a törmelék szétszóródott a pályán, ami többeket lassításra kényszerített az utolsó gyors körükben. Az edzés után a Honda versenyzői, Button és Barrichello egyértelműen Coulthard balesetét okolták azért, hogy nem jutottak be az utolsó szakaszba, mert mindketten javíthattak volna az eredményükön, amikor lassítaniuk kellett a kikötői sikán környékén érvényben lévő sárga zászlós figyelmeztetés miatt. Coulthard időeredménye alapján bejutott a 3. szakaszba, de ott értelemszerűen nem tudott mért kört futni, így a 10. rajthelyet szerezte meg. A második részben a 11–15. helyen végzett és kiesett Glock, Button, Heidfeld, Nakadzsima és Barrichello. ### Harmadik rész A szakaszt Kovalainen kezdte meg, 1:16,621-es idejétől Rosberg, aki ezúttal már lágy gumikon futott, jelentősen elmaradt, 1:17,594-del. Hamilton, sok kisebb megcsúszása ellenére gyorsabb volt csapattársánál. Alonso kemény gumikon a 4. volt, de visszább csúszott, amint a Ferrarik kijöttek a pályára. 1:16,112-es körével Räikkönen állt az élre, Massa a 3. legjobb időt autózta. Webber, aki Alonsóhoz hasonlóan kemény gumikon autózott, ez idő tájt 6. volt. Kubica lágy abroncsokon 1:16,233-as eredményt ért el, amivel a második helyre lépett fel. Három perccel az időmérő edzés vége előtt Räikkönen, Kubica, Hamilton, Massa, Kovalainen, Alonso, Webber, Rosberg volt a kilenc versenyben lévő sorrendje. Egy-egy gyors kerékcsere után a versenyzők nekifutottak utolsó mért köreiknek. Räikkönen 1:15,815-ös idejét egyik McLaren-versenyző sem tudta megjavítani. Egy ideig úgy tűnt, övé lesz a pole-pozíció, de Massa az utolsó pillanatokban 1:15,787-del az élre állt. Kubica, ismét közvetlenül a két élcsapat versenyzői mögött, az 5. helyen végzett, őt Rosberg és Alonso követte. Trulli 8. lett, Webber pedig csapattársa előtt zárt, igaz, Coulthard nem tudott mért kört futni a második rész végén elszenvedett balesete miatt. ### Az edzés végeredménye \* David Coulthard bejutott az időmérő edzés 3. szakaszába, de nem tudott mért kört futni, mert a második szakasz végén összetörte az autóját, amiben így ki kellett cserélni a váltót, ezért a 10. helyett a 15. helyről indulhatott a versenyen. \*\* Sebastian Vettel és Giancarlo Fisichella a váltóblokk cseréje miatt öt helyes rajtbüntetést kaptak. ## Futam A monacói nagydíj futama május 25-én, vasárnap, közép-európai idő szerint 14:00 órakor rajtolt esős pályán, ami a verseny végére felszáradt. A 78 körös teljes versenytávot nem tudta teljesíteni a mezőny, a versenyt 2 óra elteltével (a versenyt azután intik le, hogy az első helyen haladó teljesíti a kiszabott versenytávot, kivétel, ha a futamidő túllépi a maximális két órát, ekkor az adott kör befejezésével vége a versenynek), a 76. kör végén intették le. Az első helyen Lewis Hamilton végzett, a dobogóra Robert Kubica és Felipe Massa állhatott fel. Az esőre való tekintettel a mezőnyből mindenki átmeneti gumikon kezdte a versenyt, egyedül Piquet autójára tettek extrém esőabroncsokat. Coulthard az edzésen megszerzett 10. helyéhez képest öt pozícióval hátrábbról kezdhette a versenyt, mert szombati balesete után sebességváltót cseréltek az autójában. Kovalainen autója lefulladt a rajtrácson, és nem tudott elindulni a felvezető körre. Szerelői beindították, de már csak a bokszutcából startolhatott. A rajtnál Massa megtartotta a vezető helyét, mögötte azonban Hamilton megelőzte Räikkönent. Az első körben több kisebb koccanás történt, a Grand Hotel- (korábban Loews-) kanyarban Rosberg hátulról nekiment Alonsónak, és eltörte az első vezetőszárnyát. Hasonló eset történt Button és Heidfeld között, mindketten be is mentek a bokszba szárnycserére. Rosberg viszont úgy ítélte meg, hogy törött orr-résszel is tovább tud menni. A kör végén az élmezőny Massa, Hamilton, Räikkönen, Kubica, Alonso, Rosberg, Trulli, Glock sorrendben haladt át a célvonalon. Az eső erősödött, és az első három helyezett kezdett elszakadni a mezőnytől. A második kör végén Rosberg mégis kiállt lecseréltetni autója orrkúpját. Nem sokkal később hasonló okból Glock is meglátogatta a bokszutcát, ő a célegyenes előtti, Anthony Noghes-kanyarban pördült meg és törte össze az autója elejét. A kiállás során extrém esőgumikat tetetett fel. Massa ezalatt megfutotta az addigi leggyorsabb kört, de ahogy erősödött az eső, a versenyzők lelassultak, és az első körökhöz képest 2 másodperccel lassabb időket futottak. A 6. körben Hamilton a szalagkorlátnak csapódott a Tabac-kanyarban, és jobb hátsó defektet kapott. Szerencséjére nem volt messze a bokszutca bejárata, így nagyobb időveszteség nélkül tudott kiállni. Új átmeneti gumikat és sok üzemanyagot kapott. Az élen Massa előnye már 12 másodperc volt Räikkönenhez képest, akit Kubica utolért. Két körrel később Alonso kapott defektet, és pechjére pont akkor kellett a bokszba hajtania, amikor a biztonsági autó is a pályán volt Coulthard és Bourdais balesete miatt. A hosszú emelkedő utáni, Massenet-kanyarban Coulthard a korlátnak ütközött, a mögötte haladó Bourdais is pont ott csúszott meg, és a már a pálya szélén álló Coulthardnak ütközött. A pályát elborította a törmelék, a mezőny felsorakozott a biztonsági autó mögött. Alonso és Trulli, akik szintén kiálltak, ezalatt várakozni voltak kénytelenek a bokszutcában, mert a kijáratnál a lámpa piros volt. A biztonsági autó kiállása után újraindult a verseny. A 11. körben Räikkönen bokszutca-áthajtásos büntetést kapott, amiért a rajtjel előtt három perccel még nem voltak fent a gumiabroncsok az autóján. Három körrel később letöltötte a büntetését, és Hamilton mögé érkezett vissza a pályára. Mögötte Alonso volt, aki a kényszerű kiállása során extrém esőgumikra váltott, és azok segítségével előbb Webbert, majd Heidfeldet is megelőzte. A 14. körben Alonso és Rosberg ismét, Nakadzsima első ízben veszítette el az első vezetőszárnyát, mindegyikük újra kiállni kényszerült. 16 kör telt el a versenyből, amikor Massa kicsúszott a St. Dévote-kanyarban. Sérülés nélkül vissza tudott jönni a pályára, de az első helyet elvesztette Kubicával szemben. Sutil megelőzte Heidfeldet, akit ezúttal defekt hátráltatott, és feljött a 6. helyre. Heidfeldet újabb kényszerű bokszkiállása után nem sokkal Kubica és Massa is lekörözte. Az extrém esőgumik egyre rosszabbak lettek, az élen haladók viszont egyre gyorsultak. A 24. körben Massa 1:31,749-det futott, ehhez képest Hamilton és Räikkönen két másodperccel volt lassabb. Két körrel később Kubica végrehajtotta első tervezett kiállását és Räikkönen mögé tért volna vissza, de utóbbi éppen akkor csúszott ki az ominózus St. Dévote-kanyarban, és letörte az első terelőszárnyát. Újabb bokszkiállása után a 6. helyre, Sutil mögé jött vissza a pályára. Massa a 33. körben állt ki kereket cserélni és tankolni, és Hamilton mögé, a 2. helyre állt vissza. Kovalainen kiállása után a 17. volt. A 37. körben Sutil futotta meg a verseny addigi leggyorsabb körét. Az extrém esőgumik már használhatatlanok voltak, Glock a Mirabeau-kanyarban megpördült, majd kiállt kereket cserélni. Hamilton átmeneti gumijain növelte az előnyét az élen, már 17 másodperccel vezetett Massa előtt. A 42. körben például 4 másodperccel volt gyorsabb. A pálya a versenyvonalon már száraz volt, először Alonso kockáztatta meg a 46. körben, hogy száraz pályára alkalmas gumikra váltson. Csapattársa, Piquet ezalatt már küszködött az extrém vizes gumikon, Rosberg meg is előzte, mielőtt ő is kereket cserélt. A száraz gumikon azonban kicsúszott a St. Dévote-kanyarban és kiesett, ezzel pályafutása hatodik futamán sem tudott pontot szerezni. Webber kiállása után Sutil már a 4. helyen haladt, az élen Hamilton előnye 33 másodpercesre nőtt. Az 54. körben Kubica, Sutil és Hamilton is kiálltak a bokszba, Hamilton az első helyre tudott visszajönni úgy, hogy Massának még hátravolt egy kiállása. Miután Räikkönen is száraz gumikra váltott, a sorrend Hamilton, Kubica, Massa, Sutil, Räikkönen, Webber, Vettel volt, Kovalainen a 11. helyen haladt, körhátrányban. A 62. körben Rosberg megcsúszott az Uszodánál, autója faltól falig csapódva összetört, a leszakadt alkatrészek beterítették a pályát. Ismét bejött a biztonsági autó, de körökbe tellett, amíg a szétzilált mezőny a megfelelő sorrendben felsorakozott mögötte. A 67. körben gyorsíthattak a pilóták ismét versenytempóra. Räikkönen nagy vehemenciával próbálta megelőzni Sutilt, ám a kikötői sikán előtt nem tudott lefékezni, és hátulról belerohant. Räikkönennek a versenyen másodszor törött le az első légterelője, Sutil autója pedig annyira megsérült, hogy hibátlan versenyzése ellenére fel kellett adnia a futamot. Räikkönen az új, lágy keverékű gumijain a 74. körben megfutotta a verseny leggyorsabb körét, de ez sem volt elég ahhoz, hogy a 8. helyezett Kovalainent befogja. Az élen már nem változott a sorrend, a kétórás időhatár túllépése miatt az eredetileg 78 körösre tervezett monacói nagydíjat a 76. kör végén intették le. Az élről induló Massa bronzérmes lett, Kubica megismételve malajziai teljesítményét, a 2. helyen végzett, Hamilton pedig második 2008-as győzelmével átvette a vezetést a világbajnokságban. Webber 4. lett, mögötte a Toro Rosso első idénybeli pontjait megszerző Vettel végzett, Barrichello hosszú idő után ismét pontszerző helyen zárt, Nakadzsima 7., Kovalainen 8. lett. Összesen 14 autó ért célba, utolsóként Heidfeld, négy körös hátrányban. ## A világbajnokság élmezőnyének állása a futam után | H | Versenyzők | Pont | H | Konstruktőrök | Pont | |-----|------------|------|-----|------------------------|------| | 1 | ' | 38 | 1 | Ferrari | 69 | | 2 | ' | 35 | 2 | McLaren-Mercedes | 53 | | 3 | ' | 34 | 3 | BMW Sauber | 52 | | 4 | ' | 32 | 4 | Williams | 15 | | 5 | ' | 20 | 5 | Red Bull – Renault | 15 | | 6 | ' | 15 | 6 | Renault | 9 | | 7 | ' | 15 | 7 | Toyota | 9 | | 8 | ' | 9 | 8 | Toro Rosso-Ferrari | 6 | | 9 | ' | 9 | 9 | Honda | 6 | | 10 | ' | 8 | 10 | Force India-Ferrari | 0 | | 11 | ' | 7 | 11 | Super Aguri-Honda'''\* | 0 | | | | | | | | \* A Super Aguri F1 csapat a Török Nagydíjat megelőzően visszalépett. (A teljes táblázat)'' ## Statisztikák - A vezető helyen eltöltött körök száma: - Lewis Hamilton: 44 (33–76.), - Felipe Massa: 22 (1–15. / 26–32.), - Robert Kubica: 10 (16–25.). - Lewis Hamilton 6. győzelme, Felipe Massa 12. pole-pozíciója, Kimi Räikkönen 20. leggyorsabb köre. - A McLaren 158. győzelme. - Lewis Hamilton F1-es pályafutása során először nyert futamot nem pole-pozícióból indulva. - Giancarlo Fisichella 200. versenye.

2019-es Formula–1 világbajnokság

A 2019-es Formula–1 világbajnokság volt sorrendben a 70. Formula–1-es szezon. Összesen 21 futamot rendeztek, a szezon március 17-én az ausztrál nagydíjjal vette kezdetét a melbourne-i Albert Parkban, és december 1-jén ért véget az abu-dzabi nagydíjjal a Yas Marina öbölben. A versenyeken tíz csapat összesen húsz versenyzője vett részt. A bajnokságot a Nemzetközi Automobil Szövetség szervezte és bonyolította le, ez a nyitott karosszériás versenyautók legmagasabban rangsorolt kategóriájú bajnoksága. A szezon során sor került a sportág történetének 1000. nagydíjára, ezt Kínában rendezték április 14-én. A versenyzőknél a brit Lewis Hamilton, a konstruktőröknél a Mercedes volt a címvédő. Mind a brit versenyző, mind pedig a német gyártó megvédte összetettbeli elsőségét. A Mercedes a japán nagydíjon szerezte meg sorozatban hatodik konstruktőri elsőségét. A német gyártó egymást követő hat első hellyel zárt szezonjához hasonló időszakot korábban csak a Ferrari tudott felmutatni a Formula–1-ben, még a 2000-es évek elején. Hamilton három futammal a szezon vége előtt, az amerikai nagydíjon tett szert behozhatatlan előnyre a pontversenyben. A brit versenyző ezzel a sportág történetének második legsikeresebb versenyzőjévé vált, egy címmel lemaradva a hétszeres világbajnok Michael Schumacher mögött. A brit versenyző a szezon során mind a huszonegy nagydíjon célba ért, és mindegyiken pontot is szerzett, erre előtte szintén csak Schumacher volt képes a sportág hetvenéves történetében. Hamilton ezen felül összesen 413 pontot szerzett az egyéni pontversenyben, ami szintén új rekord. A szezon egyik pozitív szenzációja a lengyel Robert Kubica visszatérése volt, aki kilenc idényt és 2011-ben elszenvedett súlyos ralibalesetét követően (aminek következtében jobb karja súlyosan roncsolódott) tért vissza a mezőnybe. Ilyenre korábban nem volt példa a sportágban, mindamellett, hogy 1990-ben egy helikopter balesetben az olasz Alessandro Nannininek úgy kellett visszavarrni leszakadt alkarját, ő ezt követően a Formula–1-ben már nem állt rajthoz. Bár a lengyel versenyző az időmérőkön és versenytempóban is alulmaradt csapattársával, az újonc George Russellel szemben, akaratereje és sportemberi magatartása a mezőny elismerését is kiváltotta. A szezon végén a mezőnyből kiszoruló Nico Hülkenberg 177 nagydíjat követően intett búcsút először a Formula–1-nek. A német versenyző azidáig egyetlen dobogós helyezést sem ért el a kategóriában, ezzel pedig csúcstartó lett ezt a statisztikai mutatót figyelembe véve. Ebben a szezonban szerezte pályafutása első győzelmét Charles Leclerc (aki emellett első ferraris idényében hét pole-pozíciót szerzett, hasonlóra korábban csak Michael Schumacher és Niki Lauda volt képes) és első dobogós helyezését Pierre Gasly, valamint Carlos Sainz. A Toro Rosso a 2008-as olasz nagydíjat követően, a McLaren pedig a 2014-es ausztrál nagydíjat követően ért el újból dobogós helyezést. ## Az új Formula–1 ### Változtatások 2019-től 2019-ben a hátsó szárnyak 5 centiméterrel magasabbra kerültek, valamint a légterelő elemeket leszerelték az első szárnyakról a több előzés érdekében, és a visszapillantó tükröket is áthelyezték annak érdekében, hogy a versenyzők jobban lássanak hátrafelé. Emellett a fedélzeti kamerák helye is megváltozott. A hátsó szárnyak szélére egy-egy vörös LED-sort helyeztek, melyeket esőben kötelező működtetni, hasonlóan az eddigi hátsó lámpákhoz. Minimálisan változott az ún. glória kialakítása is, hogy egy esetleges balesetnél a versenyzőt könnyebben ki lehessen emelni az autóból. A versenyzői bukósisakok is változtak, sokkal szűkösebb lett a nyílás ahol a pilóták kilátnak, és megerősítették a sisakok elejét is. Ettől az évtől a biztonsági autó kihajtását követően már nem az első SC-s vonaltól, hanem újra csak a célvonaltól lehetett előzni. A pályára hajtás előtt minden csapatnak nyilatkozatot kellett tennie az autóik biztonságosságával kapcsolatban. A futamok végét innentől a hagyományos kockás zászló mellett egy digitális zászló is jelezte. A szerelők kötelező éjszakai pihenőideje nyolcról kilenc órára nőtt. A rajtbüntetések alkalmazása is változott: a büntetést kapó versenyzők rajtsorrendjét ettől az évtől az időmérő edzésen elért eredményeik alapján határozták meg, amellyel biztosítani tudták, hogy a mezőny végére kerülő pilóták is részt vegyenek a kvalifikáción. A csapatok korlátlan mennyiségű munkát végezhettek CFD-szimulációkkal, hogy megfelelően felkészüljenek a 2021-es szabályváltozásokra. A csapatoknak innentől a teszteken is ugyanazt az üzemanyag-kezelési procedúrát kellett végezniük, mint a versenyhétvégéken. A biztonsági autós időszakokra vonatkozó szabályok is változtak: ezentúl a sárga zászlós periódus mindaddig érvényben van, amíg a versenyautók el nem érik az úgynevezett "kontrollvonalat", miután a biztonsági autó visszatért a bokszutcába. A minimumsúly 740-ről 743 kg-ra nőtt. A Motorsport Világtanács döntése alapján ettől a szezontól kezdve a versenyben futott leggyorsabb körért is kapott egy pontot az adott versenyző, ha a leggyorsabb pilóta a futamon elért eredményével is pontot szerzett (azaz az első 10 hely valamelyikén ért célba). ### Változások a csapatoknál A Red Bull Racing lezárta tizenkét éves partneri kapcsolatát a Renault-val és Honda erőforrásokra váltott. A Red Bull Racing így csatlakozott a Scuderia Toro Rosso csapatához, akik 2018-ban váltottak a japán gyártó motorjaira. A szerződések értelmében sem a Red Bull, sem pedig a faenzai istálló nem lett a Honda gyári csapata, az egyezség csak az erőforrások gyártására és beszállítására szólt. A Racing Point Force India ettől a szezontól Racing Point F1 Team néven indult a világbajnokság futamain, ezzel lezárva az előző szezonban megkezdett folyamatot, aminek következtében a csődbe ment jogelőd, a Sahara Force India helyét vették át a rajtrácson. A Sauber Motorsport 2019-től Alfa Romeo Racing néven versenyez, még szorosabbá téve a 2018-ban megkezdett szponzorációs együttműködést. ### Változások a rajtrácson A 2019-es világbajnokságot megelőzően számos versenyző csapatot váltott. Daniel Ricciardo öt szezont követően elhagyta a Red Bull Racing csapatát, és a Renault versenyzője lett, ahol Carlos Sainz Jr. helyét vette át. Ricciardo ülését a Red Bullnál a Scuderia Toro Rossótól érkező francia Pierre Gasly kapta meg, aki első versenyét 2017-ben, első teljes szezonját pedig 2018-ban teljesítette. Danyiil Kvjat egy év kihagyást követően újabb lehetőséget kapott a Toro Rossótól, csapattársa pedig az újonc Alexander Albon lett, míg Brendon Hartley távozott a mezőnyből. Albon a sportág második thai versenyzője lett Prince Bira után, aki az 1954-es spanyol nagydíjon állt utoljára rajtrácsra. Carlos Sainz egy év elteltével csapatot váltott, és a visszavonuló Fernando Alonso helyére szerződött a McLaren istállóhoz. Sainz csapattársa a 2017-es Formula–3 Európa-bajnok, újonc Lando Norris lett. Stoffel Vandoorne nem kapott újabb szerződést a McLarentől, ő a Formula–E-ben folytatta pályafutását a HWA Team színeiben. Charles Leclerc 2018-as újoncévében meggyőző teljesítményt nyújtott a Sauberrel, így a távozó Kimi Räikkönen helyett ő lett Sebastian Vettel csapattársa a Scuderia Ferrarinál. Räikkönen éppen Leclerc helyén, az immár Alfa Romeo néven induló Saubernél folytatta pályafutását, ott ahol első versenyét teljesítette 2001-ben. Csapattársa az olasz Antonio Giovinazzi lett, aki 2017-ben két futamon már indult, amikor a sérült Pascal Wehrleint kellett helyettesítenie. Marcus Ericsson pályafutását az IndyCar Seriesben folytatta a Schmidt Peterson Motorsports színeiben, igaz maradt a csapat kötelékében mint harmadik számú pilóta és a csapat nagykövete. A 2019-es mezőny harmadik újonca a brit George Russell volt, aki a Formula–2 2018-as szezonjának bajnokaként kapott lehetőséget a Williamstől. Az istálló másik pilótája Robert Kubica lett, aki Szergej Szirotkin távozását követően kapott lehetőséget a csapattól. Kubica nyolc év elteltével tért vissza a Formula–1-es mezőnybe, 2011-es súlyos ralibalesetét követően. A lengyel versenyző jobb keze akkor súlyosan sérült, kézfejét úgy kellett visszavarrni. Arra, hogy egy versenyző ilyen sérülést követően térjen vissza a mezőnybe, korábban nem volt példa a sportág történetében. Esteban Ocon nem kapott újabb szerződést a Racing Point Force Indiától, így a Mercedes tesztpilótájaként folytatta pályafutását, illetve a csapat szimulátoros programjában vállalt szerepet Stoffel Vandoorne-nal együtt. Ocon helyét a csapatnál Lance Stroll vette át. ## Átigazolások ### Csapatváltások - Daniel Ricciardo; Red Bull Racing pilóta → Renault F1 pilóta - Carlos Sainz Jr.; Renault F1 pilóta → McLaren pilóta - Pierre Gasly; Toro Rosso pilóta → Red Bull Racing pilóta → Toro Rosso pilóta (a belga nagydíjtól újra a Toro Rossónál) - Kimi Räikkönen; Scuderia Ferrari pilóta → Alfa Romeo Racing pilóta - Charles Leclerc; Alfa Romeo Sauber pilóta → Scuderia Ferrari pilóta - Lance Stroll; Williams pilóta → Racing Point pilóta - Alexander Albon; Formula–2 DAMS pilóta → Toro Rosso pilóta → Red Bull Racing pilóta (a belga nagydíjtól) ### Újonc pilóták - Lando Norris; Formula–2 Carlin pilóta → McLaren pilóta - George Russell; Formula–2 ART Grand Prix pilóta → Williams pilóta - Alexander Albon; Formula–2 DAMS pilóta → Toro Rosso pilóta ### Visszatérő pilóták - Antonio Giovinazzi; Alfa Romeo Sauber tesztpilóta → Alfa Romeo Racing pilóta - Danyiil Kvjat; Scuderia Ferrari fejlesztőpilóta → Toro Rosso pilóta - Robert Kubica; Williams tesztpilóta → Williams pilóta ### Távozó pilóták - Fernando Alonso; McLaren pilóta → ? - Stoffel Vandoorne; McLaren pilóta → Formula–E HWA Racelab pilóta - Marcus Ericsson; Alfa Romeo Sauber pilóta → IndyCar Schmidt Peterson Motorsports pilóta - Szergej Szirotkin; Williams pilóta → WEC SMP Racing pilóta - Esteban Ocon; Force India pilóta → Mercedes tesztpilóta - Brendon Hartley; Toro Rosso pilóta → Scuderia Ferrari tesztpilóta ### Motorszállító-váltások - A Red Bull csapat Renault motorokról → Honda motorokra váltott. ### Újonc csapatok - Racing Point ### Távozó csapatok - Force India ### Nevet változtatott csapatok - Alfa Romeo Sauber F1 Team → Alfa Romeo Racing ### Év közbeni pilótacserék - Alexander Albon; Toro Rosso versenyző → Red Bull Racing versenyző (a belga nagydíjtól) - Pierre Gasly; Red Bull Racing versenyző → Toro Rosso versenyző (a belga nagydíjtól) ## A szezon előtt ### Új autófejlesztések ### Tesztek Részletes teszteredmények ## Csapatok ### Pénteki tesztpilóták Az alábbi táblázat azokat a tesztpilótákat sorolja fel, akik lehetőséget kaptak a szezon folyamán, hogy pénteki szabadedzéseken az autóba üljenek. ## Versenynaptár A 2019-es sorozat egy héttel korábban indult mint 2018-ban, a szezonzáró futamra viszont a korábbiaknál valamivel később, december 1-jén került sor. A versenynaptárban ezt leszámítva egyetlen apró változás történt az előző szezonhoz képest: a mexikói és az amerikai nagydíj sorrendje felcserélődött. A versenyek számában és helyszíneiben egyéb számottevő változás nem történt. A kínai nagydíj volt a Formula–1 világbajnokságok történetének 1000. futama. A hivatalos 2019-es versenynaptár: ## A szezon menete ### Ausztrál nagydíj A szezon első versenyét, az ausztrál nagydíjat 2019. március 17-én rendezték meg az Albert Parkban, Melbourne-ben. A pályán egy kör 5,303 km, a verseny 58 körös volt. A verseny előtt három nappal hunyt el Charlie Whiting, a Formula–1 versenyigazgatója. A szezon első versenyét a címvédő Lewis Hamilton kezdhette az első rajtkockából, azonban a brit versenyzőt a rajt során megelőzte csapattársa, Valtteri Bottas. A mezőny hátsó felében több ütközés is történt, a hazai pályán immár a Renault színeiben induló Daniel Ricciardo autójának az első légterelő szárnya letört, miután egy egyenetlen útszakaszra hajtott. Az ausztrál pilóta a mezőny végére esett vissza, majd a 31. körben fel kellett adnia a futamot. A verseny 6. körében Bottas, Hamilton, Vettel, Verstappen, Leclerc, Magnussen, Grosjean, Hülkenberg, Räikkönen és az újonc Norris autózott a pontszerző helyeken. A 9. körben a Ferrarival első nagydíját teljesítő Leclerc hibázott és hagyta el a pályát, aminek következtében egyre jobban leszakadt az élmezőnytől. A 11. körben Sainz esett ki McLarenje motorhibája miatt, majd két körrel később Räikkönen kezdte meg a kerékcseréket. Az élmezőnyből először a 15. körben Vettel, majd egy körrel később Hamilton állt ki friss gumikért. Bottas a 24. körig maradt kinn a pályán, ekkor Verstappen vette át ideiglenesen az első helyet. A holland a 26. körben állt ki a bokszutcába, és az ötödik helyre tért vissza a versenybe. A mezőny középső harmadában Norris előzte meg Antonio Giovinazzit, és továbbra is versenyben volt a pontszerző pozíciókért. A 35. körben Bottas, Hamilton, Verstappen, Vettel, Leclerc, Gasly volt az első hat sorrendje. A Red Bull francia versenyzője kerékcseréjét követően beragadt a Toto Rossóval versenyző Kvjat mögé, akit egészen a leintésig hiába próbált megelőzni. Tizenöt körrel a futam vége előtt Bottas, Hamilton, Verstappen, Vettel, Leclerc, Magnussen, Hülkenberg, Räikkönen, Stroll, Kvjat volt a pontszerzők sorrendje. A futam hajrájában Verstappen került közelebb Hamiltonhoz, azonban nem tudta megtámadni a britet, míg a 4-5. helyen Leclerc bár utolérte Vettelt, a csapat utasítása szerint nem előzhette meg négyszeres világbajnok csapattársát. A futamot végül a leggyorsabb körért járó egy pontot is megszerző Bottas nyerte meg Hamilton és Verstappen előtt. Pontot szerzett még Vettel, Leclerc, Magnussen, Hülkenberg, Räikkönen, Stroll és Kvjat. ### Bahreini nagydíj A szezon második versenye a bahreini nagydíj volt, amelyet 2019. március 31-én rendeztek meg Bahreinben, mesterséges fényviszonyok között. A pályán egy kör 5,412 km, a verseny 57 körös volt. Leclerc pályafutása során először indulhatott az első rajtkockából, azonban a rajtot követően csapattársa, Vettel és a két pozíciót is javító Bottas is megelőzte. Az első körökben Verstappen és Sainz csatájában a spanyol versenyző defektet kapott, majd visszaesett a mezőny végére. Leclerc az elrontott rajtot követően előbb megelőzte Bottast, majd Vettelt is, és a 6. körben átvette a vezetést. Az első kerékcserék a futam 11. körében kezdődtek, az élmezőnyből először Leclerc majd Hamilton kapott új szett abroncsot a 14. körben. Egy körrel később Vettel is a bokszutcába hajtott, ekkor ismét a monacói állt a mezőny élére, míg a kerékcserés stratégiáját elnyújtó Ricciardo a 2. helyen autózott a Renault-val. A 16. körben Leclerc, Hamilton, Vettel volt az első három helyezett sorrendje. A 20. körben a címvédő brit hibázott a 15-ös kanyarban, így a német felzárkózott rá, majd három kör múlva megelőzte riválisát egy látványos manővert követően. A 25. körben Leclerc nyolc másodperces előnnyel vezetett, miközben a McLaren újonca, Lando Norris a hetedik helyen autózott, miután megelőzte Kimi Räikkönent. A kerékcserék második szakasza a 37. körben kezdődött, ekkor az élmezőnyből Hamilton, Leclerc és Vettel is új gumikra váltott. A két világbajnok újabb látványos csatát vívott a 2-3. helyen, Hamilton elment a német mellett, Vettel azonban hibázott, aminek következtében megpördült, visszaesett a mezőny középső felébe, majd sérült orrkúpja is letört, így ki kellett állnia a bokszutcába. A 41. körben Leclerc, Hamilton, Bottas, Verstappen, Hülkenberg, Vettel, Ricciardo, Norris, Räikkönen, Albon volt a pontszerzők sorrendje. Három körrel később az élen álló monacói egy rádióbeszélgetés során közölte versenymérnökével, hogy a motorral problémák adódtak, miközben tetemes előnye rohamosan kezdett elfogyni, 11 körrel a futam vége előtt. Leclerc több másodpercet vesztett a mögötte haladókkal szemben körönként, és nyolc körrel a vége előtt Hamilton, majd az 53. körben Bottas is megelőzte a Ferrari versenyzőjét, akire Verstappen is felzárkózott. Az 54. körben Ricciardo és Hülkenberg Reanult-ja is technikai hiba miatt állt meg, mindkét versenyző pontszerző helyről adta fel a versenyt. Pályára küldték a biztonsági autót, a mezőny így a biztonsági autó mögött fejezte be a versenyt. A futamot Hamilton nyerte Bottas és Leclerc előtt, pontot szerzett még Verstappen, Vettel, Norris, Räikkönen, Gasly, Albon és Pérez. ### Kínai nagydíj A szezon harmadik versenye a kínai nagydíj volt, melyet 2019. április 14-én rendeztek meg Sanghajban. A pályán egy kör 5,451 km, a verseny 56 körös volt. Ez volt a Formula–1 világbajnokságok történetének 1000. nagydíja. Az élről Bottas kezdhette meg a versenyt, azonban a rajtot követően csapattársa egyből átvette tőle a vezetést. A 3-4. helyről induló két Ferrari-pilóta is helyet cserélt egymással, Leclerc előzte meg Vettelt. A mezőny középső harmadában történt egy többszereplős koccanás, aminek következtében mindkét McLaren-versenyző, Norris és Sainz is a mezőny végére esett vissza, míg Kvjatot később a versenyigazgatóság büntette a történtek előidézéséért. Rövid virtuális biztonsági autós szakaszt követően a 10. körben Hamilton már kezdett előnyt szerezni a második Bottas elől, miközben a harmadik helyen haladó Leclerc ultimátumot kapott a csapatvezetéstől, hogy engedje el négyszeres világbajnok csapattársát, aki a vezetőség szerint gyorsabb volt a monacóinál. Az élmezőnyből először Verstappen állt ki a 18. körben kereket cserélni, majd egy körrel később Vettel is új gumikat kapott. A 21. körben a német és a holland a pályán látványos csatát vívtak Verstappen bátor előzési manővere után, azonban a sorrend nem változott kettőjük közt. Bottas a 22., Hamilton a 23. körben cserélt kerekeket, csakúgy mint Leclerc. Az élmezőnyben ezt követően sem és a második bokszutcai kiállások alkalmával sem történt jelentős változás. Leclerc átmenetileg ugyan fellépett a két Mercedes közé, azonban stratégailag hátrányban volt velük szemben, ezért előbb Bottas, majd a 43. körben Vettel is elment mellette, miután csapata másodjára is arra utasította, engedje el a németet. Tíz körrel a futam vége előtt Hamilton, Bottas, Vettel, Verstappen, Leclerc, Gasly, Ricciardo, Pérez, Räikkönen és Albon autózott pontszerző helyen. A futam hajrájában még a friss lágy abroncsokra váltó Gasly megfutotta az egy plusz pontot érő leggyorsabb kört a versenyben, de a sorrend már nem változott. A Formula–1 történetének 1000. versenyét Hamilton nyerte Bottas és Vettel előtt. Pontot szerzett még Verstappen, Leclerc, Gasly, Ricciardo, Pérez, Räikkönen és Albon. ### Azeri nagydíj A világbajnokság negyedik futama az azeri nagydíj volt, amelyet 2019. április 28-án rendeztek meg Bakuban, a városi Baku City Circuit versenypályán. A versenypályán egy kör 6,006 km, a verseny 51 körös volt. Az első sorból rajtoló két Mercedes versenyző a rajtot követően több kanyaron át harcolt az első pozícióért, azonban végül a pole-pozícióból rajtoló Bottas megtartotta vezető helyét Hamiltonnal szemben, majd fokozatosan ellépett csapattársa elől. Az időmérő edzésen az autóját összetörő és (a két Sauber-pilóta hátrasorolása miatt) csak a 8. helyről induló Leclerc megkezdte a felzárkózást, a 7. körben Leclerc már az ötödik, míg előtte Verstappen a negyedik volt, mindketten Pérezt előzték meg. A 10. körben a monacói megelőzte a hollandot, és fellépett a negyedik helyre. Eközben megkezdődtek a kerékcserék, az élmezőnyből először a 12. körben állt ki a harmadik Vettel, majd egy körrel később a második Hamilton. Leclerc átvette a vezetést miután Bottas is a bokszutcába hajtott, azonban hiába próbálták meg elnyújtani az ő első etapját, abroncsai rohamosan vesztettek tapadásukból, ezért előnye egyre fogyott a mögötte autózókkal szemben. A futam felénél Leclerc, Bottas, Hamilton, Vettel, Verstappen, Gasly, Pérez, Norris, Sainz és Kvjat volt a pontszerzők sorrendje. A 31. körre az első három versenyző egy másodpercen volt az előtte lévőhöz képest, Bottas Leclerc-t, Hamilton Bottast támadta. A 33. körben Ricciardo tévesztette el az egyik kanyart, majd ezt követően nekitolatott Kvjatnak, és mindketten fel kellett, hogy adják a versenyt. Leclerc a 35. körben állt ki kereket cserélni, és a hatodik helyre állt vissza. A monacói végül még egy alkalommal kiállt szuperlágy abroncsokért, amin megfutotta a plusz pontot érő leggyorsabb kört, de csak az ötödik helyre tudott felzárkózni. A futam utolsó köreiben ugyan Hamilton támadta az élen autózó Bottast, de előzni nem tudott, így a versenyt Bottas nyerte csapattársa és Vettel előtt. Pontot szerzett még Verstappen, Leclerc, Pérez, Sainz, Norris, Stroll és Räikkönen. ### Spanyol nagydíj A világbajnokság ötödik versenyét, a spanyol nagydíjat 2019. május 12-én, Barcelonában rendezték meg. A pálya hossza 4,655 km, a verseny 66 körös volt. A rajtot követően az élről induló Bottast meglökte a harmadikról rajtoló Vettel, így a finn versenyző mellett el tudott menni csapattársa, Hamilton, aki így átvette a vezetést. Vettel a negyedik helyre csúszott vissza, Verstappen lépett fel a harmadik pozícióba. Vettel ezt követően a gumijaira panaszkodott, miközben folyamatosan zárkózott fel rá csapattársa, Leclerc. A monacói pilóta gyorsabb volt a németnél, a 11. körben a csapat utasítása szerint Vettel el is engedte, miközben az élen Hamilton már négy másodperchez közeli előnyt autózott ki a mögötte autózókkal szemben. A 10. körben Hamilton, Bottas, Verstappen, Leclerc, Vettel, Gasly, Grosjean, Magnussen, Kvjat és Albon volt a pontszerzők sorrendje. Vettel a 20. körben cserélt kerekeket, egy körrel később pedig Verstappen is a bokszutcába hajtott új abroncsokért. A 28. körben az élmezőnyből utolsóként az élen álló Hamilton cserélte le gumijait és az élre állt vissza. A verseny ezen szakaszában az egymást követő két Ferrari-pilóta közül Vettel volt a gyorsabb, akit a 37. körben Leclerc elengedett, ezúttal is a csapatutasításnak megfelelően. A Toro Rosso versenyzői erős versenyt futottak, a 38. körben Kvjat előzte meg Magnussent, és lépett fel a 8. helyre, míg Albon Hülkenberget megelőzve vette át a 10. pozíciót. A 41. körben Vettel újra a bokszutcába hajtott kerékcserére, és az ezt követő körökben az élmezőny tagjai sorban megejtették második bokszkiállásukat. A 46. körben Stroll és Norris ütközött össze, aminek következtében be kellett küldeni a pályára a biztonsági autót. A biztonsági autó az 52. körben állt ki a mezőny elől, ekkor Hamilton, Bottas, Verstappen, Vettel, Leclerc, Gasly, Magnussen, Grosjean, Sainz és Kvjat volt az első tíz sorrendje. A verseny utolsó harmadában lényeges változás nem történt, egyedül a többször is hibázó Grosjeant előzte meg Sainz és Kvjat. A futamot Hamilton nyerte Bottas és Verstappen előtt. Pontot szerzett még Vettel, Leclerc, Gasly, Magnussen, Sainz, Kvjat és Grosjean. ### Monacói nagydíj A világbajnokság hatodik versenyét, a monacói nagydíjat 2019. május 26-án, a monacói utcai pályán rendezték meg. A pályán egy kör 3,340 km, a verseny 78 körös volt. A rajt előtt a versenyzők és a Formula–1 többi résztvevője egy perces néma csenddel búcsúztak a héten korábban elhunyt Niki Laudától. A nagydíjat Hamilton kezdhette az élről, mellőle csapattársa, Bottas rajtolt. A mezőny incidens nélkül tette meg az első kört, az élmezőnyben nem történt helycsere, csupán Verstappen támadta Bottast, de megelőzni nem tudta a finn versenyzőt. Az első körökben Leclerc kényszerült felzárkózásra, miután a Ferrari szombati hibája miatt csak a 15. rajtkockából indulhatott. Grosjeant még meg tudta előzni, de Hülkenberg autójával összeütközött, aminek következtében defektet kapott, a szétszakadó abroncs pedig tönkretette az autója padlólemezét, ezen felül rengeteg törmeléket hagyott a pályán, így be kellett küldeni a biztonsági autót. Ezt kihasználva a mezőny jelentős része a bokszba hajtott letudni a kerékcseréjét, így tett Hamilton, Bottas, Verstappen és Vettel is. A kerékcseréket gond nélkül lebonyolították, ám a kiengedésnél Verstappen Bottas mellé érkezett vissza, autóik összeértek, amitől a finn pilóta defektet kapott, és a következő körben ismét kerékcserére kényszerült, így Verstappen és Vettel mögé esett vissza a 4. pozícióba. Verstappent később vétkesnek találták a sportfelügyelők, és 5 másodperces időbüntetést róttak ki a holland versenyzőre. Eközben Leclerc autója a sérülés következtében vezethetetlenné vált, így a monacói versenyző néhány körrel később a bokszba hajtott, és feladta hazai futamát. A 16. körben Giovinazzi forgatta ki Kubica autóját a mezőny hátsó felében a Rascasse-kanyarban, aminek következtében kisebb dugó alakult ki a pályán, ám végül mindketten folytatni tudták a versenyt, bár Giovinazzi 10 másodperces időbüntetést kapott, amivel a legutolsó helyre esett vissza, és ott is maradt a verseny végéig. Az élen állandósult a sorrend, 5 másodperces büntetése tudatában a második helyen haladó Verstappen támadta a versenyben vezető Hamiltont, aki a verseny féltávja környékén egyre inkább panaszkodni kezdett gumiabroncsai állapotára. Mögöttük Vettel és Bottas haladt, de támadni senki sem tudta komolyabban az előtte autózót. A mezőny hátsó felében Räikkönen Strollal, az 5. helyről rajtoló, majd komolyan visszaeső Magnussen pedig Pérezzel csatázott, a dán és a kanadai pilóta is vitatható manővereket hajtott végre, amiért mindkettőjüket büntették 5 másodpercre, ahogyan a bokszutca záróvonalát átvágó Grosjean is kapott ugyanennyit. Ezután érdemi változás már nem történt a sorrendben, az élen Hamiltont Verstappen folyamatosan nyomás alatt tartotta, de megelőzni nem tudta, így a fiatal holland a második helyen futott be az abroncsaival a verseny nagy része folyamán küszködő brit világbajnok mögött, azonban végül nem állhatott a dobogóra korábbi 5 másodperces büntetése miatt, amelyet – lévén nem volt már több kerékcseréje – utólag írtak az idejéhez. Ezzel visszaesett a negyedik helyre, a második helyet a mögötte befutó Vettel örökölte meg, a dobogó legalsó fokára pedig Bottas állhatott. Pontot szerzett még továbbá a verseny leggyorsabb körét kétszer is megfutó Gasly, Sainz, Kvjat, Albon, Ricciardo és Grosjean. A futam után Hamilton Niki Lauda emlékének ajánlotta győzelmét, ahogyan Vettel is megemlékezett a háromszoros osztrák világbajnokról. ### Kanadai nagydíj A világbajnokság hetedik futamát, a kanadai nagydíjat 2019. június 9-én rendezték meg Montréalban. A versenypályán egy kör 4,361 km, a verseny 70 körös volt. Az élről rajtoló Vettel megtartotta pozícióját a rajtot követően, csakúgy, mint a mellőle rajtoló Hamilton. A brit versenyzőt ugyan Leclerc egy alkalommal megpróbálta megelőzni, azonban a címvédő előnyösebb pozícióban volt, így nem történt helycsere. A negyedik helyről rajtoló Ricciardo és az ötödikként induló Gasly szintén megtartotta az időmérő edzésen bravúrosan megszerzett helyét. A mezőny középső részében Albon szenvedett kisebb balesetet, miután Pérez és Giovinazzi ütközött egymással, és a thai-brit versenyző nem tudta elkerülni a karambolt. Albon folytatni tudta a versenyt miután a a bokszutcában új orrkúpot és gumiabroncsokat kapott. A 10. körben Norris feladta a futamot, miután eltört McLarenjének a hátsó tengelye. A 15. körben Vettel, Hamilton, Leclerc, Hülkenberg, Bottas, Verstappen, Ricciardo, Stroll, Gasly és Giovinazzi volt a pontszerzők sorrendje. Az élen álló hármas tagjai közül először Vettel kapott új gumikat a 27. körben, őt Hamilton két körrel később követte. Egy ideig így Leclerc vezette a futamot, de miután a monacói is a bokszutcába hajtott, visszaállt hármójuk közt az eredeti sorrend, igaz ehhez a monacóinak a kiállását követően meg kellett előznie Verstappent, aki elnyújtott gumitaktikával versenyzett, miután az előző napi időmérő edzésen a csapat hibás taktikájának következtében csak a mezőny középső harmadából rajtolhatott el. A futam középső harmadában Vettel és Hamilton között érdemben nem változott a távolság, a brit a 46. körben azonban egy másodpercen belülre ért a némethez, akit így DRS-sel támadhatott. A 48. körben Vettel nagyot hibázott amikor lesodródott a pályáról a 4-es kanyarban, és miközben visszatért a pályára, majdnem összeakadt Hamiltonnal, akit kevés híján nekiszorított a pályát szegélyező betonfalnak. A sportfelügyelők azonnal vizsgálni kezdték az esetet, majd az 58. körben 5 másodperces időbüntetést róttak ki a Ferrari versenyzőjére. A futam hajrájában nem történt változás, az utolsó körök előtt friss abroncsokra váltó Bottas megfutotta a plusz egy pontot érő leggyorsabb kört, míg a 64. körben Albon adta fel a versenyt. A kanadai nagydíjat, bár Vettelt intette le elsőként a kockás zászló, Hamilton nyerte a német és Leclerc, valamint Bottas előtt. Pontot szerzett még Verstappen, Ricciardo, Hülkenberg, Gasly, Stroll és Kvjat. A futamot követően a Ferrari fellebbezést nyújtott be a Nemzetközi Automobil Szövetséghez, de a verseny végeredménye nem változott, miután az FIA elutasította azt. ### Francia nagydíj A világbajnokság nyolcadik futama a francia nagydíj volt, amelyet 2019. június 23-án rendeztek meg Le Castelletben, a Circuit Paul Ricard versenypályán. A versenypályán egy kör 5,842 km, a verseny 53 körös volt. A rajtot követően nem történt változás az élen, Hamilton a pole-ból indulva meg tudta tartani a vezető helyét, csakúgy, mint csapattársa, Bottas és a harmadik helyről rajtoló Leclerc. Verstappen szintén megtartotta negyedik helyét a nagyszerű időmérős eredményt elérő McLaren két versenyzőjével, Sainz-cal és Norrissal szemben. A hetedik rajtkockából induló Vettel a 7. körben Sainz és Norris megelőzésével fellépett az 5. pozícióba. A 10. körben Pérez kapott 5 másodperces büntetést, miután korábban szabálytalanul szerzett előnyt azzal, hogy elhagyta a pályaívet. A futam első harmadában a mezőny hátsó taktusában folyt csata a helyezésekért, az élen nem történt változás. A 21. körben Verstappen állt ki először az 5. helyről friss abroncsokért, majd őt a 24. körben Bottas követte. Hamilton a 25. körben hajtotta végre az egyetlen bokszkiállását, és kerékcseréjét követően is visszaállt a vezető helyre. Miután a 26. körben Vettel is kereket cserélt, a 30. körben Hamilton, Bottas, Leclerc, Verstappen, Vettel, Räikkönen, Hülkenberg és Stroll volt az első nyolc sorrendje. A futam középső harmadában sem történt érdemi változás a helyezéseket illetően, tíz körrel a verseny vége előtt Hamilton előnye 12,7 másodperc volt az első helyen autózva. A 47. körben a hazai pályán versenyző Grosjean adta fel a futamot, ő volt a francia nagydíj egyetlen kiesője. Egy körrel a leintés előtt Vettel a bokszutcába hajtott friss lágy gumikért, majd megfutotta a futam leggyorsabb körét, ami plusz egy pontot ért a számára. A versenyt Hamilton nyerte Bottas és Leclerc előtt, pontot szerzett még Verstappen, Vettel, Sainz, Ricciardo, Räikkönen, Hülkenberg és Norris. A futamot követően Ricciardo 5 másodperces időbüntetést kapott, amiért pályaelhagyással előnyt szerzett, illetve további 5 másodpercet kapott a pályára történő veszélyes visszatérésért. A két büntetéssel az ausztrál versenyző a 11. pozícióba csúszott vissza, így a mögötte célba érők egy helyet előre léptek. ### Osztrák nagydíj A világbajnokság kilencedik futamát, az osztrák nagydíjat 2019. június 30-án rendezték meg Spielbergben. A versenypályán egy kör 4,326 km, a verseny 71 körös volt. A rajtot követően a pole-pozícióból induló Leclerc megtartotta első helyét, azonban a második rajtkockában Verstappen autója lefulladt, és többen is megelőzték, a holland a hetedik helyre esett vissza. A kilencedik pozícióból induló Vettel a 6. helyre lépett előre. A 3. körben a McLaren újonc versenyzője, Norris megpróbálta megelőzni honfitárást, Hamiltont a 3-4. helyen, azonban az ötszörös világbajnok visszaverte a támadást. A 6. körben Vettel már a negyedik helyen autózott, miután megelőzte Norrist és Räikkönent. A 12. körben Leclerc 3 és fél másodperces előnnyel vezetett, miközben Verstappen egyre jobban felzárkózott az élmezőnyhöz több látványos előzést is bemutatva és a verseny addigi leggyorsabb körét megfutva. A kerékcserék sora az élmezőnyben a 22. körben kezdődött, ekkor Bottas és Vettel hajtott a bokszutcába, utóbbi veszített néhány másodpercet, mert csapata nem készítette ki időben az abroncsokat számára. Az élen álló Leclerc egy körrel később kapott új abroncsokat. Hamilton ideiglenesen így átvette a vezetést a versenyben, de a 31. körben neki is ki kellett állnia a kerékcseréjére, ráadásul autója is sérült, az első terelőszárnyat le is kellett cserélni a Mercedesen. A brit versenyző a következő körökben is folyamatosan panaszkodott a csapatrádión, miután az orrkúpcsere után sem tudta tartani az élen haladók tempóját. A 48. körre Verstappen teljesen felzárkózott a harmadik helyen autózó Vettelre, és bár a Ferrari versenyzője keményen védekezett, a holland megelőzte egy bátor manőverrel, és fellépett a képzeletbeli dobogóra. Verstappen ezt követően folyamatosan dolgozta le hátrányát a második Bottasszal szemben, majd az 58. körben a finn versenyzőt is megelőzte. A 67. körre a hazai futamát teljesítő Red Bull pilótája utolérte az élen álló Leclercet. Ezt követően látványos csata alakult ki a két fiatal versenyző közt, a 69. azonban Verstappen átvette a vezetést, igaz előzési manővere közben véleményes módon csukta rá az ívet a pályán kívülre szoruló monacóira. Mindeközben Vettel a negyedik helyért folyó csatában megelőzte Hamiltont. A futamot Verstappen nyerte Leclerc és Bottas előtt, pontot szerzett még Vettel, Hamilton, Norris, Gasly, Sainz, Räikkönen és Formula–1-es pályafutása során először Giovinazzi is. A sportfelügyelők a leintés után vizsgálni kezdték Verstappen Leclerc elleni előzési manőverének szabályosságát. Többórás tanácskozást követően a felügyelőtestület szabályosnak találta a holland pilóta előzését, így a Red Bull versenyzője megtarthatta győzelmét. ### Brit nagydíj A tizedik versenyt, a brit nagydíjat Silverstone-ban rendezték meg 2019. július 14-én. A pályán egy kör 5,891 km, a verseny 52 körös volt. A pole-pozícióból rajtoló Bottas az indulást követően is megtartotta vezető helyét csapattársával, Hamiltonnal szemben, ahogy a 3-4. helyen sem történt változás. Az első körben a 6. rajtkockából startoló Vettel előzte meg Gaslyt, míg a nyolcadik helyről rajtoló Norris Ricciardo mellett ment el. Ugyanebben a körben a két Haas-versenyző, Magnussen és Grosjean ütközött egymásnak, aminek következtében később mindketten feladták a versenyt. A 4. körben Bottas és Hamilton vívott látványos csatát az élen, és bár a hazai pályán versenyző brit megelőzte csapattársát, a finn egyből vissza is vette a pozícióját. A 11. körre a harmadiktól a hatodik helyig a Leclerc, Verstappen, Vettel, Gasly négyes tagjai érték utol és támadták egymást. A holland versenyző többször is megpróbált elmenni a monacói mellett, aki azonban látványos manőverekkel védte pozícióját. A 12. körben Gasly megelőzte Vettelt, míg Leclerc és Verstappen egyszerre hajtott ki a bokszutcába, ahol Verstappen megelőzte Leclerc-t a gyorsabb kerékcseréjének köszönhetően. Utóbbi egyből visszatámadt, és meg is előzte riválisát, visszavéve a harmadik helyet. Bottas a 17. körben állt ki kerékcserére az élről. Három körrel később Giovinazzi csúszott ki a kavicságyba, aminek következtében a szervezők beküldték a biztonsági autót. Ezt többen is kihasználták és letudták a kiállásukat, Hamilton pedig jelentős előnyre tett így szert, és átvette a vezetést Bottastól, míg Leclerc visszaesett a hatodik helyre. A biztonsági autó a 25. körben állt ki a mezőny elől. Ezt követően Hamilton fokozatosan ellépett az élen, miközben Leclerc a 36. körben megelőzte Gaslyt, és előrelépett az 5. helyre. Vettel és Verstappen több körön át tartó látványos csatát vívtak egymással, a 38. körben a holland megelőzte a németet, aki azonban visszatámadáskor belehajtott hátulról a Red Bull versenyzőjébe. A Ferrari több helyen sérült, letört az orrkúpja is, emiatt Vettel a bokszutcába hajtott, és visszaesett a 17. helyre. Verstappen az ötödik pozícióban haladva kevésbé sérült autóval folytatta a futamot. Vettel nem sokkal később 10 másodperces időbüntetést kapott a sportfelügyelőktől. A verseny utolsó köreiben az élmezőnyben nem történt változás, Hamilton rekordot jelentő hatodik alkalommal nyerte meg a brit nagydíjat, megelőzve Bottast és Leclerc-t. Pontot szerzett még Gasly, Verstappen, Sainz, Ricciardo, Räikkönen, Kvjat és Hülkenberg. ### Német nagydíj Az évad tizenegyedik versenyét, a német nagydíjat 2019. július 28-án rendezték meg a Hockenheimringen. A pályán egy kör 4,574 km, a verseny az eredetileg tervezett 67 helyett 64 körös volt. A biztonsági autó mögött indult el a verseny. Négy felvezető kör után engedték el a vizes pályán autózó mezőnyt. A két Mercedes megőrizte a vezetést, Räikkönen egy erős rajtnak köszönthetően a harmadik helyre zárkózott fel. Verstappen a vizes körülmények között egy rossz rajtot követően több pozíciót is vesztett. Vettel, aki egy műszaki hiba végett csak a mezőny végéről vághatott neki a viadalnak egészen a 14. helyig zárkózott fel rövid időn belül. A körülmények első áldozata Pérez volt, aki kipördült a pályáról, és a pálya melletti gumifalnak ütközött. Mindössze két kör után a biztonsági autó ismét a mezőny elé állt. A versenyzők nagy része a bokszba hajtott köztes esős (intermediate) abroncsokért, két versenyző azonban a pályán maradt; Magnussen és Stroll, akik így az élmezőnybe kerültek. Ezt a helyezést nem tartották sokáig, ugyanis a zöld jelzést követően az élmezőny hamar megelőzte őket. A kört követően Hamilton volt az élen, őt követte csapattársa Bottas és Verstappen. Leclerc és Nico Hülkenberg követte az első hármast, Vettel már a nyolcadik pozícióban autózott. Pierre Gasly egy hiba következtében az utolsó helyig esett vissza, Daniel Ricciardo pedig a 15. körben esett ki technikai probléma miatt, miután felrobbant a motorja. Ezt követően virtuális biztonsági autós szakasz lépett érvénybe, azonban rövidsége miatt csak Leclerc és Hülkenberg ment be a bokszba intermediate abroncsokért. Leclerc vizsgálat alatt állt a legelső bokszkiállása miatt, azonban nem ő, hanem a Ferrari kapott - mint később kiderült - pénzbüntetést, miután veszélyesen engedték ki a monacóit a kerékcseréjét követően. A körülmények javultak, a pálya egyre szárazabb lett, így a versenyzők használhatták a DRS-t. Verstappen támadásba lendült Bottas ellen, azonban az előzés közben megcsúszott, ezzel értékes másodperceket veszítve leszakadt a Mercedes versenyzőjétől. Leclerc folyamatosan gyorsabb volt mezőnynél, friss abroncsai hatására körönként három másodpercet dolgozott le Verstappenel szemben, azonban ez a stratégiai előny nem tartott sokáig. A javuló körülményekre először Magnussen reagált a 23. körben. A lágy abroncsokkal hamar felvette az élmezőny tempóját, ezt követően pedig Vettel és Verstappen is új gumikat kapott. Lando Norris műszaki hibája miatt újabb VSC-szakasz következett. A bokszkiállások sokaságából Leclerc jött ki a legjobban, és Verstappen kipörgését követően már a második helyen haladt. A monacói hibázott az utolsó előtti kanyarban, ezzel a kavicságyba elásva Ferráriját, újabb biztonsági autós periódust előidézve. Hamilton ugyanott forgott ki pár körrel később, ő azonban visszatért a pályára, és szabálytalanul a bokszutcába hajtott, ahol rengeteg időt vesztett az elő nem készített abroncsok és a sérült autója miatt. A szabály megsértéséért később öt másodperces időbüntetést kapott. A pálya újra nedvesebbé vált, ezért mindenki köztes esős (intermediate) abroncsokra váltott. A versenyt vezető Bottas rengeteg időt vesztett azáltal, hogy nem tudott csapattársa miatt azonnal a bokszba hajtani, ezzel a harmadik helyre esett vissza a kiállásokat követően. Verstappen vezette a versenyt Hülkenberg mögött, Alexander Albon a negyedik helyen találta magát, Hamilton az ötödik volt. Az újraindítást követően Verstappen megőrizte a vezetést, és kilenc másodperces előnyt szerzett Bottasszal szemben. Nem sokkal később két versenyző is hibázott az utolsó előtti kanyarban. Räikkönen vissza tudott térni a pályára, viszont a harmadik helyen autózó Hülkenbergnek nem sikerült, ezért a biztonsági autóra ismét a pályára hajtott. Előnyének köszönhetően Verstappen az élre tért vissza a pályára friss intermediate abroncsokkal a két Mercedes elé. A 46. körben a holland ismét ellépett üldözőitől, a harmadik helyért azonban egy négy szereplős harc alakult ki. Hamiltont Albon támadta, Sainz és Gasly pedig szorosan követte őket, végül a spanyol megelőzte a thaiföldit. A pálya ismét száradni kezdett, a verseny végéig pedig nem vártak újabb csapadékot, ezért sokan a bokszba mentek száraz keverékekért. A zöld zászlót követően Stroll vezetett, ő a biztonsági autó alatt teljesítette a bokszkiállását. Előnye azonban nem tartott sokáig, miután Verstappen megelőzte őt pár kanyarral később. Szintén a kedvező bokszutcai stratégia miatt Kvjat a harmadik helyen autózott a Toro Rossóval, míg Hamilton büntetését követően a 12. helyre esett vissza. A verseny utolsó köreiben hibázott mindkét Mercedeses versenyző, az első kanyarban először Hamilton, körökkel később pedig Bottas csúszott ki. Utóbbinak fel kellett adni a küzdelmet, előbbi folytathatta a versenyt, de hibáját követően az utolsó helyen találta magát. Újabb biztonsági autós szakasz következett. Az 59. körben újraindították a versenyt, Verstappen, Kvjat, Stroll, Sainz és Vettel követte egymást az élen. A kockás zászlót Verstappen látta meg elsőként, ezzel szezonbeli második, karrierje során pedig a hetedik győzelmét aratta. Vettel a 20. helyről rajtolva a második helyen végzett, őt követte az orosz Kvjat, aki pályafutása során harmadik dobogós helyét szerezte meg. A további pontszerzők Stroll, Sainz, Albon, Räikkönen, Giovinazzi, Grosjean és Magnussen voltak. A két Alfa Romeót az FIA vizsgálat alá helyezte a futamot követően. A szövetség elmondta, a vizsgálat mindkét versenyzőt érinti, mivel úgy látják, a csapat véthetett a Sportszabályzat 21.1 cikkelye, valamint a Technikai Szabályzat 9. cikkelye ellen. A két versenyző 30 másodperces időbüntetést kapott, így Hamilton és a Williams első pontját szerző Kubica lépett előre pontszerző helyre. ### Magyar nagydíj A világbajnokság tizenkettedik futamát, a magyar nagydíjat 2019. augusztus 4-én rendezték meg a Hungaroringen, Mogyoródon. A pályán egy kör 4,381 km, a verseny 70 körös volt. A pályafutása során először az első rajtkockából induló Verstappen a rajtot követően megtartotta vezető helyét, Hamilton azonban megelőzte csapattársát, Bottast. A finn versenyző még egy pozíciót veszített, miután Leclerc is megelőzte. A két versenyző autója egy pillanatra összeért, aminek következtében Bottas Mercedesének első vezető szárnyának jobb eleje megsérült, ennek következtében pedig a 6. körben ki kellett állnia a bokszba és visszaesett a mezőny végére. A 10. körben vált biztossá, hogy kettőjük esetét a versenyfelügyelő bizottság nem vizsgálja. Az élen Verstappen vezetett Hammilton előtt, ők ketten hamar jelentősebbnek mondható előnyt építettek ki a Ferrari két pilótájával szemben. Bottas eközben megkezdte a felzárkózást, a 13. körben Kubicát és Giovinazzit is megelőzte, és fellépett a 18. helyre. A 16. körben Pérez és Hülkenberg vívott kemény csatát a pontszerző 10. helyért. A 19. körben a Toro Rosso két versenyzője, Kvjat és Albon vívott több kanyaron át látványos és sportszerű csatát, amelyet végül az előző nagydíjon harmadik orosz versenyző nyert meg. Az időközben folyamatosan a leggyorsabb köröket autózó Hamilton a 24. körre DRS-távolságra közelítette meg Verstappent, de a holland kivédekezte a több körön át tartó támadást, majd a bokszutcába hajtott friss abroncsokért. A brit versenyző öt körrel később, a 32. körben kapott új gumikat, majd a 37. körre újra utolérte Verstappent, akinek újra védekeznie kellett a címvédővel szemben. Hamilton a 39. körben nagyon közel került az előzéshez, azonban az ezt követő körökben lassított tempójából, és a lágyabb keverékű gumijainak hatékonysága is visszaesett. Bottas a 48. körben hajtott újra a bokszba, míg Hamilton a 49. körben újra DRS-távolságban követte Verstappent. Mivel előznie nem sikerült, újból kereket cseréltek a britnek, aki a verseny utolsó húsz körére kapott friss lágy keverékű gumikat. Ezzel a Mercedes versenyzője jelentős előnybe és sebességbeli fölénybe került, több másodperccel volt gyorsabb körönként az élen autózó Verstappennél. Az 52. körben Grosjean adta fel a futamot, ő volt a magyar nagydíj egyetlen kiesője. A mezőny középső harmadában eközben Magnussen és Ricciardo csatázott körökön keresztül. Hamilton a 67. körre utolérte, majd megelőzte Verstappent, aki ezt követően a bokszutcába hajtott, és új lágy abroncsokon megfutotta a verseny leggyorsabb körét, ami új versenyben futott pályacsúcsot is jelentett egyben. Hamilton és Verstappen mögött Vettel és Leclerc ért be a 3-4. helyen, a német két körrel a vége előtt előzte meg csapattársát. Pontot szerzett még Sainz, Gasly, Räikkönen, Bottas, Norris és Albon. ### Belga nagydíj A tizenharmadik versenyt, a belga nagydíjat 2019. szeptember 1-jén rendezték meg Spában. A pályán egy kör 7,004 km, a verseny 44 körös volt. Ettől a hétvégétől Alexander Albon a Red Bull, Pierre Gasly pedig a Toro Rosso színeiben folytatta pályafutását. A futam kezdete előtt megemlékeztek az előző napon a Formula–2-es futamon életét vesztő Anthoine Hubert-ről. Az első rajtkockából induló Leclerc megőrizte vezető helyét a rajtot követően, mögötte pedig Vettel és Hamilton vívott pozícióharcot, de a német maradt a második helyen. Verstappen kerekei kipörögtek a rajtnál, és a gyengébb startot követően összeütközött Räikkönennel, majd a pálya melletti gumifalba csapódott. A finn autója megsérült, és a mezőny végére esett vissza. Az esetet követően a pályára hajtott a biztonsági autó, amely az ötödik körig maradt kint a mezőny előtt. Leclerc ezt követően is megtartotta első helyét, csakúgy, mint csapattársa, akit ezúttal is Hamilton támadott. A verseny első harmadában nem történt jelentősebb esemény, az élmezőnyből először Vettel állt ki új gumikért a 16. körben. A 17. körben a mezőny hátsó felében Gasly látványos előzéssel egyszerre utasította maga mögé Pérezt és Räikkönent. Leclerc a 21., Hamilton két körrel később kapott új gumikat, miközben a pályán Vettel volt a leggyorsabb a frissebb keverékeken. A 24. körben Vettel, Leclerc, Hamilton, Bottas, Norris, Kvjat, Giovinazzi, Ricciardo, Grosjean, Pérez volt a pontszerzők sorrendje. A két Mercedes-versenyző eközben sokkal gyorsabb volt, mint az előttük álló két ferraris, az olasz csapat pedig utasította az élen haladó Vettelt, hogy engedje el a jobb tempót diktáló és frissebb abroncsokon versenyző Leclercet. A 30. körben Hamilton utolérte Vettelt, majd két körrel később megelőzte a németet, és elkezdte csökkenteni hátrányát az éllovas monacóival szemben. Vettel a 34. körben másodszor is kiállt kerékcserére, így visszaesett a 4. helyre. Egy körrel később Albon látványos előzéssel utasította maga mögé Ricciardót, és lépett előre a 8. helyre. A futam utolsó harmadában Hamilton folyamatosan csökkentette hátrányát Leclerchez képest, az utolsó körben egy másodpercen belülre is felzárkózott, azonban a Ferrari versenyzője megtartotta vezető helyét, és megszerezte pályafutása első győzelmét a királykategóriában. Az utolsó körben hibázó Giovinazzi és a technikai hiba miatt kieső Norris is pontszerző helyről adta fel a versenyt. Leclerc mellett dobogóra állhatott Hamilton és Bottas, pontot szerzett még Vettel, Albon, Pérez, Kvjat, Hülkenberg, Gasly és Stroll. ### Olasz nagydíj A tizennegyedik versenyt, az olasz nagydíjat 2019. szeptember 8-án rendezték meg Monzában. A pályán egy kör 5,793 km, a verseny 53 körös volt. Az élről rajtoló Leclerc megtartotta első helyét, csakúgy, mint mögötte Hamilton, akit csapattársa, Bottas támadott az első kanyarokban. A negyedik pozícióból induló Vettel ugyan visszaesett Hülkenberg mögé, de rögtön a 2. körben megelőzte honfitársát, és újra ő haladt a 4. helyen. A 7. körben a Ferrari négyszeres világbajnoka megforgott az Ascari-sikánban, majd veszélyesen tért vissza a pályára, kis híján összeütközve Strollal, aki pedig majdnem Gasly autójába ment bele. Később mindkét versenyzőt büntették a sportfelügyelők, a 10 másodperces stop and go következtében Vettel a mezőny végére esett vissza. Stroll bokszutca áthajtásos büntetést kapott. Az élmezőnyben Hamilton a 20. körben kezdte meg a kerékcseréket, egy kör múlva követte őt az élen álló Leclerc, aki a címvédő közepes keverékeivel szemben kemény keverékű gumikat kapott. A két versenyző a bokszkiállásukat követően a pályán vívott látványos csatát, a monacói egy alkalommal a sportszerűség határain éppen csak belül maradva tartotta maga mögött a Mercedes versenyzőjét, de a sportfelügyelők csak figyelmeztetésben részesítették a manőver miatt. A 28. körben Bottas is megkapta a friss gumikat. Ugyanebben a körben Sainz pontszerző helyről kellett, hogy feladja a futamot, miután a kerékcseréje alatt rosszul rögzítették az egyik kerekét. A 30. körben a 6. helyen autózó Kvjat motorhiba miatt állt ki. Ezt követően rövid ideig virtuális biztonsági autós szakasz volt érvényben a pályán. Leclerc és Hamilton továbbra is 1-2 másodpercen belül autóztak egymáshoz az első két helyen, de a brit nem tudott előzni, és Bottas is utolérte az élen álló párost. Hamilton a 42. körben hibázott, kicsúszása után Bottas vette át a második helyet. A finn az utolsó körökben a frissebb gumijain támadhatta Leclerc-t, azonban a monacói versenyző megvédte pozícióját, és egymást követő második versenyét nyerte meg, 2010 óta az első Ferrari-győzelmet aratva Monzában. Bottas és Hamilton állhatott még fel a dobogóra, pontot szerzett még Ricciardo, Hülkenberg, Albon, Pérez, a bokszutcából rajtoló Verstappen, a hazai versenyét teljesítő Giovinazzi és Norris. ### Szingapúri nagydíj A tizenötödik versenyt, a szingapúri nagydíjat 2019. szeptember 22-én éjszaka rendezték meg Szingapúrban. A pályán egy kör 5,065 km, a verseny 61 körös volt. A rajtot követően az élről induló Leclerc megtartotta első helyét, mint ahogy az élmezőny tagjai is mögötte. A mezőny hátsó felében az időmérő edzésről utólagos kizárása miatt a 20. helyről induló Ricciardo koccant George Russellel, és mindkettőjüknek a bokszutcába kellett hajtania sérült autójával. Hozzájuk hasonlóan járt Sainz is, aki szintén a mezőny végére esett vissza. A futam első harmadában a mezőny nagy része kockázatvállalás nélkül, egymást követve autózott, az élen haladók is az abroncsokkal spóroltak, míg Ricciardo elkezdte a felzárkózást a mezőny végéről, és a 8. körben már tizenharmadik volt. A 19. körben Vettel és Verstappen álltak ki először az élmezőnyből kereket cserélni. Egy körrel később Leclerc is kiállt az élről, az így az első helyre kerülő Hamilton pedig próbált minél tovább kint maradni a pályán. A bokszkiállások után Vettel Leclerc elé került, ők és Verstappen pedig megelőzték a végül a 26. körben kereket cserélő Hamiltont, míg Bottas haladt az ötödik pozícióban. A 30. körben az újonc Giovinazzi az elnyújtott boksztaktikájának köszönhetően életében először vezetett Formula–1-es futamot. Az olaszt és a szintén sokáig a pályán maradó Gasly-t a következő körökben az élmezőny tagjai megelőzték, Vettel kisebb előnyt autózott ki csapattársával szemben. A 35. körben a pályára kellett küldeni a biztonsági autót, mert Russell a falba csúszott Williamszével, miután összeütközött Grosjeannal. A biztonsági autós fázisnak a 40. körben lett vége, ez idő alatt Hülkenberg, Kvjat és Giovinazzi is végrehajtotta kerékcseréjét. A 43. körben Pérez autója állt meg a pályán, így újabb körökre kellett beküldeni a biztonsági autót, amely öt kört töltött a mezőny élén, majd Räikkönen kicsúszása miatt az 50. körben újra a pályára hajtott. Az 51. körben újra elengedték a mezőnyt, azonban érdemi változás nem történt már a hátralévő tizenegy körben az élmezőnyben, Vettel és Leclerc kettős Ferrari-győzelmet szerzett, Verstappen végzett a 3. helyen. Hamilton 4., Bottas 5. lett, és pontot szerzett még Albon, Norris, Gasly, Hülkenberg, valamint Giovinazzi. ### Orosz nagydíj A világbajnokság tizenhatodik versenyét, az orosz nagydíjat 2019. szeptember 29-én rendezték meg Szocsiban. A pályán egy kör 5,853 km, a verseny 53 körös volt. Leclerc sorozatban negyedik alkalommal indulhatott a pole-pozícióból, azonban a rajtot követően a harmadik helyről induló csapattársa nemcsak Hamiltont, hanem őt is megelőzte. A mezőny hátsó felében Ricciardo és Grosjean ütközött össze Antonio Giovinazzival, a francia pilóta pedig a falba csapódott, aminek következtében már az első körben beküldték a biztonsági autót. A 307. versenyén induló - és ezzel a vonatkozó örökranglista harmadik helyére lépő - Räikkönen kiugrott a rajtnál, ezért később bokszutca áthajtásos büntetést kapott. A biztonsági autó az ötödik körben hagyta el a pályát, Vettel pedig megtartotta vezető helyét Leclerc és Hamilton előtt. A német versenyző annak ellenére növelte előnyét csapattársával szemben, hogy a csapatrádióban többször is arra tettek számára utalást, várja be Leclerc-t, és ha lehetősége van rá, engedje el az előnyösebb pozícióból rajtoló és taktikán lévő monacóit. A 15. körben Vettel, Leclerc, Hamilton, Bottas, Sainz és Verstappen volt az első hat helyezett sorrendje. Az élmezőnyből a 23. körben Leclerc állt ki először új gumikért, őt három körrel később követte Vettel. A Ferrari négyszeres világbajnoka bokszkiállását követően a gumistratégiáját elnyújtó Hamilton és Bottas, valamint csapattársa mögé állt vissza a versenybe, azonban a 28. körben KERS-ének meghibásodása miatt fel kellett adnia a futamot. Virtuális biztonsági autós szakasz lépett életbe, ezt kihasználva pedig több versenyző, így az élen álló két Mercedeses is jelentős időt spórolva cserélhette le kerekeit, aminek köszönhetően ezt követően Hamilton és Bottas is Leclerc előtt maradt a versenyben. A 29. körben Russell kicsúszása miatt újabb virtuális biztonsági autós szakasz következett, ezt kihasználva pedig Leclerc újabb kerékcserére állt ki, hogy a verseny utolsó harmadában frissebb abroncsokon támadhassa az előtte haladó két Mercedes-pilótát. Az ezt követő körökben Hamilton egymást követően futotta meg a verseny leggyorsabb köreit a mezőny élén, míg Leclerc nem tudta támadni a második helyen autózó Bottast. A mezőny középső részében eközben Albon több látványos előzést bemutatva zárkózott fel az 5. helyre. Az utolsó körökben érdemleges változás nem történt a versenyzők sorrendjében, Hamilton nyerte meg a futamot Bottas és Leclerc előtt. Pontot szerzett még Verstappen, Albon, Sainz, Pérez, Norris, Magnussen és Hülkenberg. ### Japán nagydíj A tizenhetedik versenyt, a japán nagydíjat 2019. október 13-án rendezték meg Szuzukában. A pályán egy kör 5,807 km, a verseny 53 körös volt. A Hagibisz tájfun miatt vasárnapra tolt időmérő edzésen a pole-pozíciót megszerző Vettelt és mellőle rajtoló csapattársát, Leclercet a rajtot jól elkapó Bottas megelőzte, míg a monacói versenyző összeért Verstappennel, és ki is pörgette a hollandot, aki sérült autójával a mezőny végére esett vissza. A második körben Bottas, Vettel, Leclerc, Hamilton, Sainz, Norris és Albon volt az első hét helyezett sorrendje, de Leclerc Ferrarija is megsérült, az első szárnyáról letört darab egy alkalommal Hamiltont találta el. Leclerc a 4. körben a bokszutcába hajtott, majd a 19. pozícióba tért vissza a pályára, a 6. körben pedig Albon előzési manővere után a vele ütköző Norris esett vissza a mezőny végére. A Ferrari versenyzőinek a következő körökben is több problémája volt, Leclerc a 9. körben elhagyta a visszapillantó tükrét, míg Vettelt a sportfelügyelők amiatt vizsgálták, hogy esetlegesen kiugorhatott a rajtnál. Végül a német nem kapott büntetést az eset miatt. A 15. körben Verstappen feladta a futamot, két körrel később pedig Vettel az élmezőnyből elsőként kapott friss gumikat. Bottas egy, Hamilton négy körrel később cserélt kereket, ezt követően a 24. körben Bottas, Vettel, Hamilton, Sainz, Albon, Ricciardo volt az első hat sorrendje, Leclerc pedig a hetedik pozícióba zárkózott fel. Vettel a 32. körben másodszorra is új gumikat kapott, és a kerékcseréjét követően Hamilton mögé állt vissza a mezőnybe. A 36. körben Leclerc látványos előzést bemutatva ment el Gasly mellett, és vette át a 6. helyet a franciától. Hamilton a 42. körben újból kereket cserélt, majd a pályára visszatérve a sokkal frissebb keverékeken támadta a második helyen autózó Vettelt. A két világbajnok az utolsó körökig vívott egymással, de a Ferrari versenyzője megőrizte második helyét. A futamot Bottas nyerte meg Vettel és Hamilton előtt, pontot szerzett még Albon, Sainz, Leclerc, Ricciardo, Gasly, Pérez és Hülkenberg. A Mercedes ezzel az eredménnyel sorozatban hatodik alkalommal nyerte meg a konstruktőrök világbajnokságát, amire korábban csak a Ferrari volt képes 1999 és 2004 között. Leclerc utólag kapott egy 5+10 másodperces időbüntetést a Verstappennel történt ütközés okozásáért valamint a sérült autóval történő veszélyes közlekedésért, ezzel visszacsúszott a 7. helyre. A Racing Point a futamot követően megóvta az eredményt, mondván a Renault fékerőeloszlást szabályozó rendszere nem szabályos. Az FIA a vizsgálatokat követően kizárta a francia csapatot, így Stroll és Kvjat lépett előre a pontszerző 9. és 10. helyre. ### Mexikói nagydíj A szezon tizennyolcadik versenyét, a mexikói nagydíjat 2019. október 27-én rendezték meg Mexikóvárosban. A pályán egy kör 4,304 km hosszú, a verseny 71 körös volt. Az első rajtkockából Leclerc indulhatott, miután az időmérő edzésen a leggyorsabbnak bizonyuló Verstappent megbüntették, amiért figyelmen kívül hagyta a sárga zászlós figyelmeztetést Valtteri Bottas baleseténél. A holland versenyző ennek következtében a negyedik rajtkockából kezdhette meg a versenyt, és közvetlen a rajtot követően össze is ért egy pozícióért folytatott harc során Hamiltonnal, ezzel pedig mindkét pilóta több helyet is veszített. Az élen Leclerc és Vettel megtartotta az első két helyet, harmadikként Albon zárkózott fel, miközben a Bottasszal csatázó Verstappen defektet kapott, és egészen az utolsó helyig esett vissza. A tizedik körben a hazai közönség előtt versenyző Pérez látványos előzést mutatott be Kvjattal szemben, és fellépett a 8. helyre. Öt körrel később a pontszerző helyen autózó Norris kerékcseréje alatt az egyik kereket rosszul rögzítették autóján a szerelők, így a brit újonc az időveszteség miatt a mezőny végére esett vissza. Az élmezőnyből Albon cserélt kereket először a 15. körben, ezután követte őt Leclerc, majd a 24. körben Hamilton. Az élre kerülő Vettel a Ferrari stratégiájának köszönhetően próbálta elnyújtani kerékcseréjét, így taktikai előnybe kerülve az őt követőkkel szemben. A németek négyszeres világbajnoka végül a 38. körben állt ki új gumikért, a pontszerzők sorrendje ezt követően Leclerc, Hamilton, Albon, Vettel, Bottas, Ricciardo, Pérez, Kvjat, Verstappen és Hülkenberg volt. A 43. körben Leclerc másodszorra is a bokszutcába hajtott, és az 5. helyre állt vissza a mezőnybe, igaz két körrel később Albon kerékcseréjét követően egy helyet előre lépett. A futam utolsó harmadához érve a Mercedes versenyzői sokkal jobb állapotban tartották autóik abroncsait, az 53. körben Bottas egyre közelebb zárkózott Vettelre, majd az első három pilótára visszazárkózott a friss abroncsokon autózó Leclerc is. Az utolsó öt kör megkezdése előtt Hamilton 2,5 másodperccel vezetett Vettel előtt, de a német nem tudott közelebb kerülni a brithez, aki eggyel kevesebb kiállással is végig tudta csinálni a versenyt, ezzel jelentős taktikai előnye szert téve a Ferrari versenyzőivel szemben. Az eredmény már nem is változott ezt követően, a mexikói nagydíjat Hamilton nyerte Vettel és Bottas előtt, pontot szerzett még Leclerc, Albon, Verstappen, Pérez, Ricciardo, Kvjat, és Gasly. A futamon több látványos előzést is bemutató Verstappen a mezőny végéről zárkózott fel a pontszerzők közé, míg Hülkenberget az utolsó körben lökte ki Kvjat a kilencedik helyről. Az orosz versenyző utólagosan 10 másodperces időbüntetést kapott, így Gasly lett a 9., Kvjat pedig ezzel a pontszerzők közül is kicsúszott, a 10. hely végül Hülkenbergé lett. ### Amerikai nagydíj A tizenkilencedik versenyt, az amerikai nagydíjat 2019. november 3-án rendezték meg Austinban. A pályán egy kör 5,513 km, a verseny 56 körös volt. A rajtot követően az első helyről induló Bottas megtartotta vezető pozícióját, Verstappen pedig előrelépett a második helyre. Vettel beragadt a rajtnál, őt Leclerc és Hamilton is megelőzte, majd még az első körben Norris és Ricciardo is elment mellette. A Ferrari német versenyzője autója alulkormányzottságára panaszkodott a csapatrádióban. A rajtnál a két ferrarissal koccanó Albon visszaesett a mezőny végére. A nyolcadik körben Vettel feladta a futamot, miután autójának eltört a hátsó futóműve. Mindeközben Albon megkezdte a felzárkózást, Giovinazzit megelőzve már a 15. helyen haladt, miközben az élen Bottas kisebb előnyt autózott ki az őt követőkkel szemben. Az élmezőnyből először Verstappen kapott új abroncsokat a 14. körben, őt egy körrel később Bottas követte. Ezt követően mindketten megkezdték a felzárkózást az első helyet átvevő Hamiltonra, a brit címvédő a 25. körben állt ki a bokszutcába, és a 3. helyre állt vissza. A 28. körben Albon megelőzte Hülkenberget és már a pontszerző 10. helyen autózott. A kerékcserék második szakaszát a 35. körben Verstappen nyitotta az élbolyból, őt Bottas egy körrel később követte, míg az egykiállásos stratégiát választó Hamilton az első helyen autózott 18 körrel a futam befejezése előtt. Bottas a 47. körben érte utol csapattársát, majd gumielőnyét kihasználva második próbálkozására az 51. körben meg is előzte. A verseny utolsó köreire Verstappen is utolérte Hamilton, ám támadni már nem tudta a britet, amiben közrejátszott Magnussen kicsúszása és az emiatt érvénybe lépő sárga zászlós korlátozás is. Az amerikai nagydíjat Bottas nyerte meg, míg a második helyen célba érő Hamilton megszerezte pályafutása hatodik világbajnoki címét. A dobogó harmadik fokára Verstappen állhatott, pontot szerzett még Leclerc, az utolsó helyről felzárkózó, több látványos előzést is bemutató Albon, Ricciardo, Norris, Sainz, Hülkenberg és Pérez. Eredetileg Kvjat szerezte meg a 10. helyet, azonban az utolsó körös előzése során nekiment Péreznek, amiért utólag 5 másodperces büntetést kapott, és visszaesett a 12. helyre. ### Brazil nagydíj A szezon huszadik versenyét, a brazil nagydíjat 2019. november 17-én rendezték meg Interlagosban. A pályán egy kör 4,309 km, a verseny 71 körös volt. A rajtot követően a pole-pozícióból induló Verstappen megtartotta vezető helyét, Hamilton azonban megelőzte a második helyről rajtoló Vettelt. Leclerc motorcsere miatt büntetést kapott, így csak a 14. helyről kezdhette meg a versenyt, azonban a 4. körben Grosjeant megelőzve már a 8. helyen autózott, miközben Verstappen már 2 másodperces előnyt épített ki Hamiltonnal szemben. Leclerc a 7. körben Räikkönent megelőzve a 7. helyre lépett előre. Egy körrel később Ricciardo és Magnussen ütközött össze, aminek következtében a Renault megsérült, a dán versenyző pedig a mezőny végére esett vissza. Ricciardót az eset miatt később megbüntették a sportfelügyelők. A 15. körben Verstappen két másodperces előnnyel vezetett Hamilton előtt, Leclerc pedig Gaslyt megelőzve már a 6. helyen autózott. A 21. körben Hamilton a bokszutcába hajtott kereket cserélni, és az egy körrel később kiálló Verstappen elé került miután a holland visszatért a pályára, azonban a Red Bull versenyzője előbb a kereket még nem cserélő Leclerc-t, és néhány kanyarral később a britet is látványos manőverrel előzte meg, visszavéve a vezető helyet. A kerékcserék második szakaszát Bottas kezdte meg az élmezőnyből a 42. körben, akit Hamilton majd Verstappen követett. Az 52. körben Bottas Mercedesének motorja hibásodott meg, így a finnek fel kellett adnia a versenyt, és mivel autója a pálya egy olyan szakaszán állt meg, a versenyirányítás pályára küldte a Safety Cart, amit kihasználva Verstappen újból kereket cserélt. A biztonsági autó a 60. körben hagyta el a pályát, ezt követően pedig Verstappen azonnal megelőzte Hamiltont, míg Albon ugyancsak látványos előzést bemutatva utasította maga mögé Vettelt. A thai-brit versenyző a 63. körben Hamiltont is megtámadta, de előzni nem tudott. A 66. körben Leclerc előzte meg csapattárást, azonban Vettel azonnal visszatámadott, előzési kísérlete azonban túlságosan agresszív volt, aminek következtében a Ferrari két versenyzője összeütközött, és mindkettőjük számára véget ért a verseny. Mindeközben Hamilton a bokszutcába hajtott kereket cserélni, hogy az utolsó körökben friss lágy abroncsokon támadhassa a két Red Bull-versenyzőt. Az utolsó előtti körben meg is támadta Albont, azonban manővere túlságosan elhamarkodott volt, és ezzel kilökte az élete első dobogós helyezéséért harcoló újoncot, míg ő sérült autójával egy pozíciót esett hátra, a verseny során kiemelkedően teljesítő Gasly mögé. Verstappen megnyerte a versenyt Gasly és Hamilton előtt, Sainz, Räikkönen, Giovinazzi, Ricciardo, Norris, Pérez és Kvjat volt a pontszerzők további sorrendje. A leintést követően Hamiltont Albon kilökéséért 5 másodperccel megbüntették, aminek következtében a 7. helyre esett vissza, így Sainz, Räikkönen, Giovinazzi és Ricciardo előre lépett egy-egy helyet. Gasly és Sainz is pályafutása első dobogós helyezését érte el a Formula–1-ben, a Toro Rosso 2019-ben második alkalommal zárt dobogós helyen, míg a McLaren a 2014-es ausztrál nagydíj óta jegyezhette első pódiumos helyezését. ### Abu-dzabi nagydíj A világbajnokság huszonegyedik, egyben utolsó futamát, az abu-dzabi nagydíjat 2019. december 1-jén rendezték meg Abu Dzabiban. A pályán egy kör 5,554 km, a verseny 55 körös volt. A szezon utolsó versenyét a 250. nagydíján rajthoz álló Hamilton kezdhette meg a pole pozícióból, és a rajtot követően is megtartotta vezető helyét Verstappennel szemben, akit azonban megelőzött a harmadik rajtkockából startoló Leclerc. Az első kanyarban Gasly ütközött össze a két Racing Point-pilótával, ami miatt az első szárnyat le kellett cserélni az autóján, így a francia versenyző a mezőny végére esett vissza. Hamilton már az első körökben elkezdte előnye növelését, miközben a versenyzők egy technikai problémából adódóan nem tudták aktivizálni autóikon a DRS-t, csak a 18. körtől tudták használni a légellenállás-csökkentő rendszert. Eközben a mezőny utolsó helyéről rajtoló Bottas megkezdte a felzárkózást, az 5. körben már a 13. helyen haladt a Mercedes finn pilótája. A kerékcseréket az élmezőnyből Leclerc és Vettel kezdte a 13. körben. Bottas a 15. körben már az ötödik helyen autózott, majd néhány körrel később Vettellel vívott az 5–6. pozícióért. A bokszkiállások első szakaszát követően a 26. körben Hamilton, Leclerc, Verstappen, Bottas, Vettel, Albon, Pérez, Kvjat, Norris és Hülkenberg volt a pontszerzők sorrendje. A 31. körben Verstappen utolérte, majd egy körrel később meg is előzte Leclercet, és átvette a második helyet. A futam ezt követő periódusában nem történt érdemi változás a mezőnyben, a kerékcserék második szakaszát követően, tíz körrel a futam vége előtt Hamilton, Verstappen, Leclerc, Bottas, Albon, Vettel, Norris, Pérez, Hülkenberg és Kvjat autózott pontszerző pozícióban. A 48. körben Stroll adta fel a versenyt, ő volt az egyetlen, aki nem tudta befejezni a nagydíjat. A futam hajrájában még Vettel előzte meg Albont, és lépett fel a negyedik helyre, valamint Bottas közelítette meg Leclercet, azonban a finn előzni már nem tudott, így a sorrend nem változott. Az idényzáró versenyt Hamilton nyerte meg Verstappen és Leclerc előtt, pontot szerzett még Bottas, Vettel, Albon, Pérez, Norris, Kvjat és Sainz. A brit világbajnok az idény összes nagydíját befejezte, és mindegyiken pontot szerzett, összesen tizenegy futamgyőzelmet szerzett az idény során. Hülkenberg 177. nagydíját követően búcsúzott el a Formula–1-es mezőnytől, ez alatt egyetlen dobogós helyezést sem ért el, amivel csúcstartó a sportág történetében. ## Nagydíjak ## Eredmények Pontozás: (Félkövér: pole-pozíció, dőlt: leggyorsabb kör, a színkódokról részletes információ itt található) ### Versenyzők Megjegyzés: - † – Nem fejezte be a futamot, de rangsorolva lett, mert teljesítette a versenytáv 90%-át. ### Konstruktőrök Megjegyzés: - † — Nem fejezte be a futamot, de rangsorolva lett, mert teljesítette a versenytáv 90%-át. ### Időmérő edzések Színmagyarázat: Megjegyzés: A helyezések a világbajnokság pontversenyében elfoglalt pozíciót jelentik. A táblázatban az időmérő edzésen elért eredmények, és nem a végleges rajtpozíciók szerepelnek. - † — A rajtpozíció változott az időmérő edzésen elért helyezéshez képest (nem számítva az egyik versenyző hátrasorolásából következő előrelépést). A részletekért lásd a futamok szócikkeit. ## Statisztikák ### Versenyzők ### Konstruktőrök ### Csapattársak egymás elleni eredményei Megjegyzés: Döntetlen esetén (időmérő edzéseken ha egyik pilóta sem tudta kvalifikálni magát a futamra, versenyeken pedig ha mindkét pilóta kiesett vagy helyezetlenül ért célba, továbbá ha a korábbi csapattárs helyett más pilóta volt a csapattársa a futamon) a verseny nem számít bele az egymás elleni állásba. Ugyanez a helyzet áll fenn akkor, ha a csapat nem vett részt az adott nagydíjon. Emiatt előfordul, hogy egyes csapatoknál a szezon végén nem jön ki mind a 21 verseny. #### Csapat színkódok ## Közvetítések Akárcsak az előző években, a magyarországi közvetítési jogokkal továbbra is az MTVA rendelkezett. Minden eseményt (szabadedzést, időmérő edzést és futamot) élőben közvetítettek az M4 Sport csatornán, HD felbontásban. A közvetítések kommentátora Szujó Zoltán volt, egészen a spanyol nagydíjig, amelyet a helyszínről közvetített volna, azonban az első szabadedzés közben ezt többször is hanghiba szakította meg. Szujó ezután többé nem szólalt meg adásban, mert hazarendelték, s ezt követően nem teljesen tisztázott körülmények miatt megszűnt a munkaviszonya. Szujó azt állította, hogy az M4 Sport csapnivaló technikai felkészültséggel rendelkezett már hosszú ideje, észrevételei süket fülekre találtak, és ez a hanghiba, mint dilettantizmus volt az utolsó csepp a pohárban. Az M4 Sport viszont azt állította, hogy Szujó szerződésszegést követett el azzal, hogy a szombati harmadik szabadedzést már nem is akarta a budapesti stúdióból kommentálni (felfokozott idegi állapotára hivatkozva), hanem helyette egy Instagram-posztban jelentette be távozását, így ők bocsátották el. A második szabadedzéstől kezdődően helyette Ujvári Máté ugrott be. A stúdióműsorokat Petrovics-Mérei Andrea vezette egy felfrissített díszletben, melyben egy Formula–1-es autó modellje is látható volt. A szakkommentátor továbbra is Wéber Gábor volt, a helyszíni riporteri feladatokat Bobák Róbert, Ujvári Máté és Szeleczki Ádám váltásban látta el. A Spanyol Nagydíjtól kezdve Wéber lett a vezető kommentátor, mellé az éppen akkor otthon tartózkodó valamelyik helyszíni riporter ült be. A stúdióban visszatérő vendég volt Michelisz Norbert, Kiss Norbert és Nagy Dániel, akik egymást váltották, időbeosztásuktól függően, továbbá ők voltak a versenyek és időmérők szakkommentátorai is Szujó Zoltán távozása után (a Brazil Nagydíjon mindkét Norbi ott volt a stúdióban). A közvetítések alatti szinkrontolmácsi feladatokat Pattanytús-Ábrahám Lőrinc látta el ebben az évben.

I. Ágoston mexikói császár

Agustín de Iturbide (teljes nevén: Agustín Cosme Damián de Iturbide y Arámburu, Valladolid, 1783. szeptember 27. – Padilla, 1824. július 19.) új-spanyolországi katona, sokáig a mexikói függetlenségi törekvések ádáz ellensége, majd a függetlenség megvalósítója, a létrejövő I. Mexikói Császárság első és egyetlen uralkodója I. Ágoston néven. Az ősi baszk családból származó Agustín igen fiatalon belépett az új-spanyolországi hadseregbe. Az 1810-ben kitört függetlenségi háború kezdetekor több ajánlatot is kapott a felkelőktől, hogy csatlakozzon hozzájuk, ám ő a spanyolok pártjára állt. Hat éven keresztül harcolt így a függetlenség ellen, ezalatt sikereinek köszönhetően fokozatosan lépdelt felfelé a katonai ranglétrán. 1816-ban különböző bűncselekményekkel vádolták meg, ezért eltávolították serege éléről. Bár később bizonyítékok hiányában felmentették, a katonai pályára évekig nem tért vissza. Amikor 1820-ban Spanyolországban forradalom tört ki, melynek következtében VII. Ferdinánd kénytelen volt visszaállítani az antiabszolutista cádizi alkotmányt, Mexikóvárosban az arisztokrácia titkos mozgalmat szervezett, amelynek célja az alkotmány új-spanyolországi életbe lépésének megakadályozása volt, akár a Spanyolországtól való függetlenedés árán is. A La Profesa-i összeesküvés résztvevői Iturbidét kérték fel, kezdje meg harcát a déli hegyekben megbúvó, az alkotmányt is támogató maradék felkelők ellen. Mivel katonailag nem tudta legyőzni őket, tárgyalásos úton meggyőzte Vicente Guerrerót, hogy egyesítsék erőiket és közösen vívják ki a függetlenséget, igaz, nem az eredetileg tervezett formában, hanem alkotmányos monarchiaként. Így született meg 1821 elején az Iguala-terv és a Három Garancia Hadserege, majd nyáron a córdobai egyezmény. A hadsereg ünnepélyesen bevonult a fővárosba, ezzel lezárult a 11 éve tartó háború, és Mexikó elnyerte függetlenségét. A létrejövő régensségben Iturbide magához ragadta az összes államirányító szervet, majd amikor világossá vált, hogy a Bourbon-ház egyetlen tagja sem kívánja a felajánlott mexikói trónt elfogadni, népi mozgalom Iturbidét segítette a trónra. 1822 nyarán koronázták császárrá I. Ágoston néven. A számos egymással szemben álló társadalmi csoport közötti törékeny egyensúlyt nem tudta fenntartani, a kongresszust pedig feloszlatta. Lázadások törtek ki ellene, melyek következtében 1823 tavaszán lemondásra kényszerült. Európába hajózott, ahonnan rövid toszkánai és angliai tartózkodás után 1824 nyarán, hívei biztatására visszatért Mexikóba. Mivel hazája törvényhozása időközben árulóvá nyilvánította és halálbüntetést szabott ki rá, megérkezése után azonnal elfogták és kivégezték. Megítélése ellentmondásos. Vannak, akik azt hangsúlyozzák, eleinte milyen kegyetlenül harcolt a függetlenség ellen, foglyok és civilek ezreit kivégeztetve, és gyalázzák későbbi abszolutista rendszere miatt, de vannak, akik igazi hősként ünneplik, mivel megtalálta a háború lezárásának és a függetlenség elnyerésének talán egyetlen lehetséges és igazán kevés vérontással járó módját. ## Származása Az Iturbide család történetét baszkföldi levéltárak dokumentumai a 13. századig vezetik vissza. 1440-ben kaptak nemességet II. János aragóniai királytól, ettől az évszázadtól kezdve a család számos tagja játszott jelentős szerepet a vidék politikai életében. Az 1571-es lepantói csatában Juan de Iturbide és két fia hősi halált halt. Augustín apja, José Joaquín de Iturbide 1739 elején született. A navarrai José de Iturbide y Álvarez de Eulate és María Josefa de Arregui y Gastelu gyermeke volt. 1766-ban Új-Spanyolországba emigrált és Valladolid (ma: Morelia) városában telepedett le. 1772-ben kötött házasságot a régi michoacáni Arámburu kreol család sarjával, Josefa de Arámburu y Carillo de Figueroával, akinek némelyik őse szintén navarrai volt. Öt gyermekük közül a legkisebb volt az 1783-ban született Agustín. Két bátyja fiatalon meghalt, így ő vált a családi vagyon örökösévé, amely 1790-ben többek között két valladolidi házból és egy Quirio melletti haciendából állt. ## Fiatal évei A fiatal Agustín a híres Colegio de San Nicolásba és az Academia de Oficialesbe járt szülővárosában, 14 vagy 15 éves korától apja gazdaságának adminisztrációjában segédkezett. 1797-ben csatlakozott a valladolidi tartományi hadsereghez, kezdeti rangja alférez volt. Hamarosan áthelyezték a José de Iturrigaray alkirály által Jalapa városában létrehozott laktanyába, annak megszűnésekor viszont visszakerült Valladolidba. 1805\. február 27-én a valladolidi székesegyházban kötött házasságot a Colegio Santa Rosa növendékével, a körzet helytartójának, Isidro de Huartének lányával, Ana María Josefa de Huarte y Muñizszal, aki egyben Altamira márkijának unokája is volt. A menyasszony 100 000 pesós hozományának köszönhetően megvásárolták a Maravatío melletti Apeo haciendát is. Az Ibériai-félsziget francia megszállása, VII. Ferdinánd és IV. Károly foglyul ejtése után 1808-tól kezdve Spanyolország városaiban sorra szerveződtek a helyi önkormányzatok szerepét átvevő franciaellenes junták, majd szeptemberben Madridban megalakult az ezeket összefogó Junta Central Suprema (Legfelsőbb Központi Junta) is. Az események híre Új-Spanyolországba július–augusztus során jutott el. A helyiek többnyire támogatták a franciaellenes harcot, hűségesek voltak VII. Ferdinándhoz, de amikor hírt kaptak a juntákról, többen saját hasonló szervezkedésekbe kezdtek. A kreol értelmiség egy része, élükön Juan Francisco Azcárate y Lezamával és Francisco Primo de Verdad y Ramosszal, hamarosan kiadta a Representación című írást, melyben azt követelték, hogy Új-Spanyolországban a hatalmat egy, a nép képviseletében tevékenykedő kormányzat vegye át Iturrigaray alkirály irányítása alatt. A spanyolok azonban hallani sem akartak erről, az inkvizíció még be is tiltotta az olyan írások olvasását, amelyek hasonló követeléseket fogalmaztak meg. Szeptember 15-én vagy 16-án egy csapat fegyveres megtámadta az alkirályi palotát és foglyul ejtette Iturrigarayt, annak családját, Azcáratét és Primo de Verdadot, néhány óra múlva pedig a spanyol Real Audiencia új alkirálynak Pedro de Garibayt nevezte ki. Iturbide ekkor hűségnyilatkozatot aláírva felajánlotta szolgálatait Garibay kormányának. Egy évvel később szülővárosában José Mariano Michelena, José María García Obeso és Vicente de Santa María atya vezetésével hasonló titkos összeesküvés kezdődött, melynek célja szintén egy spanyoloktól független kormányzat létrehozása volt. Néhány gyűlésükön az akkor már hadnagy rangú Iturbide is részt vett, de nem értett egyet a függetlenség tervével, ezért – néhány történész Mariano Michelena későbbi tanúvallomására alapozott következtetése szerint – elárulta az összeesküvést. Közvetlen bizonyíték azonban nincs arra, hogy tényleg ő volt az áruló, de az biztos, hogy december 21-én az összeesküvés lelepleződött, több résztvevőt börtönbe zártak. ## A függetlenségi harc ellenségeként 1810-ben Querétaro városában újabb titkos szervezkedés kezdődött egy fegyveres függetlenségi harc kirobbantásának céljából. Ebben Iturbide nem vett részt. Szeptember közepén ez az összeesküvés is lelepleződött, ezért Miguel Hidalgo y Costilla, Ignacio Allende és Juan Aldama úgy döntött, nem késlekednek tovább: Dolores városában elhangzott a Grito de Dolores, mellyel kirobbant a felkelés. Amikor Hidalgo mintegy -es serege élén október végén Valladolidba érkezett, Iturbide és emberei távoztak onnan. Bár Hidalgo felajánlotta neki, hogy alezredesként harcoljon a függetlenségiek oldalán, ő ezt visszautasította és a spanyol csapatokhoz csatlakozott, amelyeket az alkirály Tolucában gyűjtött egybe, hogy megvédje a fővárost a felkelők fenyegető támadásától. Később emlékirataiban azt írta, azért utasította vissza Hidalgo ajánlatát, mert rosszul összeállítottnak látta az egész tervet, és annak végrehajtása szerinte csak felfordulást és fölösleges pusztítást okozott volna, a cél elérése nélkül. Október 30-án Hidalgo és Allende hatalmas hada Mexikóváros nyugati kapujához érkezett. Ekkor került sor a Monte de las Cruces-i csatára, amelyben a felkelők fölényes győzelmet arattak Torcuato Trujillo néhány ezres csapata fölött. Délután a legyőzött spanyolok megkezdték visszavonulásukat Mexikóváros felé, hamarosan azonban már menekülniük kellett, mivel a felkelők lovas csapatai üldözőbe vették őket. Trujillo és néhány társa (köztük maga Iturbide) elérte a várost és megmenekült. A felkelők győzelmük után máig tisztázatlan okokból nem vonultak be a fővárosba, hanem visszafordultak. Miután Félix María Calleja seregei utolérték és Aculcónál legyőzték őket, csapataikat több részre osztották, az egyik csoport délre indult Cuernavacán keresztül, azonban 1811 januárjára Iturbide és Mariano García Ríos visszafoglalták a várost, csakúgy, mint Taxcót és Igualát. Mivel hamarosan Hidalgóék a Calderón-hídi csatában újabb vereséget szenvedtek, észak felé kellett visszavonulniuk. Acatita de Bajánnál elfogták, majd nyáron Chihuahuában kivégezték a felkelő vezéreket, így már szinte csak José María Morelos délen harcoló seregei jelentettek veszélyt a spanyolokra. 1812-ben az időközben capitán rangig menetelő Iturbidét Guanajuato tartományba rendelték, hogy ott lépjen fel a lázadók ellen. Itt sikerült elfognia Albino Garcíát, aki a környék legjelentősebb gerillavezére volt. A foglyot Celayában agyonlőtték és felnégyelték. Iturbide Callejának küldött jelentésében arról számol be, hogy emellett a harcokban még 300 ellenséget megölt, további 150-et pedig lelövetett, köztük papokat is. Üldözőbe vette a felkelők első kezdetleges kormányának, a zitácuarói juntának egyik tagját, José María Liceagát is, aki José María Cosszal és számos emberével együtt hamarosan a Yuriria melletti tó egyik szigetén rendezkedett be (melyet saját magáról Liceaga-szigetnek nevezett el). Bár innen nem sok fenyegetést jelentettek a spanyolokra, Iturbide mégis addig bombázta a szigetet, amíg mindenki vagy életét vesztette, vagy elmenekült onnan. Amikor hónapokkal később Ramón Rayón birtokba vette a szigetet, mintegy 600 holttestet talált ott. 1813 elején Ramón Rayón csapatai több győztes csatát is megvívtak a Bajíóban, majd április 14-én Salvatierrába érkeztek. 15-én Iturbide a San Nicolás de los Agustinos haciendánál összevonta csapatait, másnap pedig a városra támadt. Bár a védők többször is visszaverték, végül a Rayón által az egyik város melletti hegyre küldött Oviedo kapitány meggondolatlanul támadásba lendült. Iturbidének sikerült megfutamítania Ovideót, egyúttal ismét rátört a városra, de az így támadt zavarodásban a védők még az ágyúkat sem tudták elsütni. Rayón elmenekült, Iturbide pedig gyötrő fejfájását már az így elfoglalt Salvatierrában tudta kipihenni. A győzelméért ezredesi rangra emelt és a bajíóbeli erők vezetésével megbízott vezér később azzal dicsekedett, hogy 350 elfogott felkelőt éppen nagypéntek napján lövetett agyon. Később ugyanerre a sorsra juttatott további 300 embert a Pantoja nevű haciendánál. Szeptemberben Morelos Chilpancingo városában összehívta a zitácuarói junta helyébe lépő anáhuaci kongresszust, melynek üléseit a jövőben a stratégiai fontosságú Valladolidban szerették volna megtartani. Mivel a település még a spanyolok kezén volt, a felkelők december végén megtámadták a várost. Mintegy 5700 gyalogos és lovas katonából álló seregük 30 ágyúval rendelkezett, ehhez később csatlakoztak még Navarrete atya emberei és Ramón Rayón 600 gyalogosa, 300 lovasa és két ágyúja. A spanyol helyőrség mindössze 800 főből állt, azonban még időben megérkezett az erősítés, a kifejezetten Morelos seregének feltartóztatására létrehozott Ejército del Norte („északi hadsereg”), amit Ciriaco del Llano irányított, második számú vezetője pedig Agustín de Iturbide volt. A felkelők Hermenegildo Galeana és Nicolás Bravo vezette csapatai december 23-án kezdték meg támadásukat a Santa María-domb irányából és hamar elfoglalták a Garita del Zapotét, amely a város egyik fő bejáratánál helyezkedett el. A spanyolok azonban három irányból rohanták le őket, ezzel pedig szétszóródásra kényszerítették a függetlenségért harcolókat. Másnap délután Mariano Matamoros a teljes gyalogságot felsorakoztatta a dombok és a város között, ekkor Iturbide 170 gyalogossal és 190 lovassal támadást intézett ellenük, majd felmászott a dombokra, hogy az ellenséges lovasságot is lerohanhassa. Mivel már sötét volt és nem lehetett rendesen megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, az őt üldöző felkelő gyalogság és a megtámadott felkelő lovasság is összezavarodott, és bizonyos részeik még egymás ellen is harcolni kezdtek. Eközben Iturbide négy zsákmányolt ágyúval és két ellenséges zászlóval visszavonult a csatamezőről. Bár Morelos erői egész nap küzdöttek, végül a csata a spanyolok teljes győzelmével végződött. Morelos és a kongresszus tagjai azonban el tudtak menekülni. Az 1814-es évet jórészt a kisebb felkelő hadak, később a városról városra vándorló kongresszus és főként Ignacio López Rayón üldözésével töltötte, aki a Cóporo erődbe vette be magát. 1815 elején sikerült elfoglalnia az erődöt (400 embernyi veszteséget okozva Rayón csapataiban), ezután pedig Ario felé vette az irányt, ahol a kongresszus akkor ülésezett. A testület vezetőinek sikerült elmenekülnie, azonban Iturbide az ott maradó lakosság körében ismét vérengzést rendezett. Hasonló történt Pátzcuaróban is, végül anélkül volt kénytelen visszatérni Guanajuatóba, hogy sikerült volna végzetes csapást mérnie a kongresszusra. 1815 végén azonban nagy eredményt könyvelhettek el a spanyolok: elfogták és kivégezték José María Morelost, a felkelők legnagyobb vezérét. Halálával megkezdődött a függetlenségi mozgalom hanyatlása, a megmaradt kisebb felkelőcsapatok feloszlása. 1816-ban megvádolták, hogy álnevek használatával és áruk felhalmozásával árdrágítást követ el és visszaél hatalmával, ezért eltávolították az északi hadsereg vezetéséből. Mexikóvárosba ment, hogy megpróbálja tisztázni magát; szeptemberben bizonyítottság hiányában fel is mentették a vádak alól. Ezután, bár Calleja is nagyra becsülte képességeit, évekre visszavonult a katonáskodástól. Két évvel később a főváros közelében kibérelt egy haciendát és ott dolgozva töltötte életét. ## A függetlenség támogatójaként Az 1810-es évek végére a fegyveres felkelők jelentősen meggyengültek, szétszóródtak. A Spanyolországból érkező, de a spanyol rendszer ellen küzdő Francisco Javier Mina rövid 1817-es hadjáratán kívül csak a Veracruzban és a Déli-Sierra Madre hegyei között megbúvó gerillaharcosok jelentettek fenyegetést a királypártiakra. Ez utóbbiak egyik vezére Vicente Guerrero volt, de a földrajzilag is elszigetelt, egységes erőt felmutatni képtelen felkelőcsapatoknak több, egymással sem mindenben egyetértő vezetője volt még. ### A La Profesa-i összeesküvés 1820-ban azonban jelentős fordulat állt be a spanyol politikai életben. Rafael de Riego a Sevilla közelében található Las Cabezas de San Juanban kikiáltotta az 1812-es cádizi alkotmány visszaállítását, és bár ezt eleinte a király nem ismerte el, sőt, Riego felkelését hamar le is tudta verni, La Coruñából február 19-én kiindulva az egész országra átterjedő újabb lázadások következtek, melyek végül március 10-én arra kényszerítették VII. Ferdinánd királyt, hogy tegyen esküt az alkotmányra. Az események híre még ebben a hónapban eljutott Új-Spanyolországba is. Juan Ruiz de Apodaca alkirály egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett, így egy ideig a gyarmaton nem történt semmi. Néhány hónap elteltével, május 24-én azonban a veracruzi kereskedők tanácsa (Consulado de Comerciantes de Veracruz) a kormánypalotába vonulva arra kényszerítette José Dávila kormányzót, hogy ő is tegyen esküt az alkotmányra, majd hasonló események követték egymást több más városban is, végül május 31-én már a fővárosban is voltak, akik követték Dávila példáját. Június első napjaiban a város vezetése és egyéb kormányzati szervek is követték a példát, nagyszabású misék bemutatása mellett hivatalosan is kihirdették a törvény életbe lépését. A szabadelvű, antiabszolutista szemléletű cádizi alkotmány visszaállítása súlyosan sértette mind az egyházat (például az egyházi vagyon államosításával és az inkvizíció megszüntetésével), mind a gyarmati arisztokráciát. Ezért Matías de Monteagudo kanonok vezetésével a mexikóvárosi Néri Szent Fülöp-templomban (közismert nevén a La Profesában) titkos gyűlések sorozata kezdődött, melyek résztvevőinek célja az volt, hogy megakadályozzák az alkotmány életbe lépését Új-Spanyolországban, akár VII. Ferdinánd korábbi rendszerét támogatva, akár, ha a helyzet Spanyolországban nem változik, az anyaországtól való függetlenedés árán is. Hamarosan, valószínűleg egy María Ignacia Rodríguez de Velazco y Osorio Barba nevű nő (ismertebb nevén Güera Rodríguez, azaz „Szőke Rodríguez”, akivel Iturbide ebben az időben bensőséges kapcsolatba került) javaslatára az összeesküvők úgy döntöttek, felveszik a kapcsolatot Iturbidével, és rábeszélik, hogy vegye át az eredményeket elérni képtelen és egészségi állapotára hivatkozva felmentését kérő Gabriel Armijo helyét a Déli Hadsereg (Ejército del Sur) élén, és folytassa a harcot a délen meghúzódó, részben a cádizi alkotmányt is támogató felkelőkkel. Ehhez az alkirály – aki egyetértett az összeesküvőkkel – pénzt és 2479 embert biztosított Iturbide számára. ### Az acatempani ölelés és az Iguala-terv Iturbide elfogadta Juan Ruiz de Apodaca alkirály által történt november 9-i kinevezését és a hadak élére állt, néhány hét múlva pedig megindult Acapulco felé. Azonban hiába volt katonailag bármilyen képzett is, a helyismerettel rendelkező Guerrero és társa, Pedro Ascencio hegyek között megbúvó csapataival nem bírt, 1821. január 2-án Zapotepecnél is vereséget szenvedett. Ráadásul katonái közül többen nem bírták jól a déli meleg éghajlatot, ezért megszöktek. Ezek miatt, és mivel belátta, hogy a Spanyolországhoz fűző kötelékek nagyon meggyengültek, 1821 elején taktikát változtatott. Valószínűleg már előző év végén megszületett benne a gondolat, hogy megpróbálja egyesíteni az alkotmánnyal elégedetlen monarchiapártiakat, a meggyengült felkelőket és a hivatalos hadsereget, amelyben belső konfliktusokat is okozott, hogy a Spanyolországból erősítésként érkező katonák jobb elbánásban részesültek, mint a helyiek. A különböző célokért küzdő csoportok egyesítésére legjobb lehetőségnek egyetlen közös cél kijelölését: a függetlenség megvalósítását találta. Levelezésbe kezdett több, vezető pozíciót betöltő új-spanyolországi személyiséggel (királypártiakkal és felkelőkkel egyaránt), köztük Guerreróval is, akinek először, január 10-én kelt levelében még azt ajánlotta, adja meg magát amnesztiáért cserébe. Guerrero tíz nappal később írt válasza negatív volt, sőt, Iturbidét kérte, hogy ő csatlakozzon a függetlenségért fegyverrel harcolókhoz. Iturbide ezután ennek ellenkezőjét ajánlotta Guerrerónak: hogy ő csatlakozzon hozzá, és az ő módszerével vívják ki a függetlenséget. Guerrero azonban nem akart társulni semmiféle mozgalomhoz, amely a király pártján áll. Ezután Iturbide személyes találkozót kért tőle. A két vezér 1821. február 10-én Acatempannál találkozott egymással, és végül megegyeztek abban, amit Iturbide ajánlott (ez volt az úgynevezett acatempani ölelés). Igaz, az elérni kívánt függetlenség nem eredeti, Hidalgo eszméin alapuló formájában, hanem monarchiaként valósult volna meg, de végül Guerrero is belátta, a helyzetnek ez lehet a lehetséges legjobb megoldása. Iturbide megírta az alkirálynak, hogy Guerrero hajlandó csatlakozni, de hozzátette, egyelőre nem kellene elsietni a dolgokat, és meg kellene hagyni Guerrerót egy saját sereg élén. Egyúttal pénzt is kért Apodacától a katonák zsoldjára. Kapott is pénzt, azonban az nem volt elég, ezért feltartóztatott egy Acapulcóba tartó konvojt, amit mexikói kereskedők küldtek Manilába, és pesót zsákmányolt tőlük. Igaz, megígérte, hogy később visszafizeti, sőt, van olyan feltevés is, hogy a kereskedők támogatták Iturbide tervét, és a feltűnés elkerülése érdekében küldték pont akkor pont arrafelé a konvojt, hogy így juttathassák el neki a pénzt. Két héttel később Iguala városában kihirdették a városról elnevezett Iguala-tervet, más néven a „Három Garancia Tervét”, amelyben kinyilvánították három fő céljukat: hogy Mexikó Spanyolországtól független alkotmányos monarchia, az egyetlen államvallás a római katolikus, és hogy az ország minden lakóját, függetlenül attól, hogy spanyol vagy helyi származású, egyenlő jogok illetik meg. A terv szerint a trónt elsősorban VII. Ferdinándnak vagy más, a Bourbon-házból származó személynek ajánlották volna fel, ha viszont nem tart rá igényt senki, más uralkodóházak tagjai közül választanak császárt. Szerepelt benne még egy kormányzati junta (Junta Gubernativa) létrehozása, valamint alkotmányozó testületek életre hívása, melyek feladata egy Carta Magna megalkotása volt. Kimondta az állampolgársághoz és a tulajdonhoz való jogot is és meghatározta az egyházi személyek és a közalkalmazottak kiváltságait. Iturbide a terv szövegét már korábban, Puebla városában több példányban kinyomtatta, így már közzétételének napján számos másolatot tudott szétküldeni az ország legfontosabb méltóságainak. Kapott belőle az alkirályon és Mexikóváros érsekén kívül több katonai vezető és még a spanyolországi törvényhozás is. Március 1-jén ismertette a tervet seregének összes tisztjével, akik másnap reggel letették rá az esküt, az alacsonyabb rangú katonák pedig délután. Így jött létre az Iguala-tervben lefektetett elvek („garanciák”) védelmezésére és a harc befejezésére a Három Garancia Hadserege (Ejército Trigarante), amelynek zászlajában először jelent meg a mai mexikói zászló három színe: a függetlenséget jelképező zöld, a vallást jelentő fehér és az egységre utaló piros. Guerrero példáján fellelkesülve Guadalupe Victoria és Nicolás Bravo is csatlakozott az új mozgalomhoz. Apodaca alkirály azonban veszélyt látott a tervben. Megpróbálta lebeszélni Iturbidét róla, akinek még apját és nővérét is rávette, hogy írjanak Agustínnek, és próbálják meggyőzni, hogy mondjon le a megvalósításról. Az alkirály amnesztiát ajánlott minden katonának is, aki megadja magát, de mind a sereg tagjainak többsége, mind Iturbide hajthatatlanok maradtak. Utóbbi ezekkel a szavakkal fordult embereihez: „Katonák, esküszöm, nem hagyom el az ügyet, amibe belekezdtünk, és ha szükséges, vérem fogja megpecsételni örök hűségemet!” ### A Három Garancia Hadseregének hadjárata és a córdobai egyezmény Az új hadsereg létszáma kezdetben még a 2500 főt sem érte el, míg az alkirály több tízezer katonával rendelkezett. Hamarosan azonban a háromgaranciásokhoz ugyanúgy csatlakozott a maradék felkelők többsége, ahogy az eddig ellenük harcoló, korábban spanyolhű hadak (a mintegy -es (más forrás szerint -es) seregből mindössze 8000 maradt hű eredeti uraihoz). Óriási területeket bejárva csak kevés helyen kényszerültek csatára és azokat is könnyedén megnyerték. Számos város, melyet a hadsereg nem is érintett vonulása során, önként kinyilvánította csatlakozását az Iguala-tervhez. A háromgaranciások ellen nem elég határozottan fellépő Apodaca alkirályt (pontosabban új rangja szerint jefe políticót, azaz „politikai vezetőt”) a spanyolok leváltották, helyébe július 5-én Francisco Novellát nevezték ki, aki magát, sorsát előre látva „ideiglenes alkirálynak” nevezte. Katona alig állt rendelkezésére, és akik igen, azok is főként csak a fővárosban, Veracruzban, Durangóban, Perote erődjében és Acapulcóban. Oaxaca júliusban fogadta el a tervet, augusztus 2-án pedig Iturbide a tömeg éljenzése közepette vonult be Pueblába, ahol néhányan már az kiáltották: „Éljen I. Ágoston!” Az utolsó, kisebb csatára augusztus 19-én került sor Azcapotzalcónál (ma Mexikóváros egyik kerülete), itt Encarnación Ortiz háromgaranciás serege mért végső csapást a spanyolhű seregek maradványaira. Időközben, július 30-án Veracruz kikötőjébe megérkezett Juan O’Donojú, akit a spanyolok új politikai főnöknek szántak. Ellenségei a kikötőt már megérkezésekor blokád alá vették, így az új „főnök” egy lépést sem tudott megtenni, és Novellával sem tudott találkozni, mivel ő akkor Mexikóvárosban tartózkodott. Ekkor egy kiáltványban kijelentette, hogy ha az ő rendszere (melyben még hitt, hogy létrejöhet) ellen bárki a legkisebb kifogást is emeli, meg fogja adni a lehetőséget, hogy helyette olyan vezetőt válasszanak maguknak, akit alkalmasabbnak gondolnak a feladatra. Továbbá írt egy levelet Iturbidének is Pueblába, amiben találkozóra és a helyzet végső tisztázására hívta, egyúttal menlevelet is kért tőle. Iturbide azonnal továbbította mind a kiáltványt, mint a levelet Novellának. Ideiglenes fegyverszünetet kötöttek, találkozási helyül pedig a Veracruztól nem túl messze fekvő Córdobát jelölték ki. O’Donojú augusztus 23-án érkezett meg a városba, ahol másnap Iturbidével részt vettek a misén, majd megtartották megbeszélésüket. Végül aláírták a 17 pontból álló córdobai egyezményt, amelyben rögzítették: kisebb módosításokkal elismerik az Iguala-tervben megfogalmazott célokat. A módosítások közül legfontosabb volt, hogy már nem kötötték ki, hogy ha VII. Ferdinánd vagy rokonai nem fogadják el a mexikói trónt, akkor más uralkodóházból kell császárt választani, hanem bárkit lehetett. Ezzel megnyílt a lehetőség Iturbide császárrá választása előtt is. A szerződés következtében a fővárosban táborozó maradék királyhű seregek is kénytelenek voltak azonnal megadni magukat, út nyílt a Három Garancia Serege számára, hogy bevonulhasson Mexikóvárosba. A -es had ünnepélyes bevonulására, Agustín de Iturbidével az élen, éppen 38. születésnapján, 1821. szeptember 27-én került sor. Minden házat a nemzeti színek díszítettek, az ablakokból és az erkélyekről drága szőnyegeket lógattak ki, a nők ünnepi ruháikba öltöztek és legszebb ékszereiket vették fel. A székesegyházban ünnepi misét tartottak, meghúzták a harangokat, a régi alkirályi palotában pedig egy kétszáz fős bált rendeztek. Az egekig magasztalt Iturbide és hadserege számára néhány pueblai apáca még egy különleges új finomságot is megalkotott: a chiles en nogadát, amit a három új nemzeti színnek megfelelően zöld petrezselyem, fehér diókrém és piros gránátalma díszített. Iturbide kiállt a palota erkélyére, és ünnepélyes beszédében többek között ezeket mondta: Másnap reggel 8-kor összeült az Iturbide által korábban kinevezett 38 tagú ideiglenes kormányzati junta. Iturbide rövid beszéde után mindannyian a székesegyházba vonultak, ahol felesküdtek az Iguala-tervre és a córdobai egyezményre, majd rövid ülést tartottak, ahol Iturbidét a kormány elnökévé választották. Este 8-kor újra összeültek és aláírták az ország függetlenségét végleg elismerő dokumentumot, az Acta de Independencia del Imperio Mexicanót, lezárva ezzel a 11 éve tartó függetlenségi háborút. Bár az ezt követő első napokat még mindig az ünneplés jellemezte, hamarosan mindenki rádöbbent, hogy az ország gazdasága és kereskedelme mindeközben összeomlott. Bár a córdobai egyezményt Spanyolország nem ismerte el, és a veracruzi San Juan de Ulúa-erődben még négy évig tartották magukat spanyol csapatok, sőt, 1829-ben még egy visszahódítási kísérletet is indítottak Mexikó ellen Isidro Barradas vezetésével (ez Vicente Guerrero elnöksége idején történt, könnyen sikerült leverni), sokat nem tudtak már tenni az idő kerekének visszafordításáért. 1836-ban végül hivatalosan is elismerték a córdobai egyezményt. ## Az ország élén ### A régensség A kormányzat, a Suprema Junta Provisional Gubernativa tagjait maga Iturbide nevezte ki a legkülönbözőbb csoportokból válogatva: saját elszánt hívei mellett voltak köztük Bourbon-pártiak, kreolok, arisztokraták, egyházi méltóságok és még az alkotmányos rendszer támogatói is, viszont azok a régi felkelők, akik még az Iguala-terv előtt harcoltak a függetlenségért, kimaradtak belőle. A kormány tagja lett többek között Juan Francisco Azcárate y Lezama, aki 1808-ban Mexikóváros önkormányzatában dolgozott, José María Fagoaga, az ország leggazdagabb családjának sarja, Antonio Joaquín Pérez pueblai püspök és Matías de Monteagudo inkvizitor. Létrejött emellett a régensség legfőbb végrehajtó szerve, az öttagú Junta de Regencia, mely az egyelőre meg nem választott uralkodót képviselte. Iturbide formálisan lemondott a törvényhozó kormányzat éléről, hogy a végrehajtó szervet irányíthassa, de a gyakorlatban mindkét testület munkáját ő vezette. A kormány és a régensségi junta hívta össze az 1822 februárjától kezdve működő, 120 fős, kétkamarásra tervezett kongresszust, amely a papság és a hadsereg reprezentánsai mellett ( lakosonként egy személyt küldve) a nép képviselőiből állt. A választásokat 1821. december 29-én tartották, de a bonyolult elektori rendszer miatt nem jöhetett létre valódi népképviselet. A lelkesedéssel átitatott első hetekben Iturbidének felajánlottak egy hatalmas texasi területet és egymillió pesót, valamint az Iguala-terv kihirdetéséig visszamenőleges hatállyal havi pesós illetményt. Előbbieket nem fogadta el, utóbbinak pedig visszamenőleges részét a hadseregnek ajánlotta fel. Még márciusban Iturbide azt ígérte a katonáknak, hogy mindegyikük földet kap majd és egy ökörfogatot, de nem maradt fenn bizonyíték arra, hogy később bárki is követelte volna ezt a jussát. November 9-én tett javaslatot egy vagy két új katonai érdemrend alapítására, így született meg hamarosan az Orden de Guadalupe nevű rend. Mivel Iturbide korábbi ígéretét beváltva megszavazták az alkirályi időkből származó adók felére csökkentését, a kincstár bevételei jócskán lecsökkentek. Ráadásul nem csak a saját katonákat, hanem a córdobai egyezmény értelmében a távozó spanyolokat és a régi rendszer adósságait is az új kormánynak kellett fizetnie, sőt, az Acapulco közelében lefoglalt több mint félmillió pesót is vissza kellett volna fizetni, így a kormánynak sürgősen pénzre volt szüksége. Felhatalmazták Iturbidét, hogy tárgyaljon egy másfél milliós kölcsön felvételéről, de ez messze nem volt elég a helyzet rendezésére. Mivel a folyamatosan Európába hazatérő spanyolok magukkal vitték vagyonukat, ezért a kormány úgy döntött, nem ad ki több útlevelet sem. Többek között ez a rendelkezés is hozzájárult ahhoz, hogy a nyugtalankodó spanyolok egy része szervezkedni kezdjen Iturbide ellen. Ebben a szervezkedésben az egykori veracruzi kapitány, José Dávila különleges lehetőséget látott. Ezért írt Iturbidének egy levelet, amelyben azt állította, hogy a kongresszuson belül egy erős párt alakult ki, melynek célja az ő eltávolítása, majd ajánlatot tett neki, hogy csatlakozzon hozzá, cserébe, ha sikerül a spanyoloknak visszatérniük és kormányt alakítaniuk, ebben a kormányban majd valamilyen magas pozíciót tölthet be. Iturbide azonban sértve és megbotránkoztatva érezte magát, és másnap a kongresszus ülésén személyesen megjelenve kérte számon, mi folyik ott. Ez alapján néhányan azt kezdték el hangoztatni, Iturbide az ellenséggel folytat tárgyalásokat. A kitörő hatalmas vita híre a városlakókhoz is eljutott, akik estére gyülekezni kezdtek a kongresszus épülete előtt, sőt, bebocsátást is kértek, hogy megbizonyosodhassanak a valódi helyzetről. A kongresszus és Iturbide között hamarosan más okokból is ellentétek jelentkeztek. Egyrészt erősödött a gondolat, miszerint az államirányító szervek közül a kongresszus az, amely a népet képviseli, ezért annak kellene döntenie az államformáról és az alkotmányról, nem pedig Iturbide központosított testületeinek, másrészt a különböző országrészekből érkező képviselők a helyi, a függetlenségi háború évei során megfogalmazódott érdekeket szerették volna képviselni, amelyek sok esetben ellentétesek voltak a központi törekvésekkel. Ráadásul a régi függetlenségi harcosok is úgy érezték, semmilyen megbecsülést nem kapnak az új rendszertől. A romló helyzettel a kormányt vádolták, ezért többen összeesküvést szőttek Iturbide ellen, melynek következtében számos szervezkedőt őrizetbe vettek, köztük Guadalupe Victoriát is. Nem sokkal a kongresszus létrejötte után érkezett meg a hír, hogy Spanyolország február 13-án úgy határozott, nem fogadja el a córdobai egyezményt. Ez a Bourbon-pártiakra nézve volt csapás, hiszen lemondhattak arról, hogy a leendő uralkodó az ő pártfogoltjuk legyen, reményt adott viszont mind a köztársaságpártiaknak, mind Iturbide híveinek, akik előtt felcsillant a lehetőség, hogy őt koronázzák meg. ### A császárság #### A koronázás és előzményei 1822\. május 18-ának estéjén a celayai hadsereg, melynek parancsnoka Iturbide volt, a főváros utcáin őt éltetve masírozni kezdett és azt követelte, fogadja el a császári koronát. A házakból kitóduló és Iturbide lakóhelye (a Moneada-család palotája) előtt összegyűlő nép valódi szimpátia-tömegtüntetéssé változtatta az eseményt. Iturbide, aki éppen otthon kártyázott (tresillót játszott), többször is kiállt az erkélyre a tömeg elé, és hevesen bizonygatta, őt visszataszítja a trón elfogadásának gondolata. Azonban kifogásait rendre éljenzés hallgattatta el. Ekkor Iturbide a régensi juntához, a katonai vezetőkhöz és a kongresszus elnökéhez fordult, akik mind azt javasolták neki, engedjen a nép akaratának. A 19-én reggel 7 órakor összeülő kongresszusban már nem volt teljes az egyetértés, igaz, végül már csak arról folyt a vita, hogy előbb kérjék-e ki a különböző tartományok vezetőinek véleményét, vagy késlekedés nélkül nevezzék ki a császárt. Az ülésen maga Iturbide is jelen volt (az őt odaszállító öszvérfogatból az utcán tolongó rajongói kifogták az állatokat és maguk húzták a járművet), és többszöri felszólalásában is az első lehetőséget támogatta. Valentín Gómez Farías felolvasott egy 46 képviselő által aláírt, Iturbide megkoronázását támogató dokumentumot, majd a képviselők titkos szavazáson 67:15 arányban (más forrás szerint 77:15) úgy döntöttek, Iturbidét azonnal császárrá választják. Bár a katonaság és a lakosság nagyobb része is támogatta a trónra lépést, később ellenfelei azzal vádolták, a tüntetést ő szervezte és a hatalmat így erőszakkal szerezte meg. Emlékirataiban azonban a császár ismételten megfogalmazta: valóban nem állt volna szándékában elfogadni a felkérést, ha nem kapta volna minden irányból a biztatást. I. Ágoston koronázásáról június 22-én született döntés, ekkor határozták el, hogy feleségét is megkoronázzák, és „császárné” titulust kap, legidősebb fiuk, Agustín Jerónimo Príncipe Imperial („birodalmi herceg”), többi gyermekük Príncipe („herceg”) lesz. Özvegy apját Príncipe de la Unión (az unió hercege), Nicolasa nevű nővérét Princesa de Iturbide („Iturbide hercegnője”) címekkel ruházták fel. A koronázási szertartásra július 21-én került sor a mexikóvárosi székesegyházban. A felkenést Guadalajara püspöke végezte Durango és Oaxaca püspökének segítségével, a koronát a kongresszus elnöke helyezte Ágoston fejére. Feleségének koronázása után elfoglalták külön számukra készített trónjukat, majd a főpap latinul felkiáltott: „Éljen a császár örökké!”. Az uralkodópár és kíséretük ezután az egykori alkirályi palotába vonult, melynek erkélyéről köszöntötték a népet. A koronázás alkalmából emlékérméket is verettek a császár és a császárné arcképével és az „AGUSTÍN Y ANA EN SU FELIZ EXALTACIÓN AL TRONO IMPERIAL DE MÉXICO” („Ágoston és Anna Mexikó birodalmi trónjára való boldog felmagasztalásukkor”), illetve „LA PATRIA LO ELEVA AL TRONO” („A Haza emeli őt a trónra”) feliratokkal. #### A császárság rendszere és bukása Mexikó Ágoston császársága idején érte el legnagyobb kiterjedését: a mintegy ötmillió négyzetkilométeres ország Kaliforniától, Új-Mexikótól és Texastól kezdve egészen Costa Ricáig húzódott. Igaz, a Vercruzban még állomásozó spanyol csapatok, a belső ellentétek és Közép-Amerika országainak 1823 eleji leválása miatt a császár de facto nem kormányozhatta teljes egészében ezt a hatalmas területet. Hiába volt a császár a lakosság körében népszerű, a régensség idején fennálló ellentétek nem csitultak. Mind a Bourbon-pártiak, mind a köztársaság hívei, a regionális érdekek képviselői és a régi függetlenségi harcosok szembekerültek vele. A frissen alapított Orden de Guadalupe rend létrehozásával és hű emberei között történő „osztogatásával” sem tudott sok újabb embert maga mellé állítani. Súlyosbította a helyzetet, hogy az Amerikai Egyesült Államok az elfogadott Adams–Onís-egyezmény ellenére Mexikó északi területeinek megkapásáról akart tárgyalni, és mivel a császár ezt elutasította, az északi szomszéd is ügynököket küldött Mexikóba, akik elősegítették a szerveződő lázadásokat. A kongresszus tagjai közül augusztus 26-án többeket ismét letartóztatott az ellene való összeesküvés vádjával, majd mivel nem látott más lehetőséget a törékeny egyensúly megszilárdítására, október 31-én feloszlatta a szerinte jórészt csak fölösleges szócsépléssel foglalkozó kongresszust, és helyette egy hozzá hű Junta Nacional Instituyente (Nemzeti Intézményesítő Junta) nevű szervezetet hozott létre. Az új junta nekiállt új törvények és alkotmánytervezet kidolgozásának, de az ország a káosz felé tartott. Felipe de la Garza felkelését még sikerült elfojtani, mivel a tamaulipasi parancsnok nem rendelkezett elég népszerűséggel, így nem tudott tömegbázist kialakítani maga mellett. Kénytelen volt Monterreybe menekülni, majd hamarosan bocsánatért folyamodni a császárhoz. Ő nemcsak hogy megbocsátott, hanem vissza is helyezte De la Garzát eredeti pozíciójába. Hamarosan viszont komolyabb lázadás szerveződött. Mivel José Dávila a córdobai egyezmény ellenére nem akarta átadni a mexikóiaknak a veracruzi San Juan de Ulúa-erődöt, Ágoston Jalapába ment, hogy felmérje, mit tehet. Itt több helyi tisztviselő is arról panaszkodott neki, hogy Antonio López de Santa Anna magát Jefe políticónak (politikai főnöknek) kinevezve despotikus uralmat gyakorol a környéken. A császár ezért Jalapában találkozott Santa Annával, és hogy megpróbálja megnyugtatni, hivatalosan Brigadier General rangot adományozott neki (igaz, a Jefe políticót nem engedélyezte). Ő azonban nem elégedett meg ezzel, és néhány nap múlva, amikor a császár már elhagyta Jalapát, december elején Veracruzban kiadta a Veracruz-tervet, amelyben egy új kongresszus felállítását és köztársaság kikiáltását követelte (bár később maga vallotta be, nem pontosan tudta, milyen valójában egy köztársaság), és törvénytelennek nyilvánította Ágoston hatalomra jutását, mivel az erőszak alkalmazásával történt. A tervet, amely garantálta az Iguala-tervben is megfogalmazott egyenlőséget európaiak és amerikaiak között, aláírta Guadalupe Victoria, és támogatta Vicente Guerrero és Nicolás Bravo is. December 21-én Jalapánál azonban katonai összecsapásra került sor, amiből a császár seregei kerültek ki győztesen. Santa Anna azonban hamarosan új támogatókat talált és újra erőre kapott. Ágoston José Antonio Echávarri tábornokot küldte az újabb felkelések leverésére, ám Echávarri ehelyett (valószínűleg Mariano Michelena és Miguel Ramos Arizpe hatására) csatlakozott a mozgalomhoz. 1823 februárjában kiadta a Casa Mata-tervet. Úgy gondolták, a tartományok nagyobb függetlenséget érdemelnek (többek között az ő joguk eldönteni, hogy a régi kongresszus mely tagjai vehessenek részt az új szerv munkájában), ezért jelentős hatáskörbővítést követeltek számukra. A hadsereg egyre inkább tudatára ébredt, hogy jelentős hatalmi tényező, szinte bárkit segíthet hatalomra jutni vagy eltávolítani a hatalomból. A 13 tartományi képviselethez és a hadsereg vezetőihez szétküldött Casa Mata-tervhez legtöbben azonnal csatlakoztak. Ágoston arra kényszerült, hogy visszaállítsa az alkotmányozó kongresszust, de már késő volt: az egykori háromgaranciás hadsereg maradványaiból létrejött had, mely most Felszabadító Hadseregnek (Ejército Libertador) nevezte magát, a fővároshoz közelített. A császár 1823. március 19-én lemondott. A császárság bukása után létrejövő végrehajtó hatalmi szervet egy triumvirátus irányította: Celestino Negrete, Nicolás Bravo és Guadalupe Victoria, a két helyettes tag Mariano Michelena és Miguel Domínguez volt. Kimondták, hogy Ágoston rendszere kezdetektől fogva törvénytelen volt (így lemondása is érvénytelen), a kongresszus pedig visszakapta jogköreit. Egyre többen kezdték követelni a császár távozását az országból, ezért még egy évi pesós járadékot is megszavaztak neki, feltéve hogy kivándorol. ## Útja Európába Iturbide 1823. március 30-án családjával és kíséretével Veracruz felé indult, hogy onnan Európába hajózzon. Az úton Nicolás Bravo és 500 embere kísérte, de egy esetleges merénylettől tartva elkerülték az útba eső városokat, inkább kisebb falvakon keresztül haladtak. Némelyik faluban kitörő örömmel üdvözölték a menetet. Nehezítette viszont a helyzetet a számtalan belső konfliktus, amely abból eredt, hogy a kíséretben ugyanúgy megtalálhatók voltak az egykori függetlenségi harcosok és a Felszabadító Hadsereg tagjai, mint a császár hű emberei. Tulancingóba érve Bravo egy nagyobb összetűzés kialakulásának elkerülése érdekében a császár személyi testőrségét is feloszlatta, sőt, több papot és hivatalnokot, valamint Francisco Paula de Álvarez személyi titkárt még letartóztatni is megpróbálta. Iturbide idős apja és Nicolasa nevű nővére, akinek egészségi állapota romlani kezdett, hamarosan visszatért Mexikóvárosba. A többiek azonban elérték a Mexikói-öböl partját, igaz, Veracruzba nem mehettek, mert annak kikötője a sárgaláz miatt karanténba volt zárva, így La Antiguába vonultak. Május 11-én a Német Indiai Társaság Rowlins nevű hajóján indult útnak Agustín de Iturbide és 27 fős kísérete: felesége, nyolc gyermekük, egy José López nevű barátja, José Treviño, a gyóntatója, José Malo nevű unokaöccse, Álvarez, a titkár (apjával, feleségével és két gyermekével), valamint tíz további alkalmazott és szolga. Augusztus 2-án kötöttek ki a toszkánai Livornóban, ahol Iturbide néhány hónapig Napóleon húgának, Pauline Bonapartének a Villa Guevara nevű házában élt. Azonban a toszkánai nagyherceg nem tudta garantálni a biztonságát, a mexikói kormány nem folyósította az őt megillető járandóságot, és a Szent Szövetség is nemtetszését fejezte ki, ezért decemberben a földrészt átszelve Oostende kikötőjében hajóra szállt és Londonba utazott, ahova 1824. január 1-én érkezett meg. Eleinte a Saint Paul’s Coffee House-ban szállt meg, később a George Street Picadillyre, majd márciusban Bath városába költözött. A mexikói kormány kéme, José María Marchena azt jelentette, Iturbide ritkán mutatkozott az utcán, bár színházba néha eljárt. Április 28-án hazájának kongresszusa úgy rendelkezett, hogy az egykori császárt törvényen kívüli árulónak tekinti, és abban az esetben, ha esetleg újra mexikói földre lépne, azonnal halálbüntetést kell kiszabni rá. Iturbide erről a rendelkezésről mit sem sejtett. ## Visszatérése Mexikóba Angliai tartózkodása során mexikói szimpatizánsaitól számos levelet kapott, amelyekben arra kérték, térjen haza. Ezért írt egy levelet az angol külkapcsolati titkárságra, amelyben kijelentette, hogy bizonyos csoportok meghívására, a kormányzat megszilárdításának és a béke előmozdításának érdekében visszatér Mexikóba. Bár az angliai száműzetését töltő José de San Martín, Chile és Peru szabadságharcosa megpróbálta lebeszélni tervéről, ő mégis útnak indult: 1824. május 11-én Southampton kikötőjében a Spring nevű hajó fedélzetén elhagyta Európát. Vele tartott régi társaságából felesége, két kisebb gyermeke, López és Treviño, valamint új útitársként az olasz Macario Morandini, az angol nyomdász, John Armstrong és egykori lengyel harcostársa, Charles Beneski. Családi ékszereken és személyes dokumentumokon kívül egy nyomdagépet és egy előre megírt, a mexikóiakhoz szóló kiáltványt vitt magával. Június 29-én érkeztek meg a texasi San Bernardo-öbölbe, majd két nappal később Tampico kikötőjét célozták meg. A kedvezőtlen tengeráramlások miatt azonban kénytelenek voltak kikötni Soto la Marinában. Beneskit előre küldte, hogy mérje fel, mi a helyzet az országban és hogy találkozzon Felipe de la Garza tábornokkal, akinek annak idején lázadása után megbocsátott. Garza úgy tett, mintha támogatná Iturbidét, azonban tőrbe csalta: július 17-i találkozásuk után a még érvényben levő országos rendelet alapján elfogták és Padilla városába kísérték, ahol abban az időben a frissen létrehozott Tamaulipas állam kormánya működött. ### Kivégzése Július 19-én De la Garza a tizenegy törvényhozó közül héttel és két helyettessel összeült, és kilenc szavazattal halálra ítélték. Délután az egykori császár megfogalmazott egy levelet az országot irányító kongresszushoz, amelyben magyarázatot kért a történtekre. Feleségének is írt egy üzenetet, amelyben kijelenti: „A törvényhozás velem szemben a legigazságtalanabb bűntettet fogja elkövetni: a száműzésemről szóló rendelet alapján halálbüntetésemről értesítettek. Isten tudja, mit cselekszik, és én keresztényi beletörődéssel alávetem magam az ő szent akaratának”. A törvényhozás elnökeként is tevékenykedő pap adta fel az utolsó kenetet, ezt a papot kérte meg, hogy továbbítsa levelét a feleségének, óráját és rózsafüzérét pedig nagyobb fiára hagyta. Választ azonban nem kaphatott leveleire: Gordiano del Castillo, De la Garza segítője csak annyit közölt vele, hogy még aznap este 6 órakor agyonlövik. Kikísérték a település főterére, ahol körbenézett és egy pohár vizet kért. A nála levő 3 és fél uncia aranyat szétosztotta a kivégzőosztag emberei között. Miután szemét bekötötték és kezeit is összekötözték, erős és határozott hangon felkiáltott: „Mexikóiak! Becsülettel halok meg, nem árulóként! Nem marad ez a folt gyermekeim és utódaik nevén! Nem vagyok áruló, nem!” Elmondott egy imát, megcsókolt egy feszületet és bűnbánatot tartott. Ezután térdre ereszkedett és várta a halálos lövéseket. A négy lövésből három találta el: egy a homlokának bal oldalán, egy a bal oldali harmadik és negyedik bordája között, egy pedig arcának jobb oldalán, az orra mellett. ## Temetése Holttestét éjszakára ferences ruhába öltöztetve egy kápolnában helyezték el, ahol négy gyertya égett mellette. Másnap reggeli temetésének költségeit De la Garza állta. José Miguel de la Garza García, az egyik képviselő (aki előző nap a kivégzésre szavazott) misét mutatott be emlékére, majd a holttestet a parókián temették el. 1832 nyarán Manuel Mier y Terán, aki korábban függetlenségi harcos volt, ugyanabban a házban szállt meg, ahol kivégzése előtt Iturbidét fogva tartották. Terán elnökválasztási veresége és Texas elvesztésének vészjósló lehetősége miatt depresszióba esett és július 3-án a ház előtti téren, azzal a hellyel szemben, ahol a császárt kivégezték, kardjába dőlve öngyilkosságot követett el. Kívánságának megfelelően testét Iturbide mellé temették el. 1833 novemberében, Antonio López de Santa Anna első kormányának idején a kongresszus rehabilitálta a császár emlékét és elrendelte, hogy temessék újra Mexikóvárosban. A rendelet megvalósulására azonban még sokat kellett várni, csak 1838-ban hajtották végre Anastasio Bustamante kormányának idején. Ágoston földi maradványait nagy pompa mellett helyezték örök nyugalomra a mexikóvárosi székesegyház Felipe de Jesús nevű kápolnájában. Bustamante szintén azt kérte, halála esetén az ő szívét is ide helyezzék majd el. A császár sírfeliratát José María Tornel y Mendívil'tábornok írta: („Agustín de Iturbide, a mexikói függetlenség megszerzője. Honfitárs, sirasd! Erre járó, csodáld! Ez az emlékmű egy hős hamvait őrzi. Lelke Isten keblén nyugszik.”) ## Emlékezete Az egykori császár kivégzése azon a rendeleten alapult, amely árulóvá nyilvánította, 1833-ban viszont már másként tekintettek rá: egykori ellenfele, Antonio López de Santa Anna kormánya volt az, amely emlékét rehabilitálta, igaz, csak öt évvel később temették újra, ünnepélyes keretek között. Nevét arany betűkkel felírták a képviselőház egyik üléstermének falára is, azonban 1921. október 5-én a képviselők 77:5-ös szavazati aránnyal eltávolíttatták onnan. A háború lezárásának 150 éves évfordulóján, 1971-ben pedig a kormány Vicente Guerrerót nevezte meg, mint a függetlenség valódi kivívóját, szembeállítva őt Iturbidével. Megítélése csakúgy, mint saját korában, ma is ellentmondásos. Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy eleinte milyen kegyetlenül harcolt a függetlenség ellen, foglyok és civilek ezreit kivégeztetve, és gyalázzák későbbi abszolutista rendszere miatt, de vannak, akik igazi hősként ünneplik, mivel megtalálta a háború lezárásának és a függetlenség elnyerésének talán egyetlen lehetséges és igazán kevés vérontással járó módját. Míg az egyértelműen a függetlenségért harcoló személyeknek rengeteg emlékműve van országszerte, Iturbidének jóval kevesebbet állítottak. 2010-ben Mexikóváros történelmi belvárosában is azzal a céllal avattak fel egy 400 kilogrammos bronzszobrot, hogy elősegítsék emlékének helyreállítását. Ugyanígy az is igaz, hogy míg például Hidalgóról vagy Morelosról települések százait nevezték el, az Iturbide nevet csak három község viseli, azok közül is az egyik, Agua Blanca de Iturbide nem róla, hanem Juan de Iturbide ferences papról kapta a nevét. Az Új-León állam déli részén fekvő Iturbide községnek viszont még a címerében is szerepel a császár arcképe. Mexikóvárosi palotájában 2004 óta múzeum működik, igaz, nem az ő emlékére rendezték be, hanem vegyes szépművészeti kiállításnak ad otthont. ## Leszármazottai Agustín de Iturbide és Ana María Huarte házasságából öt fiú- és öt leánygyermek született: - Agustín Jerónimo de Iturbide y Huarte, birodalmi herceg, 1807–1866 - Sabina de Iturbide y Huarte, 1810–1871 - Juana María de Iturbide y Huarte, 1812–1828 - Josefa de Iturbide y Huarte, 1814–? - Ángel de Iturbide y Huarte, 1816–1872 - María de Jesús de Iturbide y Huarte, 1818–1849 - María de los Dolores de Iturbide y Huarte, 1819–1820 - Salvador María de Iturbide y Huarte, 1820–1856 - Felipe de Iturbide y Huarte, 1822–1853 - Agustín Cosme de Iturbide y Huarte, 1824–1873 Közülük mindössze ketten kötöttek házasságot: Ángel nevű fia egy Alicia Green nevű USA-beli nővel, másik fia, Salvador pedig Rosario de Marzán y Guizasolával. Ángelnek egyetlen fia született, Agustín de Iturbide y Green, aki két amerikai nővel is házasságban élt, gyermekei azonban nem voltak. Salvadornak 1849-ben született meg szintén Salvador de Iturbide nevű fia. A kis Agustínt és Salvadort, a császár unokáit az 1864-ben trónra lépő I. Miksa, tudván, hogy neki már nem lesznek utódai, örököséül fogadta. Miksát azonban 1867-ben kivégezték, Mexikó újra köztársaság lett, ezzel az örökösödés kérdése lekerült a napirendről. Agustín 1925-ben meghalt, Salvador pedig a magyar tarródházi Mikos Gizella Mária Teréziával (spanyolosan: Gizella María Terezia Mikos de Tarrodháza) házasodott. Nekik egyetlen leányuk született: 1872-ben María Josefa de Iturbide y Mikos de Tarrodháza. Ő kétszer házasodott, csak első férjétől, Johann Nepomuk Adolf Ferdinand Josef Tunkl von Aschbrunn und Hohenstadttól születtek gyermekei, mindkettő Magyarországon, Temesváron: 1909-ben María Anna Tunkl-Iturbide és 1912-ben Maria Gizela Tunkl-Iturbide. María Josefát a kommunisták monarchista népellenséggé nyilvánították és koncentrációs táborba zárták, ahol 1949-ben meghalt. Kisebbik lánya, Maria Gizela 1944-ben az erdélyi Besztercén (amely akkor a második bécsi döntés következtében ismét Magyarország részét képezte) adott életet Maximiliano de Götze-Iturbidének, aki Ausztráliába költözött, és ott született két gyermeke: 1992-ben Fernando és 1998-ban Emanuela. Anyjuk az olasz–magyar származású Anna Maria von Franceschi. Bár a mexikói alkotmány kimondja, hogy az országban nincsenek örökölhető címek, XVI. Benedek pápa 2011-ben mégis mint Mexikó legitim trónörökösét fogadta a Vatikánban Maximiliano de Götze-Iturbidét.

BCmot

Ez a cikk a MÁV és a GYSEV benzin- és dízel-mechanikus mellékvonali BCmot, BCymot és BCnymot motorkocsijairól szól. További BCmot motorkocsikhoz lásd: BCmot (egyértelműsítő lap) A világhírű budapesti Ganz vállalat által gyártott BCmot (későbbi ABmot), BCymot (későbbi ABymot) és BCnymot (későbbi ABnymot) sorozatok a MÁV és a GYSEV mellékvonali motorkocsisorozatai voltak. A sorozat közel 50 éven keresztül szolgált a magyar vasúttársaságok állományában, meghatározó szerepét bizonyítja, hogy az 1930-as években a teljes hálózat 55%-án ilyen kocsik futottak. Az idővel több átépítést is végeztek rajtuk, a harmadosztályú kocsirész megszüntetésekor nevük is módosult (A BC helyére az AB lépett.) Külön mellékkocsikat is gyártottak ehhez a típushoz. Az 1980-as években vonták ki őket a forgalomból, helyüket a Bzmot motorkocsik vették át. Ma már csak nosztalgiajárműként futnak a síneken működőképes példányaik, de vasútállomásokon kiállítva is láthatjuk még őket. A tetőn elhelyezett hűtőkről kapta a "Frigyláda" becenevet. ## Történet ### Előzmények A magyar vasúthálózat a 19. század utolsó évtizedeiben rohamos fejlődésnek indult, miután az 1880. évi XXXI. törvénycikk engedélyezte a helyiérdekű vasútvonalak létesítését. Rengeteg szárnyvonalat építettek különböző magán HÉV társaságok, melyek forgalmát a MÁV bonyolította le. Ezek a vonalak jórészt gazdasági célokból, teherszállításra épültek, így a személyforgalom másodlagos volt – de az évek során egyre fontosabb tényezővé vált. A mellékvonalak személyforgalmát kezdetben vegyesvonatok bonyolították le, amelyek egyaránt tartalmaztak személyszállító- és teherkocsikat. Ezek gazdaságtalannak és lassúnak bizonyultak, ezért idővel felváltották őket az 1903-as évtől megjelenő gőzmotorkocsik. Bár a gőzmotorkocsik jobbnak bizonyultak, hátrányuk volt az utastér kormolódása, valamint a kis sebesség. Idővel a belsőégésű motorok fejlődése lehetővé tette a vasúti vontatási felhasználásukat, kiszorítva a gőzvontatást olyan területekről, ahol kevésbé volt gazdaságos. A MÁV 1926-ban benzinmotorkocsikat rendelt meg: megbízta az istvánteleki főműhelyét három darab négytengelyes gőzmotorkocsi alvázának megerősítésével és azok benzinüzeművé alakításával. Az így elkészült BCamot 311–313 pályaszámú motorkocsik nem teljesítették a hozzájuk fűzött reményeket, mert a beépített két darab NAG BM70 típusú, darabonként 55 kW (~73 Le) teljesítményű benzinmotor a nagy kocsiszekrény gyors mozgatásához túl gyengének bizonyult. Fő gépészeti hátrányuk volt, hogy a két motor miatt két négyfokozatú mechanikus sebességváltót és két tengelyhajtóművet kellett beépíteni, ami túlzott bonyolultsággal járva megkétszerezte a hibalehetőségeket. A MÁV ezek után egy újabb pályázatot írt ki kéttengelyes motorkocsik beszerzésére. ### Megszületik a BCmot A MÁV 1926-ban több gyártól is rendelt kísérleti motorkocsikat, így a budapesti Ganz gyártól is. A Ganz egy teljes mértékben saját fejlesztésű motorkocsit készített, amely a MÁV-hoz BCmot 351-es pályaszámmal lett besorozva. Az elvégzett összehasonlító vizsgálatok után a MÁV a Ganz gyár motorkocsiját találta a legalkalmasabbnak. Ennek fő oka az volt, hogy a motorkocsi fő szerkezeti elemeit (motor, mechanikus sebességváltó, járműszerkezet) egy teljesen magyar tulajdonú gyár gyártotta és hogy a MÁV a magyar ipart szerette volna ezzel a beszerzéssel támogatni. A két- és háromtengelyű motorkocsik és a velük szerkezetükben azonos mellékkocsik beszerzése 1927-ben kezdődött el. A kéttengelyű motorkocsikat a BCmot, a háromtengelyűeket a BCymot sorozatba sorozták. Említésre méltó tény azonban, hogy a háromtengelyű motorkocsi eredetileg szintén a BCmot sorozatba lettek besorozva. A BCymot (amelyben az "y" azt jelzi, hogy a kocsi háromtengelyű) sorozatmegjelölést a motorkocsik csak kicsit később kapták meg. A benzinmotorokat 1934-től kezdve az akkor új Ganz–Jendrassik-féle Ganz VI JaR 135/185 típusú dízelmotorokra cserélték. Ez a motor már nem három-, hanem négyfokozatú mechanikus sebességváltón keresztül hajtotta a motorkocsik egyik tengelyét. Mint azt a későbbi tapasztalatok is megmutatták: ezek a motorkocsik sokkal gazdaságosabban üzemeltek, mint a gőzmozdonyokkal vontatott mellékvonali vegyes- és személyvonatok. Mivel a mellékvonalakon döntőrészt vegyesvonatok jártak, ezért az ott megszokott átlagos utazósebesség 17 km/h volt. A motorvonatforgalom miatt megszűntek a vegyesvonatok, és az átlagos utazósebesség a duplájára nőtt. Az 1930-as évek közepén a MÁV-nál ilyen két- és háromtengelyű motorkocsik bonyolították a teljes vasúti hálózat 55%-án a személyforgalmat. Ez azt jelenti, hogy a MÁV teljes mellékvonali hálózatán – 4400 km-en – ilyen motorkocsik szállították az utasokat. A MÁV a mellékvonali motorkocsik beszerzését a BCnymot 501–508 pályaszámú motorkocsik forgalomba állításával fejezte be. A motorkocsik egyik jellegzetes gépészeti megoldása a tetőn elhelyezett vízhűtőberendezés volt. Mivel a hűtővíz útja egy váltón keresztül állítható volt, így azt akár az utastér csöves fűtőberendezésébe lehetett átirányítani, ahol a víz melege a kocsi utasterének fűtését szolgálta. ### A Kürtössy-féle kapcsolókészülék A Ganz által gyártott, saját fejlesztésű Kürtössy-féle kapcsolókészülék a motorkocsik automatikus összekapcsolására volt alkalmas. A kapcsolókészülék ugyan újításnak számított, kényelmetlenségei miatt nem tudott elterjedni. Mivel a fékvezeték nem volt a készülékbe kötve, azt továbbra is kézzel kellett összekötni; emiatt a kocsik összekapcsolása szinte ugyanannyi munkát és időt vett igénybe, mint amennyi két csavarkapcsos kapcsolókészülékkel ellátott kocsinál szükséges. A szerkezet másik hátránya a vontatásban jelentkezett: a motorkocsik csak a saját mellékkocsijaikat tudták vontatni, így szokványos vasúti kocsikat nem lehetett besorozni a szerelvényekbe. A később elterjedt, és ma is sok járműnél használt Scharfenberg-féle kapcsolókészülékekben a kocsik, a fékvezetékek és a távvezérlés csatlakoztatása is teljesen automatikusan, emberi segítség nélkül történik. A Kürtössy-féle készülékeket később csavarkapcsosra cserélték. Az utolsó cseréket a MÁV-nál az 1950-es években végezték el. ### A sorozatjelek értelmezése és változása A motorkocsik besorozásakor a MÁV a BCmot, BCymot és BCnymot, a GYSEV pedig az M sorozatjelet adta az új motorkocsijainak. Később a GYSEV áttért a MÁV által használt és a motorkocsi jellegéről többet mondó BCmot sorozatjelre. A harmadosztály megszűnésekor – 1956-ban, a Nemzetközi Vasúti Szövetség (UIC) határozata miatt – a motorkocsik "BC" jelölése "AB"-re változott. A rövidítések a következőképpen értelmezendők: - A: Elsőosztályú szakasszal ellátott személykocsi - B: Másodosztályú szakasszal ellátott személykocsi - C: Harmadosztályú szakasszal ellátott személykocsi - n: Nagy befogadóképességű személykocsi - y: Háromtengelyű személykocsi - mot: Motorkocsi - x: Motor-mellékkocsi - M (csak a GYSEV-nél): Motorkocsi. Ez 1937-ben a MÁV által akkor már használt sémára lett megváltoztatva. Így például az M16 pályaszámú motorkocsi BCmot 16 pályaszámra lett átszámozva. - Mp (csak a GYSEV-nél): Motor-pótkocsi. Ez a sorozatjelölés a MÁV x sorozatjelölésének felelt meg. Amennyiben a sorozatjelben nem szerepel a tengelyek számára utaló betűjel, úgy mindig kéttengelyű kocsiról van szó. ## MÁV BCmot sorozatú motorkocsik ### Prototípusok ### Sorozatgyártásban: BCmot 352–413 pályaszámú motorkocsik ### Kísérleti példányok ## MÁV BCymot sorozatú motorkocsik ## MÁV BCnymot sorozatú motorkocsik ### Kísérletek az ABnymot 503 pályaszámú motorkocsival A Ganz–MÁVAG 1959-ben kísérletképpen új főgépcsoportot épített az ABnymot 503 pályaszámú motorkocsiba, az akkor fejlesztés alatt álló Hydro-Ganz típusú hidromechanikus hajtóműcsalád próbáihoz. A jármű erőforrása egy 200 LE-s (147 kW) Ganz-MVG 6 JSHF 13,5/17 típusú feltöltött, fekvő hengerelrendezésű, 1650 min⁻¹ fordulatszámú Ganz-Jendrassik rendszerű dízelmotor (a turbófeltöltő típusa: Holset 4-650) lett. A dízelmotorhoz a Ganz–MÁVAG HM 112-10 (illetve korábbi jelölés szerint: HM 123/47) típusú, egy hidraulikus és két mechanikus fokozattal rendelkező padló alatti hajtóművét építették be. A dízelmotor hűtését, egy a dízelmotorról hajtott, szintén padló alatt elhelyezett hűtőventilátor segítette. A kísérleti jármű utasforgalomban is közlekedett, majd a próbák végeztével az eredeti kivitelre alakították vissza. ## GYSEV motorkocsik A GYSEV összes motorkocsija típustól függetlenül eleinte mind az M-sorozatba tartozott. 1937-ben bevezették ott is a MÁV-hoz hasonló sorozatjelöléseket. Ebből kifolyólag kialakult a BCmot sorozat is, ami 1956-ban – a harmadosztály megszűnésével – ABmot-ra módosult. - M11–M12 pályaszámú motorkocsik A motorkocsik gyárilag egy lapos, a tetőn elhelyezett hűtővel lettek szerelve (lásd: fénykép). Azonban 1939 és 1941 között a motorkocsik hűtőit az ismertebb és jobban bevált lemezes középhűtőre cserélték. - M13–M14 pályaszámú motorkocsik Az M11–M12 pályaszámú motorkocsikkal szerzett jó tapasztalatok után a újabb két motorkocsit rendelt a Ganz-tól. Ezek a motorkocsik egy hathengeres benzinmotorral és Kürtössy-féle kapcsolókészülékkel voltak ellátva, de a gyárilag felszerelt hűtőberendezés már a korszerűbb lemezes középhűtő volt. Ezek a motorkocsik egy poggyásztérrel is el voltak látva (lásd: jellegrajz), amitől a harmadosztályú helyek száma 38-ról 29-re csökkent. Az M13 (illetve akkor már ABmot 13) pályaszámú motorkocsi 1958-ban járműcserével a MÁV-hoz került, ahol az ABmot 373 pályaszámot kapta. - M15–M16 pályaszámú távvezérelhető motorkocsik Ezek a motorkocsik a MÁV-tól származnak, ahol BCmot 371–372 pályaszámot viseltek. Egy átépítés során ezek a motorkocsik egy poggyásztérrel és a csöves hűtőnél jobban bevált lemezes középhűtővel lettek ellátva. - A motorkocsik modernizálása 1935-ben elkezdődött a motorkocsik szakaszos modernizálása. Ennek folyamán minden motorkocsiba poggyásztér került, ami a harmadosztályú helyek csökkenését jelentette. Az átépítés során az új Ganz VI JaR 135/185 típusú dízelmotort és négyfokozatú mechanikus váltót szerelték a motorkocsikba. A Kürtössy-féle kapcsolókészülékeket leszerelték. Így a motorkocsik nem csak a saját mellékkocsijaikat, hanem más személykocsit is tudtak továbbítani. 1951-ben a BCmot 14 utasterét a győri Vagongyár korszerűsítette: linóleum padlót, PVC tető- és oldalfalburkolatot, az ülések műbőrbevonatot kaptak és korszerűsítették a WC-fülkét. Módosult a vezetőállás, az ablakosztás és a lemezburkolatot szoknyával egészítették ki. A fényezése világoszöld lett. Az ABmot 11 pályaszámú motorkocsit 1958-ban a győri Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár kísérletképpen egy 6 JsH 13,5/17 típusjelű, 1650 min⁻¹ fordulatszámú, 150 lóerős, fekvő elrendezésű dízelmotorral korszerűsítette és világoszöld színűre fényezte. Az utastér falai PVC-burkolatot, az ülések műbőrbevonatot kaptak. 1959-ben az ABmot 16 is ugyanilyen típusú motort kapott, ezt azonban később visszaalakították. - M18 pályaszámú motorkocsi 1935-ben, a négytengelyes Ma 4 pályaszámú motorkocsival egyidejűleg szerezte be a GYSEV az eredetileg M21, később M18 pályaszámú motorkocsit. A jármű valószínűleg az SNCB megrendelésére készült, könnyített szerkezetű motorkocsijainak egy példányaként készült, mely a gyárban tűzeset során megsérült. A belga vasút részére egy új járművet építettek, míg a sérült kocsit a GYSEV igényeinek megfelelően átalakítva (homlokátjárós, hagyományos ütközős, csavarkapcsos, plusz Kürtössy-kapcsolóval is ellátva) adta át a magánvasútnak a gyár. A jármű már szállításakor is dízelmotoros, négyfokozatú sebességváltóval felszerelt, különleges acélból készült, hegesztett, könnyített szerkezetű, homlokhűtős kivitelű volt. A jármű a Győr–Sopron és a Sopron–Ebenfurt–Bécs vonalon közlekedett. A második világháborúban bombatámadásban súlyosan megsérült, de helyreállították. 1958-ban járműcsere keretében a MÁV-hoz került, ahol az ABmot 357 pályaszámot kapta. Selejtezésére baleset következtében 1968-ban került sor. - BCmot 17 pályaszámú motorkocsi Igen rövid szállítási határidővel 1940-ben rendelte és kapta meg a GYSEV az eredetileg 1928-as gyártású és BCmot 411 pályaszámot viselt, de akkor a Ganz gyár tulajdonát képező, készleten lévő, dízelmotorral korszerűsített motorkocsit. A jármű 1945-ben a Sopront ért bombatámadások során javíthatatlanul megsérült, 1949-ben leselejtezték. ## BCx és Cx sorozatú mellékkocsik - A MÁV mellékkocsi beszerzései - A GYSEV mellékkocsi beszerzései ## Az utolsó forgalmi évek, átszámozások Tekintettel arra, hogy a kéttengelyes mellékkocsik 1975 után is üzemeltek, így e járművek új típusjelzést és az UIC előírásainak megfelelő 12 jegyű pályaszámokat kaptak. Az ABx 44 000-es pályaszámcsoportú mellékkocsik új sorozatjele ABzx, középszámcsoportuk 34-28 lett. A Bx 59 000 pályaszámcsoportú járművek a Bzx sorozatjelet és a 24-28 középszámcsoportot kapták. Egy 1976-os rendelkezés értelmében az 1-2. osztályú mellékkocsikat tisztán másodosztályúvá minősítették át, így jelölésük szintén Bzx sorozatjelűre és 24-28 középszámcsoportúra módosult. Így a kéttengelyes mellékkocsik utolsó éveikben az alábbi pályaszámokon futottak: Vésztőn 1980-as évek elején a Bzmot típusú motorkocsik forgalomba állításának nehézségei miatt 4 db ABmot motorkocsiba az új csehszlovák mellékkocsikkal való közlekedtethetőség (mellékkocsik akkumulátorainak töltése, ajtóinak mozgatása, levegőrendszer ellátása) érdekében 48 V-os generátorokat építettek. E motorkocsik 1983-ban az ABzmot sorozatjelet kapták az eredeti pályaszám változatlanul hagyásával. ## A motorkocsik ma A motorkocsikat az 1978-84 között beszerzett Bzmot sorozatú motorkocsik váltották le, így azok az 1980-as évek végére eltűntek a sínekről. Megjegyzendő, hogy a Murony–Békés-vasútvonalon egészen 1986 augusztusáig közlekedtek - 60 évvel az első példányok üzembeállítása után vonták ki az utolsókat. Két évvel később – 1988-ban – a GYSEV is leselejtezte utolsó motorkocsiját, amely az ABmot 12-es pályaszámot viselte. A GYSEV motorkocsijaiként az 1930-as években még menetrend szerint közlekedtek Sopron–Ebenfurt–Bécs útvonalon, az életük nagy részét és egyben utolsó szakaszát mégis a Fertővidéki Helyiérdekű Vasút magyar és osztrák területeken fekvő vasútvonalán töltötték. A fennmaradt motorkocsik egy része vasútüzemi járművé lett átalakítva vagy kiállították, egy része pedig helyreállított múzeális járműként járja Magyarország vasútvonalait. A muzeális járművek honállomása a Magyar Vasúttörténeti Park ("Füsti") és – a motorkocsik eredeti honállomása – Szentes lett.

Bolyai Farkas

Bolyai Farkas (Bólya, 1775. február 9. – Marosvásárhely, 1856. november 20.) magyar matematikus, 1832-től a Magyar Tudós Társaság tagja. Első életrajzírója, Paul Stäckel szerint vele kezdődik a magyarországi matematikai kutatás története. A sokoldalú tudós más tudományterületekkel, illetve művészetekkel is foglalkozott, és gyakorlati téren is tevékenykedett. Saját korában művei csak szűk körben váltak ismertté, így több kutatási eredménye más matematikusok nevén került be a matematika történetébe, őt magát a nemeuklideszi geometriák előfutáraként tartják számon. Majdnem fél évszázadig dolgozott a marosvásárhelyi református kollégium matematika-, fizika- és kémiaprofesszoraként, ez idő alatt rengeteget tett a korszerű természettudományos ismeretek elterjesztéséért. Leghíresebb tanítványa saját fia, Bolyai János volt. ## Élete Elszegényedett nagybirtokos családból származott. Édesapja, Bolyai Gáspár már csak szolgabírói állással és egy kisebb birtokkal rendelkezett, viszont híres volt gazdálkodói hozzáértéséről, és vidám, józan eszű, művelt férfiként tartották számon. Édesanyja, Pávai Vajna Krisztina egy domáldi kisbirtokot kapott hozományul, ezt örökölte később Bolyai Farkas. 1781-től a nagyenyedi kollégiumban tanult, ahol kitűnt különleges tehetségével. Rövid idő alatt megtanult latinul, görögül, héberül, románul, később németül, angolul, franciául és olaszul; kilencéves korában bármely témáról latin verset rögtönzött. Könnyedén szorzott, osztott 13-14-jegyű számokat fejben, tudott belőlük négyzet- és köbgyököt vonni – egy átlagember számára csaknem érthetetlen módon. Bolyai Farkas történelemtanára Herepei Ádám (1756–1814) volt.(Érdekesség, hogy Kőrösi Csoma Sándorral is Herepei Ádám szerettette meg a magyar múltat.) Felfigyelve tehetségére báró Kemény Simon fia mellé vette tanulótársnak és oktatónak, így 1786-ban Farkas Alsógáldra került a bárói kastélyba. Tanulótársában, az ifjabb Kemény Simonban élete végéig hűséges barátra talált, aki később anyagilag is támogatta. 1790-től mindketten a kolozsvári református kollégiumban tanultak. Kolozsvári tanulóévei alatt kipróbálta a színészkedést, rajzolt és festett, de a festészetről gyenge szeme miatt orvosi tanácsra lemondott. 1795-ben Kemény Simonnal külföldi tanulmányútra indultak, 1796-ban Jénában időztek egy darabig. Itt anélkül, hogy beiratkozott volna az egyetemre, eljárt néhány előadásra, többek között Johann Gottlieb Fichte filozófiai előadásait hallgatta. 1796 októberében mindketten beiratkoztak a göttingeni egyetemre, Kemény Simon jogot tanult, Bolyai Farkas pedig matematikát. Göttingenben került baráti kapcsolatba Gauss-szal, akivel sokat beszélgettek a geometria alapjairól, és utóbb, ha rendszertelenül is, de leveleztek egymással. 1799-ben tért vissza hazájába, ahol a Kemény család meghívta Kolozsvárra, hogy az egyik fiú nevelője legyen. Kolozsváron ismerkedett meg Benkő József kirurgus (borbély-sebész) lányával, Zsuzsannával, akivel 1801. szeptember 28-án kötöttek házasságot Kolozsvárt. Első gyermekük, János is itt született 1802. december 15-én Hamarosan Domáldra költöztek, ahol Farkas kertépítésbe és gazdálkodásba kezdett. 1804-ben a marosvásárhelyi kollégium matematikaprofesszorának hívták meg. Két gyermekük született, 1802-ben János, illetve 1804-ben Anna, aki kétéves korában meghalt. Fia nevelésére sok gondot fordított, tanítóit a legjobb főiskolás diákok közül válogatta, de matematikára saját maga tanította, és vigyázott, hogy a szellemi fejlődés ne menjen a testi rovására. Rossz anyagi körülmények között élt, szűkös tanári fizetését kertészkedéssel pótolta, János taníttatásához ismerősök támogatására volt szükség. 1820-ban megpályázta az erdélyi kamarai erdők jól jövedelmező főfelügyelői állását, de nem járt sikerrel. 1821-ben, négy évi hosszú kínlódás után meghalt felesége. 1824-ben újra megnősült, a nála sokkal fiatalabb Somorjai Nagy Terézt, egy marosvásárhelyi vaskereskedő lányát vette el. Ebből a házasságából is két gyermeke született, 1826-ban Gergely, később egy Berta nevű kislány, aki nem élt sokáig. 1833-ban ismét özvegységre jutott. Ebben az évben Bolyai Jánost betegsége miatt nyugdíjazták, így hazaköltözött egyedülálló apjához, de csak egy évig bírtak együtt lakni. Különköltözésüket gyakori levélváltások követték. Bolyai Farkas 1851-ben, 76 évesen ment nyugdíjba, hátralevő éveit visszavonultságban élte le. 1854-ben két nagy bánattal kellett megküzdenie: meghalt kis unokája (Berta) és öreg barátja, Gauss. Nyolcvanéves korától az elmúlás gondolata foglalkoztatta és tudatosan készült rá. Megírta végrendeletét, saját halotti jelentését és intézkedett temetéséről: azt kérte, hogy a temetésén se pap, se gyászbeszéd ne legyen, sírja felé ne állítsanak síremléket, csak egy almafát ültessenek. 1856. november 20-án, agyvérzésben hunyt el. ## Munkássága Bolyai Farkas nevét egyaránt jegyzi a matematikatörténet és a magyar irodalomtörténet is. Tevékenysége azonban ennél sokkal szerteágazóbb volt: foglalkozott fizikával, filozófiával, zeneelmélettel, erdészeti kérdésekkel, gyümölcstermesztéssel, borászattal, különböző műszaki problémák megoldásával, gyógyászati és gyógyszerészeti kérdésekkel. Az általa feltalált takarékos főző- és fűtőkemence a korabeli Erdélyben nagy népszerűségnek örvendett. Pedagógusként arra törekedett, hogy az elméleti oktatást lehetőség szerint összekapcsolja a gyakorlattal. Hozzáállására jellemző, hogy 1811-ben örömmel vállalkozott az újonnan bevezetett mezőgazdasági és állatgyógyászati ismeretek tantárgy tanítására. 1832-ben – Döbrentei Gábor ajánlása alapján – a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választotta, de nem a matematikai, hanem a természettudományi osztályban. A levelező tagság alapjául valószínűleg az 1830-ban megjelent magyar nyelvű Arithmetica eleje című könyve szolgált, más források szerint főleg szépirodalmi munkásságáért választották meg. Feltehetőleg ennek hatására írta meg 1834-ben Marosszéki lakodalmi szertartások című néprajzi tanulmányát. 1848 augusztusában vendégül látta Karl Kreilt, a prágai csillagvizsgáló igazgatóját, adjunktusával együtt, akik földmágnesességi méréseket végeztek kertjében. ### Matematika Még göttingeni évei alatt kezdett el foglalkozni Euklidész ötödik posztulátumával, amelyet a többi axiómából levezethetőnek tartott. Erre vonatkozó kutatásait 1804-ben foglalta össze, és levélben elküldte Gaussnak, aki azonban rövid időn belül rámutatott a bizonyítás téves voltára. Bolyai azonban tovább próbálkozott a párhuzamossági axióma bizonyításával, többek között bebizonyította, hogy a „három, nem egy egyenesen található pont egy körön található” állítás egyenértékű ezzel. Fő matematikai műve a Tentamen, amelynek két kötete 1832–33-ban saját kiadásban jelent meg. Ebben igyekszik axiomatikus alapokra helyezni és rendszerbe foglalni az aritmetikát és geometriát. A matematika történetében az elsők között volt, akik követelményként írták elő az egy rendszerbe tartozó axiómák kölcsönös függetlenségét: „Olyant nem kell az alapok közé tenni, mely a többiből következik.” A bevezető részben használt fogalmai a halmazelmélet első kezdeményének tekinthetők. A komplex számok tárgyalása során elsőként fogalmazta meg a permanenciaelvet: „... a műveletek az általánosság vitorlája alatt folytathatóak legyenek és az általánosság – amennyire csak lehetséges – el ne vesszen.” A matematikai analízis felépítése során az volt az álláspontja, hogy kerülni kell az Euler-féle „végtelen kicsinyek” használatát, helyette a limes fogalmát használta, amelyet magyarul a maga alkotta széj-becs szóval nevezett meg. Bebizonyította néhány korabeli konvergenciakritérium hibás voltát, és felépített egy újat, ami tartalmilag megegyezik a Raabe-féle konvergencia- és divergenciakritériummal. Egyik legismertebb eredménye a sokszögdarabolási tétel: A síkban két egyenes vonalakkal határolt, egyenlő területű sokszög végszerűen egyenlő (azaz véges számú, páronként egybevágó darabokra oszthatók). Az 1851-ben megjelent Kurzer Grundriss (Rövid vázlat) című német nyelvű művében összefoglalta főbb matematikai gondolatait, és párhuzamot vont fia és Lobacsevszkij munkássága között. Életében megjelent matematikai művei: - Az arithmetica eleje (az előszóban irt módon) B. B. F. (8-r. XVI, 4, 162 l. és 1 t.) M. Vásárhelyt, Marosvásárhely, 1830 - Tentamen juventutem studiosam in elementa matheseos purae, elementaris ac sublimioris methodo intuitiva, evidentiaque huic propria, introducendi, Marosvásárhely, 1832–33 - Az arithmetikának, geometriának és physikának eleje, Marosvásárhely, 1834 - A' Marosvásárhelyt 1829-be nyomtatott Arithmetika elejének részint rövidített, részint bővített, általán jobbított, 's tisztáltabb kiadása, Marosvásárhely, 1843 - Arithmetica eleje kezdőknek, Marosvásárhely, 1850 - Űrtan elemei kezdőknek, Marosvásárhely, 1850 - Kurzer Grundriss eines Versuches die Arithmetik darzustellen, Marosvásárhely, 1851. ### Levelezése, kézirat-kiadások - Bolyai Farkas fizikája és csillagászata. Másfél évszázada lappangó kéziratok; szerk., jegyz. Gündischné Gajzágó Mária és Szenkovits Ferenc, bev. Szabó Péter Gábor; MATI–Teleki-Bolyai Könyvtár, Bp.–Marosvásárhely, 2013 (Magyar tudománytörténeti szemle könyvtára) - Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauss levelezése. A teljes levelezés első magyar fordítása; szerk. Nagy Ferenc, ford. B. Fejér Gizella, átdolg. Pálinkás János; Bolyai–Better–Püski, Bp., 2015 (Bolyai akadémia könyvtár) ## Személyisége Fia feljegyzései szerint kemény testalkatú férfi volt, aki „a veszélyes embert mejjbe szokta ragadni.” Szerelmes természetével „állhatatlanul szerte-széjjel repdesve” sok bánatot okozott első feleségének. Népszerű ember, fesztelen társasági lény létére nagyon megválogatta, hogy kit fogad közelebbi barátságába. Mindent megtett a kollégium és tanítványai érdekében, váltakozó sikerrel kilincselve a korabeli mecénásoknál, amit Bolyai János később úgy értékelt, hogy apja mesteri módon hízelkedett és álszenteskedett. Sajátos, fanyar humora életének utolsó szakaszában sem hagyta el: végrendeletében hagyományozott mindenkinek két órát, amit otthon hasznosan eltölthet, ahelyett, hogy őt kísérné ki a temetőbe. ## Emlékezete bélyeg\|Bolyai Farkas és Bolyai János domborműve a szegedi Nemzeti Emlékhelyen (Dóm tér) A halálát követő tavaszon tanítványa, Dicső Lajos, pojnik almafát ültetett a sírjára, a végrendeletben foglalt kérésének megfelelően. A 19. század végén Paul Stäckel kezdett behatóan foglalkozni a Bolyaiak életével és munkásságával, és 1911-ben jelent meg német nyelven „A két Bolyai élete és munkássága” című könyve, amelyet 1914-ben magyar fordításban is kiadtak. Eötvös József kezdeményezésére a marosvásárhelyi református kollégium könyvtárában Bolyai-emlékmúzeumot szerveztek; ennek anyaga ma a Teleki–Bolyai Könyvtár Bolyai-emlékszobájában található. 1957-ben, Bolyai Farkas halála centenáriumán Marosvásárhelyen a Bolyai-téren, szemben a Bolyai Farkas Líceummal, felállították Csorvássy István és Izsák Márton szobrát, amely a két Bolyait ábrázolja. A marosvásárhelyi volt református gimnáziumon kívül Bolyai Farkas nevét viseli egy ózdi szakképző iskola és egy zentai gimnázium. Róla kapta nevét továbbá az 1441 Bolyai kisbolygó, amelyet 1937-ben Kulin György fedezett fel. A Szegedi Tudományegyetem matematikai tanszéke a Bolyai épületben helyezkedik el. Belépéskor balra Bolyai Farkas, jobbra Bolyai János életnagyságú szobra fogadja a látogatót.

Hermann Hesse

Hermann Karl Hesse, írói álneve: Emil Sinclair (Calw, 1877. július 2. – Svájc, Montagnola, 1962. augusztus 9.) irodalmi Nobel-díjas német-svájci író, költő és festő, az újromantika kimagasló képviselője. A 20. század művelődéstörténetének egyik legnagyobb hatású alakja. Jelentős nyomot hagyott nemcsak a német- és angol nyelvű irodalmon, (szép)prózán és lírán, de az angolszász populáris kultúrán is. A pusztai farkas és Sziddhárta című regényei kultuszművekké váltak az Egyesült Államokban, és óriási hatást gyakoroltak a beatnemzedékre. Első prózai alkotásait romantikus elvágyódás és a magányosság érzése jellemzi (Camenzind Péter); egyes írásainak tárgyát a Távol-Keleten (Ceylon, Indonézia) töltött idő emlékei, illetve eseményei képezik (Sziddharta). Későbbi műveiben leleplezően ábrázolja a német kisvárosi polgárság életét, bírálja azt a kort, amelyben él. A nemzetiszocializmus éveiben a náciellenes mozgalomhoz csatlakozott; írásai a békevágy jegyében születtek. Egyik legjelentősebb alkotása Az üveggyöngyjáték, amely a nagy német kísérleti esszéregények sorába illik, egyúttal a 20. századi gondolati széppróza egyik csúcsaként is számon tartják. Általa olyan formabontó művészekkel került egy sorba, mint Kafka, Joyce, Musil, Broch, Thomas Mann, Virginia Wolf és Proust. Prózai művei sokszor fiktív életrajzok. Gyakori, hogy az elsődleges elbeszélő egy krónikás szerepében jelenik meg (például az Üveggyöngyjátékban). Jelentős, befolyásos és kedvelt irodalomkritikusként is számon tartják. A 20. század első felében az egyik legkitűnőbb és legaktívabb közvetítő volt szerző és olvasó között, az irodalom és az olvasás hivatásos ügyvédje volt. 60 év alatt összesen 3 365 könyvkritikát írt, mely öt kötetben áll az irodalomkutatók és olvasók rendelkezésére. 1946-ban „életművéért, amely egyre inkább elmélyült, mind merészebbé és impozánsabbá fejlődött a klasszikus humanista ideálokat ábrázolva, valamint stílusművészetéért” irodalmi Nobel-díjat kapott. ## Életrajza ### Gyermekkora, fiatal évei #### A szülői ház Hermann Hesse 1877. július 2-án született Calwban (Württemberg) keresztény misszionárius család második gyermekeként. Szülei – észtországi születésű édesapja, Johannes Hesse, és francia származású édesanyja, Marie Gundert – több évig Indiában, a Bázeli Missziós Társaságban tevékenykedtek. A családban uralkodó szigorú vallásosság, a protestáns nevelés (sváb pietizmus), az intellektuális családi légkör és az India iránti rajongás (anyai nagyapja, Hermann Gundert neves orientalista, India-kutató volt) jelentősen befolyásolták Hesse kulturális fejlődését. Szintén nagy hatással volt gyermekkorára édesapja balti származása (Hesse szerint „egy fontos és hatásos tény”): az apa Bajorországban és Svájcban is idegen volt, soha nem vert gyökeret és „mindig mint egy nagyon udvarias, nagyon furcsa és magányos, meg nem értett vendégnek” tűnt. Ehhez társult, hogy édesanyja részéről a család a misszionáriusok nemzetközi közösségéhez tartozott, és franciául beszélő svájci nagyanyja (Julie Gundert, született Dubois) élete végéig szintén idegen maradt a sváb kispolgári világban. Hesse fantáziadús kisgyerek volt, tehetsége korán megmutatkozott: már gyerekként verseket költött, csodás képeket festett, 15 éves koráig hegedülni tanult és közös házi koncerteket adtak. Több nyelven beszélő nagyapja, Hermann Gundert, hatalmas könyvtárral rendelkezett, ahol Hesse sok időt töltött a világirodalom remekműveit olvasva. Gyerek- és fiatalkori calwi élményeit, a környezetet, folyóparti kalandjait, a hidat, a kápolnát, a szorosan egymás mellé simuló házakat, rejtett zugokat és sarkokat, a nagyszerű tulajdonságokkal, de rigolyákkal is rendelkező lakókat Hesse korai Gerbersau-elbeszéléseiben elevenítette meg. Sokat tartózkodott kedvenc helyén, a Nikolausbrückén (Miklós-híd), ahol születésének 125. évfordulója alkalmából egy ember nagyságú bronzszobrot állítottak fel (a szobor leleplezésére 2002. június 8-án került sor). Kurt Tassotti alkotása az 55 éves Hessét ábrázolja utolsó Calwban tett látogatása során, az 1930-as évek elején. #### Iskolás évei (1885–1894) A család 1881-ben Bázelbe költözött, ahol Hesse az Evangélikus Misszionárius Társaság internátusának tanulója lett. 1886-ban visszaköltöztek Calwba: Hesse a calwi latin iskola második osztályába került. 1891-ben a göppingeni latin iskola sikeres elvégzése után a maulbronni kolostor evangélikus-teológiai szemináriumába küldték. Állami tanulóként le kellett mondania svájci jogairól, ezért édesapja 1890-ben megszerezte neki a württembergi állampolgárságot. Hesse viszont nem tudta elviselni az iskola szigorú légkörét és 1892 márciusában megszökött a tanintézetből, ahonnan nem sokkal később kiutasították azzal az indokkal, hogy rossz hatással van a társaira. Hesse depressziós fázisba került, többször írt öngyilkossági szándékáról. Szülei a Christoph Blumhardt teológus és lelkipásztor vezette Bad Boll-i intézetbe küldték, ahol 1892 májusában Hesse öngyilkosságot kísérelt meg. Az esemény után a 15 éves Hessét a Stuttgart melletti stetteni elmegyógyintézetbe küldték gyógykezelésre. Több hónapot töltött el itt, miközben értelmi fogyatékos gyerekek tanításában és kerti munkákban kellett segítenie. Hesse szüleitől, Istentől, a világtól elhagyatva és eltávolodva érezte magát; a család pietista vallási hagyományait egyre inkább álszentségnek gondolta. 1892-től a cannstatti gimnáziumba járt; 1893-ban sikeresen letette az egyéves vizsgákat, de tanulmányait mégis megszakította. #### Gyakornok évei (1894–1895) Első könyvesbolti gyakornokoskodását három nap után abbahagyta. 1894 nyarától 14 hónapos műszerész-tanulásba kezdett a calwi Perrot toronyóragyárban, de a forrasztás és a csiszolás monotóniája miatt újra visszavágyódott az irodalom világába. 1895 októberében készen állt arra, hogy ismét egy könyvesboltban próbáljon szerencsét. ### Íróvá válása Hesse már tízéves korában megpróbált mesét írni: Die beiden Brüder (A két testvér) című írását 1951-ben adták ki. A Kurzgefaßter Lebenslauf (Entweder ein Dichter oder gar nichts, 1925) című humoros és nyílt írásában Hesse fiatalkori éveinek küzdelmeiről, az őt körülvevő szörnyű szerencsétlenségről ír. Kihágásait, lázadását a költővé válásért való küzdelemnek tartotta. „Már tizenhárom évesen egy dologban biztos voltam, hogy vagy költő akarok lenni vagy egyáltalán semmi.... engedélyezve volt, sőt megtisztelő volt költőnek lenni: vagyis sikeres és ismert költőnek lenni, csak hogy általában akkor már sajnos meghaltál... Költőnek lenni ugyanolyan dolog, mint hősnek... a múltban felmagasztosulnak, minden iskolás könyv dicséri őket, de a jelenben és a valóságban gyűlölik őket... minden bizonytalan lett és értéktelen, csupán egy dolog maradt érvényes: hogy költő akartam lenni, legyen az nehéz vagy könnyű, nevetséges vagy elismert...” #### Tübingen (1895–1899) 1895\. október 17-től 1898-ig a tübingeni Heckenhauer könyvkereskedésben dolgozott segédként. Feladata a könyvek ellenőrzése, válogatása és archiválása volt. A 12 órás munka után Hesse tovább képezte magát: teológiai írások mellett különösen sokat olvasta Goethe, később Lessing és Schiller műveit, valamint a görög mitológia mondáit. A könyvkereskedésben tett tapasztalatait később a Kerék alatt (Unterm Rad) című regényében dolgozta fel. 1896-ban jelent meg először verse – Madonna címmel – egy bécsi folyóiratban, további költeményei a Das Deutsche Dichterheim című versgyűjteményben kerültek kiadásra. Nagy hatással voltak rá az abban az időben olvasott német romantikusok, elsősorban Clemens Brentano, Joseph von Eichendorff, Ludwig Tieck és Novalis művei. A tanulóidejének letelte után egy ideig a könyvkereskedésben dolgozott tovább mint segéd; fizetése révén anyagi függetlenséget biztosított magának. Még könyvkereskedőként jelent meg 1898 őszén első kis verseskötete, a Romantische Lieder, majd 1899 nyarán az Eine Stunde hinter Mitternacht című kilenc rövid prózát tartalmazó gyűjteménye. Egyik mű sem volt igazán sikeres: a Romantikus dalokból két év alatt csupán 54 példány kelt el a 600 darab kiadott kötetből, és a másik verseskötet 600 darab kiadott példányából is sok a boltokban maradt. A kézirat kiadását az ifjú költő elsősorban a kiadó fiatal felesége, Helene Voigt-Diederich közbenjárásának köszönhette. A lipcsei kiadó Eugen Diederich nem várt nagy kasszasikert, de meg volt győződve a művek irodalmi értékéről. Rilke is elismerően nyilatkozott a kötetről. #### Bázel (1899–1904) Hesse 1899-ben Bázelbe költözött és egy antikváriumban kezdett dolgozni. Szüleit szoros barátság fűzte számos bázeli értelmiségi családhoz, így a fiatal Hesse egy szellemileg és művészileg intellektuális környezetbe került. Ugyanakkor lehetősége nyílt arra is, hogy utazásai és vándorlásai során visszavonuljon a társasági élettől és szabadidejét az írásnak szentelje. 1901 januárjában felmondott a könyvkereskedésben. Tavasszal teljesült egy nagy álma: két hónapra Olaszországba utazott, meglátogatta a legjelentősebb olasz városokat – Milánót, Genovát, Firenzét, Bolognát, Ravennát, Páduát és Velencét. Augusztusban a bázeli Wattenwyl antikváriumban kezdett dolgozni. Lehetősége nyílt egyre több vers és kisebb irodalmi írás megjelentetésére folyóiratokban, amelyekért honoráriumot is kapott. Ugyanebben az évben Berlinben megjelent a Schriften und Gedichte von Hermann Lauscher, Herausgegeben von H. Hesse, majd a Gedichte című verseskötete, melyeket a nem sokkal azelőtt elhunyt édesanyjának ajánlott. 1903-ban ismét Olaszországba utazott – ezúttal Maria Bernuollival, a híres tudós családból származó, fényképésznővel, akit később feleségül vett. Csakhamar felfigyelt Hesse írásaira a berlini S. Fischer kiadó tulajdonosa Samuel Fischer is: itt jelent meg 1904-ben az áttörést hozó Peter Camenzind című regénye. Az én-elbeszélő főszereplő – Peter Camenzind – elhagyja faluját és bejárja Európa nagyvárosait, hogy megismerje a világot. Csalódik a civilizációban és az élet értelmét a szeretetben találja meg. A hős Hermann Hesse megszemélyesítésének tekinthető: számos párhuzam állítható Hesse és a főszereplő között (például a regénybeli Peter Camenzind szereti a természet szépségeit, szeret hegyet mászni és az elvonuló felhőket nézni; Camenzind korán elveszíti édesanyját – Hesse 25 évesen; Camenzind is olaszországi utazásokat tesz, akárcsak Hesse 1901-ben és 1903-ban; a főszereplőt is öngyilkossági gondolatok gyötrik stb.). A regény sikerének köszönhetően Hesse ettől kezdve szabadúszó íróként tudott dolgozni több újságnak (pl. Münchner Zeitung, Württemberger Zeitung). Ugyanebben az évben jelent meg szintén a S. Fischer Kiadónál két életrajzi műve: a Boccaccio és a Franz von Assisi, és elkezdett foglalkozni távol-keleti – elsősorban indiai – teológiai-filozófiai szövegek tanulmányozásával, a hinduizmussal, illetve Buddha tanaival, valamint kínai tanokkal, melyek iránt szülei Távol-Keleten végzett misszionáriusi tevékenysége révén kezdett érdeklődni. ### Bodeni-tó, India, Bern (1904–1914) Az irodalmi siker lehetővé tette, hogy Hesse 1904-ben feleségül vegye a nála kilenc évvel idősebb Maria Bernoullit és letelepedjen a Boden-tónál található Gaienhofenben. A házasságból három gyermekük született (Bruno festő, grafikus, Hans Heinrich dekoratőr és Martin fényképész lett). Gaienhofenben írta második elbeszélését Kerék alatt (Unterm Rad) címmel, amelyben gyerek- és iskoláskori, valamint továbbképzésének élményeit és tapasztalatait dolgozta fel (a könyv 1906-ban került kiadásra a S. Fischer kiadónál). 1907-ben csatlakozott a vándor költő és természetpróféta Gusto Gräserhez és elment az Ascona melletti sziklabarlangjába, ami később a „szent föld” lett számára. A vadonban élő remete tanítványának képe visszatérő motívummá vált a költészetében. Visszatérve a polgári életbe elsősorban elbeszéléseket és verseket írt. Következő regénye, a Gertrud (1910) egyfajta alkotói válságot mutat, maga Hesse évekkel később egy félresikerült alkotásnak tekintette. A regény a világtól menekülő zeneszerző, Kuhn és barátja, a kicsapongó életet élő bariton énekes, Heinrich Mouth történetét beszéli el: a sánta Kuhn a gazdag gyáros és zenekedvelő Imthor villájában megismerkedik Gertrud Imthorral, szerelmes lesz belé, operát ír a számára, amelyben Gertrud énekli a szoprán szerepet. Az opera férfi főszerepét Mouth kapja, aki végül feleségül veszi Gertrudot. Hesse az introvertált alkotóművész és az extrovertált előadóművész közötti különbséget tárja az olvasó elé. Házasságában is egyre több probléma és félreértés merült fel: Mia, aki egyébként is befelé forduló ember volt, egyre inkább magába zárkózott, Hesse pedig – hogy távolságot tartson – a svájci festővel, Hans Sturzeneggerrel hosszabb útra indult Ceylonba és Indonéziába, ahol meglátogatta apja és nagyapja missziós tevékenységének állomásait is. Nem találta meg ugyan a remélt spirituális inspirációt, de ázsiai útja jelentősen befolyásolta későbbi irodalmi alkotásait (1913-ban megjelent az Aus Indien. Aufzeichnungen von einer indischen Reise című, rövid útleírásokat, indiai jegyzeteket és verseket tartalmazó kötete). Hazatérése után 1912-ben a 35 éves Hesse családjával Bernbe, éppen elhunyt barátja, a festő Albert Welti házába költözött (Melchenbühlweg). A vidéki élet Gaienhofenben unalmassá vált számára, és nem érezte jól magát a „vilmosi Németország felfuvalkodott, sznob társadalmában”. Gyerekkora óta ismerte Svájcot, sok festő és zenész barátja élt ott és felesége is bázeli származású volt. Svájcról a következőképpen ír Hesse: „Sehol nem lehet olyan háborítatlanul élni, mint itt. Ráadásul Svájc legszebb öreg városa, erőtől dagadó és szépséggel teli vidék, nemes dús fák, mély föld, jó víz, közeli hegyek. Eddig Bern nagyon távolinak tűnt, csupán Bázel van közel; de nyáron megnyílik a Lötschberg és 5–6 óra alatt Milánóba jutunk; már nagyon várom.” A helyváltozás sem segített a problémákon: kudarcba fulladt házasságának történetét Hesse a Rosshalde című elbeszélésében írta meg. ### Az I. világháború Az első világháború kiszakította Hessét álmodozásaiból (Das Haus der Träume) és a jólétéből. Személyes, művészi és családi válságokkal teli idő kezdődött számára. Nem tudott tétlenül otthon ülni, miközben más fiatal írók vérüket ontották a fronton („közvetlenül a hegyek mögött most lőnek és szúrnak”), de hiába várta a behívót, ezért személyesen jelentkezett a német nagykövetségen önkéntesnek. Erős rövidlátása miatt azonban alkalmatlannak találták a katonáskodásra, és a berni német nagykövetség fogolysegélyező szervezete szociális munkára küldte. Richard Woltereck zoológussal a „német hadifoglyok könyvtárát” vezette Bernben: az irodai munka mellett könyveket gyűjtöttek és küldtek a német hadifoglyoknak Franciaországba. Szintén a foglyok számára egy szórakoztató heti újság (Sonntagsboten für die deutschen Kriegsgefangenen) kiadásába kezdett és másfél évig ő szerkesztette a Deutsche Interniertenzeitung című lapot. Amikor egyre nehezebben lehetett könyveket szerezni, Hesse saját kiadójában saját magáról és másokról szóló elbeszéléseket tartalmazó füzeteket nyomtatott ki. Hesse élesen elhatárolódott a hurrápatriotizmustól. Szenvedett a „gyűlöletorgiáktól” és a brutalitástól, ami az „általános szellemi értékeket megveti és bemocskolja”. Ennek ellenére megpróbálta a háború remélt pozitív oldalát is megfogalmazni: egy nagy erkölcsi felpezsdülésben reménykedett, ami „jót tesz a népek lelkének, tisztít és egyszerűsít”, és ami arra ösztönöz, hogy megváltoztassák a világ arcát. Hesse számos etikai-politikai cikket és nyílt levelet jelentetett meg elsősorban a Neue Zürcher Zeitung hasábjain és más német lapokban. Cikkeiben az egyén felelősségét és a nemzetek feletti kultúra összekötő erejét emelte ki. Az első, 1914. november 3-án megjelent O Freunde, nicht diese Töne (Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat!) című írásában (Neue Zürcher Zeitung) a német értelmiségen belül elfogadott barát-ellenség ideológia ellen tiltakozott. Cikkével egy heves politikai vita középpontjába került: a német sajtó támadta, árulónak nevezte, gyűlöletleveleket kapott, régi barátai elfordultak tőle („1916-tól teljesen egyedül maradtam, a hazafik számára disznó, a forradalmároknak egy elmaradott polgár voltam.”). Nagy vigaszt jelentettek számára a francia író Romain Rolland elismerő és barátságáról biztosító sorai, valamint barátja, Theodor Heuss (a Német Szövetségi Köztársaság első elnöke) támogatása. Még nem csitult el teljesen a Hesse és a német nyilvánosság közötti konfliktus, amikor az írót egyéb sorscsapások mély válságba sodorták: 1916. március 8-án meghalt édesapja, az akkor hároméves fia, Martin súlyos agyhártyagyulladást kapott, feleségén pedig egyre nyilvánvalóbbá váltak a skizofrénia tünetei. Az író idegösszeomlást kapott és pszichiátriai kezelésre szorult; a kórkép: bipoláris zavar vagy más néven mániás depresszió. Hónapokig járt hetente egyszer Luzernbe Josef Bernhard Lang pszichoanalitikushoz (Carl Gustav Jung tanítványa), hogy tudatalattijának feltárásával felépüljön. Hesse régi barátjánál és mesterénél, Gusto Gräsernél talált menedéket. Gräser megtagadta a katonai szolgálatot, amiért csaknem kivégezték. Hatására Hesse életében nagy fordulat következett: az író, aki annak idején önként jelentkezett a frontra, ettől kezdve határozottan a háború ellen és a katonai szolgálat megtagadása mellett foglalt állást. Gusto Gräser profetikus alakját elemzéseiben és verseiben dolgozta fel: 1917 októberében három hét alatt írta meg a Demian című regényét, amelyben barátjának állít emléket. A könyv a háború után, 1919-ben, álnéven – Emil Sinclair – jelent meg (S. Fischer kiadó), hogy „egy öreg nagybácsi ismert neve ne riassza el a fiatalokat”. C. G. Jung szerint a könyv hatása olyan, mint „egy világítótorony fénye egy viharos éjszakán”, Stefan Zweig szerint „egy csodálatraméltó bepillantás az ifjúság lélektanába”, Thomas Mann pedig lelkesen közölte, hogy régen nem olvasott ilyen kitűnő kortárs irodalmat. A regényt a fiatal szerzőknek járó Fontane-díjjal tüntették ki, de miután Otto Flake 1920-ban leleplezte az igazi szerzőt, Hesse visszaadta a díjat, és a regény ettől kezdve az ő neve alatt jelent meg. Hesse a pszichoterápián kapott javaslat alapján, 1916-ban kezdett el foglalkozni a festészettel: az elkövetkezendő években csendéleteket, önarcképeket és tájképeket festett Engadinban és Bernben. Alkotásaihoz temperát, krétát és olajfestéket használt. Kezdetben az autodidakta festő világos tempera színeket használt, de miután Tessin déli, sokszínű hegyei közé kötözött akvarellpalettájára az expresszionizmus világító színskálája került. Egyik levelében a következőképpen írt: „Majd meglátják, hogy festészetem és költészetem között nincsen ellentmondás, hogy ebben sem a természethű, hanem a költői igazságot keresem.” ### Új otthon Tessinben 1919-ben Hesse visszatért a civil életbe. Házassága teljesen szétzilálódott: feleségén súlyos elmebaj tört ki, de az író a gyógyulás után sem látott már közös boldog jövőt Mariaval. Feladták a berni lakást, a gyerekeket pedig barátoknál helyezték el. A nyomasztó terhet, hogy elhagyta családját, Hesse az 1919-ben megjelent a Klein und Wagner című elbeszélésben dolgozta fel, amelyben Klein hivatalnok kitör a polgári életből és Olaszországba menekül attól való félelmében, hogy fény derül az elkövetett sikkasztásokra, okirathamisításokra, hogy megőrül és Wagnerhez hasonlóan megöli családját. Az írásban Gusto Gräsertől való elválása tükröződik, hogy saját sorsának irányítója legyen. Hesse 1919 áprilisában – immáron egyedül – Tessinbe költözött: először egy kis parasztházban lakott a Locarno melletti Minusióban, aztán Sorengóban élt pár hétig, majd 1919. május 11-én a Luganótól nem messze található Montagnolába költözött, ahol a Casa Camuzzi nevű kastélyszerű épületben négy szobát bérelt. Az épületet a 18. században egy tessini építőmester készítette neobarokk stílusban. A domboldalról és a fölötte lévő sűrű erdős területről szép kilátás nyílt kelet felé a Luganói-tóra, illetve a szemben lévő olasz lankákra és hegyekre. Az új környezet és az épület fekvése Hessét új írói és festői tevékenységre inspirálták: 1920-ban megjelent Klingsors letzter Sommer című elbeszélése és Bázelben (Basler Kunsthalle) kiállítás készült akvarelljeiből. Festményeit általában kirándulások során készítette, amelyek nemcsak Hesse természet iránti szeretetét, hanem a tessini vidéki kultúrát is tükrözik. A képek fia, Heiner gondozásában, vándorkiállítások alkalmával tekinthetők meg. 1921 egy újabb válságos és terméketlen év volt Hesse életében, ismét több pszichoanalitikai ülésen kellett részt vennie Jungnál, miközben a Sziddhárta. Hindu rege (Siddhartha. Eine indische Dichtung) című regényén dolgozott. Az elbeszélésben az indiai kultúra és bölcsességtanok iránti szeretete kerül kifejezésre. Akkori szeretője – később második felesége – Ruth Wenger inspirálta a regénybeli Kamala megformálására, akit a műben a Siddhartha arra kér, hogy tanítsa meg a szerelemre. 1924-ben Hesse másodszor is megkapta a svájci állampolgárságot. 1924-ben feleségül vette Ruth Wengert, de az erotikus vonzódás és azonos kulturális érdeklődés ellenére, az eltérő életcélok miatt – felesége kívánságára – három évvel később elváltak. Az 1925-ben megjelent A fürdővendég (Kurgast) és az 1927-ben kiadott A nürnbergi utazás (Die Nürnberger Reise) című ironikus hangvételű, autobiográf elbeszélésekben, valamint Krisis című verseskötetében már kirajzolódik Hesse legsikeresebb regénye, A pusztai farkas (Der Steppenwolf, 1927) – Hesse számára „egy aggodalmas figyelmeztetés” a közeledő világháborúra, amit az akkori német nyilvánosság csupán kinevetett, sőt a regényt betiltották a háborús helyzetről alkotott véleménye miatt. A regény az öregedő Harry Haller – Hermann Hesse alteregója – lelki válságát mutatja be, feljegyzéseiben követi nyomon az önmegismerés útját. Hallerben egyszerre több személyiség él: egy, a polgári élethez illeszkedő, környezetétől szenvedő emberi lélek és egy sajátos eszményeket kergető, halhatatlanságra törekvő magányos farkas démoni lelke. A két oldal állandó harca Hallert megakadályozza művészi fejlődésében, nem tudja magát érvényesíteni, és öngyilkosságon gondolkozik. Egyetlen kiút a két lélek kibékülése, a felismerés, hogy az ember számos erőt, lehetőséget rejt magában, önerején múlik, mivé lesz. A gyógyuláshoz vezető úton a humor és a nevetés lesz a legfőbb eszköz. A pusztai farkas jelentősen hozzájárult Hesse világhírnevéhez, de megítélése ellentmondásos volt. Voltak, akik elutasították és igyekeztek kitiltatni amerikai könyvtárakból szexuális perverzió hirdetésére vagy kábítószerélvezet propagálására hivatkozva, mások – főleg irodalmi körök, majd az 1960-as és 1970-es évek hippimozgalma – lelkesen fogadták. Számtalan nyelvre lefordították és filmet is készítettek belőle. 50\. születésnapjára barátja, Hugo Ball szerkesztésében megjelent az első Hesse-biográfia. 1930-ban megjelent az 1927–1929 között írt Narziss és Goldmund (Narziß und Goldmund). A regény a középkorban játszódik és a két főszereplő – a kolostori iskolában kisegítő tanárként dolgozó, aszkéta életet élő Narziß és a tanuló Goldmund – barátságáról szól. A könyv nem talált lelkes fogadtatásra az olvasók között és nem is nyomtatták újra, mert Hesse nem volt hajlandó kihagyni belőle a pogromot leíró részt. 1931-ben Hesse elhagyta a Casa Camuzziban bérelt lakást és nem messze onnan egy új, barátja, Hans C. Bodmer által épített házba költözött, amelyet vörösre festett falai miatt Casa Rossának (Piros ház) neveztek. Hesse harmadszor is megnősült: az osztrák származású művészettörténészt, Ninon Dolbint vette feleségül, akivel élete végéig együtt maradt. 1931-ben kezdett vázlatokat írni utolsó nagy művéhez, Az üveggyöngyjátékhoz (Das Glasperlenspiel), amely 1943-ban Zürichben jelent meg teljes terjedelmében (Németországban továbbra sem adták ki írásait). A regény egy pedagógiai utópia, amely 2200-ban, egy képzeletbeli tudósállamban, Kasztáliában játszódik: a regény hőse a világ erkölcstelensége elől menekülve megalapítja az Üveggyöngyjáték Rendet. A tudósállamban az üveggyöngyjátékosok teljes elszigeteltségben élő szerzetesi rendje különleges játékot fejlesztett ki, amely a tudomány, a szellem és a tiszta művészet csúcsát foglalja magában. Josef Knecht, a tudósállam nagy tekintélyű játékmestere fölismeri a játék öncélúságát és a valóság felé fordul: a játék puszta művelése helyett a gyerekek nevelését választja. A Suhrkamp Kiadó tulajdonosa, Peter Suhrkamp, Hesse regényének kiadásához kérelmet nyújtott be a Német Kulturális Minisztériumhoz, de kérelmét visszautasították (Németországban csak 1946-tól lettek ismét nyomtathatók Hesse művei). Hesse aggodalommal figyelte a nemzetiszocialisták hatalomra jutását Németországban. A maga módján megpróbált szembeszállni a németországi fejleményekkel: már korábban számos könyvkritikát írt a német sajtótermékekben, ezúttal egyre többször felszólalt a zsidó, illetve más, a nemzetiszocialisták által üldözött, emigráns szerzők érdekében. Az 1930-as évektől már egyik német lap sem vállalta Hesse cikkeinek közlését. 1934-ben belépett a Svájci Írószövetségbe, hogy ezen keresztül több segítséget tudjon nyújtani a száműzetésben élő német íróknak, és házában is számos Németországból kiutasított szerzőt látott vendégül (Thomas Mann, Bertolt Brecht, Kurt Wolff). ### Levelezései Hesse megszállott levélíró volt. Levelezésben állt többek között Samuel Fischerrel, Peter Suhrkamppal, Romain Rollanddal, Thomas Mann-nal és Kerényi Károllyal. A második világháború után Hesse írói produktivitása alábbhagyott, regényeket már nem írt, csak elbeszéléseket és verseket. Idejének túlnyomó részét folyamatosan bővülő levelezésére fordította. Fiai – Bruno és Heiner Hesse –, valamint az offenbachi levéltár kutatásai szerint Hesse kb. 35 000 levelet kapott. Szándékosan nem alkalmazott titkárságot; erkölcsi kötelességének tartotta, hogy a levelek többségére személyesen válaszoljon: 17 000 válaszlevél létezése bizonyított. Hasonló témájú levelekre, kérdésekre, amelyekben mindennapjai, egészsége, észrevételei és megfigyelései után érdeklődtek, hosszabb jegyzeteket, elmélkedéseket dolgozott ki, amiket körlevélként (Rundbriefe) küldött szét. ### Halála Hesse – bár nem tudott róla – hosszabb ideje leukémiában szenvedett; halálát agyvérzés okozta. A Montagnola melletti Gentilinóban, a Sant’Abbondio temetőben temették el. Az egyik legismertebb, 1941-ben írt, Lépcsők című költeményében a földi élet végét a következőképpen fogalmazza meg: ## Irodalmi jelentősége Hesse elsősorban regényíróként ismert, de lírája, verses költeményei is jelentősek. Sokoldalú tehetség volt: az írás mellett festészettel is foglalkozott, könyveit maga illusztrálta. Korai írásai a 19. század tradicionális elbeszélőművészetet követik, lírai költészete a romantika jegyeit viseli, akárcsak a Peter Camenzind nyelvezete és stílusa, amelyet a szerző a kelleri „Zöld Henrik”-et követő fejlődésregénynek szánt. Tartalmilag Hesse a növekvő iparosodás és elvárosiasodás ellen fordult, az életreform (Lebensreform) és a Jugendbewegung híve lett. Különösen a Monte Veritá és Gusto Gräser életmódja jelentette számára egy alternatív életforma fogalmát; később azonban felhagyott a neoromantikus gondolatokkal. Viszont későbbi műveiben (Demian, A pusztai farkas) is fellelhető a Peter Camerzind ellentétekre épülő struktúrája – például a város és a vidék, a férfi és a nő szembeállítása. Carl Gustav Jung archetípus-tana döntő befolyással bírt Hesse műveire, ami először a Demian című regényben mutatkozott meg: a műben barátja, Gusto Gräser személyét és üzenetét a jungi pszichológia segítségével elemzi. Hesse műveinek egy másik jelentős aspektusa a spiritualitás, amellyel elsősorban a Siddhártha című regényében találkozhatunk: hátterét az indiai bölcsességtanok, a taoizmus, a keresztény misztika képezi. A regényben megfogalmazott irányzat, amely szerint a bölcsességhez vezető út az egyénen keresztül vezet, tipikus nyugati meglátás, ami közvetlenül egyik ázsiai tannak sem felel meg, bár párhuzam húzható a Théraváda buddhizmussal. Néhányan a szemére vetették, hogy az irodalmat használja spirituális világnézetének népszerűsítésére. Hesse csaknem minden írása tartalmaz önéletrajzi elemeket: különösen nyilvánvaló ez a Demianban, a Klein és Wagnerben vagy akár A pusztai farkasban. Kései műveiben az önéletrajzi elemek még világosabban előtérbe kerülnek: A napkeleti utazásban és Az üveggyöngyjátékban: Hesse alaptémája – a fiatal és idősebb barátja, mestere közötti kapcsolat – kerül több változatban feldolgozásra. Az élete során hatvan különböző újság és magazin részére írt több mint 3000 könyvkritika minőségi mércének számított. Elvből nem írt kritikát olyan irodalmi alkotásról, amely saját mértékrendszere szerint rossznak tűnt. Viszont szívesen írt kritikát addig ismeretlen szerzők kis elbeszélőköteteiről, vagy az ázsiai kultúrából származó alapművekről, amik még napjainkban is megállják a helyüket, és amiket Hesse évtizedekkel azelőtt fedezett fel, mielőtt az 1970-es években a nyugati világ irodalmi, filozófiai és szellemi közkincse lett. ## Fogadtatása Hesse korai írásait a korabeli irodalomkritikusok pozitívan ítélték meg. Németországi fogadtatását a két világháború idején jelentősen meghatározta a Hesse elleni sajtókampány – háborúellenes és antinacionalista kijelentései, cikkei miatt. 1937-től Hesse könyveit Németországban csak „kéz alól” lehetett vásárolni. 1945 után „újra” felfedezték: műveivel sikerült kielégítenie a két világháború utáni lakosság, főleg a felnövekvő fiatal generáció igényét egy új szellemi és erkölcsi irányra. Hesse már megkapta az irodalmi Nobel-díjat, amikor 1957-ben Karlheinz Deschner Kitsch, Konvention und Kunst című vitairatában a következőket írta: „az, hogy Hesse ennyire megsemmisítően sok teljesen színvonaltalan sort jelentetett meg, nem más mint sajnálatos fegyelmezetlenség, irodalmi barbárság”, és prózáját is hasonlóan kedvezőtlenül ítélte meg. A következő évtizedekben a német irodalomkritikusok egy része csatlakozott ehhez a megítéléshez, sőt Hessét néhányan giccses irodalmi szerzőnek minősítették. Hesse 1962-ben bekövetkezett haláláig 55 könyve jelent meg (nem számolva a kisebb kiadásokat, illetve a privát nyomtatásokat) összesen 4 millió példányban. A még életében külföldön kiadott könyveinek a számát ennek kb. a kétszeresére becsülik. Halála óta – „amikor ő maga már nem tudott fojtó befolyást tenni műveinek népszerűsödésére” (Hesse soha nem támogatta könyveinek idegen nyelvre fordítását és külföldi terjesztését) – a világszerte kiadott példányszám a tízszeresére emelkedett. Amíg népszerűsége Németországban az 1960-as években a mélypontjára került, az Amerikai Egyesült Államokban egy soha nem látott Hesse-boom tört ki a fiatalok körében, ami később Németországba is átterjedt. Különösen A pusztai farkas aratott nemzetközi sikert és vált nemzetközi bestsellerré. Még egy amerikai rockegyüttes – a Steppenwolf – is a könyvről nevezte el magát. Az 1960-as és 1970-es években a német irodalom különösen nagy hatással volt a világ- és az amerikai irodalomra, „Hermann Hessének köszönhetően, akinek a regényei szökőárként árasztották el az amerikai olvasóközönséget”. Hasonló jelenséget lehetett megfigyelni az ázsiai országokban is, elsősorban Japánban. Napjainkig Hesse közel 60 nyelvre lefordított könyveiből több mint 120 millió darabot adtak el. 1977 óta rendszertelen időközönként Hesse szülővárosában, Calwban tartják különböző témákkal a Internationale Hermann-Hesse-Kolloquium-ot. A találkozók alkalmával neves bel- és külföldi Hesse-kutatók, illetve -kedvelők tartanak előadást. A műsort Hesse alkotásaival kapcsolatos zenés, táncos vagy színházi előadások, illetve dokumentumfilmek kísérik. 2000 óta évente kerülnek megrendezésre Sils-Maria-ban (Svájc, Engadin) a silsi Hesse-napok (Silser Hesse-Tage). A három–négy napig tartó találkozón egy bizonyos téma szerint, előadások és viták formájában elemzik Hesse hatását és vonatkozásait: a 2009. évi Hesse-napok (2009. június 25–28.) témája „A lelkiismeret politikája” volt. Tiszteletére két irodalmi díjat neveztek el Hesséről: a Calwi Hermann Hesse-díjat és a Karlsruhei Hermann Hesse irodalmi díjat. 1990 májusa óta működik Hesse szülővárosában, Calwban a Hermann-Hesse Múzeum, amely világszerte a legnagyobb kiállítás az íróról. A múzeum kilenc teremben mutatja be a Nobel-díjas művész életét, műveit és munkásságát. ## Kitüntetései - 1905 Bauernfeld-díj - 1928 A Bécsi Schiller Alapítvány Mejstrik-díja - 1936 Gottfried Keller-díj - 1946 Frankfurt Goethe-díja - 1946 Irodalmi Nobel-díj - 1947 A Berni Egyetem díszdoktora - 1947 Calw díszpolgárává avatása - 1950 Wilhelm Raabe-díj - 1954 Pour le mérite rend a tudományért és művészetekért - 1955 A német könyvkereskedők békedíja - 1962 Collina d'Oro díszpolgára - Számos iskola viseli a nevét Hesséről elnevezett irodalmi díjak: - Calwi Hermann Hesse-díj - Karlsruhei Hermann Hesse irodalmi díj ## Magyarul - Camenzind Péter. Regény; ford. Károly József; Tevan, Békéscsaba, 1920 - Sziddhártha; ford. Turóczi József; Genius, Bp., 1923 (Új termés) - Narziss és Goldmund. Regény; ford. Gáli József, utószó Németh G. Béla; Európa, Bp., 1963 - Csillagsors; ford. Korányi Judit; Magvető, Bp., 1980 (Világkönyvtár) - (Rosshalde címen is) - Az üveggyöngyjáték. Josef Knecht Magister Ludi életrajzának kísérlete, valamint Knecht hátrahagyott írásai; utószó Györffy Miklós, ford. Szabó Ede, versford. Vajda Endre; Európa, Bp., 1984 - Sziddhárta. Hindu rege; ford. Kászonyi Ágota; Európa, Bp., 1992 - A pusztai farkas; ford., utószó Horváth Géza; Balassi, Bp., 1992 - Demian. Emil Sinclair ifjúságának története; ford. Toldy Csilla, átdolg. Pavlov Anna, Téri Sándor; Tericum, Bp., 1994 - Peter Camenzind. Regény; ford. Farkas Tünde; Cartafilus, Bp., 1995 - Az üveggyöngyjáték. Josef Knecht Magister Ludi életrajzának kísérlete, valamint Knecht hátrahagyott írásai; ford. Szabó Ede, versford. Vajda Endre; 2. átdolg. kiad.; Tericum, Bp., 1996 - Rosshalde. Regény; ford. Korányi Judit; Cartafilus, Bp., 1996 - (Csillagsors címen is) - Gyermeklélek; ford. Györffy Miklós, Horváth Géza; Cartafilus, Bp., 1997 - Knulp. Három történet Knulp életéből; ford. Dohy Gábor, Hudáky Rita, Cartafilus, Bp., 1997 - Gertrud; ford. Hudáky Rita, Dohy Gábor; Cartafilus, Bp., 1998 - Napkeleti utazás. Elbeszélés; ford. Halasi Zoltán; Európa, Bp., 1998 - A fürdővendég. Feljegyzések egy badeni gyógyüdülésről; ford. Horváth Géza; Cartafilus, Bp., 1999 - Pillantás a káoszba. Tanulmányok; ford. Ács Edina et al., utószó Horváth Géza; Cartafilus, Bp., 2000 - Assisi Szent Ferenc gyermekkorából. Legendák; ford. Hudáky Rita, Dohy Gábor, vál., utószó Horváth Géza; Cartaphilus, Bp., 2001 - A varázsló gyermekkora. Mesék; ford. Bárász Tamás et al., utószó Horváth Géza; Cartaphilus, Bp., 2002 - Kerék alatt; ford. Hudáky Rita, Dohy Gábor; Cartaphilus, Bp., 2002 - Narziss és Goldmund; ford. Gáli József, utószó Horváth Géza; Cartaphilus, Bp., 2002 - Válogatott elbeszélések; Cartaphilus, Bp., 2003–2005 - A márványmalom; ford. Horváth Géza, Vincze Zsuzsanna; 2003 - Csodálatos ifjúság; ford. Csősz Róbert et al., utószó Horváth Géza; 2004 - Az álmok háza; ford. Cziráki Zsuzsa et al., utószó Horváth Géza; 2005 - A napkeleti utazás / Sváb életrajz; ford., jegyz., utószó Horváth Géza; Helikon, Bp., 2004 - "Kedves és tisztelt barátom". Hermann Hesse és Thomas Mann levelezése; ford. Csősz Róbert et al., utószó Horváth Géza; Cartaphilus, Bp., 2006 - Demian. Emil Sinclair ifjúságának története; ford., utószó Horváth Géza; Cartaphilus, Bp., 2006 - Assisi Ferenc; Giotto di Bondone freskóival, ford., utószó Horváth Géza; Cartaphilus, Bp., 2012 - Klingsor utolsó nyara; ford., utószó Horváth Géza; Cartaphilus, Bp., 2012 - Karácsony. Elmélkedések, költemények; vál. Volker Michels, ford., utószó Horváth Géza; Helikon, Bp., 2013 - Valse brillante. Hermann Hesse versei a szerzőpáros fordításában; ford. Kerék Imre, Németh István Péter; Visual.hu Kft., Tapolca–Bp., 2013 - Szeretni boldogság. Elmélkedések szeretetről, boldogságról, humorról és zenéről; vál. Volker Michels, ford. Horváth Géza; Helikon, Bp., 2014 - Örök változás. Gondolatok fiatalságról és öregkorról, iskoláról, nevelésről, műveltségről és arról, hogy minden az egyénen múlik; vál. Volker Michels, ford. Horváth Géza; Helikon, Bp., 2015 - Kerék alatt; ford. Hudáky Rita, Dohy Gábor, utószó Horváth Géza; Helikon, Bp., 2017 - Sziddhártha. Hindu költemény; ford., utószó Horváth Géza; Helikon, Bp., 2020 ## Fordítás

Cserkészet

A cserkészet vagy cserkészmozgalom (angolul: Scouting, ill. Scout Movement) egy önkéntes, pártpolitikától független, vallásos ifjúságnevelő mozgalom, amely nyitott mindenki számára származástól, nemtől, társadalmi és vagyoni helyzettől, valamint felekezettől függetlenül. Célját, alapelveit és nevelési módszereit alapítója, Lord Robert Stephenson Smyth Baden-Powell of Gilwell határozta meg a 20. század első évtizedében. A cserkészet alapvető célja, hogy támogassa a fiatalokat testi, lelki, társadalmi és szellemi képességeik teljes kifejlesztésében mind egyénként, mind felelős állampolgárként és helyi, nemzeti és nemzetközi közösségeik tagjaiként. A „kötelesség Isten iránt” a cserkészet egyik alapelve, amelyet azonban a különböző országokban eltérően alkalmaznak. A WOSM alapszabálya az Isten iránti kötelesség alatt a következőt érti: spirituális elvekhez való ragaszkodás, az azokat kifejező valláshoz való hűség, valamint az ebből fakadó kötelességek elfogadása. A cserkészet kezdetei 1907-ig nyúlnak vissza, amikor lord Baden-Powell, a brit hadsereg tábornoka, megrendezte az első cserkésztábort fiúknak az angliai Brownsea Islanden. A cserkészet alapelveit 1908-ban megjelent Cserkészet fiúknak című könyvében fektette le, amely saját korábbi, katonai kiképzési szakkönyvei mellett, más hasonló kezdeményezésekből is merített. A 20. század első felében a mozgalom világszerte elterjedt, és mind a fiúk, mind a lányok számára három korosztályban (farkaskölyök, cserkész, rover) kínált programot. A mozgalom a cserkészmódszert alkalmazza: egy informális nevelési metódust, amely nagyban épít a szabadban végzett elfoglaltságokra, többek között a táborozásra, erdei és vízi életre, túrákra és sportra. A cserkészet széles körben ismert jellegzetessége a társadalmi egyenlőtlenségeket elfedni hivatott keki színű egyenruha, zöld nyakkendővel és cserkészkalappal vagy más fejfedővel. Megkülönböztető jelvényei a cserkészliliom és a lóhere, valamint más, az egyenruhán viselhető jelvények. 2007-ben világszerte 38 millió cserkész tevékenykedett, 216 országban és területen; ezzel a cserkészet a világ legnagyobb ifjúsági mozgalma. A két legnagyobb ernyőszervezet Cserkészmozgalom Világszervezete (WOSM) és a Cserkészlány Világszövetség (WAGGGS). Magyarországon legjelentősebb képviselője a Magyar Cserkészszövetség, de a magyar cserkészet világszerte jelen van. 2007 volt a cserkészet centenáriumi éve. Az alapítás évfordulójának megünneplésére a tagszövetségek világszerte rendezvényeket szerveztek. ## Története ### A kezdetek – Baden-Powell A cserkészmozgalom alapjait Lord Robert Baden-Powell of Gilwell (ahogy cserkészek hívták: Bi-Pi), a brit gyarmatbirodalom katonatisztje a második búr háborúban rakta le. Bi-Pi Mafikeng erődjét védte az ötszörös búr túlerő ellen. A háború (1899–1902) során önkéntes fiatal fiúkból futárszolgálatot szervezett, így egyrészt nekik is elfoglaltságot adott a hosszú harc alatt, másrészt katonáit más feladatokra tudta átcsoportosítani. A fiatalok megbízhatóan teljesítették feladataikat, ezért egy iránytűt és lándzsahegyet ábrázoló jelvényt ajándékozott nekik (a cserkészliliom szimbóluma az iránytűből ered). A hosszas és elszánt küzdelem, amellyel megvédte az erődöt, nemzeti hőssé tette az Egyesült Királyságban. 1899-ben kiadott katonai kiképzési kézikönyvét (Aids to Scouting) elkapkodták a boltokból, és számos tanár és ifjúsági szervezet használta segédanyagként. 1906 júliusában Ernest Thompson Seton, egy Egyesült Államokban élő kanadai elküldte neki The Birchbark Roll of the Woodcraft Indians című könyvének egy példányát. Októberben találkoztak, és kicserélték gondolataikat a fiatalok képzéséről. Látva az Aids to Scouting nagy sikerét, Bi-Pi újraírta könyvét fiatalabb olvasók számára. Miután elkészült a piszkozattal, 21 különböző társadalmi hátterű fiút gyűjtött össze, és egy egyhetes nyári tábort szervezett, hogy nevelési programját a gyakorlatban is kipróbálja. Ezt az 1907 augusztusában, az angliai Brownsea Islanden tartott tábort tekintik a cserkészet megalapításának. 1908-ban jelent meg Scouting for Boys (Cserkészet fiúknak) című könyve, amely az Aids to Scouting ifjúsági változata volt. Baden-Powell eredeti elképzelései szerint ötleteit már létező ifjúsági szervezetek, például a Boys' Brigade használhatták volna nevelési programjukban, azonban spontán módon sorra alakulni kezdtek a cserkészcsapatok, amelyek a segítségét kérték. Ő támogatta őket, és így indult el a cserkészmozgalom. ### A mozgalom elterjedése A cserkészmozgalom a Scouting for Boys megjelenése után gyorsan elterjedt a Brit Birodalomban. Az első elismert Anglián kívüli csapatot Gibraltárban alapították 1908-ban; közvetlenül ez után Máltán is megalakult egy csapat. Az első, jóváhagyott cserkészprogrammal rendelkező domínium Kanada lett, amit Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika követett. A brit domíniumokon kívül az első ország, amelynek hivatalosan elismert cserkészprogramja volt, Chile volt. 1910-re a cserkészet megjelent Argentínában, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Németországban, Görögországban, Indiában, Brit Malájföldön, Mexikóban, Hollandiában, Norvégiában, Oroszországban, Svédországban és az Egyesült Államokban, de Magyarországon is ekkor alakultak az első csapatok. Az első cserkésztalálkozó, melyet 1909 szeptemberében tartottak a londoni Crystal Palace-nél, 10 000 fiút és – első alkalommal – lányokat is vonzott. A program eredetileg a 11-18 éves fiúkra fókuszált, de ahogy a mozgalom nőtt, nyilvánvalóvá vált az igény vezetőképzésre, valamint fiatalabb és idősebb fiúk, illetve lányok számára szóló programra is. Az első, kiscserkészek (farkaskölykök) illetve roverek számára szóló programok az 1910-es évek végén készültek el. A cserkészmozgalomtól szervezetileg függetlenül működtek, amíg az adott ország cserkészszövetsége hivatalosan el nem ismerte őket. Az Egyesült Államokban például már 1911-től foglalkoztak kiscserkészekkel, de a hivatalos elismerésre 1930-ig várni kellett. Lányok is csatlakozni szerettek volna, szinte már a mozgalom elindulásától kezdve. Baden-Powell és húga, Agnes Baden-Powell 1910-ben létrehozták a lánycserkészetet (angolul: Girl Guides, ill. Girl Scouts), a fiúkéval párhuzamos mozgalomként. Az első cserkésztalálkozón megjelent lányok kérésére az alapításkor Agnes lett a lánycserkészek első vezetője (1909). 1914-ben ő hozta létre a fiatalabb lányok számára a rosebuds (rózsabimbók), majd később brownies (tündérkék) névre hallgató kiscserkész korosztályt. 1920-ban lemondott a vezetésről Olave Baden-Powell, Robert felesége javára, aki 1918-tól Anglia, majd 1930-tól a világ lánycserkészeinek vezetője lett. 1928-ban a magyarországi Parádon alakult meg a Cserkészlány Világszövetség (WAGGGS). Ebben az időszakban a lánycserkészek – a társadalmi elvárásoknak megfelelően – a fiúktól külön szerveződtek; az 1990-es évekre azonban a Cserkészmozgalom Világszervezete (WSOM) tagszövetségeinek kétharmada már a koedukáció elvén működik. Baden-Powell nem tudott egymaga támogatást nyújtani minden hozzá forduló csapatnak, így az első cserkészvezető-képző táborokra már 1910-ben (Londonban) és 1911-ben (Yorkshire-ben) sor került. Bi-Pi azt akarta, hogy a képzések, amennyire csak lehet, gyakorlatiasak legyenek, bátorítva a felnőtteket a cserkészvezetői feladatok vállalására. Ennek megfelelően dolgozták ki a Wood Badge képzést, hogy elismerjék a felnőtt vezetők képzését. A program kidolgozását az első világháború hátráltatta, így az első Wood Badge képzésre csak 1919-ben kerülhetett sor. Ezt a képzést napjainkban is számos cserkészszövetség alkalmazza. A Brit Cserkészszövetség (The Scout Association) 1919-ben megvásárolta a London melletti Gilwell Parkot, felnőttképzési központ és cserkésztáborhely kialakítása céljából. Baden-Powell Aids to Scoutmastership című könyve a cserkészvezetők számára készült. Emellett számos más segédkönyvet írt a különböző korosztályok (például a kiscserkészek és a lánycserkészek) számára; ezek egyike az először 1922-ben megjelent A boldogulás ösvényein (Rovering to success), amelyet a rovereknek szánt. Napjainkban a vezetőképzések széles skálája működik, beleértve a Wood Badge képzést is. ### Hatások A hagyományos cserkészet számos fontos eleme Baden-Powell nevelési és katonai tapasztalataiban gyökerezik. Amikor megalapította a cserkészetet, 50 éves, leszerelt tábornok volt, és forradalmi ötletei különböző társadalmi rétegekből származó fiatalok ezreit ösztönözték arra, hogy legtöbbjük által soha nem tapasztalt tevékenységekbe fogjanak. Az angolszász világ hasonló szervezetei a Boys' Brigade és a baloldali, nem-katonai jellegű Woodcraft Folk, bár sikerük sohasem volt a cserkészetéhez mérhető. A cserkészet egyes vonásait katonai jellegük miatt sok kritika érte. A katonai jellegű egyenruha, a rangjelzések, a zászlószertartások és a fúvószenekarok a kezdeti években teljesen elfogadottak voltak, mivel a társadalom részét képezték; napjainkra azonban jelentőségük mind a társadalomban, mind a cserkészetben csökkent. A helyi hatások ugyancsak a cserkészet fontos részét képezik. A helyi szokások befogadásával és módosításával a mozgalom számos különböző kultúrában befogadásra talált. Amerikában például a vadnyugati határvidék képeit használják fel: ez nemcsak a kiscserkészek állatos jelvényeiben mutatkozik meg, hanem abban a feltevésben is, hogy az indiánok természetközeli élete olyan túlélési technikákat fejlesztett ki, amelyeket a képzési programokban is fel lehet használni. Ezzel szemben a brit cserkészet az indiai szubkontinenstől nyert képekkel dolgozik, mivel a mozgalom kezdeti éveiben ez a régió kiemelt jelentőségű volt. Baden-Powell személyes indiai tapasztalatainak köszönhetően tette Rudyard Kipling A dzsungel könyve című könyvét a kiscserkészek életének keretévé; vezetőjüket például – a farkasfalka vezérének neve után – Akelának nevezték. Magyarországon a regöscserkészet említhető meg, amely a népi kultúra megélését tűzte céljául. A „scouting” elnevezés a katonai felderítők a kor háborúiban játszott fontos és romantikus szerepére utal. Valóban, Baden-Powell eredeti katonai kiképzési könyvét (Aids To Scouting) azért írta, mert hiányosnak ítélte a brit katonai felderítők képzettségét, különösen ami az önállóságot, a kezdeményezőkészséget és a megfigyelőkészséget illeti. Őt is meglepte a könyv népszerűsége a fiatal fiúk körében. Könyvét átírta az ő számukra (Scouting for Boys – Cserkészet fiúknak), és ez alapján kapta nevét a mozgalom is. A „kötelesség Isten iránt” a cserkészet egyik alapelve, amelyet azonban a különböző országokban eltérően alkalmaznak. A WOSM alapszabálya az Isten iránti kötelesség alatt a következőt érti: spirituális elvekhez való ragaszkodás, az azokat kifejező valláshoz való hűség, valamint az ebből fakadó kötelességek elfogadása. Az Amerikai Cserkészszövetség (Boy Scouts of America, BSA) szigorúbb irányvonalat követ, kizárva az ateistákat. Az Egyesült Királyságban működő The Scout Association a felnőtt vezetőktől megköveteli egy felsőbb erő elismerését, de nem zárja ki az ateistákat a cserkészetben végzett feladatoktól, amíg a helyi megbízott meg van győződve arról, hogy a vezetőjelölt támogatni fogja a cserkészet értékeit és a fiatalok hitbeli fejlődését a mozgalomban. A Scouts Canada az Isten iránti kötelesség fogalmát tágan értelmezi a „spirituális elvekhez való ragaszkodás” kifejezéssel, és nem követ ateistákat kizáró politikát. A Magyar Cserkészszövetség alapszabálya leszögezi, hogy a cserkészet valláserkölcsi alapon működik, valamint a vezetőktől elvárja, hogy gyakorolják vallásukat. ## A mozgalom jellegzetességei A cserkészet alapvető nevelési módszere a cserkészmódszer, amely egy nem-formális, a szabadban végzett gyakorlati tevékenységeket hangsúlyozó nevelési módszer. Jellemzően a 6-25 éves korosztály számára léteznek cserkész nevelési programok (bár a korhatárok országonként változnak), melyek minden korosztályt az adottságainak megfelelő módon szólítanak meg. A világszerte élő cserkészeket a cserkészmódszer használata köti össze. ### A cserkészmódszer A cserkészmódszer az az alapvető módszer, melynek mentén a cserkészszövetségek csapataikat működtetik. A Cserkészmozgalom Világszervezete (WOSM) a cserkészetet a következőképpen határozza meg: „önkéntes, politikamentes ifjúságnevelő szervezet, amely nyitott mindenki számára származási, faji és vallási megkülönböztetés nélkül, az alapító által meghatározott célnak, alapelveknek és módszernek megfelelően”. A cserkészet célja, „hozzájárulni a fiatalok fejlődéséhez fizikai, szellemi, társadalmi és lelki képességeik teljes kifejlesztésében mint egyének, mint felelős állampolgárok és mint helyi, nemzeti és nemzetközi közösségeik tagjai”. A cserkészet alapelvei egy viselkedési mintát írnak elő minden tag számára, és meghatározzák a mozgalmat. A cserkészmódszer, melynek feladata ezen célok elérése, egy folyamatos rendszer, amely a következő elemekből áll: - cserkésztörvény és cserkészfogadalom; - cselekedve tanulás; - kiscsoportos (őrsi) rendszer; - folyamatos, változatos és ösztönző programok; - szimbolikus keret (keretmese); - személyes fejlődés, önnevelés; - felnőtt támogatás; - természeti környezet. A cserkésztörvény és a fogadalom magukban foglalják a világszerte elterjedt cserkészmozgalom alapértékeit, és összekötik az összes cserkészszövetséget. A cselekedve tanulás (learning by doing), mint a tanulás és önbizalom-építés gyakorlati módszere, tapasztalatokat és gyakorlati tájékozódást nyújt. A kiscsoportok az egységet, a bajtársiasságot és a szoros baráti légkört szolgálják. Ezek a tapasztalatok, valamint a megbízhatóságra és a személyes becsületre helyezett hangsúly fejlesztik a felelősséget, a jellemet, az önállóságot, az önbizalmat és a megbízhatóságot; ezek végül az együttműködési és vezetési készségeket is erősítik. A folyamatos, változatos és ösztönző programok kitágítják a cserkész látókörét, és erősítik a csoport összetartását. A különböző programok, játékok a különféle képességek (például kézügyesség) fejlesztésének élvezetes módját jelentik. Mindezek a szabadban a természettel való kapcsolatot is építik. Jellemző még a cserkészetre a segítőkészségre való törekvés, ami a cserkésztörvények és a cserkészfogadalom szövegében is megnyilvánul; ennek egyik formája a napi jótett. A cserkészet 1907-es születése óta a cserkészek világszerte fogadalmat tesznek arra, hogy életüket a cserkésztörvények szerint kívánják élni. A fogadalom és a törvények szövege országonként kissé eltérhet, de a legtöbb teljesíti a WOSM kritériumait, melyek a világszövetségi tagsághoz szükségesek. A cserkészjelszót: Légy résen! (Be Prepared) 1907 óta különböző nyelveken cserkészek milliói használják. ### Tevékenységek A cserkészmódszer gyakorlati megvalósításának egyik alapvető módja, hogy a cserkészek kis csoportokban együtt töltik idejüket, és a közös élmények, szertartások, programok során koruknak megfelelő hangsúlyt kap a felelős állampolgárság és döntéshozatal is. A heti rendszerességű gyűléseket általában a helyi központokban (cserkészotthonokban) tartják. A természet és a szabadtéri programok szeretete alapeleme a módszernek. A leggyakoribb tevékenységek közé tartozik a táborozás, az erdei és vízi élet, a túrázás és a különféle sportok. A táborokat általában a cserkészcsapatok szintjén szervezik, de időszakonként közös táborokat is rendeznek, főként a közeli csapatok között. A World Scout Moot idősebb cserkészek (roverek) világtalálkozója. A dzsemborik nagy, országos vagy nemzetközi cserkésztalálkozók, melyeken több ezer cserkész táborozik együtt egy-két hétig. A cserkész világdzsemborikat négy évente rendezik. Ezeken a találkozókon játékok, cserkész-ügyességi vetélkedők, jelvénycserék, vízisportok, íjászat és a találkozó témájának megfelelő más tevékenységek jelentik a program gerincét. Szintén fontos szerepet kap a közösségért és a társadalomért végzett szolgálat valamint külön foglalkozások keretében ismerik meg a cserkészek a világban felmerülő problémaköröket és az azokra adható megoldásokat is. A cserkészek számára az év fénypontja, hogy nyáron legalább egy hetet valamilyen közös tevékenységgel töltenek a szabadban. Ez lehet táborozás, túrázás, vitorlázás vagy más utazás a csapattal, illetve szélesebb körű (helyi, regionális, országos szintű) nyári tábor. A táborozó cserkészek cserkész ügyességüket is fejlesztik. A nyári táboroknak lehetnek külön az idősebb cserkészekre szabott programjai is, mint például vitorlázás, vándortúra, kenuzás, vadvízi evezés, barlangászat vagy horgászat. ### Egyenruha és jelvények A cserkészegyenruha a cserkészet széles körben ismert ismertetőjele. Baden-Powell az 1937-es cserkész világdzsemborin elmondott szavai szerint „elrejt minden, országon belüli társadalmi különbséget, és az egyenlőséget szolgálja; de még ennél is fontosabb, hogy elrejti a nemzeti, faji és vallási különbségeket is, és mindenkivel érezteti, hogy együtt egy nagy testvériség tagjai”. Az eredeti, ma is széles körben használt egyenruha khaki színű ingből, rövidnadrágból és széles karimájú kalapból áll; fontos része a nyakkendő és a nyakkendőgyűrű is. Baden-Powell maga is rövidnadrágot hordott, mivel úgy vélte, hogy ha a cserkészekhez hasonlóan öltözködik, csökkenti a korkülönbségből adódó távolságot gyerekek és felnőttek között. Napjainkban az egyenruhák gyakran kék, narancssárga, piros vagy zöld színűek, és a rövidnadrágot télen és egyes kultúrákban a hosszúnadrág váltotta fel. A világszerte hordott egyenruha mellett a mindenütt használatos jelvények közé tartoznak a Wood Badge és a világszövetségi jelvény. A cserkészetnek két alapvető jelvénye van: a cserkészliliomot a WOSM, a lóherét pedig a WAGGGS tagszövetségei használják. (Ezek messze a legnagyobb ernyőszervezetek, de nem minden cserkészszövetség tartozik hozzájuk.) Eleinte brit és más cserkészek is használták a szvasztikát egyes jelvényeken. Először 1911-ben jelent meg. Baden-Powell – Kiplinghez hasonlóan – Indiában találkozott ezzel a jelképpel. 1934-től kezdve használata megszűnt, mivel az NSDAP ezt tette jelképévé. ## Korosztályok A cserkészet kor vagy iskolai osztály alapján különböző korosztályokra van osztva, ami lehetővé teszi, hogy a programokat az adott csoport érettségéhez igazítsák. A korosztályi felosztás az idők folyamán változásokon ment keresztül, és alkalmazkodik a helyi kultúrához és környezethez is. A cserkészetet eredetileg serdülők – 11-17 éves fiatalok – számára fejlesztették ki; a legtöbb tagszövetségben ez a korcsoport alkotja a cserkész korosztályt. Később fiatal (6-10 éves) gyermekek, illetve fiatal felnőttek (eredetileg 18 fölöttiek, később egészen 25 éves korig) számára is kidolgoztak programot. Számos szövetségben a cserkész korosztályt kettéválasztották egy idősebb és egy fiatalabb korosztályra; néhol pedig a fiatal felnőtteket megszólító rover korosztályt elhagyták. A pontos korhatárok országonként és cserkészszövetségenként változnak. A Baden-Powell által kidolgozott eredeti korosztályi felosztás: A jelenlegi, újabb kutatásokra épülő magyar felosztás: Az egyes nemzeti szövetségek kiscserkész programjai változatosak, és különféle elnevezések alatt futnak (például Cub Scouts, Brownies, Beaver Scouts); ez igaz a rover korosztályra is. Számos szövetség külön programmal rendelkezik a speciális igényű tagok számára is. A cserkészmódszert olyan területekre is alkalmazták, mint például a repülős cserkészet, a vízicserkészet vagy a lovascserkészet. Számos országokban a cserkészet helyi szerveződési alapja a cserkészcsapat, amely egy vagy több korosztályt foglal magába. Ezek mindegyike saját terminológiával és vezetési struktúrával rendelkezik. ## Felnőttek és vezetők A cserkészet iránt érdeklődő felnőttek, köztük a volt cserkészek, gyakran belépnek olyan szervezetekbe, mint az International Scout and Guide Fellowship. Egyes országokban (például az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban vagy a Fülöp-szigeteken) az egyetemistáknak is vannak cserkészszervezeteik. A cserkészcsapatokat általában felnőtt önkéntesek működtetik, például szülők, egykori cserkészek, diákok és közösségi vezetők (például tanárok, egyháziak). A cserkészvezetői pozíciók gyakran szétválaszthatók egyenruhás és laikus feladatokra. Az egyenruhás vezetők formális képzést kapnak (például Wood Badge), és igazolást a szervezetben betöltött funkciójukról. A laikus tagok általában alkalmi feladatokat vállalnak, például segítenek a gyűléseken vagy tanácsot adnak, bár néhányan teljes munkaidőben látnak el feladatokat. A csapatoknak is vannak egyenruhás vezetői (például a csapatparancsnok és helyettesei); a pozíciók elnevezései országonként változnak. Egyes országokban laikus segítők támogatják a csapat munkáját, akiknek feladatai a gyűlések segítésétől a csapattanácsban való részvételig terjednek. Máshol a csapattanács tagjai is egyenruhát hordanak, és regisztrált cserkészvezetők. Magyarországon nem jellemző a laikus segítők részvétele, itt általában a felnőtt vezetők és segítők maguk is cserkészek. A csapatszint felett is vannak egyenruhás pozíciók, a körzeti, kerületi, regionális és országos szinten (az adott szövetség felépítésétől függően). Ők laikus segítők és szakemberek segítségére támaszkodnak. A kiképző csoportok általában ezeken a szinteken működnek. Az Egyesült Királyságban és más országokban a szövetség kinevezi a főcserkészt, aki a legmagasabb rangú egyenruhás vezető. ## Cserkészet világszerte Bár a cserkészmozgalmat az Egyesült Királyságban alapították, azóta világszerte elterjedt. Az első külföldi cserkészszövetség Máltán alakult, de ma már csaknem minden országban van legalább egy cserkészszövetség. Öt országban (Kuba, Kína, Mianmar, Laosz, Észak-Korea) be van tiltva a cserkészet, ezeken kívül egyedül Andorrában nincsenek cserkészek. Az egyes szövetségek önállóak, de a nemzetközi együttműködés a kezdetektől fogva a mozgalom alapkövének számít. 1922-ben alakult meg az (akkor még csak fiúk előtt nyitott) Cserkész Világszövetség (World Organization of the Scout Movement, WOSM), amely a nemzetközi irányítás feladatai mellett megszervezi a négy évente rendezett dzsemborikat is. 1928-ban a magyarországi Parádon alakult meg a WOSM párja, a lánycserkész szövetségeket összefogó Cserkészlány Világszövetség (World Association of Girl Guides and Girl Scouts, WAGGGS). Ma a két legnagyobb ernyőszervezet a csak fiú és a koedukált szövetségeket összefogó WOSM, valamint a hangsúlyozottan lányneveléssel foglalkozó, de ma már koedukált szövetségek előtt is nyitott WAGGGS. ### Koedukáció Világszerte különbözőképpen közelítik meg a koedukáció kérdését. Egyes országokban, mint például az Egyesült Államokban a fiúk és a lányok különböző cserkészszövetségekbe tartoznak. Máshol, főként európai országokban egyesült a két szövetség, és egyetlen koedukált szervezet jött létre, amely mind a WOSM-nek, mind a WAGGGS-nak tagja. Van, ahol a nemzeti cserkészszövetség nyitott mindkét nem számára, de csak a WOSM-nek tagja, és mellette fennmaradt egy külön WAGGGS-tag lánycserkész szövetség (ilyen például Ausztrália és az Egyesült Királyság, de Magyarország is ehhez a modellhez áll legközelebb). Szlovéniában, Spanyolországban és Görögországban viszont épp fordítva van: itt a lányszövetség nyitott a fiúk irányába, és a fiúk szövetsége maradt egynemű. A Brit Cserkészszövetség 1991 óta minden szinten koedukált, bár ez a csapatok szintjén választható maradt; jelenleg a csapatok 52%-a koedukált. 2000 óta az újonnan létrehozott egységek már mind koedukáltak, és a szövetség úgy döntött, hogy a cserkészet 100. évfordulója alkalmából 2007-re minden csapat koedukált lesz. Az Amerikai Cserkészszövetség cserkész- és kiscserkész korosztálya csak fiúk számára nyitott, 14 év felett azonban már lányok is csatlakozhatnak. Az Egyesült Államokban önálló szervezete van a csak lányokkal foglalkozó cserkészetnek (Girl Scouts of the USA), ugyanakkor a felnőtt vezetők mindkét szövetségben lehetnek férfiak és nők is. A 155 WOSM-tag cserkészszövetségből 121 csak a WOSM tagja, míg 34 egyben a WAGGGS-é is. A 122-ből 20 csak fiúk számára nyitott és 95 koedukált, míg a 34-ből mindegyik nyitott fiúk és lányok számára is. A WAGGGS 144 tagszervezetéből 110 nem WOSM-tag, ezek közül 17 koedukált, míg 93 csak lánycserkészekkel foglalkozik. ### Tagság Jelenleg a WOSM mintegy 28 milliós, a WAGGGS mintegy 10 milliós taglétszámmal rendelkezik. A világ 216 országában és területén élnek cserkészek, és összesen 6 ország van, ahol nem. Eddig összesen mintegy 300 millióan voltak cserkészek, akik között számos híres embert is találunk. ### Alternatív szövetségek Tizenöt év telt el a Scouting for Boys megjelenése és a WOSM megalakulása között; ezalatt a könyvből több tucatnyi nyelven több millió példány kelt el. Ezalatt az idő alatt a cserkészet sorsa a világ ifjúságának kezébe került, és nem lehetett egységes szervezetként megőrizni. Számos alternatív szervezet alakult már a kezdetektől fogva. Vannak köztük olyanok, akik nem fogadják el a cserkészet alapelveit, de szeretnek hasonló tevékenységekben részt venni. Mások szerint a WOSM sokkal inkább politikai kérdésekre koncentrál az ifjúság helyett, szemben Baden-Powell eredeti elképzeléseivel. Szerintük a cserkészet – a tartósan fennálló szervezeteket törvényszerűen elérő politikai befolyások miatt – eltávolodott a gyökereitől, ezzel szemben ők a legkorábbi, legegyszerűbb módszerekhez nyúlnak vissza. A világon ma legalább 520 különböző országos vagy regionális cserkészszövetség létezik. Többségük szükségét érezte a szervezett nemzetközi együttműködésnek a közös irányvonalak meghatározása és az egyes szervezetek programjainak koordinálása érdekében. Összesen hat nemzetközi szövetség létezik 437 tagszervezettel, melyek közül a két legnagyobb, a WOSM és a WAGGGS összesen 362 szövetséget, a cserkészek túlnyomó többségét soraiban tudja. Az alternatív szövetségek négy kategóriába sorolhatók: emigráns cserkészszövetségek (Scouts-in-Exteris – például a Külföldi Magyar Cserkészszövetség), független cserkészszövetségek, cserkész-szerű ifjúsági szervezetek, valamint olyan politikai és katonai ifjúsági szervezetek, amelyek a cserkész módszer egyes elemeit használják vagy utánozzák. ### Kritikák A cserkészmozgalom létrejötte, a 20. század eleje óta időnként társadalmi konfliktusokba keveredett, mint például az afro-amerikai polgárjogi mozgalom, vagy az indiai nemzeti ellenállási mozgalmak. Afrikában a brit tisztek terjesztették a cserkészetet, hogy erősítsék befolyásukat, de ez visszaütött, mivel az afrikai cserkészek – a cserkésztörvény 4. pontja alapján (A cserkész minden cserkészt testvérének tekint) – teljes polgárjogot követeltek. Az Egyesült Államokban azért éri sok kritika az ottani fiú cserkészszövetséget, mert nem engedélyezik ateisták, agnosztikusok vagy homoszexuálisok részvételét a mozgalomban. A Boy Scouts of America az ezzel kapcsolatos valamennyi eddig lefolytatott bírósági pert megnyerte. ## Magyar cserkészet A cserkészet Magyarországon 1910-ben indult el, és hamar elterjedt. A Magyar Cserkészszövetséget 1912-ben hozták létre, és az 1920-ban alakult Nemzetközi Iroda alapító tagja lett. Az első cserkész világdzsemborin a magyarok még nem vettek részt, de a következőkön olyan sikeresen szerepeltek, hogy 1933-ban Gödöllőn rendezhették meg a 4. Cserkész Világdzsemborit, 30 000 fiatal részvételével. A magyar főcserkész egy ideig Teleki Pál volt. A cserkészetet 1944-ben a nyilasok oszlatták fel. 1948. július 31-én, a Gyermekvasút első szakaszának átadásakor egyesítették a Magyar Úttörők Szövetségét a cserkészmozgalommal. Az egyesülést elutasító cserkészcsapatokat megszüntették. 1948. szeptemberétől minden általános iskolában úttörőcsapatokat kellett alapítani. 1989-ben indulhatott meg újra a cserkészmunka. Jelenleg Magyarországon az MCSSZ mellett néhány kisebb szervezet is működik: a Magyar Cserkészlány Szövetség, valamint a Magyarországi Európai Cserkészek. 1948-ban kezdte meg működését az emigráns magyarság cserkészszövetsége, amely napjainkban Külföldi Magyar Cserkészszövetség néven működik. A környező országokban a rendszerváltás után alakultak meg a határon túli magyarok saját cserkészszövetségei, például a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség (SZMCS). ## Cserkészet a művészetekben Százéves fennállása során a cserkészet a művészetek és a kultúra számos ágában megjelent. Különösen erős ez a hatás az Egyesült Államokban; ennek az idealizált képnek kiváló példái Norman Rockwell, Pierre Joubert és Joseph Csatari festők képei, valamint az 1966-os Utánam, fiúk! (Follow Me, Boys!) című film. Gyakran humoros formában foglalkoznak a cserkészettel, mint például az 1989-es Troop Beverly Hills és a 2005-ös Down and Derby című filmekben, vagy megemlíthető a 2009-ben megjelent Fel!, melynek egyik főszereplője egy kiscserkész. A szintén 1989-es Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag című filmben szó esik a főhős előéletéről is, aki gyerekkorában cserkész volt. 1980-ban jelent meg Gerry Rafferty skót dalszerző-énekes I was a Boy Scout című száma.

II. Fülöp Ágost francia király

A köztudatban Fülöp Ágostként (franciául Philippe Auguste) ismert II. Fülöp (Gonesse, 1165. augusztus 21. – Mantes-la-Jolie, 1223. július 14.) a középkori Franciaország egyik legjelentősebb királya (uralkodott 1180. szeptember 18-ától haláláig), VII. (Ifjú) Lajos és Champagne-i Adél gyermeke és VIII. (Oroszlán) Lajos édesapja volt. Számos jelentős területtel gyarapította a királyi birtokot, így nagy szerepe volt a Francia Királyság egységének kialakításában. A császári hangulatú augustus jelzőt, amelyet később többen neveként értelmeztek, 1185-ben, Artois, Valois, Amiens és Vermandois koronához csatolásakor kapta meg krónikásaitól, ő maga pedig az 1214-es bouvines-i diadal után vette fel hivatalosan is. ## „Philippe Dieudonné” Fülöp 1165-ös születése nagy esemény volt, hiszen apja már harminc éve hiába próbált örököst nemzeni. Számos lánya mellé csak harmadik felesége, Champagne-i Adél hozta világra a nagy öröm okán Istenadtának (Dieudonné) nevezett herceget. Amint tizennégy évesen nagykorúvá vált, betegeskedő apja társkirállyá tette, bár a koronázás a trónörökös vadászaton szerzett betegsége miatt november 1-jéig eltolódott. A helyzet olyan súlyos volt, hogy az aggódó VII. Lajos jobbnak látta elzarándokolni a nemrég szentté avatott Becket Tamás canterburyi sírjához, hogy imádkozzon fia életben maradásáért. Fülöpöt végül anyai nagybátyja, Fehérkezű Guillaume (Vilmos) reimsi érsek kente fel székvárosában. Amikor Lajos 1180-ban meghalt, az egész kormányzás a tizenöt éves Fülöp vállára szakadt. Ő még apja életében, április 28-án, Bapaume városában feleségül vette Hainaut-i Izabellát, akinek hozományából megszerezte Artois-t. A trónörökös júniusban aláírta a gisors-i szerződést II. Henrik angol királlyal. E két tette jelentősen megerősítette pozícióját a központi hatalom gyengítésében érdekelt főúri házakkal (elsősorban Flandria és Champagne grófjaival) szemben. ## Háborúk, hódítások, külpolitika ### Kezdeti harcok A főurak 1181-től kezdve jelentettek problémát. Elzászi Fülöp, Flandria grófja ambícióit úgy sikerült megtörnie, hogy szétzilálta szövetségét Köln érsekével és a brabanti herceggel. Ennek eredményeképpen 1185 júliusában a boves-i szerződés megerősítette Fülöpöt Artois, Vermandois és Amiénois birtokában. Ebből az alkalomból nyerte el az Augustus melléknevet. Súlyos gondot okozott az Angol Királyság trónját birtokló Plantagenêtek franciaországi birtokkomplexuma, amely északon Anjout, Bretagne-t, Normandiát és Vexint, délen pedig egész Aquitaniát is magába foglalta. 1186–1188 között hasztalan zajlottak a harcok, melyek során a francia uralkodó hajlott rá, hogy II. Henrikkel szemben támogassa trónkövetelő fiait, Richárd és János hercegeket. A viaskodásnak az vetett véget, hogy VIII. Gergely pápa keresztes háborút hirdetett annak hatására, hogy az ajjúbida Szaladin, Egyiptom és Szíria nagy részének ura 1187-ben elfoglalta Jeruzsálemet. 1188-ban a gisors-i fegyverszüneti tárgyalásokon Józsiás türoszi érsek felszólította a két királyt a Szentföld megsegítésére, amit meg is ígértek. Mindhiába: bár mindketten különadót vetettek ki a sereg kiállítására, 1188 nyarán ismét kitört köztük a háború, miután az angol király összecsapott a francia vazallus toulouse-i gróffal, Fülöp pedig lerohanta Berryt. A Rómából érkezett több pápai legátus hiába próbálkozott a felek megbékítésével. 1189 elején Richárd herceg ismét fellázadt a francia király támogatásával, július 3-án pedig a francia sereg elragadta az erős Tours-t. Henrik másnap fegyverszünetre kényszerült, majd július 6-án meg is halt. Utódja, Richárd és Fülöp gyorsan békét kötött, és megkezdték a keresztes had szervezését. ### A harmadik keresztes hadjárat Az 1190-ben induló harmadik keresztes hadjárat vezérei kétségkívül előkelőbbek voltak minden addiginál és azután következőnél: az angolokat az immár koronás Richárd, a franciákat Fülöp, a német hadakat pedig maga Barbarossa Frigyes német-római császár vezette a Szentföld felé. A szárazföldön menetelő császári erőkkel ellentétben a francia és angol lovagseregek a Földközi-tengert átszelve kívántak Palesztina földjére érni. Hainaut-i Izabella királyné halála miatt némi késéssel, csak július 4-én találkozott a két király Vézelayban, ahonnan együtt, de nem azonos úton indultak útnak: Richárd Marseille-ből hajózott ki augusztus végén, ahol előbb bevárta az Atlanti-óceánról érkező angol flottát, Fülöp pedig Genovából. Az addigra elhunyt II. Vilmos szicíliai király javaslatára az őszi-téli viharok elől mindkét had Szicíliában, Messina városában keresett menedéket. A szicíliai veszteglés során a két király viszonyát több feszültség terhelte, mivel az Oroszlánszívű Fülöp ellenében lepaktált Tankréd királlyal, ráadásul ekkor bontotta fel eljegyzését Fülöp féltestvérével, Alix-szal (akiről egyébként azt rebesgették, hogy apja, II. Henrik szeretője volt). A francia uralkodó igyekezett kibékülni Richárddal és Tankréddal, de amint lehetett, távozott a szigetről: 1191. március 30-án hajózott ki, és miután Türoszban fogadta Montferrati Konrád, április 20-án megérkezett Akko alá, amit ostromolni kezdett – igaz, csak ostromgépekkel, mivel embereit kímélni akarta az angolok megérkezéséig. Richárd csak egy rodoszi és ciprusi kitérőt követően, június 8-án csatlakozott az ostromlókhoz, akiknek már nagy szükségük volt az erősítésre és az energikus vezérre. Szaladin többször megtámadta a keresztesek táborát, de megverni nem tudta őket, csak Akkó elestét halasztotta el. Végül a hónapok óta húzódó harcokban kimerült védők, miután visszaverték a francia és angol sereg támadásait, július 12-én kapituláltak. A visszafoglalt városban hatalmi villongások kezdődtek a német sereget vezető Ausztriai Lipót és Richárd között, amelyek végeztével Lipót dühösen távozott, a városban maradt hívei pedig a francia király oldalára álltak. Fülöp azonban elunta a betegeskedést, illetve Richárd ciprusi hódítása és a flandriai örökség kapcsán is nézeteltérésbe keveredett az angol uralkodóval, akiről még azt is feltételezte, hogy összeesküvést sző ellene. (Az ellentétnek érzelmi oka is lehetett: míg Fülöp nem túlzottan erős testalkatú, borzas hajú, ráadásul fél szemére vak volt, az angol király kifejezetten daliás és jóképű, amellett hősies és népszerű volt.) Richárd hiába marasztalta: miután megígérte, hogy távollétében nem háborgatja annak birtokait, a francia király július 31-én Türoszba utazott, majd augusztus 3-án hajóra szállt. A francia sereg egy része III. Hugó burgundi herceggel az élén a Szentföldön maradt. Fülöp útközben Rómában is megállt, hogy pápai jóváhagyást kérjen a visszatéréshez, amit meg is kapott. 1191. december 27-én ért vissza Párizsba. ### A flandriai örökség Fülöp sietős hazatérésének egyik közvetlen oka az volt, hogy 1191. június 1-jén Akkó falai alatt meghalt Elzászi Fülöp, Flandria grófja. A gazdag tartománynak nem volt örököse, így birtoklásáért hárman is felléptek: Éléonore de Vermandois, a gróf sógornője, illetve V. Balduin hainaut-i gróf, a gróf sógora, végül pedig maga Fülöp Ágost, az elhunyt unokahúgának férje. 1192-ben végül úgy állapodtak meg a felek, hogy Balduin 5000 márka kifizetése ellenében megkaphatja Flandriát (itt VIII. Balduin néven szerepel), Éléonore pedig haláláig visszakapja Valois-t és Vermandois-t azzal a kitétellel, hogy majd visszaszállnak a koronára. A király a korábban hozományként birtokolt, majd felesége 1190-es halálával elvesztett Artois-val és Péronne-nal lett gazdagabb – igaz, fia, Lajos nevében. 1195-ben meghalt VIII. Balduin gróf, a fia, IX. Balduin pedig – miután egy ypres-i győzelmét követően a péronne-i szerződésben Artois egy részét visszaszerezte a királytól – részt vett az 1200-ban indult IV. keresztes hadjáratban, melynek végén őt kiáltották ki az első latin császárnak. 1205-ben a bolgárok fogságába esett és meghalt. Fivére, a Balduin császár grófságaiban régenskedő Fülöp, Namur grófja tanácsadói véleménye ellenére behódolt a királynak, aki úgy erősítette meg ellenőrzését hűbéresei felett, hogy Balduin egyetlen gyermekét, Johannát 1211-ben Portugál Ferdinánd Flandria grófjához adta feleségül, aki viszonzásképpen átadta neki Saint-Omer és Aire-sur-la-Lys városát. ### Harc Richárd és János ellen Míg a keresztes háborúból hazatérő Richárd ellenfele, VI. Henrik német-római császár rabságában sínylődött (1193–1194), Fülöp nem habozott kihasználni az alkalmat hatalmának aláásására. Szövetkezett az öccsével, a később Földnélkülinek nevezett Jánossal, aki az angol korona reményében hűséget esküdött neki, és pártfogója egy támadását követően 1194-ben átadta neki Normandia keleti részét (Rouen kivételével), illetve Le Vaudreuil-t, Verneuil-t és Évreux-t. Az 1194 márciusában szabadult Richárd amint tehette, visszavágott. 1196-ban szerzeményei nagy részét visszavette Fülöptől, majd az újra kialakuló harcokban 1197/1198-ban megszerezte Vexint. Bár az új keresztes hadjáratot tervezgető III. Ince pápa igyekezett tárgyalásra bírni a két királyt, a hadakozásnak az vetett véget, hogy az Oroszlánszívű Châlus ostrománál halálos sebet kapott 1199. március 5-én. Richárd halála után két angliai trónkövetelő is fellépett: öccse, Földnélküli János, valamint unokaöccsük, I. Artúr bretagne-i herceg. Bár ez utóbbi csak 19 éves volt, a francia király támogatta fellépését. A fiatalember 1199-ben hűséget esküdött Fülöpnek, aki 1200. május 22-én megkötötte a goulet-i egyezményt Jánossal. Ezzel csak kisebb területi nyereségeket könyvelhetett el: ismét megszerezte Évreux-t, ezúttal Berryvel egyetemben, viszont lemondott Bretagne-ról. A szerződést a francia trónörökös, Oroszlán Lajos és János unokahúga, Kasztíliai Blanka esküvőjével pecsételték meg. ### A nagy hódítások A harcok azonban csak rövid ideig szüneteltek. Fülöp továbbra is Artúr mellett állt ki, amellett kihasználta, hogy az aquitaniai herceg hűbéresei, a marche-i és angoulême-i grófi Lusignan-ház fellázadt János ellen, aki elkobozta birtokaikat. A lusignaniak erre legfőbb hűbérurukhoz, Fülöphöz fordultak, aki az angol királyt, aki aquitaniai hercegi minőségében hűbérese volt, bíróság elé idézte. Mivel az angol király nem jelent meg, 1202-ben minden vagyonát elkobozták, és megindultak a királyi hadak Normandia ellen, miközben Artúr Poitouban támadott. Az ifjú herceget Mirebeau ostrománál fogságba ejtették János hadai, és hamarosan meg is halt börtönében (feltehetően meggyilkolták). Fülöp 1203 elején megerősítette korábbi döntését, és folytatta normandiai hadjáratait, melyek során bevette a terület híres-hírhedt várait: Le Vaudreuil-t, majd miután év végén ellenfele visszatért Angliába, 1204 tavaszán az Oroszlánszívű Richárd által építtetett Château-Gaillard-t. Ezt követően villámgyorsan sikerült megszerezni Normandia egészét: Falaise, Caen, Bayeux sorra adta meg magát. Rouen erősítés híján 1204. június 24-én nyitotta meg kapuit a francia uralkodó előtt, aki innen a Loire völgye felé indult. 1204 augusztusában Poitiers, 1205-ben pedig Loches és Chinon is elesett. 1206. október 13-án kötötte meg a két fél a fegyverszünetet Thouars-ban. 1206 és 1212 között Fülöp konszolidálni igyekezett főségét a frissen megszerzett, hatalmas területek, valamint esetlegesen korábban elpártolt alattvalói felett. Bretagne-ban, Champagne-ban és Auvergne-ben elfogadták a Capetingek hatalmát, de Boulougne és Flandria grófjai nem. Renaud de Dammartin boulogne-i gróf, bár lányát, Mathilde-ot 1210-ben Fülöp egyik fiához, Philippe Hurepelhez adta, tárgyalt az angolokkal, és 1211-ben megszerezte magának a kelet-normandiai Mortaint. A királyi haderő 1212-ben csapott le rá, elfoglalva Mortaint, Aumale-t és Dammartint. A gróf Barba menekült. 1213-ban Anglia ellen készülve hatalmas flottát vont össze a La Manche-on. A tervezett invázió előtt azonban le akarta törni a flamand ellenállást, ezért a hajókat Bruges Damme-nak nevezett tengeri kikötőjében és annak környékén vonta össze. William „Longsword” Longespée Földnélküli János tehetséges tengernagya felgyújtotta az őrizetlenül hagyott hajókat, ezért a partraszállás tervéről le kellett tennie. ### A német kérdés 1197-ben meghalt Fülöp szövetségese, a Stauf VI. Henrik. Két jelölt volt a német trónra: a franciák támogatását élvező Sváb Fülöp, Henrik fivére, valamint a III. Ince pápa és Földnélküli János által támogatott Bajor Ottó. 1205-ben Fülöpöt római királlyá koronázták, azonban riválisa 1208-ban meggyilkoltatta, így 1209-ben Ottót kenték fel császárrá. Mivel azonban erőteljes itáliai befolyásra kívánt szert tenni, Ince végül kihátrált mögüle, és 1210-ben kiátkozta. Fülöp időközben az elhunyt Henrik kiskorú fia, Frigyes mellett tette le a voksát, akit 1212-ben Mainzban királlyá koronáztak. Az eset háborúhoz vezetett. Az addig rejtőzködő Renaud de Dammartin, Boulogne grófja először Frankfurtba ment, hogy támogatásáról biztosítsa Ottót, majd Angliába, ahol János megerősítette angliai birtokaiban. A francia király helyzetét nehezítette, hogy számos báró a déli vidékeken gyülekezett az albigensek elleni keresztes hadjáratra várakozva. Fülöp kénytelen volt ez utóbbit elhalasztani, és 1213 áprilisában Soissons-ban összegyűltek a hadai. Fiát Anglia földje ellen küldte, ő maga pedig a szárazföldön indult harcra, miután biztosította nagy hűbéreseinek hűségét. Egyedül I. Johanna flamand grófnő és férje, Portugál Ferdinánd pártolt el tőle, de Fülöp megtalálta ellensúlyuknak I. Henrik brabanti herceget. A pápa Fülöp ellenfelei mellett foglalt állást, mert félt attól, hogy II. Frigyes győzelme után egy kézben egyesítené a Szicíliai Királyságot a Birodalommal, és ezzel bekerítené a Pápai államot. Miután Damme mellett 1213 tavaszán a francia flottát elpusztították az angolok, Fülöp király és Lajos herceg az elpártolt Flandriát és Boulogne-t dúlta. 1214 februárjában Földnélküli János La Rochelle-ben partra szállva hátba támadta a franciákat. A meglepetés kiválóan működött: Limousin és Poitou számos bárója az angol uralkodó mellé állt, aki így elfoglalta a Loire völgyét és Angers-t. Fülöp a trónörököst indította meg ellene, mire János La Roche-aux-Moines ostromát félbehagyva jóformán harc nélkül menekült el Franciaországból július 2-án, szövetségesei pedig szétszéledtek. Északon tovább folytak a hadműveletek. Július 27-én, egy vasárnapi napon a francia seregek Bouvines-nél át kívántak kelni a Marque hídján, mire a kötelező vasárnapi fegyvernyugvást figyelmen kívül hagyva Ottó lecsapott. A meglepetés azonban nem volt elég nagy, mivel Fülöp erői még az összecsapás előtt rendezték soraikat, és hosszú harc után a bouvines-i csatában megfutamították Ottót. Flandria és Boulogne grófja is fogságba esett. A franciák győzelme teljes volt, az ellenséges koalíció felbomlott. Fülöp ekkor hivatalosan is felvette az Augustus címet. ### A trónörökös Angliában Az 1214. szeptember 18-án kötött chinoni fegyverszünet öt évre garantálta a békét az angolokkal, akik átadták Loire-tól északra fekvő birtokaikat, köztük Berryt és Touraine-t. Ezekkel együtt Anjout és Maine-t egyaránt a királyság immár harmadát kitevő domaine royale olvasztotta magába. A valóban Földnélkülivé vált János hazatért Angliába. Fülöp számára ez azonban nem bizonyult elegendőnek. Hivatalosan Oroszlánszívű Richárd elárulását és Artúr meggyilkolását megbosszulandó, valamint menye, Kasztíliai Blanka erősen vitatható genealógiai kapcsolataira hivatkozva 1200 francia lovag élén a trónörökös, Lajos 1216 májusában átkelt Angliába, hogy magának szerezze meg a trónt. Számos angol felkelő és több püspök is csatlakozott hozzá, ő pedig gyorsan elfoglalta Londont. A fontosabb városok közül csak Windsor, Lincoln és Dover állt ellen. III\. Ince pápa azonban elítélte Lajos akcióját, és kiközösítette a herceget. Így tett utóda, III. Honoriusz is, aki az elhunyt János sebtében megkoronázott fia, III. Henrik mellett állt ki. Idővel Lajos helyi támogatóinak lelkesedése lanyhult, és a gyengülő helyzetű Oroszlán Lajos 1217 elején hazatért, júniusban tárgyalásokba kezdett, szeptemberben pedig megköttetett a béke, melynek értelmében az excommunicatio alól is feloldották. Fiának expedíciója hivatalosan nem a király vállalkozása volt, hanem Lajos magántermészetű kalandja — de nem lett volna rá módja, ha Fülöp nem járul hozzá. ### Az albigensek elleni háború A francia délen a 12. század során terjedt el az Albi városáról nevezett albigens eretnekség, amelyet a toulouse-i grófok is támogattak. Az első missziót 1203–1204-ben indították Pierre de Castelnau és Arnaud Amaury pápai legátusok, ám nem sok sikerrel. A pápa hiába győzködte Fülöpöt a határozott fellépésre, amíg északi harcaival volt elfoglalva. Castelnau-t azonban 1208-ban meggyilkolták, ekkor az egyházfő keresztes háborút hirdetett. Az ún. albigens keresztes hadjárat így 1208-ban kezdődött, de sokkal inkább volt Simon de Monfort és VI. Rajmund toulouse-i gróf közti politikai harc, mintsem vallásháború. A toulouse-i gróf mellett foglalt állást hűbérura, II. Péter aragóniai király is, amíg Montfort le nem győzte és meg nem ölte 1213-ban Muret-nél. Az eset következménye az lett, hogy a Toulouse-i grófság végleg a Francia királyságé lett. A La Roche-aux-Moines-nél vívott csata után 1214-ben a trónörökös csatlakozott Montfort-hoz, akinek megerősítette pozícióit. 1215-ben Montfort Toulouse grófja lett pápai beleegyezéssel, és hűséget esküdött Fülöpnek, ám maga Toulouse városa évekig állta az ostromot. 1218-ban a város falai alatt lelte halálát Simon gróf. A pápa a fiát, Amauryt látta volna szívesen a grófság élén, és felkérte Fülöp Ágostot, hogy indítson új hadjáratot délre. 1219 májusában az angliai kalandról hazatért Lajos ismét csatlakozott Amaury seregeihez, ám Marmande bevételén és lakóinak lemészárolásán kívül eredményt nem tudtak felmutatni. 1221-ben Bourges püspöke és X. Hugues de Lusignan, Angoulême és Marche grófja vezetett hadat Toulouse ellen, ám mindhiába. A terület pacifikálása Fülöp utódainak feladata maradt. ## Belpolitika ### Államigazgatási reformok Fülöp már egészen fiatalon szerette volna közvetlenül ellenőrizni a feudális rendszert. Követendő példaként II. Henrik angol király 1176-os reformjai és az ugyanakkor történt flandriai átalakítások álltak előtte. Végül 1190-ben, mielőtt keresztes hadjáratra indult, rendelet-testamentumában maga is megújította azt a módot, ahogyan az ország ügyeit távollétében intézni kellett. A bailli tisztviselő angol–normann berkekben régóta létező cím volt, de Franciaországban hivatalosan nem szabályozták helyzetét az államapparátusban, még ha alkalomadtán alkalmazták is. A rendszer a dokumentumok tanúsága szerint körülbelül tíz év alatt terjedt el az egész királyságban. Számuk egy tucat körül változott, igény szerint, és feladatuk alapvetően az egységes igazságszolgáltatás volt a drasztikusan megnőtt királyi birtokon. A baillik nem voltak helyhez kötve, hatalmukat így nem helyi birtokaik garantálták, hanem az, hogy címüket közvetlenül a királytól kapták. A központi adminisztráció igyekezett felügyelni a baillik munkáját, és évente háromszor be kellett számolniuk tevékenységükről a királynak. Mindennek fejében a korban szokásosnál jóval több fizetést kaptak (10 sou és 1 livre között). A bailli afféle feljebbviteli bíró volt, a mindennapi ügyeket segítőik, a prévôt-k felügyelték. Ez utóbbiak már helyhez kötve működtek, és ők készítették a helyi elszámolásokat. II\. Fülöp átalakította a sénéchal tisztségét is. Az eredetileg udvarnagyként működő örökös sénéchalok a 10–11. században megszerezték a hadsereg főparancsnokának rangját is, és ezzel jelentős hatalmat összpontosítottak kezükben. 1191-ben aztán V. Theobald, Blois grófja halála után a király megtiltotta a tisztség öröklését, és attól kezdve az újonnan meghódított területek (például Anjou, Maine, Poitou, Saintogne, Touraine) élére sénéchalokat nevezett ki. Ezek annyiban különböztek a bailliktól, hogy a király mindig a helybeli bárók közül választotta őket. Ezzel megjutalmazta a hozzá hű nemeseket, de egyúttal veszélyforrást is teremtett, hogy az ellenszegülni kívánó sénéchalok komoly bázisra számíthattak. A későbbiekben ezért a hatalom (elsősorban Normandiában) erőteljesen törekedett arra, hogy a sénéchalokat baillikkal váltsa föl. ### Békeévek Az 1215-ös chinoni fegyverszünet biztosította a Loire-tól északra eső területek békéjét, csak Anglia és a Midi területén zajlottak hadjáratok. Az eredetileg öt évre szóló szerződést 1220-ban meghosszabbították – immár a trónörökös, Lajos garanciájával. Mindazonáltal diplomáciai eszközökkel továbbra is sikerült növelni a királyi fennhatóság alá eső területeket: Champagne grófja, IV. Theobald örökösödése során a koronáé lett Issoudun, Bully, Alençon, Clermont-en-Beauvaisis és Ponthieu. Amint a király 1222 szeptemberében készített végrendelete is mutatja, erre az időre a Francia Királyság a rendkívüli prosperitás éveit élte. Hatalmas jövedelmekkel, tele államkincstárral gazdálkodhatott. A király azonban csak rövid ideig élvezhette a hosszas harcokkal kivívott stabilitást. 1223-ban, bár már az előző év óta betegeskedett, Pacy-sur-Eure-ből orvosai tanácsa ellenére elindult, hogy Párizsban segédkezzen az újabb keresztes hadjáratokról szóló egyházi vitán. Az út fáradalmait azonban már nem viselte el a szervezete, és július 14-én Mantes-ban utolérte a halál. Testét Párizsba szállították, és gyorsan megszervezték Saint-Denis-i temetését. A királyt, aki hosszú idő óta először ismét a királyi jogok teljességét birtokolta, az országnagyok jelenlétében helyezték örök nyugalomra. Angol mintára igen ünnepélyes szertartást végeztek közszemlére kitett holtteste felett. ### Gazdaság Fülöp Ágost korára a számos háború ellenére a viszonylagos belső nyugalom jellemző (a heves harcoknak kitett Languedocot leszámítva). Nem voltak sem komolyabb járványok, sem éhínségek, ami a lakosságszám növekedéséhez és gazdagodásához vezetett – több korabeli prédikátor már kénytelen volt felszólalni az étkezés és öltözködés terén jelentkező luxus ellen. Megélénkült a kereskedelem is, amelynek kiszolgálására több hidat építettek (például a Rhône-on Avignonban és Lyonban). A korra a champagne-i vásár a tartomány tehetséges grófjainak támogatásával az európai gazdaság egyik motorjává vált, összekapcsolva az északi és déli, földközi-tengeri kereskedelmi hálózatokat. A városfejlődés szintén nagy lendületet kapott, számos új város jött létre, és a meglévők komoly terjeszkedésen mentek keresztül a 12. század utolsó évtizedeivel kezdődően, amit a király örömmel támogatott, kiváltságokat adományozva és megújítva. Ezzel elődei nyomdokain járt, hiszen a városok fejlesztése nem csak megnövekedett bevételekkel járt, hanem megvolt az a haszna, hogy a király általuk kiterjeszthette hatalmát egész országában önálló hűbéresei rovására. ### Párizs jótevője Párizs városa rendkívül sokat köszönhetett Fülöp Ágost uralkodásának. Ugyan az udvar továbbra sem állapodott meg itt – Fülöp Ágost idejének kevesebb, mint harmadát töltötte itt –, de az uralkodó számára az Cité-szigeten levő hatalmas palotája vált a legfontosabb állomássá. A királyt épp ezért a korban többször emlegették Párizs királyaként. Az egyre növekvő lakosságú és egységesedő területű város ebben az időben tett szert különleges jelentőségre, és a királyi kormányzat jövőbeli megtelepedésének is ekkor jöttek létre a feltételei. Párizs korabeli fejlődését demográfiai becslések is alátámasztják, melyek szerint Fülöp Ágost tevékenységének (és a viszonylagos békének) hála a lakosság létszáma néhány év alatt megduplázódott: 1200-ra 25 000-ről kb. 50 000-re nőtt a párizsiak száma. Ezzel Konstantinápolyt és Itália egyes városait leszámítva Párizs Európa legnépesebb településévé vált. A 13. század közepére Párizs vált az ország legtöbb városa számára követendő modellé mind nyelvi, mind kulturális tekintetben; ráadásul a király egyre gyakoribb itt-tartózkodásával párhuzamosan egyre több főúr döntött úgy, hogy rezidenciát építtet a városban. Párizs fejlődéséért Fülöp Ágost maga is sokat tett, fontosabb intézkedéseit az alábbiakban soroljuk fel: - 1180 – Fülöp Les Champeaux piacát, mely a Saint-Lazare lepratelepe közelében, az északi külvárosokban feküdt, a városközpontba telepítette, a későbbi Les Halles helyére. 1183-ban két fedett épület is készült a kereskedelem biztosítására. (A király egyébként az alapvető élelmezési cikkek kereskedelmét is szabályozta.) - 1185 – Megépült a Szent Katalinról elnevezett ispotály. - 1186 – A király leköveztette Párizs főbb útjait, elsősorban a Saint-Denis és a Saint-Martin utakat. - 1187 – Az Aprószentekről elnevezett temetőt megtisztították, kiszárították és elegyengették, hogy városfalat építsenek a helyére. - 1190 – Mielőtt elindult volna a keresztes háborúba, Fülöp megkezdte a Szajna jobb partján elterülő városrész körbefalazását. - 1194 – Miután a Frétevalnál vívott csatában a királyi levéltár Oroszlánszívű Richárd zsákmányául esett, Fülöp elrendelte újjászervezését. Ettől kezdve minden egyes levéltári dokumentum egy másolata állandó jelleggel Párizsban maradt. - 1200 – Egy királyi charta rendelkezett a párizsi egyetem megalapításáról, egyúttal jelentős szabadságot és biztonságot adott a párizsi tanároknak és diákoknak. Ekkortól indult meg a még elsősorban egyházjogi képzés. A privilégiumok a párizsi oktatás gyors fejlődéséhez vezettek. - 1202 – Befejeződtek az ún. „új torony” építési munkálatai a város nyugati bejáratánál. Ez lett a későbbi Louvre alapja. Elkészült a Szentháromság kórház. - 1209–1210 – Munkálatok zajlottak a Kis Châtelet-n, a bal parton (új folyosók, kapuk és ajtók, valamint egy háromszintes börtön megépítése). - 1209–1212 – Elkészültek Párizs bal parti városfalai. A Notre-Dame 1163-ban megkezdett munkálatai továbbra is jó ütemben folytak. 1182-ben készült el a kórus és a főoltár, melyet május 19-én szenteltek fel. Később a nyugati homlokzatot díszítették ki; az 1220-as években készült el a királyok galériája. A templom előtti teret is megnagyobbították. A korabeli gótikus művészet mintája azonban minden kétséget kizáróan az 1194-től kezdődően kevesebb, mint 25 év alatt felépített chartres-i katedrális volt, melynek építéséhez egyébként a Notre-Dame építkezésénél felszabadult gyámokat használtak: ennek nyomdokain kezdődött a reimsi (1211), az amiens-i (1220) és a beauvais-i (1225), illetve folytatódott a soissons-i és a roueni építkezés is. ## Fülöp krónikásai, az új ideológia Bár Fülöp Ágost továbbra is csak a rex Francorum („a frankok királya”) megnevezést használta magára nézve – többek között a pecsétjén is –, fényes, országegyesítő diadalai előrevetítették az ebből kialakuló, „modern” Franciaország-idea kialakulását. Unokája, IX. Lajos már megnevezésében is rex Franciae („Franciaország királya”) volt. A király sikereinek több irodalmi alkotás is emléket állított. Rigord, egy Saint-Denis-i szerzetes 1186-ban kezdett egy latin nyelvű munkába, melynek írása 1208-ban fejeződött be. A Gesta Philippi Augusti egyedül a házasságával kapcsolatban (lásd lejjebb) kritikus Fülöppel szemben, összességében azonban egyértelműen királypárti a hangvétele. Jellemző, hogy maga Rigord adta először a római császárra utaló Augustus nevet Fülöp királynak, amit sajátságos magyarázattal az augeo (bővíteni, gazdagítani) igéből vezetett le, utalva az uralkodó hódításaira. Még Rigord minimális kritikáját is nélkülözi Fülöp udvari történetírójának, Guillaume le Bretonnak a munkája. A király őt bízta meg a Gesta átírásával és folytatásával, amit 1224-ig ki is bővített. A Rigord és Guillaume által készített gesztát később Primat de Saint-Denis fordította le franciára, majd a munkát beillesztette a Grandes Chroniques de France-ba. Guillaume mester egy eposzszerű verses krónikát is alkotott Philippide címmel, melyben a bouvines-i csata kap kiemelt hangsúlyt a hős király tetteinek sorában. Gilles de Paris VIII. Lajos számára írt, Karolinus című költeménye – bár Nagy Károllyal foglalkozik – szintén fontos a korabeli királyi ideológia szempontjából: ebben ugyanis Fülöp és Lajos családját, a Capetingeket a frank császári-királyi Karolingok leszármazottainak tünteti fel, ezzel mintegy megerősítve uralmuk legitimitását és császári hatalomtól való függetlenségüket. II. Fülöp idejében az oriflamme-ot, a királyság 11. században szerzett jelképét is átértelmezték: az eredetileg Vexin hűbéruraságát jelző tárgyat szintén Nagy Károlyhoz kötötték. ## Családi ügyek ### A furcsa házasság Hainaut-i Izabella 1190-es halálát követően a trónörökös Lajos betegeskedése miatt Fülöp jobbnak látta új feleség után nézni. Választottja teljesen váratlan módon egy dániai hercegnő, I. Valdemár dán király lánya, VI. Knut testvére, Dániai Ingeborg (franciásan Isambour) volt. Miután megállapodtak 10 000 márka hozomány kifizetésében, Ingeborg azonnal útnak indult. Fülöp 1193. augusztus 14-én találkozott arájával, akit még aznap el is vett Amiens-ben, de rövidesen érthetetlen okból koronázás helyett, a krónikások által egybehangzóan szépségesnek nevezett Ingeborgot Saint-Maur-des-Fossés zárdájába (később egészségi állapotára való tekintettel Saint-Léger-en-Yvelines királyi kastélyába) záratta. Ettől a naptól fogva nem ismerte el a dán hercegnőt királynénak, és újraházasodási lehetőséget követelt, aminek érdekében igyekezett bebizonyítani, hogy Ingeborg túl közeli rokona. Egy francia egyházfőkből és bárókból összehívott gyűlés ezt ki is mondta az év őszén, mire a király 1196-ban feleségül vette Merániai Ágnes bajor hercegnőt, a magyar II. András sógornőjét. 1198-ban azonban új pápa került trónra Rómában: III. Ince nem volt hajlandó elnézni a bigámiát, ezért figyelmen kívül hagyott követeléseit követően 1200. január 13-án interdictumot mondott ki egész Franciaországra, ahol így hivatalosan minden egyházi jellegű tevékenység megszűnt. Fülöp erre kénytelen volt visszakozni, és hivatalosan feleségének ismerte el Ingeborgot, mire 1200 szeptemberében feloldották a tilalmat. A szerencsétlen királynét Étampes várába zárták, Merániai Ágnes pedig Fülöp mellett maradt egészen 1201-ben bekövetkezett haláláig, így az uralkodó végeredményben bigámiában élt továbbra is. Ingeborgot elismerte ugyan királynénak, de nem élt vele, és koronázása is elmaradt. A király 1205-ben ismét harcot indított a házasság megsemmisítéséért, ám 1212-re kénytelen volt végleg belátni, hogy a pápa ellenállását nem tudja megtörni. Ingeborg továbbra is királyné maradt, és az angliai hadjárat ürügyén 1213 januárjában Soissons városában kimondták a békülést. Ingeborg ezúttal szabad maradt, bár továbbra sem élt együtt férjével; minden bizonnyal hozományként szerzett orléans-i birtokán élte életét. ### Házasságok, utódok - Hainaut-i Izabella, Artois grófnője (1170–1190, házasság 1180-ban), V. Balduin hainaut-i gróf leánya három fiúgyermekkel ajándékozta meg: - Lajos (1187–1226), később Franciaország királya; - Két ikerfiú (1190), háromnapos korukban meghaltak. - Dániai Ingeborg (1176–1238, házasság 1193-ban) a fentebb részletezett események következtében nem szülhetett gyermeket Fülöpnek. - Merániai Ágnes (1176 k. – 1201, házasság 1196-ban), IV. Bertold meráni herceg leánya három gyermeket szült Fülöpnek, akiket III. Ince pápa elismert jogos örökösöknek, Fülöp bigámiája ellenére: - Franciaországi Mária (1198–1224), 1206-ban I. Fülöp namuri gróf (1175–1212) felesége lett. 1213-ban I. Henrik brabanti herceghez (1165 k. – 1235) ment feleségül. - Jean-Tristan (1200) - Philippe Hurepel (1201–1234), Clermont-en-Beauvaisis és Boulogne grófja. 1216-ban Mathilde de Dammartint (1202 k. – 1259) vette feleségül. - Egy „bizonyos arras-i hölgytől” is született egy törvénytelen fia: - Pierre Charlot (1205–1249), Tours (vagy Noyon) püspöke. ## Szakirodalom - Baldwin, John: Philippe Auguste et son gouvernement – Les fondations du pouvoir royal en France au Moyen Âge. Fayard, 1991. (Jacques Le Goff előszavával.) - Duby, Georges: Le Dimanche de Bouvines. Gallimard, 1973. rééd. Folio Histoire - Cartellieri, A.: Philipp II August, König von Frankreich. Leipzig, 1899-1900. rééd. Aalen, Scientia Verlag, 1984. - Luchaire, A.: Philippe Auguste et son temps, in Lavisse E., Histoire de France des origines à la révolution. (III. kötet) Paris, 1902. rééd. Paris, Tallandier, 1980. - Beaune, C.: Naissance de la nation France. Paris, Gallimard, 1985, rééd. Folio histoire. - Lewis, Andrew W.: Le sang royal : la famille capétienne et l’État, France Xe-XIVe siècles. Gallimard/Bibliothèque des histoires, 1986. - Baldwin, John: Paris, 1200. Aubier, Collection historique, 2006. - Flori, Jean: Philippe Auguste. Editions Taillandier/Historia. - Molnár Péter: „Államépítés” Angliában és Franciaországban: események és intézmények. In: Európa ezer éve: A középkor. (II. kötet) Szerk.: Klaniczay Gábor. Budapest, Osiris, 2005. . pp. 36–61 - Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Budapest, Osiris, 2002. - Roussiaud, Jacques: A Capeting-szintézis. In: Franciaország története. (I. kötet) Szerk.: Georges Duby. Budapest, Osiris, 2005. ### Korabeli források - Œuvres de Rigord et de Guillaume le Breton, éd. H.-F. Delaborde, 2 t., Paris, 1882-1885 - Traduction des chroniques de Rigord et Guillaume le Breton : François Guizot, Collection de mémoires relatifs à l'histoire de France, vol.11, J.-L.-J. Brière, 1825 (Elérhető a Gallicán) - Les Grandes Chroniques de France, éd. J. Viard, t.VI, Paris, 1930 - Philippe Mouskes, Chronique rimée, éd. F. de Reiffenberg, Bruxelles, 1836-1838 - Gilles de Paris, Karolinus, BnF man. Lat. 6191

British Airways

A British Airways a brit nemzeti légitársaság. (Nem tévesztendő össze az 1930-as években működött British Airways Ltd. céggel). Flottaméretét, nemzetközi utasforgalmát és nemzetközi desztinációit tekintve az Egyesült Királyságban első, utasforgalmát tekintve pedig a második legnagyobb légitársaság az EasyJet után. Székhelye a Waterside üzleti parkban található, legnagyobb bázisát pedig Heathrow repülőtérről üzemelteti. Ez a légitársaság bonyolítja le a legnagyobb forgalmat Európából az Atlanti-óceánon túlra. Kiterjedt légihálózattal rendelkezik Európában és az Egyesült Királyságon belül is. A vállalatot 1972-ben a brit kormány hozta létre a korábban államosított British Overseas Airways Corporation és British European Airways, valamint két regionális légitársaság, a walesi Cambrian Airlines és a Newcastle upon Tyne székhelyű Northeast Airlines légitársaságok üzemeltetése céljából. 1974. március 31-én a négy légitársaságot egyesítették és ezzel létrejött a British Airways márka. Tizenhárom év állami irányítást követően, 1987-ben a brit konzervatív kormány a vállalat privatizálása mellett döntött. Később a társaság tovább bővült, 1987-ben a British Caledonian, 1992-ben Dan Air és 2012-ben a British Midland International társaságok akvizícióját követően. A British Airways egyike a OneWorld légiszövetséget alapító légitársaságoknak. A OneWorld, alapítása óta a harmadik legnagyobb légiszövetséggé nőtte ki magát a SkyTeam és a Star Alliance után. 2011\. január 21-én a British Airways egyesült a spanyol Iberia vállalattal, és ezzel megalakult az International Airlines Group (IAG), amely árbevételét tekintve Európa harmadik legnagyobb légifuvarozójának számít (az Air France-KLM és a Lufthansa csoport után). Noha a Boeing gyár egyik legrégebbi ügyfelének számít, 1998 augusztusában a társaság 59 db Airbus gyártmányú repülőgépet vásárolt az A320 típuscsaládból. 2007-ben további gépvásárlást jelentettek be, melynek eredményeként 12 db Airbus A380 és 24 db Boeing 787 Dreamliner megrendelésével megkezdték a hosszú távú utakon üzemelő, öregedő flotta cseréjét. A British Airways flotta ékkövének az 58 db Boeing 777 repülőgép számít, valamint a társaság volt a Boeing 747–400 típuscsalád legnagyobb üzemeltetője az eredeti 57 db átvett járművel. A légitársaság egyike azon kevés vállalatnak, amelyek a 6 lakott kontinens mindegyikére üzemeltetnek járatot. ## Története A vállalat története, jogelődei révén, egészen 1924-re nyúlik vissza, amikor az Imperial Airways elindította az első kereskedelmi járatát London és Párizs között. A társaság 1939. november 24-én egyesült a British Airways Limited vállalattal, és British Overseas Airways Corporation néven folytatta a tevékenységét egészen 1974-ig, hogy aztán egy újabb cégegyesítés folytán a mai formájában szolgálja az utasokat. A British Airways 1974-ben alakult az állami tulajdonban levő BOAC (British Overseas Airways Corporation) és a BEA (British European Airways) összeolvadásából. A 2002-vel végződő pénzügyi évben 40 millió utast szállított és forgalma meghaladta a 8 milliárd angol fontot. A brit–francia Concorde programban brit részről 1976-tól 2003-ig a British Airways vett részt. A légitársaság formális működése 1976. május 24-én indult a London és Washington között közlekedő transzatlanti járat felszállásával, melyet 1977. szeptember 27-én a New York-i járat követett. Valamivel később a légitársaság globális terjeszkedését a Singapore Airlines-szal közösen indított London–Szingapúr járat erősítette. A Concorde párizsi balesete és a szeptember 11-i eseményeket követő csökkenő utasforgalom a légitársaságok bevételeiben is érződött, így döntés született a Concorde járatok leállításáról. Az utolsó menetrend szerint közlekedő, BA002 járatszámú, British Airways Concorde 2003. október 24-én szállt le a Heathrow repülőtéren, lezárva ezzel a szuperszonikus polgári légiközlekedés 27 éves korszakát. 1984-ben Richard Branson üzletember megalapította a British Airways legnagyobb rivális légitársaságát, a Virgin Atlantic Airways-t. A két vállalat viharos kapcsolata azóta számtalanszor került az újságok címlapjára, vagy éppen a bíróságok üléstermébe egy-egy per kapcsán. Így például 1993-ban a Virgin vezetője pert indított rágalmazásért a British Airways ellen, melyben többek között azzal vádolták a BA-t, hogy tisztességtelen eszközökkel elcsábították az utasokat, magánokiratokat hamisítottak, valamint megsértették a Virgin hírnevét az üzleti életben. A per következményeként a British Airways képviselői hivatalosan bocsánatot kértek, 110 000 font kártérítést fizettek a Virgin Atlantic-nak, 500 000 font személyes kártérítést fizettek Richard Bansonnak, valamint kifizették a 3 millió fontos perköltséget. 1987-ben Margaret Thatcher kormánya privatizálta a légitársaságot, mely lépéssel a légitársaság profitabilitásának elérése volt a legfontosabb cél. A miniszterelnök asszony Sir John King üzletembert bízta meg a vállalat átalakításával. Míg a többi légitársaság rendszerint szerény eredményeket produkált, esetleg veszteséges volt, addig a reformok bevezetésével Lord Kingnek sikerült a világ egyik legnyereségesebb vállalatát kialakítania. A Londoni Értéktőzsdére 1987 februárjában vezették be a társaság részvényeit. Pár hónappal később a British Airways felvásárolta a britek másik nagy légitársaságát, a British Caledonian Airways-t. 1992-ben a vállalat felvásárolta a pénzügyi nehézségekkel küzdő Dan-Air légitársaságot, s ezzel megnövelte jelenlétét a Gatwick repülőtéren. Egy évvel később megalapították a British Airways ázsiai leányvállalatát, a British Asia Airways-t, amely 2001-es megszűnéséig Tajpej és London között üzemeltetett járatot. 1993 márciusában 25%-os részesedést szereztek az ausztrál Qantas légitársaságban, majd miután májusban felvásárolták az angol, belföldi piacon tevékenykedő Brymon Airways vállalatot is, létrehozták a British Airways Citiexpress (későbbi neve: BA Connect) leányvállalatot. 1993-ban Sir John King lemondott elnöki tisztségéről, szerepkörét addigi helyettese, Colin Marshall vette át. A vezérigazgatói posztot Bob Ayling kapta. 1998 szeptemberében öt légitársaság, a British Airways, a Qantas, az American Airlines, a Cathay Pacific és a Canadian Airlines megalapították a Oneworld légiszövetséget. A szövetség 1999-ben kezdte meg a működését és ma a világ harmadik legnagyobb légiközlekedési szövetsége (a Star Alliance és a SkyTeam után). Bob Ayling vezetésével a vállalat mintegy 750 millió font költséget takarított meg és 1998-ban elindították a British Airways diszkont márkáját, a Go-t. A kezdeti sikerek dacára azonban a következő év első negyedévére 84% profitcsökkenést jelentettek be, hét év óta a legrosszabb üzleti eredményt. 2000 márciusában Aylingot leváltották a vezérigazgatói posztról, utódaként Rod Eddingtont nevezték meg. Még ugyanezen évben a British Airways és a KLM tárgyalásokat kezdeményezett egy esetleges egyesülésről, melynek pontos terveit júliusban nyújtották be az Európai Bizottság elé. A terveket két hónappal később a bizottság elutasította. A következő évben a Tajpej–London járat felfüggesztésével a British Asia Airways megszüntette tevékenységét, pár hónappal később pedig a Go-t eladták a 3i nevű befektető cégnek. Az új vezérigazgató további költségcsökkentő intézkedéseket vezetett be, így 2001. szeptember 11. után a légi ipar megtorpanására létszámleépítéssel reagáltak, továbbá 2004-ben eladták a Qantas vállalatban lévő 25%-os tulajdonrészüket. 2005-ben az ír Aer Lingus vállalat addigi vezetője, korábban repülőgép-kapitány Willie Walsh lett a British Airways vezérigazgatója. 2008 januárjában a vállalat bemutatta az OpenSkies nevű új leányvállalatát, amely a transzatlanti légi piac liberalizációját kihasználva Párizs és New York, valamint Párizs és Newark Liberty nemzetközi repülőtér között közlekedtet járatokat. 2008 júliusában a vállalat bejelentette a – szintén oneworld tag – spanyol Iberiával való egyesülési szándékát. A közzétett terv része volt, hogy az egyesülést követően a két vállalat saját néven működik tovább. A tervet az Európai Bizottság és az Egyesült Államok Közlekedési Minisztériuma jóváhagyta, következő lépésként pedig a British Airways az American Airlines-szal közösen a transzatlanti járatok megosztásán kezdett dolgozni. 2010. október 6-án a British Airways, az Iberia és az American Airlines vállalatok alkotta szövetség megkezdte a működését. Az új partneri viszony mintegy 230 millió font éves megtakarítást jelent a British Airwaysnek, az Ibériával való egyesülése óta megtakarított évi 330 millió fonton felül. A spanyol légitársasággal való egyesülés formálisan 2011. január 21-én fejeződött be, a közös vállalat pedig az International Airlines Group (IAG) nevet viseli. Az IAG alapításakor éves bevétel tekintetében a világ harmadik legnagyobb, valamint Európa második legnagyobb légi vállalata lett. Az egyesülés óta a British Airways részvényeit nem jegyzik önállóan a londoni tőzsdén. 2010 szeptemberében Willie Walsh, már az IAG vezérigazgatójaként, bejelentette, hogy a vállalat további légitársaságok felvásárlását fontolgatja és közzétette – a potenciálisan megvásárolandó – vállalatok 12 névből álló listáját. Egy évvel később bejelentették, hogy a vállalat a Lufthansa cégcsoporttól megvásárolja a British Midland International társaságot. Az ügyletre 2012. március 30-án került sor 172 500 000 font áron. Ezt követően a British Airways új leányvállalatot alapított British Airways Limited néven, amely a London City és JFK repülőterek között közlekedtet 32 üzleti üléssel berendezett Airbus A318 típusú repülőgépeket naponta kétszer. A British Airways volt a 2012-es londoni olimpia hivatalos légi szállító partnere. 2012. május 18-án a légitársaság szállította az olimpiai lángot Athén és RNAS Culdrose légibázis között, fedélzetén a brit olimpiai delegációval, amelynek tagjai Lord Sebastian Coe (a szervezőbizottság elnöke), Anna hercegnő, Hugh Robertson (az olimpiai játékokért felelős miniszter), Boris Johnson (London polgármestere), valamint David Beckham voltak. A vállalat vezetése 2014. augusztusban az ebola járvány hatására a nyugat-afrikai járatok felfüggesztése mellett döntött. Az intézkedés a London – Freetown, és London – Monrovia járatokat érintette. Sajtójelentések szerint míg a közvélemény nagy többséggel egyetértett a döntéssel, addig Libéria és Sierra Leone kormánya, valamint a nemzetközi segélyszervezetek kifogásolták azt, továbbá azzal vádolták a döntéshozókat, hogy a járatok felfüggesztésével jelentősen megnehezítik a humanitárius segélyek és egészségügyi szakemberek eljutását a járvány által sújtott régióba. A járatok szüneteltetését először 2014. december 31-ig tartó időszakra jelentették be, majd később 2015. március 31-ig hosszabbították azt meg. ## A vállalat működése A British Airways az Egyesült Királyság legnagyobb légitársasága flottaméret, a nemzetközi járatok száma, a nemzetközi úticélok és (2008-ig) utasszám tekintetében is. A társaság 2008-ban 34,6 millió utast szállított, ekkor azonban az EasyJet a maga 44,5 milliós utasszámával megelőzte a BA-t. A légitársaság működésének jogi alapja a brit Polgári Légkiközlekedési Hatóság (CAA) által kiállított A típusú működési engedély, melynek révén utasokat, légiárut és postai küldeményeket szállíthat 20 főnél nagyobb kapacitású repülőgépekkel. A légitársaság központja London Harmondsworth negyedében, a Heathrow-tól mindössze 1 km-re fekvő Waterside üzleti parkban található. A jelenlegi főhadiszállást 1998-ban adták át, amely a korábbi – repülőtér területén lévő – Speedbird House funkcióját vette át. A British Airways elsődleges (bázis) repülőtere Heathrow, de Gatwickről is jelentős számú utast szállít. Ezen kívül – leányvállalata, a BA CityFlyer révén – erős a jelenléte a London City airporton is. Korábban Manchester nemzetközi repülőterét is bázisreptérként használták, azonban a BA Connect alvállalat értékesítésével a társaság jelenléte jelentősen csökkent. Jelenleg amennyiben az utasok nemzetközi úticélok felé kívánnak repülni, kénytelenek azt londoni átszállással megtenni. A Heathrow repülőtéren a résidők (slotok) 40%-át a British Airways birtokolja. A British Airways járatok túlnyomó többsége a Terminál 5-ről üzemel, kapacitás hiányában azonban kivételt képez ez alól néhány közép- és rövid távú járat, amelyek a Terminal 1-ről üzemelnek, valamint azon rövid távú járatok, amelyeket a BMI légitársaság megvásárlásával nyertek és a Terminal 3-ról üzemelnek. A társaság budapesti járata is a Terminal 3-ról indul és érkezik. 2014. júniustól az elavult Terminal 1-et lebontják, funkcióját az új Terminal 2 veszi át. Ezzel egy időben a Star Alliance légitársaságok az új terminálba költöznek át, míg a British Airways járatait a Terminal 5 és Terminal 3 között osztják szét. ### A BA üzleti érdekeltségei A BA CityFlyer, a British Airways leányvállalata, Európa-szerte 23 desztináció felé üzemeltet járatokat a London City airportról. A társaság összesen 14 db Embraer 140 és 190, valamint 1 db lízingelt Saab 2000 típusú repülőgéppel szállít utasokat. Úticéljaikkal eredetileg az üzletembereket célozták meg, azonban az utóbbi években a legkedveltebb európai szabadidős úticélok, így Velence, Ibiza, Palma de Mallorca is elérhetővé váltak az utasok számára. 1974-ben a BEA Helicopters társaság neve British Airways Helicopters névre változott, miután a vállalat a British Airways birtokába került. A cég – 1986-os értékesítéséig – helikopter járatokat üzemeltetett a Brit-szigetek körüli olajfúrótornyokhoz. Hasonlóképpen British Airways leányvállalat volt a német Deutsche BA 1997 és 2003 között, valamint a francia Air Liberté 1997 és 2001 között. 2007-ig érdekeltségükbe tartozott továbbá az Airways Aero Association, amely az angol repülős klubot szolgálja ki a London közeli Wycombe Air Park repülőtéren, azonban a vállalatot eladták a Sunrider Aurora nevű cégnek. A dél-afrikai Comair és a skandináv Sun Air légitársaságok a British Airways franchise partnerei. 2007 márciusában, a BA Connect értékesítésével 15%-os részvénycsomagot nyertek a Flybe regionális légitársaságban. A British Airways 10% tulajdoni részt birtokolt az InterCapital and Regional Rail (ICRR) vállalatban, amely az Eurostar (UK) Ltd. – és ezáltal az Eurostar – üzemeltetését látta el 1998 és 2010 között a brit oldalon. 2008 márciusában, miután Európa és az Egyesült Államok között létrejött Open Skies egyezmény eredményeként a transzatlanti utakat liberalizálták, a British Airways megalapította az OpenSkies nevű leányvállalatát. A vállalat 2008 júniusától kezdett járatokat üzemeltetni Boeing 757-200 típusú repülőgépekkel Párizs és New York, illetve Párizs és Newark Liberty nemzetközi repülőtér között. 2012-ben létrehozták a British Airways Limited nevű alvállalatot, amely a London-City repülőtér és a JFK között szállít üzleti utasokat speciálisan átalakított, 32 üléses Airbus A318 típusú repülőgépekkel. A gépek a korábban a Concordehoz tartozó BA001, BA002, BA003 és BA004 járatszámokat viselik. A British Airways áruszállítmányozási üzletága a British Airways World Cargo márkanevet viseli. 2012 óta a vállalat az IAG Cargo cégcsoport része, amely ezen kívül még a spanyol Iberia teherszállítását látja el és szállított tehertonna/km egységre vetítve a világ 12. legnagyobb légi teherszállítmányozója. 2014 januárjáig 3 db lízingelt Boeing 747–8F típusú teherszállító repülőgéppel szállították a rakományt, azóta a vállalat csökkentette a szállítmányozási üzletágát. A vállalat teljesen automatizált áruközponttal üzemel Heathrown, valamint Gatwick és Stansted repülőterekről is jelentős volumenben szállít árut. ### Szakszervezetek A vállalat dolgozóit számos szakszervezet képviseli, így a pilóták a – nagyjából 10 000 tagot számláló – British Air Line Pilots\` Association (Brit Légipilóták Egyesülete) szervezet tagjai, míg a légiutaskísérők érdekeit a British Airlines Stewards and Stewardesses Association (Brit Légiutaskísérők Egyesülete) védi. A földi kiszolgáló személyzet, vagy más légitársasági alkalmazottak a Unite The Union vagy GMB Egyesület tagjai. Utóbbiak általános dolgozói szakszervezetek, melyeknek egyenként több mint fél millió tagja van. A légitársaság történetének eddigi legnagyobb sztrájkjára 1997-ben került sor, amelyet az akkori vezérigazgató, Bob Ayling költségcsökkentő intézkedései miatt az utaskísérők szakszervezete hirdetett meg. Ezt követően egészen 2007-ig nem szervezett sztrájkot az említett egyesület, bár a dolgozók általános elégedettsége meglehetősen ingadozó. Annak érdekében, hogy a vállalat vezetése és a dolgozók közti információáramlás hatékonyabb legyen, számos konferenciát és egyeztető tárgyalást tartottak és tartanak napjainkban is. 2005-ben a vállalat cateringért felelős partnere, a svájci székhelyű Gate Gourmet 670 dolgozóját bocsátotta el, és azokat külső erőforrásból, szerződött munkaerő-közvetítőktől pótolta. Ezen lépésre reagálva a British Airways földi személyzetét tömörítő egyesület azonnali sztrájkot hirdetett, amely egyes értesülések szerint a vállalatnak hozzávetőleg 30 millió font bevételkiesést okozott, és nagyjából 100 000 utas kiszolgálását befolyásolta. 2006 októberében a vállalat egy polgári per miatt került a sajtóba, miután egy keresztény dolgozójuknak megtiltották, hogy egy feszülettel ellátott nyakláncot viseljen munkaidő alatt. Az eset után több politikus nyíltan is megkérdőjelezte a légitársaságnak azt a jogát, hogy megtiltsa dolgozóinak a vallási jelképek viselését. Az akkori belügyminiszter, John Reid, és Jack Straw külügyminiszter is bírálták ezt az intézkedést. A BA és dolgozói szakszervezetek közti viszony olykor viharosra fordul. 2007-ben a vállalat a dolgozói bérekre vonatkozó költségtakarékos intézkedéseket hirdetett meg, melyre az utaskísérőket tömörítő egyesület sztrájkfenyegetéssel reagált. Az utolsó pillanatban sikerült egyezségre jutni, azonban ez a British Airwaysnek 80 millió fontjába került. 2009-ben az egyik szakszervezet szavazás útján kérte a tagok véleményét a karácsonyi időszakra tervezett sztrájkhoz. Noha a tagok többsége egyetértett a sztrájkkal, a munkabeszüntetést végül bírósági határozat tiltotta meg, amely a szavazást jogellenesnek nyilvánította. Ettől függetlenül a következő év márciusában sor került a sztrájkra. A BA válaszképpen a munkabeszüntetésben részt vett dolgozóktól megvonta az utazási kedvezményeiket. 2010 májusában újabb sztrájkot hirdettek, melyet végül az illetékes bíróság újra határozatban tiltott meg. A brit Szocialista Munkáspárt néhány tagja megzavarta a British Airways és egyik dolgozói szakszervezete közötti tárgyalásokat. Később újabb botrány rombolta a vállalat hírnevét, amikor Derek Simpson, az egyik szakszervezet vezetője bizalmas információkat tett közzé a saját Twitter oldalán. ## Célországok A British Airways több mint 160 úticélra repül (ebből 6 belföldi repülőtér). Azon kevés légitársaságok egyike, amelyek a 6 – állandóan lakott – kontinens mindegyikére üzemeltetnek menetrend szerinti járatokat. A többi ilyen légitársaság a: - Delta Air Lines, - Emirates, - Etihad Airways, - Korean Air, - Qantas, - Qatar Airways, - Singapore Airlines, - South African Airways és a - United Airlines ## A British Airways légiflottája A British Airways 1974-es alakulásakor – a BOAC-tól örökölt Boeing 707 és Boeing 747 típus kivételével – valamennyi repülőgépe az Egyesült Királyságban készült. Az 1980-as években aztán forgalomba állították a Boeing 737 Classic és Boeing 757 család gépeit, melyeket a rákövetkező évtizedben a Boeing 747–400, a Boeing 767 és a Boeing 777 követett. 55 darabos flottájával a vállalat lett a Boeing 747–400 flotta legnagyobb üzemeltetője. A Boeing 787 Dreamliner bevezetését megelőzően a Boeing a 36-os ügyfélkóddal szállította a megrendelt repülőgépeket, így például a British Airways által üzemeltetett jumbók típusjelzése Boeing 747–436 lett (747 a típuscsaládot, a 4 az altípust, míg a 36 a British Airways-t jelöli). 1991-ben a légitársaság leadta az első Boeing 777–200 típusra vonatkozó rendelését, melyet egy 2007-es flottabővítés során további négy darab rendelése követett, hozzávetőleg 800 millió dollár összegért. Az első gép General Electric GE90 típusú hajtóműveket kapott, amelyeket aztán Rolls-Royce Trent 800 típusra cseréltek. Flottamodernizációs programjuk részeként 2007-ben bejelentették 36 db nagy hatótávolságú repülőgép vásárlását a hosszú távú repülőjáratok üzemeltetéséhez. Az új flotta 12 db Airbus A380–800 és 24 db Boeing 787–800 típusú gépekből állt össze. A cserével a Dreamliner gépek a Boeing 767 kiöregedett flottájából 14-et cseréltek, míg az A380-as típusok beszerzése a jumbó park 20 korosodó gépének leváltása miatt volt időszerű. Az A380-as típus forgalomba állításakor figyelembe vették a kapacitási adottságait is, így több utast szállíthat és a legnépszerűbb úti célok felé repülhet. 2008\. augusztus 1-jén a vállalat 6 db növelt hatótávú Boeing 777–300ER típus rendelését jelentette be, valamint további 4 db gép vásárlására opciós szerződést kötött (tekintettel, hogy a Boeing–787 típus gyártása késve kezdődött, így kívánták áthidalni a bizonytalan átmeneti időszakot). 2013\. április 22-én az IAG (a BA anyavállalata) bejelentette 18 db Airbus A350–1000 repülőgép vásárlását, amellyel egyidőben további 18 db-ra kötöttek opciót. A gépek egy része a Boeing 747–400 típusok cseréjét szolgálja. Ezen kívül a 2007-ben leadott, eredeti, Dreamliner típusokra vonatkozó opciót rendelésre módosították, így a legyártott repülők 2017 és 2021 között kerülnek a British Airways birtokába. 2013\. június 26-án landolt az első Boeing 787–8 Dreamliner Heathrown. A típus szeptember 1-jén állt forgalomba London és Toronto, és pontosan egy hónappal később, október 1-jén London és Newark útvonalon. Az első Airbus A380 típus 2013. július 4-én érkezett a légitársasághoz. Szeptember 24-én szállított először utasokat London és Los Angeles között, majd a típust a második példány megérkezésével London–Hongkong útvonalon is szolgálatba állították. 2014 márciusában a Dreamliner szolgálatba állt a London–Haidarábád útvonalon. 2014\. szeptember 8-án a vállalat bejelentette, hogy a korosodó Boeing 747–400 flotta 18 legfiatalabb tagját – 2015-től kezdődően – teljesen felújítják. A művelet során a fedélzet Panasonic eX3 gyártmányú szórakoztatórendszert kap, a korábbinál nagyobb táblagép jellegű érintőképernyőkkel és több mint 130 filmből álló műsorkínálattal. 2014\. szeptember 11-én a vállalat képviselői átvették a legújabb G-XLEG lajstromú Airbus A380 típusú gépüket Toulouse-ban. Ezzel akkor összesen 7 db üzemelt a flottájukban (G-XLEA, G-XLEB, G-XLEC, G-XLED, G-XLEE, G-XLEF). Az átvétel pillanatában ezen kívül még további két gépre volt érvényes rendelésük, valamint egyúttal megerősítették, hogy a típus két új célpontra közlekedik, 2014. október 2-től Washingtonba a Dulles repülőtérre, valamint október 28-tól Szingapúrba, továbbá próba jelleggel, a nyári csúcsidőben, 2015. április 2-től San Franciscóba heti öt alkalommal. 2016 május elején a vállalat meghirdette az addigi leghosszabb leszállás nélküli útvonalát Gatwick és a chilei főváros, Santiago között. A járat 2017. január 3-án indul Boeing 787-9 típussal és az út mintegy 14 óra 40 percig tart. ### Jelenlegi flotta Az IAG, a világ egyik legnagyobb légiközlekedési vállalatcsoportja jelenleg nagyjából 400 gépből álló légiflottával rendelkezik, melyből 265 a British Airways kötelékében teljesít szolgálatot. A következő repülőgépek alkotják a British Airways légiflottáját (2016 júniusában) ### Karbantartás A légitársaság saját műszaki ágazattal rendelkezik. A műszerészek a javítási és karbantartási munkákat a világ 70 különböző repülőterén, a helyszínen el tudják végezni. Heathrow és Gatwick repülőtereken a vállalat saját javító hangárt használ, míg a Cardiffban és Glasgowban található szerelőkomplexumban teljeskörű karbantartást, üzemi felkészítést végeznek. A prestwicki repülőtér egysége 2014-ig kifejezetten az A320-as (A318, A319, A320, A321) típuscsalád burkolati hibáinak (pl. korrózió) javítását végezte. A British Airways Boeing 737–400 típusának (Gatwick flotta) teljes körű, időszakos karbantartását 2012 januártól a típus kivonásáig a Lufthansa Technik végezte a szófiai szerelőközpontjukban. 1990-ben nyílt Cardiff repülőterén a British Airways szerelőkomplexuma, amelyben azóta a hosszú távú utakon üzemeltetett járműpark időszakos, teljes körű karbantartását (D-check) végzik. Egy Boeing 747–400 típus például mintegy 5-6 évente esik át egy ilyen műveleten, melynek során a repülőgépet esetenként alkotóegységeire szedik szét, a teljesen elhasználódott alkatrészek helyett újakat szerelnek be, felújítják a belső burkolatokat, kárpitot, üléshuzatokat. Ez a fajta művelet gépenként nagyjából 5 hétig tart. ### Korábbi flotta ## Marketing ### A márka A British Airways televíziós reklámok nagy többséggel Léo Delibes Lakmé című operájából a Virágduett áriát használják zenei háttérnek. 1998-ban mutatták be a légitársaság történetének egyik leghíresebb reklámját Face (Arc) névvel és The World\`s Favourite Airline (A világ kedvenc légitársasága) szlogennel. A reklámot a Saatchi & Saatchi kreatív ügynökség készítette. A szlogent 2001-ben használták utoljára, miután a Lufthansa megelőzte a BA-t utasszám tekintetében. A Virágduett azonban továbbra is a vállalat hivatalos reklámzenéje, 1998 óta számtalan változatban támogatta a márkát. 2002-ben a Bell Atlantic telekommunikációs vállalattól megvásárolták a .ba domainnevet, melynek jelentősége abban rejlik, hogy azonos a vállalat rövidített nevével (BA) és IATA-kódjával. 2011-ben ünnepelték a vállalat fennállásának 90. évfordulóját, melyet a 90 másodperces To Fly. To Serve reklámfilmmel ünnepeltek. A British Airways a wimbledoni teniszbajnokság hivatalos légiszállító partnere, mint ahogy a 2012. évi londoni olimpia és paralimpia egyik legfontosabb szponzora és partnere volt. A légitársaság High Life nevű fedélzeti magazinja 1974 óta áll az utasok rendelkezésére. ### A gépek festése 1974-es megalakulása óta a légitársaság Union Jack motívumot fest a repülőgépei függőleges vezérsíkjára. Az 1990-es években némiképpen változott az eredeti arculat, azonban a stilizált zászló mint alapmotívum továbbra is jelen van a gépek festésén. 1997-ben meglehetősen megosztotta a véleményeket a British Airways World Images (A világ képekben) kampánya, amellyel a készítők a társaság úticéljainak sokféleségét akarták hangsúlyozni, tekintve, hogy a BA a világ szinte minden szegletébe repül. A kampány során a repülőgépek farokrésze és a vezérsíkok új festést kaptak, jellemzően művészek által megálmodott minták, figurák jelképezték a távoli országokat. Egyes források szerint az új arculat bonyodalmakat okozott a brit reptereken, hiszen míg a légiirányítók korábban rendszeresen használták azt a leegyszerűsített parancsot, hogy „kövesd a British Airways gépet”, addig mostantól már korántsem volt egyértelmű, hogy melyik a BA gép, hiszen eltérő volt a festésük, nehezítve a vizuális azonosítást. Sok közéleti személyiség szólalt fel a kampány ellen, így például a korábbi miniszterelnök Margaret Thatcher is. Mindeközben a rivális Virgin Atlantic, kihasználva a BA körül kialakult negatív sajtót, az összes repülőjén átfestette a wingleteket a brit zászló mintájára, és a „Britain\`s national flag carrier” (Nagy-Britannia nemzeti zászlóhordozója) szlogent kezdte alkalmazni. 1999-ben a vezérigazgató bejelentette, hogy az eredetileg csak a Concorde-flottának tervezett új arculatot az összes repülőgépen alkalmazzák, így azóta a British Airways – Union Jack ihlette – arculata változatlan. ### Törzsutas program A British Airways Executive Club nevű sávos törzsutas programja elsősorban belépésre jogosít a világ különböző repülőterein kialakított exkluzív várókba, továbbá a biztonsági ellenőrzéskor elsőbbséget biztosít, lerövidítve ezzel a procedúra idejét. A BA a legnagyobb és legfontosabb céges üzleti ügyfelei részére fenntartja a Premier szolgáltatást, melynek révén az adott vállalat dolgozói igénybe vehetik a törzsutas program kedvezményeit anélkül, hogy a minimális mérföldpont mennyiséget összegyűjtötték volna. Az Executive Club kedvezmény automatikusan jár az üzleti osztályra (Club World vagy Club Europe) jegyet váltott utasoknak. Aki hosszú távú járaton első osztályra (first class) szóló jegyet vált, vagy Gold Executive Club-tag, jogosult az exkluzív, első osztályú First Class Lounge váróteremben a szolgáltatások igénybevételére. 2011 óta a British Airways átdolgozta a törzsutas programját, hogy az Ibériával való egyesülést követően a két légitársaság utasai a legjobban kihasználhassák a nyújtott kedvezményeket. A törzsutas kedvezmény ezen kívül Avios pontok gyűjtését is lehetővé teszi, amelyeket ingyenes repülőjegyekre, szállodai kedvezményekre és számos más kedvezményre lehet beváltani. ## Utaskabin ### Rövid táv - UK Domestic a British Airways belföldi turista (economy) osztályának a neve. A legtöbb belföldi járat tipikusan Airbus A320 típusú géppel üzemel, kivételt képez ez alól hétköznap, csúcsidőben az Edinburgh és London, illetve Glasgow és London között közlekedő Boeing 767–300, melyen kizárólag economy helyek foglalhatók. Gatwick repülőtéren jellemzően Boeing 737–400, Airbus A319 és Airbus A320 flotta üzemel. A kiöregedett Boeing 737–400 flotta utolsó példánya 2015-ben fejezi be a szolgálatot a British Airways színeiben. - UK Business a belföldi üzleti osztály megnevezése. Ugyanaz az utaskabin és ugyanazok az ülőhelyek is, mint a belföldi turista esetén, a különbség mindössze annyi, hogy utazás előtt a business utasok igénybe vehetik a business váró(k) szolgáltatását. - Euro Traveller a British Airways turista osztálya Európán belül. - Club Europe az Európán belüli járatok üzleti osztálya. A business jegy megváltása egyben belépésre jogosít a business váróba a kontinens legtöbb repülőterén (jellemzően a Oneworld szövetség névtáblájával ellátott várók). Az utaskabinban úgy alakítják ki az üzleti osztályt, hogy az első néhány sorban a középső ülésekre nem fogadnak foglalást, így a 2x2-es konfiguráció biztosítja a kényelmet. ### Közép táv 2012-ben mutatta be a légitársaság a BMI-től örökölt középtávú járatain a megújult utaskabinokat az Airbus A321 típusú flottáján. Ezek a repülőgépek elsősorban Tel-Avivba, Bakuba, Tbiliszibe, Ammánba, Bejrútba és Almatiba repülnek. Az első 23 sor (üzleti osztály) 1-2, 2-1 konfigurációval és teljesen vízszintes állásba (ággyá alakítható) állítható ülésekkel biztosítja a nagyobb kényelmet. Az üléseket Thales i5000 fedélzeti szórakoztató rendszerrel szerelték fel. ### Hosszú táv - First a British Airways első osztályú kabinja, amely a Boeing 747–400, Airbus A380–800 és Boeing 777–300ER típusokon elérhető. Mindegyik repülőgépen 14 db félkabin kialakítású ülés található, melynek lényege, hogy olyan elválasztó panelek veszik körül az ülést, amelyek esztétikusak, ergonomikusak, ugyanakkor biztosítják, hogy az utasok nem zavarják egymás nyugalmát az utazás alatt. Mindegyik ülés gombnyomással 180 cm hosszúságú ággyá alakítható, saját (38 cm szélességű) fedélzeti szórakoztató rendszerre csatlakoztatott monitorral és konnektorral van ellátva. - Club World a hosszú távú járatok üzleti osztálya (business class) a Boeing 747–400, Boeing 767, Boeing 777, Boeing 787, Airbus A318, Airbus A380 típusú repülőgépeken. Az ülések teljes egészében ággyá alakíthatók. 2006 óta a Next Generation New Club World újítás részeként nagyobb ülések biztosítják a kényelmet. - World Traveller Plus a BA prémium economy osztálya. Soronként 2-4-2 ülés, konnektor és fedélzeti szórakoztató rendszer biztosítja a komfortot. - World Traveller a hagyományos turista osztály a BA hosszú távú járatain. Valamennyi ülés háttámlájába monitort szereltek, így a fedélzeti szórakoztató rendszer minden utas számára egyedileg elérhető. Ülések elrendezése, lábtér (cm), ülés szélessége (cm): ## Balesetek 1974-es megalapítása óta a British Airways neve az alábbi balesetek kapcsán került a figyelem középpontjába: - 1974\. november 22-én a 870-es számú, Dubajból Londonba tartó járatot felszállást követően eltérítették. A Vickers VC10 típusú gép először Tripoliban szállt le, ahol feltöltötték üzemanyaggal, majd onnan tovább repült Tuniszba. Jack Fletcher kapitány Tripoliban annak ellenére visszatért a pilótafülkébe, hogy a gépeltérítők a repülőgépen tartózkodtak. A gépeltérítők, miután egy túszt kivégeztek, 84 órányi tárgyalást követően megadták magukat. A kapitány az incidens során tanúsított magatartásáért számos kitüntetést kapott. - 1976\. szeptember 10-én a 476-os számú, Londonból Isztambulba tartó járat a mai Horvátország légterében egy másik utasszállító repülőgéppel ütközött. A Trident 3B típusú repülőgép 54 utasa és 9 főnyi személyzete közül senki nem élte túl a balesetet. A tragédiában összesen 176 személy vesztette életét. A British Airways alapítása óta ez volt az egyetlen, halálos áldozatokat követelő baleset. - 1982\. június 24-én a 9-es számú, Londonból Melbourne-be tartó járat útja során vulkáni hamufelhőbe repült Mount Galunggung közelében. A hamurészecskék miatt jelentős kár keletkezett a Boeing 747–200 típusú repülőgépben. A hajtóművek eltömődtek és több alkalommal is leálltak, míg a géptest belépő élein a kvarcrészecskék teljesen lecsiszolták a festést, valamint a pilótafülke szélvédőjét, amelyen lehetetlenné vált a vizuális tájékozódás. A legénység (pilóták) vészhelyzeti manőverrel, illetve siklórepüléssel kivezették a gépet a hamufelhőből, majd a hajtóműveket sikeresen újraindították. Egy hajtómű azonban végzetesen meghibásodott. Végül Jakarta közelében kényszerleszállást hajtottak végre. Az incidensben senki nem sérült meg és senki nem vesztette életét. - 1990\. június 10-én az 5390-es, Birminghamből Malagára tartó járat kabin-dekompressziót szenvedett. A BAC One-Eleven típusú repülőgép szélvédője karbantartási mulasztás miatt kirobbant. A légnyomás magával rántotta a kapitányt, akinek a lába beakadt a műszerfalba, így nem esett ki a pilótafülkéből teljesen. A másodtiszt sikeres kényszerleszállást hajtott végre Southampton repülőterén. Noha a kapitány életveszélyes sérüléseket szenvedett a baleset során, végül azonban fél év elteltével teljesen felépült és visszatért a légitársasághoz. - 1990\. augusztus 2-án a 149-es számú járat az öbölháború kezdetét jelentő iraki invázió után négy órával landolt Kuvait repülőterén. A megszállók az utasokat fogságba ejtették, majd a Boeing 747–100 (lajstrom: G-AWND) típusú repülőgépet felrobbantották. A repülőgép főfutóművei közül kettőt emlékül megőriztek, és ma a légitársaság központjában, a Waterside irodaház aulájában találhatók. - 2000\. december 29-én a 2069-es számú, Gatwickről Nairobiba tartó járat pilótafülkéjébe behatolt egy utas, és megpróbálta eltéríteni a repülőgépet. A pilótafülkében dulakodás kezdődött, melynek során – átmenetileg – a legénység elveszítette az uralmát a Boeing 747–400 (lajstrom:G-BNLM) típusú repülőgép felett. A repülőgép nagyjából 3 percen át irányítás nélkül maradt, ezáltal kétszer átesett, és 30 000 láb/perces, 94 fokos bukózuhanásba kezdett. Végül a behatolót sikerült ártalmatlanítani, és a kapitány visszaszerezte az uralmat a repülőgép felett. Leszállást követően Nairobiban átadták a behatolót a hatóságoknak. - 2008\. január 17-én a 38-as számú, Pekingből Londonba tartó járat leszálláskor műszaki hiba miatt nem érte el a kifutópályát, és mintegy 300 méterrel korábban ért földet. A vizsgálat szerint a Boeing 777–200ER (lajstrom:G-YMMM) típusú repülőgép üzemanyag-vezetékeiben található szűrők jégkristályokkal telítődtek, így az üzemanyag-utánpótlás a hajtóművekben megszűnt, emiatt azok leálltak. Hajtóművek híján a pilóta kénytelen volt siklórepüléssel megközelíteni a 27L jelű futópályát, és a gép a repülőtér kerítésén belül, a gyepen ért földet. A futóművek landoláskor leszakadtak, a szárnytövek és a hajtóművek alja rendkívül megsérült, a gép a „hasán” csúszva állt meg. A balesetben 1 személy súlyos, valamint 12 további személy könnyebb sérülést szenvedett. - 2013\. május 24-én a 762-es számú, Londonból Oslóba tartó járat felszállást követően műszaki hiba miatt kényszerleszállást hajtott végre. Felszállás után az Airbus A319 típusú repülőgép (lajstrom:G-EUOE) hajtóműveinek külső héjszerkezete kilazult, a bal oldali hajtóműről a burkolat levált és a földre esett. Az incidensben az üzemanyag-vezeték megsérült, a hajtóműben tűz keletkezett, ezért biztonsági intézkedésképpen a hajtóművet le kellett állítani. A repülőgép biztonságosan visszatért Heathrowra, és az utasokat evakuálták. Senki nem sérült meg. - 2013\. december 22-én a BA34-es járatszámú, Johannesburgból Londonba tartó repülőgép futópályához való gurulás közben épületnek ütközött. A Boeing 747–400 típusú gép (lajstrom:G-BNLL) pilótái elvétettek egy rágurulót, és a következő guruló elérése előtt a jobb oldali szárny egy – a futópálya mentén álló – épületbe ütközött. A 189 utas és személyzet sértetlenül átvészelte az balesetet, azonban az épületben tartózkodó repülőtéri dolgozók közül négyen megsérültek. A repülőgépet 2014 februárjában leselejtezték (egyébként is elérte a hasznos élettartamát). - 2015 szeptember 8-án a BA2276-os járatszámú, Boeing 777-200 típusú (lajstrom: G-VIIO) Londonban tartó repülőgépének a bal oldali hajtóműve nekirugaszkodás közben kigyulladt Las Vegas repülőterén. A pilóták megszakították a felszállást és az utasokat a kifutópályán evakuálták. Ezt követően a repülőgépen komoly tűz keletkezett. Néhány utas könnyebb sérülést szenvedett. A repülőgép a javítást követően, fél évvel később újra forgalomba állt.

Kínai buddhizmus

A kínai buddhizmus (han kínai buddhizmus) rendkívül előkelő és jelentős szerepet játszott a buddhizmus története során, elsősorban Kelet-Ázsiában. A mintegy kétezer év alatt a buddhista ideák és gyakorlatok sokféleképpen formálták a kínai kultúrát, köztük a művészetet, a politikát, az irodalmat, a filozófiát, az orvoslást és a tárgyi kultúrát. Különböző elméletek léteznek a buddhizmus megjelenésének időpontjáról és érkezésének mikéntjéről. Annyi ismeretes, hogy Kína hagyományos uralkodó politikai-vallási rendszere a konfucianizmus volt, központjában az uralkodóval, aki égi mandátumot (tianming 天命) birtokolva kormányzott. A nagy konfuciánus uralkodók bukása mellett a vallási taoizmus mozgalma is segítette az idegen földről érkező buddhizmus kínai elterjedését, amely felszínes összehasonlításban emlékeztetett a buddhista filozófiára. A buddhizmus legelőször az első században érkezett Kínába a Han-dinasztia idején, indiai hittérítőkön keresztül. Onnantól kezdve a buddhizmus jelentős szerepet játszott a kínai történelemben egészen a modern korig. Hatalmas mennyiségű indiai buddhista szöveget fordítottak le kínai nyelvre, amelyeket később kiegészítettek olyan szövegekkel, amelyek már Kínában íródtak. Így jött létre a nyomtatott kínai buddhista kánon, amely nagy hatással volt az egész kelet-ázsiai kulturális légkörre, többek között Korea, Japán, a Rjúkjú-szigetek és Vietnám területén. Az India és Nepál területéről származó vallás, filozófia és tudomány hozzájárult a kínai irodalom és a kínai nyelv fejlődéséhez egyaránt. A kínai buddhisták számát rendkívül nehéz megbecsülni. Az amerikai PEW kutatóközpont szerint a lakosság több mint 18%-a tekinthető buddhistának (2015). Az egymásnak ellentmondó adatok ellenére világosan látszik, hogy az enyhülő politikai légkör kedvez a spiritualitás újbóli megjelenésének. Az országban ma már újból több mint buddhista kolostor és templom működik, amelyekben a szerzetesek és apácák száma megközelíti a negyedmilliót. ## Története Kínában a buddhizmus kezdetben évszázadokon át nehezen lépett ki a taoizmus árnyékából. A kínaiak szemében Buddha személye hasonlatos volt a taoista istenségekhez, ezért a buddhista hitet a taoista hit részeként fogadták el. Valószínűleg emiatt nem említik meg külön a dinasztikus történelmi munkák a buddhizmust. A két vallás azonosításához több tényező is hozzájárult. Mindkettő tartózkodott az állatáldozat bemutatástól szertartásaikban, mindkettőnél hangsúlyos volt a koncentráció és a meditáció, valamint egymáshoz hasonlóan kerülték bizonyos ételek fogyasztását. A buddhisták az újraszületések végtelen körforgását hirdették (szanszára), a taoisták pedig a Nagy Tisztaság égi birodalmában történő halhatatlanság elérésében hittek. A buddhizmus számára előnyt jelentettek a két filozófia közötti felszínes hasonlóságok, ugyanis a kínaiak alapvetően kétkedően és ellenségesen tekintettek minden külföldről érkező dologra. ### Han-dinasztia (i. e. 206 – i. sz. 220) Tudósok generációkon keresztül vitatkoztak azon, hogy a buddhista hittérítők a Han-kori Kínát legelőször tengeri vagy szárazföldi úton (a selyemúton) érték-e el. A tengeri út elmélete szerint (például (梁啟超; 1873–1929) vagy Paul Pelliot) a buddhizmust legelőször Kína déli részén gyakorolták, a Jangce és a -folyó régiójában, ahol (劉英) herceg (a mai Csiangszu) i. sz. 65-ben egyszerre hódolt a Sárga Császár, és Gautama Buddha előtt. A szárazföldi elmélet szerint () a buddhizmus Kína nyugati részéről, a han fővárosból, ból (a mai ) terjedt keletre a kusánok területén keresztül. A han császár alapította meg 68-ban a Fehér Ló-templomot. a pekingi egyetem történelem professzora az új multidiszciplináris felfedezések és kutatások alapján (például a gandhárai buddhista szövegek elemzésével) a következőket mondta: `A történelmi források bizonysága szerint a Han-korban három központja volt a buddhizmusnak: (ma Szucsou), és Tonkin (ma Vietnám része). ben hatalmas buddhista templomot építettek, amely mellett felállítottak egy háromezer ember befogadására alkalmas építményt is. ban a császári palotában oltárt emeltek Buddha tiszteletére. A régi kínai irodalom népi elbeszélései a buddhizmus kínai elterjedéséről népszerű legendákat hoztak létre. Ezek közül a legnépszerűbb történetben Ming-ti császár (i. sz. 58–75) kiemelkedően járult hozzá a buddhista tanítások terjesztésében. A legelső feljegyzések (3-5. század) a (牟子理惑論) című buddhista szövegben találhatók:` `A császár ezután követeket küldött Dél-Indiába, hogy Buddha tanításai felől érdeklődjenek. A Kínába ilyen módon eljutó buddhista szövegekről úgy tartják, hogy egy fehér ló hátán érkeztek. Erről kapta a nevét később a Fehér Ló-templom. A legenda szerint a küldöttek két indiai szerzetessel, Dharmaraksa és Kásjapa Mátanga, és a Szútra negyvenkét fejezetben ( 四十二章經) című művel tértek vissza. A történet azonban ellentmondásokba ütközik és a források sem egyeznek meg a küldöttség indításának és visszatérésének időpontjában.` Annak ellenére, hogy a melletti Mokao-barlangokban található falfestmények közül az egyik 8. századi freskó császárt (i. e. 141–87 körül) ábrázolja, amint egy arany ember szobrai előtt mutat be áldozatot („egy nomád népek elleni hadjárat után egy han hadvezér arany szobrokkal tért vissza az i. e. 121-ben”), sem a A történetíró feljegyzései, sem a nem említi az arany buddhista szobrokat. A különböző indiai nyelvekről kínai nyelvre lefordított buddhista kéziratok legelső dokumentált fordításai 148-ból valók, amikor (安世高) ellátogatott Kínába. A pártus hercegből lett szerzetes közbenjárásával buddhista templomok épültek városban és buddhista szövegeket fordítottak kínaira. Ez bizonyítja a Közép-Ázsiából érkező buddhista hittérítő hullámot, amely évszázadokig tartott. a húsz évig tartó kínai tartózkodása során az alapvető tanításokról, a meditációról és az Abhidharmáról fordított szövegeket. A korábbi katalógusok harmincöt, a későbbiek már kilencven művet tulajdonítanak neki. Az segítőjeként dolgozó (安玄) egy a bódhiszattva ösvénnyel kapcsolatos korai mahájána buddhista szöveget fordított le kínaira. Kínában a mahájána buddhizmus tanításait legelőször a szkíta származású Lókakséma ( 支婁迦讖) terjesztette, aki az ősi buddhista királyságból, Gandhárából érkezett. Lókakséma fontos mahájána szútrákat fordított le, mint például az Astaszáhaszriká Pradnyápáramitá-szútra, illetve ma ritkának számító, korai szövegeket is átültetett kínai nyelvre a szamádhival és az Aksobhja Buddhán való vizualizációs meditációval kapcsolatban. A tőle származó fordítások sokat árulnak el a mahájána buddhizmus korai időszakáról. Ezek a szövegek gyakran fektetnek nagy hangsúlyt aszkéta gyakorlatokra, az erdei életre és a meditációs elmélyedés állapotainak elsajátítására: Az általánosan elfogadott nézet szerint a 4. századig a kínai emberek nem álltak be szerzetesnek (bhikkhu), többek között azért sem, mert a császárok csak a külföldieknek engedték meg, hogy templomokat építsenek és csatlakozzanak a szerzetesrendhez. A kínaiak szemében Buddha nem sokban különbözött a taoista istenektől és a buddhista hitet a taoista hit részeként fogták fel. Valószínűleg ezért nem említik meg a dinasztikus történelmi munkák sem a buddhizmust külön. Több okból is azonosították a két vallást. Amellett, hogy a külső hasonlóságok elrejtették a tanítások különbözőségét, mindkettőben kerülték az állatáldozatot, fontosnak tartották a koncentrációt és a meditációt, a légző gyakorlatokat, és korlátokat szabtak bizonyos ételek fogyasztásának is. A buddhisták a szanszárában történő folytonos újjászületést hirdették, a taoisták úgy hitték, hogy a Keleti Tengerben rejtőzik a halhatatlanok földje, s a Nagy Tisztaság égi birodalmában remélték elérni a halhatatlanságot. Ezek a hasonlóságok természetesen előnyösek voltak a buddhizmus számára, ugyanis tanításai könnyebben találtak nyitott fülekre a kínaiak között. Ez fontos tényező akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a kínaiak előítélettel viseltettek bármiféle „barbár” dologgal szemben. A kínai buddhizmus korai időszakában az indiai korai buddhista iskolákat tekintették fontosnak és ezeknek a szövegeit tanulmányozták. Ezek közé az iskolák közé tartozott a dharmaguptaka, a mahísászaka, a kásjapíja, a szarvásztiváda és a mahászánghika. A dharmaguptaka hívei mindegyik más szektánál több erőfeszítést tett, hogy a buddhizmust Indián kívülre is eljuttassa. Így jutott el a buddhizmus Iránba, Közép-Ázsiába és Kínába. Emiatt azokban az országokban, ahol Kínától vették át a buddhizmust, szintén a dharmaguptaka vinaját és szerzetesi örökösödési vonalat (bhikkhuk és bhikkhunik) vették át. A. K. Warder professzor szerint ezekben a kelet-ázsiai országokban úgy tekinthetjük, hogy valamelyest a dharmaguptaka szekta maradt fent a jelenkorig. Továbbá Warder kifejti azt is, hogy a korai időszakban a dharmaguptaka alapozta meg a buddhizmust Kínában: ### Hat dinasztia (220–589) Kezdetben több nehézséggel kellett megküzdenie a buddhizmusnak Kínában. Úgy tűnt, hogy a szerzetesség koncepciója és a közösségi élettől való elfordulás ellentmond a kínai társadalomban kialakult régi normáknak és szokásoknak. Voltak olyan vélemények, hogy a buddhizmus ártalmas lehet a kormányzásra, a buddhista kolostorok semennyit nem járulnak hozzá a kínai gazdaság fejlődéséhez, vagy, hogy a buddhizmus barbár és érdemtelen a kínai kulturális hagyományokhoz. Ugyanakkor a buddhizmust gyakran társították a taoizmus aszkéta meditációs hagyományaihoz. Emiatt egy koncepciópárosításos módszert használtak a korai indiai fordítók, hogy a taoista világnézethez és a terminológiához párosítsák a meglévő buddhista ideákat.<ref> \|valign=top\|

II. Károly magyar király

II\. Károly (ragadványnevén Kis Károly) (1345 – 1386. február 24.) Anjou-házbeli magyar és – III. Károly néven – nápolyi király és akháj fejedelem. Nápolyban 1381. június 2-ától, Magyarországon 1385. december 31-étől haláláig uralkodott. A Parvus (Kis) melléknevet termete miatt kapta, Itáliában a Pacis, della Pace (Békés) melléknévvel is emlegették. Apja, Anjou Lajos durazzói herceg halálát követően fiatal hercegként került a magyar királyi udvarba, ahol Nagy Lajos magyar király mellett tehetséges hadvezérré vált. Nagy Lajos király halála után végakaratának megfelelően 11 éves leányát, Máriát 1382. szeptember 17-én Székesfehérvárott Demeter esztergomi érsek Magyarország „királyává” koronázta. Eleinte nem volt jele annak, hogy Kis Károly be akarna avatkozni a magyar ügyekbe, még nápolyi hatalmának biztosításával volt elfoglalva. Amikor a Nápolyi Királyság feletti uralmat a pápa és a magyar király támogatásával indított hadjárata során sikeresen átvette, a Magyar Királyság kérdése is sorra került. Magyarországon – pártjának kezdeményezésére és segítségével – 1385 végén törvényes királlyá koronázása is megtörtént. De uralkodásának kezdetén, 1386. február 7-én egy udvari összeesküvés során halálosan megsebesítették, és február 24-én meghalt. Így a magyar történelem legrövidebb ideig regnáló uralkodója lett. Meggyilkolásával a Magyar Királyság több mint másfél évtizedig tartó megosztottságba, polgárháborús állapotba süllyedt. Csak öt hónapnak kellett elmúlni ahhoz, hogy a gyilkosság fő kitervelői és végrehajtója azonos sorsra jussanak. ## Származása, rokonai A 3. nápolyi és magyar Anjou-ház (Capeting) durazzói ágából származik. Apja Anjou Lajos Durazzo hercege, aki egyike volt az első nápolyi hadjárat során Magyarországra hozott és visegrádi fogságra vetett Anjou hercegeknek, Árpád-házi Mária és Sánta Károly unokája. Anyja Sanseverino Margit grófnő. Felesége Durazzói Margit, a Nagy Lajos által Aversában kivégeztetett Durazzói Károly és Mária nápolyi királyi hercegnő leánya, Árpád-házi Mária és Sánta Károly dédunokája, apai ágon férjének első unokatestvére volt. Fia, Nápolyi László, apja meggyilkolását követően lett nápolyi király és magyar ellenkirály. Lányai, Mária és Johanna, nápolyi hercegnők. Johanna, II. Johannaként nápolyi királynő később, öccse halálát követően, apja szlavóniai hercegsége idején Zárában, 1373-ban született. Mária nevű első lánya kisgyermekként meghalt. Nagyapja, János Durazzo hercege révén, elsőfokú rokonságban állt a 3. Anjou-ház durazzói ágának második generációjával, és másodfokú rokonságban a nápolyi, magyar és tarantói ágak második generációjával. Tarantói Fülöp címzetes császár 1373. évi halálát követően a nápolyi Anjou-ház legidősebb férfi tagja Kis Károly lett. ## Élete ### A fiatal herceg A második nápolyi hadjáratot követően Nagy Lajos magyar király 1352 októberében elrendelte a Nápolyi Királyság még magyar kézen lévő várainak átadását. A pápai biztos – De Sancto Martiale Péter – 1353-ban érkezett Nápolyba a várak átvétele céljából. Lajos durazzói herceg a nápolyi menekültekre és a visszamaradt magyar csapatok maradványaira támaszkodva fellázadt a Nápolyba visszatért Johanna királynő ellen. Apuliából a magyar királynak – visszahívása végett – több levelet is küldött, a levelek azonban a nápolyi királynő kezébe kerültek. Johanna és Lajos között a pápa közvetítésével került sor békekötésre, de a békekötést követően Johanna Lajos durazzói herceget bebörtönöztette. Lajos a Castel Nuovóban – valószínűleg mérgezés következtében - 1362. július 22-én meghalt. Durazzói Lajos ekkor 17 éves fiát, Károlyt, V. Orbán pápa vette pártfogásába, és felkérte Lajos királyt, hogy az ifjú herceget fogadja a magyar királyi udvarba. Nagy Lajos Károlyt 1365-ben Johanna jóváhagyásával Budára hozatta, akit Magyarországra nevelője, Vilmos comacchiói püspök – aki valószínűleg azonos a későbbi győri püspökkel – is elkísérte. Károly a magyar udvarban hamar elnyerte Nagy Lajos rokonszenvét, aki az utódjának is tekintette. Károlyt 1368-ban eljegyezték IV. Károly leányával, Luxemburgi Annával. Az eljegyzés felbontására a IV. Károly ellen 1369-ben kötött lengyel–magyar szövetség miatt került sor. Ezt követően a magyar királyi ház Károly házastársául, az első nápolyi hadjárat során Aversában kivégeztetett Durazzói Károlynak Mária nápolyi király hercegnővel kötött házasságából származó leányát, Margitot (1324–1412) helyezte előtérbe. Az incesztus engedélyezése végett a magyar király a pápához fordult, aki a házassági tilalom feloldásáról Lajost 1370. január 9-én értesítette. A Johanna királynő által ekkor még utódjának tekintett Margit és Károly házasságkötésére január 24-én Nápolyban került sor, a házaspár szeptember 16-án Zárába utazott. Lajos király Károlyt Szlavónia, Dalmácia és Horvátország kormányzásával bízta meg, aki 1371-ben már a szlavón hercegi címet használta, 1373–1376 között horvát–dalmát bán is volt. Első leányuk, Mária 1370-ben még Nápolyban, de második lányuk Johanna 1373-ban már a Zárában lévő hercegi udvarban született. Kis Károly, a rokonszenves, tudományokhoz – beleértve a hadtudományt is – értő fiatal herceg népszerűsége a délvidéki főurak körében erre az időszakra vezethető vissza, ekkor nyerte el a délvidéki nemesség rokonszenvét. Egy korabeli forrás szerint, Károly kis termetű, rőt hajú, csinos külsejű, nyugodt beszédű és járású ember volt, aki szeretett ebéd és vacsora után tudós férfiakkal társalogni. 1378-ban Velence terjeszkedő politikája ellenében széles szövetségi rendszer alakult ki Genova köré, e szövetség oldalán állt Lajos magyar király is. A kitört háborúban Velence 1378 tavaszán elfoglalta a magyar király uralma alatti adriai városokat, de a következő év tavaszán már a szövetségesek kerekedtek felül. A Velencei Köztársaság békét kért, a magyar király a Velencével történő tárgyalásokkal Kis Károly herceget, Szepesi Jakab országbírót és Vilmos győri, valamint László váradi püspököt bízta meg. Velence taktikázó magatartása miatt a háború tovább folyt, 1379 augusztusában újabb tárgyalások kezdődtek. A több mint öt hónapig elhúzódó tárgyalásokon Károly mellett még Garai Miklós nádor, Vilmos győri püspök, Alsáni Bálint pécsi püspök, Szepesi Jakab és Czudar Péter volt országbírók és Himfi Benedek volt bolgár bán vettek részt. Károly a velenceiektől ekkor kapta a „della Pace” melléknevet – a háború az 1382. évi, Velence számára megalázó torinói békével ért véget. A torinói béketárgyalásokon (1381. július–augusztus) a Magyar Királyságot Alsáni Bálint pécsi püspök, Horváti Pál zágrábi püspök képviselte. Kis Károly ekkor már Nápoly alatt volt seregével. ### A nápolyi trón megszerzése A székhelyét Avignonból Rómába visszahelyező XI. Gergely pápa halálát követően, a többségében francia bíborosokból álló konklávé a római nép nyomására kénytelen volt itáliai pápát választani, aki a nápolyi születésű érsek, Prignano Bartolomeo lett, aki a VI. Orbán nevet vette fel. A bíborosok a kierőszakolt választást érvénytelennek nyilvánítva, Avignonba menekültek. Orbán pápa az Egyházi Államban és a fennhatósága alá tartozó Nápolyi Királyságban is mélyreható reformok végrehajtását tervezte, a rendteremtést a magyar király mellett kiváló hadvezérré vált Kis Károly személyére kívánta alapozni. Johanna a pápa terveit megtudva, a francia bíborosokkal kezdett tárgyalásokba. Negyedik férjének, Braunschweigi Ottónak közreműködésével a bíborosok 1378. szeptember 20-án Fondiban zsinatot tartottak, amelyen Orbán megválasztását semmisnek nyilvánítva Róbert genfi bíboros személyében új pápát választottak. A VII. Kelemen nevet felvevő új pápa kíséretével Nápolyba vonult, ahol a tiszteletére rendezett fényes ünnepségek alatt a fellázadt nép az Orbánhoz hű nápolyi érsek vezetésével zavargásokba kezdett. Az új pápa bíborosaival Gaetába, majd onnan Avignonba menekült. Orbán pápa az elmenekült bíborosokat és Johannát egyházi átok alá helyezte, a nápolyi királynőt hűtlenség címén királyságától megfosztotta. A nápolyi trón betöltése ügyében Nagy Lajos és Kis Károly irányában most már nyílt, sürgető intézkedéseket tett. A magyar király az itáliai fejedelmek felé 1379. november 21-én Zólyomban kelt körlevelében intézkedett az átvonulás ügyében. Károly herceg a magyar király jóváhagyásával 1380 nyarán indult el seregével. Lajos egy Zágrábban kiadatott hitellevélben százezer forint kölcsön felvételére is engedélyt adott. A velencei területeken lévő magyar csapatokból álló kilencezer főnyi sereg vezetését Horváti János macsói bán, a jóval kisebb létszámú itáliai zsoldossereg vezetését pedig maga Károly látta el. Károly 1380. november 11-én ért Rómába, ahol a pápa 1381. június 2-án Szicília és Jeruzsálem királyává koronázta. Johanna még 1380 elején V. Károly francia király öccsét Anjou Lajost tette meg örökösévé. Szorult helyzetében az itáliai fejedelmektől próbált segítséget kérni, Franciaországban Anjou Lajos készülődött a beavatkozásra. Szeptemberben a firenzei signoria Johannához írt udvarias levelében közölte, hogy a magyar király ellenében nem kíván beavatkozni, de az erősen javasolt békítés érdekében kész közvetíteni. Károly római tartózkodása alatt – a pápa anyagi támogatásával – új zsoldosokkal erősítette meg seregét. A Nápolyi Királyság határát átlépve serege tovább növekedett, Johanna férje Braunschweigi Ottó San Germanónál vonult fel ellene, de célszerűbbnek látta a megütközés elkerülését. A hátráló Ottó Arienzo mellett teljes vereséget szenvedett, szétvert serege Nápoly felé, majd onnan Marigliano felé menekült. A királynő a Castel Nuovóba zárkózott, a nápolyi nép pedig megnyitotta a város kapuit. Károly még 1381 nyarán diadalmenetben vonult be Nápolyba, Johanna egy hónapi ostromzár után – férje fogságba esésének hírére – augusztus 25-én megadta magát. Ígéretet tett a Károly javára történő lemondásra, de francia híveivel később összeesküvést tervezett. Károly ennek leleplezését követően, az addig illő tisztelettel tartott Johannát Muro várába záratta, és ott – állítólag a magyar király utasítására – 1382. május 22-én megfojtatta. Az életében sok bajt keltő könnyelmű királynőt a nápolyi Santa Chiara templomba, díszes sírba temették. Anjou Lajos későn érkező erős seregével már nem tudott a hadvezetésben jártasabb Károly ellenében eredményeket elérni. Lajos magyar király 1382. évi halála után Erzsébet királyné Károlyt még továbbra is támogatta, 1383 elején újabb magyar csapatok indultak Nápolyba Horváti János és Palisnai János vránai perjel unokaöccsének vezetésével. A háborúnak a pestis?járvány vetett véget, amely 1384 szeptemberében Bariban vette el Anjou Lajos életét. ### A pápával való viszonyának megromlása Orbán pápa ily módon megerősödve, de nem megelégedve került felülre Itáliában. Elégedetlenségét Károly ellenkezése váltotta ki, mivel a pápa rokonát, Prignano Ferencet az új királyságában nem támogatta kellő igyekezettel. Meggyőzése céljából Orbán pápa 1383 nyarán Nápolyba utazott, Károly Aversában tisztelettel fogadta, de Nápolyban már őrizet alá vetette. Bíborosai közbenjárására szabadulva Nocerába ment, Károly a királyság belügyeibe történt újabb beavatkozásai miatt a várat ostrom alá vette. A pápa engedményekre kényszerült, de a jó viszony már nem állt helyre. 1385-ben a bíborosok összeesküvést szőttek a pápa ellen, amelyben Károly érintettsége is felvetődött. Az összeesküvés résztvevőit elfogató pápa Károlyt maga elé idézte. Károly ismét haddal vonult Nocera alá, válaszul a pápa őt a királynéval együtt 1385. február 2-án egyházi átok alá helyezte. A pápát Anjou Lajos hadainak maradéka Genovába menekítette, a magával vitt fogoly kardinálisokat – egy kivételével – kivégeztette. ### A magyar trón megszerzése Lajos magyar király halála után eleinte nem volt jele annak, hogy Károly be akarna avatkozni a magyar ügyekbe, még nápolyi hatalmának biztosításával volt elfoglalva. Nagy Lajos – végakaratának megfelelően – 11 éves leányát, Máriát 1382. szeptember 17-én Fehérváron Demeter esztergomi érsek Magyarország „királyává” koronázta. Mária uralmát anyja, Erzsébet gyámsága alatt kezdte meg, legfőbb támogatójuk Garai Miklós nádor volt. A nőuralom sokakban megütközést keltett, de ekkor még nem tört ki nyílt lázadás. 1383 elején Erzsébet átalakításokat hajtott végre a magyar udvarban, többek között Alsáni Bálint pécsi püspököt tette meg saját főkancellárjává. Ezzel mintegy második hatalmat hozott létre lánya, Mária királyi főkancelláriája mellett, amelynek Demeter bíboros érsek volt a vezetője. A kettős hatalom zavarokhoz vezetett a kormányzásban. Tovább rontotta az átmenetinek tekintett nőuralom megítélését, hogy a lengyel rendek ellenállása miatt a lengyel–magyar perszonálunió felbomlott, és 1384-ben Lengyelország trónjára Nagy Lajos fiatalabb lánya, Hedvig került. A délvidéken I. Tvrtko bosnyák király által keltett zavargások 1383 közepén Lackfi István horvát–dalmát bánná történő kinevezését tették szükségessé, de ősszel Mária és Erzsébet határozott fellépés helyett engedményt – Cattaro városának átengedése Zárában – adtak. Az elkövetett politikai hibák megérlelték az elhatározást, Magyarországon három tábor alakult ki a leendő király személyének kérdésében. Az Erzsébet királyné által támogatott Garai nádor vezette liga, aki a francia király öccsét, I. Lajos orléans-i herceget szerette volna Mária férjeként trónra juttatni. A Kanizsai Miklós által fémjelzett konzervatív liga, amelyik Nagy Lajos akaratának megfelelően Mária férjeként Zsigmond brandenburgi őrgróf személyét helyezte előtérbe – ehhez a táborhoz tartozott az udvari arisztokrácia nagy része, köztük Szécsi Miklós országbíró és a Lackfiak is. Ebből a táborból vált ki a Horváti család és Palisnai János vezette Horváti-liga, amelyik a nőági örökösödés helyett a trónt Durazzói Károly nápolyi királynak szánta. Garai Miklós nádort 1384 májusában a francia király, a francia királyi nagytanács tagjává nevezte ki. 1385. június végén el is indult a küldöttség Padovába – Losonci László erdélyi vajda és Frangepán János vezetésével – százötven lovag kíséretében, hogy a francia király öccsét Magyarországra hozza. A küldöttségről az utolsó információk Padovából származnak. A francia irányultságú lépések nagy politikai hibának számítottak, mivel a római és cseh királyi címet is kézben tartó Luxemburg-házon kívül a pápa és Kis Károly érdekeit is alapjaiban sértették. Míg Mária Lajos orléans-i herceggel történő eljegyzése, illetve házassága 1385 augusztusában általános lázadást keltett, amely Garai Miklós nádorságába került, Zsigmond pedig rokonai bevonásával próbált erőt gyűjteni a házasság fegyverrel történő kikényszerítésére, addig Kis Károly helyzeti előnybe került, ugyanis Horváti Pál püspök Kanizsai Miklós társaságában hajóra szállt és Nápolyba ment, hogy rábírja a magyar trón elfogadására. A küldöttség augusztus 18-án már Nápolyban volt, mert ekkor találkozott ott a velencei követtel. Károly a magyar főurak felkérését elfogadta, s elhatározásán – felesége ellenkezésére – csak annyiban változtatott, hogy ekkor kilencéves fiát, Lászlót, Nápolyban hagyta. Egyes feltételezések szerint Károly a magyar trónt fiának szánta, akit az öt évvel idősebb magyar királynővel, Máriával kívánt összeházasítani. Nápoly védelmét a padovai Scrovegno Jakabra és felfogadott csapatára bízva, 1385. szeptember 14-én este Nápolyban hajóra szállt, és három gályával Manfredoniába indult. Itt további egy hajóval és emberekkel – többek között Alberico da Barbianóval, a szicíliai seregek főparancsnokával és Naccarella udvarmesterrel – kiegészülve október 23-án hajózott el Magyarország felé. A Zenggbe érkező Károlyt nagy örömmel fogadták, innen Horváti Pál székhelyére, Zágrábba ment, ahol december elejéig tartózkodott. Erzsébet királyné és hívei a fejlemények hatására végleg feladták a francia házasság tervét, és megkötötték Mária és Zsigmond házasságát. A nemesség engesztelésére november elejére országgyűlést hívtak egybe, ahol a királynő a november 14-én kiadott oklevélben a nemesség atyja által is elismert jogait és kiváltságait megerősítette. Károly Zágrábból, magyarországi híveivel kiegészülve Budára indult. Egy korabeli olasz tudósítás szerint a Budához közeledő Károly hírére, Mária és Erzsébet kocsin eléje indultak. A kocsit meglátva, Károly hat főúri kísérőjével együtt a lóhátról leszállt, udvariasan a kocsi elé ment és mélyen meghajolva, a kocsiból kiszálló „királynőkkel” egymást szívélyesen üdvözölték. A további utat a „királynők” kocsijában tette meg, Budán pedig egyik hívénél szállt meg. Az újabb országgyűlés Károlyt kormányzónak választotta, aki a várat olasz és magyar őrséggel látta el, és a királyi palotába költözött. Rövid idő alatt visszaállította a békét és az egyetértést. Zsigmond, látva Károly térnyerését, Csehországba menekült. Az országgyűlés Fehérvárra tette át üléseit, Mária a trónról lemondott, ahol a rendek Károlyt Magyarország királyává választották. A koronázást Demeter esztergomi érsek 1385. december 31-én reggel kilenc órakor, Mária és Erzsébet jelenlétében a szokásos külsőségek szerint végezte el. A koronázásról Margit királynét Zára városának küldöttsége január 21-én értesítette, az esemény hírére Nápolyt este fényesen kivilágították. Károly levelei február 10-én érkeztek meg Nápolyba, melyekben a királynét valamint nápolyi bárókat és polgárokat a koronázásról személyesen értesítette. Február 18-án vasárnap a capuai és a nidoi nemesek, a nápolyi céhek és polgárok a királyné üdvözlésére a Castel Nuovóba mentek, és megérkeztek Firenze és Genova küldöttségei is. Fáklyás felvonulással fényes ünnepségeket tartottak, viszonzásul a királyné kilenc fehérbe öltözött főrendű hölgy kíséretében végiglovagolt Nápoly utcáin, karjukon aranyos szalagokat viseltek. Az új király személyében megvalósulni látszott a magyar Anjou-ház régi törekvese, a két királyság azonos uralkodó alatti regnálását illetően. ### Halála A korabeli padovai történetíró – Gataro – szerint Károly a koronázás után Budára ment, ahol megkezdve kormányzását egyenlően szolgáltatott igazságot mindenkinek, de kénytelen volt azok ellen fordulni, akik Lajos király halála után illetéktelenül állami és egyéb javakat ragadtak magukhoz. Az 1386. januári és a február elején kiadott oklevelek szerint Mária „királynőt” Károly nem zárta ki a hatalomból, Mária és anyja az államkormányzat ügyeiről nem csak tájékozódhatott, Mária ezekben közvetlenül is részt vett. Beavatkozásaira az országbíró, Bebek Imre személyének felhasználásával is több esetben sor került. A Károly elleni merényletre, az előre kitűzött napon, február 7-én került sor, a merénylet résztvevői az estei krónikából és Mária királynő egy későbbi okleveléből személy szerint beazonosíthatók; rajtuk kívül, az estei krónika még további más, meg nem nevezett árulók jelenlétét is megemlíti. A merénylet során a „királynők” szobájában rajtuk kívül még Garai Miklós volt nádor, Alsáni Bálint pécsi püspök, Bebek Imre országbíró és Bebek György, az anyakirályné tárnokmestere tartózkodott, a kitervelt merényletet Forgách Balázs, az étekfogók mestere hajtotta végre. Meg kell jegyezni, hogy mivel Durazzo Károlyt a pápa korábban kiközösítette, életét – a korabeli jog szerint – bárki elvehette. A merénylet részletes lefolyását Gataro leírásából és a szintén korabeli, velencei Monaci verses történetéből, valamint Mária királynő február 28-án kiadott okleveléből ismerhetjük meg. Az 1480 után íródott Thuróczi-krónika nagyrészt a velencei verses történetet használta alapul. Gataro szerint a király gyakori látogatásokat szokott tenni a „királynőknél”. A merénylet napján kilenc óra körül érkezett meg, majd megbeszélésre a „királynőkkel” egy terembe vonultak. A terembe érkező Forgách Balázs a király közelébe jutva, a köpenye alatt tartott hosszú késsel, teljes erővel a fejére sújtott. A tőr a király koponyáját teljesen keresztülvágta, egészen le a bal szeméig, amit emiatt el is veszített. Forgách ezután a teremből nyugodtan távozván, a helyszínről elmenekült. A lármára sokan a terembe szaladtak, majd orvosért küldtek. Monaci szerint Károlyt három vágás érte, egy az arcán, ami által a bal szemét elveszítette és kettő a feje felső részén. Mária királynő oklevele szerint Forgách Balázs bicellusával többször csapott a királyra, a kialakult dulakodásban Naccarella és Forgách Balázs is megsebesült. Monaci szerint a sebesült királyt az éjjel hetedik órájáig egy szobában őrizték, majd Erzsébet királyné parancsára a vele maradtakkal együtt elzárták. Az olasz kútfők szerint a merényletet követően Garai Miklós fegyvert fogott, és a királynőpárti főurakkal Buda utcáin a „királynő” mellett lázított. A nagy számú fegyveres aznap reggel, Garai lányának szerémi esküvőjére való indulása okán jött a várba. Lackfi István vajda és Horváti János bán fegyvereseikkel Buda utcáin, viszont a királyt éltették, és a „királynők” ellen lázítottak, majd a várost körülvették, és egész éjjel fegyverben állottak. Horváti, látva a helyzet kilátástalanságát, másnap reggel Zágráb felé indult, hogy ott minél előbb felgyújthassa a lázadás tüzét. Barbiano és Naccarella, Garai törekvésének megpróbáltak ellenállni, de a nagy nyomás hatására a királypártiak a vár tornyába szorultak vissza, melyet a padovai számszeríjászok Scrovegno Jakab vezetésével még több napig tartottak. A torony feladására Károly személyes utasítására került sor, akit erre rákényszeríttettek. Később Károlyt – valószínűleg olasz híveivel – Visegrádra vitték, ahol másnap az orvosok olyan szert adtak be neki, amitől nagy fájdalmai lettek és erejét is hanyatlani érezte. Állapotát felismerve végrendelkezett, örökösévé fiát tette meg, akit a feleségével és lányával együtt Naccarella gondoskodására bízott. Majd meggyónván, február 24-én – a szicíliai krónika szerint 27-én – az élők sorából eltávozott. Egyes forrásértelmezések szerint nem a visegrádi kolostorba vitték, hanem a szentendrei bencés nagykáptalan kolostorába, amelyről a mai napig nem tudni, hol volt. A pápai kiközösítés miatt egyházi szertartással nem temethették el, erről fiának kérésére IX. Bonifác pápa csak 1391. február 3-án intézkedett. A visegrádi előhegyen lévő Benedek-rendi monostor templomában való temetésére, a pápa Kanizsai János érseket utasította. Mária királynő Forgách Balázs jutalmazására – „aki megölte a királyné életére törő és őt, a királynőt koronájától megfosztó Durazzói Károly királyt” – 1386. február 28-án kiadott oklevelében intézkedett. Neki és általa rokonainak adományozza örökjogon a nyitra megyei Gymes várát a Nyitra, Bars és Esztergom megyékben fekvő név szerint felsorolt tartozékaival, vámjaival és vásárjaival egyetemben. A birtokba való bevezetésre a garamszentbenedeki konventet március 11-én utasította. A garamszentbenedeki konvent április 14-én jelentette Mária királynőnek, hogy a birtokba történő bevezetés ellentmondás nélkül megtörtént. A merénylet hírét március 1-jén éjjel, a nápolyi ünnepségekre érkező firenzei követség vitte meg a Castel Nuovóba. II\. Károly meggyilkolásával a Magyar Királyság több mint másfél évtizedig tartó megosztottságba – a trónért folyó háborús állapotba süllyedt. Csak öt hónapnak kellett elmúlnia ahhoz, hogy a gyilkosság fő kitervelői és végrehajtója azonos sorsra jussanak.

Mészáros Károly (író)

Mészáros Károly (Hajdúdorog, 1821. július 20. – Zavadka, 1890. február 2.) magyar író, ügyvéd és helytörténész. Saját bevallása szerint elsősorban író, újságíró és helytörténész volt, és inkább a napi betevő megkeresése végett lépett a nevelői és ügyvédi pályára. Összesen 26 könyv és több mint 800 tanulmány szerzőjeként ismert. Írásaiból képet lehet kapni széleskörű műveltségéről, hiszen korának szinte minden témájában írt. Volt pszichológiai, szociológiai, történelmi, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, mezőgazdasági, erdőgazdasági, jogi, jogtörténeti, pénzügyi, közigazgatási, politikai és egyházpolitikai témájú alkotása is. Írói pályájára életútja jelentősen rányomta a bélyegét, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc aktív résztvevője volt. A harcokban egészségi állapota miatt ugyan nem vehetett részt, de írásaival, szervezői tevékenységével jelentős szerepet vállalat a forradalom alatt. Többek között ő adta nevét, és ő írta az alapszabályzatát az Egyenlőségi Társaságnak, amely a szabadságharc idején fontos politikai tömörüléssé vált. Madarász László elnöklete mellett Mészáros volt a társaság titkára. Ezután hadi tudósítóként is dolgozott a bács-bánáti és a tiszai seregek mellett. A szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült, majd Ung vármegye törvényszéki ülnöke lett. Az 1860-as évektől kezdve ideje nagy részét Ungvárott vagy közeli birtokán, Zavadkán töltötte. Forradalmi tevékenysége miatt megfosztották hivatalától, később ügyvédi praxisától is. A forradalom tehát Mészáros Károly egész életpályáját meghatározta, és nem volt ez másként alkotói pályájával sem. 1848 előtt több műve is a francia forradalom vívmányairól, az egyenlőségről szól. Ezek közül az Európa legújabb alkotmányai című alkotása volt kiemelkedő. Később egyre több jogi témájú művet írt, hogy megélhetését biztosítsa, és miután Ungba költözött, egyre több történeti áttekintő írása jelent meg a ruszinokról. Ezekből az időkből kiemelkedik a Magyarország népei történetileg s politikailag című műve, illetve Ungvár története. Több mint harminc újságban jelentek meg cikkei, többet szerkesztett is, és ő alapította meg többek között a Kárpáti Hírnököt, az Ungvári Hírlapot és a Magyar Községjegyzőt is. ## Élete Mészáros Károly 1821. július 20-án látta meg a napvilágot Hajdúdorog szabad hajdúvárosban. Elszegényedett polgári család első gyermekeként született. Anyját Magyar Annának, apját pedig Mészáros Jánosnak hívták. Édesanyja román eredetű, hajdúdorogi családból származott. Még gyermekkorában árvaságra jutott, ezért bátyjánál, a családtalan Magyar Györgynél, Hajdúdorog főhadnagyánál nevelkedett fel. Édesapja Nagylétáról származó polgári családban nőtt fel. Nagyapja, Mészáros András tanítóként érkezett annak idején a városba. Szülei 1816-ban kötöttek házasságot. Édesapja szőke, kék szemű, beszédes ifjú volt, aki elsősorban a remélt főhadnagyi örökségért vette feleségül a himlő által elcsúfított Magyar Annát. A főhadnagy azonban házasságuk után nem sokkal családot alapított, emiatt abból nem részesültek. A várostól északra, az úgynevezett Csörsz árka mellett állt a Mészáros család kunyhója, amelyhez egy öt köblös termőföld és egy fejős tehén tartozott. Amikor Károly megszületett, annyira gyönge testalkata volt, hogy az orvosok nem jósoltak neki hosszú életet. Édesapja mesterség után nézett, hogy el tudja tartani családját és csizmadia lett. Négy testvére született még: 1823-ban Teréz, 1824-ben a félévesen meghalt János, 1826-ban Anna és 1831-ben János. A gyermek Mészáros Károly nagyon érdeklődött a mesék iránt, már ötéves korára megtanult apjától írni és olvasni. Mire 8 évesen iskolába adták, Károly már több gyermektörténetet is elolvasott. Ezért nem csoda, hogy hamar kitűnt iskolatársai közül, ráadásul szorgalmával az iskola eminens tanulói közé tartozott. Gyakran szavalt iskolai rendezvényeken, sőt néha még a tanítót is helyettesítette. A városban tehát szinte mindenki ismerte, és tehetsége miatt már kilencévesen házitanítónak hívták tehetősebb családok gyermekeihez. 1831-ben Hajdúdorogon végigsöpört a kolerajárvány, amelyben apja meghalt. Édesanyja is elkapta a járványt, de neki sikerült felépülnie belőle, viszont a család sanyarú jövő elé nézett. Anyja azt szerette volna, ha szakmát tanul azért, hogy minél hamarabb keresővé váljon, de ő nem akarta otthagyni az iskolát. Édesanyja azzal a feltétellel engedte tovább tanulni, hogy saját maga teremti elő a taníttatásának költségeit. Ezért Károly pénzért segített a harangozónak, fekete tésztát készített, sőt egy hónapig elvállalta az iskolai fűtő, csengető és vesszőző posztját is, amiről önként mondott le, mert sajnálta társait megvesszőzni. ### Kerekes szárnyai alatt Egyszer Mészáros Károly a templomtoronyban harangozott, amikor a görögkatolikus templom parókusa, Kerekes Demeter észrevette, hogy jóllehet a harangozó a sekrestyében üldögél, a harangok mégis szólnak. Miután kérdőre vonta, kiderült, hogy helyette valójában Károly végzi a munkát. Kerekes mint a hajdúdorogi iskola igazgatója, magához hívta a gyermeket, hogy magyarázatot kérjen tőle. Mészáros elmesélte neki, hogy miért kényszerült többek között a harangozónak pénzért segíteni. A parókus önmaga is rendelt Károly fekete tésztájából és megkérte, hogy küldje be hozzá édesanyját. 1837-ben a pap, Károly édesanyjának beleegyezésével, fiává fogadta a legénykét, magához költöztette és átvállalta továbbtanulásának minden költségét. Saját önéletrajzában úgy ír erről a napról mint a kolera-időszak lezárultáról, és egy új élet kezdetéről. Kerekes otthonában nem ő volt az egyedüli tanítvány, ugyanis a jótékony parókus további négy szegény sorsú fiúgyermek taníttatását is átvállalta. Károly nagyon sokat tanult ezekben az években. Kerekes elsősorban szépírásra, szavalásra, latinra és magyar irodalomra tanította meg. Ez utóbbi tárgyak nem képezték akkoriban a hivatalos tananyag részét. A parókus sokszor szerepeltette különböző iskolai rendezvényeken, sőt szépírást is segített oktatni az iskolában. Misék alkalmával is többször felszólította őt, hogy álljon fel, és mondja el saját véleményét egy-egy felolvasott bibliai részletről. A szorgalmas fiút nagyon megkedvelte. Tréfából azt is többször felemlegette Károlynak, hogy mivel születésnapja közel esett I. Napóleon francia császár halálához, az Úristen azért küldte őt a világra, hogy ne maradjon az emberiség ilyen géniusz nélkül. Kerekes több elismert debreceni tanárnak is bemutatta nevelt fiát. Károly a leckéken kívül azonban még két dolgot is mélyen magába zárt ezekben az években, amelyek későbbi életében is fontos tényezők maradtak. Az egyik az az ellenérzés volt, amelyet azok iránt érzett, akik tehetősek voltak, lustaságból azonban mégsem becsülték meg azt, hogy szüleik taníttatták őket. Nem volt szorgalmuk, ezért képzetlenek maradtak, pedig meglett volna rá a lehetőségük, hogy ők is eminens tanulókká váljanak. A másik élethossziglan tartó lecke pedig a vallásosság volt. A parókus házában még jobban elmélyült a görögkatolikus vallásban, amihez élete végéig ragaszkodott. Az elemi iskola utolsó évében Kerekes számot vetett saját anyagi helyzetével. Romló egészségi állapota egyre nagyobb összeget emésztett fel, ezért nem tudta fedezni mind az öt gyermek gimnáziumi taníttatását. Egyetlen gyermeket tudott továbbküldeni, és az Mészáros Károly volt. Pedig a nevelt fiúk közül három a parókus unokaöccse volt. Mészáros tehát Debrecenben a piaristáknál kezdhette meg gimnáziumi tanulmányait. Egy görögkatolikus postai ellenőrnél, Kecskés Jánosnál kapott kosztot és szállást. A piaristák latin osztályában is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, szépírásával még pénzt is tudott keresni. A harmadik tanév közepén már egy előkelőbb úri házban kapott szállást, viszont Kerekes kénytelen volt váratlanul beszüntetni támogatását. Mészárost azonnal utcára tették, aki kétségbeesetten pénzkereseti lehetőség után nézett. Szorult helyzetéből végül tanulótársai segítették ki, akik házitanítói állást ajánlottak számára szállással és koszttal. A tanévet tehát tanítói munkájából és tanárai segítségével tudta befejezni. Amint letette a vizsgáit, eljutott hozzá Kerekes Demeter halálhíre. ### Barangolások kora Kerekes halála megrázta őt, de mivel népszerű házi tanító volt, rengeteg munkája akadt, és egészen a tanév végéig nem voltak anyagi gondjai. A nyár beköszöntével azonban eljött az ínség korszaka, hiszen az iskolai szünet idején nem volt szükség szolgálataira. Haza nem mehetett, mert anyjának elég nagy teher volt élelemmel ellátni testvéreit, nem hiányzott még egy éhes száj. Ezért elhatározta, hogy gyalog elmegy Krakkóba, hogy oroszul tanuljon, és később ezzel a tudásával Oroszországban nevelőként helyezkedjen el. Egyik iskolatársával Spivák Péterrel indult útnak, és Tokajon keresztül egészen Eperjesig sikerült eljutnia, itt viszont végkimerültségben összeesett. Csak vándortársának köszönhette, hogy októberre sikerült visszanyernie annyira az erejét, hogy betegen hazatérjen. Debrecenben Licsmann József, a cívis város neves ügyvédje fogadta fel gyermekei mellé tanítónak, de egészsége három hónap múlva nagyon megromlott. Angolkórt kapott, és hamarosan hazakerült anyjához. Saját önéletrajzában azt is megemlíti, hogy betegsége olyan súlyos volt, hogy anyja már a koporsóját is megrendelte. Azonban fél év alatt lassan felépült az angolkórból, és betegen ugyan, de visszatérhetett Debrecenbe a Licsmann-házba. Itt találkozott betegsége révén a város legjobb orvosával, Zsebők Józseffel is, aki megígérte neki, hogy teljesen kigyógyítja, ha elvállalja gyermekei tanítását. A gimnázium harmadik osztályát tehát az orvos házában tölthette el. Itt ismerkedett meg a város vezető értelmiségijeivel, és itt került szembe kenyéradója feleségével, Papanek Máriával is. 1838 telén Zsebők úgy döntött, hogy egy időre Nagyváradra küldi Károlyt. Egyrészt a családi béke helyreállítása, másrészt a váradi gyógyfürdők jótékony hatása végett. Mészáros Nagyváradon végezte el a gimnázium negyedik osztályát. Egy Novák nevű örmény kereskedőnél lakott, de tavasszal újra megbetegedett, és két hónapon keresztül kórházban feküdt. Csak a nyári szünet beálltával tudta elkezdeni a fürdőkúrát, ami valóban jót tett az egészségének. A gimnáziumi tanév kezdetére visszatért Debrecenbe, és Licsmannéknál vállalt házi tanítóságot. Az ötödik osztályban ismerkedett meg László Alajossal, a gimnázium költészet tanárával, aki felismerte Mészáros szépirodalmi tehetségét. Biztatására születtek meg Mészáros első művei, amelyek közül párat László Pestre küldött a Nemzeti Újsághoz; de néhány zsengéje megjelent a szintén pesti Társalkodó című lapban is, ami a Hasznos Mulatságok és a Jelenkor című újságok melléklapja volt. Mészáros neve tehát országosan is ismertté vált, mind tanárai, mind a debreceni művelt körök szívesen látták társaságukban. Ekkor ismerkedett meg Budai Ézsaiással, a neves hittudóssal és történésszel; és Sárvári Ferenccel is. Az utolsó gimnáziumi évét követően a nagyváradi római katolikus papnevelő intézetbe, és a hajdúdorogi parókus közbenjárására az ungvári görögkatolikus intézet papnövendékei közé is tárt karokkal várták a papi pályára készülő Mészárost. Popovics Vazul, ungvári püspök ösztöndíjat is ígért neki, ha nem hagyja el saját vallását. Mészáros a gimnázium után tehát Ungvárra ment, ahol 1839-ben hivatalosan is felvételt nyert, és a püspök elfogadta azt a kérelmét is, hogy tanulmányait Pesten folytathassa. Mészáros Károly az ungvári ösztöndíjjal először hazautazott, hogy elbúcsúzzon anyjától; majd Debrecenből egy cseh serfőző szekerén hat nap alatt ért fel Pestre. #### Jogi tanulmányok Pesten és Pécsett Amikor a szekér Pestre felért, Mészáros első dolga volt felkeresni a piarista rendfőnököt ajánlólevelével, hogy segítsen neki elhelyezkedni, és tanítói állást szerezni. A pesti lapokba írt cikkei miatt itt is ismerték a nevét, ezért pár napon belül sikerült egy úri háznál tanítói állást kapnia. Egyetemi tanulmányait a pesti egyetem bölcsész karán kezdte meg. Itt filozófiát, nyelvészetet, magyar irodalmat, történelmet, vallástudományt és matematikát tanult, a kor legkiválóbb tanáraitól. Oktatói közül ketten voltak nagy hatással pesti berendezkedésére. Egyikük Ranolder János, a vallástudományok tanára volt, a későbbi veszprémi püspök, aki rávette Mészárost, hogy az egyetemi tanulmányai mellett foglalkozzon behatóan az olasz nyelvvel is. A másik említésre méltó tanára Sztojanovics Lázár, aki kitűnő nyelvész, és egyetemi kollégái között kifejezetten fiatal is volt. Ezért ő lehetett az, aki bevezette Mészárost a pesti éjszakai életbe. Saját bevallása szerint Mészáros tanára társaságában ivott először bort, és vele ismerte meg a Duna menti város bordélyait is. A pesti évek kezdetével nem lankadt a magyar irodalom iránti szenvedélye sem. A tanév még alig kezdődött el, amikor Mészáros irodalmi kört szervezett az egyetemen, ahol amatőr írók szerkesztették együtt első műveiket, és egymásnak szavalták zsengéiket. Ebben az irodalmi körben ismerkedett meg Madách Imrével is. Az irodalmi kör mellett folyamatosan cikkezett a Nemzeti Újságba, és elhatározta, hogy verseivel felkeresi a kor számára legnagyobb magyar költőjét, Vörösmarty Mihályt is, hogy véleményezze munkáját. Vörösmarty elismerte tehetségét, de egyúttal arra is figyelmeztette, hogy versírásból nem fogja tudni fenntartani magát. Mészáros önéletrajzában így emlékezett vissza a nagy költő szavaira: Az első pesti tanév több fontos döntés meghozatalához segítette hozzá Mészárost. Vörösmarty szavainak engedve úgy döntött, hogy megélhetése végett ügyvédnek tanul, és végleg otthagyja a papi pályát. Hiába végzett az egyetem eminens tanulói között, a tanév lezárultával megélhetése Pesten nem volt biztosítva. Ezért úgy határozott, hogy a nyarat Pécsett tölti Balogh Károlynál, aki barátja volt, és a Pécsi Aurora című lap tulajdonosaként munkatársa is. Mohácsig hajóval mentek le (a legénységet Mészáros és egyik tanulótársa hegedüléssel szórakoztatta a fuvarért cserébe), majd innen Pécsre gyalogszerrel jutottak el. Mohácson a római katolikus plébánián próbáltak szállást kérni, de a pap csavargóknak mondta őket, és nem segített rajtuk. Mészáros ekkor döntött úgy, hogy végleg felhagy a papi hivatással. Balogh segített Károlynak tanítványokat szerezni, sőt elintézte, hogy egy iskolában tanítói állást kapjon. Közel 40 tanítványa volt, köztük Xantus János, a később ismertté vált természettudós és néprajzkutató is. A tanítói fizetésből saját lakást tudott bérelni, tanult hegedülni, festeni és a franciát is itt kezdte elsajátítani. Mészáros saját leírásában a pécsi éveket nevezte fénykorának. A püspöki líceumban Mészáros elvégezte a filozófiai tanfolyam második évét, de 1842-ben a pécsi egyetemen jogot kezdett el hallgatni, ezzel végleg hátat fordítva a bölcsészetre épülő papi pályának. Ugyanebben az évben írta meg első önálló könyvét, az Eszmék az élet czélairól című művet, amelyet Majláth György támogatásával adott ki. Az egyetemi tanulmányai és pécsi tapasztalatai által ihletett könyve nagy siker lett, az első kiadást szinte maradéktalanul felvásárolták. 1843-ban visszatért Pestre. Két tanítványát is kicsapták a pécsi egyetemről, ezért ők Pesten folytatták tanulmányaikat, és vitték magukkal oktatójukat is. Mészáros Pesten folytatta jogi tanulmányait, és kitűnő eredményeket ért el ezen a területen is. A második jogi tanév végén a kecskeméti református jogakadémián tette le vizsgáit (Pesten jóval drágább lett volna). Ezt követően még két év gyakorlatot kellett szereznie az ügyvédi vizsgához. A gyakornoki munka azonban nem járt fizetéssel, ezért kereső állás után kellett néznie. Tanítói álláshirdetést szeretett volna készíttetni Beimel József nyomdájában, aki megörült a váratlan szerencsének, és megkérte Károlyt, hogy dolgozzon neki, és vállalja el az új kereskedelmi témájú újságjának, a Merkúrnak a szerkesztését. Mészáros Károly tehát 1844-től vállalta el első szerkesztői állását. Ez alig egy évig tartott, ugyanis a munka mennyiségével a fizetés nem állt arányban. A szerkesztői munka után 1845-ben újra tanítói munka után nézett, és Emmerling József meghívására Zimonyba utazott magántanárnak. Miután tanítványa sikeresen letette minden vizsgáját, Mészáros újra Pestre utazott, hogy 1846-ban végül kitűnő eredménnyel letehesse az ügyvédi vizsgát. ### Mészáros Károly és a szabadságharc Szakvizsgája után első dolga volt, hogy ügyvédi irodát nyisson Pesten. A kezdeti lelkesedése azonban hamar alábbhagyott, amikor rádöbbent, hogy tapasztalat és hírnév nélkül nem fog tudni megélni az ügyvédkedésből, hiszen Pesten rengeteg ügyvéd működött. Emiatt újra újságíróként próbálta meg fenntartani magát. Írt a Jelenkorba, a Nemzeti Újságba és a Pesti Divatlapba is. Ekkoriban a pesti fiatalság, és közöttük is főleg a jogászok körében a legelterjedtebb beszédtéma a politikai helyzet volt. Mészárost egészen idáig nagyon lefoglalta a folytonos tanulás és tanítás, emiatt nem alakult ki még saját politikai meggyőződése. Így először csak sodródni tudott jogász barátaival, akik a későbbi Pilvax kávéházban tartott, szélsőséges nézeteket valló összejövetelekre jártak el. Mészárost szívesen fogadta a Pilvax közönsége, hiszen akkorra már ismert író volt. Több ponton is kritikát fogalmazott meg a kormányellenes szónoklatokkal kapcsolatban, az általa megfogalmazott gondolatok azonban inkább tiszteletet ébresztettek a fiatalság egy jó részében, semmint ellenszenvet. Az ellenzéki fiatalság és Mészáros között a törést egy újságcikk idézte elő. 1846-ban a konzervatív Nemzeti Újságban megjelent egy kemény hangvételű cikk a szélsőséges fiatalságról, amely a Pilvax kávéház közönségét léhának titulálta. A fiatalság dühöngött, és Mészárost kérték fel arra, hogy írjon meg egy olyan cikket, amely méltó visszavágás lesz a konzervatívok támadására. A válasz, amely szintén a Nemzeti Újság hasábjain jelent meg, sokak szerint nem volt elég vérmes kiállás a Pilvax eszméi mellett, ezért a fiatalság nagy része politikai árulással vádolta meg Mészárost. Évtizedekkel később, önéletrajzában is őszintén bánta, hogy nem ütött meg keményebb hangot cikkében. A szélsőséges ellenzéki eszmék helyett Mészáros gyors pálfordulással az arisztokrácia és a papság által támogatott konzervatív, kormánypárti összejöveteleket kezdte el látogatni. A konzervatívok klubját Gyüldének nevezték, amelyet a város közvéleménye egyre ellenszenvesebbnek tartott. Mindenesetre a Gyülde főrendi tagjai szívesen fogadták Mészárost és néhány társát, mivel nekik is szükségük volt fiatal támogatókra. A kormánypárti klub egy idő után ingyen vacsorával is igyekezett magához csábítani a fiatalságot, ami elképesztette Mészárost. Teljesen kiábrándult a politikából, és mivel az újságírás sem biztosított elég jövedelmet számára, úgy döntött, hogy hazamegy Hajdúdorogra, és megpróbál ott ügyvédi irodát nyitni. A szülői házhoz alig érkezett meg, amikor kézhez kapta Zichy Henrik levelét, amelyben a gróf Moson vármegye tiszti alügyészévé nevezte ki. Mészáros tisztában volt avval, hogy a váratlan kinevezés feltehetőleg a Gyüldés tagságának is köszönhető, mégis elfogadta. Magyaróváron a kormány hivatalnoka lett, tehát a vármegye gyűlésein az ellenzéki pártok őt is támadták. A forradalmi hangulat erősödésével Mészáros tudta, hogy nem szabad elköteleznie magát a konzervatív kormány mellett, ezért elvégezte ugyan munkáját, de ügyelt arra, hogy ne folyjon bele a politikai csatározásokba. 1847-ben Pozsonyba költözött egy időre, hogy onnan tudósítsa a Jelenkor és a Nemzeti Újság olvasóit az országgyűlés fejleményeiről. Az itt gyűjtött anyagból írta meg harmadik művét, Országgyűlési teendőink címmel. A pozsonyi diéta üléseinek bezárását követően Mészáros visszatért Mosonba, de 1848 májusában, miután az ellenzék átvette a kormányzást, otthagyta hivatalát, és visszatért Pestre. Pest már forradalmi hangulatban izzott, és mivel tartott attól, hogy konzervatív szerepvállalása miatt itt árulónak tekinthetik, napokig nem mert kimenni az utcákra. Végül kalapjába vörös tollat tűzött, mellére pedig kokárdát, és ellátogatott az egyik népgyűlésre, ahol meglepetésére korábbi Pilvaxos ismerősei barátként köszöntötték. Itt találkozott Vasvári Pállal is, akit - hajdúböszörményi görögkatolikus lévén - gyermekkorában szavalni tanított. A pesti visszatérést követően Vida Károly is felkereste Mészárost, és megkérte, hogy írjon cikkeket a konzervatív Figyelmező és Budapesti Híradó című újságokba. Károlynak jól jött a pénzkereseti lehetőség, de csak azzal a feltétellel vállalta el a munkát, hogy politikai tartalmú cikkeket nem kell írnia. A forradalom szabad eszméje Mészárost is lelkesítette. Szerepet akart vállalni a történelmi változásokban, ezért felfigyelt a lakóháza udvarán élénken vitatkozó fiatalokra. Közéjük állt, és hamarosan a politikai csoport egyik vezető alakjává vált. A csoport Mészáros javaslatára vette fel az Egyenlőségi Társulat nevet, sőt az utópista szocializmus elveit alapul véve ő írta meg a társulat alapszabályzatát is. A Hatvani utcai lakóházat gyorsan kinőtte a csoport, és 1848. július 1-jén a társulat már saját nemzetgyűlést hívott össze a pesti megyeháza nagytermében. Az ülésen az Egyenlőségi Társulat elnökévé Madarász Lászlót választották meg, jegyzőjének pedig Mészáros Károly neve mellett voksoltak a legtöbben. Mészáros irányítása alatt a társulat két lapot is kiadott, a Radical lapot és a Népelemet, amelyeknek köszönhetően az Egyenlőségi Társulat több mint háromezer tagjával a forradalmi kormány legnagyobb parlamenten kívüli támogató erejévé nőtte ki magát. 1848 őszén megalakult az első felelős magyar kormány, amelynek rendőrminisztere Madarász László lett. Helyette az Egyenlőségi Társulat elnökségét Perczel Mór vette át, miközben Mészáros a kormány postaügyi hivatalában töltött be számvevői posztot. A harcok megindulásával Kossuth felfegyverezte az Egyenlőségi Társulatot, és Perczel irányítása alatt hadsereget szerveztek a társulatból. Mészárosnak századosi rangot ajánlottak fel az új hadseregben, de ő ezt gyenge egészségére hivatkozva visszautasította. A harcmezők helyett tovább szervezte a társulatot, és beindította a Jövő című újságot, amelyben a polgári társadalmi egyenlőségről cikkezett. 1848 végén a kormánnyal együtt Debrecenbe költözött, majd innen a politikai élettől távol akart kerülni, ezért a kormány hadi történetírójaként leutazott a bánát-bácskai, majd a tiszai seregekhez. A világosi fegyverletételkor epelázban feküdt Aradon. Egyedül betegsége akadályozta meg abban, hogy Perczel Mórral együtt Törökországba meneküljön. Miután felépült betegségéből, Pestre utazott, ahol mindenét el kellett adnia, hogy osztrák bankjegyekhez jusson. Haynau vérengzései miatt hetekig nem mert kimozdulni lakásából, és miután a rendőrség tanúzásra beidézte, rájött, hogy ha el akarja kerülni a császári hatalom bosszúját, akkor el kell menekülnie Pestről. 1849 őszén Hajdúdorogra utazott, hogy elbújjon az udvar szeme elől. Szabó György parókus pár hónap után rábeszélte, hogy írjon levelet az Ungvári Egyetemre, hátha tudnak tanári állást ajánlani számára. A válasz sokáig váratott magára, de végül legnagyobb meglepetésére decemberben levelet kapott Willecz Ignáctól, Ung vármegye főispánjától, amelyben a vármegye törvényszéki ülnökévé nevezték ki. A váratlan felajánlás feltehetőleg két okra vezethető vissza: egyrészt a szabadságharc leverése után alig akadt az országban hivatalra fogható ember. Azok vagy meghaltak a harcokban, vagy kivégezték őket, vagy a passzív ellenállás jegyében megtagadták a munkát. Másrészt Ungban megerősödtek a ruszinok, és a vármegye hivatalaiba is igyekeztek szláv származású hivatalnokot keresni. Ő görögkatolikus vallása miatt kerülhetett a főispán látóterébe. Sokat gondolkodott, hogy elfogadja-e a megbízást, de végül a magyarság helyi erősítése érdekében, valamint pénzszűke miatt is elvállalta az állást. ### Küzdelmes évek Ungváron A nemzeti tragédiát követően Mészáros Károly tehát nehéz szívvel, 1850. január 2-án tette le hivatali esküjét Ungváron. Megérkezését követően egyik munkatársánál, Markos Györgynél szállt meg. A törvényszéki munka mellett szabad idejében sokat írt. 1850-ben jelent meg A magyarországi oroszok története című könyve, amely az első ruszinokról szóló mű volt az országban. Meglepődve tapasztalta Ungváron, hogy az orosz hadsereg által levert szabadságharc itt szinte senkit sem érintett hátrányosan. A ruszinok másképpen fogadták a rokon nyelvű katonákat, akiknek a hatására bátrabb nemzetiségi politikába kezdtek. Mészáros történeti könyvével a ruszin nemzetiségi erősödésére szerette volna felhívni a magyar kormányzat figyelmét. Ehelyett azonban a pesti tudományos és politikai körökből erős kritika fogalmazódott meg Mészáros könyvével szemben, ugyanis ők a történeti leírást felesleges bujtogatásnak látták, amelybe a ruszinok akár kapaszkodót is találhatnak nemzeti törekvéseik megvalósításához. 1851\. április 21-én feleségül vette egy zavadkai birtokos 17 éves lányát, Kollár Amáliát. Önéletrajzában Károly eszes és szép asszonynak írta le feleségét, aki később jó anyává vált, viszont inkább észszerűségből semmint szerelemből házasodtak össze. Az esküvőt követően Károly egyre élesebb ellentétbe került felettesével, Győröcskey Mihály alispánnal, a vármegye törvényszéki elnökével. Az ellentét Mészáros leírása szerint abból táplálkozott, hogy az alispánnak nem volt igazán képesítése feladata ellátására, emiatt nem is tudta egyedül elvégezni hivatalos teendőit. Győröcskey féltékenyen szemlélte beosztottja sikereit, és mivel félt attól, hogy könnyen kiütheti pozíciójából, többször is feljelentette Károlyt a kormányszéknél. A vád mindig Mészáros szabadságharcos múltjára utalt vissza. A vádaskodásnak jó ideig nem volt foganatja, sőt a törvény hamarosan Győröcskey ellen fordult, amikor kiderült, hogy képesítés nélkül látja el feladatait, ezáltal fizetése úgymond a közpénzek tékozlásának számított. Az alispán elleni vádak koronatanúja Mészáros volt, akinek a vallomására Győröcskeyt eltávolították hivatalából. A sértődött ex-elnök ezután minden követ megmozgatott Károly ellen, aminek az lett a vége, hogy Mészáros Károlyt 1853. január 17-én felmentették hivatalából. Ebben nagy szerepe volt az 1852-ben kiadott Magyarország népei történeti tekintetben című művének, és annak is, hogy a Jövő című újság szerkesztője volt a szabadságharc idején. Állása elvesztését követően hetekre elzárkózott a világtól, kiábrándult az emberiségből. Főként felesége unszolására végül újra munkába állt, és 1853-ban ügyvédi irodát nyitott Ungvárott. Az ügyvédi pálya kifejezetten tetszett Mészárosnak, és hamarosan a város egyik legkeresettebb ügyvédi irodájának a tulajdonosa lett. Praxisának jövedelméből telket vásárolt Zavadkán, és házat épített bővülő családjának. Elsőként Gizella nevű lánya látta meg a napvilágot, viszont ő fél éves korában meghalt. 1855. december 18-án született meg első fia, Cézár, aki később apja írói nyomdokaiba lépett. A sikeres ügyvédi pálya azonban újra felkeltette ungvári irigyeinek a figyelmét. 1856-ban egykori kollégája, Markos György jelentette fel, ugyanis a szabadságharcban részt vett ügyvédeknek tilos volt praktizálniuk. A hatóságok ebben az évben tehát az ügyvédkedéstől is eltiltották Mészáros Károlyt. Az ungvári évek igazságtalanságai és meghurcoltatásai, lánya elvesztése keserű emlékeket hagytak Mészárosban. Ezt tetézték az anyagi gondok miatt kitörő családi civakodások is feleségével. Ügyvédi hivatalának betiltása után Károly úgy döntött, hogy zavadkai házát bérbe adja, és családjával együtt elköltözött a rossz emlékű városból. ### Élete alkonyán Mészáros ügyvédi irodájának bezáratása után néhány héttel levelet kapott Bécsből, egykori barátjától, Török Jánostól, a bécsi Magyar Sajtó című lap szerkesztőjétől. A levélben Török társszerkesztői pozíciót ajánlott Mészárosnak, kiváló jövedelem mellett. A jókor jött ajánlatot Károly azonnal elfogadta, és családjával együtt Bécsbe indult. Pesten, a Magyar Sajtó helyi irodájában azonban már várta Török újabb levele, hogy mégse utazzon Bécsig, inkább Pestről küldje naponta cikkeit a császári fővárosba. Az osztrák hatóságok Mészáros szabadságharcos múltja miatt ugyanis megtiltották, hogy ott letelepedjen. Károlyék tehát Pesten kezdtek új életet. A Magyar Sajtó impozáns pesti irodájában Mészáros feladata volt a vezércikkek megírása, és együtt dolgozhatott olyan kiválóságokkal, mint Vajda János. Hamarosan több régi ismerőse is felkereste, és újságírói állást ajánlottak neki a város számos lapjánál és folyóiratánál. Főszerkesztő lett Kemény Zsigmond Pesti Naplójánál, írt a Szilágyi Ferenc fémjelezte Budapesti Hírlapba, Császár Ferenc Törvénykezési Lapok című újságjába, a Temesvárott megjelenő Delejtűbe, amelyet Pesty Frigyes szerkesztett. Ezek mellett cikkezett még Érkövy Adolf Gazdasági Lapok című folyóiratába, a Török János által szerkesztett Kelet Népébe és Hazánkba, Sárosy Gyula Albumába és Gyurky Antal Borászati Lapjaiba is. Sárosy Gyulával saját újságot is indítottak, de a Magyar Évlapok című havilapot a rendőrség már a második kiadásnál betiltotta hazafias iránya miatt. Ezek mellett körülbelül 800 történelmi és politikai tartalmú cikk megírását vállalta el a Szent István Társulat Nagy Enciklopédiájához. A fent felsorolt, különböző témában megjelenő újságok is tükrözik, hogy Mészárosnak mennyire szerteágazó érdeklődési köre és műveltsége volt. 1859-ben mégis úgy döntött, hogy visszaköltöznek Pestről Ung vármegyébe. Ennek több oka is volt: Egyrészt felesége sosem tudta megszokni a nagyvárosi életet, nem szeretett Pesten élni, amit igyekezett is férje tudtára adni. Másrészt Károly szeme a sok munka miatt meggyengült, ezért nyugodtabb környezetre volt szüksége. Ezek mellett feltehetőleg a legerősebb indok az elköltözésre az volt, hogy a Habsburgok egy vesztes háborút követően az októberi diplomával hajlandónak mutatkoztak visszaállítani a magyar országgyűlést, és Mészáros megalapozottan remélhette, hogy a politikai változásokkal Ung vármegyében jelentős pozíciót tölthet be. Visszatértek Zavadkára, és elég pénzük volt arra, hogy a közeli Minajon egy kis földbirtokot is vegyenek maguknak. Mészáros sok időt töltött itt gazdálkodással, aminek a legfőbb oka az volt, hogy feleségével és annak családjával egyre élesebb ellentéte támadt. A családi viszály oka a pénz volt, ugyanis Mészáros kölcsönt adott Vécsey Gyula bárónak, aki hamarosan csődöt jelentett; ráadásul az egyik Ung megyei rokon kórházi kezeléséért is kezességet vállalt, amit végül ki is kellett fizetnie. A 3000 forintos veszteség miatt felesége és apósa egyaránt Mészárost hibáztatta. Ungba való visszatérése után több vármegyei pozíciót is megpályázott, így előbb iskolaszéki elnök lett, majd Ung vármegye tiszteletbeli főjegyzője. Ezek a hivatalok viszont inkább csak jól csengő tisztségek voltak, nem jártak valós felelősséggel vagy kiemelkedő javadalmazással. Emiatt 1860-ban újra ügyvédi irodát nyitott, miután a vármegye engedélyezte számára az ügyvédi hivatalt; és természetesen szabad idejében rengeteget írt. 1861-ben beindította a Kárpáti Hírnök című újságot, amelynek azt a szerepet szánta, hogy felnyissa a magyarság szemét az erősödő rutén nemzetiségi mozgalmakkal kapcsolatban. Hasonló céllal alapította és szerkesztette 1867-től az Ungvár, későbbi nevén az Ungvári Hírlap című folyóiratot, 1868-tól pedig a Magyar Néplapot. 1875-től kezdve szerkesztette a Község Lapja című szakközlönyt, amelynek Dárdai Sándor volt a tulajdonosa. A vasárnaponként megjelenő szakmai lap a községek vezetőinek, jegyzőinek készült. 1876-tól ennek mellékleteként jelent meg a Magyar Községjegyző, amelyet szintén Mészáros írt és állított össze. 1865-ben végre újra indulni lehetett országgyűlési képviselői helyekért, és Mészáros elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy beváltsa politikusi reményeit Ung vármegyében. Ügyének sikerült megnyernie a görögkatolikus egyház támogatását, de feltehetőleg a rutén mozgalmakat elítélő korábbi írásai miatt végül nem választották meg képviselőnek. Az újabb csalódás és romló egészségi állapota miatt sem kísérletezett többé azzal, hogy visszatérjen a vármegye politikai porondjára. Visszavonulása után újra ügyvédkedéssel, újságjainak szerkesztésével, cikkek és más művek írásával foglalkozott. Ekkor írta meg Ungvár történetét is; és élete utolsó nagy fellelkesedéseként ekkor kezdte hangoztatni egy önálló, magyar nyelvű görögkatolikus püspökség felállításának szükségességét. A közvélemény akkoriban a görögkatolikus vallású embereket nagyrészt lenézte, és mivel sem Róma sem az állam nem engedélyezte a magyar nyelv használatát a templomokban, ezért még a magyar görögkatolikusokat is szláv vagy román származásúnak tekintették. A közgondolkodás, illetve a templomból száműzött anyanyelv valóban közelítette a magyar görögkatolikusokat más nemzetiségekhez. 1843-ban a hajdúdorogiak már kérték az országgyűlést, hogy engedélyezze számukra a magyar nyelvű liturgiát, de ezt akkor a törvényhozás elvetette. Mészáros úgy érezte, hogy nem lehet a magyar diéta döntésére várni, mert idővel egyre több magyar válik ruténná vagy románná. Ezért azt indítványozta, hogy alapítsanak saját erőből egy irodalmi társaságot, amely magyar nyelven adná ki a görögkatolikus imakönyveket, liturgikus szövegeket. Elgondolásáról Hajdúdorogon értekezletet is tartott, viszont idősödő kora miatt tervét nem válthatta valóra. ## Munkássága Mészáros Károly összesen 26 könyvet írt meg, és több mint 800 tanulmányt és cikket jelentetett meg harmincnál is több folyóiratban. Ügyvédként végzett, és sok jogi témájú értekezést és cikket is írt, viszont koránt sem nevezhető egysíkú szerzőnek. Mészáros a maga korában igazi polihisztor érdeklődésű és tudású ember volt. Foglalkozott pszichológiai, szociológiai, történelmi, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, mezőgazdasági, erdőgazdasági, jogi, jogtörténeti, pénzügyi, közigazgatási, politikai és egyházpolitikai kérdésekkel is. Csorba Csaba 1974-ben minden érdemét elismerve megjegyzi, hogy Mészáros Károly sorsa, mint alkotó nem volt igazán szerencsés. A 19. századi magyar irodalmi és szellemi élet gazdagsága mellett Mészáros munkásságát politikai vonalon Csorba inkább harmadrangúnak ítélte; újságszerkesztői, történet- és szakírói tevékenységének jelentőségét pedig a kor másodvonalába sorolta be. Mészáros Károly ezt feltehetőleg életében is érezte, és mivel úgy gondolta, hogy sokkal több van benne, egész életében hajszolta az elismerést, amit igazán nem kapott meg soha. Műveiről és irodalmi hagyatékáról mindössze közvetlenül a halála utáni időkben beszéltek még, de később megkopott emléke, és csak a 20. század közepén került újra felszínre. Csorba ugyanakkor elismeri sokrétű tudását és őszinte vallomását önéletrajzában. Műveire jellemző volt az események tényszerű leírása, mindenféle túlzás és elfogultság nélkül tudta ábrázolni a kor viszonyait (még saját önéletrajzát is ilyen stílusban írta meg). Harmadik személyként, mintegy megfigyelőként tárgyalta az eseményeket, amely annak fényében nem meglepő, hiszen a tábori történetírói kar legjelentősebb alakja volt. Legtöbb írását áthatja az a jellegzetes és erős személyiségvonása, amelyet gyermekként szedett magára még Hajdúdorogon: Irtózott azoktól, akik tehetősek voltak, és mégis tudatlanul cseppentek bele egyes pozíciókba; csupán születésük jogán magasabbra törtek mint Mészáros, de tehetségtelenek voltak. Sosem tudta megérteni, hogy miért nem tanul, fejlődik, tűz ki nemes célt az, aki megtehetné - neki rengeteg áldozat árán sikerült felküzdenie magát a hajdúsági nyomorból a polgári életbe. Sokszor ezt a mindennapos megélhetési küzdelmet okolta azért, hogy nem válhatott belőle kiváló író, elsőrangú irodalmi alak. Ars poeticáját az Ungvár története című könyvének előszavában fogalmazza meg: ### Kiadott művei Mészáros Károly élete folyamán összesen 26 művét adták ki. Az alábbiakban ezek listája következik: 1. Eszmék az élet czéljairól, áttérve a társas élet viszonyaira, Pécs, 1842. (Kiadásának költségeit Majláth György fedezte). 2. Az emberismeret elemei bölcseleti tekintetben, Pest, 1845. Online (Tanulótársai nyomtatták ki). 3. Országgyűlési teendőink. Birtok- és jogviszonyainkról, Magyar-Óvár, 1848. Két füzet. 4. Európa legújabb alkotmányai. Különös tekintettel Európa társadalmi állására, Pest, 1848. 5. A magyarországi oroszok története. Pest, 1850. (Ism. M. Hirlap 303., 306-309. sz. Religio 1851. I. 48-51. sz.) Online 6. Magyarország népei történelmileg s politikailag, Pest, 1852. (Az egész birodalomban betiltották. Ez volt az oka annak is, hogy Mészárost megfosztották hivatalától). 7. A műveltség ősképe az előkör legnevezetesebb népeinél, Kassa, 1853. 8. Az országos jövedelmekből nyújtandó úrbéri kárpótlás iránti igények bemondása és az ide vonatkozó törvények s ministeri oktatás gyakorlati magyarázata. Pest, 1854. 9. A földtehermentesítési rendszer az 1854. jan. 16. kelt cs. nyílt parancs alapján, mely által Magyarországra nézve a kitudott úrbéri és tizedkárpótlásnak a jogosítottak számára minden érdekelt jogainak megóvása mellett, mimódon és mely kútfőkből eszközlendő lehető gyors kiszolgáltatását tárgyazó határazatok állapíttatnak meg, Pest, 1854. 10\. Az új házassági törvény, Pest, 1857. (Megjelent: Új Törvénytár IX.). 11\. Telekkönyvi törvények az igazságügyministeriumnak 1855. decz. 15. kelt rendelete alapján, az ezzel kapcsolatban álló egyéb cs. k. nyíltparancsok s kiegészítő rendeletek nyomán, Pest, 1857. 12\. Az új erdőtörvény, a polgári magánjog és nemzetgazdászati érdekek szempontjából magyarázva, Pest, 1857. 13\. Községi törvények, községi egyetemek s előljárók hatásköre s teendői körül, különösen a polgári magánjog, a büntető törvény, a polgári és büntető eljárás, a hagyatéki s gondnoksági, az árvaügyi s egyéb a pörös ügyeken kívüli eljárás mezején, Pest, 1858. 14\. Az úrbéri hátrálékok körüli törvényes eljárás, az 1857. szept. 26-án kelt cs. nyíltparancs s egyéb ide vonatkozó törvények és rendeletek alapján, Pest, 1858. 15\. A magyar úrbéri viszonyok jogtörténete, Pest, 1857. (Az egyetem által jutalmazott pályamű. Cikkekként is megjelent a Budapesti Közlönyben). 16\. Tartományi zsinat Esztergomban 1858. szept. 19. s következő napjain. A magyar egyház régibb zsinatainak rövid történetrajzával s az Esztergomban a legközelebb tartott zsinaton megjelent s kitűnőbb egyházférfiak élet- s jellemvázlataival, Pest, 1859. 17\. Ungvár története a legrégibb időktől máig, Ungvár, 1861. (Ism. Budapesti Szemle 1862). 18\. Kossuth Lajos levelezése a magyar szabadságharcz karvezéreivel 1848–1849-ben, Ungvár, 1862. 19\. A magyar szabadságharcz előjátéka 1848. évben, Ungvár, 1862. 20\. Az Ung megyei takarékpénztár szervezete s alapszabályai, Ungvár, 1865. 21\. Ung megye szabályrendeletei, Ungvár, 1868. 22\. Ung megye tankerületének Évkönyve, Ungvár, 1871. 23\. A görög katholikus egyház jogosultsága a vallási alapítványokban, Ungvár, 1872. 24\. Magyar földadókataster az 1875. márcz. 30. alaptörvény s az ezzel kapcsolatban álló kormányrendeletek stb. s gyakorlati magyarázataival ellátva. Pest, 1875. 25\. Magyarország kör- és községjegyzői 1876. aug. 21. tartott országos congressusának Évkönyve, Budapest, 1876. (Két füzet). 26\. A magyar igazságügyminiszteri kormányzat, Budapest, 1880. (Kun László által bővítve s kiadva). ### Tudományos cikkei Mészáros Károly hozzávetőleg 800 tanulmányt és tudományos cikket jelentetett meg számtalan országos terjesztésű folyóiratban. Írt a Pesti Divatlapba (1845-47), és 1843-ban a divatlap mellékletébe, a Regélő Pesti Divatlapba is; cikkezett a Honderűnek (1845), az Életképeknek (1845-47), a Nemzeti Újságnak (1846), a Jelenkornak és mellékletének a Társalkodónak (1846); a Jövőnek (1848); Rosly Zsigmond politikai napilapjának, a Radical Lapnak (1848), a Pesti Naplónak (1854–56), a tudományt népszerűsíteni hivatott Családi könyvnek (1855), a Kelet Népének (1856), a Hölgyfutárnak (1856), a Budapesti Hírlapnak (1856), a Magyar Sajtónak (1856), az Albumnak (1857), a Magyar Évlapoknak (1857), a Hazánknak (1858), a Falusi Gazdának (1858-59), a Magyar Gazdának (1860), a Kárpáti Hírnöknek (1861), az Ungvári Hírlapnak (1862), a Vasárnapi Ujságnak (1864), a Jogtudományi Közlönynek (1875), a Község Lapjának (1879) valamint az Ungnak (1885). A felsorolt lapok közül többhöz is szorosabb viszony fűzte, volt amelyiknek munkatársa volt, és többet szerkesztett is. Mészáros írta a vezércikkeket a Pesti Naplóba, a Magyar Sajtóba, a Hazánk című lapba és a Kelet Népébe is. Főmunkatársként szerkesztette rövid ideig az Idők Tanúját; Sárosy Gyulával a Magyar Évlapokat, Ungvárott a Kárpáti Hírnököt, a Magyar Néplapot, 16 éven át az Ungot és az Ungvári Hírlapot. Később a szakmai folyóiratok felé fordult, és négy éven keresztül a Község Lapjánál, a Magyar Községjegyzőnél és öt évig a Magyar Jogásznál vállalt szerkesztői munkát. Több száz tanulmánya közül témájuk vagy korabeli társadalmi hatásuk miatt az alábbi cikkek emelkednek ki: 1. Gondolatok a barátság és szeretetről (1843, Regélő Pesti Divatlap) 2. Emberismeret (1845, Életképek) 3. A tudomány és műveltség becse (1846, Életképek) 4. A társadalmi állapot fejlődése (1847, Életképek) 5. Árpád és a magyar honszerzés (1858, Hazánk) 6. A birtokrendezés fő mozzanatai (1856, Magyar Sajtó) 7. A telekkönyvi közigazgatás (1856, Magyar Sajtó) 8. Jobbágyi örökösödés (1856, Magyar Sajtó) 9. Pénz, vagy földbirtok (1856, Magyar Sajtó) 10. Csődök és vagyoni bukások hazánkban (1857, Magyar Sajtó) 11. Az új erdőtörvény (1857, Magyar Sajtó) 12. A magyar földbirtok és hiteltörvény (1857, Magyar Sajtó) 13. Nemzetünk társadalmi feladata (1857, Magyar Évlapok) 14. Nemzetiségünk hanyatlásának okai, előmozdításának eszközei (1861, Kárpáti Hírnök) 15. Martinovics összeesküvése (1861, Kárpáti Hírnök) 16. Sajtóügyi viszonyok és hírlapok Ungmegyében (1865, Ung) 17. Polgári törvénykezésünk reformjai (1875, Jogtudományi Közlöny) ### Kéziratai Mészáros szabad idejének jelentős részét áldozta különböző tudományos cikkek, tanulmányok vagy művek megírására. 1890 elején bekövetkezett halála miatt sok olyan anyag maradt, amelyet sohasem fejezett be, vagy amelyeket nem tudott kiadni. Mészáros Károly kéziratai mind a mai napig nincsenek teljes mértékben feldolgozva, és feltehetőleg hagyatékának egy része megsemmisült a halála óta eltelt több mint 100 évben. Mészáros fennmaradt anyagának legnagyobb gyűjteményét az ungvári Boksay József Kárpátaljai Megyei Szépművészeti Múzeum őrzi, de a hajdúdorogi Mészáros Károly Városi Könyvtár is rendelkezik néhány darabbal. Mészáros hagyatékát eredetileg a Kárpátaljai Honismereti Múzeum őrizte, amely később a Szépművészeti Múzeum része lett. A múzeum két nagyobb csoportba sorolta Mészáros fennmaradt kéziratait. Összesen 13 ismert, kéziratban fekvő műve alkotja az egyik csoportot, míg karcolatai, tervei, kezdetleges cikkei a másikat. Az alábbiakban ezek áttekintése következik: - Magyar Pantheon - A magyar nemzet történetét mutatja be jellemrajzokon, tényvázlatokon és korrajzokon keresztül. - A magyar forradalom 1848-49-ben - Nem meglepő, hogy Mészárosnak ezt életében nem sikerült kiadnia. Ebben a kéziratában a forradalmi kormány hivatalos történetírójaként számol be a harcok menetéről. Kivételesen értékes történeti mű a szabadságharc hadszíntéri eseményeinek megismeréséhez. - Ung megye történeti monográphiája - Sajnos ez a kézirat csak részben maradt fenn. A múzeum a feltehetőleg 1881-re elkészült mű három töredékét őrzi. A fennmaradt munkavázlatok viszont betekintést nyújtanak az egykori leírás tartalmába. Így ma tudjuk, hogy a vármegye történelme mellett tárgyalta annak természettanát, néprajzát és egyháztörténetét is. - A görögkatolikus egyház története Magyarországon - Mészáros egyik legértékesebb kéziratban maradt műve, amely szintén hiányos állapotban maradt fenn. A nagy terjedelmű történeti művön 30 éven át dolgozott, és körülbelül 1882-ben készült el vele. Kiadásához Ungvár lakosságának segítségét kérte. Felhívásában az szerepelt, hogy a város lakói két forinttal támogassák művének kiadását. Feltehetőleg ez nem teljesült, hiszen a mű még mindig kézirat formájában található meg. A hajdúdorogi könyvtár ehhez kapcsolódóan két kéziratot is őriz: az egyik a Naptári ünnepek és böjti napok kérdése körüli mozgalmak és viták a munkácsi egyházmegyében címet viseli, míg a másik A görögkatolikus nép s a világi és szerzetes papság állapota az egyházi uniót közvetlenül megelőző időkben néven ismeretes. - Az anyakönyvvezetés jogrendszere - A szabad hajdúk története - A kézirat körülbelül 1886-ra készült el, ugyanis ez év március 20-án kelt az a karcolata, amelyből kiderül, hogy Mészáros a könyvet Hajdúdorogon akarta kiadni. A városnak cserébe azt ajánlotta fel, hogy a könyv kiadásából befolyó bevételt a görögkatolikus népiskolák szegény, de tehetséges diákjainak a megsegítésére ajánlja fel. - Az úrbéri viszonyok történeti fejlődése hazánkban - pályamunkaként készült el. - Ung megye közgyűlései és törvényhatósági belélete II. Rákóczi Ferenc forradalmának idejében - Az eredetileg 93 nagy lapból álló mű a megyei közgyűlések eredményeit foglalta össze 1700 és 1711 között. A tanulmány első 24 oldala elveszett. - Jog és Közigazgatási szótár - A magyar vármegyék története - A fennmaradt Mészáros hagyaték legterjedelmesebb alkotása. A mű részletesen foglalkozik Magyarország vármegyéinek kialakulásával és fejlődésével. A kézirat feltehetőleg az 1880-as vek közepére készült el. - A bűnvádi eljárás népszerű magyarázata - A legújabb orosz mozgalmak 1850-től kezdve a legújabb napokig hazánkban - 1885-ben vagy később készült el ez a kézirat. Mészáros itt újra a korabeli nemzetiségi politikát és a ruszinok nemzetiségi mozgalmát vizsgálta. Ebben a művében is kiemelte, hogy tarthatatlanná válhat az a helyzet, hogy a magyar parlament felsőházában egyedül a ruszin és a cigány kisebbség nincsen képviselve. - Az új magyar erdőtörvény Az ungvári gyűjtemény második csoportja mindössze néhány oldalból áll, és további két alcsoportra bontható: a tervezetekére és a karcolatokéra. Mészáros tervezetei közül kettőt érdemes megemlíteni. Az egyik Az ügyvédek Magyarországon című munkájának a vázlata, amelyet 1884-re datált. A bírói szervezet fejlődését is taglaló mű bemutatta az ügyvédi hivatás történelmét, politikai és társadalmi vonatkozásait is egészen a kezdeti időktől kezdve. A másik tervezet A megyei törvényszék múltja címet viseli. Ezt Nehrebeczky György emlékiratai alapján készítette el az 1880-as években. A karcolatok, felhívások között találhatjuk a hajdúk történetéről készült művének kiadásához készült anyagot, illetve több újságcikk, sőt újság tervezetét is. Az iratok között két olyan újság címét is megtalálhatjuk, amelyet be akart indítani. Az egyik A magyar hazafiak és honleányok emléklapja címet viselte volna. A tervezet egy 1884. január 12-én íródott levél hátlapján bukkan fel. A hetilap életleírásokat közölt volna családi, baráti vagy más közéleti visszaemlékezések alapján. A másik folyóiratot Szabad Hangok címmel adta volna ki Mészáros. Megyei lap lett volna, amely főleg Ung társadalmi és közművelődési ügyeit taglalta volna. 1886. május 24-én jelent volna meg az első példány. ## Emlékezete Mészáros Károly 1890. február 2-án halt meg végelgyengülésben zavadkai házában. Haláláról egyedül a Budapesti Hírlap adott hírt: „Elhunyt hajdúdorogi Mészáros Károly ügyvéd, iskolaszéki volt elnök, Ung megye tiszteletbeli főjegyzője, e hó 2-án, Zavadkán végelgyengülése következtében. A megboldogult 1861-ben megírta Ungvár város monográfiáját, Ung megyének szintén általa írt monográfiáját pedig most adja ki a megye. Megalapította az Ung című hetilapot, melynek későbben is főmunkatársa volt. A hatvanas években sűrűn írt történeti és publicisztikai cikkeket a fővárosi lapokba is." A hírlapon kívül még Danielik József írt cikket róla Magyar írók című életrajzgyűjteményében, illetve Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című gyűjteményében találhatunk róla bejegyzéseket. Ezt leszámítva azonban a 20. század legnagyobb részében Mészáros munkássága feledésbe merült. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy munkái szorosan kötődtek a politikához is, és ezt egyik uralmon lévő magyar párt sem tudta igazán felhasználni céljai elérésére, eszméi alátámasztására. Természetesen az is közrejátszott, hogy Mészáros Károly eredeti kéziratainak nagy része, könyvtára, levelezése, bútorai, sőt még zavadkai lakóháza is megsemmisült vagy eltűnt. Művei ma már igazi ritkaságnak számítanak a könyvtárak polcain. Mészáros nevének újrafelelevenítését Volodimir Ferdinisecnek, dédunokája férjének köszönhetjük. Volodimir kárpátaljai újságíró volt, aki felesége öröksége között talált rá Mészáros Károly önéletrajzára. A néhai író születésének 150. évfordulóján cikket is írt az önéletrajz anyagából a Kárpáti Kalendáriumba. Ezt a szálat vette át Hajdúdorog vezetése is, és 1971 októberében egy múzeumi hónap rendezvényeinek keretében emlékülést tartottak Mészáros Károly tiszteletére, és emléktáblát is avattak a görögkatolikus általános iskola falán. Az emléktáblán a következő szöveg olvasható: „Mészáros Károly, Hajdúdorog, 1821. július 20. - Zavatka, 1890. február 2. Helytörténész, politikus, az 1848/49 évi szabadságharc résztvevője, a kárpátukránok történetének kutatója, felemelkedésük harcosa, községünk szülötte emlékére születésének 150. évfordulóján. Hajdúdorog Nagyközség Tanácsa - Déri Múzeum” 1991-ben a hajdúdorogi városi könyvtár felvette Mészáros Károly nevét, és húsz évvel a névváltást követően emléktáblát helyeztek el a könyvtár falán Mészáros Károly emlékére. Az emléktáblán a következő szöveg olvasható: „Mészáros Károly, Hajdúdorog 1821. július 20. - Zavadka, 1890. február 2. Helytörténész, ügyvéd, író, a szabadságeszmék harcosa. 1848-49-ben a Nemzeti Kormány megbízott történet jegyzője. A nemzetiségek ügyének támogatója, a ruszinok történetének kutatója, felemelkedésük zászlóvivője. „A szabad hajdúk történeti monográphiája” szerzője. A Városi Könyvtár névfelvételének 20. évfordulója tiszteletére állíttatta a Mészáros Károly Városi Könyvtár 2011-ben.”

Óceáni fehérfoltú cápa

Az óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rendjébe, ezen belül a kékcápafélék (Carcharhinidae) családjába tartozó faj. A „modern cápák” a cápák egyik legfiatalabb csoportja; a Carcharhinidae család eredete csak a földtörténeti újkor hajnaláig, a paleocén időszakig nyúlik vissza. A Carcharhinus nemzetség a korai miocén időszaktól, mintegy 23 millió évvel ezelőttől napjainkig a trópusi tengerek legelterjedtebb cápaneme. Nagyméretű, zömök testű, nyílt tengeri faj, a trópusi és mérsékelt övi tengerek lakója. Markáns ismertetőjegyei a lekerekített, hosszúkás melluszony, a kardszárnyúakra emlékeztető hátuszony, valamint az ezek végén látható fehér foltok. Tudományos nevét mellúszóiról kapta (longimanus magyarul „hosszúkéz”), elterjedt fehérfoltú megnevezését pedig a hátúszó foltjáról. Ez a ránézésre jámbor és viszonylag lomha mozgásúnak tűnő cápa valójában nagyon agresszív tud lenni, és hihetetlenül felgyorsulhat. Jellemző rá a ragadozó ösztöne irányította szerzési vágy vagy prédálási szokás („cápaösztön”, vad zabálási kényszer vagy zabálóroham), ami miatt nem csak akkor támad, ha éhes. A kékcápafélék népes családja kedvelt a búvárok körében, mert ide tartoznak a leggyakrabban megfigyelhető fajok, például a szirticápák (a Carcharhinus nem) is. A Carcharhinus longimanust kutatói az emberre negyedik legveszedelmesebb cápafajnak tartják (veszélyesebb nála a fehér cápa (Carcharodon carcharias), a tigriscápa (Galeocerdo cuvier) és a bikacápa (Carcharhinus leucas)). Van azonban egy olyan szempont, ami szerint ez a faj „vezet”: ennek tulajdonítják a legtöbb, halált okozó támadást. Mielőtt bárki megijedne tőle azt is figyelembe kell venni, hogy éves szinten több halálos balesetet okoznak a zárlatos karácsonyfaégők, mint az összes cápafaj és lényegesen több halálos kimenetelű kutyatámadás történik, mint cápatámadás. A kutatók megállapították, hogy egyedeinek száma csökken, és ezt más cápafajokhoz hasonlóan részben a cápauszonyleves népszerűsége miatti halászatával és a róla kialakult tévhitek sokaságával magyarázzák. ## Rendszerezés Első leírója René Primevère Lesson francia sebész és természettudós, aki 1822 és 1825 között, Louis Duperrey felfedezővel együtt, a Coquille korvett fedélzetén világ körüli úton hajózott. Lesson leírta, hogy egy alkalommal két példánnyal találkozott Francia-Polinéziában, a Tuamotu-szigeteknél, és a Squalus maou nevet adta a fajnak, a cápa polinéz elnevezését követve. Azonban ez a tudományos értékű felfedezés később feledésbe merült. Második tudományos értékű leírója 1861-ben Felipe Poey kubai természettudós volt, aki Squalus longimanus néven írta le a fajt. További ismert elnevezése még a Pterolamiops longimanus is. Az ezekben szereplő latin longimanus (magyar jelentése: hosszú kéz) kifejezést a mellső úszóinak nagysága miatt kapta. A Nemzetközi Zoológiai Nomenklatúrabizottság által követett eljárásrend alapján általában az első közzétett leírás élvez elsőbbséget, ezért az óceáni fehérfoltú cápa érvényes tudományos nevének a Carcharhinus maou-nak kellene lennie. Mindezek ellenére mégis háttérbe szorult Lesson elnevezése, és a latin Carcharhinus longimanus vált az elfogadott rendszertani nevévé, valószínűleg a mellúszói méretének egyedi, fajmegkülönböztető jellege miatt. ## Előfordulása A leggyakoribb nyílt vízi, trópusi cápafaj, az óceánok és a tengerek 18 Celsius-fok vízhőmérsékletűnél melegebb részeit kedveli. Ideálisnak a 20–28 Celsius-fok közötti vízhőmérséklet tekinthető számára, és megfigyelhető, hogy a vízhőmérséklet számára kedvezőtlen változása esetén elhagyja a területet. Világszerte rendkívül elterjedt (ún. cirkumglobális) faj, azonban a legújabb tanulmányok szerint számuk drámaian csökken. Az Amerikai Egyesült Államok által 1992 és 2000 között, a nyílt tengeri vizeken (maritim pelágikus zóna) végzett megfigyelések összevetett nyilvántartásai alapján megállapították, hogy az Atlanti-óceán északnyugati és a középnyugati területein állományának becsült csökkenése 70%-os. Előfordulási területének határát az északi szélesség 45° és a déli szélesség 43° jelenti. 2004-ben egy elpusztult példányát Svédországban vette partra a víz, ami nagy feltűnést keltett természettudós körökben, mivel felbukkanása jelentősen meghaladta az addig ismert északi előfordulási terület határát. A legtöbb idejét egyébként az óceán felső rétegében, 150 méteres mélységig tölti, és előnyben részesíti a partoktól távollévő, mély vízrétegekkel rendelkező szakaszokat. Ezt alátámasztják fogási adatai is, hiszen a parttól távolodva egyre nagyobb valószínűséggel lehet számítani a kifogására. Időszakosan megjelenik partközeli, sekélyebb, 37 méter mélység alatti vizekben is, például Polinéziában, a Hawaii szigetek környékén, és általában olyan helyeken, ahol a kontinentális talapzat keskeny, és közel találhatóak a mélytengeri részek. Ezt általában azokon a szakaszokon figyelték meg, ahol bőségesen talált magának táplálékot. Ellentétben sok állattal, nincs napi ciklusváltozása, éjjel-nappal aktív életmódot folytat. Nagy mellúszóit használva úszásmódja lassú és komótos. Csoportokban élő, úgynevezett szociális cápafaj. Az együttélésre jellemző, hogy a csoportok nemek és életkor szerint rendeződnek össze, és számos faj együtt él vele, hiszen gazdaállatnak tekintik őket. Kalauzhalak és makrélák kísérik, melyekről korábban azt hitték, hogy ők vezetik a ragadozót a zsákmányához. Valójában azonban szimbióta kapcsolatban élnek: a halak a testükre tapadó élősködőktől szabadítják meg a cápát, cserébe pedig a cápák által elejtett zsákmány maradékát fogyasztják el. Jeremy Stafford-Dietsch 1988-ban arról számolt be, hogy olyan egyedet látott, melyet rövidszárnyú gömbölyűfejű-delfin kísért. ## Megjelenése A leglátványosabb ismertetőjegyei a hosszú mellúszói, és a kardszárnyúakra emlékeztető, jellegzetes hátuszonya. Az uszonyai feltűnően kerekítettek és jóval nagyobbak, karakteresebbek, mint más cápafajoké. A cápa orra lekerekített, a szemét haránt irányban elfedő pislogóhártya (membrana nictitans) is védi, és sárga a retinája. Alakja a kékcápafélékhez hasonló, de azokhoz képest egy kissé púposabbnak tűnik. Az öt kopoltyúrés közvetlenül a mellúszók tövénél található. A kifejlett nőstények átlagos testhossza 180–270 centiméter, így nagyobb a hímeknél, amelyek 170–240 centiméteresek. A legnagyobb óceáni fehérfoltú cápa elérte a négy métert, de a három méter feletti példányok azért már ritkának tekinthetőek. A legnagyobb testtömegűnek regisztrált példány 170 kilogrammot nyomott. Uszonyai végét egy-egy markáns fehér folt díszíti, amelyről a faj a nevét is kapta. A hát és a törzs egységesen okkersárga vagy világosbarna, esetenként bronzszínű, a has sárgásfehér árnyalatú. A fiatalabb egyedeken lehetnek sötétebb foltok is. A cápafogak fűrészmódjára illeszkednek az állkapcsok összecsukásakor. A felső állkapocsban lapos, háromszög alakú, élesebb és finoman fűrészezett szélű fogak találhatók. Az alsó állkapocs fogai keskeny koronával rendelkeznek, melynek az élei fogazottak. A fogak egymás melletti 5–7 sorban helyezkednek el, a felső állkapocsban soronként 14–15, míg az alsóban 13–15 foggal. ## Életmódja ### Táplálkozása Fő táplálékát a fejlábúak és a csontos halak képezik. Ugyanakkor étrendje nagyon változatos és egyáltalán nem szelektív, hiszen elejti a szintén nyílt tengeri életmódot folytató, sebes úszású kardhalakat (Xiphias), makrélákat (Scombridae), tüskésmakrélákat (Carangidae), de a barrakudák (Sphyrena) sem érezhetik biztonságban magukat tőle. Bizonyított tény, hogy ráront a felszínre ereszkedő gyanútlan tengeri madarakra, a tengeriteknős-félékre, és megeszi a tüskésrájaféléket, a csigákat és a rákokat is. A tengerben található döglött cetekből is fogyaszt, de még a hajókról vízbe juttatott, számára ízletes szerves hulladékot is kiválogatja. Peter Benchley professzor akváriumi példányok vizsgálatakor megfigyelte, hogy azok megették a gömbölyűfejű delfin ürülékét. Táplálékszerzésekor a csoportos, kisebb méretű, mozgékonyabb halrajokra is rátámad, míg a nagyobb, lassabb mozgású tonhalfélékre nyitott szájjal ráúszva, egyszerűen benyeli őket. A száját azért tudja hatalmasra nyitni, mert a cápafogsor anyaga porcmassza és az nem rögzül szilárdan a koponyájához. Nagyobb táplálék harapásakor nagyra tátja a száját, orrát felemeli és fölső állkapcsát előretolja. Ilyenkor a szemét befordítja a koponyaüregébe, hogy megóvja az esetleges sérülésektől. Étkezéskor nem viseli el, ha más fajok megzavarják, ezért ilyenkor heves és agresszív ellenreakciójára lehet számítani. A közhiedelemmel ellentétben a cápák harapása viszonylag gyenge, például az oroszlánokéval összehasonlítva. Csupán tűhegyes fogaiknak és pofanagyságuknak köszönhetően képesek átharapni nagyobb áldozatukat. Az óceáni fehérfoltú cápa, fajtársaihoz hasonlóan, fűrészelő mozgással marcangolja szét zsákmányát. A körfűrészhez hasonlítható fogai gyorsan kopnak és mivel érdes bőr-alaplemezen ülnek ezért könnyen ki is törhetnek. A törött vagy sérült fogait egész életén keresztül tudja pótolni, hiszen rövid idő alatt, órákon belül képes új fogakat növeszteni. Ez a bámulatos képesség az úgynevezett revolverfogsorának köszönhető. ### Viselkedése A vízfelszínen történő felbukkanásakor rendszerint magányos és lassan mozog, amikor fürkészi a lehetséges élelemforrást. A 16. századig a tengerészek az óceáni fehérfoltú cápát is úgy ismerték mint a tenger kutyáját, hiszen kutya módra követte a hajókat. Vigyázott a tisztes távolságtartásra, de ha alkalmat látott az élelemszerzésre, gyorsan reagált az eseményekre. A C. longimanus nem gyors úszó, de meglepő kitörésekre képes. Vadászatát, összehasonlítva a táplálékszerzésben vetélytárs selyemcápáéval, úgy jellemezhetnénk, mint néma alattomos gyilkost. Amikor egyedeiken elhatalmasodik a cápaösztön által kiváltott táplálkozási kényszer, gyakran csoportokba verődnek. Ezt a hiedelmekkel ellentétben, nem az áldozat vízbe került testnedve vagy a vére által kiváltott vérszomj okozza, hanem sokkal inkább az érzékszervei által a tengervízben (ez különösen szélcsendben igaz) érzékelt különleges mozgás váltja ki. Ekkor pánikszerűen ráindul a bőséges tápláléknak gondolt zsákmányra, és sikeres elejtés esetén mohó falásba kezd. Az óceáni fehérfoltú cápa a zsákmányszerzésre kínálkozó pillanatnyi lehetőségeket messzemenően kihasználó faj, jó vadászként éberen megragad minden lehetőséget, hogy étkezési vágyát kielégítse. Valószínűleg a halak vándorlása miatt, az évmilliók során kialakult benne az ösztön, hogy kövesse a nagyobb tömeget, így például a hajókat is. A bálnavadászatok során a vadászoknak sok bosszúságot okoz, mert nagy kárt okozva megdézsmálja az elejtett állatokat. ### Természetes ellenségei Legnagyobb ellensége az ember, de mégis akadnak az óceánokban nálánál nagyobb testű ragadozók, melyek akár el is ejthetik őket. Theodore Walker professzor a kaliforniai partoknál, helikopteréről egy kardszárnyú delfin csoport vonulását követte, amikor felfigyelt arra, hogy az egyik, körülbelül kilenc méteres delfin hirtelen otthagyta társait. Eltűnt a szeme elől a vízben, majd hirtelen meredeken kiemelkedett és a szájában tartott egy háromméteres cápát. A cápát ezután el is nyelte. A másik elejtéséről szóló eset bálnavadászoktól származik, melyet Hans Hass professzor igazolt. A bálnavadászok által zsákmányolt, 16 méteres nagy ámbráscet gyomrában három egészben lenyelt cápát találtak, amelyek közül a legnagyobb 3,10 méter hosszú volt. ## Szaporodása Az óceáni fehérfoltú cápa is azon cápafajok közé tartozik, amelyek elevenen hozzák világra utódaikat (úgynevezett: vivipar faj). Párzási időszaka kora nyárra tehető az Atlanti-óceán északnyugati, és az Indiai-óceán délnyugati részén, de fogtak már a Csendes-óceánon is egyéves korú vemhes anyacápát, ami miatt azt feltételezték, hogy ettől eltérő időszakban és helyen is párosodhatnak. Hosszú ideig, akár ötven évig is elélhetnek. Az ivarérett nőstények 12 hónapos vemhességet követően 1–15 ivadékot hoznak a világra. A szaporulat általában 6–9 ivadékból áll, a világra jött egyedek mérete átlag 60–65 centiméter. Ivarérettséget a hímek 1,75 a nőstények 2 méteres nagyságuk elérése után érik el. ## Kapcsolata az emberrel Kereskedelmi szempontból értékes faj, hasznosítják az uszonyát, a húsát, a cápamájolajt és a bőrét. Húsa fogyasztható frissen, füstölve, szárítva és sózva is, és az ínyencek kedvence a nagyon drága cápauszony. Üzleti haszonnal kecsegtet a halászata, ezért nagy nyomás alatt vannak a védettségét támogatók, de a tengeri horgászatok során akár véletlenül is kifoghatják. A híres francia tengerkutató, Jacques-Yves Cousteau úgy jellemezte a fajt, hogy „a cápák közül a legveszélyesebb”. Ez egyébként a nagy fehércápa kitüntető címe, de az biztos, hogy a legtöbb halálos áldozatot követelő cápatámadást ennek a fajnak tulajdonítják. Ezek a cápatámadások jellemzően a második világháború alatti hajószerencsétlenségeket követő katasztrófahelyzetek egyik sajátos jelenségei voltak. 1945. július 30-án, a hirosimai atombombát Tinian-szigetére szállító USS Indianapolis cirkálót, Guamról hazafelé tartva, megtorpedózta és elsüllyesztette egy japán tengeralattjáró. Az öt napig a nyílt tengeren sodródó hajótörötteket több alkalommal, nagy csapatokban, óceáni fehérfoltú cápák támadták meg. Akkor az ismétlődő cápatámadásoknak 60–80 fő közötti tengerész esett áldozatául. Hasonló eset történt az Új-Skócia kereskedelmi hajó fős személyzetével is, amelyet szintén a második világháború alatt, a dél-afrikai Durban partjainál elsüllyesztett egy német tengeralattjáró. A hajószerencsétlenséget 192 fő élte túl, és a torpedótámadás után vízbe kerültek közül többen is áldozatul estek a cápatámadásnak. Minimális veszélyt jelent a tengerben fürdőzőkre vagy a partközeli vízi sportok művelőire, ellentétben az óceánok nyílt vízével, ahol potenciális veszélyforrás. Mindazok ellenére, hogy agresszív és megtámadhatja a vízben lévőket, a búvárok akár úszhatnak is vele együtt. Ez azonban gyakorlott búvároknak is csak abban az esetben ajánlott, ha betartják a viselkedési szabályokat. A cápa általában érdeklődve figyeli az eléje kerülő embert. Az érdeklődést körbeúszással kezdi majd úgy siklik el mellette, hogy bőrével végigsúrolja az embert. Ezt hívhatjuk kostolónak is, hiszen nem csak a szájában van érzékelő bimbó, hanem érdes bőrén is így meg tudja állapítani, hogy ehető-e az eléje került idegen. A buvárok műanyag ruhája teljesen közömbös számára ezért egy ilyen liezon után valószínűleg tovább fog állni. A búvár és a cápa találkozása megfigyelhető a videófelvételen. A búvárokat ért cápatámadásra is van sajnos példa, hiszen 1972-ben egy háromfős búvárcsapat, 60 méteres mélységben dekompressziós megállót tartott, amikor két óceáni fehérfoltú rájuk támadt, és halálosan megsebesítette Rod Temple hivatásos technikai búvárt. ### A cápákról szóló filmek, könyvek és a sajtónyilvánosság A cápákról készített leghíresebb amerikai film, amely Oscar-díjat is kapott, a Cápa (Jaws) című horrorfilm volt. Az alkotás Peter Benchley regénye alapján készült 1975-ben, Steven Spielberg rendezésében. A regény magyarul A fehér cápa címen jelent meg. Ez a regény és film a nagy fehércápa karakterét használta fel, de a többi ragadozó cápafajhoz kapcsolatos negatív sztereotípiák kialakulásában is jelentős szerepet játszott, és alapja volt további adaptációk elkészítésének. Az ember előítéleteit és félelmét csak fokozza, hogy nagy sajtónyilvánosságot kapnak az esetleges cápatámadások, pedig jelentős részük az emberi felelőtlenség eredménye. A kialakult tévhitek, sztereotípiák és előítéletek eloszlatása érdekében készültek már színvonalas és reális képet adó természetfilmek, és több neves természettudós is felemelte szavát a cápák védelmében. Cousteau kapitány szerint „Amit nem szeretünk, azt nem is védelmezzük”. A vérszomjas elpusztításra ítélt fenevad-képpel szemben Jean-Jacques Mantello Cápák című természetfilmje ad magyarázatot a cápák védelmének jogosságára. ## Védettsége A fajról 1969-ben még azt írták a tengerkutatók, hogy a világ egyik legnagyobb testű állatfaja, amelyet még nem ismertek meg tudományosan eléggé. A faj átfogó tudományos vizsgálatát, az előfordulása részben már említettek szerint, 1992–2000 között az Atlanti-óceánon végezték. Ezek eredményeiként jelentek meg publikációk, miszerint az itteni populáció nagysága 70%-kal csökkent. Egy másik felmérés a Mexikói-öbölben azt mutatta ki, hogy ott az 1950-es évektől az 1990-es évekig a becsült csökkenés 99,3% volt. A vizsgálatokhoz azt is figyelembe kell venni, hogy nagyon bonyolult megbízható, jó adatokat szolgáltatni, és emiatt cáfolatok is jelennek meg. Mindenesetre ezeknek a tanulmányoknak is köszönhető, hogy a fajt a Veszélyeztetett fajok Vörös Listáján, sebezhető faj besorolásról a kihalófélben lévő fajok közé sorolták be, az Atlanti-óceán északnyugati és a középnyugati térségében lévő populációit. Állománycsökkenésének megállítása érdekében az 1995-ös Egyesült Nemzetek Szervezete által elfogadott, a vándorló halállományok védelméről és gazdálkodásáról szóló (UNFSA) megállapodás alapján, part menti horgászatát korlátozták, és a halászati tevékenységben részt vevő államok között külön megállapodásban kell a kifogásával kapcsolatos tevékenységet szabályozni. Azonban mindezek az intézkedések eddig kevés látható előrelépést hoztak. ### A cápákhoz kapcsolódó tévhitek Kétségtelenül szörnyű halál lenne egy cápa, és különösen egy óceáni fehérfoltú cápa áldozataként végeznie bárkinek. Erre azonban még az óceánban vele a vízben találkozóknak sincs szinte semmi esélyük, amennyiben betartják az általános érvényű szabályokat: nem mennek hozzá túl közel, nem zavarják meg étkezés közben és nem keltenek felesleges zajokat vagy rezgéshullámokat a vízben. Jelentős tévhitek vannak a cápákkal kapcsolatban, és vérszomjas szörnyként csak egyes filmeken ábrázolják őket, de ott is tévesen. Például a valóságban inkább félénkek az emberekkel szemben, és egyáltalán nem vadásznak rá. Éles fogaikkal akár halálos sebet is ejthetnek, de megenni egyszerre egy embert már nem tudnak. Amikor hajótörötteket támadtak meg, akkor sem elsősorban az ember volt a célpont, hanem a vízbe került „szerves anyagokat” akarták hasznosítani, könnyen jött zsákmányként. ## Képek az óceáni fehérfoltú cápáról A képeken jól látható az óceáni fehérfoltú cápát kísérő kalauzhalak csoportja. ## Fordítás ## Ajánlott irodalom [Szirticápák](Kategória:Szirticápák "wikilink") [Halfajok](Kategória:Halfajok "wikilink") [Az Atlanti-óceán halai](Kategória:Az_Atlanti-óceán_halai "wikilink") [A Földközi-tenger halai](Kategória:A_Földközi-tenger_halai "wikilink") [A Csendes-óceán halai](Kategória:A_Csendes-óceán_halai "wikilink") [Az Indiai-óceán halai](Kategória:Az_Indiai-óceán_halai "wikilink") [A Vörös-tenger halai](Kategória:A_Vörös-tenger_halai "wikilink") [Kiemelt cikkek](Kategória:Kiemelt_cikkek "wikilink") [Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei](Kategória:Az_év_szócikke_2010_verseny_jelöltjei "wikilink")

Nicholas Hilliard

Nicholas Hilliard (más írásmódban Hillyard; Exeter, 1547 körül – London, 1619. január 7.) az angol miniatúrafestészet híres képviselője, arcképfestő, aranyműves, udvari festő. Hilliard az első 16. századbeli angol festőművész, akinek életéről számottevő dokumentummal rendelkezünk. Stílusára az ifj. Holbein hatott, ő maga pedig Isaac Oliverre volt hatással. Nagyrészt miniatúrákat festett I. Erzsébet és I. Jakab udvarának tagjairól, de legalább két nagyobb portrét készített a királynőről is, akinek udvarában élt. 1577-ben festett önarcképével az elsők közé tartozik ebben a sajátos műfajban. Kiváló mester volt, jeles tanítványokat nevelt a miniatúrafestészet terén, köztük a francia származású Isaac Olivert. Festményei bemutatják az Erzsébet-kori Anglia képi stílusát. Hilliard a kor kiemelkedő művésze, „az egyetlen angol festő, akinek munkája kifinomult mikrokozmoszában Shakespeare korai műveinek világát idézi”. Miniatúráinak nagy részét a londoni National Portrait Gallery őrzi, e múzeum földszintjén külön termet biztosítottak a miniatúrafestőknek. Időrendben helyezték el műveiket, de laikus szemlélő számára is hamar kitűnik, hogy Nicholas Hilliard miniatúrái előkelő helyet foglalnak el művészeti színvonaluk alapján. ## Festészete A festőművészetnek a reformáció sokat ártott, egy ideig csak a portréfestészet virágozhatott, amelyet az ifj. Holbein biztos alapokra helyezett Angliában. Ennek stílusa is átalakult, az egyszerű, kiegyensúlyozott stílust felváltotta az előkelősködés, az udvari finomkodás divatja. A 16. század második felében egyre erősebben érződött a délről jövő manierista hatás és a perzsa művészet dekoratív stílusa. Tipikus példa erre Hilliard festészetében az Ifjú férfi vadrózsák közt c. kép 1587-ből. Roy Strong véleménye szerint a megrendelő „csaknem bizonyosan” Robert Devereux, Essex 2. grófja Az Erzsébet-kori nemes ifjú ábrázolása a korabeli portréfestészet egyik legsikerültebb darabja, szinte eszünkbe juttatja Philip Sidney pásztorjátékait vagy Shakespeare komédiáit. E kényes ifjú jobb kezét szívén tartja és könnyedén egy fához támaszkodik, miközben tüskés vadrózsákkal van körülvéve. A kép latin felirata („Dat poenas laudata fides” – Dicséretes hűségem okozza fájdalmam) arra utal, hogy az ifjú megrendelő szíve választottjának szánta a képet. A képnek egy részletét is közöljük, amelyen jobban lehet látni a félkör alakban elhelyezett, vörösesbarna színű latin feliratot. (Még számos képén követhetjük a latin nyelvű feliratokat, köztük Erzsébet királynő, s I. Jakab király portréin). Ebben az időben divat volt ábrázolni, hogy egy fiatal udvarló a viszonzatlan szerelem bánatától szenved. A szonett, a miniatúrafestmény mind egy kifinomult játék kelléke volt, senki sem vette nagyon komolyan, de az ifjú nemességhez tartozók mind ki akartak benne tűnni új variációk, új árnyalatok bevetésével, innen a kép mesterkéltsége, amely mégis találóan tükrözi a kor nemesi köreinek divatját. Nagyon valószínű, hogy egy nemesfémmel díszített kazettában meg is kapta a fiatal hölgy a képet. Hilliard alapjaiban a reneszánsz portréfestészetet tanulta meg az ifjú Hans Holbeintől, de ahogyan változtak az idők, engedett az új hatásoknak, a perzsa ornamentikának és a manierizmusnak. Finom reneszánsz munkák Erzsébet királynő portréi, de leginkább Walter Raleigh arcképe, e fiatal nemes költő, tudós, s gyarmatra éhes kalandor volt egyszemélyben. I. Jakab portréja már némi manierista mozgalmasságot idéz, csípőre tett kézzel ábrázolja a királyt, a színek is megelevenednek és kivilágosodnak. ## Portréi Erzsébet királynőről ## Gyermek- és ifjúkora Mind apai, mind pedig anyai ágon „örökölte” az aranyműves mesterséget: apja, Richard Hilliard (Exeter, 1519–1594) protestáns aranyműves volt, aki 1560-ban a seriff tisztségét töltötte be, anyja, Laurence pedig John Wallnak londoni aranyművesnek a lánya volt. Lehetséges, hogy rokona volt Grace Hillier (vagy Hilliar), az amerikai New Haven kolónia alapítójának, Thomas Eatonnek (1590–1657) a felesége. Hilliard fiatalon John Bodleynek, az oxfordi Bibliotheca Bodleiana alapítója apjának háztartásába került. A protestáns Bodley száműzetésbe vonult, amikor a katolikus I. Mária került trónra, és egy feljegyzés szerint 1557. május 8-án az akkor tízéves Hilliard tizedmagával Genfben tartózkodott, ahol Bodleyék egy John Knox által celebrált kálvinista szertartáson vettek részt. A kálvinizmus nem volt hatással rá, de később hasznára vált itt megszerzett francia nyelvtudása. A nála két évvel idősebb Thomas Bodleyt Genf vezető tudósai tanították, de nem tudni, Hilliard milyen mértékben részesült hasonló oktatásban. Tizenhárom évesen, 1560-ban önarcképet festett magáról, tizennyolc évesen pedig állítólag lefestette Stuart Mária skót királynőt. 1562-től kezdve kitanulta az aranyművességet. Mestere Robert Brandon volt (meghalt 1591-ben), a királynő ékszerésze, aki aranyműves és London városi kamarása volt. Sir Roy Strong szerint ez idő alatt a miniatúrafestést is tanulta, Levina Teerlinctől. Teerlinc annak a Simon Beningnek volt a lánya, akit a flamand kódexillumináció utolsó nagy mesterének tartanak, és aki ifjabb Holbein halála után VIII. Henrik udvari festője lett. A hét év tanonckodás után, 1569-ben a Worshipful Company of Goldsmiths tagja lett. Öccsével, Johnnal alapított műhelyt; egy másik testvére szintén aranyműves volt, a legfiatalabb pedig pap. Hilliard mestere, Brandon lányát, Alice-t (1556–1611) vette el 1576-ban és hét gyermekük született. ## Pályafutása Hilliard olyan korban fejezte be tanoncéveit, amikor „hallatlan szükség volt” egy új királyi portréfestőre. Ismeretlen időpontban nevezték ki I. Erzsébet miniatúrafestőjének és aranyművesének; első ismert miniatúrája a királynőről 1572-ből származik. Két, neki tulajdonított táblakép, a „főnixes” és a „pelikános” kép 1572 és 1576 közt készülhetett. 1571-ben portrékból álló könyvet készített Robert Dudley, Leicester 1. grófjának, a királynő kegyencének. Valószínűleg ezzel vált közismertté az udvarban. Gyermekei közül többet is Leicesterről vagy annak barátairól nevezett el. A királynő 1573-ban felmentette egy bérelt ingatlan visszaadási kötelezettsége alól „jó, igaz és lojális szolgálatáért.” Magas rangú patrónusai támogatása ellenére 1576-ban a friss házas Hilliard elhagyta Angliát és Franciaországba utazott, hogy bővítse tudását és pénzt gyűjtsön, mint azt a párizsi angol nagykövettel, Sir Amyas Paulettel közölte, akinél az ott töltött idő nagy részében lakott. Itt, Párizsban készített egy miniatúrát a nagykövetséggel kapcsolatban álló Francis Baconról. Hilliard 1578–79-ig maradt Párizsban, elvegyült az udvar művészei közt, találkozott a francia királyné szobrászával, Germain Pilonnal, és festőjével, George of Ghenttel, valamint Ronsard-ral. Talán utóbbitól származik az alábbi kétes értékű bók, amelyet Hilliard később idézett: „a szigetekről ritkán származik ravasz ember, de ha igen, akkor az tökéletesen az.” Hilliardot 1577-ben említi Erzsébet királynő egyik kérője, Alençon hercege, Nicholas Belliart, peintre anglois-ként. Ebben az évben készült miniatúrája Madame de Sourdis-ről, aki a francia udvarban tartózkodott, valamint egy másik hölgyről, feltehetőleg Madame de Sourdis unokahúgáról, Gabrielle d'Estrées-ről, Condé hercegnőjéről. Hilliard állandó anyagi gondokkal küzdött. Egy miniatúra ára 3 font körül forgott (Cornelis Ketel az 1570-es években egy fontért készített el egy fejet és vállakat ábrázoló portrét és ötért egy teljesalakosat). 1599-től 40 font évi járadékot kapott a királynőtől, 1617-ben pedig monopóliumot kapott arra, hogy miniatúrákat és véseteket készítsen I. Jakabról. Erzsébet még visszautasította ez iránti kérelmét 1584-ben, és ugyanebben az évben Hilliard adósságai miatt a Ludgate börtönbe került. Apósa nyilvánvalóan nem bízott abban, hogy képes eltartani családját, mert 1591-ben kelt végrendeletében leányára évjáradékot hagyott, amelyet az aranyművesek társasága fizetett. Szintén 1591-ben, miután elkészítette a Nagy Pecsétet, a királynő hatalmas összeget, 400 fontot adott neki, talán mert tudta, hogy pénzszűkében van. Miután hazatért Franciaországból, Hilliard befektetett egy aranybányába, az üzlet azonban csalásnak bizonyult, a festő még huszonöt évvel később is keserűen emlékezett vissza erre. Hazatérése után, 1579-től 1613-ig a cheapside-i Gutter Lane-en álló házban élt és dolgozott. 1613-tól fia és tanítványa, Laurence folytatta itt munkásságát évtizedeken át, Hilliard pedig egy pontosan nem ismert helyre költözött St Martin-in-the-Fields-be, amely a város határán kívül, a királyi udvarhoz közelebb terült el. Hilliard műhelyének megnyitását Strong „forradalomként” jellemzi, mert az nagyban kibővítette a megrendelők körét: immár nemcsak az udvar tagjai, hanem a köznemesek, a század végére pedig már a tehetősebb városi kereskedők is festettek magukról miniatúrát. Az apja stílusát gyengébb minőségben folytató Laurence-en kívül Hilliard tanítványai közé tartoztak még Isaac Oliver, aki mind közül a legjelentősebb, valamint Rowland Lockey. Úgy tűnik, amatőröket is tanított, egy ifjú hölgy, aki 1595-ben fejezte be tanulmányait Londonban, egy levelében azt írja: „Délutánonként egy órát foglalkozom rajzolással... Úrnőm (...) azt mondja, majd ha jobban érzi magát, megnézi, lehetséges-e, hogy Hilliard tanítson, és ha tudja, megpróbálja rávenni.” Továbbra is dolgozott aranyművesként, és több olyan ékszeres arcképtartó medált is készített, amilyet a kor szokása szerint a nyakukban hordtak. Ilyen volt például a Lyte-ékszer, amelyet I. Jakab ajándékozott egy udvaroncának, Thomas Lyte-nak 1610-ben. Az Armada-ékszer, amelyet Erzsébet ajándékozott Sir Thomas Heneage-nek, és a Drake-medál, amelyet Sir Francis Drake kapott, a legismertebb példák. A királynőt körülvevő kultusz részeként az udvaroncoktól elvárták, hogy a királynő képmását hordják maguknál, legalábbis az udvarban. Erzsébet egész gyűjteménnyel rendelkezett miniatúrákból, amelyeket papírba burkolva őrzött hálószobájában egy szekrényben, közte Leicester egy képmásával, amelynek papírján „az én uram képe” felirat állt. Udvari miniatúrafestői megbízatásai között illuminált kéziratok festése is szerepelt. Többek közt olyan fontos dokumentumok díszítésére is fölkérték, mint a cambridge-i Emmanuel College alapító okirata (1584). Ezen a trónon ülő Erzsébet látható flamand stílusú reneszánsz keretben. Hilliard könyvekhez is tervezett faragott címoldalakat és könyvgerinceket, némelyik a neve kezdőbetűit viseli. I. Jakab angol királynál éppolyan nagy kegyben állt, mint Erzsébetnél. 1617. május 5-én a király tizenkét évre szóló monopóliumot adott neki vésett királyi portrékra. Ilyeneket már egy ideje készített Hilliard, bár magát a vésést valószínűleg Renold Elstrack bevándorló készítette el. Jakabtól sokkal több megrendelés érkezett, mint korábban Erzsébettől, és ez a Hilliard-műhelyben végzett munka minőségére is hatással volt. Amikor Rutland grófja visszatért dániai diplomáciai küldetéséről, kíséretének tizenhat tagja aranyláncot kapott a királyt ábrázoló medállal, mások pedig a király arcképét kapták. Hogy kortársai milyen nagyra tartották Hilliardot, azt John Donne is tanúsítja: The Storm („A vihar”, 1597) című versében méltatja a művészt. Hilliard 1619. január 3. körül halt meg, temetése január 7-én volt a westminsteri St Martin-in-the-Fields templomban. Végrendeletében húsz shillinget hagyott az egyházkerület szegényeire, harmincat két lánytestvérére, pár tárgyat szolgálóleányára, a többi vagyonát fiára, Lawrence Hilliardra. Műveinek legnagyobb gyűjteményét a londoni Victoria and Albert Museum őrzi, néhányat pedig a Nemzeti Portrégaléria. Legtöbb műve Angliában maradt fenn. Tárolásuknak köszönhetően nagy részük jó állapotban és restaurálásukra sem volt szükség, bár helyenként fakult a festék és oxidálódott az ezüstbevonat. ## Stílusa A ma The Art of Limning (A miniatúrafestés művészete) címmel ismert értekezését (c. 1600) a Bibliotheca Bodleiana őrzi. Az értekezést korábban John de Critznek tulajdonították, aki I. Jakab udvari festője volt, de az újabb kutatások Hilliard szerzőségét valószínűsítik. A könyvben említett művészek: ifj. Hans Holbein, VIII. Henrik udvari festője, és Albrecht Dürer, akit Hilliard valószínűleg csak műveiből ismert. Mindketten meghaltak már Hilliard születése előtt. Hilliard több szempontból konzervatívabb még Holbeinnél is. Sokat tanult a francia művészetből, különösen a krétarajzok tekintetében, és megemlíti Gian Paolo Lomazzo művészt, elméleti szakírót. Hilliard művészete nagyban eltér az ebben az időben élt olasz mesterek korai barokk stílusától, ahogy kortársáétól, El Grecóétól (1541–1614) is. Művében arra int, hogy a művész csak minimális mértékben használja a sötét-világos kontrasztot, amelyet gyakran látni képein. Ezzel patrónája, Erzsébet királynő véleményét visszhangozta. „Látván, hogy ahhoz, hogy legjobban mutassa magát, az embernek nem árnyékra van szüksége, hanem nyílt fényre... Őfelsége emiatt egy kert nyílt ösvényén ült modellt, ahol nem állt a közelben fa, semmi nem vetett árnyékot.” Hangsúlyozza, hogy a művésznek el kell kapnia az arckifejezésben „azt, ahol megjelennek az érzelmek”, a „bölcs rajzolónak” figyelnie kell és „elkapnia ezeket a bájos rezdüléseket, finom mosolyokat, azokat a lopott pillantásokat, melyek gyorsan eltűnnek, mint a villámlás, és helyüket másik veszi át”. Úgy dolgozott (kivéve a királyi arcképek másolásakor), hogy az egész arcot a modell jelenlétében festette le, ehhez valószínűleg legalább két alkalomra volt szüksége. Pár, a bőrszín különböző árnyalataira festett üres táblát mindig készenlétben tartott, hogy időt takarítson meg az alapoknál. Ezután „ceruzával” – valójában nagyon vékony végű mókusszőr ecsettel – felvázolta az arc vonásait, majd finom vonalkákkal kitöltötte. Az elérhető technikákon fejlesztett, különösen a ruhák és ékszerek festésénél: gyakorta kihasználta a vastag festékpöttyök vetette árnyékot, hogy a gyöngyöket és csipkét háromdimenziósnak érzékeltesse. Néhány befejezetlen miniatúráján jól láthatóak módszerei. Rajzot valószínűleg csak keveset készített, legalábbis kevés maradt fenn. Stílusa az 1570-es évek után kevés fejlődést mutat, leszámítva a technika finomodását. Az I. Jakabról és családjáról készített képeinek minősége alatta marad a korábbiaknak. Jakab nem szeretett modellt ülni, Hilliardnak valószínűleg kevés alkalma nyílt lefesteni. Az 1590-es évektől versenytársa akadt régi tanítványa, Isaac Oliver személyében, akit 1604-ben kineveztek az új királyné, Dániai Anna, majd az 1610-ben saját udvartartást felállító Henrik herceg festőjének. Oliver külföldi utazásai során modernebb stílust alakított ki, mint mestere, és a perspektíva megjelenítésében is jobb volt, bár frissességben és lélektani ábrázolásban lemaradt Hilliard mögött. ## Emlékezete Nicholas Hilliard tiszteletére a miniatúrafestők róla nevezték el újonnan alapított társaságukat 1982-ben az Egyesült Királyságban: Hilliard Society of Miniaturists. ## Képgaléria ### Miniatúrák ### Rajz, pecsét és illusztrációk Hilliard rajzai ritkaságok. ## Angol nyelvű irodalom - Edmond, Mary Hilliard and Oliver: The Lives and Works of Two Great Miniaturists, London, Robert Hale, 1983 - Hearn, Karen, ed. Dynasties: Painting in Tudor and Jacobean England 1530-1630. New York, Rizzoli, 1995 - Kinney, Arthur F.: Nicholas Hilliard's "Art of Limning", Northeastern University Press, 1983 - Reynolds, Graham: Nicholas Hilliard & Isaac Oliver, Her Majesty's Stationery Office, 1971 - Strong, Roy: Nicholas Hilliard, London, Michael Joseph Ltd, 1975 - Strong, Roy: Artists of the Tudor Court: The Portrait Miniature Rediscovered 1520-1620, Victoria & Albert Museum exhibit catalogue, 1983 - Strong, Roy: Gloriana: The Portraits of Queen Elizabeth I, Thames and Hudson, 1987

Georges Cuvier

Jean Léopold Nicolas Frédéric Cuvier, aki korán elhunyt bátyja után nevét, a Georges-ot felvéve a Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier-re változtatta, de röviden Georges Cuvier néven ismert (Montbéliard, 1769. augusztus 23. – Párizs, 1832. május 13.) francia zoológus, geológus, az összehasonlító anatómia megalapítója, az őslénytan úttörője és korának egyik legnagyobb természettudósa. Pierre-Paul Royer-Collard az intelligencia Napóleonjának nevezte, míg Franciaországban sokan kora Arisztotelészeként üdvözölték. A 19. század első felében vezető alakja volt azoknak a természettudományi kutatásoknak, melyek az élő állatokat és a fosszíliákat, más nevén az ősmaradványokat kutatta. Képes volt arra, hogy néhány darab csontból rekonstruáljon egy teljes élőlényt, amiből aztán még következtetéseket is levont az állat életmódját illetően. Ehhez nagy segítséget jelentett, hogy felismerte a részek viszonossági elvét, a korrelációs törvényt, mely szerint az állat egy adott része a test valamennyi többi részét is meghatározhatja. Cuvier munkássága alapozta meg a gerincesek őslénytanát, kibővítette Linné rendszerét a törzzsel, amit mind az élő, mind a fosszilis fajok besorolásánál alkalmazott. Arról is ismert, hogy a fajok kihalásáról szóló tudományos ismereteket is ő alapozta meg, ami előtte még nem volt elfogadott nézet. Cuvier a földtörténetet elemző munkáiban azt feltételezte, hogy katasztrófák következtében, például egy nagyobb vízözön után az egyik helyen kipusztult élővilágot „újrateremtett fajok” pótolhatják. Ezeknek a nézeteinek az eredményeként a kora 19. századi katasztrofizmus meghatározó támogatójává vált. A Párizsi-medence geológiai rétegeinek vizsgálatakor Alexandre Brongniart-ral közösen rakták le a biosztratigráfia alapjait. Egyéb nagyszerű eredményei mellett Cuvier állapította meg, hogy az addig a megtalálásának helyéről ohiói állatnak nevezett, az Amerikai Egyesült Államokban talált elefántszerű csont valójában egy kihalt mamut maradványa, és a Paraguayban kiásott nagy emlős csontváz az óriáslajhár-félékhez tartozó Megatherium. Ő nevezte el (bár nem ismerték el hivatalosan) a vízben élő hüllőt, a moszaszauruszt és a pteroszauruszok rendjének egyik nemét, a Pterodactylust. Az elsők között állapította meg, hogy a prehisztorikus korban nem az emlősök, hanem inkább a hüllők voltak a domináns fajok. Arról is nevezetes, hogy ellenezte Jean-Baptiste Lamarck és Étienne Geoffroy Saint-Hilaire evolúciós elméleteit. Mivel nem talált bizonyítékot az evolúcióra, azt gondolta, hogy az állatfajok állandóak maradnak és nem változnak meg földi életük során. A kövületek és a létező élőlények közötti különbségeket a katasztrófaelmélettel magyarázta. Azt állította, hogy a kihalt állatokat és növényeket több lokális katasztrófa pusztította el, míg az élő fajok a pusztulás után újonnan fejlődtek ki. Legismertebb és egyben egyik legjelentősebb műve a 15 kötetes Le Règne Animal (Az állatok birodalma, 1817). Természettudományi munkásságát már életében is elismerték, 1819-ben főnemesi címet, Franciaország pairje (Pairie de France) adományoztak neki. Ettől fogva Cuvier bárónak nevezték. Cuvier-t 1818-ban a Francia Természettudományi Akadémia negyven halhatatlanja közé választotta, és az Eiffel-tornyon megörökített nevek listáján szereplő 72 tudós között a nyolcadik helyen szerepel a felsorolásban. Munkásságát többen folytatták, talán a legnevezetesebb követői a svájci születésű amerikai Louis Agassiz és az angol Richard Owen. ## Élete Cuvier a ma Franciaországhoz tartozó Doubs megyében, a svájci határhoz közeli Montbéliard-ban született. A város neve akkoriban a német Mömpelgard volt, ahol hugenotta ősei a reformáció óta éltek. Apja Jean George Cuvier hadnagyként szolgált a Svájci Gárdában, és a város megbecsült polgára, anyja pedig Anne Clémence Chatel volt. Öccse Frédéric Cuvier is neves zoológus. A család nem volt tehetős, az apa szerény nyugdíja biztosította megélhetésüket. Akkoriban a város a Württembergi Hercegséghez tartozott, melyet aztán 1793. október 10-én csatoltak Franciaországhoz. Anyja sokkal fiatalabb volt apjánál, és Cuvier gyermekkori nevelésében oroszlánrészt vállalt. Tehetségének és az otthoni törődésnek köszönhetően az iskolában könnyedén múlta felül társait. A gimnáziumi évei során a latin és a görög nyelv tanulásában voltak nehézségei, de a matematika, a történelem és a földrajz tantárgyakból osztályelső volt. Az emberiség története volt az, melyet először, fáradságot nem ismerve megtanult. Az uralkodók és a fejedelmek hosszú listáit és a legszárazabb kronológiai adatokat úgy az eszébe véste, hogy soha többé nem felejtette el. Nem sokkal később, miután gimnazista lett, talán úgy tízéves korában vette kézbe először Conrad Gessner művét, a Historiae animaliumot, amely felkeltette érdeklődését a természetrajz iránt. Ezután kezdett olvasni és kölcsönözni hasonló műveket, így például Buffon Histoire Naturelle-jét is. Mindezeket a könyveket újra meg újra elolvasta, és ezzel olyan tudásra tett szert, hogy tizenkét éves korára már a négylábúak és a madarak kiváló ismerőjévé vált. Négy évig járt gimnáziumba és további négy évet tanult Stuttgartban, a Károly Akadémián, ahol messze kitűnt az évfolyamából. Taníttatását Károly Jenő württembergi herceg ingyenesen biztosította. Bár érkezésekor még nem tudott németül, de kilenc hónap tanulás után már iskolai elismerést kapott a nyelvtudásáért. Az akadémián a kamarai tudományok szakon folytatott tanulmányokat, amit azért választott, mert itt képezték a gazdatiszteket és erdészeket, és ez volt az a szakirány, melyen a legtöbbet megtudhatott kedvenc szakterületéről, a természettudományról. További felsőbb szintű tanulmányaihoz viszont nem volt elég pénze, ezért 1788-ban állást vállalt Normandiában, a Fiquainville kastélyban, ahol Comte d’Héricy, protestáns előkelőség fiának lett a tanítója. Az 1790-es években kezdett foglalkozni az ősmaradványok és a létező élőlények közötti különbségek összehasonlításával. Rendszeresen részt vett a közeli városban, Valmontban rendezett mezőgazdasági kérdéseket megvitató összejöveteleken. Itt ismerkedett meg Henri Alexandre Tessier (1741–1837) francia orvossal, aki akkor már országszerte jól ismert mezőgazdász volt, de Párizsból a forradalmi terror elől menekülnie kellett, és álnéven éppen Normandiában tartózkodott. Cuvier, amikor hallotta mezőgazdasági ügyekben nyilatkozni, akkor felismerte és megnevezte, hogy ő a szerzője olyan mezőgazdasági cikkeknek, amelyek az Encyclopédie Méthodiqueban találhatók. Tessier döbbenten csak azt válaszolta: „Oly mértékben vagyok ismert, hogy valószínűleg már el is vesztem”. Cuvier erre azt válaszolta: „Elveszett? Nem, ezentúl Önnek még több védelem jár”. Meghitt barátság alakult ki köztük, és Tessier abbé később Cuvier-t bemutatta kollégáinak Párizsban. Azt írta róla barátjának, Antoine-Augustin Parmentier-nek, hogy „Normandia trágyadombján találtam egy igazi gyöngyszemet.” Barátságuknak volt köszönhető, hogy Cuvier a kor neves természettudósaival, például Geoffroy-val, Lacépède-del, Lamarckkal került levelező viszonyba, és meghívták Párizsba is. 26 éves korában, 1795 tavaszán érkezett a fővárosba, és Jean-Claude Mertrud (1728–1802) asszisztense lett. Őt éppen akkor nevezték ki a Királyi Füvészkert (Jardin du Roi) helyébe lépő Füvészkert (Jardin des Plantes) vezető beosztású összehasonlító anatómusának. A Institut de France is ezekben az években alakult, és Cuvier a Francia Természettudományi Akadémia (Académie des Sciences) titkára lett. 1796-ban az École centrale du Panthéonban kezdett előadásokat tartani, és áprilisban az intézet megnyitó ünnepségén felolvasta első paleontológiai tanulmányát, amit később, 1800-ban a Mémoires sur les espèces d'éléphants vivants et fossiles (Tanulmány az élő és kihalt elefánt fajokról) címen adtak ki. Ebben a tanulmányában elemezte az indiai és az afrikai elefánt csontvázát és egy mamut fosszíliát, melyet akkoriban „ohiói állat” néven ismertek. Cuvier elemzése először azt mondta ki, hogy az indiai és az afrikai elefánt külön faj. A mamutokról megállapította, hogy egyik fajhoz sem tartoznak, azok már régen kihaltak, de azt is bebizonyította, hogy a jégkorszak óriás ormányosa közelebb állt az indiai, mint az afrikai elefántokhoz. Ezt a vizsgálatát sokkal később a szerodiagnosztikai módszerrel elvégzett vérvizsgálatok is megerősítették. Továbbá azt is kijelentette, hogy az ohiói állat egy, az elefántoktól és a mamutoktól is teljesen külön álló, már szintén kihalt fajhoz tartozik. 1806-ban egy másik tanulmányban visszatért az ohiói állathoz és elnevezte masztodonnak. Másik, 1796-ban írt jelentős tanulmányában egy Paraguayban talált nagyméretű emlős csontvázról értekezett, melyet ő nevezett el Megatheriumnak. Itt arra a következtetésre jutott, hogy ez is egy már kihalt állatfaj képviselője, amelynek koponyáját összehasonlította a létező fajokéval, és megállapította, hogy az óriáslajhár-félékhez tartozó, de a fán lakó létező fajokkal szemben egy talajlakó lajhárról van szó. Ez a két 1796-os tanulmánya mérföldkő lett a paleontológia történetében, és az összehasonlító anatómia fejlődését is megalapozta. Ezek a tanulmányok továbbá nagyban növelték Cuvier személyes hírnevét is, de tudományos értékű jelentőségük az volt, hogy véget vetettek azoknak a korábbi hosszan tartó vitáknak, amelyek a kihalást kérdőjelezték meg. Többnyire egyedül dolgozott, műveinek közreadásában azonban volt esetenként segítsége is. Behatóan foglalkozott a halakkal, de ezt a szakterületet barátjával Achille Valenciennes-nel közösen tanulmányozta. Öccse, Frédéric is segítségére volt, hiszen fő művének utolsó kiadását ő rendezte sajtó alá, aki egyébként írt önállóan egy könyvet is az emlősök fogazatáról. 1799-ben a neves természetrajzi professzor, Louis-Jean-Marie Daubenton örökébe léphetett a párizsi Francia Kollégiumban (Collège de France). 1802-ben kapta meg a címzetes professzor titulust a Füvészkerttől, és még ebben az évben az intézet közoktatási főfelügyelőnek nevezte ki. Ebben a minőségében járt Dél-Franciaországban is. 1803-ban állandó titkárnak választották a Tudományos Akadémia Fizikai Tudományok Osztályára, és így korábbi megbízatásait kénytelen volt feladni és végleg visszatért Párizsba. 1806-ban a Royal Society felvette külsős tagjának, és 1812-ben a Svéd Királyi Tudományos Akadémia is ugyanígy tett. Minden erejét a tudománynak szentelte, de különösen három szakterületre ásta be magát. Belefogott a puhatestűek (Mollusca) osztályozásába és besorolásába, a halak (Pisces) összehasonlító anatómiai vizsgálatába és szisztematikus rendezésébe, valamint a fosszilis emlősökhöz és a hüllőkhöz hasonló létező állatok oszteológiai (csonttan) vizsgálatába. Cuvier 1812-ben azt jelentette ki, hogy nem valószínű, hogy további nagytestű állat felfedezetlen maradhatott. Erre mondta jóval később a belga-francia természettudós Bernard Heuvelmans, hogy ez nagyon elhamarkodott kijelentés volt. Halála után tíz évvel, 1842-ben a dinoszauruszokat (Dinosauria) pont az ő követője, Sir Richard Owen (az angol Cuvier) nevezte el. Napóleon uralkodása alatt birodalmi tanácsosként szolgált, a Bourbon restauráció idején a Közoktatásügyi Tanács elnöke, egyetemi kancellár, a Francia Becsületrend főtisztje, a főnemesi cím birtokosa (Pairie de France), volt belügyminiszter, két ízben közoktatásügyi miniszter. 1827-től a protestáns ügyek minisztere, I. Lajos Fülöp uralkodásakor az Államtanács elnöke, és mindezen fontos teendők becsületes elvégzése mellett azt kell mondani, hogy ezeket a természettudományi munkásságával nem is lehet egy lapon sem említeni, hiszen olyan nagy hozzájárulást tett a természettudomány fejlődéséért. Cuvier születésétől, taníttatásából és meggyőződéséből eredően is hithű evangélikus volt, és az is maradt egész életében. Rendszeresen részt vett egyháza szertartásain, ennek ellenére a hitét magánügyként tudta kezelni olyan esetekben, amikor állami hivatásából adódóan ő felügyelte a protestáns felekezeti kisebbségek kormányzati oktatási programjait. A párizsi Bibliatársulat 1818-as alakításakor annak létrejöttében aktívan részt vett, és később ő lett a társulat elnökhelyettese. 1822-től 1832-ben bekövetkezett haláláig a Francia Egyetem teológiai kar protestáns fakultásának a nagymestere volt. Cuvier 1804. február 2-án kötött házasságot Anne Marie Sophie Loquet du Trazail-jal (1768–1849), aki özvegyasszony volt, mivel férje, Duvaucel tábornok a forradalmi terror áldozatául esett. Amilyen szerencsés volt a tudományos és politikai életben, ez nem mondható el a magánéletéről. A házasságból négy gyermeke született, és további négy gyermeket adoptált, de egy örökbefogadott gyermeke kivételével mind fiatalon, még Cuvier életében meghaltak. Legnagyobb csapást Clementine nevű lányának elvesztése jelentette, aki megérte a felnőttkort, és 1827-ben, pont házasságkötése előtt hunyt el tuberkulózisban. Halála után két nappal Cuvier visszatért dolgozni, és belügyminiszterként egy bizottságban volt elnök, amikor eltakarta az arcát és zokogni kezdett. A jelenlévőktől elnézést kért és ezt mondta: „Bocsánat uraim. Apa voltam, de elvesztettem mindent.” Ő maga Párizsban halt meg öt évvel később, 1832. május 13-án, amikor a városban kolerajárvány pusztított, őt szélütés érte, és abba halt bele. George Cuviert Párizsban, a Père-Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra. ## Tudományos elméletei és azok hatása ### Az evolúció tagadása Cuvier azt hangsúlyozta, hogy széles körű kutatásai alapján a kövületek azt mutatják, hogy egy fosszilis forma fokozatosan nem alakul át egy attól eltérő formába. Az állatok anatómiájának és fiziológiájának megértéséhez az általa követett értelmezés nem volt összeegyeztethető az evolúciós elképzelésekkel. A Kaliforniai Egyetem Őslénytani Múzeuma szerint „Cuvier nem hitt a szerves fejlődésben, szerinte bármilyen változás egy szervezetben azt valószínűsíti, hogy képtelen lesz majd a túlélésre”. Tanulmányozta a mumifikált macskákat és íbiszeket, amelyeket Geoffroy, Napóleon egyiptomi hadjárata során szerzett meg és vitt Párizsba. Cuvier vizsgálatai azt mutatták, hogy ezek az állatok semmiben sem különböztek élő társaiktól, és ezt az eredményt arra használta fel, hogy alátámassza azt az állítását, mely szerint az élet formái nem fejlődés útján alakultak ki.” Azt figyelte meg ugyanis, hogy az ezer évvel korábban mumifikált állatok és a létező fajtársaik között nincs kimutatható eltérés. Cuvier azt írta erről: „Bizonyosan, nem lehet felfedezni semmi nagyobb különbséget ezek a lények és azok az állatok között, melyeket megnéztünk ugyanúgy, mint a múmiák és a jelenkor emberei között sem”. Lamarck elutasította ezt a következtetést azzal érvelve, hogy az evolúció folyamata lassabb annál, hogy pár ezer év távlatából vizsgálni lehessen. Cuvier azonban bírálta azt, ahogy Lamarck és más természettudósok minden nehézség nélkül több százezer évet egy tollvonással kezeltek csak azért, hogy fenntarthassák az evolúciós elméletet. Ehelyett ő azzal érvelt, hogy az ember igenis meg tudja ítélni, mi fog történni hosszú távon, hiszen az csak a rövidebb időszakok összegzése. Kritizálta kortársai, Lamarck és Geoffroy Saint-Hilaire azon evolúciós elméleteit, melyek az egyedek egyik formából a másikba történő fokozatos átalakulásról szóltak. Újra és újra hangoztatta, hogy az ő tapasztalata alapján a megkövesedett formák azt mutatják, hogy azok nem alakulnak át egy eltérő másik formába. Azt állította, hogy az ősmaradványok alapján a tipikus forma váratlanul jelenik meg, és egészen a kihalásáig változatlan marad. Cuvier a paleontológiai jelenségeket (a „punctuated equilibrium” elmélet egy évszázaddal később került előtérbe) megpróbálta úgy magyarázni, hogy az összhangban legyen a Biblia állításaival és a különböző korszakok nagy katasztrófáival, amelyek közül az utolsó megtalálható a Genezis leírásában. Kételkedett Lamarck és Geoffroy Saint-Hilaire fokozatos változásról szóló elméleteiben. Ráadásul Cuvier állásfoglalása, a részek korrelációjának az elvéről nagy kétséget okozott az evolúciót támogatók között, hiszen azt állította, hogy ha bármely mechanizmus egy részét izoláltan megváltoztatjuk (ez volt Lamarck nézete), akkor ez változást fog okozni az összes többi résznek is. Ez az állatok esetében azt jelenti, hogy magát a túlélésüket is veszélyeztetheti. Ez a bírálat Cuvier Éloge de M. de Lamarck művében jelent meg. Cuvier befolyásának is betudható, hogy a kor legtöbb vezető tudósa meggyőződéssel hitt a fajok változatlanságában. Cuvier Lamarck evolúciós elméletéről így vélekedett: „Két önhatalmú feltevésen alapszik: az egyik, hogy az ondófolyadék az, ami létrehozza az embriót, a másik, hogy az erőfeszítés és a vágyakozás létrehozhat szervet. Az ily alapokon nyugvó rendszer csak egy költő képzeletét tudja szórakoztatni. A metafizikus következtethet a rendszer teljesen új sorozatára, de az nem, aki a vizsgálatát úgy végzi, hogy egy kezet, egy belső szervet vagy csak egy tollat boncolgat.” Cuvier azon állítását, hogy a geológiai leletek alapján az új kövületi formák váratlanul tűnnek elő, azt a későbbi gondolkodók felhasználták a kreacionizmus alátámasztására. A váratlanság igazolására az isteni teremtés adhatott magyarázatot. Jóllehet Cuvier felfedezése más módon is értelmezhető, hiszen különböző geológiai rétegek vizsgálatát végezte el. Mindenesetre a fejlődés igazolásának hiánya összhangban volt a fajok szent megváltoztathatatlanságával, de Cuvier kihaláshoz kapcsolódó nézetei már nem feltétlenül. Több író igazságtalanul vádolta, mert makacsul tartotta magát ahhoz a nézethez, hogy fosszilis embert nem fognak találni. Az angolul megjelent Essay on the Theory of the Earth művében azt írta: „nem találtak még emberi csontokat az ősmaradványok között”, és ezt bővebben is megmagyarázta: „Amikor én azt állítom, hogy emberi csontokat ez idáig nem találtak fosszíliákban, akkor értsék meg azt, hogy őskori leletekről és kövületekről beszélek.” A megkövesedett csontok, amelyeknek volt elég idejük ásvánnyá majd kőzetté alakulni, azok általában sokkal idősebbek, mint az átlagos csontok. Cuvier jó ideig csak olyan emberi maradványokról tudott, amelyek viszonylag fiatalok voltak, még nem kövesedtek meg, és a földfelszín felső rétegeiből kerültek elő. Azonban nem kezelte ezt az állítást dogmaként. Cuvier-nek tulajdonítják azokat az állítólagos kijelentést, hogy: „L'homme fossile n'exist pas” („ősember pedig nem létezik” vagy másképp „ásatag ember pedig nincs”). Azt azonban el kell ehhez mondani, hogy Cuvier munkássága és hallatlan tekintélye tényleg alapjaiban akasztotta meg az ősemberkutatást, de azt is hozzá kell tenni, hogy ezt a tételt így, ebben a formában ő nem tanította. Amikor például új bizonyítékok kerültek napvilágra, akkor egy a korábbi tanulmányait kiegészítő későbbi kiadásban beszámolt egy csontvázról, amely a fosszilis emberi kövületre volt példa. Az viszont tény, hogy az evolúció esetében az ő bírálatainak keménysége és félelmetes hírneve elvette a kedvét a természettudósoknak attól, hogy a fajok fejlődésének fokozatosságára gondoljanak egészen addig, amíg Charles Darwin két évtizeddel halála után publikálta a földi élet sokszínűségét alátámasztó A fajok eredete című művét. ### Kihalás 1796-ban, amikor bemutatta tanulmányát az élő és kihalt elefánt fajokról, a tudomány akkori állása szerint nem hitték el azt, hogy állatfaj valaha is kihalhatott. A hatóságok és Buffon is azt állította, hogy az Európában megtalált állatmaradványok, mint a gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis) és a mamut (Mammuthus) még élő állatok, mint elefánt és orrszarvú a trópusokon. Az életterük azért tolódott el Európából Ázsiába, mert hidegebb lett a környezet. Cuvier már korai munkáiban bebizonyította, hogy nem ez a helyzet. A kihalásokat katasztrófákhoz kapcsolta, és ezzel igazolta, hogy tömeges kihalások földtani értelemben rövid idő alatt lejátszódhatnak. ### Katasztrofizmus Cuvier hitt abban, hogy valószínűleg a legtöbb, ha nem minden őskori lelet olyan állatok maradványait tartalmazza, amelyek már kihaltak. Az élő és kihalt elefántfajokról 1796-ban írt tanulmánya befejezésekor így összegzett: Ez a kijelentése Cuviert a katasztrofizmusnak nevezett geológiai irányzat egyik fő támogatójává tette. A tudományág a Föld geológiai jellemzőit és a földi élet történetét olyan katasztrófákkal magyarázta, amelyek felelősek az állatfajok tömeges kihalásáért. Cuvier munkássága végére odáig jutott, hogy úgy vélte, nem egy általános katasztrófa volt, hanem több is, melyek hatására alakultak ki a különböző faunabirodalmak. Erről a Recherches sur les ossements fossiles de quadrupèdes (A négylábúság csontmaradványainak kutatása 1812-es munkája) tanulmányában is értekezett, melynek közzététele előtt már részletes vitába bocsátkozott a témakörben. A publikációkat megelőző előzetes szakmai vita nagyon ismert dolog volt akkoriban, és ezekről nem hivatalos fordítások is jelentek meg angol, német és olasz nyelven. Cuvier 1826-ban egy, a témakört érintő felülvizsgált értekezést is közzé tett Discours sur les révolutions de la surface du globe (Értekezés a Föld felszínének fejlődéséről) címmel. Cuvier halála után ez a geológiai irányzat teret veszített Charles Lyell és a követői által képviselt uniformizmus előtérbe kerülésével, amely azt állította, hogy a Föld múltját alakító geológiai hatások azonosak a ma is megfigyelhetőekkel, így például az erózióval és a vulkáni működéssel. Ugyanakkor a 20. század végén a kihalási események vizsgálatakor a természettudósokat újra érdekelni kezdték Cuvier katasztrófákhoz kötődő tanulmányai. ### Sztratigráfia (rétegtan) Cuvier több éven keresztül együtt dolgozott Alexandre Brongniart-ral, a párizsi bányaiskola tanárával azért, hogy geológiai monográfiát készítsenek a Párizs környéki régióról. A sztratigráfiai (rétegtani) vizsgálataik első vázlatai 1808-ban jelentek meg, míg a véglegesített jelentést 1811-ben tették közzé. Ebben a tanulmányban a Párizsi-medencében különböző kőzetrétegekben azonosították a jellemző kövületeket, melyekkel azonosíthatták azt a rétegoszlopot, amelyben a keresett üledékes kőzetek megtalálhatók voltak. Feltárásuk során arra a következtetésre jutottak, hogy a vizsgált rétegekben a faunakép változása alapján ez a területet volt, amikor elmerült és egy ideig tengervíz borította, majd más földtörténeti időszakban édesvíz formálta a viszonyait. Ugyanebben az időben William Smith, az angol geológia atyja Anglia geológiai térképén dolgozott, és szintén használta a jellemző kövületeket. Ő ismerte fel a kőzetrétegek egymásra településének alapvető jellegzetességeit és azt, hogy az azonos korú rétegeket jellemző fosszíliáik alapján ki lehet jelölni. Az általa készített tanulmány határozta meg a rétegtan tudományos elveit. Az ő akkori úttörő munkásságuk az őslénytan és a földtan történetében óriási előrelépésnek számított. ### A hüllők kora Cuvier 1800-ban elsőként tudott azonosítani nyomtatásból, hiszen egy rajz alapján dolgozott, amikor helyesen megállapította, hogy a Bajorországban talált kőnyomat egy kisméretű repülő hüllő, melyet 1809-ben elnevezett Ptero-Dactyle-nak. Később latinosította a nevét és így lett Pterodactylus. A Pterodactylus antiquus az első ismert tagja a Pteroszauruszok rendjének. 1808-ban beazonosította a Maastrichtban talált ősmaradványt, amely egy óriás tengeri gyík volt, és ő nevezte el Moszaszaurusznak, amely az első ismert Moszaszaurusz-féle volt. A paleontológiai vizsgálódásai nagy eredményeként az őskövületek feldolgozása közben arra jött rá, hogy kellett lenni egy olyan földtörténeti időszaknak, amikor nem az emlősök, hanem sokkal inkább a hüllők voltak a domináns állatok. Ez az elmélete igazolást nyert az utána következő két évtizedben, hiszen később kutatók előálltak egy sor látványos lelettel, melyeket főleg angol geológusok és őskövületeket gyűjtők találtak, mint például Mary Anning (1799–1847), William Conybeare (1787–1857), William Buckland (1784–1856) és Gideon Mantell (1790–1852), aki megtalált és leírt ichthyoszauruszt, plezioszauruszt és dinoszauruszt is. ### A korreláció törvénye Párizst mészkőből építették, amit a város környékén bányásztak, és a kövekben lenyomatként számos kihalt állati maradványt találtak. Cuvier egy ilyen Párizs környéki kőbányából származó, állati eredetű ősmaradványról szóló 1798-as tanulmányában ezt írta: Ezt az elméletét nevezik a korreláció, azaz a viszonosság törvényének, bár Cuvier leírásai azért némileg túlzóak annak igazi hatékonyságát illetően, de azért az vitathatatlan, hogy ez lett az alaptétele az összehasonlító anatómiának és a paleontológiának. Az elv szerint az élőlény egyes részei nem állhatnak ellentmondásban egymással az élőlény életmódját illetően, így az alakjára és testfelépítésére is támpontot adnak. Ezek alapján például a fogazat segítségével azonosíthatóak a páros és a páratlanujjú patások még akkor is, ha nem került elő a lábuk, mert ez a két szerv szorosan összetartozik. A korrelációs elv felismerésével az őslénytan tudománya nagy fejlődésen ment keresztül, hiszen lehetővé vált a töredékes élőlénymaradványok rekonstruálása. ### Életjelenségek Cuvier legfontosabb teóriája a korrelációs törvény volt, de volt egy további elv, amit ő conditions d'existence-nak nevezett, és az életjelenségek vizsgálatával foglalkozott. Ez volt az ő gyakorlati értelmezése, melyben az evolúciót elvetette, de az isteni teremtést elfogadta. Azt feltételezte, hogy az életerő ellentétben áll a fizikai–kémiai erőkkel és uralja az élet összes jelenségeit. A szervezet szerinte olyan élő egész, amelyhez ha hozzányúlnak, akkor szétrombolják magának az életnek a jellegét. Cuvier így írt erről: „Egy élő test minden része egybetartozik; csak akkor működhetnek, ha valamennyien együtt működnek. Ha egyiküket el akarjuk választani az egésztől, ezzel az élettelen anyagok rendjébe utaljuk vissza, és teljesen megváltoztatjuk a lényegét.” Az életjelenségekhez kapcsolódó nézetei komoly hatást gyakoroltak a filozófus Auguste Comte és a fiziológus Claude Bernard munkásságára. ## Jelentős tudományos munkái ### Összehasonlító anatómia és rendszerezés 1798-ban jelent meg első önálló tudományos munkája Tableau élémentaire de l'histoire naturelle des animaux címmel. Ez egy rövidített változata annak az előadássorozatnak, amit az École centrale du Panthéonban tartott. Az állatvilág besorolására tett kísérletének első lépése volt ez a tanulmány. 1800-ban jelent meg a Leçons d'anatomie comparée, amelynek első két kötetét André Marie Constant Duméril, a harmadikat Georges Louis Duvernoy segítségével állította össze. ### Puhatestűek Már 1792 elején megjelent Cuvier puhatestűekről (Mollusca) szóló tanulmánya, de a tárgyról a legtöbbet múzeumi évkönyvekben közölt 1802 és 1815 között. Ezeket összegyűjtötte egy fejezetbe Mémoires pour servir à l'histoire et à l'anatomie des mollusques címen, amelyet 1817-ben Párizsban adtak ki. Legendás történet az, amikor a Francia Akadémia készítette az első szótárát, és abban a rövidfarkú rákokat (Brachyura) úgy írták le, hogy apró piros színű halak, melyek hátrafelé haladnak. Ezt a leírást elküldték többek közt Cuvier-nek is, hogy hagyja jóvá. A tudós ezt írta vissza nekik: „Uraim! Az önök definíciója tökéletesre sikerült. Mindössze három apró észrevételem van vele kapcsolatban, hiszen a rövidfarkú rák nem hal, nem piros és nem halad hátrafelé.” ### Halak Cuvier 1801-ben kezdett el behatóbban a halakkal is foglalkozni. Ennek a munkának az eredménye a Histoire naturelle des poissons (A halak természethistóriája), amely halfaj leírását tartalmazza, és a rendszerezést közösen Achille Valenciennes-nel végezte el. Ebben a témakörben 1828–1831 között 11 kötetet készítettek együtt, majd Cuvier halála után Valenciennes folytatta a munkát és további 11 kötetet fejezett be 1848-ig. A fosszilis halak tanulmányozásában ő segítette a nagy svájci természetbúvárt, Louis Agassizt. 1832 februárjában találkoztak Párizsban. Agassiz a kihalt halakról szóló nagy művén dolgozott, amelyhez a nagy mestertől nem csak gyűjtött anyagot, hanem jó néhány saját jegyzetét is megkapta a tehetséges ifjú tudós. ### Paleontológia és oszteológia Az őslénytan és a csonttan területét érintően Cuvier munkássága nagyon hosszú listát tesz ki. Ebben kihalt állatok csontjait és élő állatok csontfelépítését vizsgálta elsősorban azért, hogy az ősleletek alapján megfejtse azok felépítését és ezáltal azt, hogy miként tartoznak össze az előtalált csontmaradványok. Tanulmányt készített többek között az orrszarvúak, a tapírok, a szirtiborzok, a vízilovak, a lajhárok és a manátuszok csontozatáról. Készített még jelentősebb tanulmányt a Montmartre domb eocén korú rétegében talált kihalt emlősmaradványokról, a vízilovak, az erszényesek (melyet elnevezett Didelphys gypsorumnak), a földi lajhár, a Megatherium, a barlangi hiéna a Pterodactylus, a barlangi medve, a Masztodon, a manátuszok, a fókák, a krokodilok, a teknősök, a halak és madarak stb. ősmaradványairól, továbbá az orrszarvúfélék és az elefántok kihalt fajairól. A fosszilis állatfajokat elemző munkásságával Cuvier hajtotta végre az őslénytan emlőseinek besorolását, és ő alkotta meg az osztályozásuk rendszerét. Cuvier paleontológiai és geológiai vizsgálatainak eredményét két nagyszabású munkában tárta a világ elé: a Recherches sur les ossemens fossiles de quadrupèdes (A négylábúság fosszilis csontmaradványainak kutatása, Párizs, 1812; későbbi kiadások 1821-ben és 1825-ben) és a Discours sur les revolutions de la surface du globe (Értekezés a Föld felszínének fejlődéséről, Párizs, 1825). Ez utóbbiban a katasztrofizmus tudományos elméletét fejtette ki. ### Az állatok birodalma Egy műve sem érte el azt a hírnevet, amit az 1817-ben kiadott első négy kötettel elindított Le Règne Animal (Az állatok birodalma) elért, melyet aztán további kötetek is követtek 1829–1830 között. Magyar nyelven Vajda Péter fordításában, 1841-ben jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia költségén Az állat-ország fölosztva alkotása szerint: alapul szolgálandó az állatok természetleirásához s bevezetésűl az összehasonlitó bonctanhoz címmel. Ebben a klasszikusnak számító műben mutatta be Cuvier az élő és kihalt állatokról szóló kutatásainak az eredményét. Az egész munkát egyedül végezte egy kivétellel, mert a rovarok (Insecta) részben jó barátja, Pierre André Latreille volt segítségére. ### Az emberi rasszok tanulmányozása Cuvier protestáns volt és hitt a monogenizmusban (egy őstől való származás), és úgy vélte, hogy minden ember a bibliai Ádámtól származik. Azonban munkásságában ellentmondás mutatkozik e téren, hiszen azon kutatók szerint, akik tanulmányozták a faji elméleteit, a kvázi-poligenizmust képviselte, és ez irányú tanulmányai nagy hatást gyakoroltak a tudományos rasszizmus fejlődésére. Cuvier ugyanis fehérekre, sárgákra és feketékre osztotta fel az emberiséget, hiszen azt gondolta, hogy az emberek három nagyrasszt alkotnak, a kaukázusit (fehér bőrűek), a mongolt (sárga bőrűek) és az etiópot (fekete bőrűek). Azt állította, hogy Ádám és Éva kaukázusi volt, és ez az eredeti emberi rassz. A másik kettő kialakulása olyan túlélőknek köszönhető, akik más-más irányból érkező, 5000 évvel ezelőtti nagy katasztrófa túlélői, és korábban sokáig teljes elszigeteltségben éltek. Cuvier a koponyák külső jegyei alapján a szépség és a csúnyaság ismérvei, valamint az érintett embercsoportok civilizációs helyzete alapján vont le következtetéseket. Ez alapján rangsorában a fehéreket tette felülre, és a feketéket legalulra. A kaukázusi nagyrasszról így írt: „A fehér fajnak kerek az arca, egyenes a haja és az orra. A civilizált európai emberek tartoznak ide, akik úgy tűnik, a legszebbek minden rassz között, az ő zsenialitásuk, bátorságuk és aktivitásuk miatt feljebb valók a többieknél.” Az etióp nagyrasszról így írt: „A néger fajnak fekete az arcszíne, gyapjas haja göndör, nyomott a koponyája és az orra lapos. Arcának alsó része megnyúlt, az ajkai vastagok, nyilvánvaló, hogy közel áll a majmok törzséhez.” A bennszülött afrikaiakról ezt írta: „a legalacsonyabb rendű emberi faj, a vadállatokhoz hasonló felfogású, és intelligenciája meg sem közelíti azt a szintet, hogy képes legyen kormányt létrehozni” Vizsgálódásainak nevezetes tárgya a híres„ hottentotta Vénusz, Sarah Saartjie Baartman rabszolga volt. A nő agyát például Londonban és Párizsban is kiállították. Ez egy olyan koponya volt, melyet a kor vezető anatómusai részletesen leírtak, közöttük Paul Broca és Cuvier is. Ők azért is számítottak, mert a modellt még életében is megvizsgálhatták, és halála után ők boncolták fel a holttestét. Baartman holttestéről Cuvier gipszmásolatot készített, amit a párizsi Musee de l'Homme-ban (Az Ember Múzeuma) állított fel a boncolás eredményeivel együtt. Kiállítási tárgy lett az agya és a nemi szerve is, melyet üvegben tartósítottak. Ezek a preparátumok egészen az 1970-es évekig láthatók voltak a múzeumban. A halott nő maradványait a Dél-afrikai Köztársaság hosszú éveken keresztül próbálta visszavinni a szülőhelyére, és csak 2002-ben sikerült megkapni a franciák engedélyét, hogy emberhez méltó módon temessék el földi maradványait. Az emberi rasszokhoz köthető tanulmányait vallásos meggyőződése ellenére is a poligenizmus jellemezte. Ezekben hangoztatott fajok állandósága és megváltozhatatlansága, a környezeti hatások szigorú szabályai, az anatómiai és a koponya eltérések, valamint a fajok között lévő fizikai és a mentális különbségek mind ezt támasztják alá. ## Közéleti tevékenysége A zoológiai és paleontológiai munkásságát nem számítva, hatalmas munkát végzett a Francia Intézet állandó titkáraként, és hivatalából adódóan foglalkozott még oktatásszervezési feladatokkal is. Például 1808-ban, Napóleon császár uralkodása idején, az Université impériale (Birodalmi Egyetem) tanácsának tagja lett, és 1809-ben, 1811-ben és 1813-ban is ő látta el az elnöki feladatokat. Ebben a minőségében megbízták azzal, hogy vizsgálja meg, miként lehet a felsőfokú képzéseket megszervezni az Alpok- és a Rajna-menti térségekben, mely területeket ekkoriban csatolták Franciaországhoz. Az ezzel kapcsolatos központi egyetemet érintő feladatokról három külön jelentést is készített. Állandó titkári feladatkörében nemcsak az Akadémia elhalálozott tagjainak életútját méltató írásokat készített, hanem időnként arról is be kellett számolnia, hogy mit értek el a fizikai és a természettudományok területén. Talán legfontosabb ilyen jellegű jelentése az 1810-ben kiadott Rapport historique sur le progrès des sciences physiques depuis 1789 volt. Még Napóleon bukása (1814) előtt felismerte, hogy a Bourbonok esetleges visszatérése valószínűleg az Államtanács és az ő helyzetét sem fogja veszélyeztetni. Így is történt, hiszen a hatalomváltás után is maradhatott hivatalában, sőt megválasztották egyetemi kancellárnak. Ebben a tisztében mint ideiglenes elnök az állami oktatást felügyelte, többek között evangélikusként az egyetem protestáns teológia karát is. Munkásságának további elismerése volt, hogy 1818-ban beválasztották a Tudományos Akadémia negyven halhatatlanja közé. 1819-ben a Franciaország pairje (Pairie de France) főnemesi címet adományozták neki. 1826-ban megkapta a francia Becsületrend tiszti keresztjét és később kinevezték az Államtanács elnökének. 1830-ban az Académie des inscriptions et belles-lettres tagjának is megválasztották, aminek haláláig szintén a tagja lehetett. ## Emlékezete Korának elismert és ünnepelt tudósa volt, és elérte azt, hogy maga Napóleon kérte meg Európa valamennyi kormányát, hogy támogassák a kutatásait. Collard nem véletlenül az intelligencia Napóleonjának nevezte, míg Franciaországban sokan kora Arisztotelészeként üdvözölték, és nagyra tartották korszakalkotó munkásságát. Emlékezete mindezek ellenére ellentmondásos, habár az nem vitás, hogy a természettudomány nagyságai közé tartozik, ám bírálói is akadtak és akadnak szép számmal a mai napig is. Egyrészről munkássága előtt tisztelegve több állatfajt neveztek el róla, világszerte számos közterület és utca viseli nevét. Párizs ötödik kerületében a Cuvier utcában, szemben a Füvészkerttel található a Cuvier szökőkút. Jules Dumont d’Urville Új-Zéland egyik szigetét nevezte el Cuvier-szigetnek. Névadója a 9614 Cuvier kisbolygónak. Szülővárosában, Montbéliard-ban múzeumot (Musée Cuvier) hoztak létre tiszteletére. Az Eiffel-tornyon megörökített nevek listáján szereplő 72 tudós között a nyolcadik helyen szerepel a felsorolásban. Síremléke a Párizsi Père-Lachaise temetőben található. Másrészről munkásságát már életében is sokan kritizálták, és halála után többen felrótták neki, hogy vitathatatlan érdemei mellett az evolúció tagadásával hátráltatta a tudományos fejlődést. Az emberi rasszok tanulmányozása során Sarah Saartjie Baartmanon végzett vizsgálatainak megítélésén pedig máig tartó vita folyik, és vannak olyan vélemények, melyek szerint a nagy természettudós arra sem méltó, hogy közterületeket nevezzenek el róla. Cuvier korát bemutatva, ezt a történetet dolgozta fel 2010-ben Abdellatif Kechiche tunéziai filmrendező, a Fekete vénusz (Vénus noire) című filmben. ### Róla elnevezett fajok - Anolis cuvieri Puerto Ricóban őshonos gyík - Cuvier-féle csőröscet (Ziphius cavirostris), melyet kezdetben kihaltnak vélt - edmi gazella (Gazella cuvieri) - Cuvier-törpekajmán (Paleosuchus palpebrosus) - Opistognathus cuvierii Valenciennes által elnevezett halfaj - Cuvier-malgasleguán (Oplurus cuvieri) - Cuvier-tukán (Ramphastos tucanus cuvieri) - tigriscápa (Galeocerdo cuvier) ## Jelentős publikációi - Tableau élémentaire de l'histoire naturelle des animaux 1797–1798. - Mémoires sur les espèces d'éléphants vivants et fossiles (Tanulmány az élő és kihalt elefánt fajokról) 1800. - Leçons d'anatomie comparée (Összehasonlító anatómiai leckék) 1800. - Recherces sur les Ossemens fossiles, (Az ásatag csontok vizsgálata) 1811. - Rapport historique sur le progrès des sciences physiques depuis 1789. - Le Règne Animal (Az állatok birodalma) 1817. , Az állat-ország fölosztva alkotása szerint (Vajda Péter fordítása) 1841. - Mémoires pour servir à l'histoire et à l'anatomie des mollusques 1817. - Théorie de la terre (1821) - Essay on the theory of the earth 1827. - Histoire naturelle des poissons (A halak természethistóriája) 11 kötetben, 1828–1848 Achille Valenciennes folytatta a munkát további 11 kötetben. ## Magyarra fordított publikációi - Az állat-ország fölosztva alkotása szerint, Buda, 1841. ## Fordítás

A szovjet csapatok kivonulása Magyarországról

A szovjet csapatok kivonulása Magyarországról 1990. március 12-e és 1991. június 16-a között zajlott le. Az eseményt megelőző államközi tárgyalások eredményei az 1990. március 10-én, Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter által aláírt egyezmény alapján váltak valóra. 47 évig tartó megszállás után Viktor Silov altábornagy volt az utolsó szovjet katona, aki a megszálló Szovjet Hadsereg tagjaként Záhonynál elhagyta Magyarország területét, amelynek emlékére az Országgyűlés a 2001. évi XVII. törvényben nemzeti emléknappá nyilvánította június 19. napját. (Ehhez kötődően június utolsó szombatja a magyar szabadság napja.) A magyar szabadság napja alkalmából elmondott ünnepi beszédében Gulyás Gergely, 2011-ben megemlítette, hogy „bár az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy már június 19-én elhagyta az ország területét, de a két állam közötti egyezmény értelmében Magyarország szuverenitása csak 1991. június 30-val állt helyre”. ## Előzmények ### 1944–1945: bevonulás, Magyarország elfoglalása A szovjet Vörös Hadsereg és a vele szövetséges román, bolgár és jugoszláv haderő (a 3. jugoszláv hadsereg (kötelékében a vajdasági magyarokból szervezett magyar vezényleti nyelvű Petőfi-brigáddal), az 1. bolgár hadsereg, illetve az 1. és a 4. román hadsereg) 1944–45-ben, a második világháború végén foglalta el Magyarországot, kiűzve a német katonákat és a velük szövetséges haderőt, amit akkor és utána negyvennégy évig hivatalosan felszabadításnak neveztek. A háborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés 22. cikkelye értelmében minden szövetséges sereget vissza kellett vonni a szerződés hatályba lépését követő 3 hónapon belül, de ugyanez a rendelkezés megengedte a szovjet kormánynak, hogy olyan fegyveres erőket tartson Magyarországon, „amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a Szovjet hadseregnek az ausztriai Szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.” A kapcsolattartásra, az utánpótlás biztosítására, a telefon- és útvonalak őrzésére elegendő lett volna 2-3 lövész hadosztály is, de a szovjetek ennél jóval nagyobb haderővel voltak jelen Magyarországon. A megszálló csapatok nemcsak a fő közlekedési utak mentén állomásoztak, hanem azoktól távolabb is letelepedtek. ## Története A Munkás-paraszt Vörös Hadsereg és szövetségesei a második világháború végén, 1944–1945-ben foglalták el Magyarországot. Az 1956-os forradalom után a kádári rendszer fennmaradását szavatoló alakulatok az 1957-ben kötött magyar-szovjet egyezmény alapján több mint három évtizedig maradtak az országban. Az időközben Szovjet Hadseregre átnevezett haderőt két ütemben vonták ki. A nagyhatalmak fegyverzetcsökkentési tárgyalásainak megfelelően 1989. április 25-e és május 28-a között több mint katona, közel 300 harckocsi és 150 páncélozott harcjármű távozott részleges csapatkivonás keretében. A kivonulást Matvej Burlakov tábornok készítette elő, akit ezután a Nyugati Hadseregcsoport élére neveztek ki. A szovjet főtárgyaló, Burlakov tábornok nyilatkozata szerint a szovjet hadsereg a kivonulás előtti időszakaban 16 000 lakást épített fel, és évente több mint 3 milliárd forintot (vagyis 48 millió dollárt) költött a karbantartásra, a közösségi szolgáltatásokra és a közlekedésre Magyarországon. Burlakov úgy nyilatkozott, hogy csak a katonai nyomás az egyetlen módja annak, hogy bármit is elérhessenek a tárgyalások során. Für Lajos magyar honvédelmi miniszter a Népszabadságnak nyilatkozva erre úgy válaszolt. hogy "Ez az ő logikája, és nem tudjuk elfogadni." Burlakov vezérezredes, az Izvesztyijának adott nyilatkozatában kijelentette: „Ha Magyarország nem lesz hajlandó fizetni azokért az épületekért, amelyeket a szovjet katonák kiürítenek, a szovjet fél a csapatkivonást leállítja”. Az 1990. március 10-én kötött megállapodás után két napon belül elkezdődött, és több mint egy évig tartott a teljes kivonulás. Mintegy szovjet állampolgárt, gép- és harcjárművet, lőszert és üzemanyagot szállítottak el közel másfél ezer vasúti szerelvényen. Az utolsó vonat 1991. június 16-án hagyta el Magyarországot a Záhony–csapi vasúti határátkelőn. Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 19-én távozott fekete Volgáján civilben, diplomata útlevéllel. A kivonást követő pénzügyi elszámolás közel másfél évig húzódott. A nullszaldós megállapodást 1992. november 11-én írták alá. A magyar Országgyűlés 2001. május 8-án fogadta el a 2001. évi XVII. törvényt, amely az ország szuverenitása visszaszerzésének emlékére június 19-ét nemzeti emléknappá, június utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává nyilvánította. ### 1955–1957: a megszállás legalizálása Mivel 1955. május 15-én aláírták az osztrák államszerződést, a békeszerződés szerint a szovjet katonáknak Magyarország területét is el kellett volna hagyniuk. Ezt elkerülendő egy nappal korábban, május 14-én aláírták a Varsói Szerződést, de az sem foglalkozott konkrétan a szovjet csapatok idegen országban történő állomásoztatásával, hanem a kiegészítő egyezménye szerint „az Egyesített Fegyveres Erők elhelyezése a szerződésben részt vevő államok területén, az említett államok közötti megegyezés szerint és a kölcsönös védelem szükségleteinek megfelelően történik majd”. Az Ausztriából kivont szovjet erőkből létrehozott Különleges Hadtest 1956 nyarára elkészítette a rendszerellenes megmozdulás esetén végrehajtandó karhatalmi feladatokat tartalmazó Hullám fedőnevű hadműveleti tervet. Az 1956-os forradalom újabb változásokat hozott: amikor Nagy Imre november 1-jén a rádióban bejelentette Magyarország semlegességét, azzal megszűnt a szovjet csapatok további itt állomásoztatásának a jogalapja. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a forradalom leverésére november 4-én újabb jelentős szovjet haderő érkezett az országba, velük együtt már mintegy 60-65 ezer fő diszlokált itt. 1957 elején létrehozták a szovjet hadsereg Déli Hadseregcsoportját, amelyet közvetlenül a Szovjetunió honvédelmi minisztériuma irányított. A magyar kormány az 1957. januári nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy a szovjet csapatok további jelenlétét „a két ország baráti, testvéri és szövetséges viszonyának megfelelően a magyar és a szovjet kormány baráti tárgyalások útján kívánja rendezni”, ezért az év elején a Szovjetunióban Münnich Ferenc vezetésével katonai küldöttség tárgyalt a Magyar Néphadseregről és a szovjet csapatok feladatairól az új helyzetben. 1957\. május 27-én Horváth Imre külügyminiszter és Révész Géza honvédelmi miniszter, valamint Gromiko külügyminiszter és Zsukov hadügyminiszter aláírta „a Magyar Népköztársaság területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzetét” rögzítő egyezményt (kihirdetve: 1957. évi 54. tvr), amely kimondja, hogy „a jelenlegi nemzetközi helyzetben (...) a szovjet csapatoknak a Magyar Népköztársaság területén való ideiglenes tartózkodása az esetleges agresszió elleni közös védekezés biztosítására célszerű és megfelel a nemzetközi egyezményeknek”. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságán az 1957. június 22-i ülésén megerősítette a szovjetek Magyarországon való tartózkodását és több mint három évtizedig ez maradt a hivatalos álláspont az „ideiglenesen” hazánkban állomásozó szovjet katonákkal kapcsolatban. ### 1985–1988: a hidegháború vége A hidegháborús fegyverkezési versenyt politikai és gazdasági okokból a nyolcvanas évekre már nem tudta és nem is akarta folytatni az átalakuló Szovjetunió. Az 1985-ben meghirdetett peresztrojka során nagyszabású reformok indultak és érdemben megkezdődtek a nagyhatalmak közötti tárgyalások a haderők csökkentéséről. 1986. április 18-án Gorbacsov bemutatta a Szovjetunió hagyományos fegyverzetcsökkentési tervét az Atlanti-óceán és az Ural közötti területen. A Varsói Szerződés 1986. június 11-i budapesti tanácskozásán véglegesedett leszerelési javaslat szerint mindkét katonai tömb a következő egy-két évben 110– fővel, majd 1990-ig további 25%-kal csökkentette volna létszámát. Ronald Reagan négy alkalommal találkozott a szovjet pártfőtikárral, akivel 1987-ben átfogó leszerelési egyezményt írt alá. Gorbacsov az 1988. márciusi jugoszláviai útján, majd a júniusi XIX. pártkonferencián is úgy nyilatkozott, hogy a Szovjetunió szakít az úgynevezett Brezsnyev-doktrínával, és tiszteletben tartja a szocialista államok szuverenitását. A főtitkár az ENSZ Közgyűlésének 1988. december 7-i ülésén bejelentette, hogy 1991-ig a Közép-Kelet-Európában állomásozó csapatainak létszámát körülbelül félmillióval csökkenti, ezért hat harckocsi hadosztályt, 5 ezer harckocsit és 50 ezer katonát vonnak ki az NDK, Csehszlovákia és Magyarország területéről, ezzel egyidejűleg a Szovjetunió európai területén állomásozó haderő létszámának és fegyverzetének csökkentését is megígérte. ### Szovjet csapatok Magyarországon 1988 végén a Déli Hadseregcsoport mintegy 100 helyőrségben, körülbelül 6000 ingatlanban állomásozott. A két harckocsizó hadosztály parancsnoksága Esztergomban és Szentkirályszabadján (Veszprém mellett) volt, a két gépesített lövészhadosztályé pedig Székesfehérváron és Kecskeméten. A harcászati rakétaosztály Baj körzetében, a hadműveleti-harcászati rakétadandár Dombóvár térségében helyezkedett el. A szovjet katonai repülőterek Debrecenben, Kiskunlacházán, Kunmadarason és Sármelléken működtek, a helikopteregységek repülőtere Kalocsán volt, Mezőkövesden pedig tartalék repülőtér volt. ## Kivonulás ### 1989: részleges csapatkivonás és a tárgyalások megkezdése Gorbacsovnak a részleges csapatkivonásról szóló előző évi bejelentése után az 1989. március 2-3-án Moszkvában tárgyaló Németh Miklós miniszterelnök a saját elmondása szerint titokban megegyezett a szovjet pártfőtitkárral a teljes csapatkivonásról. A magyar kormányfő visszaemlékezése szerint a megállapodást nem hozták nyilvánosságra, hogy ne gyengítsék a Szovjetunió pozícióit az USA-val folytatott fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon. Ezt a megállapodást Németh Miklós visszaemlékezésén kívül sem magyar, sem szovjet források nem támasztják alá, szovjet részről a teljes csapatkivonás gondolatának felvetése először egy belső feljegyzésben, fél évvel később, 1989 októberében igazolható. A részleges csapatkivonás keretében 1989. április 25. és május 28. között a bejelentésnek megfelelően elhagyta Magyarországot a veszprémi 13. harckocsizó gárda-hadosztály ( katona, közel 300 harckocsi, 150 páncélozott harcjármű, valamint a szárazföldi tüzérségi technika 90%-a). Sárbogárdról és Debrecenből is kivonták a szovjet alakulatokat, de mindkét helyőrségbe telepítettek katonákat a Nyugat-Dunántúlról. Ebben az évben hivatalos és nem hivatalos formában több helyen is felvetették a további haderő-csökkentés kérdését. Március végén Gorbacsov és Grósz Károly elvi megállapodást kötött a részleges csapatkivonás folytatásáról, amit csak a júliusi moszkvai tárgyalás után hoztak nyilvánosságra. Május 16-án az MSZMP Politikai Bizottsága arról tanácskozott, hogy a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete következő ülésén terjesszék elő a Magyarországon állomásozó szovjet haderő kivonásának ügyét. Grósz és Nyers Rezső a július 24–25-i moszkvai látogatásukon kérték a márciusi megállapodás megerősítését és a szovjet katonai létszám további csökkentését szorgalmazták, amivel a szovjet vezetés is egyetértett, de a teljes csapatkivonás lehetősége még ekkor sem merült fel. 1989\. március 15-én országszerte tüntetések zajlottak, Budapesten a Magyar Televízió székházánál Cserhalmi György mondta el a több tízezres tömegnek a számos ellenzéki szervezet által megfogalmazott 12 pontot, melynek 9. követelése a következő volt: "Semleges, független Magyarországot. Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről. Töröljék a magyar ünnepek sorából november 7-ét." Május 7-én az MDF kezdeményezésére lakossági fórumon követelték a debreceni szovjet katonai repülőtér bezárását. Június 15-én a Fidesz szervezésében kétszázan tüntettek a szovjet nagykövetségnél a csapatkivonásáért. A Nagy Imre június 16-i újratemetésén elmondott beszédekben is megjelent a csapatkivonás igénye. Rácz Sándor beszédében a magyar társadalom előtt álló legnehezebben kezelhető akadálynak nevezte a szovjet csapatok jelenlétét Magyarország területén, kérve a "világ valamennyi becsületes emberét, közösen segítsük hozzá a Szovjetuniót, hogy minél hamarabb kivonhassa csapatait magyar hazánk területéről." Ezt követően Orbán Viktor olyan kormányt követelt, amely „azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről”. November 4-én, a szovjet hadsereg 1956-os bevonulásának 33. évfordulóján a Magyar Október Párt és a Magyar Radikális Párt a szovjet nagykövetség előtt követelte a szovjet csapatok azonnali és feltétel nélküli kivonását. Moszkvában először 1989. október 14-én merült fel hivatalosan a teljes csapatkivonás gondolata, amikor Georgij Sahnazarov, Gorbacsov közeli munkatársa és tanácsadója azt javasolta, hogy Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról az összes szovjet katonát hívják vissza, mert „az ezekben az országokban állomásozó egységek katonai jelentősége jelen körülmények között csekély. (...) Lényegében az ellenzéki erők elrettentésére szolgáltak, ami mostanra tárgytalanná vált.” A szakértő hozzátette, hogy az új lengyel és magyar kormány hamarosan követelni fogja a teljes csapatkivonást, amit jobb lesz megelőzni. 1989 őszén vitték ki Magyarországról a tapolcai rakétaalakulat közelében, Nagyvázsony és Tótvázsony környékén állomásozó mozgó rakétabázison tárolt atomtölteteket is. ### 1990: egyezmény a teljes kivonásról Németh Miklós magyar és Nyikolaj Rizskov szovjet miniszterelnök 1990. január 9-én Szófiában, a KGST 45. ülésszakán elvi megállapodást kötött a teljes csapatkivonás ütemtervéről. További egyeztetések után, február 1-jén kezdődtek meg Budapesten a kivonulásról szóló tárgyalások Somogyi Ferenc külügyminisztériumi államtitkár és Ivan Aboimov külügyminiszter-helyettes vezetésével. A hosszú tárgyalássorozat végén 1990. március 10-én Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter által Moszkvában aláírt egyezmény szerint a szovjet hadsereg 1991. június 30-áig kivonja Magyarországról a teljes személyi állományt, a szovjet állampolgárságú polgári személyeket, valamint elszállítja a fegyverzetet, a harci technikát és az anyagi eszközöket. A megbeszélések utolsó szakaszában megfigyelőként részt vett a választásokra készülő, országos listát állító pártok képviseletében Demszky Gábor (SZDSZ), Kósa Lajos (Fidesz) és Raffay Ernő (MDF) is, akik nehezményezték, hogy az elfogadott dokumentumban nem szerepel, hogy a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának nem volt jogalapja. A kormányközi megállapodást a 97/1990. (V. 29.) MT rendelet hirdette ki Magyarországon. A dokumentum bevezetője rögzíti, hogy a csapatkivonás az ENSZ és az EBEÉ alapelvei szerint történik (beleértve a szuverenitás és a belügyekbe való be nem avatkozás elvének tiszteletben tartását). A megállapodás a szovjet haderő jogi státuszával és magyarországi tartózkodásával kapcsolatos vagyonjogi, pénzügyi és egyéb kérdésekben az 1957-es egyezményre hivatkozik, a vitatott ügyeket a Magyar–Szovjet Vegyesbizottság hatáskörébe utalja. A megegyezés utolsó pontja leszögezi, hogy a Varsói Szerződésből eredő és egyéb nemzetközi kötelezettségek változatlanok maradnak Magyarország és a Szovjetunió között. Az egyezmény melléklete tartalmazza a kivonulás ütemtervét. ### 1990–1991: teljes csapatkivonás A megállapodás után két nappal, 1990. március 12-én elsőként a Veszprém megyei Hajmáskéren állomásozó szovjet harckocsizó alakulat indult haza, majd őket követték a többiek. A magyar minisztertanács 1990 áprilisában feladattervet fogadott el a kivonási feladatokkal kapcsolatban. A tennivalók koordinálásával Annus Antal vezérőrnagyot, a Magyar Honvédség vezérkari főnökének általános helyettesét bízták meg. Összesen szovjet állampolgár hagyta el Magyarországot, köztük (más forrás szerint ) katona, a többi családtag, illetve polgári alkalmazott. Körülbelül 35 ezer vasúti kocsira volt szükség a szovjet haditechnikai eszközök és katonák szállítására. különféle gép- és harcjárművet kellett kivonni, közte 860 db harckocsit (T–72, T–64B), 600 db önjáró löveget, mintegy 1500 gyalogsági páncélozott harcjárművet, 196 db önjáró harcászati-hadműveleti rakétarendszert (Luna–M, 8K14). Ezen felül 230 ezer tonna lőszert és 100 ezer tonna üzemanyagot, valamint további 230 ezer tonnányi egyéb anyagot vitt magával a Déli Hadseregcsoport, beleértve a lebontott laktanyák épületelemeit. A hatalmas logisztikai feladathoz Mándokon és Tornyospálcán katonai rakodóbázist létesítettek, ahol széles nyomtávú szovjet vasúti kocsikba rakodták át a szállítmányokat. A másfél ezer szerelvény mozgatása a MÁV-nak körülbelül egymilliárd forintos árbevételt jelentett. 260 szerelvénynek megfelelő anyagot (pl. technikai eszközök, üzemanyag, lőszer) a magyar kormány segítségével értékesített a szovjet hadsereg. A tököli repülőtérről 1991. április 19-én repültek el a 36. szovjet légi hadsereg itt állomásozó 201. független repülőszázadának repülőgépei. Az utolsó, 55 vagonból álló vonat az egyezmény szerinti határidő előtt két héttel, 1991. június 16-án 23.40-kor Mándokról indulva hagyta el Magyarországot a záhony–csapi vasúti határátkelőn. Ugyanitt, a záhonyi közúti Tisza-hídon távozott az utolsó katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 19-én 15.01-kor civilben, diplomata útlevéllel, fekete Volga 3102 típusú autóban. ## A kivonulás után ### Pénzügyi elszámolás A csapatkivonással kapcsolatos pénzügyi elszámolás hosszasan elnyúló tárgyalássorozattal járt. A szovjetek kezdetben több mint 50 milliárd forintban határozták meg a csaknem 60 helyőrségben, katonavárosban szovjet pénzeszközökből felépített és itt hagyott épületek, beruházások értékét, amit ők szovjet tulajdonnak tekintettek. A magyar fél követelésének egy részét a körülbelül 2000 bérbe vett épület felújításának, karbantartásának elmaradásából származó mintegy 29-30 milliárd forintos kár tette ki, másrészt a környezetben (például a vízben, talajban, élővilágban), valamint a műemlékekben esett kár is jelentős volt. Az egyeztetések sokáig nem vezettek eredményre. Az utolsó tárgyalás 1991. augusztus 14-én és 22-én, a szovjetek kivonulása után történt, amikor a szovjet követelés forintnál tartott, míg a magyar kártérítési igény változott: az elmaradt állagmegóvás miatti kárigény csökkent, de többszörösére nőtt a környezetszennyezés és a műemlékekben okozott kár miatti követelés, aminek a tizedét sem ismerték el a szovjetek. Az ügyben hónapokig nem történt előrelépés, amiben közrejátszott többek között a Gorbacsov elleni puccs, a Szovjetunió felbomlása és a FÁK megalakulása. Végül a kivonulás után majdnem másfél évvel, 1992. november 11-én Borisz Jelcin budapesti látogatásán írták alá a nullszaldós megállapodást. ### Átadott épületek, ingatlanok A szovjet hadsereg 94 helyőrségben 328 ingatlant hagyott hátra. Az objektumok őrzését először a Magyar Honvédség végezte több ezer sorkatona részvételével. Később az ingatlanok a pénzügyminisztérium irányítása alá tartozó, zárolt állami vagyont kezelő szervezethez kerültek, és az őrzés-védelmi feladatokat nyugdíjas vagy leszerelt rendőrökből, katonákból alakult biztonsági szolgálatok vették át. Az átadott ingatlanok sorsa nagyon eltérő: egy részét hagyták teljesen elpusztulni (mint például a kunmadarasi repülőteret vagy a szentkirályszabadjai laktanyát), másokat sikeresen hasznosítottak polgári célra (Hévíz-Balaton nemzetközi repülőtér Sármellék mellett, Mátyásföldi laktanya). A Komárom melletti Monostori erőd, a Déli Hadseregcsoport egykori legnagyobb közép-európai lőszerraktára ma látogatható műemlékként működik. 2011-ben Berekfürdőn nyílt meg A szovjet repülőtér titkai című kiállítás, melyen a kunmadarasi, kalocsai, kiskunlacházi, sármelléki és tököli repülőterekről származó szovjet eszközöket, fegyvereket, egyenruhákat lehet megtekinteni. ### Megemlékezés Az Országgyűlés 2001. május 8-án fogadta el a 2001. évi XVII. törvényt az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról, amely június 19-ét nemzeti emléknappá, június utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává nyilvánította. A magyar szabadság napját országszerte sok helyen ünneplik évente. Gödöllőn, az Alsóparkban, a kivonulás első évfordulójára felállították Velekei József Lajos alkotását, a Világfát. Azóta minden évben, június utolsó szombatján itt tartják az ünnepi megemlékezést. A Magyar Szabadság Napja Alapítvány a millennium évében megalapította a Magyar Szabadságért díjat. Az elismerést olyan személyek kaphatják meg, akik az elmúlt évtizedekben nagyban hozzájárultak Magyarország függetlenségéhez, önállóságához, a magyarság megmaradását szolgáló alkotások létrehozásához. A fővárosban 1991 óta Budapesti Búcsú elnevezésű rendezvénysorozattal emlékeznek a kivonulásra. Ilyenkor a közterületeken (Clark Ádám tér, Széchenyi István tér, Hősök tere, Kós Károly sétány) kulturális fesztivált, szabadtéri előadásokat, utcaszínházi műsorokat, komolyzenei koncerteket tartanak, az Óbudai-szigeten pedig lovas juniálist. Az Aurora együttes 1989-ben megjelent Viszlát Iván! és a Pa-dö-dő együttes 1990-ben bemutatott Bye-Bye Szása című dalai ironikus formában emlékeznek meg a szovjet katonák kivonulásáról.

Korea történelme

Korea történelmének kezdeti időszaka a legendák homályába vész. A Koreai-félszigetet már évvel ezelőtt lakta az ősember. Az első régészeti korszakok, a - és Mumun-kor, az i. e. 6000 körül kezdődő neolitikum, a bronzkor i. e. 800-tól és a vaskor i. e. 400-tól számított időszaka alapján lehet csoportosítani a korabeli eseményeket. A legenda szerint volt az első uralkodó, aki i. e. 2333-ban megalapította t, az első királyságot a térségben. A tényleges megalakulást a történészek az i. e. 12. századra teszik, amikor is (koreaiul ), egy kínai származású nemes, saját dinasztiát alapított, és királyságát Ó-nak (vagy más néven nak) nevezte el. Az i. e. 2. században, által vezetett lázadás során kikiáltották t, ami után az ország területe jelentősen gyarapodni kezdett. Az i. e. 108-ban a kínaiakkal szemben elvesztett háború rövid ideig tartó idegen megszállást is eredményezett. Folyamatos belharcok jellemezték a területet, számos kisebb állam versengett és háborúzott egymással a hatalomért. Az i. e. 1. században a legerősebbek fennmaradásával kezdődött a három királyság korszaka (i. e. 57–i. sz. 668), amikor is északon (i. e. 37 – i. sz. 668), délnyugaton (i. e. 18 – i. sz. 660), délkeleten pedig Silla (i. e. 57 – i. sz. 935) terjesztette ki befolyását. Silla – miután a Tang-dinasztiával szövetkezve elfoglalta a szomszédos királyságokat – i. sz. 668-as egyesítése és megalakulása a legészakibb részeken megnyitotta az „észak-déli államok korszakát” (698–926). A 9. század végén az Egyesített Silla három utódállamra oszlott fel (Silla, és ), ezt nevezik a „kései három királyság korszakának” (892–936), közben elesett egy kitaj invázió miatt. A megosztottság végét a ból kiinduló, Vang-dinasztia által végrehajtott egyesítés jelentette, a rivális államok elfoglalásával és az ellenséges népek visszaszorításával. Ennek során újra létrejött az egységes Korea, néven (918–1392). `idején több mint száz évig katonai diktatúrák váltották egymást. tábornok az 1388-as puccs után kezébe vette a hatalmat, és 1392-ben kikiáltotta t, amely virágkorát a Nagy (1397–1450) király által bevezetett társadalmi-gazdasági reformok idején élte. Hatalmas zűrzavart okoztak az északi rablótámadások, amit csak tovább fokozott a mongol megszállás (1231–től) és a hűbéri területté válás. 1592-ben kirobbant a japánokkal vívott, hatalmas károkat okozó, véres hétéves háború.` Az újkorban a gyarmatosítás, az inváziók, a gazdasági kizsákmányolás és a világtól való teljes elszigeteltség nehezítették a fejlődést. Az ország sorsát a 19. század végén a Koreai Császárság kikiáltása, az ezt követő japán megszállás a 20. század elejétől egészen a második világháború végéig (1910–1945) és az ideiglenes kormány (1919–1945) felállítása, illetve külpolitikailag az első kínai–japán (1894–1895) és az orosz–japán háború (1904–1905) alapvetően meghatározta. A nagyhatalmak a háború után a 38. szélességi foknál ideiglenesen két megszállási övezetre osztották a félszigetet (1948), északon szovjet fennhatósággal (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság; KNDK), délen amerikai befolyással (Koreai Köztársaság). A hidegháború részeként kirobbanó koreai háború (1950–1953) nem tudta megváltoztatni az erőviszonyokat. Több sikertelen újraegyesítési tárgyalás és kísérlet után a háború hivatalosan még sokáig nem zárult le, hiszen a felek fegyverszünetet kötöttek (ezt az északi fél 2013 tavaszán felmondta), békét nem. Emiatt a koreaiak két országa között ma is igen feszült kapcsolat alakult ki. ## Korea őstörténete bélyeg\|200px\|Fésűmintás agyagedény a British Museumban (kb. i. e. 4000) A terület benépesedéséről és kezdeti történeleméről keveset lehet tudni. Az ember megjelenése a Koreai-félszigeten hétszázezer évvel ezelőttre, a paleolit (őskő-) korszak végére tehető. Az első őslakosok valószínűleg Szibéria irányából érkeztek, és vándorlásuk során népesítették be a térséget. Az uralkodó nézet szerint a mai koreaiak azonban nem leszármazottai a félmillió évvel ezelőtt itt élt embereknek. A koreai őstörténet két nagy szakaszra osztható fel, mindkettő úgynevezett „kerámiakor”, vagyis a kerámiakultúrák alakulása után kapták a nevüket, és ennek fejlődéséhez kötik őket. ### Csulmun kerámiakor Az első a -korszak körülbelül i. e. 8000-től (az első kerámiakultúra megjelenésétől) i. e. 2000-ig (az újkőkorszaki kultúrák végéig) terjedő időszak. A ' szó jelentése „fésűmintás”, mivel az edényeket vízszintes vonalakkal díszítették, amelyek úgy néznek ki, mintha fésűvel lennének karcolva. Ezek a legalapvetőbb sajátosságait viselik a Mongóliában és egyes kínai területeken fellelt kerámiáknak. Jellemző volt a vadászat-halászat és a félnomád életmód, félig állandó települések jöttek létre, mint például () vagy -ri. A kezdetleges használati tárgyak kőből és csontból készültek, számos ilyen lelet maradt fenn (például kőfejszék, csiszolt kőszerszámok). Továbbá ekkora tehető az államalapítási legenda történéseinek időpontja is. ### Mumun kerámiakor A régészeti feltárások tanúsága szerint valamikor az i. e. 2000-es években Kínából új kerámiakultúra jelent meg. Ez a Mumun-korszak volt, amely körülbelül i. e. 300-ig tartott. Az ekkoriban, főként agyagból készült edényeket alig, vagy egyáltalán nem díszítették. A települések folyóvizek közelében épültek, jellemző lett a földművelés (például rizstermesztés) is, különösen i. e. 800-tól. Az életmódváltozást a fejlettebb klánstruktúraszerű életvitel kialakulásával lehet jellemezni. A helyi nemzetségek és falvak törzsekbe szerveződtek, melyeket a törzsfőnök vezetett. Az i. e. 2. évezred végi sírok közül sokban találtak bronzból készült tárgyakat, a gazdagabb temetkezési helyekről pedig jáde ékszerek is előkerültek. A távolsági kereskedelem növekvő szerepe és a vaskohászat elterjedése is ez idő tájra tehető. A törzsek vallásának lényege a totemizmus, a sámánizmus és a természetimádás volt. Az időszak végét növekvő konfliktusok, kisebb-nagyobb háborúskodások jellemezték. Ezért számos dombtetőn és magaslaton erődített településeket építettek, földbe vájt, négyszögletű házakkal (, 움집), amelyek gyakran széles és mély árokkal voltak körülvéve a megfelelő védelem biztosítása érdekében. ## A legenda szerint , az első koreai királyságot egy félig ember, félig isten, alapította i. e. 2333-ban, születésének legendáját több dokumentumban is lejegyezték a -korban. A koreaiak tőle számítják a nemzet létezését, naptáruk is a születésének időpontját vette 1. évnek. Minden év október 3-án ünneplik a nemzet alapítását. `a mai Mandzsúria területén, a Koreai-félsziget északi részén és a Liaotung-félszigeten feküdt.` Fővárosa valószínűleg a Phenjan közelében lévő volt, amely a későbbi terjeszkedés során átkerült a mai Kína területére. Nyelve az előkoreai, vallása a koreai sámánizmus volt. Az általánosan elfogadott nézet szerint i. e. 1121 körül , egy kínai származású nemes, hazájában a -dinasztia bukása után saját királyságot alapított, amely az nevet kapta. A 20. században azonban heves támadások érték az elméletet a régészeti bizonyítékok hiánya miatt. Több bíráló szerint a „-legenda” csupán a koreai konfuciánusok kitalációja. Az i. e. 4 századra Ó- eljutott arra a pontra, hogy neve Kínában is ismertté vált. A helyileg i. e. 1. évezred közepén kezdődött vaskor számos változást hozott az ország életében. A vas a szomszédos régióknál később, i. e. 300. körül terjedt el Koreában. ### -korszak I. e. 195-ben egy nevű kínai menekült az akkori uralkodótól, királytól azt a feladatot kapta, hogy a nyugati tartomány védelmét irányítsa. Egyre nagyobb katonai hatalomra szert téve i. e. 194 körül csapataival fellázadt és elkergette a királyt. Ekkor kapta az új állam az nevet, fővárosa a -folyó vidékén lévő (왕검성) lett. Üman Csoszon terjeszkedésével és egyre növekvő befolyásával az i. e. 2. század közepén már jelentősen gátolta Kína terjeszkedését. Ennek egyik legegyértelműbb jele volt, hogy a kínai források „királyként” utaltak a uralkodóra. Továbbá független államként nem fizetett hódolati pénzt hatalmas szomszédjának, aki ennek következtében egyre agresszívebb külpolitikát alkalmazott vele szemben. `kínai császár, a Han-dinasztia uralkodója, a helyzet megoldása érdekében i. e. 109-ben követet küldött Koreába. A tárgyalások sikertelenek voltak, mivel a követ (bizonyos ) megölt egy tábornokot majd elmenekült, bár később elfogták és kivégezték. Következményként hatalmas hadsereg indult meg ellen, amely több mint ötvenezer katonával és hatalmas hajóhaddal az abszolút dominancia megszerzését célozta meg. Az eleinte koreai sikereket hozó csaták tárgyalásokra késztették a feleket, de ezek rövid idő alatt eredménytelenül záródtak.` A király hónapokig sikeresen védte erődjét, azonban i. e. 108-ban, a negyedik holdhónapban megölték, számos hivatalnoka megadta magát és átállt az ellenséghez. Egy befolyásos tisztviselő vette át a parancsnoki teendőket, de az ő halálával a jobb felszereltségű és túlerőben lévő ellenséges csapatok könnyedén felmorzsolták a megmaradt védelmet. A legyőzött Koreában négy kormányzóság jött létre és az északi területek nagy része megszállás alá került. ### Uralkodói ## A három királyság előtti államok A kínai uralom rövid ideig tartott, i. e. 75-re már három kormányzóság is felszabadult. Számos kisebb királyság alakult ki az idők során (, , , , , a , Silla, és ). `i. e. 2. századtól kezdve törzsi formából alakult királysággá, és a mai Mandzsúria területén létezett. Hivatalos nyelve a volt. A népességszámbeli csökkenés megoldásának érdekében Kínával szövetkezve harcot vállaltak ellen, azonban a -dinasztia (265–420) gyengülésével szövetségesük már nem tudta megvédeni őket, így 494-ben a foglalták el államukat. és szintén északon terült el, azonban szomszédaik általi körbekerítettségük miatt nem tudtak növekedni, ezért az 5. században rájuk is a bukás várt.` A Négy Han- az északnyugati régióban, a -félszigeten létezett, hódítása során még császár hozta létre, hogy ez legyen a terület fő ellenőrző központja. Székhelye volt, ahol a kormányzó, tisztviselők, kereskedők és telepesek éltek, és gyorsan gyarapodott. A többi kormányzóság felszabadulásával azonban ez is meggyengült, míg végül teljesen beolvadt . `délen, több igen apró államból álló konföderációként jött létre, utódállamaként. még kodzsoszoni király alapította elüldözése idején, és hamar kereskedelmi viszonyt épített ki a kínai birodalommal, többek között vasat exportált. jó termőterületekkel és erős gazdasággal, szigorú törvényekkel és vallási irányzattal rendelkezett. Véglegesen a 4. században szűnt meg, , Silla és a államszövetség is szerzett területeket az országból.` Az egymással és a külső ellenségekkel való hadakozás mindegyiket meggyengítette, és az is előre látható volt, hogy előbb-utóbb ki fognak emelkedni a legerősebbek, és bekebelezik a gyengébbeket. Ez az i. sz. 1. századra következett be, amikor , és Silla (illetve ) az egész félsziget területét lefedő királyságokat hoztak létre. ## A három királyság korszaka A kor i. e. 57-től (Silla megalakulásától) i. sz. 668-ig (Egyesített Silla megalakulásáig) tartott, amely során a három királyság hol egymással és a külső fenyegetésekkel hadakozva, hol békés együttélésben találta a megegyezést, és kereste a lehetőségeket hatalma növelésére. A korszakot nagy technikai és kulturális fejlődés jellemezte, többek között a 4–6. században a buddhizmus már mindegyik királyságban államvallás lett. ### A három királyság megalakulása #### Silla Silla (i. e. 57 – i. sz. 935) a térség délkeleti részén fekvő, több klánszerű csoportosulásból jött létre, fővárossal (a mai ). Kezdeti gyengeségei miatt először a vele szomszédos, északnyugati körzet próbálta meg lerohanni i. e. 28-ban, ami bár nem sikerült, komoly veszteségeket okozott, és a harcias viszony még több évtizeden át tartott. `i. sz. 63-ban határkonfliktus miatt, a konföderáció hódítási szándékkal i. sz. 94-ben támadta meg, mindkettő több hullámmal, így az különösen szorongatott helyzetben volt. Ám kitartott, és több ellentámadást is intézett riválisai ellen. Az 1. század elején sikerült békét kötni, így 125-ben a malgal (a félsziget belső részein élő népcsoport) támadást már közös erővel sikerült visszaverni. Emellett az ország is jó viszonyt ápolt, így át tudta vészelni a kezdeti nehézségeket.` #### `(i. e. 37 – i. sz. 668) az északi részen fekvő, legnagyobb és legerősebb állam volt. Alapítója volt, aki fővárosnak a mai kínai területeken lévő t jelölte ki. E lovas nép mindig is igen fejlett fegyverzettel rendelkezett, ami sok csatában segítette győzelemre őket. A két szomszédjával kivívott kezdeti baráti viszony, és azok részéről a jelentős katonai támogatás miatt az északi terjeszkedésre fektette a fő hangsúlyt, így gyorsan fejlődött gazdasága és hadászata is. A legelső koreai királyság volt, amely vallásává tette a buddhizmust, király (소수림왕) idején, 372-ben.` #### `(i. e. 18 – i. sz. 660) a délnyugati régióban feküdt, nagyságrendileg a második volt. második feleségének távoznia kellett két fiával, ő alapította az országot, és annak első uralkodója is lett kisebbik gyermekével együtt, aki az (온조왕) nevet vette fel. Központja a mai dél-koreai főváros közelében lévő (위례성) lett. A malgalokkal való hadakozás során kelet felé is terjeszkedett, ahol jó néhány erődöt építettek. A sillai hadműveletek – a kiküldött öt sereg ellenére – eredménytelenen voltak, így a békekötés után csapatai jelentős részét északi szövetségese megsegítésére fordította.` #### államszövetség A államszövetség (i. sz. 42 – 562) délen, a folyó környékén lévő szövetségként jött létre, ez rendelkezett a legkisebb területtel. Ennek ellenére kitűnt katonai erejével és technológiai fejlettségével is. Gazdasága jelentős volt, különösen vasbányászata, és mezőgazdasága is virágzott. Két ország közé szorulva nem volt sok lehetősége, sokáig északkeleti szomszédjával háborúzott (94-től). Több támadást is intézett és az ellentámadásokat is visszaverte, azonban patthelyzet alakult ki, és egyik fél sem járt jól. Bár szinte végig jobb helyzetben volt Sillánál, annak végül 562-ben mégis sikerült beolvasztania. ### Harcok a korszakban `és Silla harca 167-től újra folytatódott, és 255-től pár évtizedes megszakítással többször is hadat viseltek egymás ellen, különösebb eredmény nélkül. A 3. század végén már mindkét felet megviselték a hadakozások és békét kötöttek. A délnyugati ország ekkor már két uralkodóját is feláldozta a kínaiakkal szembeni offenzíva során, és határait a harcoknak köszönhetően később sikerült is nyugatabbra tolnia.` Közben igen erős határ menti erődjeit a szétesett Kína egy állama 246-ban megtámadta, amit az nemcsak visszavert, hanem további területeket is elfoglalt. A fővárost az uralkodó az ország belsejébe költöztette, így az Phenjan lett. 369-ben még is lerohanta, viszont egy váratlan ellentámadás után kétszer is a saját fővárosukig szorultak vissza a támadók. A hadviselők sikeresen meg tudtak egyezni és békét kötöttek. Ezután a a sillai csapatoknak nyújtottak támogatást a japán kalózokkal szemben, így a két ország között szoros együttműködés alakult ki. A királyság ekkoriban élte virágkorát, elérte legnagyobb kiterjedését és technikai fejlettsége is kiemelkedő volt. A harcokat nemcsak a seregek létszáma és parancsnokaik taktikai érzéke, hanem a fegyverzet fejlettsége is igen erőteljesen befolyásolta. Egyik legjobb felszereltségű elitcsapat volt a sillai ok (a szó jelentése „virágzó lovag”) lovas alakulata, amely még a legreménytelenebb helyzetekben is halált megvető bátorsággal szállt szembe az ellenséggel. 612-ben császár megtámadta több mint egymillió katonájával , a kiválóan felépített erődöknél csellel sikerült szinte teljesen megsemmisíteni a behatolókat. Egy évvel később két sikertelen próbálkozás is történt részükről, mielőtt a katonai kudarcok miatt a -dinasztia megbukott. Az új hatalom, a Tang-dinasztia eleinte még barátságos viszonyt ápolt az országgal. 631-ben (연개소문) tábornokot azzal a feladattal bízták meg, hogy egy hatalmas falrendszert kilenc erőddel együtt építsen fel az északi határon (, 천리장성, „Ezer li hosszú fal”). A megépítést követően 642-ben merényletet követett el a király és a legfelső nemesi réteg ellen és átvéve a hatalmat diktatúrát vezetett be. A kínaiak újabb három támadást indítottak, amelyeket a végsőknek szántak (645-ben, 647-ben és 648-ban), ám az első kettő sikertelensége, majd a harmadik során császáruk halála újra visszavonulásra késztette őket. ### Az egyesítés 660-ban a sillai király, megelégelte a megosztottságot, és szövetséget kötött a Tang-dinasztiával legyőzésére. A császár hatalmas hadakat küldött keletre, a sillai csapatokat pedig maga a legendás (김유신) tábornok vezette. A nagy túlerővel szemben a védekezőknek nem volt esélye, így az első csaták után nem sokkal a fővárost (ami ekkor már volt), és az egész királyságot lerohanták a szövetséges erők. A kínai befolyás természetesen jelentősen megnőtt Sillában, illetve a Tang Birodalom saját magát utódjának tartotta. 661-ben ismét nagyszabású támadás indult, ezúttal megdöntésére. A több százezer katonának azonban nem sikerült bevennie Phenjan erődjét a védők hősiessége és a hideg tél miatt. A fordulatot 665-ös halála jelentette, három fia között hatalmi harc tört ki. Így az újabb együttes támadásnak már nem tudott ellenállni a meggyengült királyság, és megszűnt létezni. Ekkor jött létre Egyesített Silla, amely szembefordult Kínával függetlenségének megőrzése érdekében. Hosszas háború és vereségeik következtében a csapatok 776 körül kivonultak a félszigetről, és ismét önálló, egységes Korea jött létre, erős gazdasággal és katonasággal. Ez már nem csak a szárazföldi, de a vízi hadviselésben is jelentős tudott lenni, és ellenőrzése alá vonta a déli tengervidéket. ## Észak-déli államok korszaka ### Egyesített Silla A királyság saját befolyásának megerősítése után igen gyors tempóban fejlődött. Ekkorra forrt ki a jellegzetes koreai építészet, számos épület, főként buddhista kolostorok és templomok emelkedtek. 735-re már Kína is elismerte az ország határait, amely ekkorra már hanyatlani kezdett. A 8. század végén már jelentős politikai problémák jelentkeztek, kisebb-nagyobb lázongások (parasztfelkelések) törtek ki ( korábbi létrejötte is hatalmas problémának számított), elégedetlenség vette kezdetét (például a röghöz kötés törvénye miatt), ami gyengüléshez vezetett. Az egységes ország felbomlott, kezdetét vette a „kései három-királyság korszaka”. ### , a 698-ban kikiáltott, magát utódjának tekintő állam az északi részeken sokáig virágzott, béke és stabilitás jellemezte. Kínai források a „Kelet virágzó országaként” emlegették. Kialakult az egységes koreai nyelv az addig égtájak szerint különböző nyelvjárások között. A 10. században viszont olyan politikai változások történtek, amelyek a bukást jelentették. A népek közti ellentétek és egy vulkánkitörés hatalmas belső feszültségeket okozott, a 10. században a kitajok igázták le. ### A kései három királyság korszaka 892-ben három királyság lépett ki az egységes államból, ezek Silla, és voltak. Az köztük lévő rivalizálás tovább rontotta az amúgy is bizonytalan helyzetet. ot eleinte egy buddhista szerzetes, vezette, aki a királyi családból származott. Születésekor azt jósolták, hogy az egységes ország bukását fogja okozni, ezért meg akarták öletni, viszont nevelőjével sikerült elszöknie. A jóslat pedig később beigazolódni látszott. Az uralkodói családok közötti nézeteltérések következtében ból létrejött , amely a többi államot leigázva egységesítésbe fogott. ## ban egy nevű hadvezér összefogott királyával, és győztes csatái után befolyása növekedni kezdett, míg 918-ban átvette a hatalmat. Elfoglalta és békét kötött a kései Sillával. 936-ban az egész félszigetet lerohanva teljes befolyásra tett szert. Létrehozta a királyságot és felvette a nevet. Nőtt a katonai befolyás, erősödött a jól megszervezetten egységekbe osztott hadsereg. Fejlődött a gazdaság is, legfőképpen a kézműipar. A főváros, a kor egyik legfényűzőbb településévé vált, az alapító palotákat, buddhista templomokat, pavilonok sokaságát építtette fel, fallal vette körül először a királyi palotát, majd az egész várost. Reformokat vezetett be, amik a fellendülés útján vezették országát. Fénykora alatt a világ egyik legfejlettebb államának számított. Az északi határt fenyegető kitajok aggasztó ütemben terjeszkedtek, létrehozták saját államukat, Liaót, Peking központtal. Korea állama ezért szövetséget kötött a kínai Birodalommal a közös ellenséggel szemben. Az első támadási kísérlet 993-ban békésen, tárgyalások útján megoldódott, sőt még további határvidékeket szerzett meg , amelyeket megerősített. Az arisztokrata réteg hatalmának korlátlansága és viszályai hosszú ideig tartó, lázadásokkal teli időszakot hozott. 1009-ben egy tábornok, puccsot követett el és diktatúrát vezetett be (a hoz hasonlóan). A bosszú reményében újabb kitaj hadak indultak meg, amelyeket még a hősies ellenállással sem lehetett megfékezni. A diktátort elfogták és kivégezték, nem sokkal később kivonultak a félszigetről. A későbbi támadásokat egy (강감찬) nevű tisztviselő verte vissza, akit máig hatalmas tisztelet övez, nemzeti hősként ünneplik. A mindkét felet meggyengítő harcoknak hamarosan békekötés vetett véget; a biztonság kedvért azonban kibővítve újra épült a – időkben állított falrendszerhez hasonló – közel 400 kilométer hosszú , hatalmas védelmi vonalként elzárva minden északi utat a félszigetre. ### Mongol hódítás Az északkeleti dzsürcsi nép (akik sokáig a kitajok alattvalói voltak) 12. századra tehető egyesülése, saját (-) dinasztiájának megalapítása és rohamszerű terjeszkedése következtében a határvidék újbóli megerősítésére adott indokot. Az államban még ekkor is a belső viszályok, hatalomátvétel és zűrzavarok kora uralkodott. Katonai diktatúrák követték egymást, jelentősen meggyengült az ország. Ezért nem is tudott ellenállni a – behódolás megtagadása miatti – mongol inváziónak, amely 1231-ben viharszerűen söpört végig az északi részeken. A hatalmas hadisarc kifizetése és a csapatok visszavonulásának megkezdése után az akkori diktátor az udvarát átköltöztette és hadműveleteket indított az északi tartományok ellen. Sikerrel verte vissza az újabb inváziót, de a háború még több évtizeden át folyt; a béke végül 1270-ben köttetett meg. ### Japán elleni támadások Egy félreértés miatt a mongolok azzal vádolták meg , hogy a japánokkal szövetkezik, így be kellett bizonyítania az ellenkezőjét (a japán állam ekkor a Kamakura-sógunátus volt, amely nem volt hajlandó behódolni a kánnak). Így a koreai kikötőkből 1274-ben hatalmas, nagy részben mongol flotta indult a szigetország legyőzésére (900 hajóval és 40 ezer katonával), jelentős támogatással. A túlerő és a technikai fölény miatt az egyesült hadak szinte biztos győzelmet arattak volna, azonban a nyílt tengeren vihar támadt, és a kamikaze (jelentése isteni szél) megsemmisítette a hajóhad legnagyobb részét, amely így kénytelen volt visszavonulni. Nem sokkal később, 1281-ben ez történt az újabb támadóhullámmal is. A több mint 4 ezer hajó és 140 ezer katona többsége a Kjúsú-sziget közelében a nyári tájfun áldozata lett, így Japán ismét megmenekült. ### Gazdaság, társadalom, kultúra A gazdaság fő pillérét a mezőgazdaság alkotta. A főként déli termőterületeken rizst, árpát, babféléket és gyümölcsöket termesztettek. A földművelést a rabszolgák és bérlők végezték, míg a tulajdonos általában a fővárosban lakott. Számos földreformtörvény született az idők során, amik az örökléssel és tulajdonjoggal voltak kapcsolatosak. Az ipar a fővárosra koncentrálódott, legjellemzőbb a kézműipar volt. A külkereskedelem nem volt túl élénk, de azért némi forgalom akadt a kínai, mongol és arab kapcsolatok terén. Az állami tulajdonban lévő manufaktúrák pamutot, kerámiákat, ékszereket, fonalakat termeltek, nyersanyagokat dolgoztak fel. Céhszerű társulások, ún. 'k (보) jöttek létre, amelyek pénzügyi tevékenységet is végeztek. A társadalmat erős hierarchikus rendszer jellemezte, négy fő osztályra csoportosult a korábbi időkhöz hasonlóan. Legfelül volt felső osztály a király és családja, a legmagasabb rangú arisztokrácia (; a középosztály, az alacsonyabb rendű hivatalnokok, a polgári vagy katonai tisztviselők rétege volt. Az alsó osztályba az adót fizető népréteg tartozott, illetve a legalsó osztály a rabszolgákkal és a megvetett foglalkozást végzőkkel. A lakosság a 11. században már 2 millió fő felé emelkedett. A vallás a taoizmus és a neokonfucianizmus különböző filozófiai irányzatai mellett buddhista és sámánista elemek egyfajta keveréke volt, amely mélyen kihatott a mindennapi életre, még a politikára is. Kínai mintára kialakult a hivatalnoki vizsgarendszer, a nemzeti akadémia mellett magániskolák alakultak. A festmények főleg vallási témákat ábrázoltak, ahogyan a szobrászatban is a Buddha-alakok domináltak. A legjellegzetesebb művészeti alkotások a szeladonok voltak. A zene és tánc is előtérbe került, rengeteg hagyományos tánc és népi hangszer maradt fenn, a ek (gésákhoz hasonlító zenével, költészettel, tánccal foglalkozó, a szórakoztatásból megélő hölgyek) művészete sokáig meghatározó maradt. Minden művészeti ágra nagy hatással volt a sillai tradíció. A korszakban az építészet is új irányzatot kapott, többek között szinte teljesen megszűnt a pagodaépítészet. A legszebb épületek közé tartoztak, és tartoznak ma is a ideje alatt épült buddhista kolostorok, templomok – sok közülük a világörökség része. Az irodalomban a máig legfontosabb művek a korai történelemről beszámoló krónikák, a két legjelentősebb a ' és a '. Az időszámítás előtti történelemről ezek az egyedüli fennmaradt írásos emlékek. ## Csoszon Az egységes Korea egyik leghosszabb ideig, pontosan 505 évig fennálló állama volt (1392–1897). A hosszú időszak alatt számos (köztük az egyik legpusztítóbb, az Imdzsin) háború dúlta fel az országot, amely a későbbiek során is maradandó hátrányt okozott. ### A kezdeti időszak A csuzimai kalózok támadásainak ismételt fellángolásával egy időben a Kínában létrejött Ming-dinasztia kiűzte a mongolokat, és a korábbi északi területek megszerzéséért megtámadta . Az ellentámadás vezetője, bizonyos tábornok – aki a kínaiakkal szimpatizált a mongolok helyett – 1388-ban csapatait a főváros felé irányította, és az udvari nemesi réteget megöletve megkoronáztatta magát. Hivatalosan 1392-ben hozta létre királyságát, (Szöul) központtal. A város köré védőfalat emeltek erős városkapukkal, számos palota is ekkor épült. A közigazgatás és a bürokrácia megreformálása mellett a hadsereg fejlesztése is fontos szerepet kapott; katonai táborokat, erődöket helyeztek a kulcsfontosságú helyekre, jelzőtornyok rendszerének kiépítése történt. Az ország király (세종대왕) uralma alatt erősödött meg. Az északi határon visszaszorította a dzsürcsiket, és határmegyék és erődök felállítására adott parancsot. Új lőfegyvereiknek köszönhetően a japán kalózokat is sikerült elűznie, majd 1419-ben közel 20 ezer katonával lerohanta a csuzimai támaszpontjukat, hajóikat megsemmisíttette. Továbbá katonai-gazdasági szövetséget kötött a szigeten uralkodó klánnal, amely a koreai kikötők használatárért cserébe vállalta a kalóztevékenység megakadályozását. Virágzott a tudomány, 1443-ban az analfabetizmus felszámolására megalkották a könnyen elsajátítható, tudományos szempontból is kiváló fonetikus koreai ábécét, a hangult, amit azonban a nemesek nem használtak. ### Kultúra, társadalom A mindennapi élet alapját a neokonfucianista eszmék képezték, amelyek hangsúlyozták az erkölcsöt, az igazságosságot és a gyakorlati etikát. A tudományos tanulmányokra való nagy érdeklődés miatt magánakadémiák, iskolák nyíltak. Számos különböző tudományos, teológiai, kulturális megújulás történt a hosszú időszak alatt. A legtöbb dokumentum történelem, földrajz, orvostudomány és filozófiai témakörökben íródott. Számos kulturális-szociális változás is történt; új társadalmi osztályok, rétegek alakultak ki, különböző jogokkal, ami versengéshez vezetett. Virágzott a tudomány, 1443-ban az analfabetizmus felszámolására elkészült a könnyen elsajátítható, tudományos szempontból is kiváló fonetikus koreai ábécé, a hangul, a nemesek azonban nem használták. A nők abszolút hátrányos helyzetbe kerülése főként a konfucianizmus eszméinek általános, széles körű elterjedésének tudható be, ami a politikai megosztottságnak is egyik domináns oka volt. A sorkötelezettség helyett pénzösszeg fizetése is megengedett volt, ez azonban nem fejlesztésekre lett fordítva. Mindezek következtében hadereje jelentősen meggyengült, ami a 16. század végén nagyon súlyos következménnyel járt. ### Külföldi inváziók #### Az Imdzsin-háború Tojotomi Hidejosi japán daimjó országa egyesítése során nagyszabású flottaépítésbe fogott. Célja a kínai Ming Birodalom meghódítása volt, amelyhez elengedhetetlenné vált Korea segítsége vagy lerohanása. Miután a hadvezér követe nem ért el eredményt és csoszoni király egy küldöttjére hivatkozva nem kezdte meg az akkor még gyenge sereg felkészítését, 1592 negyedik hónapjában 200 ezer fős japán sereg özönlötte el a félszigetet. kikötővárosnál szálltak partra, majd fejlett fegyverzetüknek köszönhetően (ekkorra már rendelkeztek európai stílusú muskétákkal, a koreaiak viszont még csak hagyományos íjakkal harcoltak) gyors sikereket értek el. Néhány hónapon belül több csatában is fölényes győzelmet arattak, elfoglalták a fővárost és Phenjant is. A hatodik hónapban már az északkeleti részeken jártak, még a dzsürcsik ellen is támadásokat intéztek. A védekező fél seregei igyekezték elkerülni a komolyabb csatákat, ahol minden bizonnyal felmorzsolódtak volna a túlerőben lévő, sokkal felszereltebb katonákkal való küzdelemben. A számos erőd, katona, hadianyag és több tábornok elvesztése mellett a megszállók rongálása, pusztítása, kegyetlenkedései is hatalmas veszteséget okoztak. A szárazföldi vereségek után a fordulat a tengereken következett be. Két, viszonylag kisebb koreai flotta egyesülésével annak parancsnokságát a kiváló taktikai érzékkel rendelkező admirális vette át. A háború alatti első kikötői győzelme után még háromszori komolyabb összecsapásban összesen harmincnál is több ellenséges hajót sikerült elsüllyesztenie, a daimjó nagy bosszúságára. A legfontosabb győzelme 1592 hetedik hónapjában történt a -sziget közelében, ahol közel hatvan hajót foglalt el vagy semmisített meg. Abszolút sikere alapjaiban rengette meg a hódítók elképzeléseit. Győzelme a saját hajói fejlettségének köszönhető. A legkorszerűbb, nagy méretű, stabil, páncélozott, többfedélzetű, és ebből kifolyólag sok embert szállító '' (teknősbéka alakú hadihajók) ráadásul nagy hatótávolságú hajóágyúkkal voltak felszerelve, mellyel a másik fél még alig rendelkezett. A borulékonyabb japán hajókon a fő fegyverzetet muskéták és kardok alkották. 1592 végén megérkezett a 75 ezer fős kínai erősítés, így az egyesített haderők 1593 elején visszafoglalták Phenjant. váránál is súlyos vereségeket mértek a japán haderőkre a félelmetes tüzérségi eszközökkel rendelkező erők, jelentős része volt a védelemben a koreai nőknek is. A harcok az eredménytelen tárgyalások után (ahol még kettéosztása is felmerült) változó intenzitással folytak. A támadók a déli részekre szorultak vissza, és négy évig nem történtek csatározások. Egy tengeri kelepce után a koreai hajók nagyrészt megsemmisültek (egy másik parancsnok vezette a flottát a hazaárulással megvádolt admirális helyett), a maradékkal azonban később ismét győzelmeket ért el. A több váltakozó kimenetelű csata, és a főváros sikertelen ostroma után Tojotomi Hidejosi halálos ágyán elrendelte csapatai kivonását a területről. Ez meg is történt, viszont a hajóik nagy részét – mintegy utolsó üzenetként – megsemmisítették a szövetséges erők; a háború hős tengeri parancsnoka az ütközet során életét vesztette. #### Mandzsu támadások A mandzsuk (a dzsürcsik utódai) a 17. század elején létrehozták saját államukat. A koreai király eleinte barátságos viszonyt ápolt az országgal, azonban egy hatalmi átrendeződést követően a Ming Birodalommal együtt szembekerült velük. Így 1627-ben mandzsu invázió érte , azonban a csapatok rövid időn belül kivonultak. Egy újabb, 1636-os támadás és kényszerű behódolás után Korea elkezdte a mintegy 250 évig tartó teljes bezárkózottság politikáját folytatni, ami miatt nyugaton „Remetekirályságként” kezdtek el utalni rá. Ekkoriban jutottak el az első európaiak a félszigetre, nagyrészt tisztázatlan körülmények között. A koreaiak fogva tartották és a tökéletes muskéták kifejlesztésével kapcsolatban dolgoztatták őket; csak néhányuknak sikerült megszökniük. A mandzsuk a -dinasztia megalapítása után szövetségesként kezdtek tekinteni a koreaiakra, többször is segítséget kértek az orosz terjeszkedés visszaszorítására a 17. század közepén, amelyek sikerrel végződtek. ### hanyatlása A 19. század végén az idejétmúlt feudális rendszer kénytelen volt szembenézni a nyugati hatalmak terjeszkedésével, egyre nehezebben tudta fenntartani teljes elszigeteltségét. Az ismeretlen célokkal érkező amerikai Sherman'' cirkáló és a keresztényüldözés ellen fellépő francia hajók visszaverését nagy győzelemként értékelte a királyi udvar, és folytatta az elszigeteltség politikáját. A döntő csapást az 1875-ben egy japán hadihajó támadása jelentette, mert kikényszerítette egy egyenlőtlen szerződés aláírását, amely három kikötőváros megnyitását és a kereskedelmi elsőbbségeket garantálta a szigetországnak. Ezt később hasonlók követték a jelentősebb nyugat-európai hatalmakkal, illetve Oroszországgal és az Amerikai Egyesült Államokkal is. Hatalmi harcok kezdődtek (흥선대원군) herceg, az elégedetlenség hatására kinevezett (고종) király és családja között. Állandósultak a belső viszályok és lázadások, gyengült a gazdaság, viszont nőtt az arisztokrácia általi elnyomás az alsóbb rétegekkel szemben. 1882 közepén katonai felkelés kezdődött, amit Imo-incidens (임오군란) néven emleget a történelem. A lázadást egy közkatona vezette, amihez a főváros szegény osztálya is csatlakozott; lerombolták a legtöbb hivatali épületet, behatoltak a palotába és több tisztviselőt is megöltek. Japán erőszakkal hatolt be az országba, leverte a felkelőket, vezetőiket kivégezték. Újabb egyenlőtlen szerződés került aláírásra, amely még nagyobb terhet és hátrányokat rótt ; továbbá Kína is benyomult a térségbe, saját érdekeit érvényre juttatva. A kínai befolyás ellenében egy újabb csoportosulás, a Reformpárt jött létre, amely a szomszédos szigetország mintájára kívánta felszámolni az izoláltságot és teljes megújulást indítani. Palotaforradalmuk azonban két nap alatt kudarcot vallott, vezetőik kénytelenek voltak elmenekülni. A növekvő kínai–japán ellentéteket a egyezmény oldotta fel, amely során mindkét fél kijelentette, hogy kivonja csapatait Koreából. #### Államközi háborúk Egy 1893-as parasztfelkelés során, amit a koreai csapatok egymaguk már nem tudtak elfojtani, kínai segítséget kértek. A 3000 katona bevonulását Japán a két ország közti szerződés megszegésének tekintette, ezért hadat üzent. A hajón érkező kínai erősítést szétzúzták, és további szárazföldi csatákban a félszigeten lévő erőket is kiszorították. Egy újabb lázadás elfojtása, az Amnok-folyón lezajlott győztes ütközet és Port Arthur erődjének elfoglalása után a jóval fejlettebb Japán haderő fölényes győzelmet aratott. A háborút a simonoszeki béke zárta le, amelyben a vesztes hatalom lemondott a Korea feletti hűbéri jogáról. A továbbra is a kínaiakkal szimpatizáló nemesség megbuktatta a japánbarát minisztereket, mire válaszul egy bérgyilkost küldtek a palotába, aki megölte Min királynét. az orosz követség épületébe menekült, a két ország között tárgyalások kezdődtek, és hamarosan szövetség épült ki (amely azonban korántsem volt olyan erős, mint amilyet Korea akart). Oroszország kölcsönt folyósított , tanácsadókat és kiképzőtiszteket küldött egy önálló, de kis létszámú hadsereg kiképzésére. ## Koreai Császárság Diplomáciai változások okán a király elhagyta az orosz követség épületét, és a neki épített palotába költözött. Felvette a császári címet, így az ország neve is megváltozott, Koreai Császárság lett. Az új állam hazaküldte az orosz tanácsadókat és tiszteket, majd az Oroszország és Japán közti tárgyalások eredménytelensége miatt 1904 áprilisában kitört a háború. Korea felállított egy sorozóintézményt, amely azonban megfelelő anyagi háttér nélkül nem működhetett megfelelően. Nem sikerült megegyezésre jutnia a japánokkal folytatott tárgyalások során sem. A japán hajók gyors támadásokat intéztek orosz hadihajók és Port Arthur kikötője ellen, amit elfoglaltak és több hajót elsüllyesztettek. A szárazföldi előrehaladás is hasonló léptékű volt, a döntő ütközetre az Amnok-folyónál került sor, ami teljes orosz vereséggel végződött; a fordulatként szánt újabb hajóraj megsemmisülése pedig végképp megpecsételte a helyzetet. Így bár a további hadműveletek során a rivális szigetország hatalmas károkat szenvedett, sikerült biztosítania uralmát a félszigeten. A portsmouthi békeszerződés során továbbá számottevő területeket, többek között Port Arthurt is sikerült megszereznie, biztosítva teljes elsőbbségét. 1905\. november 17-én Japán protektorátusi szerződést erőszakolt rá a Koreai Császárságra, ami erősen korlátozta az ország külpolitikai lehetőségeit, nem tarthatott fenn kapcsolatokat más országokkal. A japán hatóságok és különböző hivatalok Itó Hirobumival az élen szinte teljhatalommal rendelkeztek a belpolitikai ügyek terén is. Több nemes tiltakozásként öngyilkosságot követett el, amelynek hatására lemondatták a császárt, helyére fiát ültették, aki néven uralkodott, mindössze három évig. 1910. augusztus 22-én a Japán Birodalom ugyanis teljesen bekebelezte és saját tartományává nyilvánította Koreát. ## Japán megszállás A nagyhatalmak az annexiót nem ellenezték, szinte tudomást sem vettek róla. Az ország gyarmatosítása miatt rengeteg koreai partizánnak állt, sorra jöttek létre az ellenállási mozgalmak. Ezek főként Mandzsúria (Mandzsukuo bábállam) és a Koreai-félsziget határán tevékenykedtek, rajtaütéseket szerveztek a helyőrségek, japán létesítmények ellen. A japánok a Koreai Hadsereg szervezetére bízták a függetlenségi mozgalmak felszámolását. Ennek részleges sikere után a túlélők a Szovjetunió távol-keleti területeire menekültek, mivel sok volt köztük a kommunista nézeteket valló, azzal szimpatizáló személy. Az oroszországi polgárháború végeztével a fehérek közül sokan a félsziget területére vándoroltak, ahol a kommunistaellenes megszállókat támogatták. A koreai területeken is folyamatos demonstrációk, munkabeszüntetések zajlottak. Az egyik legnagyobb tüntetés a március elsejei mozgalom volt 1919-ben, amikor is több mint 300 ezer ember vonult az utcára a függetlenségi nyilatkozat támogatása érdekében, császár temetése alkalmából. Másnap országszerte harcok kezdődtek, amelyeket a japánok csak nagy katonai erőkkel tudtak elfojtani. Ezután egy megtévesztő, az elégedetlenség csökkentését megcélzó „széleskörű reformprogram” kezdődött, ám ez nem volt több demagóg propagandánál. 1919-ben ban jobboldali emigránsok egy csoportja vezetésével megalapította az Ideiglenes Kormányt és a Felszabadító Hadsereget, amely hadat üzent a megszállóknak és szövetségesüknek, Németországnak is. Tagjaik több merényletet is elkövettek befolyásos japán vezetők ellen. Az egyik során két magas rangú tisztviselő is meghalt, többen súlyosan megsérültek. A második világháború kitörésekor katonai táborok, repülőterek, leszállópályák létesültek a térségben. Megkezdődött a hadiipar, illetve a kohászat, a vegy- és nehézipar, a bányászat fellendítése, ami azonban a rossz kivitelezés miatt meghiúsult. További hátráltató tényezőt jelentettek az állandó szabotázsok is. Bevezetésre került a kötelező munkaszolgálat, koreaiak tömegeit hurcolták el, kényszermunkára kötelezték, megalázták őket. Aki ellenkezett az intézkedésekkel szemben, azt gyakran börtönbe vetették vagy kivégezték. Nagyon sok nőt Japánba szállítottak, ahol prostitúcióra kényszerítették őket. Ugyanakkor számos kollaboráns állt be a szigetország hadseregébe; számuk a kényszersorozottakkal együtt több százezerre tehető. A kínaiaknak és a szovjeteknek is voltak kisebb-nagyobb katonai konfliktusaik a szigetországgal, így folyamatos készültségben volt mindhárom fél hadereje a térségben. Közben a hit is számos változáson ment keresztül. Az 1880-as évektől kezdődően keresztény hittérítők jelentek meg, akik a protestáns, evangélikus vagy katolikus vallásokat hirdették. A megszállás alatt a kereszténység a Japán- és a sintóellenesség szimbólumává vált. 1934-ben már több mint 168 ezer protestáns és 147 ezer katolikus élt Koreában. ## A félsziget kettéosztása A nagyhatalmak vezetői konferenciáikon abban állapodtak meg, hogy idővel egységes, önálló Koreát hoznak létre, és csak ideiglenesen osztják szét a félszigetet a 38. szélességi foknál. 1945-re a japánok, uralmuk végét látva, koreai vezetésű közigazgatási bizottság létrejöttét kezdeményezték. Augusztus 9-én a Vörös Hadsereg megkezdte a bevonulást az északi részekre, és egy hét alatt felszámolta az idegen uralmat. Az addigi politikai ellenzékkel az élen kikiáltották a Koreai Népköztársaságot, amely fokozatosan átvette a kormányzati feladatokat. Ezt az amerikaiak a kommunista befolyás miatt szovjet provokációnak tekintették, és saját övezetükben 1946 februárjában törvényen kívül helyezték. Az USA csapatai csak a fegyverletétel után, szeptember 8-án szálltak partra, így szinte egyáltalán nem ütköztek ellenállásba. Míg a szovjet övezetben szigorú felelősségre vonás történt a kollaboránsokkal szemben, térítésmentes földreformokat hajtottak végre és a külföldi tulajdonokat államosították, addig ez délen nem volt elmondható. A felelősségre vonás teljes hiánya mellett a korábban japánbarát tisztviselőket nevezték ki a legfontosabb posztokra, amit csak az általános tiltakozás tudott visszafordítani. Földosztást is csak később, és akkor is térítés ellenében hajtottak végre, az országban bőven maradt külföldi tulajdon. Északon kommunista vezetés alakult ki, délen viszont törvényen kívül helyezték a szélsőbaloldali pártokat, tagjaikat és szimpatizánsaikat üldözték. A nézet- és érdekellentétek következtében a kezdetben tervezett egységes állam létrehozására nem kerülhetett sor. 1948-ban létrejött a déli Koreai Köztársaság Li Szin Man diktátori vezetésével (aki körülbelül százezer kommunista gyanús személyt végeztetett ki), északon pedig megalakult a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (김일성) úgyszintén diktátori vezetésével. Bár a kettéosztás ideiglenes lett volna, a nemzetközi politikai helyzet drasztikus változása és az ideológiai ellentétek nem engedték meg az újraegyesítést. Az USA az ENSZ kezébe adta a döntés lehetőségét, ezt azonban a szovjetek nem ismerték el, így csak a Koreai Köztársaságban tartottak választásokat 1948-ban. A három éven át tartó koreai háború (1950–1953) során a határok véglegessé váltak. Az 1953. július 27-én aláírt panmindzsoni fegyverszüneti egyezmény értelmében a 38. szélességi fok mentén létrejött egy 4 km széles demilitarizált övezet, amelyet a mai napig (2016) mindkét fél tiszteletben tartott. A háború után a béke nem köttetett meg, csak egy fegyverszüneti nyilatkozat lépett érvénybe, amit az északi fél 2013. március 13-án, Dél-Korea ellenséges intézkedéseire hivatkozva felmondott, így a két ország hivatalosan még ma is háborúban áll egymással. ## Észak- és Dél-Korea 1960-ban Li Szin Man konzervatív diktatúráját egy népi felkelés döntötte meg, és az utána következő kormány tehetetlensége miatt (박정희) tábornok vezetésével katonai diktatúra kezdődött, ami azonban pozitív hatást gyakorolt az ország gazdaságára. 1987-től a gazdaság még intenzívebben fejlődött, így mára a déli országrész a Távol-Kelet „kistigriseinek” egyikévé vált. Ezzel szemben Észak-Koreában a gazdaság nem fejlődött gyorsan, és elegendő termőterület hiányában, illetve szerencsétlen egybeesések folytán eladósodott. Bár a kelet-európai és oroszországi rendszerváltás és Kim Ir Szen 1994-es halála az ország gazdaságát nagyon érzékenyen érintette, a dzsucse eszmerendszeren alapuló rezsimnek sikerült fennmaradnia. Egyedül itt valósult meg az „örökléses kommunizmus”, mivel a vezetőt fia, (김정일) követte, az ő 2011-es halálával pedig legfiatalabb fia, (김정은) vette át a hatalmat. A délen kialakult parlamentáris demokráciával szemben itt még mindig a személyi kultusszal övezett, tekintélyuralmi-diktátori rendszer van életben. Az eddig teljesen elzárkózó ország mostanra azonban már eljutott arra a pontra, hogy kénytelen csökkenteni izoláltságán és nyitni a külvilág felé.

Érsekújvár

Érsekújvár (szlovákul: Nové Zámky, németül: Neuhäus(e)l, latinul: Novum Castrum, törökül: Uyvar) város Szlovákiában. A Nyitrai kerülethez tartozó Érsekújvári járás székhelye. A város a Kisalföld északi részén fekszik és a Nyitra folyó partján épült, melyet az itt kialakított Nyitra-csatorna kapcsol a Vág folyóhoz. A városhoz tartozik Jánosmajor (Jánov dvor) és Nyitrai-telep (Nitrianska osada) is. Fontos forgalmi csomópont rendelkezik vasúti pályaudvarral és a 64-es (Komárom-Nyitra) és a 75-ös (Vágsellye-Sáró) országos főutak találkozásával. A városnak 1932 óta repülőtere is van. Ma elsősorban sportlétesítményekről ismert a város és jégkorongban az érsekújvári bikákat lehet kiemelni. Az 1982-ben átadott Egyetemi Kórháza révén országos jelentőségű egészségügyi központtá vált. Lakói a 16. század végéig csaknem kizárólag magyarok voltak, ezután a háborúk hatásaként más nemzetiségek is megjelentek. Egészen a második világháború végéig a magyar elem maradt a domináns a városban. Az azt követő időszakban folyamatosan csökkent és a 2021-es népszámláláson a számuk a lakosság 21,44%-a (8101 ember) mondta magyarnak magát. Jelenleg a város egyetlen magyar iskolájába körülbelül a gyerekek tizede jár. A magyar óvodáknak köszönhetően azonban elmondható, hogy oda szlovák gyermekek is járnak. A város műemlékeinek nagy része a második világháború alatt megsemmisült. ## Fekvése Érsekújvár a Kisalföld északi részén – amelyet Szlovákiában Dunamenti-alföldnek neveznek –, a Nyitra partján található. A várostól 6 km-re keletre folyik a Zsitva, a várostól északra pedig a Tormás patak. A város az Érsekújvári-lapályon terül el, amely – mint neve is mutatja – régen kiterjedt mocsár volt. 119 m-es tengerszint feletti magasságban fekszik. 100 km-re van Pozsonytól, és 120 km-re Budapesttől. ## Közigazgatás Érsekújvár a Nyitrai kerülethez tartozó Érsekújvári járás székhelye. Nyitra vármegyéhez tartozik annak alapítása óta. A trianoni békeszerződés előtt a vármegye egyik járása volt az Érsekújvári járás. Ennek székhelye 1886-tól – amikor a vármegyéknek állandó járási székhelyeket kellett kijelölniük – Nagysurány volt. Maga Érsekújvár azonban az 1871-es községi törvény megalkotásától kezdve rendezett tanácsú város volt, így nem tartozott a járáshoz. A város 1918-tól csehszlovák fennhatóság alá került, amit a trianoni békeszerződés erősített meg 1920-ban. A Csehszlovákiához került korábbi magyar területeken 1918-tól 1922-ig a régi közigazgatási felosztás maradt érvényben, de az Érsekújvári járás székhelye ekkor már Érsekújvár volt. 1922-ben Csehszlovákia közigazgatási felosztását átalakították, úgynevezett nagymegyéket hoztak létre, a mai Szlovákia területén hatot, melyek közül Érsekújvár és az Érsekújvári járás a Nyitra székhelyűhöz tartozott. A városok nagy részét ekkor a járásokhoz csatolták, így Érsekújvár az Érsekújvári járás része lett. 1928-ban a nagymegyék megszűntek, ezután Szlovákia területe közvetlenül járásokra oszlott, de ezek határai lényegében változatlanok maradtak. A város és környéke az első bécsi döntéstől (1938) a moszkvai fegyverszünetig (1945) ismét Magyarország része, ez idő alatt az ekkor létrehozott Nyitra és Pozsony k.e.e. vármegye székhelye volt. 1939. július 15-én megyei várossá alakult. E rangot 1945-ig tartotta meg, amikor ismét Csehszlovákiához került és a járáshoz csatolták, melynek továbbra is a székhelye maradt. Az Érsekújvári járás 1945-től 1960-ig a Nyitrai kerülethez tartozott, majd 1990-ig – jelentősen megnövekedett területtel – a Pozsony székhelyű Nyugat-Szlovákiai kerülethez. 1990-ben megszűntek a kerületek, Szlovákia ismét közvetlenül járásokra (Okres) oszlott. 1996-ban azonban megint hat kerületet hoztak létre, melyek közül az Érsekújvári járás ismét a Nyitraihoz tartozik. ### Területe A város teljes területe 7257 ha, mely az 1996-os adatok alapján az alábbi módon oszlik meg: - 5477 ha – mezőgazdasági föld, ebből - 5040 ha – szántóföld, - 59 ha – szőlő; - 777 ha – nem mezőgazdasági föld, ebből - 196 ha – erdő, - 581 ha – beépített rész. A város területén található mesterséges tó az Új Bánya-tó (Nová Baňa), illetve a Kurzweil-tó (más néven Bánya-tó), mely egykor Kurzweil Gáspár majd fia, Emil téglagyárának agyagbányájaként szolgált. ### Városrészek A város több részre tagolható: - Városrész: Újgúg (Nový Gúg); - Lakótelepek: Bástya I (Bašty II), Bástya II (Bašty I), Dél (Juh), Folyópart (Nábrežie), Vasút előtt (Prednádražie), Nyugati lakótelep (Západ); - Egyéb részek: Nagyliget (Veľký háj); - Majorok: A városhoz tartozik Jánosmajor (Jánov dvor), Nyitrai-telep (Nitrianska osada) és a ma már nem létező Margithalma. ## Közlekedés Közúton Érsekújvárról a 75-ös úton elérhető Vágsellye (innen az E571-es úton Pozsony), az 509-es úton Párkány, a 64-es úton Komárom vagy Nyitra. Vasúton elérhető Berlin, Prága, Pozsony, Budapest, Nyitra, Komárom. Érsekújváron halad keresztül a 130-as vasútvonal Pozsonyból Párkány államhatárig. Innen indul a 140-es vonal Nagysurányon keresztül Nyitrára és Privigyére, valamint a 135-ös vonal Komárom államhatárig. Az Aranyosmarótra és Zólyomba közlekedő vonatok egy része is érinti Érsekújvárt, azonban a 151-es aranyosmaróti és a 150-es zólyomi vasútvonal Nagysurányból indul, ezért a Pozsonyból Zólyomba közlekedő gyorsvonatok a Tótmegyer és Nagysurány közötti vasútvonalon elkerülik Érsekújvárt. ## Népessége Népviseletét Nyulassy Lajos (1837) és Löger Gusztáv (1899) is megörökítette. A népességének alakulásában jelentős szerepet játszott a vár törököktől való visszafoglalása 1685-ben, melynek során a várvédőket lemészárolták. Ezt követően megindult az újratelepítés és Érsekújvár 1691-ben mezővárosi rangot kapott. Jelentősek voltak még az egyes járványok, melyek súlyos csapást mértek Érsekújvárra is. 1876-ban rendezett tanácsú városi rangot kapott. Az államfordulat után 1922-ben elveszítette városi címét, melyet csak 1960-ban kapott vissza. A magyar értelmiség egy része nem kapott állampolgárságot az első Csehszlovák köztársaságban, illetve a hivatalnokoknak és egyéb állami alkalmazottaknak, akik nem tettek esküt, megszűnt a munkaviszonyuk, részben pedig kiutasították őket. A város két világháború közötti népszámlálási adatain a csehszlovák nemzeti érdekek, illetve az új betelepülők (hivatalnokok, kolonisták) csoportjai látszódnak. Az első bécsi döntést követően a cseh és szlovák kolonisták és hivatalnokok nagy része elhagyta a várost. Nagy részük önként, egy részüket kiűzték még az átmeneti katonai közigazgatás alatt. 1938–1945 között a város Nyitra-Pozsony k.e.e. vármegye székhelye volt. A második világháború végén, 1944. októberében és 1945. márciusában stratégiai fontosságú vasútállomása miatt három súlyos légitámadás érte, amelyek elpusztították épületeinek kétharmadát és megölték mintegy 2 ezer lakosát. A vasútállomáson az átutazók egy része is halálát lelte. Zsidó lakosságát 1944-ben koncentrációs táborokba hurcolták. Magyar lakosságának egy része elmenekült, jelentősebb részét a második világháború után Magyarországra telepítették, helyükre magyarországi szlovákok települtek. A háború utáni magyarellenes állami intézkedések éreztették hatásukat a nemzetiségi kimutatásokban is. A lakosság növekedése a szocialista tervgazdaság központi ipartelepítésének is köszönhető. A prágai tavasz elfojtását követően többen disszidáltak. A bársonyos forradalmat követően a tervgazdaságot leépítették, a privatizáció során számos nagy foglalkoztatottságú állami céget tönkretettek. A munkahelyhiány elvándorlást eredményezett, s ma is magas a külföldön jobb megélhetést keresők száma. 1880-ban 10584 lakosából 7819 magyar és 1466 szlovák anyanyelvű volt. 1890-ben 11299 lakosából 9875 magyar és 900 szlovák anyanyelvű volt. 1900-ban 13385 lakosából 12197 magyar és 822 szlovák anyanyelvű volt. 1910-ben 16228 lakosából 14838 magyar és 964 szlovák anyanyelvű volt. 1919-ben 19943 lakosából 12379 magyar, 6851 csehszlovák, 453 egyéb nemzetiségű, 258 német és 9 ruszin volt. Ebből 17 612 katolikus, 1934 zsidó, 168 református, 137 evangélikus, 13 görögkatolikus és 24 egyéb vallású volt. 1921-ben 19023 lakosából 9378 magyar és 7686 csehszlovák volt. A hivatalosan kimutatott számadatok alapján a korabeli csehszlovák tankönyvek a csehszlovák államfordulatig harcos magyar bástyaként hivatkozzák, melyet a fordulat erősen megrázott. 1930-ban 22457 lakosából 10193 magyar, 9561 csehszlovák, 1609 zsidó, 256 német, 17 ruszin, 303 egyéb nemzetiségű és 518 állampolgárság nélküli volt. Ebből 18457 katolikus, 2535 izraelita, 256 evangélikus, 224 református, 27 görögkatolikus és 958 egyéb vallású volt. 1941-ben 23306 lakosából 21553 magyar és 1308 szlovák volt. 1970-ben 24962 lakosából 6937 magyar, 17706 szlovák és 194 cseh volt. 1980-ban 34147 lakosából 9460 magyar, 24094 szlovák és 331 cseh volt. 1991-ben 42923 lakosából 13350 magyar és 28680 szlovák volt. 2001-ben 42262 lakosából 11632 magyar és 29446 szlovák volt. 2011-ben 39 646 lakosából 8863 (22,36%) magyar, 25 618 (64,62%) szlovák és 4642 nem megállapított nemzetiségű. 2021-ben 37 791 lakosából 8101 (+1056; 21,43%) magyar, 26 543 (+707; 70,23%) szlovák, 36 (+36) cigány, 9 (+14) ruszin, 527 (+58) egyéb és 2575 ismeretlen nemzetiségű volt. A város lakosságának változása a történelem folyamán: Nemzetiségi összetétel: ## Történelme ### Őskor és ókor A területe már az újkőkorban lakott volt. A mai város területén elsősorban zselizi típusú kerámiákra találtak, az itteni település lakói növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A feltárások során találtak itt bronzkori sírokat is. A bronzkori lakosok halottaikat égették és hamvaikat urnákba helyezték, emellett a sírokba különböző ékszerekre és munkaeszközökre akadtak. Az egykori Nyárhíd településrészen rablótámadás során zsákmányolt tárgyak kerültek a felszínre. Vörös égetett kerámia tálakat találtak itt domborműves díszítéssel és növényi ornamentikával (terra sigilata). Vaskori leletek kerültek elő a Bajcs határában található Ragonya területéről a Kr. e. 5–3. századból. Ezek trák-szkíta hamvasztásos sírok voltak, melyekből több vastárgy és korongozott kerámia is előkerült. A Kr. e. 2. századból római sírkövek maradtak az utókorra, melyeket az egykori Klein malomba (ezt 1972-ben felrobbantották) építettek be a római légiók pecsétes tégláival együtt. ### Középkor #### Kora középkor A város délnyugati részén tárták fel a Kisalföld egyik legnagyobb avar-szláv temetőjét a 7–9. századokból. Összesen 528 sírt tártak fel, melyek közül 12 lovassír. Bennük nyakékeket, gyűrűket, bronz fülbevalókat, kerámiákat és állati csontokat is találtak. A település feltehetőleg kézműves-kereskedelmi jellegű volt, és a Via Bohemica („Cseh út”, későbbi nevén Via Magna, „Nagy út”) mentén feküdhetett. A 9–10. században érkeztek a területre a honfoglaló magyarok. #### Nyárhíd, Lék, Gúg, Györök A város a középkor során még nem létezett, így története a területén elhelyezkedő községek történetével egyezik meg. Települést legkorábban a 11–13. században hoztak létre itt. Ezen korai települések közül négy feltártat és történelmileg igazoltat találunk: Nyárhíd, Lék, Gúg, Györök. Ezen településeket 1691-ben csatolták a városhoz. Nyárhíd a mai városközponttól 3 km-re északra feküdt. Első említése 1183-ból származik, ekkor a község vámhíddal rendelkezett a Nyitra folyón. A községen haladt át a Via Magna, mely Budát és Prágát kötötte össze. A másik meglévő út észak felé, Privigyére vezetett. Nyárhíd királyi település volt egészen 1245-ig, amikor IV. Béla a kunoknak adományozta. A kunokkal jelentkező problémák miatt 1264-ben a király visszavette a községet, és a csútmonostori Szent Euszták premontrei kolostornak (ma: Csőt, Budatétény része, a kolostor az M0-s híd melletti Nagy-Háros-szigeten állt) adományozta. 1295-ben Csútmonostor elcserélte a községet Esztergommal. Ettől kezdve az esztergomi érsek tulajdona lett. Lék a Komáromi és Naszvadi út kereszteződésétől északra, a Nyitra folyó bal partján terült el. A község a Pázmán nemzetség tulajdona volt. 1317-ben Károly Róbert az esztergomi érseknek adományozta. 1544-ben Várdai Pál érsek a faluban predialista családok tulajdonjogát erősítette meg. Gúg feltehetően alapítójáról kapta a nevét. Gúg a mai városközponttól 2,5 km-re feküdt a Nyitra folyó bal oldalán, a Berek nevű erdő mellett. A települést először 1295-ben említik, amikor az esztergomi érsek megvette a székesfehérvári johannitáktól. Györök (néhol Gyorok) az Udvard és Nyárhíd közötti gázlónál terült el. Első említése 1247-ből származik. Valószínűleg 1317-ben Károly Róbert az esztergomi érseknek adományozta. ### Az érsekújvári vár A mohácsi vész után, de kiváltképp Buda elfoglalását követően megnőtt az igény a végvárrendszer kiépítésére. Várdai Pál esztergomi érsek saját birtokai védelmében léki birtokán, a Nyitra bal partján elrendelte egy erődítmény építését. Az építkezés 1545–1546 között történt. Az ekkori erőd egy négybástyás egyszerű palánkvár volt, amely már elkészültekor is elavultnak számított, mivel facölöpjei gyorsan rongálódtak. A vár fejlődésének második szakasza Oláh Miklós (1493–1568) esztergomi érsek idejére esik. Ő megerősítette a palánkvárat. Ezt a várat Castrum Novumnak nevezték. Ekkoriban már magyar neveként az Oláhújvár kezdett elterjedni, éppen az érsek munkássága miatt. Oláh Miklós után Verancsics Antal lett az érsek. Az ő ideje alatt, 1571. július 7-én a bécsi Haditanács elhatározta, hogy a Nyitra jobb partjára egy új erődöt emel, mivel a régi várat annak kedvezőtlen helyzete és elavult volta miatt nem tudták tovább tartani. Ez az építkezés 1573-ban kezdődött meg, és 1580-ban fejeződött be. A várat Ottavio és Giulio Baldigara olasz építészek tervezték. Zserotin Frigyes vezette az építkezéseket (a Zserotin és Frigyes bástyákat róla nevezték el). A tervek alapján a vár egy várost foglalt magában, melyben derékszögű utcatrendszert alakítottak ki, téglalap alakú főtérrel. A vár hatszög alaprajzú volt, és hat fülesbástyája volt. Érsekújvár (Novum Castellum vagy Castellum Novum) így a kor egyik legkorszerűbb reneszánsz erődje lett. Hasonló várak Európában másutt is voltak, ilyen Károlyváros és Naarden erődje. A vár hat bástyájának a neve: Zserotin, Frigyes (Mihály), Cseh, Forgách, Császár és Ernő bástya. A bástyák nevének eredete: - A Zserotin és Frigyes később (a Frigyes Mihály lett) bástyák az építésvezetőről; - A Forgách bástya Forgách Simonról, a Dunáninneni kerület főkapitányáról; - Az Ernő bástya Ernő főhercegről, Magyarország helytartójáról; - A Császár bástya Miksa magyar királyról és egyben német-római császárról kapta a nevét; - A Cseh bástya a cseh rendeknek az építésre felajánlott anyagi hozzájárulása miatt kapta a nevét. Az erődítmény két kapuja a Bécsi és Esztergomi kapu volt. Alatta összetett alagútrendszer húzódott. A várat vizesárokkal vették körbe, melybe a Nyitra vizét vezették. A várat Zserotin Frigyes 1580. október 2-án adta át Forgách Simonnak, aki így Újvár kapitánya lett. A főtér nyugati felében a várkapitány palotája állt, ahol fürdő is volt. A 16. század utolsó negyedében a kapitány palotája mellett építették fel a református templomot. Ez a templom már egy 1595-ös metszeten látható. Az erőd legnagyobb temploma volt. Az érsekújvári kálvinista gyülekezetnek két lelkésze volt. Ebben az időben és az idők folyamán háromszor székelt itt református püspök. Az 1600-as években a református templom mellett építettek fel egy kupolával rendelkező épületet, amely a református kollégiumnak adott otthont. 1584–1585 között épült az érsekújvári plébániatemplom és a mögötte található plébániai iskola. Pázmány Péter az 1620-as években, a főtér északi oldalán egyemeletes érseki palotát építtetett és a reformáció visszaszorítására ferencrendi szerzeteseket hívott a városba. 1631. május 24-én maga Pázmány szentelte fel a ferences templomot és kolostort. A városban három temető volt, egy mindjárt a plébániatemplom mellett a váron belül, a másik kettő a ma is létező Szűz Mária-kápolna (1700-ban épült) és a Szent Háromság-kápolna (1722-ben épült) helyén, a váron kívül volt. ### Változó idők – Érsekújvár különböző uralmak alatt #### Rendi felkelések Az 1605-ös Bocskai-féle felkelés alkalmával Mátyás főherceg titkos megállapodást kötött Bocskaival, hogy a várat az ő kezére adja, mivel félt, hogy esetleg a török elfoglalná. A bécsi békében a várat visszakapták a császáriak. 1606-ban a császár a zsitvatoroki békében 20 évre békét kötött a portával. Újvárra azonban nem köszöntött béke, mivel Bethlen Gábor már 1620-ban elindult elfoglalni a Felvidéket. 1621\. március 12-én Nyitra vármegye hűségesküt tett II. Ferdinándnak, amit csak Thurzó Szaniszló, Litassy István és Csuty Gáspár ellenzett. 1621 áprilisában az ostromlott Érsekújvárba rendelte Csuty Gáspárt Thurzó Szaniszló mellé. 1621 májusában és júniusában végig az ostromlott várban tartózkodott, sőt május 16-án Bethlen tárgyalóbiztosnak is kinevezte Thurzó Szaniszlóval és Hoffmann Györggyel együtt. Érsekújvárott Csuty a belső elhárítást is vezette, amely megakadályozta a vár feladását és időhúzó tárgyalásba bocsátkoztak Forgách Zsigmond nádorral. 1621. július 10-én Bethlen vezére, Horvát István nagy győzelmet aratott az őket ostromló császáriak fölött. A rendek azonban hamarosan Bethlen ellen fordultak, így az 1621-es nikolsburgi békében elvesztette Újvárt. #### A török kor Esztergom vármegye a megszállt székhely miatt itt tartotta közgyűléseit. A törökök nem gondolták komolyan a császárral kötött békét, így többször portyáztak a Garam és a Vág mentén. 1652-ben Nagyvezekénynél, a vezekényi csatában Forgách Ádám érsekújvári várkapitány 1 300 emberével legyőzte a 4 000 fős török sereget, és kiszabadította az általuk ejtett mintegy 150 foglyot. 48 keresztény és 800 török esett el a csatában, azonban az elesettek között volt négy Esterházy is. 1652. szeptemberében Nyitra vármegye 200 lovast rendelt fenntartani Újvárba. 1655 december végén Érsekújvár környékén a törökök három falut kiraboltak és a lakosságot részint leölték, részint fogságba vitték. 1661-ben és 1662-ben, valamint 1664-ben ismét Érsekújvár környékén garázdálkodtak. 1661-ben 200 embert, 1662-ben egy behódolt faluból két nemest, egy cigányt és negyven jobbágyot, 1664-ben pedig újabb 200 keresztényt vittek el, sőt átkeltek a Vágdunán, s annak partján három csallóközi falut vertek fel, a 40 éven felüli lakosságot levágták, az ifjúságot pedig foglyul ejtették. 1663-ban Köprülü Ahmed nagyvezír vezetésével a török új hadjáratra indult. 1663. augusztus 4-én két küldött hamis hírt hozott Forgách Ádámnak, hogy a törökök Párkánynál egy pontonhídon kelnek át a Dunán. Az északi oldalon már 4-5 ezer török volt, azonban a Duna áradása elvitte a pontonhidat, így a török tábor ketté lett vágva. Forgách merész vállalkozásra szánta el magát: ötezer emberével elhagyta az érsekújvári várat és elindult a török ellen. A hír azonban hamis volt, a teljes török sereg átkelt ugyanis a Dunán és elindult Érsekújvár felé. Augusztus 6-án Forgách Ádám Köbölkútnál érte el a törököt. A törökök serege 20-25 000 fő volt, Kose Ali, Gurdzsu Mehmed és a budai Sari Husszein pasa vezették a török sereget. A csata Forgách seregének vereségével végződött, melyben meghalt az újvári vár legtöbb védője is. Újvárra gyorsan segédcsapatok érkeztek Komáromból és Győrből. Augusztus 8-án a törökök a vár alá vonultak, és augusztus 18-án elkezdték a vár ostromát. Az ostrom előtt felégették a váralját és elpusztították a környéket, többek között ekkor pusztult el Lék, Gúg és Nyárhíd is. A törökök a Forgách, Zserotin és Frigyes bástyákat támadták, melyek gyengén voltak erődítve. Augusztus 26-án megérkeztek a vár alá a tatárok, majd hamarosan a kozákok és a havasalföldi, illetve moldvai fejedelem segédcsapatai is. Így az ostromló sereg teljes száma 100-120 ezerre nőtt. Szeptember 22-én két szerencsétlen robbanást követően beomlottak a falak a Frigyes bástyánál, és a magyarok szabad elvonulás ellenében szeptember 24-én megadták magukat. A várat a törökök szeptember 26-án vették birtokba. Ezután megalakították az Újvári ejáletet. Érsekújvár eleste komoly következményekkel járt. Nyitra, Léva, Galgóc, Komját, Nógrád, Drégely és Buják környéke a török portyák áldozata lett. Noha Érsekújvár csak 22 évig volt török kézen, a törökök nagy károkat okoztak a környéken. A Szent Adalbert plébániatemplomot török minaretté alakították, a református templomot pedig nagymecsetté. A katolikus templom képeit, szobrait és egyéb műkincseit kidobták és megsemmisítették. Az Újvári ejáletnek ezen idő alatt két helytartója volt: Kurd Mehmed pasa és Kücsük Mehmed pasa. A török pasák az érseki palotában székeltek. A protestáns kollégiumot továbbra is iskolaként, illetve könyvtárként használták. A ferencrendi kolostort a törökök laktanyának, a templomot lőpor- és élelmiszerraktárnak használták. #### A felszabadítás és a városi kiváltságok Az 1680-as években XI. Ince pápa és a német rendek megelégelték a török jelenlétet Magyarországon, ezért rákényszerítették I. Lipótot, hogy űzze ki a törököt. Így pápai védnökség alatt megalakult a Szent Liga, amelyhez Lengyelország, a német rendek és Velence is csatlakoztak. 1686-tól az oroszok is háborút indítottak a török ellen. 1683. október 9-én Párkány mellett vereséget mértek a Szent Liga csapatai a törökre és elfoglalták a várost, négynapos ostrom után október 28-án kapitulált Esztergom is. A gyors kapituláció miatt Kara Musztafa nagyvezír Buda vásárterén felakasztatta Ibrahim esztergomi pasát. Esztergom elfoglalásával Érsekújvár utánpótlási lehetősége megszűnt. 1685\. július 7-én érkeztek meg a szövetséges csapatok Újvár alá. Hannibal Heister és Aeneas Caprara megkezdte a vár ostromát az esztergomi kapunál. Augusztusra Ibrahim vezír segítséget küldött a vár felmentésére, a segédcsapatokat azonban legyőzték Lotaringiai Károly főherceg csapatai 1685. augusztus 16-án a táti csatában. 1685. augusztus 19-én támadást intéztek a vár ellen. Reggel 7 órakor katona ostromolta meg a várat, két óra múlva a törökök kitűzték a fehér zászlót. Az ostromlók ekkor már nem törődtek a megadással és az várvédő nagy részét lemészárolták. Jacobus Tollius 1687-es útja során még mindig a szörnyű pusztítás nyomait említi az erődített várossal kapcsolatban, valamint elcsodálkozott azon, hogy az ostromló fegyverek és -művek még mindig eredeti helyükön voltak. I. Lipót a várat 1691-ben 10 ezer forint ellenében, s a fenntartási költségek állásával visszaadta Széchényi György esztergomi érseknek, aki 1691. október 29-én Érsekújvárt a vár alatti terület kivételével városi rangra emelte. Az érsek kiűzte Érsekújvárról a protestánsokat, akiknek a temploma vagy az ostrom alatt, vagy azt követően semmisült meg. A kiváltságlevélben a városhoz csatolták a már elpusztult négy középkori település (Nyárhíd, Lék, Györök és Gúg) területét is. 1733. június 6-án Esterházy Imre egyesítette a váralját a várossal. A Városi Tanács a felszabadulás után az egykori református kollégiumban kapott helyet. #### A kuruc kor A kuruc kor 1704-ben köszöntött Újvárra. 1704. november 16-án a várat harc nélkül birtokba vették a kurucok, majd Bottyán János lett a vár parancsnoka. 1706-ban II. Rákóczi Ferenc hosszabb ideig tartózkodott a várban. Itt írta alá 1706. május 20-án a fegyverszünetet. A kurucok itt adták ki a Mercurius Veridicus („Igazmondó Merkúr”) című hadiújság néhány számát. 1708 szeptemberében Sigbert Heister lövetni kezdte Érsekújvárt, de bevenni nem tudta. Érsekújvárral kapcsolatba hozható Ocskay László kuruc brigadéros sorsa is, aki nem sokkal a trencséni csata után állt át a császár oldalára. Jávorka Ádám hadnagy 1710. január 1-jén elfogta Ocskayt, akit Újváron hadbíróság elé állítottak, és 3-án a város főtéren lefejeztek. Ezen a helyen ma egy bronz emléktábla áll (emléktáblát készítettek már 1929-ben, 1975-ben is, amelyeket a politikai változások miatt eltávolítottak). A császári seregek 1710. szeptember 14-én vették ostrom alá a várost, és szeptember 23-án el is foglalták. 1724–1725 között az érsekújvári erődöt III. Károly király parancsára lebontották. Ezzel véget ért az erőd 150 éves története. A vár körüli vizesárkot 1822-ben szüntették meg. Azonban a város alaprajzában máig látható a hatszög alakú elrendezés. ### A nyílt mezőváros és a boldog békeidők 1797-től haláláig, 1813. január 15-ig Bernolák Antal volt a helyi katolikus esperes, illetve az egyházi iskola felügyelője. Szobra a főtéren található, hamvai a Szentháromság kápolnában nyugszanak, a Bernolák park mellett. Róla van elnevezve a városi könyvtár, és 1992-től az ő nevét viseli a helyi egyházi általános iskola is. V. Ferdinánd király 1843. február 1-jén megerősítette a város címerhasználati jogát. Az 1848–49-es szabadságharcban Érsekújvár, mint nyílt város nem vett részt a harcokban, de a különböző seregek gyakran keresztülvonultak rajta. 1848-ban a jobbágyság megszüntetésével Érsekújvár önállósodott, megszűnt az esztergomi érsekhez fűződő hűbéri viszony. Ettől kezdve a város élén polgármester állt. #### A város gazdasága és kereskedelme A 18. században Érsekújvár főleg mezőgazdasági jellegű település volt. A 19. században került csak sor jelentősebb mértékben a kézműipar elterjedésére, bár már kisebb-nagyobb próbálkozások előtte is megjelentek. A legrégibb céhet a cserzővargák alapították, még 1609-ben. 1816-ban már 325 iparos és kereskedő működött a városban. A kereskedelmet főleg betelepült idegenek (zsidók, szerbek, görögök, olaszok és örmények) tartották a kezükben. 1848-ban alakult meg a takarékpénztár. 1872-ben megszüntették a céheket, ezután több iparegylet (szabó, kovács, kalapos, cipész) keletkezett. Ezeken kívül jelentős volt még a malomipar és téglagyártás. Az első 13 kerekű malmot még Pázmány Péter alapította itt. 1883-tól évente rendszeresen marha- és lóvásárokat tartottak. A téglagyár pedig ADK (Adler–Deutsch–Kurtzweil) jelzésű téglákat gyártott. A téglagyárat eredetileg 1889-ben alapította Kurtzweil Gáspár. Ma róla van elnevezve az újvári halastó, ahonnan eredetileg az agyagot bányászták. Kezdetben KG jelzésű téglákat gyártottak (Kurtzweil Gáspár Cserép- és Téglagyára). Eredetileg csak 30 alkalmazottat foglalkoztatott, évente 1,5 millió téglát gyártottak itt. A 19. század végén változás állt be a város mezőgazdaságában, mivel elkezdtek nagyobb mennyiségben gyümölcsöt és szőlőt termeszteni. 1900. május 1-jén indult be a Bánhegyi-féle bőrgyár, mely 1904-től már cipőt is gyártott. A gázgyár 1902-ben, a lengyár 1906-ban létesült. #### Iskolaügy, sport és egészségügy Az oktatás kiemelkedő jelentőségű támogatója volt Flenger Mihály (1771–1825). Az ő pénzügyi adományával alakult meg 1829-ben a róla elnevezett lányiskola. 1842-ben megalakult az algimnázium. Az első óvoda, mely hosszú ideig Nyitra vármegyében az egyetlen volt, 1843-ban nyílt meg. 1854-ben az érsekújvári tanítóképzőt áthelyezték Esztergomba. 1861-ben Simor János esztergomi érsek megalapította a Simor-leányiskolát. 1911-ben átadták a gimnázium új épületét, melyben ma a szlovák tannyelvű gimnázium székel. 1907-ben alakult meg az ESE, az Érsekújvári Sport Egylet. A városban az 1700-as évek elején pestis, 1831-ben kolera pusztított. A városban az első gyógyszertár 1764-ben nyílt meg. A városban ispotály is nyílt, amelynek azonban nem a gyógyítás volt a fő feladata, hanem a betegekről, idősekről és magatehetetlenekről gondoskodtak itt. Érsekújvárnak sokáig nem volt saját orvosa. Még 1803-ban is a sebészeti beavatkozásokat népi felcserek végezték. Az Érsekújvári Kórház megépítéséhez szükséges anyagi háttér megteremtésében Kapisztóry Ferenc (1818–1900) vállalt osztályrészt. A kórház építése 1894-ben kezdődött és 1896. június 1-jén adták át. Az első igazgatója Dr. Dohmann István volt. Egy kivételével a kórház ápolónői a Páli Szent Vince által alapított szerzetesrend tagjai, az Irgalmas Nővérek voltak. Az országos jelentőségű Érsekújvári Egyetemi Kórházat 1969 és 1982 között építették. #### Közlekedés 1850-ben nyílt meg a forgalom előtt a Párkánynána-Pozsony között a vasútvonal. Ezzel megteremtődött a vasúti összeköttetés Bécs és Pest között, melynek egyik csomópontja Érsekújvár lett. 1902-ben alapították a városban a postát. #### Más nemzetiségek megjelenése A cigányok 1782-ben telepedtek le Érsekújvárott, és megalapították a pérót (ezt az 1960-as években számolták fel). 1856-tól 1868-ig cigányiskola is működött a városban. A zsidók csak 1840-től telepedhettek le. 1859-ben épült fel a neológ zsinagóga (ez a második világháború alatt megsérült, majd lebontották). A hitközségben beállt szakadások miatt 1880-ban ortodox zsinagógát is építettek a városban. #### Katonaság 1850-től a városban lovasezred állomásozott. 1893-ban felépítették a huszárkaszárnyát. #### A magyar millennium A millenniumot kicsit megkésve ünnepelték a lakosok, hiszen a tervezett Kossuth- és Czuczor-szobrok csak 1906-ra lettek készen. Mindkettő Székely Ernő szobrász alkotása volt. 1906-ban a Rákóczi-szabadságharc 200. évfordulójának alkalmából mindkét szobrot felavatták a főtéren, amely akkor vette fel a Kossuth tér nevet. Emellett a város három emléktáblát is készíttetett Tóth András debreceni szobrásszal: Bottyán Jánosnak a Népbank épületén, II. Rákóczi Ferencnek az érseki palotán (1703-ban itt lakott), Bercsényi Miklósnak pedig a ferences kolostor (1704–1708 között itt lakott) falán. Ezen emléktáblák közül már csak Bercsényié van meg, az érseki palotát 1945 után lebontották, a Kossuth-szobrot 1919-ben ledöntötték. A régi Czuczor-szobor 1945-ben tűnt el. Az evangélikus templom 1905-ben épült. ### Az első világháború, Csehszlovákia és az első bécsi döntés #### Az első világháború vége Az első világháborúban a település nem sérült meg különösebben. Érsekújvár számára az első világháború vége új háborút hozott. A csehszlovák hadsereg (a mai Dél-Szlovákiában gyakorlatilag kizárólag csehekből állt) megérkezését a városba megelőzte egy rablóbanda, mely fosztogatott Érsekújvárott: Az érsekújvári levéltárban található csehszlovák források szerint a rablóbanda az egykori honvédségből állt össze, amelynek eredeti célja a csehszlovák seregek megállítása volt a tornóci hídnál. Egy kis összecsapás után azonban a magyar katonák szétfutottak, majd részint rendezetlenül visszatértek a városba, ahonnan az éjszaka folyamán a város trezorjával a polgármester a rendőrség biztosítása mellett Komáromba menekült. Így a város védtelen maradt a fosztogatással szemben. A csehszlovák sereg elől a banda kocsikkal megrakodva Komárom felé haladt tovább, ahol azután elfogták őket. 1919\. június 3-án elfoglalta a várost a Magyar Vörös Hadsereg, azonban június 19–20. között a csehek ellentámadásában Érsekújvár elesett. Cseh oldalról elesett Jiří Jelínek őrnagy. Az új államhatalom rendeleteket foganatosított a magyarság ellen. Ledöntötték a Kossuth- és a Czuczor-szobrot, fokozatosan leépítették a magyar iskolahálózatot. #### A két háború közti időszak - 1920-ban megnyitották az első szlovák nyelvű osztályt. 1921-ben az állami gimnáziumot reálgimnáziummá alakították. 1924-ben megalapították az első állami népiskolát és polgári iskolát a Czuczor Gergely utcában. 1925-ben a gimnáziumot átvette a várostól a csehszlovák állam. Az 1935/1936-os tanévre már sikerült elérni, hogy több diák tanult a szlovák tagozaton, mint a magyaron. - 1921-ben a Szokol Testnevelési Egylet elkezdte építeni a Szokolház nevű sportházat. 1922-ben emellett avatták fel az elesett legionáriusok emlékművét. - 1923\. január 1-jétől Érsekújvárt nagyközséggé degradálták, bár Városi Tanácsát megtarthatta. Ugyanebben az évben szlovák nyelvű emléktáblát avattak Bernolák Antal sírjánál. - 1923-ban megjelent Érsekújvárott az első autóbusz. Felépült a Baťa üzletház. A Bláha és Aranyoroszlán Szállók tovább működhettek. - 1924-ben kiépítették a vasutasnegyedet (a háború alatt lebombázták, ma a három hidak után városrész), ahová betelepített lakosokat költöztettek a nemzetiségi arány javítása céljából. - 1928-ban vezették be az elektromosságot, és ebben az évben helyeztek el emléktáblát Ján Majzon szülőházán. 1931-ben a zlíni Baťa Tamás megvette a helyi bőrgyárat, és további fejlesztéseket hajtott végre benne. 1932-ben Baťa repülőteret is épített itt. Ugyanebben az évben látogatott el Móricz Zsigmond is Érsekújvárra. Felesége, Simonyi Mária ugyanis érsekújvári származású volt. - 1933-tól fűszergyár is működött itt. - 1934-ben megalapították a Matica slovenská helyi kirendeltségét. - 1935\. augusztus 18-án az egykori vár néhány kövének felhasználásával a Czuczor Gergely utcán emlékművet avattak a török uralom alól való felszabadulás 250. évfordulójának emlékére. - 1936-ban múzeumot létesítettek az Aranyoroszlán Szállóban. - 1937-ben a Bernolák téren szobrot emeltek Bernolák Antalnak. - 1938-ban Tatarik Emil (1887–1957), a csehszlovák sakktársaság tagja, megnyitotta a Strandot – a helyi szabadtéri fürdőt, mely a város északi részén helyezkedik el, a Nyitra folyó két ága között. #### Az első bécsi döntés és a második világháború 1938-ban Érsekújvár volt a Felvidék 4. legnagyobb városa Pozsony, Kassa és Nagyszombat után. Az első bécsi döntés értelmében 1938. november 8-án Érsekújvár visszakerült Magyarországhoz. A magyar csapatokat ünneplő tömeg fogadta a város főterén. A bevonuló magyar csapatok ledöntötték a legionáriusok emlékművét. A Szent Jobbot szállító aranyvonat 1939. április 30-án érkezett Érsekújvárra. Érsekújvár 1939. július 15-étől megyei város lett. A református templomot 1942-ben adták át. A templomot 1957-ben újították fel. A gimnáziumot visszanevezték Pázmány Péter Gimnáziumnak. 1944. március 19-én a Margaréta-terv értelmében a német katonaság elfoglalta Magyarországot. Megkezdődött a holokauszt. 1944. július 13-án az újvári zsidóságot koncentrációs táborba szállították. A 4800 zsidóból 4386 meghalt Auschwitzban. A zsidókat az Érsekújvár-környéki falvakból és Szencről is Érsekújvárott gyűjtötték össze, ahonnan azután a koncentrációs táborba szállították őket. #### A bombázások A második világháborúban a mai szlovákiai városok közül Érsekújvár volt a legbombázottabb város. Angol és amerikai gépek összesen három alkalommal bombázták a várost ebben az időben. Két bombázás volt 1944 őszén: 1944. október 7-én és 14-én. Október 14-én szőnyegbombázással a vasútállomás teljes környékét megsemmisítették. A mozdonyház területén 364 lövedék-krátert számoltak meg. Csak a víztorony maradt meg nagyobb sérülések nélkül, miközben 40 mozdony, 1 370 megrakott vagonnal megsemmisült. A legtragikusabb a harmadik bombázás volt 1945. március 14-én (két héttel az oroszok bevonulása előtt), amikor az angol-amerikai repülők 700 bombát dobtak a városra. A város kétharmad része elpusztult, a bombázások következtében 4000 lakos halt meg, 6 000 lakos maradt fedél nélkül, 3 394 házból 2 023 lakóház pusztult el. A legtöbb történelmi épület elpusztult, vagy 1945 után lebontották őket. Az eltűnt épületek közé tartozik a városháza, az Arany Oroszlán Szálló, a várkapitány háza, az érseki palota (mely a török pasák és II. Rákóczi Ferenc székhelye volt), a neológ zsinagóga 1858-ból, a Zserotin téri zsidó polgári iskola épülete. A Fő tér régi épületei közül csak a két templom és a ferences kolostor maradt meg. A bombázások során keletkezett romokat még 1946-ban is takarították. Az érseki palota csak gyengébben sérült, ennek ellenére az akkori városi tanács a lebontása mellett döntött, hasonlóan jártak el az impozáns neológ zsinagóga esetében is, melynek a hajója megsérült, a tornyai azonban sértetlenek maradtak, végül azonban ez is lebontásra került. 1945\. március 29-én a II. ukrán front elérte a várost, így Érsekújvárott befejeződött a második világháború. ### Kitelepítések, kényszermunkák, a szocializmus ideje és rendszerváltás 1945 után sem köszöntött Érsekújvárra a béke. Az önkormányzatot megszüntették, majd helyette egy főleg idegenekből álló Közigazgatási Bizottságot hoztak létre, melyet a Szlovák Nemzeti Tanács nevezett ki. 1945. április 24-től kezdődően a városban Járási Nemzeti Bizottság működött. Ekkor a szlovák lakosság 50%-a a Demokrata pártra, 40%-a a Kommunista pártra, 8%-a a Munka Pártra és 2%-a a Szabadság Pártra szavazott. A háború befejezését követően egyfajta „népvándorlás” volt jellemző egész Európára. Érsekújvár vidékére is elsősorban olyan betelepülők érkeztek Észak-Szlovákiából, akik a náci kollaboráns Szlovák Állam idejében aktív politikai tevékenységet folytattak. Itt aztán mint a szlovakizáció képviselői tevékenykedtek. 1947–48-ra megérett a helyzet a magyar lakosság kitelepítésére is. Mivel erre Beneš a németek kitelepítésével ellentétben nem kapott nemzetközi jóváhagyást, ezért csak lakosságcseréről lehetett szó. A csehszlovák-magyar lakosságcsere elsősorban a tehetősebb polgárokat érintette. 1946-ban felállították Újvárban a Körzeti Betelepedési Hivatalt, amely az Érsekújvári, Ógyallai és Verebélyi járásokban bírt joghatósággal. Magyarországra 252 családot telepítettek ki, melyből 132 család birtokolta az újvári határ 45%-át. Helyükre 244 család (1500 személy) érkezett Békéscsabáról. Az érkezőket anyagi jólétről biztosították, melyet meg is kaptak. Ez később konfliktusforrás lett, mivel az újonnan érkezettek nem értettek a földműveléshez, felélték a nagy házakat, majd általában a földekkel együtt drága pénzen továbbadták őket. Így a mezőgazdasági termelés visszaesett. Míg a kitelepítettek római katolikusok voltak, a betelepülők evangélikusok. A reszlovakizáció emellett folyamatosan zajlott. A hivatalos állami ideológia szerint Szlovákiában nem éltek magyarok, csak az 1000 éves elnyomás alatt elmagyarosított szlovákok. Így a helyi lakosságot arra bírták rá, hogy vallják magukat szlováknak. Aki ezt vonakodott megtenni, azt kényszermunkára és kitelepítésre ítélték a Szudétavidékre. Az első reszlovakizációs dekrétumot 1948. január 11-én adták ki. 1948 februárjában kormányválság keletkezett, a Demokrata Párt megerősítette kereszténydemokrata irányultságát, a szociáldemokraták viszont megerősítették a szövetséget a kommunistákkal. Ezen kormányválság eredményeképp kommunista kormány alakult. Újvárban is megalakult a Járási Akciós Bizottság, mely február 28-án felvonulást tartott. A kommunista párt rövid időn belül betiltotta a többi pártot. Elkezdődött a kollektivizálás, az államosítás és a vallás üldözése. Az országban elsőként 1949. március 20-án itt alapították meg a csehszlovákiai magyarság kulturális szervezetének, a Csemadok-nak első alapszervezetét. 1948-ban Dél-Szlovákia egyik legnagyobb gyárát, a Baťa cipőgyárat államosították. Ezt hamarosan átépítették az elektrotechnikai Elektrosvit gyárrá. Több új vállalatot is alapítottak a városban, köztük a Milexet (tejüzem), a Vunart, a Slovliket és a Teslát (elektrotechnikai). Felépült az új híd, ismét felépült a lebombázott vasúti negyed (a köznyelvben csak: "három hidak után"), átadták az új kórházat. Ez a gazdasági fellendülés a 60-as évek közepéig töretlen volt, azután lassult. Az 1968-as eseményekbe a helyiek röplapok terjesztésével (Szocializmus Emberi Arccal) kapcsolódtak be. 1968. augusztus 20-án a Varsói Szerződés államai elfoglalták az országot. Elkezdődött a normalizáció. Erre az időre esik a lakótelepi építkezések nagy része. A Jednota bevásárlóközpont építését 1971-ben kezdték meg és 1976-ban adták át. 1989-ben Érsekújvár Fő terén is volt egy gyűlés, melyre a Nyilvánosság az Erőszak Ellen nevű párt tagjai is eljöttek. 1990 júniusában megalakult Érsekújvárott is az önkormányzat. 1993. január 1-jétől, Csehszlovákia felbomlásával a város a Szlovák Köztársaság része lett. 1996-ban a köztársasági elnök látogatott a városba. A Fő téren újra felállították a Szentháromság-szobrot, több személyt rehabilitáltak. Emlékművet avattak a deportált zsidóknak és a második világháború befejezésének 50. évfordulójára. Megépült az új kultúrközpont, a vásárcsarnok, és a Millennium sportcsarnok. ## A város jelképei ### Címer A város címerében zöld mezőben ezüst színnel a csillag alakú vár van ábrázolva. A címerkészítők címertanilag a várat egyedülállóan jelenítették meg, mivel a címerben láthatók a bástyák elővédművei is, melyekből összesen hat darab van háromszög alaprajzzal. A címer közepén kör alakú főteret ábrázoltak, melyből hat irányba indulnak ki az utak a bástyák irányában. A címert először V. Ferdinánd király 1843. február 16-ai címerlevelében engedi használni. A miniatúrába azonban olyan elemek is belekerültek, melyek a heraldika szabályainak ellentmondanak, nevezetesen zöld mezőben piros erőd és klasszicista ábrázolási elemek. A címerhasználatot 1979. december 11-én újították meg. A várat egy kora gót pajzsba helyezték, ami kicsit anakronisztikus, hiszen a kora gót pajzs használata a 14. századra tehető, a várat pedig a 16. században kezdték építeni. A pajzsot később kicserélték alul ívelt késő gót pajzsra, amely már megfelelő. A címer használata: - a város pecsétjén, - a polgármester jelképeiben, - a tiszteletbeli polgár és egyéb emléklapokon, - az érsekújvári Városi Hivatal épületén, - a város tanácskozó és ülésező termeiben, - a város területének megjelölésében, - a városi képviselők és a Városi Hivatal dolgozóinak igazolványán, - a Városi Rendőrség és Tűzoltóság egyenruháin és járművein. A címer használatát írásos dokumentumokon, illetve a címeres pecséteket csak akkor alkalmazzák, ha a város szerveinek döntéseiről, illetve rendelkezéseiről van szó, valamint különleges események alkalmával. Címerrel ellátott levelezőpapírt csak a Városi Hivatal és a polgármester használ. A város címerének számít a címer egyszínű megjelenítése fémből, kerámiából vagy egyéb anyagból. A városi címert a polgármester előzetes engedélye alapján ingyenesen jogi és magánszemélyek is használhatják, ha a város népszerűsítéséről és képviseletéről van szó. A térítési díjat a címer vállalkozói célokra történő felhasználására a Városi Tanács szabályozza. ### Pecsét A városi pecsétet a címer alkotja, mely körül Mesto Nové Zámky (Érsekújvár város) felirat látható. A pecsét a polgármesternél van letétben. A pecsét használata: - jelentős dokumentumok és rendelkezések hitelesítésére, - a tiszteletbeli polgár emléklapon, - egyéb, a polgármester vagy a Városi Tanács által meghatározott esetekben. ### Zászló A városi zászló két vízszintes sávból (fehér és zöld) áll, melyek magasságának aránya 1:1. Fordítottan helyezkednek el a színek Vágújhely zászlóján. A felső sáv ezüst vagy fehér, az alsó sáv zöld. Hasonlóan, mint az ország más városainak zászlói, az érsekújvári is úgynevezett fecskefarokban végződik (arányai 2:3). A zászlót a polgármester és a város szervei használják hivatalos és ünnepélyes alkalmakkor olyan módon, hogy a hivatali épületeken vagy azon épületeken, melyekben az eseményt megrendezik, kifüggesztik. A zászló használatát a polgármester szabja meg. Ha a városi és állami zászlót együtt használják, a két zászlót azonos magasságban függesztik ki és az állami zászló elölnézetből a városi zászló bal oldalán van. A városi zászló használatánál be kell tartani: - a zászlón nem lehet semmilyen szöveg, ábrázolás, kép, szalag, - a zászlótartó oszlopon a városi zászlót kivéve nem lehet más zászló, - a városi zászlót tilos használni sérült vagy piszkos formában. ## Legendák, mondák, történetek ### Az érsekújvári cigányzenekar 1900-ban, miután megépült az Érsekújvár-Nagysurány vasútvonal, Érsekújvár jelentős vasúti csomópont lett. Az eredeti érsekújvári vasútállomás középen földszintes, két oldalt pedig kétszintes épület volt, mely a 19. században a nagyobb méretű épületek közé tartozott. A vasúti étkezőnek 24 órás nyitvatartása és 1919-ben hatvan alkalmazottja volt, száz férőhellyel. Már a 18. század második felében cigány családok telepedtek le a városban. Az első írásos emlékek a cigányokról 1775-76-ig nyúlnak vissza. A városi krónikában 1783-ból találunk egy bejegyzést, amikor is a cigányokat két csoportra osztják: az egyik csoportot az "új városi jobbágyok" alkotják, a második csoportba pedig 13 család tartozott, akik báránynyíróként dolgoztak. Őket az Esztergomi érsekség telepítette le 1782-ben, hogy így mentse meg őket a kivégzéstől, mely a Honti per miatt várt rájuk. 1843-ban az érsekség kezdeményezésével jött létre az első cigány polgári iskola is, amely 1865–1868-ig működött. A cigányság leggyakrabban kovács mesterségben (és rokon foglalkozásokban: lakatos, fúró-, szög-, kazánkészítő), valamint agyagfeldolgozásban (téglakészítő) talált munkát. Különleges csoportot alkotott a kereskedelemmel foglalkozó cigányság, akik elsősorban baromfi-, tojás-, gyümölcs-, zöldség-, vasáru-, de disznó- és lókereskedelemmel is foglalkoztak. A cigányok felvásárolták a régi ruhákat, rongyokat és csontokat is. Néhány cigány dolgozott mint napszámos mezőgazdasági munkákban is, azonban a 19. század végére a többségük a keletkező iparban talált megélhetést. El nem hanyagolható azonban a muzsikus cigányok csoportja sem. 1854-ben Érsekújvárott 43 cigánycsalád élt, 218 taggal, akik közül 22 zenész volt. A 19. század végén Kolompár Komlós Lajos érsekújvári származású cigányprímás nemcsak otthon, hanem Bécsben, Budapesten, Londonban, Berlinben és Drezdában is ismert lett. A 19. század második felében az újvári vasútállomás jellegzetessége lett a helyi cigányzenekar, mely a „Rákóczi-indulóval“ fogadta a beérkező és távozó vonatokat. Ez a jó szokás fennmaradt egészen az első világháború végéig, bár a Bach-korszakban be volt tiltva. Az első világháború után a bevonuló cseh csapatok a magyar cigányzenét betiltották. 1938-tól aztán 1944-ig ismét játszhattak a cigányok. A világháború után aztán többet senkinek nem jutott eszébe ezen szokás felújítása. A cigányzenekar alapításáról a következő legendák maradtak fenn: A legenda szerint egy újvári származású esztergomi kanonok nagyon szeretett szerenádokat adni beöltözése előtt. Végrendeletében ezért a vagyonát az újvári muzsikus cigányokra hagyta, akiknek meghagyta, hogy az újvári állomáson mindig cigányzenével fogadják és búcsúztassák az utasokat. Egy másik történet szerint az Érsekújvár környéki vadászatok adták a cigányzene alapját. A vadászatok után az urak bejöttek mulatni a városba. Mivel az urak szerették a cigányzenét, gyakran kérték a prímást. Így esett meg, hogy a mulatságokon az akkori idők leghíresebb bandája játszott, Kolompár Komlós Lajos vezetése alatt. Az egyik urat azonban ki kellett a bandának kísérni az állomásig és míg el nem ment a vonat, addig játszaniuk kellett. A muzsika a vonat utasainak is tetszett, ezért pénzt dobtak a cigányoknak. Ekkor az úr így szólt Ugron Gábor Lajos prímáshoz: „Ezt megcsinálhatjátok máskor is.” Azóta napi négy alkalommal játszott a cigányzenekar az újvári állomáson. A harmadik legenda szerint Teleki Sámuel, a híres Afrika-kutató tért haza egyszer és az újvári állomáson utazott keresztül. Amikor a vonat beért az állomásra, megcsapta a fülét a cigányzene. Kinézett az ablakon és látta, hogy valamilyen oknál fogva a cigányok éppen a vendéglőben zenéltek. Annyira megörült, hogy hosszú évekig tartó utazása után ismét hall otthoni cigányzenét, hogy rögtön alapítványt tett, melynek járulékából bizonyos összeget kap az a cigányzenekar, amely az utasokat zeneszóval köszönti. Sokan hallották az újvári cigányzenét. Az átutazó perzsa sahnak a perzsa himnuszt is eljátszották. A hagyomány úgy tartja, hogy Erzsébet királyné is átutazott Érsekújváron, és nagyon meghatotta a cigányzene. ## Gazdaság A város gazdasága a múltban nagyrészt a mezőgazdaságra épült. Bár a cserzővargák már 1609-ben megalapították itt első céhüket, az ipar és a kereskedelem igazán csak a 19. században terjedt el. Kassák Lajos is egy érsekújvári lakatosműhelyben inaskodott. A 20. század elejére a város legjelentősebb iparága a bőr- és cipőgyártás lett, emellett azonban működött itt lengyár, téglagyár és gázgyár is. Az első világháború után nem történt jelentős változás az ipari termelésben, a cipőgyárat átvette a csehországi Baťa cég. A szocializmusban az itteni cipőgyártást megszüntették, és Érsekújvárra helyeztek két nagy elektrotechnikai céget: a Teslát, mely főként égőtestek gyártásával foglalkozott és az Elektrosvitet, amely főleg ezek burkolatát gyártotta, emellett bányászlámpákat és abszorpciós hűtőszekrényeket is gyártott. A gázgyár továbbra is megmaradt, emellett felépült a Novofruct, mely konzervipari termékeket gyártott és a Mäsokombinát Novum, mely húsfeldolgozással foglalkozott, továbbá a Sigma szivattyúgyár is itt létesült. A rendszerváltozás után az összes régi céget privatizálták, a termelés nagyrészt megszűnt. Szerencsére a termelés megszűnése fokozatos volt, így a város meg tudta tartani a villanyégők gyártása terén szerzett hosszú éves tapasztalatait. Ennek ellenére a cégek terén még mindig viszonylag nagy fluktuáció mondható a városban. Jelentősebb foglalkoztató csak az Osram, a többi cég viszonylag kevés számú alkalmazottat foglalkoztat. A rendszerváltozás után a városban megjelentek a nagyáruházak, melyek közül a városban jelen van a Tesco, Lidl, Kaufland, Jednota és Billa. ### Jelentősebb cégek - Novofruct SK a.s. – élelmiszeripar - Pastorkalt a.s. – hűtéstechnika fejlesztése, gyártása és forgalmazása - Plasted a.s. – műanyag ablakok gyártása, asztalos tevékenység - Osram Slovakia a.s. – fényforrások gyártása és forgalmazása - Ami s.r.o. – lámpák gyártása és forgalmazása - Asn Metal s.r.o. – precíziós gépészeti gyártás - Delta NZ Trans – áruforgalom és szállítmányozás - Baltranz a.s. – szállítmányozás - Orgeco s.r.o. – dekoratív világítástechnika - Vunar Product a.s. – gépipar - Kabelschlepp Systemtechnik s.r.o. – vezetékhordozók gyártása - EleSvit s.r.o. – égőtestek gyártása és forgalmazása (az egykori Elektrosvit hagyományaira építve) - Helios Lighting, s.r.o. – fényvetők, lámpatestek gyártása és forgalmazása - Sventex s.r.o. – égőtest nagykereskedés ## Intézmények - Újkórház – 1982-ben épült a Tóth József utcában (ma Slovenská ulica). Tizenhárom emeletes épülete ma Egyetemi Kórházként működik és Dél-Szlovákia egyik legjobban felszerelt kórháza. - Vasútállomás – Az új vasútállomást 1966-ban kezdték kialakítani, Fifík építész tervei szerint készült. 1971. május 22-én a közlekedési miniszter jelenlétében adták át ünnepélyesen a forgalomnak. ### Alapiskolák Az alapiskola a szlovákiai magyar szóhasználatban a magyarországi általános iskola megfelelője. A szó a szlovák základná škola tükörfordítása. - Czuczor Gergely Alapiskola - Dévényi Utcai Alapiskola (Devínska) - Bethlen Gábor Utcai Alapiskola (Základná škola Gabriela Bethlena) - Vár Utcai Alapiskola (Hradná) - Hídi Alapiskola (Mostná) - Rakparti Alapiskola (Nábrežná) - Speciális Alapiskola - Speciális Magánalapiskola - Bernolák Antal Egyházi Alapiskola - Az Egészségügyi Intézmény Mellett Működő Alapiskola ### Középiskolák - Pázmány Péter Gimnázium (magyar) - Gimnázium (szlovák) - Jedlik Ányos Elektrotechnikai Szakközépiskola és Kereskedelmi Akadémia - Közgazdasági Szakközépiskola - Egészségügyi Szakközépiskola - Építészeti Szakközépiskola - Kereskedelmi Szakközépiskola - Közlekedési Szakközépiskola ### Főiskolák - Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetem kihelyezett Kereskedelmi Kara - Trencséni Alexander Dubček Egyetem kihelyezett Szociális-Gazdasági Kapcsolatok Kara - Pozsonyi Közgazdasági és Közigazgatási Vezetőképző Főiskola kihelyezett képzése - Pozsonyi Szt. Erzsébet Egészségügyi és Szociálismunkás Főiskola kihelyezett Gondozói kara ### Szállók - Arcadia panzió - Epicure - Hotel Grand - Hubert panzió (Penzión Hubert) - Korzó Szálló (Hotel Korzo) - Panónia Szálló (ezelőtt Priemstav, Royal) - Hotel Stardust - Sporthotel (Športový hotel) ## Nevezetességek ### Plébániatemplom A Szent Kereszt-templomot eredetileg 1584–1585 között építették, azonban már 1572-ben létezett itt egyházközség Török János plébános vezetése alatt. Eredetileg egy késő gótikus stílusú egyszerű templom volt, melyet többször átépítettek. Először a Bocskay-felkelés alkalmával 1605-ben Homonnai Drugeth Bálint foglalta el Érsekújvárt és vette el a templomot a katolikus hívektől. Ezen felkelés után a templom olyan mértékben megsérült, hogy csaknem az egészet újjá kellett építeni 1611-ben. Ekkor Forgách Ferenc esztergomi érsek szentelte fel a templomot Szent Adalbert tiszteletére. Pázmány Péter 1633-ban újra kijavíttatta a templomot és a templomnak egy Mátyás korabeli gótikus ezüst szentségtartót adományozott, melyet az érsek kapott Kun László szatmári kapitánytól ajándékba. A templom 1663 és 1685 között minaret volt, míg az egykori református templom volt a nagymecset. 1693-ban Széchényi György esztergomi érsek újíttatta meg. Az ő emlékét hirdeti a bejárat feletti felirat, miszerint: „Georgius Széchényi Archi-Episcopus Strigoniensis Anno 1693” (Széchényi György Esztergomi érsek az Úr 1693. évében). A felújítás után Széchényi Pál kalocsai érsek szentelte fel a templomot 1694. november 29-én az Úr mennybemenetelének tiszteletére. Egy, a templom falán fennmaradt vers, Kudlik Sándor pap 1723-ban íródott szerzeménye szerint: 1787-ben Batthyány József érsek javíttatta ismét a templomot. 1810. május 9-én a templomot és a plébániát is elpusztította a városi tűzvész, melyből csak a sekrestye és az örökláng maradt meg. 1811-ben mindkettőt megújították. A templom főkapuján máig megmaradt a felirat: „Et tandem tristes caroll nost fata per ignes tota cints tali sto reparata stav 1811.” 1867-ig azután a templom jellegzetes késő barokk és klasszicista elemekkel volt díszítve. 1867. július 19-én egy erős vihar ledöntötte a templomtornyot, ami rászakadt a templomra és betörte annak boltozatát. Nem sokkal ezután egy gyors javítással a legsúlyosabb hibákat kijavították. 1877-ben azután Simor János Lippert József építész tervei szerint megújíttatta az egész templomot. Simor János a szentségtartót 369 forintért megjavíttatta és 16 ametiszttel és 9 rubinnal díszítette. A templom ezen felújításakor neoklasszicista stílust kapott és ekkor alakították ki a kör alakú ablakokat is. A templom érdekessége lett, hogy a templom toronysisakja és a toronytörzs azonos magasságú. 1877. október 21-én maga Simor János szentelte fel az új templomot a Szent Kereszt tiszteletére. A templom utolsó jelentős felújítását 1996-ban végezték, amikor kicserélték a padlózatot és megújították a templombelsőt. ### Szentháromság-szobor Érsekújvárott 1740-ben pestisjárvány pusztított. A járvány befejeződésének emlékére olasz mesterek tervei szerint 1749-ben építették meg a Szentháromság-szobrot. A szobor barokk stílusú, egyes részei a rokokó hatását idézik. A szoborcsoportnak mozgalmas története van, hiszen többször újították és áthelyezték (1827, 1876, 1929, legutoljára 1993-ban újították fel). 1993. október 24-én a szobrot ismét eredeti helyén, a Fő téren szentelték fel. A szoborcsoport henger alakú oszlop, növényi ornamentikával díszítve. A szoborcsoport közepén a Szeplőtelen Szűz alakja látható, alatta a föld és a kígyó. A szoborcsoport tetején látható a Szentháromság. Az oszlopot körbeveszi Szent Sebestyén, Szent Rókus és Szent József szobra. Ezek alatt egy ráccsal elkerített részben van Szent Rozália fekvő szobra. A szoborcsoportot növényi ornamentika is díszíti. A talpazaton három gazdagon díszített elliptikus táblán látható feliratok: „Restui veteri que empus sprevi honori 1876” (Legyen becsületükre azoknak, akik remélnek bízva az örökkévalóságban 1876) „Quae devotam tibi constans perduret in aevum 1875” (Amely hűen és erősen tart a mennyekben, 1875) „Hanc triadi posvere plebis piavolta colummnam 1740” (Emeltette Istenfélő életével, 1740) ### Ferences templom és kolostor A Szent Ferenc Stigmatizációja (sebhelyei) ferences templom (Barátok temploma) és kolostor az 1626 és 1631 közötti időben épült. Bejárata felett ma is olvashatjuk: PAX INTRANTIBUS, azaz békesség a betérőnek, amely a ferencesek köszöntésére emlékeztet: PAX ET BONUM, áldás és békesség. Ma is szeretettel fogadnak minden jószándékú látogatót. A templom felszentelését Pázmány Péter végezte 1631. május 24-én. Vélhetőleg ez még csak egy alacsony templom volt zsindely tetővel. Hasonló módon a mainál jóval kisebb volt a kolostor is. 1663-tól a török tisztek lakták a kolostort, a templomot pedig raktárnak használták. A templomtornyot itt is minaretté alakították. 1685 után a templomot és kolostort megújították és Sorman Péter, a ferencesek milánói generálisa szentelte fel. A Rákóczi-szabadságharc alatt Bercsényi lakott a kolostorban, amit a kolostor külső falán az első emelet magasságában látható emléktábla igazol is. Bercsényi a kolostort az eredeti stílus szerint kibővítette. A 19. század végén Bálinth építész tervei szerint egy újabb felújítást hajtottak végre az épületen. A kolostor könyvtárában találták meg az értékes 15. és 16. századi kódexeket (Érsekújvári, Cseh, Thewrewk (ejtsd: török) és Piry-hártya (Piry János Cirjék ferences szerzetes, könyvtáros-tanárról) kódex). A 20. században a háborúk a kolostort többször komolyan megrongálták. Ennek lett áldozata a barokk díszítés és az egykori barokk feliratok, amelyek mind elvesztek. A kolostor teljes felújítása és régészeti feltárása 1978-ban kezdődött meg. A régészeti munkák során megtalálták az eredeti kaput, amely a kocsiknak szolgált, hogy be tudjanak hajtani az udvarba, illetve a templom alatti kriptát is, melyben a városi elöljáróság és a kolostor lakosai temetkeztek. Ezekből a sírokból az elhunytakat a Szent József temetőben található kriptába vitték, illetve a Kálvária dombon temették el. Felújították a folyosókat és a négyszögletű udvart (quadrumot) is. A kolostor alatt pincejáratok találhatók, melyek vélhetőleg össze voltak kötve a vár alagútrendszerével is. A kolostorban egy ideig múzeum is működött, mára az egész épület visszakerült a ferences barátok tulajdonába. A kolostor épületének egy részében 2005-ben került kialakításra a szellemi és testi fogyatékosoknak menedéket adó „védett munkahely”, amely közel 20 fiatal rehabilitációját végzi a ferencesek lelki segítségével. A kolostor falán négy emléktábla látható. A külső falon Bercsényiét még 1906-ban avatták, 1991-ben helyeztek el emléktáblát Széchényi György érseknek a városalapítás emlékére. A harmadik emléktáblát az 1950–1951-ben itt fogva tartott papok és szerzetesek emlékének szentelték. A kolostor belső udvarán 2004-ben állítottak emléktáblát P. Bartalos Lajos Engelbert ferences szerzetesnek, Újvár szeretett lelkiatyjának. Az emléktábla annak a tatárszentgyörgyi közösségnek a jóvoltából készült el, ahol P. Engelbert Újvárból távozása után szolgált. A kolostorban 1991 óta ismét ferences szerzetesek élnek, a templomban magyar és szlovák nyelven látnak el lelkipásztori szolgálatot. A ferences templom mindennapjairól magyarul ezen a honlapon találhatunk információkat. A ferencesekről magyar nyelven, angol nyelven, szlovákul olvashatnak. A kolostor részben 2005-ben a szellemi és testi fogyatékkal élő fiatalok számára 20 munkahelyet alakítottak ki. ### Kálvária Az egykori Forgách bástya helyén 1764-ben késő barokk stílusban építették a kálváriát. A kálváriára egy kétszárnyú kapun léphetünk be, mely 1923-ban készült. A kálváriadombra lépcsősor vezet, melynek tetején homokkő szobrok vannak. A kálváriadombon tizenkét kápolna, kereszt és szobrok vannak, melyek késő barokk stílusúak. Ezek 1779-ben készültek és Predmerszky Márton helyi plébános építette. A kör alaprajzú Hétfájdalmú Szűzanya kápolna azonban csak a 19. század elejéről származik, egyben ez a kálvária legdominánsabb épülete. Fontos része a kálváriának Jézus sírja is. A kálvária Érsekújvár egyik legszebb emléke. A kálvária dombtetején találhatóak a homokkőből faragott barokk keresztek és szobrok, köztük Krisztus keresztje, a latrok keresztjei, Mária Magdolna, Szűz Mária és Szent János szobrai. Ezek előtt helyezték el földbe ásva a ferencrendiek kolostorának egykori kapujának márvány keretét. A kálvária kápolnája melletti kőhalom alatt nyugszanak az egykor a kolostorban eltemetett egyházi méltóságok. A szerzetesek 1950-ben történt elhurcolása után vandálok feltörték a kolostor kriptáját és a kriptában található csontokat szétdobálták. A hívek később összegyűjtötték és a kálvárián temették el őket. A hívek minden zarándoklatukról hoztak egy-egy kődarabot és elhelyezték ezen a jelképes síron, így alakult ki az itteni kőrakás. 1963-tól a kálváriát műemlékké nyilvánították. A kálvária húsvétkor és az érsekújvári búcsú (Porcinkula) ünnepén van nyitva. ### Szentháromság-kápolna A város legrégibb temetője a mai Bernolák téren volt (az úgynevezett kisparkban). Ezt 1872-ben számolták fel. Ennek helyén található ma, egy kis magaslaton, a Szentháromság-kápolna. A kápolnát Skultéty Jakab építette. A kápolnában nyugszik Lauro István pap, Flenger Mihály újvári kereskedő, a lányiskola alapítója és a szlanicai születésű Bernolák Antal, érsekújvári esperes, a szlovák irodalmi nyelv első megalkotója, aki 1797 és 1813 között tevékenykedett a városban. Fábián János érsekújvári plébános az ő emlékükre emléktáblát helyezett el a kápolnán. 1923-ban azután szlovák nyelvű emléktáblát is elhelyeztek a kápolnán. A kápolnát és környékét 1977-ben teljesen felújították. ### Szent Antal-kápolna A Szent Antal-kápolnát 1913-ban építették. Az építéshez Ferenc József is anyagi támogatást nyújtott, magánpénztárából 200 koronát adományozott a kápolna részére. A kápolna belső falán látható felirat szerint: „Ezen kápolnát Antal Margit és özvegy Zeman Jánosné, szül. Schindler Mária fáradozása hozta létre, ez utóbbi annak fenntartására 600 korona alapítványt tett. 1913”. Efölött található másik emléktábla szerint: „Döme Istvánné, szül. Fujasz Julianna Szent Antal-kápolna gondozója 3000 azaz háromezer Kč-t (korona) költött a kápolna renoválására 1931-évben”. ### A Szűz Mária-kápolna A Szűz Mária-kápolna a 18. század második felében épült. Egy monda szerint 1709-ben az itt található és a környéken széles körben ismert és tisztelt Mária-kép könnyezett. A szentélyválasztó rács barokk stílusú, a rajta található évszám szerint 1780-ban készült. Alatta Mária monogramját láthatjuk, amely megjelenik a kápolna homlokzatán is. A kápolna mellett egykor temető is volt, melyet 1866-ban számoltak fel. ### Szent Anna-kápolna A Szent Anna-kápolnát, mely jellegzetes barokk stílusú kápolna, 1762-ben építették az újvári német iparosok. A Szent Anna Társulat 1762-ben alakult meg karitatív szervezetként. Az alapítók nevei ma is meg vannak örökítve a kápolna falán elhelyezett márványtáblán. ### Evangélikus templom Az evangélikus templomot 1905-ben neogótikus stílusban építették. 1905. augusztus 15-én szentelték fel. 1978-ig az „Erős vár a mi Istenünk” Luther-idézetet lehetett látni a bejárat felett. Az 1978-as felújításkor ezt eltávolították és ma helyette egy Luther-rózsa és kereszt látható. A templom oltárképét Boemm Ritta budapesti festőművész készítette. A kép pointillista stílusú és a Magvető címet viseli. ### Református templom Az első újkori református gyülekezet Érsekújvárott 1934 májusában alakult meg, mely Udvaros Ferenc házában kapott helyet. A gondolat egy új templom építésére 1938-ban vetődött fel. A mai református templomot 1941-ben kezdték építeni Szegheő Zsigmond városi tanácsos tervei szerint. 1942-ben szentelték fel a templomot. A templom modernnek számított a mintegy 30 méter magas tornyával is. A templom a második világháború alatt súlyosan megsérült, így teljesen újjá kellett építeni. A bombázásokkor súlyos találat érte. A helyreállított templomot csak 1957-ben szentelték fel. A tornyot 1976-ban újították fel. 1984-ben teljes felújítást hajtottak végre a templomban. A templom padjai keményfából készültek és családneveket tartalmazó rézlemezkék díszítik. Mintegy 340 ülőhely van benne. Berendezéséhez hozzátartozik még a harmónium, szószék és az ún. Mózes-szék is. A református templom tágas udvarán áll a közösségi ház, melyet 1989-ben építettek fel és otthont ad a közösség fiatal és idősebb tagjainak. ### Zsinagóga A zsidók nagy számban telepedtek le a városban a 19. század során. 1859–1863 között megépítették első zsinagógájukat, mely a neológ irányzatot valló zsidók zsinagógája lett a későbbiekben. A zsinagóga a budapesti Dohány utcai zsinagóga mintájára készült. Ezt a második világháború alatt bombatalálat érte. Érdekes módon a homlokzata és a tornyai nem sérültek jelentős mértékben, az akkori városvezetés mégis a lebontás mellett döntött. Az 1880-as években szakadás állt be (a sikertelen magyarországi zsidó kongresszus után, melynek célja éppen a közös vezetés létrehozása és az egységesítés lett volna) az egyházközségben és megépült az ortodox zsinagóga is, mely 1885-re készült el. Ez a neológtól jóval puritánabb téglalap alaprajzú, karzattal ellátott egyszintes épület. Először 1910-ben újították fel. A második világháború után – bár nem bontották le – igencsak elárvult. Költséges felújítását 1989-ben kezdték el. 1991-ben még nem fejeződött be a felújítás, de már védett műemlékké nyilvánították. A főkapu felett héber nyelven hirdeti a felirat: „Ez szolgáljon részetekre kis szentélyként”. A héber számmisztika szerint a betűket számmá alakítva megkapjuk az első felújítás (1910) évszámát. 1992-ben nemzeti kulturális emlék lett. 2008-ban elvégezték a zsinagóga felújítását és kisebb javításokat hajtottak végre a belterében is, melyekkel eltávolították a beázás okozta károkat. Ma ez Szlovákia egyik működő zsinagógája a négy közül. A pulis (előcsarnok) közepén helyezkedik el a lavaba (falitábla), amely egykor a neológ zsinagógában volt. A lavaba szövege: „Lépjétek át az igazság kapuját.” A hajó terének közepén található az almemor, amelyet oldalról öntöttvas korlát segítségével lehet megközelíteni, továbbá a Tóra olvasásakor használt asztal. A zsinagóga belső terének legszebb helyisége az AronHakodesh – a szent frigyláda helyisége. Itt találhatóak Mózes táblái a Tízparancsolattal, az örökláng jelképe és a menora, amely a talmud előírások szerinti kultúrát jelképezik. A bejárat melletti falakban vannak a cedoko szekrénykék, amelyek az adományok gyűjtésére szolgáltak. A mennyezeten négy, növényi díszítéssel ellátott kör festmény látható. A mennyezeti festmény két oldalán két-két díszes, rézlemezből készült kosár található, melyek szellőzőnyílásként szolgálnak. A felújítás során sikerült megújítani a zsinagóga mozaik ablakait is. A zsinagóga külső falán található az 1992-ben felavatott holokauszt-emléktábla Kern szobrásztól. A belső térben látható 19 kőtálából álló emlékmű megemlékezik a nácizmus 3000 érsekújvári zsidó áldozatáról, mely emlékművet 1999. június 20-án lepleztek le. A zsinagóga udvarán álló melléképületet egykor mint egyosztályos iskolát használták. Ennek az épületnek a falán avatták fel 1997. július 7-én Raoul Wallenberg budapesti svéd nagykövetnek, a zsidók megmentőjének emléktábláját. Az emléktáblát a Keresztények és Zsidók Szlovákiai Társasága állította. Az emléktábla szövege: Raoul Wallenberg budapesti svéd diplomata emlékének, aki a holokauszt idején szlovákiai zsidó testvéreket is megmentett. Keresztények és Zsidók Szlovákiai Társasága, Érsekújvár, 1997. július 6. A zsinagóga oldalán található parkban Holokauszt emlékmű áll, melyet Szilágyi Tibor helyi szobrász készített 2008 februárjában. Ezen park 2008 februárjától Klein Ernő rabbi nevét viseli, aki a neológ gyülekezet főrabbija volt. Kiemelkedő nyelvész volt, aki mintegy 35 nyelven tudott, közülük 14-et ismert magas fokon. Ő volt a szerzője annak a kétkötetes angol frazeológiai szótárnak, melyet mindmáig használnak az angol nyelvterületen. Klein Ernő Szatmárnémetiben született, Érsekújvárról deportálták előbb Auschwitzba, majd Dachauba, ahol megérte a felszabadítást. A felszabadulás után rövid ideig Érsekújvárott tevékenykeden, majd Szatmárnémetin keresztül Franciaországba, később Kanadába emigrált, ahol 1986-ban halt meg. Nyelvtani munkásságáért a Medal of Merrit legmagasabb kanadai állami kitüntetés díjazottja. ### Egyéb emlékek - Bástyák maradványai: Zserotin-, Mihály-, Császár-, Cseh-, Ernő- és Forgách-bástya. - A török uralom alóli felszabadulás emlékművét 1935-ben készítették, a török uralom alóli felszabadulás 250. évfordulójára. - A főtéri Bernolák-szobrot Jozef Pospíšil építész készítette és 1937-ben állították fel. A bécsi döntés előtt 1938-ban Zsolnára szállították, majd 1946-ban került vissza a Fő térre. A szocializmus évei alatt, 1966-ban áthelyezték a Bernolák-parkba, majd 2005 novemberében ismét a Fő térre került. - Czuczor Gergely új szobra, melyet Meliš György újvári szobrász készített 1966-ban egy Babka temetőbeli sírkőből. A szobor bal sarkában ma is jól kivehető az 1849-es évszám. Az eredeti szobrot Székely Ernő (eredeti nevén Weiss) budapesti szobrász készítette és 1906. június 17-én leplezték le a Simor leányiskola parkjában (amely az egykori Leninová iskola). A szobor 1945-ben tűnt el. Egyes régi újváriak véleménye szerint a Czuczor-szobor egy betemetett kút mélyén lehet a mai napig. - Kassák Lajos életnagyságú szobrát, mely Szilágyi Tibor szobrászművész alkotása, 2006 szeptemberében avatták fel. - Holokauszt-emlékmű a Klein Ernő parkban. Szilágyi Tibor szobrászművész alkotását 2008-ban avatták fel. - 2019-ben a török nagykövetség egy kút megépítését ajánlotta fel a városnak, a képviselőtestület azonban a kivitelezés tartalmi módja miatt visszautasította az ajánlatot. ### Temetők - Tóth József utcai (Slovenská ulica) zsidó temető. - Tóth József utcai (Slovenská ulica) köztemető – itt található egy kápolna, romos állapotban. - Szent József temető – (1926-tól működik) a Nyitrai úton. Már felszámolt temetők: - Babka temető, - Panca-dombi temető. ## Sport A városban van egy sportcsarnok és egy téli stadion. ### Labdarúgás Érsekújvárott két futballpálya van, jelenleg a futballcsapat a 3. ligában játszik. A múltban jeles futball egyéniségek is tevékenykedtek a városban, köztük Szikora György és Michal Vičan. ### Millénium sportcsarnok A Millénium sportcsarnokot 1999. december 29-én adták át a közönségnek. Elsősorban sport és társadalmi-kulturális események rendezésére szolgál. Az itt játszott sportjátékok: röplabda, kézilabda, aerobik, kalanetika, teremlabdarúgás és táncversenyek. A társadalmi események közül leggyakrabban koncerteket, bálokat, konferenciákat rendeznek itt. A férfi kézilabdacsapat a szlovák 1. ligában és a nemzetközi HIL ligában játszik. Az épületben 994 nézőnek van hely. A sportpálya mérete 40×20 m. A sportcsarnokban négy ruhatár, szauna és fedett uszoda, klubhelyiség és teniszpálya található. A földszinten állandó, saját konyhával rendelkező étterem működik. Az étterem feletti helyiségekben 20 személy elszállásolására van hely. ### Relax komplex (a fedett uszoda) A Relax komplex a Törökszalasztó utcában található. Az épületet eredetileg 1964-ben építették. A város 1996 januárjában teljesen felújította az egész uszodát és újabb szolgáltatásokat nyitott meg. Az épület bal szárnyában fitneszcentrum, szauna, szépségszalon, női és férfi fodrászat, biokozmetika árusításával foglalkozó üzlet és utazási iroda. A jobb szárnyban vannak az öltözők és a zuhanyzók, illetve az uszoda. A gyermekmedence 60 cm mély, a felnőttek medencéjének maximális mélysége 180 cm. Két úszómester felügyeli a fürdőzőket. A fedett uszodában rendeznek több ifjúsági sportversenyt. ### Téli stadion A téli stadionban van masszázs, szauna, korcsolyaköszörülés és büfé. A stadion közelében étterem is van. A nyári időszakban időnként kiállításokat is rendeznek. A stadionban általában évente megrendeznek egy nemzetközi színvonalú hokiversenyt. #### Jégkorong Az érsekújvári jégkorongcsapat a 2007/2008-as évben szerződést kötött a Fradival, melynek értelmében közös csapatot hoztak létre, melynek kerete nagy (46 fő) volt. 2011-ben alapították a HC Micron Nové Zámky jégkorong klubbot, mely a szlovák első osztályban szerepel. ### Strand termálfürdő A strandot 1938-ban alapították. A Nyitra partján fekszik az Udvardi úton. Jelenleg négy medencéje van: úszó-, gyerek-, tornász- és üdülési medence. A termálforrás 1400 m mélyről jön 4,5 l/perc sebességgel, és 62 °C-os. A strand teljes területe 7,5 ha sok zöldterülettel és díszítéssel. Több sportpálya (röplabda, tenisz, asztalitenisz, kétpályás kuglipálya), minigolf, óriás sakk és gyerekjátszótér is van a területén. A fürdőben van vízicsúszda és szauna is. A fürdő mellett nagykapcitású parkoló van. A nyári időszakban különböző koncerteket és rendezvényeket bonyolítanak a strandon, ezenkívül évente országos teniszversenyeket rendeznek itt. ### Teniszpályák A városnak modern teniszközpontja van. Mind a profi sportolóknak, mind a kikapcsolódni vágyóknak megfelelő pályával rendelkezik. Összesen 8 teniszpálya található itt. Minden évben megrendezésre kerül itt az országos teniszbajnokság. Az érsekújvári versenyzők közül Nagy Henrietta a világranglista 22. helyén szerepelt 1999-ben. ### Az érsekújvári reptér 1931-ben Tomáš Baťa vállalkozó megvette az érsekújvári bőrgyárat, mely a későbbi Elektrosvit elektrotechnikai gyár helyén állt. Baťa kedvelte a repülőket, így szeretett volna a repüléstechnika területén is vállalkozni. 1932-ben reptér építéséhez kért engedélyt, amelynek sport és kísérleti jellege volt, elsősorban saját vállalata érdeklődő munkatársai számára. Baťa repülőteret épített Szvitben és Simonyban (akkori nevén Baťovany). A reptér a városközponttól három kilométerre délre helyezkedik el Komárom felé. A repülőtér működtetése azonban az építést követően, még 1932-ben Tomáš Baťa tragikus halála miatt megszűnt. A repülőtér megújítására csak a második világháborút követően került sor. 1946. november 9-én megalakult az Aeroklub Nové Zámky (Érsekújvári Aeroklub), mint a Szlovák Nemzeti Aeroklub fiókja. 1951 és 1990 között a Zväzarm szervezet tagja, amely a Szövetség a Hadsereggel való Együttműködésért rövidítése. 1990-ben megalakult a Szlovák Nemzeti Milan Rastislav Štefánik Aeroklub. Az aeroklub repülőállománya: Osa, Orlík, L-13 Blaník, ASW, motoros rogalló, motoros repülők: Zlín, Cirrus, vagy Cessna. A repülőtér különböző szolgáltatásokat nyújt: repülős munkákat a mezőgazdaság vagy erdőgazdálkodás számára, sétarepülések szervezése, repülőgép szerviz, repülős iskola, repülő kölcsönzés és mások. Minden nyáron megrendezésre kerülnek a repülős napok és 2008. augusztus 30-án itt rendezték meg az Aquabeatz elektronikus és tánczenei fesztivált, melyen négy színpadon léptek fel az együttesek. Ennek a fesztiválnak ez volt a hetedik évfolyama (korábbi helyszíne a strandon volt). ### A Zúgó lépcsőzetes vízesés és a Berek parkerdő A város északkeleti szélében, a kiterjedt kertváros mellett található a „Zúgó“ lépcsőzetes vízesés. A Zúgó fölött a Nyitra két ágra oszlik, a vízesések helyén csatlakoznak össze ismét ezek az ágak és így alakul ki a kétágú, „V“ alakzatú, lépcsőzetes vízesés rendszer. A Nyitra ezután keleti, majd déli irányban folytatja útját, hogy elhaladjon a „Berek“ parkerdő mellett. A berek szót a középkori magyarban az erdő jelölésére használták. ## Rendezvények Forrás: Érsekújvár hivatalos weblapja - január - A Szlovák Köztársaság megalakulásának ünnepe és megemlékezés Bernolák Antal halálának évfordulójáról - Érsekújvár reprezentációs bálja - február - Aquabeatz Winter – CCX Érsekújvár - március - Czuczor Gergely irodalmi-kulturális napok - Sportaerobik bajnokság - Megemlékezés az oroszok által történő felszabadításról - április - A város eredményes sportolóinak díja az elmúlt évre - Az érsekújvári majális - május - „Off Road – autók a sárban“ - Ünnepélyes díjátadás a humanitárius, művészeti, természettudományos és sportolimpiákon, valamint egyéb versenyeken a várost képviselő személyeknek - június - Tatárika Emil Strand – „Gyereknap“ - Repülős nap Érsekújvárott - Ganczner László Stadion – érsekújvári sportnap - Megemlékezés a zsidók deportálásáról az ortodox zsidótemetőben - Sunrise Open Air – strand - július - Tatárika Emil Strand – Benátska noc (Velencei éjszaka) - Klikfest – a Sziget területe, Érsekújvár - O2 – Elite Beach Tour (Fő tér) - Az érsekújvári vásár és gulyásfőző verseny - Rainbow Open Air - augusztus - Porciunkula – érsekújvári búcsú - Megemlékezési ünnepség – a város török alóli felszabadulásának emlékére - Széchényi György szobrának megkoszorúzása - Megemlékezés a Szlovák Nemzeti Felkelésről - Aquabeatz – érsekújvári reptér - szeptember - opera gálakoncert - Gyermek népi csoportok érsekújvári fesztiválja - Szüreti ünnepségek - Országos atlétika bajnokság - World Harmony Run – Harmónia futúverseny - Usmejme sa na svet – A szlovák karikaturisták kiállítása és versenye - október - Kolbászkészítő verseny - Modellező verseny - Bernolák Antal születésének évfordulója - Az „Érsekújvári Magyar tanulóifjúságért“ díjátadás - Érsekújvári regionális gyermekfesztivál - Őszi ökofesztivál „Obdivujme a chráňme svet zvierat“ (Csodáljuk és védjük az állatok világát) és CITES kiállítás - november - Csemadok-Gálaest – Kárpát-Medencei énekmondó fesztivál - december - Fő tér – Karácsonyi vásár - Jótékonysági koncert – Érsekújváriak az érsekújváriaknak - Fő tér – Szilveszteri mulatság ### Porciunkula (Érsekújvári vásár) Érsekújvár nagy, messzi vidékekről látogatott búcsúja és az ehhez kapcsolódó vásár Porciunkula, Angyalos Boldogasszony ünnepén van. A szó eredete az Assisi városának Spoleto terén található templomára vezethető vissza, mely templomot az ott található Porciunkula, Angyalos Boldogasszony kápolna fölé építettek. A Porciunkula szó szerint részecskét jelent, azt a földdarabot, melyen ez a kápolna épült. A telket egy hívő adományozta a bencés rendnek, később ők használatra adták át Assisi Szent Ferencnek, aki ezen kápolna mellett telepedett le. A kápolna nem került a ferencesek tulajdonába, a bencéseké maradt, s ennek jeléül az assisi ferences házfőnök minden évben egy kosárnyi hallal fizeti meg a használat díját. Jele ez annak, hogy a ferenceseknek semmi tulajdonuk nem lehet. III. Honorius pápa búcsút engedélyezett ezen kápolnában, majd ezt a búcsút kiterjesztették minden ferences templomra. Ebben az időben teljes búcsút csak szentföldi zarándoklattal lehetett nyerni, ezért is volt kivételes alkalom ez a privilégium. A búcsú napján a Spoleto és Perugia közötti utat kereskedők lepték el. Azóta hagyományosan így hívják a búcsúhoz kötődő vásárt is. Mivel Érsekújvárott is letelepedtek a ferencesek (1626), és ezt az ünnepet – mint minden ferences templomban – nagy ünnepélyességgel tartották meg, így az itteni búcsú neve is ez lett. Az érsekújvári búcsút augusztus 1-jén és 2-án rendezik minden évben, az ehhez legközelebb eső hétvégén pedig a hozzá kötődő vásárt. ## Híres személyek ### Érsekújvárott született - Aigler, Lucien fényképész, az újságfényképészet egyik alapítója - Angyal János humorista, újságíró - Bajcsy, Julius tudományos munkatárs, elektrotechnikus - Bauer Viktor gyógyszerész - Bencze Lajos erdőmérnök, egyetemi tanár - Bólya Péter író - Csicsátka Ottó szobrász - Czuczor Kinga 1. hely a MISS Hungary versenyen 1990-ben - Čičátková Karolina 1. hely a MISS Slovakia versenyen 1998-ban - František Dvorský (1922–1996) szlovák kommunista politikus, Csehszlovákia budapesti nagykövete (1970–1974) - Erdélyi Mór fényképész, fotóriporter - Fáy Béla színművész (1901. június 8.) - Ficza István színművész (1983. október 5.) - Gózon Gyula színész - Helbing Ferenc grafikus, bélyegtervező - Holota János csehszlovákiai magyar ügyvéd, politikus, polgármester. - Horony Mária Izabella Magdolna azaz Big Nose Kate (1850-1940), prostituált, Doc Holliday társa - Kaprinai István jezsuita történész, nagyszombati egyetemi tanár - Kassák Lajos író, költő - Kereskényi János érsekújvári fővajda és városbíró - Milan Kiripolský (1946-1999) néprajzkutató muzeológus, publicista. - Kovacsics András (1941- ) az Omega együttes alapító tagja, egykori basszusgitárosa, több más zenekar tagja. - Krűger Viktor fényképész - Littomericzky Oszkár vezérkari ezredes - Ludvik István, az ipartestület megalapítója - Luzsicza Lajos festőművész - Majzon László geológus, térképész, egyetemi tanár - Matusek Attila színész - Melis György (1942-2016) szobrász. - Michalovič, Peter az esztétika professzora a pozsonyi Comenius Egyetemen - Nágel Gyula festő - Nagy Henrietta teniszező - Nagyfalussy István költő - Noszkay Ödön tanár, történész - Ňurciková Michaela 1. hely a MISS Slovakia versenyen 2011-ben - Ölvecký Peter jégkorongozó, olimpikon - Ottava Ignác szemorvos, szakíró - Ozorai József író, az Érsekújváron és környékén játszódó Kuruc ősök című regény szerzője - Pray György apát, kanonok, történész, nagyszombati egyetemi tanár, a Halotti beszéd első tudósítója - Rátz András teológus - Salamon Ödön hírlapíró - Sasko Kázmér jogász, a városi múzeum alapítója - Supala Ferenc könyvtáros - Sretvizer Lajos pedagógiai író - Szabó János magyar politikus, helyiipari, később város- és községgazdálkodási miniszter - Szeder Fábián János OSB, tanár, író és költő - Székházi Tódor festő - Tartsay Vilmos magyar honvédtiszt, a második világháború alatti nyilasokkal szembeni ellenállás tagja - Tatarik Emil tanár, a Strand fürdő megalapítója - Teller Miksa ügyvéd, jogi szakíró, bankár (Teller Ede édesapja) - Thain János néprajzkutató - Vadkerty Katalin történész - Vašek, Julius szlovák színész - Zmeták Ernő festőművész, grafikus - Zoltán Gyula Ferenc (1846-1933) színigazgató - Zoltvány Irén Lajos irodalomtörténész, pedagógus, a pannonhalmi főiskola igazgatója. ### A városban élt - Krista Bendová költőnő, írónő és fordító – 1935 és 1938 között az érsekújvári gimnáziumban tanult - Bernolák Antal katolikus pap, szlovák író, nyelvész 1797-től haláláig (1813) újvári esperes, sírja a Szentháromság kápolnában található - Czuczor Gergely bencés szerzetespap, magyar költő, az MTA tagja, a közeli Andód szülötte, egy évig az újvári iskolát látogatta - Dinnyés Árpád magyar újságíró - Vladimír Filo rozsnyói megyés püspök, 1974–1976 között érsekújvári káplán - Jedlik Ányos bencés szerzetespap, fizikus, az MTA tagja, a közeli Szímő szülötte - Kapisztóry Ferenc, a kórház alapítója - Kereskényi Farkas hadbiztos, kuruc kapitány - Klein Ernő, a neológ hitközség rabbija, nyelvész, az angol nyelv frazeológiai szótárának szerzője - Klein Samu, az ortodox hitközség rabbija, földrajztudós, a Jeruzsálemi Egyetem professzora, a Bibliai Földrajz Tanszékének alapítója - Ján Majzon szlovák nemzeti író - Roskovszky Pantaleon József (1734–1789, ferences szerzetespap, magyar barokk zeneszerző, 1761–1765 között Újvárban működött - Simko Béla (1796–1805) katolikus pap, szlovák költő, újvári káplán - Tido J. Gašpar szlovák újságíró, író, a fasiszta Szlovák Állam propaganda-igazgatója, főideológusa - Turchányi Imre (1889-1955) ügyvéd, földbirtokos, politikus, országgyűlési képviselő - Wolfgang Vozár (1746–1800), ferences szerzetespap, Roskovský tanítványa, zeneszerző - Boris Zala politikus, parlamenti képviselő - Itt tanult Mennyey József (1823-1889) pedagógus, királyi tanácsos, megyei tanfelügyelő. - Itt szolgált Horváth József (1735 körül-1808) római katolikus plébános. - Itt szolgált Kovács József teológus, tanár, szentszéki ülnök - Itt szolgált Majer Imre (1865-1936) pápai prelátus, bélai címzetes apát, apát-plébános - Itt szolgált Mészáros Ferenc líceumi tanár - Itt szolgált Rendek József (1810-1875) esztergomi kanonok, táblabíró, egyházi író - Itt szolgált Szecsányi Gyula (1851-1923) katolikus esperes, plébános, tanfelügyelő - Itt szolgált Prenner Béla (1894-1983) plébános, szentszéki bíró ### A város díszpolgárai - Bauer Győző akadémikus, a Csemadok egykori országos elnöke - Melánia Olláryová énekesnő, a Szlovák Rádió egykori zenei szerkesztője ## Testvérvárosai - Fonyód, Magyarország - Tótkomlós, Magyarország (1993) - Znojmo, Csehország - Tábor, Csehország - Newcastle upon Tyne ## Baráti városok - Tatabánya, Magyarország

Varrvahurkolás

A varrvahurkolás a textilipar egy, a 20. század második felében kifejlesztett kelmeképző eljárása, amelyben a varrásnak, illetve a kötés egy fajtájának, a láncrendszerű hurkolásnak a technikáját kombinálják. A varrvahurkolt kelmék gyártásához hegyes végű tolókás tűket alkalmaznak, amelyek – a varrótűkhöz hasonlóan – alkalmasak arra, hogy egy vagy több kelmeréteget vagy fonalseregből alkotott anyagréteget átszúrjanak, és egyúttal arra is, hogy kialakításuknál fogva – mint a kötőgépeken alkalmazott tolókás tűk – a láncrendszerű kelmeképzés technikájának alkalmazásával szemeket képezzenek, amelyek az átszúrt rétegeket a varráshoz hasonlóan egymáshoz erősítik. A varrvahurkolt kelméknek ma elsősorban a műszaki textíliák – ezen belül nagy súllyal a kompozitok –, valamint ruhadarabok meleg bélésének gyártásában van jelentős szerepük. A varrvahurkolás előnyei: - Alkalmazható olyan kelmekonstrukciók készítésére, amelyek a hagyományosnak tekinthető szövési, kötési, fonatolási technikákkal nem állíthatók elő. Ezzel új felhasználási területek nyílnak meg elsősorban a műszaki textíliák területén. - Lehetőséget ad különböző irányítottságú fonalrendszerek összeerősítésére és ezzel irányított mechanikai tulajdonságú kelmék előállítására. - Lehetőséget ad fonalrendszerek és nemszőttkelme-rétegek összeerősítésére és ezzel újfajta tulajdonságú kelmetípus előállítására, valamint gyengébb minőségű – pl. textilhulladékból nyert – anyagokból álló nemszőttkelme-réteg hasznosítására. - Rendkívül nagy termelési sebességet biztosít, egy 6 m széles gépen óránként akár 1800 kelme is készülhet. ## Története A varrvahurkolás eljárását a német Heinrich Mauersberger limbach-oberfrohnai mérnök találta fel, amelyet 1949-ben szabadalmaztatott is. A technika kezdetben (a feltaláló vezetéknevének és lakhelyének betűiből) „MALI-technikaként” vált ismertté és nyert alkalmazást (többek között hazánkban is először az 1960-as években). Előnye, hogy az eljárással a kelméket a varrás sebességével lehet előállítani, így megjelenésekor a szokásos kelmeképzési eljárásokhoz képest igen gyorsnak számított. Kezdetben, az 1960-as években, a Német Demokratikus Köztársaságban műszaki textíliák (elsősorban törlőkendők, nemezt helyettesítő anyagok stb.) mellett ruhaanyagok is készültek ilyen kelméből, de ezek nem terjedtek el, nem vehették fel a versenyt a hagyományos textilipari eljárásokkal készült termékekkel. Az azóta eltelt évtizedek alatt azonban ez a technológia – elsősorban a műszaki textíliák és a kompozitok előretörésének hatására – rendkívül sokat fejlődött. A műszaki textíliák számos felhasználási területén ugyanis nagyon előnyösnek mutatkozik az ún. szendvicsszerkezetű („kompozit-”) kelmék alkalmazása. Ezekben a kelmékben különféle szerkezetű és tulajdonságú kelme- vagy szál-, illetve fonalrétegeket alkalmaznak a kívánt – sok esetben térben irányított – tulajdonságok elérésére, és erre a célra a varrvahurkolással előállított kelmék kiválóan alkalmasnak bizonyultak. Jól beváltak egyes kompozittípusok erősítőanyagaiként is. Az ilyen termékek iránti egyre növekvő kereslet a gépgyárakat folyamatosan arra ösztönzi, hogy állandóan tökéletesítsék konstrukcióikat, egyre újabb kelmetípusok előállítására, egyre újabb anyagok feldolgozására alkalmas, egyre nagyobb teljesítményekre képes gépeket fejlesszenek ki. ## A varrvahurkolás elve A varrvahurkolás egyesíti a tűvel-cérnával varrott, és az egymással párhuzamosan bevezetett fonalakból láncrendszerű hurkolással előállított kelmeszerkezet előnyeit. A varrvahurkolt anyag egy fonalakból, szálhalmazból (bundából), vagy más technikával készült kelméből álló anyagréteget fog közre. A varrvahurkoló gépbe bevezetett anyagréteget egymás mellett elhelyezett – és a megelőző ciklusban képzett hurkolt szemeket hordozó – hegyes végű tolókás tűk szúrnak át (hasonlóan ahhoz, ahogy a varrásnál a varrótű átszúrja a kelmét). Ezt követően a tűk horgába fonalat fektetnek, majd a tűk visszahúzódása közben az előre tolódó tolókák bezárják a horgot. Amint a tűk kihúzódnak az anyagrétegből, a korábban rajtuk függő szemek átbuknak a horogban levő fonalon és abból újabb szemet képeznek, amely azonban egyúttal az átvarrt anyagréteget is közrefogja. Ha a fonalakat a tűk horgába fektető ún. lyuktűk mindig csak ugyanarra a tűre fektetik fonalukat, akkor egyenes varrat keletkezik (mint a láncöltésű varrógépen), ha azonban a lyuktűk bizonyos rendszer szerint váltakozva más-más tűre fektetik a fonalukat, ezekből a fonalakból a láncrendszerű hurkolással készített kelmékhez hasonló szerkezet keletkezik. Újabb konstrukciójú gépeken már nem egy, hanem két fonalfektető lyuktűsor (szaknyelven: létra) van, azaz a varrat két egymástól független fonalrendszerből alakítható ki, ez egyrészt díszítő hatást eredményezhet, másrészt a varrvahurkolt kelme fokozottabb megerősítését teszi lehetővé. Jelentős különbség a varró- és a varrvahurkoló gépek között, hogy míg a varrógépen a tű zárt nyílásába fűzik a fonalat és ebből egy ún. hurokfogó segítségével képeznek öltést, a varrvahurkoló gépen a tű horga nyitott, csak akkor zárul be, amikor a lyuktű a fonalát már belefektette, a szem további segédeszköz nélkül alakul ki ebből a fonalból. ## Varrvahurkoló eljárások A varrvahurkolás különféle szerkezetű kelmék előállítására alkalmas. Az eredeti, Mauersberger-féle technika varrófonalakat alkalmazott, de később ezt a technikát módosítva már varrófonalak nélküli, de elvét tekintve hasonló módszereket fejlesztettek ki. Varrvahurkolással például az alábbi típusú kelmeszerkezetet hozhatnak létre: ### Tisztán fonal alapú termékek - Malimo – Kereszt- (vetülék-) irányban fektetett, vagy egymásra fektetett és egymást keresztező fonalseregek összeerősítése hosszanti irányú varrvahurkoló eljárással. Ez volt Mauersberger eredeti ötlete, ami aztán alapját képezte a további fejlesztéseknek. Alkalmazási területei: elsősorban törlőkendők, bár korábban ruhaanyagok készítésére is felhasználták, kevés sikerrel. - Malifol – Ez lényegében a Malimo eljárás alkalmazása, amelynél az átvarrandó fonalsereget nem textilfonalak alkotják, hanem keskeny (néhány milliméter széles) műanyagfólia-szalagok. Kenési alapkelmék (pl. padlóburkolatok), csomagolóanyagok, szűrők, geotextíliák készítésére alkalmas. - Schusspol – Hurkos felületű kelme készítésére szolgáló eljárás. A kelme három fonalrendszerből (vetülékfonal, varrófonal és hurokképző fonal) áll. A gépbe keresztirányban párhuzamosan rendezett vetülékfonalakat vezetnek be, ezeket a varrófonalak a varrvahurkolás technikájával összefüggő alapkelmévé egyesítik, miközben a vetülékfonalakkal párhuzamosan egy további fonalrendszert vezetnek be, ebből alakítják ki az 5–11 mm magas hurkokat a kelme felületén (csak az egyik oldalon). Padlóburkoló anyagok és kárpitosanyagok készítésére használják. ### Tisztán szálbunda alapú termékek - Malivlies – Ennél a szálbunda-megerősítő technikánál varrófonalakat nem alkalmaznak. Tolókás tűk helyett olyan szakállas tűket alkalmaznak, amelyek a szálbundán való áthatolásukat követően visszahúzódáskor a bundából szálkötegeket húznak ki. Ezeket a következő működési ciklusban visszaöltik a bundába, ahol így – a láncrendszerű varrógépek öltésképzéséhez hasonló elvet követve – képződnek az öltések. Ily módon alakul ki minden tűnél egy varratsor, amely a kelme egyik oldalán válik láthatóvá. Alkalmazási területei a Maliwattéval egyeznek meg. - Kunit – A Malivlieshez hasonlóan ez a kelme is tisztán szálbundából áll, amelyből a tűk szálkötegeket húznak ki és öltenek vissza oly módon, hogy ezekből közben az egyik felületből kiemelkedő, plüssszerű hurkok képződnek. Műszőrme jellegű termékek gyártására használják, emellett ennek további megmunkálásával készül a Multiknit kelme. - Multiknit – Két Kunit-eljárással készült kelmét úgy erősítenek össze a varrvahurkolás technikájával, hogy azok szálakkal borított, hurkos felülete egymással szembe, azaz belülre essék. Így a végeredmény egy mindkét oldalon sima felületű, de vastagságában terjedelmes, puha termék. ### Szálbunda és fonal kombinációja - Maliwatt – Laza szálakból alkotott bunda megerősítése fonalakkal, varrvahurkoló eljárással. Fő alkalmazási területei: épületek és járművek hang-, hő- és rezgésszigetelése, csomagolóanyag, bútoripari töltőanyag, polírozótárcsák anyaga, geotextíliák stb. Igen gyakran tépett textilhulladékokból készült bundát dolgoznak fel és hasznosítanak ezzel az eljárással. ### Alapkelme és fonal kombinációja - Malipol – Alapkelmére (leginkább szövetre) varrvahurkoló eljárással rádolgozott fonalrendszer, amelyből a kelme egyik felületén hurkokat képeznek. Ezeket utólag vagy felvágják (plüss vagy műszőrme), vagy hurkok formájában meghagyják (frottír). - Voltex vagy Polvlies – Szintén hurkos felületű kelmék készítésére szolgáló eljárás. A varrófonalak itt egy alapkelmét (általában szövetet) és egy vele együtt bevezetett bundát varrnak át/össze, úgy, hogy eközben a varrófonalakból a bunda felőli oldalon hurkokat is képeznek. Plüssbevonatú játékok, cipőbélések, bútorbevonatok készülnek belőle. Ezeken kívül a gyakorlatban néhány más varrvahurkoló eljárásnál is alkalmazzák azt a módszert, hogy valamilyen alapkelmét is bevezetnek, amelyet így összedolgoznak az eredeti fonal-, illetve bundaréteggel. ## Irányított tulajdonságú varrvahurkolt kelmék A műszaki textíliák és ezen belül főleg a textil erősítésű kompozitok iránt mutatkozó fokozott érdeklődés eredménye azoknak a varrvahurkolt kelméknek a kifejlesztése, amelyek valamelyik főirányban (hosszanti, kereszt- vagy átlós irányban) megkülönböztetett mechanikai tulajdonságokkal rendelkeznek. Ezeket nevezik irányított tulajdonságú kelméknek (angolul: directionally oriented structures, DOS). Előállításukra a varrvahurkoló eljárás nagyon alkalmasnak bizonyult. - Monoaxiális vagy unidirekcionális (UD) kelmék – Jellemzőjük, hogy csupán hossz-, illetve csupán keresztirányú fonalak képezik az alapot, amelyeket a varrvahurkoló technikával (egy varrófonalrendszerrel) erősítenek össze. A fonalak irányítottságától függően a kelme vagy hossz-, vagy keresztirányban mutatja a megkívánt mechanikai tulajdonságokat (szakítóerő, nyúlás). - Biaxiális vagy bidirekcionális (BD) kelmék – Itt az alapot egymásra fektetett hossz- és keresztirányú fonalrendszerek alkotják, amelyeket a varrvahurkoló technikával (egy varrófonalrendszerrel) erősítenek egymáshoz. Az alapfonalrendszerek irányítottságának megfelelően – amennyiben a hossz- és keresztirányú fonalak egyforma tulajdonságúak – a kelme nagyjából azonos mechanikai tulajdonságokat mutat mindkét főirányban. - Multiaxiális vagy multidirekcionális (MD) kelmék – Az alapot egymásra fektetett hossz-, kereszt- és mindkét irányban átlós irányú fonalrendszerek képezik (összesen tehát négy fonalrendszer), amelyeket itt is egy varrófonalrendszerrel erősítenek egymáshoz a varrvahurkolás technikájával. Az átlós elhelyezkedésű, X alakban fektetett fonalrendszerek szöge változtatható (a hosszirányhoz képest többnyire +45°, illetve –45°, de ez nem törvényszerű), attól függően, hogy milyen irányú igénybevételnek kell megfelelniük. - Kompozit kelmék – Ezek olyan irányított tulajdonságú kelmék, amelyekben az egymásra fektetett fonalrendszerek alá még egy – általában nemszőtt – kelmét is helyeznek, és valamennyi réteget együtt erősítik össze egy varrófonalrendszerrel, varrvahurkoló technikával. Az alkalmazott fonalrendszerek különböző irányítottságúak lehetnek. (Itt a „kompozit” elnevezés arra utal, hogy különböző tulajdonságú anyagokat – fonalrendszereket, illetve nemszőtt kelmét – társítanak; nem tévesztendő össze a „kompozitanyagokkal” vagy a kompozit erősítő textíliákkal.) ## Alkalmazási területek A különböző típusú varrvahurkolt kelmék alkalmazási területe rendkívül széles. Leginkább a műszaki textíliák körében használatosak (szigetelőanyagok, bútoripari alkalmazások, laminálási alapkelmék stb.), különösen nagy felhasználó a járműipar, de egyes fajtáik a ruhaiparban is alkalmazásra találnak, főleg meleg bélések készítésére. A műszaki textíliákon belül különös jelentősége van a varrvahurkoló technikával készült kompozit erősítő anyagoknak. A varrvahurkolt kelmék a felhasználási céltól függően a legkülönbözőbb anyagokból (pamutból, mesterséges szálasanyagokból, textilhulladékok feltépésével készített, vegyes anyagösszetételű szálakból) és a legkülönbözőbb területi sűrűségben készülhetnek. Az elérhető területi sűrűség a 60–1600 g/ tartományban lehet. Kevésbé igényes felhasználási célokra a kártolással előállított szálbundát különféle feltépett hulladékanyagokból is készíthetik, ami mind a költségek, mind a hulladékhasznosítás (környezetvédelem) szempontjából kedvező. Nagyon gyakori az üvegszálakból vagy szénszálakból készült szálbunda alkalmazása a varrvahurkolt kelmék gyártásában. Varrófonal gyanánt is a legkülönfélébb nyersanyagú fonalak használhatók. A nyersanyagválasztásnak ez a szabadsága lehetővé teszi, hogy nagyon különböző tulajdonságú termékeket állíthassanak elő ezzel az eljárással.